BOSSUET EGYHÁZI BESZÉDEI
FORDÍTOTTA ACSAY FERENC
KIADTA A PANNONHALMI SZENT BENEDEK-REND
ESZTERGOMBAN, 1895I. kötet 583–623. o.
BENIGNE BOSSUET
AZ EGYHÁZ EGYSÉGÉRŐLMondta a francia papság egyetemes gyűlésének megnyitásakor, az Ágoston-rendi szerzetesek templomában a Szentlélek segítségül hívása végett bemutatott mise után, 1681. nov. 9.
Quam pulchra tabernacula tua, Jacob, et tentoria tua, Israel!
Mily szépek a te hajlékaid, Jákob, és a te sátraid Izrael. Mondta Baálám az Istentől megihletve, midőn a pusztában Izraelnek táborát látta.Num. XXIV. 1.2.3.5.
Kegyelmes Uraim!
KÉTSÉGTELENÜL fenséges látvány a keresztény egyház jelképét szemlélnünk az ókori zsidókban, midőn elhagyják Egyiptomot, a bálványimádás sötétségét s az ígéret földjét keresik a végtelen pusztákon keresztül, ahol csak borzalmas sziklákra, égető homokra akadtak; sem termőföld, sem földművelés, sem termény nincs sehol, csak kétségbeejtő szárazság. – Kenyerük csak akkor van, ha az égből nyerik, italhoz csak csodával juthatnak a sziklákból; a természet már magában véve is meddő s minden jóhoz csak kegyelméből juthatnak; ez azonban még nem a legmeglepőbb. E rengeteg sivatag borzalmai mellett még ellenségek is környezik; folyton csak csatarendben vonulhatnak; csak sátrak alatt lakhatnak: mindig készen harcra szállani és megütközni; idegenek, akiket semmi sem köt le, semmi sem elégít ki, akik csak futólag tekintenek meg mindent, s eszük ágában sincs megállapodni, mindemellett ez állapotukban is boldogok, részben az út közben nyert vigasztalások, részben a dicsőséges és örökös nyugalom miatt, mely utazásuk végén jut részükül. Íme az egyháznak a képe a földön való utazása alatt.
584
Bálám látja e sereget a pusztában: látja rendjét, fegyelmét, a zászlóik alá sorakozott tizenkét törzset; középütt láthatatlan fejét, az Istent; Áront, az Isten népének és papoknak fejedelmét, az egyháznak látható fejét Mózesnek hatalma alatt, aki korlátlan törvényhozó s Jézus Krisztusnak előképe volt; látja a papságot a legszorosabb egyetértésben a világi hatalommal; s e két hatalom egyetértése folytán mindent békességben lát; látja Kórét és társait, a rend, a béke elleneit, akiket az egész nép szeme láttára nyelt el a lábuk alatt megnyilatkozott föld, s elevenen temetkeztek a pokolba. Mily látvány! Mily gyülekezet! Mily szép az egyház! Bálám teljesen belátja egy hegy csúcsáról, s ahelyett, hogy megátkozta volna, amire kényszeríteni akarták, inkább megáldotta. Más felé fordítják őt, remélvén, hogy így szépségét elrejtik előle, s csak egy szegletről mutatják az egész tábort, ahonnan csak egy részét láthatja, de azért éppúgy el van ragadtatva, mert e részt az egészben látja teljes összhangban és arányban sorakozva egymás mellé. S így bármely oldalról vizsgálja is, mindig magán kívül ragadja, s csodálkozva tör ki: "Mily szépek a te hajlékaid Jákob, s a te sátraid, Izrael;" mily rend van a te seregedben; mily csodálatos szépség van bölcsen elrendezett sátraidban; s ha útközben, sátraid alatt is csodálatot keltesz, mily bámulatos lész, ha hazádban megtelepszel.
Lehetetlen, K. H., hogy e fenséges gyülekezet láttára hasonló érzelem ne szállja meg önöket. Az egyetemes egyház egyik legszebb része van önök előtt. A gallikán egyház ez, mely önöket Jézus Krisztusban szülte; az a századokon keresztül híres egyház, amelynek ma oly sok püspök-képviselője van itt, akiket papjaik színe-java környez; akik egytől-egyig készek önöket megáldani, önöket oktatni azon rendelet szerint, melyet rá az égből kaptak. Az ő nevükben szólok, az ő tekintélyük alapján beszélek. Mily szép e gallikán egyház, telve tudománnyal és erénnyel; de mily szép még a maga egészében, mint katolikus egyház, mely szentül és felbonthatatlanul egyesül fejével, azaz Szent Péter utódjával! Ó, vajha soha se zavarja meg ez egységet semmi sem; vajha semmi se változtassa meg e békét és egységet, amelyben Isten lakozik. – Ó Szent, ó békességes Lélek, akinek erejével lakoznak együtt a te házadban a testvérek, erősítsd meg benne a békét. A békesség a célja e gyülekezetnek is; a visszavonás [viszály] legcsekélyebb hírére is összeborzadva sietünk, hogy tökéletesen egyesítsük az egyház testét, az atyát gyermekeivel, a főt a tagok-
585
kal, a papságot a világi hatalommal. S minthogy az egységről szólunk, kezdjük meg azzal, hogy közös fohászban egyesülünk, s mindnyájan együtt kérjük a Szentlélek kegyelmét a bold. Szűz közbenjárásával:
(Üdvözlégy.)
Kegyelmes Uraim!
"Tekintsd meg, s cselekedjél a példa szerint, melyet a hegyen mutattam neked." (1) Ez volt meghagyva Mózesnek, midőn parancsolatot kapott a Szenthelynek elkészítésére. Szent Pál azonban arra figyelmeztet, (2) hogy nem csak ezen, emberi kézből készített Szenthelyen kell oly gondosan munkálkodni, s e szép példa szerint elkészíteni; az Istennek és embereknek igazi Szenthelye ez, a katolikus egyház, ahol Isten lakozik s melynek terve az égben készült. Ezért látta Szent János is a Jelenések könyvében "Jeruzsálemnek szent városát", (3) az egyházat, amely az egész földön megalapulni kezdett; látta, mondom, leszállani az égből. Az égben fogamzott meg a terve: "Tekintsd meg és cselekedjél a példa szerint, amelyet a hegyen mutattam neked."
De miért beszélek Szent Jánosról és Mózesről! Halljuk magát Jézus Krisztust. Azt mondja, hogy csak azt cselekszi, "amit Atyja cselekszik." (4) Mit látott tehát, midőn megalapította egyházát? Mit látott az örök világosságban, s a szentek fényében, ahol a világ kezdete előtt megfogamzott? A Jegyesnek a titka ez, s kívüle senki más meg nem mondhatja.
"Atyám, neked ajánlom azokat, akiket nekem adtál;" neked ajánlom egyházamat, "őrizd meg őket a te nevedben, hogy egy legyen, mint mi;" (5) s ismét: "Amint én tebenned vagyok s te énbennem, ó Atyám! úgy legyenek ők is egyek mi bennünk;" (6) megértelek, ó Üdvözítőm: egyházadat széppé akarod tenni, s azon kezded, hogy tökéletesen eggyé teszed; mert mi egyéb a szépség az összhangnál, arányosságnál s egység bizonyos módjánál? Nincs szebb az isteni természetnél, amelyben még a szám is, a három egyenlő személy kölcsönös viszonya alapján tökéletes egységben végződik? Az Istenség után nincs
(1) Exod. XXV. 40.
(2) Zsid. VIII. 9.
(3) Sz. Ján. Jel. XXI. 19.
(4) Ján. V. 19.
(5) U. o. XVII. 11.
(6) U. o. 21. 22.
586
szebb az egyháznál, amely az isteni egységet tárja elénk. "Egy mint mi; egy mibennünk; tekintsd meg s cselekedjél e példa szerint."
E rendkívüli fény azonban megvakítana bennünket; szálljunk alább s tekintsük az egységet a szépséggel egyetemben az angyalok karaiban. Megoszlás nélkül árad rájuk a fény; teljes arányban száll egyik rendről a másikra; egyik karról a másikra, mert teljes alárendeltség van köztük. Az angyalok nem tartják méltatlannak, hogy az arkangyalok alá sorakozzanak; sem az arkangyalok, hogy elismerjék a felsőbb hatalmakat. Hadsereg ez, melyben minden rendben történik; s mint Jákób pátriárka mondta: "az Isten tábora ez." (1) Ezért látjuk a mennyben folyó küzdelemben "Mihályt és angyalait a Sátán és angyalai ellen," (2) mindegyik párton vezér van: de akik Szent Mihállyal azt mondják: "Ki teszi magát Istennel egyenlővé?" diadalmaskodnak a gőgösökön, akik ezt mondják "ki teszi magát egyenlővé velünk ?" s a győzedelmes angyalok egyesülve maradnak Istennel annak a vezetése alatt, akit nekik adott. Ó Jézusom, aki nem csak az angyaloknak, hanem az embereknek a feje is vagy, "tekintsd meg és cselekedjél e példa szerint," hogy egyházadnak szent papi rendje a mennyei szellemek rendje szerint alakuljon. Mert mint Szent Gergely mondja: "ha a rendnek a szépsége azt eszközli, hogy oly nagy az engedelmesség ott is, ahol bűnről szó sem lehet; mennyivel nagyobbnak kell lenni az alárendeltségnek és függőségnek köztünk, ahol e segítség híján a bűn mindent zavarba döntene!" (3)
E csodálatra méltó rend alapján az összes angyaloknak megvan bizonyos örökkévaló szépségük, s egyúttal az angyalok minden csoportjának, karának megvan a maga külön szépsége, amely az egészétől elválaszthatatlan. E rend az égből szállt a földre, s már ‚ mondtam, hogy az egyetemes egyháznak szépségén kívül, mely valamennyit magában foglalja, ezen szép egészben foglalt minden egyháznak is teljes arányosságban megvan a maga külön szépsége. Eddig minden közös a szent angyalokkal, Szent Gergely azonban figyelmeztetett, hogy ők bűn nélkül szűkölködvén, köztük örök béke uralkodik. E boldog város, a honnan a büszkék, visszavonók száműzvék s ahol csak az alázatosak és békések maradtak meg, nem fél a meghasonlástól. Mi bűnösök vagyunk;
(1) Genes. XXXII. 2.
(2) Ján. jel. XII. 7.
(3) S. Greg. Epist. lib. V. epist. LIV.
587
s gyarlóságunk mellett is a gőg uralkodik köztünk, s mindenkit magához hódítván, egymás ellen fegyverez bennünket. Az egyház tehát, a gőg e titkos kútfejében, melyet azonban folyton javítani törekszik gyermekeiben, magában hordozza a meghasonlás örökös magvát is, s így sem szépsége nem lehetne tartós, sem egysége valódi, ha egységében nem volna meg egyúttal azon eszköze is, mely benne megerősíti, valahányszor e megoszlás fenyegeti.
Lássuk tehát a katolikus egységnek misztériumát s az egyház szépségének kiapadhatatlan kútfejét. Az egyház egységes és szép egészében; ez lesz beszédem első része, ahol az egész egyháznak szépségét fogjuk szemlélni; szép és egy minden tagjában; ez lesz a második rész, amelyben látni fogjuk a gallikán egyház külön szépségét az egész egyház körében; szép és egy örökös egységénél és szépségénél fogva; ez lesz az utolsó rész, ahol a katolikus egység kebelében meglátjuk azon módokat, amelyekkel elfojthatjuk a zavar és meghasonlás legcsekélyebb csíráit is. – Mily fenség, mily szépség, de egyúttal mily erő, mily méltóság és életrevalóság van az egyházban! Mert ne gondolják önök, hogy felületes szépségről beszélek, mely megcsalja a szemeket. Az igazi szépség az épségből fakad; ami erőt ad az egyháznak, az egyúttal széppé is teszi; egysége teszi széppé, egysége teszi erőssé. Lássuk tehát egységében szépségét és erejét is; s boldogok leszünk, ha szépségét először egészében, aztán azon részében látva, amelyhez közvetetlenül tartozunk, azon fáradozunk, hogy kiirtsuk a legcsekélyebb meghasonlást is, mely ily tökéletes szépséget megronthatna. Ez lesz gyümölcse beszédemnek s kétségtelenül a legméltóbb célja is, melyet ily tekintélyes hallgatóság elé tűznöm lehet.
I. RÉSZ
Nagy misztériumot kell önöknek hirdetnem, K. H., az egyház egységének misztériumát. Belsőleg a Szentlélektől egyesítve külső egységében is megvan közös kapcsa, egységesnek kell lennie kormányzásában is, melyben Jézus Krisztus tekintélye tükröződik vissza. Így őrzi meg az egység az egységet; s az egyházi kormányzat pecsétje őrzi meg a szellem egységét is. Mily kormányzás? Milyen az alakja? Ne mondjunk semmit magunktól, nyissuk ki az evangéliumot, a Bárány feltörte pecsétjeit, az egyház hagyománya mindent megmagyarázott.
588
Az evangéliumban azt találjuk, hogy Jézus Krisztus meg akarván kezdeni egyháza egységének misztériumát, apostolai közül kiválasztott tizenkettőt; midőn azonban teljessé akarta tenni ugyanazon egyház egységének misztériumát, a tizenkettő közül kiválasztott egyet. "Magához hívta tanítványait," mondja az evangélium, (1) ott vannak mindnyájan; "s közülük kiválasztott tizenkettőt." Íme első választása, az apostolok ki vannak választva. Lássuk a 12 apostol nevét: "az első Simon, akit Péternek neveznek." (2) E második választás alkalmával Szent Péter kerül élükre, s ezért kapja a Péter nevet, amelyet, mint Szent Márk mondja, Jézus Krisztus adott neki," (3) hogy előkészüljön működéséhez, amellyel épületét a kőszálra akarta emelni.
Mindez csak kezdete az egység misztériumának. Midőn Jézus Krisztus hozzákezdett, akkor többhöz intézte szavát: "Menjetek, prédikáljatok, én küldetek titeket," (4) midőn azonban teljessé akarta tenni az egység misztériumát, nem szól már többhöz, hanem egyenest Péterhez, a neki adott új néven szólítva őt; egyetlenegy szól egyetlenegyhez, Jézus Krisztus, az Isten Fia, Simonhoz, Jónás fiához; Jézus Krisztus, aki a valódi kő, akinek ereje önmagában van, Simonhoz, aki csak a Jézus Krisztustól nyert erőnél fogva kő; hozzá beszél Jézus Krisztus; s midőn hozzá szól, egyúttal működik is benne, s kifejezi egyúttal szilárdságának jellemvonását is: "Én pedig azt mondom neked, te Péter vagy, s e kőszálra építem egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek rajta erőt." (5) S hogy a dicsőségre előkészítse, Jézus Krisztus, aki tudja, hogy a beléje helyezett hit az alapja egyházának, oly hitet leheli Péterbe, mely méltó, hogy alapja legyen a csodálatos épületnek: "Te vagy az élő Istennek a Fia." (6) A hitnek e fennen való megvallásával nyeri meg azt a csalhatatlan ígéretet, amely őt az egyház alapjává teszi. Jézus Krisztusnak a szava, mely a semmiből azt alkot, ami neki tetszik, megadja az erőt a halandó embernek. Ne mondja, ne higgye senki, hogy Szent Péternek e hivatala vele együtt véget ér; aminek az örökkévaló egyház támaszául kell szolgálnia, az soha véget nem érhet. Péter utódaiban
(1) Luk. VI. 13.
(2) Máté, X. 2.
(3) Márk, III. 16.
(4) Ite, praedicate, mitto vos. Máté, X. 6. 7.
(5) Máté, XVI. 18.
(6) U. o. 16.
589
fog élni; ő fog beszélni mindig székében; ezt mondják az egyházatyák, ezt erősíti meg 630 püspök a chalcedoniai zsinaton. (1)
Jézus Krisztus nem eredmény nélkül szólt. Péter, a hitnek e fennenvaló hirdetésével mindenüvé magával vitte az egyházak alapját; lássuk, mily utat kell megtennie Jeruzsálemen, e szent városon át, ahol Jézus Krisztus megjelent, "ahol az egyháznak kezdődnie kellett," (2) ahol Isten népének örökségét kellett tovább növelnie, s ahol Péternek kellett hosszú időn át az igehirdetés és az erkölcsök fejének lennie, s ahonnan eljárt az üldözött egyházak látogatása s a hitben való megerősítésük végett; (3) s ahol a nagy Pálnak, aki a harmadik égből tért vissza, (4) meg kellett őt látogatnia; őt s nem Jakabot, aki szintén ott volt; e nagy apostolt, "Jézusnak atyjafiát," (5) Jeruzsálemnek püspökét, akit Igaznak neveztek, s egyformán tiszteltek a zsidók és keresztények, nem őt kellett Pálnak meglátogatnia, hanem Pétert; meglátogatni pedig őt azért – az eredeti szöveg szerint – mint amiért olyan helyet szoktunk meglátogatni, mely csodás dolgokkal van telve s így méltó, hogy felkeressük, "szemléljük, tanulmányozzuk, mondja Szent Chrysostom, (6) meglátogatni mint olyat, "aki nemcsak nagyobb nálánál, hanem ‚ idősebb is" mondja ugyanazon egyházatya; de nem azért látogatja meg, hogy okuljon tőle, ő, akit Jézus Krisztus maga oktatott oly világos kijelentésével, hanem hogy példát adjon a jövő századoknak, s megállapítsa azon örök igazságot, hogy bármily tudós‚ bármily szent is valaki, még ha második Pál volna is, meg kell látogatnia Pétert; ezen szent városon, s még Antiochián, keletnek székvárosán keresztül; csakhogy az jelentéktelen, hogy a világnak leghíresebb egyháza, mert ott született meg a keresztény név, amint az Apostolok cselekedetében olvassuk; (7) hogy ez egyházat Barnabás és Pál alapították; Péter méltósága azonban arra kényszerítette, hogy őt ismerje el első főpásztorául, amint erről az egyháztörténet tanúskodik; ide kellett jönnie Péternek, midőn a többitől a kereszténységnek megvallása annyira megkülönböztette; s az ő püspöki székének Antiochiában ünnepségnek kellett
(1) Conc. Chalc. act. II. 111. Relat. ad. Leon.
(2) Luk. XXIV. 17.
(3) Apost. csel. IX. 32.
(4) Gal. I. 18.
(5) Uo. I. 19.
(6) In Epist. ad gal. Cap I. n. 11.
(7) Apost. csel. XI. 26.
590
lennie az egyházakban; e két városon keresztül, melyek a keresztény egyházakban ily kiváló tulajdonságuknál fogva voltak híresek, a még híresebb Rómába kellett mennie, Rómába, mely a bálványimádásnak és a birodalomnak "feje" volt; e Róma azonban, Jézus Krisztus diadalának hirdetése végett arra volt rendelve, hogy a vallásnak és egyháznak feje legyen, s épen ez okból kell Szent Péternek igaz egyházává lennie; ide kell neki jönnie Jeruzsálemen és Antiochián keresztül.
De miért találjuk itt Szent Pált is? Hosszas volna kifejteni ennek a misztériumát. Emlékezzünk rá, hogy a világ Péter és Pál között volt felosztva; Péter, elsősége alapján, általában az egésszel volt megbízva, külön paranccsal azonban a pogányok is rá voltak bízva, akiket Cornelius százados (1) személyében fogadott az egyházba; de az igehirdetés megkönnyítésére magára vállalta a zsidókat is, amint Szent Pál kiváló gonddal a pogányok megtérítésére vállalkozott. (2) Minthogy osztozniok kellett, az elsőnek kellett felvállalnia az idősebbeket; s a főnek, akiben mindennek egyesülnie kellett, részéül kellett nyernie azt a népet is, amelybe a többit kellett beoltani; illő volt, hogy Jézus Krisztus helyettese nyerje meg Jézus Krisztus örökségét. De még ez nem elég; Rómának is Szent Péter részéül kellett jutnia, mert habár mint a pogányság feje, nagyobb volt a pogányok apostolának örökül jutott összes városoknál, – mindemellett Péternek, a kereszténység fejének kellett benne megalapítania az egyházat. De még ez sem minden. Szent Pál rendkívüli küldetésének Rómában vele együtt kellett véget érnie, örökre egybeforrván, hogy úgy mondjam, Szent Péter székével, amelynek alá volt vetve; s ez emeli a római egyházat a tekintély és dicsőség tetőpontjára. Tegyük hozzá még: habár e két testvérnek, Szent Péternek és Szent Pálnak, Róma új alapítóinak, akik boldogabbak, mert jobban egyetértenek első alapítóinál, együttesen kellett is megszentelniök a római egyházat, de bármily nagy is Szent Pál tudományban, lelki ajándékokban, szeretetben és bátorságban, s habár "többet dolgozott is valamennyi apostolnál," (3) s habár őt magát is meglepik a nagyszerű kijelentések, (4) a rendkívüli világosság, Jézus Krisztus szava mégis csak többet nyom, Róma nem Szent Pálnak, hanem Szent Péternek székhe-
(1) Apost. csel. X.
(2) Koloss. II. 7.8.9.
(3) I. Kor. XV. 10.
(4) U.o. II. 7.
591
lye lesz; ezen címen lesz legbiztosabban a világnak a feje. S ki ne ismerné, mit énekelt Szent Prosper 12 századdal ezelőtt: "Róma Péternek székhelye, ezen címen lett a világ egyházi rendjének a feje, s amit fegyvereivel meghódítani nem tudott, meghódította a vallással." (1) Mily szívesen ismételjük a gallikán egyház egyik atyjának e szent énekét! A béke éneke ez, mely Róma fenségében egyúttal az egész Egyháznak egységét ünnepli.
Így alapult és szilárdult meg Rómában az örökkévaló püspöki szék. E római egyházban, melyet Szent Péter és utódai tanítottak, ismeretlen volt a szakadás. A donatisták azt hánytorgatták, hogy nekik is van ott püspöki székük, (2) azt hivén, hogy ezúton megmenekülhetnek attól a szemrehányástól, hogy nincs nekik egységes püspöki székük; a rothadásnak széke azonban sem meg nem állhatott, sem utódokat nem bírt felmutatni az igazság széke mellett. A manicheusok egy ideig az egyházban rejtőztek; (3) felfedeztetésük egy volt örökre való száműzésükkel. A szakadások tehát felüthették ugyan fejüket, de meg nem gyökereztek. Ha elődeiktől eltérőleg egy vagy két pápa erőszak, vagy meglepetés folytán nem eléggé állhatatosan őrködött vagy nem elég teljesen fejtegette is a hitnek igazságát: ha annyi századon keresztül a tanítás, a fegyelem vagy a szertartás oly sokféle ágában a föld minden részéről hozzá fordulván tanácsért, csak egyetlenegy feleletüket ítéli el egy egyetemes zsinat föltétlen tekintélye, ezen egyes hibák semmi nyomot nem hagytak Szent Péter székén. A vizet szelő hajó épp ily kevés nyomot hagy maga után. Péter vétkezett, de Jézusnak egyetlen pillantása magához téríti; (4) s ő az, aki, mielőtt az Isten Fia kijelentette volna neki jövő bukását, biztos lévén megtéréséről azt a parancsot kapta, hogy erősítse meg testvéreit; (5) s kiket? Az apostolokat; magukat az oszlopokat; s még inkább a következő századokban az ő utódjait. Mit használt a monotheliták eretnekségének, hogy egy pápát hibán érhettek? Az átok, mely az első csapást mérte rá, ugyanezen székből ered, melyet hiába erőlködött elfoglalni; s a hatodik zsinat azért éppoly hathatósan kiáltotta: "Péter beszélt Agathon ajkával." (6) Vala-
(1) S. Prosp. Carm. de Ingr. cap. II.
(2) S. Opt. Mil. lib. II. n. 4.
(3) S. Leo. Serm. XLI. Cap. V.
(4) Luk. XXII. 62.
(5) U. o. 32.
(6) Conc. Const. III. gen. VI. Serm. acc. ad Imp. act. XVIII.
592
mennyi szakadás ugyane székből nyerte a halálos csapást. A római egyház tehát mindig szűzen maradt; a római egyház hite mindig az egyház hite volt; mindig azt hiszik, amit azelőtt hittek: mindenütt ugyanazon szó hangzik vissza; s Péter az ő utódaiban lesz a hívőknek alapjává. Jézus Krisztus mondta ezt s az ég és föld hamarabb elmúlnak, mint az ő igéi.
Lássuk azonban még néhány szóval ez igék következményét. Jézus Krisztus tovább fejti tervét; miután azt mondta Péternek, a hit örökkévaló hirdetőjének: "Te Péter vagy, s én e kőszálra építem anyaszentegyházamat," (1) ezt teszi hozzá: "s neked adom a mennyország kulcsait." A te kiváltságod a hitnek hirdetése, tieid lesznek a kulcsok is, amelyek a kormányzás hatalmát jelentik. "Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve mennyben is, amit föloldasz a földön, föl lesz oldva az égben is." Minden e kulcsoknak van alávetve; minden, K. H., a népek és királyok, a főpásztorok és nyájak; örömmel hirdetjük ezt, mert szeretjük az egységet, s dicsőségünknek tartjuk az engedelmességet. Először is Péternek parancsolta, hogy "jobban szeresse a többi apostolnál", s eztán hogy "legeltesse", kormányozza az egészet, "a bárányokat és juhokat." (2) a kicsinyeket is, anyjukat is, sőt pásztoraikat is; akik a néppel szemben pásztorok, Péterrel szemben juhok; Jézus Krisztust tisztelik benne, megvallván egyúttal, hogy helyesen kérnek tőle több szeretetet, mert nagyobb méltósága mellett, s terhe is nagyobb; s Mesterünknek rendelete alapján az ő szavai szerint köztünk "az első a szeretet alapján legyen a szolgája a többinek úgy, mint ő volt. (3)
Így tehát Péter minden tekintetben az első; első a hitnek megvallásában; (4) első a szeretet gyakorlásának kötelességében (5); az apostolok közül ő látja először, hogy Jézus föltámadt, (6) amint neki is kell erről először tanúskodnia a nép előtt; (7) az első, midőn az apostolok számát teljessé kellett tenni; (8) az első volt, aki csodával erősítette hitét; (9) az első volt a zsidók megtérítésében; (10) az első, aki a pogányokat az egyházba fogadja; (11) első mindenütt, de mindent nem mondhatunk el. Minden elsőségének megalapítására irányul, igen, még bűnei is, amelyek megtanítják utódait, hogy e nagy hatalmat alázatosan, leereszkedéssel gyakorolják. Mert Jézus Krisztus az egyedüli Főpap, aki, mint Szent
(1) Máté, XVI. 18. 19.
(2) Ján. XXI. 15. 16. 17.
(3) Márk. X. 44.
(4) Máté, XVI. 16.
(5) Ján. XXI. 15. köv.
(6) 1. Kor. XV. 16.
(7) Apost. csel. II. 14.
(8) U. o. I. 15.
(9) U. o. III. 6.7.
(10) U. o. II. 14.
(11) U. o. X.
593
Pál mondja, (1) a bűnön és tudatlanságon kívül, gyöngéségeinket csak halandóságunkban érezhette; a részvétet is csak szenvedéseiből tanulhatta meg. Az ő helyettes főpapjai azonban, akik naponkint ezt mondják velünk: "Bocsásd meg a mi bűneinket," más módon tanulják meg a részvétet, s nem dicsekedhetnek a kinccsel, melyet ily törékeny edényben hordoznak.
Péternek egy másik hibája azonban más tekintetben szolgálhat okulásul az egész egyháznak. Már kezébe vette a kormányt, midőn Szent Pál szemébe mondta neki, "hogy nem jár egyenesen az evangélium szerint," (2) mert nagyon is elidegenedvén a megtért pogányoktól, valami szakadást okozott az egyházban. – Nem a hitben, hanem magatartásában tévedett meg; (3) s habár e hibája közös volt is Jakabbal, nem Jakabnak tesz szemrehányást, hanem Péternek, akire a kormányzás bízva volt; s Péternek hibáját megírta egy levélben, melyet folyton olvasni kellene minden egyházban avval a tisztelettel, mellyel az isteni tekintélynek tartozunk; s Péter, aki látja ezt, nem haragszik meg érte; Pál pedig, aki írja, nem fél, hogy hiúságról vádolják. Mennyei lelkek, akiket csak a közjó érdekel, akik bármi áron is megírják, s megírni engedik azt, amit a pogányok megtérítésére s az utókor okulására hasznosnak gondolnak. Ily kiváló főpapnak, mint Péternek e példájából kell megtanulnia minden utódjának, hogy szívesen hallgassanak alattvalóikra, ha Szent Pálnál kisebbek is és csekélyebb tárgyban szólnak is nekik s talán kevesebb erővel, de mindig avval a céllal, hogy az egyház békéjén őrködjenek. Ezt jegyezték meg Szent Péter ez esetére Szent Ciprián, (4) Szent Ágoston (5) s más egyházatyák. E nagy emberek példájára az alázatosságban csodáljuk mi is a magas állások legszükségesebb ékességét, s a szerénységben valami tiszteletreméltóbbat lássunk, mint minden más ajándékban; de a világ is hajlandóbb engedelmeskedni, midőn azt látja, hogy akinek engedelmességgel tartozik, maga az első a józan észnek való engedelmeskedésben; s talán Péter, aki megjavul, még nagyobb mint Pál, aki fedd.
Folytassuk; ne lankadjanak el e nagy misztérium meghallgatásában, amelynek hirdetésére ma nagyon is fontos ok kötelez.
(1) Zsid. II. 7. IV. 15. VII. 26.
(2) Gal. II. 11. 14.
(4) Epist. LXXI.
(5) Epist. LXXXIII. n. 22.
594
A beszédekből erkölcsi okulást várnak; s helyesen, feltéve, hogy felértik, hogy a keresztény erkölcstan a kereszténység misztériumain alapszik. Amit önöknek hirdetek, "azt mondom, hogy az Jézus Krisztusnak és az egyháznak nagy misztériuma," (1) s e misztérium az alapja annak a szép erkölcstannak, amely minden keresztényt békében, engedelmességben s katolikus egységben fűz össze. Látták már ez egységet, K. H., az apostoli szentszékben; akarják-e látni egész rendjében s az egész püspöki testületben? Ezt is Szent Péterben s e szavakban kell megtalálnunk: "Amit megkötsz, meg lesz kötve, amit feloldasz, fel leszen oldva." (2) Egyhangúlag ezt tanította minden pápa és minden egyházatya. Igen, e hatalmas igék, melyek oly nyilvánvalóan mutatták Péter elsőségét, ezek emelték a püspököket is; mert hivataluk ereje abban áll, hogy megkötik vagy feloldozzák azokat, akik nem hisznek vagy hisznek szavuknak. A kötés és oldás hatalma tehát szükséges járuléka s mintegy végleges megpecsételése az igehirdetésnek, melyet Jézus Krisztus rájuk bízott; s mellesleg látni fogják önök az egyházi joghatóságnak egész rendjét. Aki tehát azt mondta Szent Péternek: "Amit megkötsz, meg leszen kötve, amit feloldasz, fel leszen oldva," (3) ugyanaz mondta ezt valamennyi apostolnak is; azt mondta még nekik: "Akiknek megbocsátjátok bűneit, meg lesznek bocsátva, akinek megtartjátok, meg lesznek tartva," (4) mi egyéb a kötés, mint megtartás; mi egyéb a feloldás, mint bocsánat? S aki e hatalmat Péternek adja, ugyanaz adja a maga ajkával valamennyi apostolnak is. "Amint engem küldött az én Atyám, én is úgy küldelek titeket." (5) Gondolni sem lehet szilárdabb hatalmat, közvetetlenebb küldetést; egyformán rá is lehel valamennyire; s e leheletével egyformán árasztja valamennyire ugyanazon Szentlelket, mondván nekik: "Fogadjátok a Szentlelket; akiknek megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva stb." (6)
Jézus Krisztusnak tehát nyilván az volt a célja, hogy először egyre ruházza azt, amit később többre akart ráruházni; a következmény azonban nem rontja el az előzményt, az első
(1) Efez. V. 32.
(2) Máté XVI 19.
(3) Máté XVIII. 18.
(4) Ján. XX. 22. 23.
(5) U. o. 21.
(6) U. o. 22. 23.
595
azért nem veszti el helyét. Ezen első szavak: "Amit megkötsz," melyeket egynek mondott, már hatalma alá rendeljék mindazokat, akiknek ezt mondja: "Amiket megbocsáttok," mert Jézus Krisztus sem ígéreteit, sem ajándékait meg nem bánja, s amit egyszer megszorítás nélkül, általában adott, az visszavonhatatlan; kivéve hogy a többnek adott hatalom megszorítása már megosztásában benne van, míg az egynek, a mindenki fölött és kivétel nélkül adott hatalomban benne rejlik a teljesség; s minthogy semmit sem kell mással megosztania, csak a szabály képezi korlátjait. Innen van, hogy régi párizsi hittudósaink, akiket teljes tisztelettel említhetnék föl itt, mindnyájan egyhangúlag elismerték, hogy Szent Péter székében van az apostoli hatalom teljessége; e pont határozott és kérdésen felül áll; egyedül csak azt kívánják, hogy hatalmának gyakorlását a kánonok szabályozzák, vagyis az egyháznak egyetemes törvényei, nehogy valamennyi fölé helyezkedve maga a hatalom tegye tönkre saját határozatait.
Így értendő e misztérium; mindnyájan ugyanazt a hatalmat nyerik, s mindnyájan azonegy forrásból, de nem mindnyájan azonegy fokban és terjedelemben; mert Jézus Krisztus mindig oly mértékben közli magát velünk, mint neki tetszik, de mindig a legalkalmasabb módon arra, hogy az egyház egységét megalapítsa. Ezért kezdi az elsővel, s ez elsőben alakítja meg az egészet; s maga fejti is ki rendben azt, amit egyetlenegybe fektetett. "És Péter, mondja Szent Ágoston, aki elsőségének dicsőségében az egyháznak képét viselte, elsőnek s egyedül ő kapja meg a kulcsokat, amelyeket később aztán valamennyivel közölnie kellett;" (1) hogy a gallikán egyház egy szent püspöke szerint megtanuljuk, (2) hogy az egyházi tekintély mely először csak egyetlen személyé volt, csak annyiban terjesztetik ki másokra, hogy mindig visszatérjen egységének kútfejéhez: s hogy akik gyakorolni fogják, azoknak mindig a legszorosabban kell egyesülniök a szentszékkel. Ez az a szent atyáktól annyira dicsőített római szentszék, s benne mintegy versenyezve magasztalták "az apostoli szék fejedelemségét, a legelső fejedelemséget, az egységnek a forrását, s Péternek helyén a papi széknek kiváló fokát; az anyaegyházat, mely kezében tartja a többieknek vezetését, a püspöki testületnek fejét, a honnan a kormányzás sugarai szétágaznak; a legfő, az egyet-
(1) S. Aug. in Joan. tract. CXXIV.
(2) S. Caesar. Arel. Epist ad Symm. Conc. Gall.
596
len püspöki széket, amelyben egyedül bírják a többiek is egységüket." E szavakban önök Szent Optatust, Szent Ágostont, Szent Cipriánt, Szent Irént, Szent Prospert, Szent Avitust, Szent Theorodetust, a calcedoni és más zsinatokat hallják; továbbá Afrikát és a gallokat, Görögországot és Ázsiát, – a kelet és nyugat teljesen egyesülnek benne; (1) S íme, a rendkívüli és túláradó mennyei világosságnak, a vele arányos hatalom épségben maradásával, amint ezt az első időkben az apostolokban, az egyház első alapítóiban találjuk, íme mondom, ilyennek kellett továbbra is megmaradnia Jézus Krisztus szavainak az egyházatyák állandó hagyománya alapján az egyház közös rendjében: s minthogy Istennek terve az volt, hogy hívei megpróbáltatása végett megengedi, hogy szakadások és eretnekségek keletkezzenek, nem volt hozzá fogható szervezet, hogy helyt álljon köztük, nem oly erős, hogy leverje őket. E szervezet alapján minden erős az egyházban, mert minden isteni, minden egységes benne; s minthogy minden része isteni, köteléke is isteni; s egészében is olyan, hogy minden része az egésznek erejével működik. Innen van, hogy a mi elődeink, akik zsinataikon oly gyakran mondották, (2) hogy egyházaikban úgy működnek, mint Jézus Krisztus helyettesei, s utódai az apostoloknak, akiket közvetlenül ő küldött, azt is mondták más zsinatokban, (3) mint pl. a pápák Chalonsban, Vienne-ben és egyebütt, "hogy Péter nevében cselekszenek", "a Szent Péter személyében a püspököknek adott hatalomnál fogva," "mint Szent Péternek helyettesei", s ezt mondták még akkor is, mikor saját s alárendelt hatalmukból cselekedtek is, mert először minden Szent Péterre volt bízva; s az egyház egész testében oly szoros kapcsolat van, hogy amint az egyes püspökök a katolikus egység szellemében és szabályai szerint cselekszenek, az egész egyház, az egész püspökség, s a püspökök feje is ugyanazt teszi velük együtt.
Ha ez áll, K. H., ha a püspököknek összesen csak egyetlen szent székük van; azon alapvető kapcsolat alapján, amelyben mindnyájan vannak ez egyetlen székkel, amelyben Péter és utódai ülnek; s ha e tan folytán mindnyájuknak a keresztény egység szellemében kell cselekedniök, úgy, hogy egyetlen püspök
(1) S. Aug. Epist. XLIII.; S. lren. lib. III. cap III. S. Cypr. Epist. LVI. Theod. Ep. ad Ren. cxvi. S. Avit. Epist. ad Faust. Com. Goll.; S. Prosp. Carm. de Ingr. cap. II. Conc. Chalc. Relat. ad Leon. Lab. Libell. Joan.; Const; S. Opt. Mil. lib. II. n. 2.
(2) Conc. Meld. Praef. conc. gall.
(3) Synod. Ren., Conc. Vien., Conc. Cabil., Conc. Rem., Conc. Cices., Iro. Corn. de Cath. Petr. Aut.
597
sem mondhat, nem tehet, nem gondolhat semmit sem, amit az egyetemes egyház nem vallhat, mit várhat akkor a világ az itt együttlevő püspökök gyülekezetétől? Szabad-e szólanom önökhöz, K. Uraim, akik ma a szót énrám ruházták, önökhöz, akik az én bíráim s az Isten akaratának magyarázói? Ó, kétségtelenül; hiszen önök nyitják meg ajkaimat, midőn önökhöz szólok, Kegy. Uraim; mert nem én szólok önökhöz, hanem önök szólnak önmagukhoz. Gondoljuk meg, hogy az egész egyház szellemében kell cselekednünk; ne legyünk közönséges emberek, akiket az egyéni szempont eltérít a katolikus egység igazi szellemétől; mint egy test cselekszünk mi, mint a katolikus egyház és püspökség teste, ahol mindazt megvetik, ami a szabályokkal ellenkezik, mert mindig az igazság szelleme uralkodik. Vajha olyanok legyenek határozataik, hogy méltók legyenek atyáinkhoz s méltók legyenek arra, hogy utódaink elfogadhassák, s végre hogy méltók legyenek arra, hogy az egyház hiteles iratai közé kerüljenek, s hogy tisztelettel lehessen azon halhatatlan lajstromba sorozni, ahol azon határozatok foglaltatnak, melyek nemcsak a jelen életre, hanem a jövőre és az egész örökkévalóságra szólanak.
Most már felérthetik a katolikus egyház e halhatatlan szépségét, benne van együtt ami e világon, a jelen, múlt és jövő századokban csak szép és dicső volt és lesz. Mily szép vagy ezen egységben, ó katolikus egyház, de egyúttal mily erős is vagy. "Szép vagy, mondja az Énekek éneke, és kellemes, mint Jeruzsálem", (1) s egyúttal "félelmes is, mint a hadirendbe állított sereg." Szép vagy, mint Jeruzsálem, ahol egy fő alatt ily szent egyformaságot és csodálatos rendet találunk, szép vagy békédben, mikor falaid közt magadba szállva, dicsőíted azt, aki kiválasztott, hirdetvén a híveknek az ő igazságait. De ha botrányok keletkeznek, ha az Isten ellenségei káromlásukkal merik őt megtámadni, akkor kilépsz falaid közül, Jeruzsálem, s hadi rendbe verődöl, hogy megütközzél velük: még ekkor is szép vagy, mert szépséged soha sem szűnik meg, de hirtelen ijesztővé lész; mert amely hadsereget szemléje alkalmával is ily szépnek találunk, mennyivel borzalmasabb lesz akkor, mikor íjaidat megfeszíted és dzsidáid ellenük merednek! Ó mily borzalmas vagy akkor, szent egyház, mikor Péter vezetése alatt indulsz meg s az egységnek a széke teljesen eggyé tesz; levervén a büszke fejeket s minden fenséget, mely az Isten tudománya
(1) Én. én. VI. 3.
598
ellen kel ki; zárt csapataid teljes erejével üldözvén ellenségeit; agyonsújtván őket a múlt századok teljes tekintélyével s a jövő századok átkával; füstbe oszlatván a szakadásokat s néha csírájukban fojtva el, megfogván Babylon kisdedeit s támadó eretnekségeket s a te Péteredhez csapkodván őket; midőn Jézus Krisztus, a te fejed igazgat az égből és egyesít, igazgat és egyesít, de megfelelő eszközökkel, alkalmas módon az ő képét viselő fő által, aki mindig mindenben teljes mértékben cselekedtet s minden erődet egyetlen cselekvésbe gyűjti össze.
Nem csodálkozom többé az egyház erején, sem egységének hatalmas vonzásain. Telve lévén annak a szellemével, aki mondta: "Mindent magamhoz vonzok, (1) mindenki hozzám jön, zsidók és pogányok, görögök és barbárok. Először a zsidóknak kell megjelenniök; s e hálátlan népet sújtott átok mellett is van köztük becses töredék, a boldog választottak, akiket prófétáik annyira dicsőítettek. Prédikálj, Péter, vesd meg hálódat, isteni halász. Belemegy 5 ezer, majd 3 ezer, később több is fogja követni. "Jézus Krisztusnak azonban más juhai is vannak, akik nincsenek ebben az akolban." (2) Azt akarta, Péter, hogy te kezdd őket összegyűjteni. Nézd e kígyókat, e madarakat s a többi tisztátalan állatokat, amelyeket az ég nyújt számodra. A pogányok ezek: tisztátalan nép; nép, amely még nem is nép; s mit mond neked a mennyei hang? "Öld meg és egyél," (3) egyesítsd be, öld meg a pogányságot e népekben. S íme, e pillanatban már ajtajánál vannak Cornelius küldöttei, s Péter, aki már befogadta a zsidók boldog töredékét, megáldja a pogányok zsengéit is.
E zsengéket követik azután valamennyien, a római tisztet maga Róma fogja követni, Rómát pedig egyik nép a másik után. Melyik egyház szült oly sok más egyházat? Az ő révén először az egész nyugat jelent meg, s mi voltunk az elsők, amint ezt nemsokára látni fogjuk. Rómát azonban öreg kora nem merítette ki, hangja még nem fátyolozódott el, éjjel-nappal folyton kiált a legtávolabbi népeknek is, hogy meghívja a lakomához, ahol minden egységes, s ez anyai szózatra megrendülnek nyugatnak végső határai is, s mintegy új kereszténységet akarnak szülni, hogy helyrepótolják az utóbbi szakadások pusztításait; ez a sorsa az egyháznak: "Elmozdítom gyertyatartódat," mondja Jézus Krisz-
(1) Ján XII. 32.
(2) U. o. X. 16.
(3) Apost. csel. X. 12, 13.
599
tus az efezusi egyháznak; (1) elveszem hitedet. "Elmozdítom," nem oltja el, csak máshová viszik át; boldogabb vidékekre megy. Jaj, ismétlem, jaj annak, aki elveszti; a világosság azonban megy a maga útján, a nap befutja pályáját.
Hogyan van azonban, hogy a királyokat és fejedelmeket még nem látom? Hol vannak ezen, a prófétáktól annyiszor megígért nevelő atyái? Megjönnek ők is, csakhogy a maguk idején. Azon egy zsoltár állítja elénk az időt, "mikor a nemzetek feldühödnek, királyok és fejedelmek hiába esküsznek össze az Úr ellen és az ő Krisztusa ellen?" De íme, hirtelen feltűnik a másik időpont is: "És most," más idő fog feltűnni; és most, királyok értsetek; (2) tudatlanságtok idején az egyház ellen küzdöttetek; s láttátok, hogy veletek szemben is diadalra jutott; most azonban segítsétek elő diadalait, "s most királyok értsetek, okuljatok világnak bírái, szolgáljátok félelemben az Urat" stb.
A vihar e napjaiban, mikor az egyház mint valamely szikla látta, mint törnek meg rajta a királyok erőfeszítései, kérdezzék meg önök a keresztényeket, vajon a császárok beléphetnek-e az ő testületükbe? Tertullián merészen feleli, hogy nem. A császárok keresztények lennének, mondja ő, ha keresztények és császárok is lehetnének egyszerre. (3) Hogyan? A császárok nem lehetnének keresztények? Ez nem Tertullián túlzása; az egész egyház nevében szólt csodálatos Apológiájában, s amit mondott, betűről-betűre igaz. Csak különbséget kell tennünk az időben. Az első években azt kellett látnunk, hogy az állam ellenkezett az egyházzal, s az egyház teljesen legyőzte; a második időpontban azt láthatjuk, hogy az állam megbékült az egyházzal, s az egyháznak bástyája és védője is lett egyszerre.
Az egyház nem kevésbé termékeny, mint a zsinagóga, neki is meglesznek Dávidjai, Salamonjai, Ezechiásai és Jósiásai, akik királyi karjukkal fogják támogatni. Neki is meg kell érnie az államnak és a papságnak egyetértését; amint Józsue Eleazárral együtt osztja föl a földet Isten népének; amint Josias Amoniussal együtt szabja meg a törvények megtartását; amint Zorobabel felépíti a romokat, Jézussal, Jozedek fiával; amint Nehemias átalakítja a népet Ezdrás társaságában. A zsinagóga azonban, mely csak földi ígéreteket kapott, hatalommal és fegyverekkel kezdi meg; az egyház
(1) Ján. Jelen. II. 5.
(2) II. Zsolt.
(3 Tertull. Apol. n. 21.
600
ellenben kereszttel és vértanúsággal; – mint az ég szülöttén meg kellett látnunk, hogy mivoltában szabad és független, s eredetét pusztán a mennyei Atyának köszöni. Midőn három százados üldözés után, mely idő alatt minden emberi segítség nélkül teljesen meg volt alapítva, tökéletesen kormányozva s nyilvánvaló lett, hogy nincs benne semmi emberi, akkor érkezett meg ideje, hogy a császárok is, megjöhetnek: "S most királyok értsetek!" Győzni fogsz Constantin, s. Róma meg fogja adni magát neked; de a keresztben fogsz győzni, s e fenséges látványt először Róma szemléli, s a győzelmes császár leborul egy halász sírjánál, s tanítványává lesz.
Ez idő óta, K. H., az ég megtanította az egyházat, hogy használja fel a fejedelmeket és királyokat, hogy az Isten szolgálatát jobban előmozdítsák; "hogy az ég útját szélesebbé tegyék, (1) mint Szent Gergely mondta: hogy az evangéliumot szabadabban terjeszthessék, törvényei több erőre támaszkodhassanak s fegyelmének hathatósabb támasza legyen. Ha az egyház magára marad is, semmitől sem kell félnie, vele van az Isten s ő támogatja belülről; csakhogy a vallásos fejedelmek emelik védelmükre azon legyőzhetetlen falakat, amelyek közt, mint egy nagy pápa mondta, szent tekintélyük alatt kellemes nyugalmat élvez. (2)
Jézus Krisztus jegyeséről azonban mindig úgy beszéljünk, amint kell; az egyház önmagának és szolgálatainak köszönheti mindazon kegyelmet, melyeket a föld királyaitól nyert. Melyik rend, melyik társulat, melyik hadsereg, bármily erősek, bármily hívek és tevékenyek is különben, mondom, melyik tett nekik jobb szolgálatot, mint az egyház a maga türelmével? Azon kegyetlen üldözések közben, melyeket Jézus Krisztusért küzdve zúgolódás nélkül tűr el századokon át, merem mondani, éppoly hősiesen küzd azon fejedelmek tekintélyéért is, akik őt üldözik. E küzdelem nem méltatlan hozzá, mert ekkor is csak az Istentől megszabott rend érdekében harcol. Mert nem a törvényes tekintélyért harcol-e, midőn mindent zúgolódás nélkül tűr el tőle? Nem gyöngeségből tette; aki képes meghalni, az nem gyönge, csakhogy az egyház tudta, meddig szabad neki ellenállania. "Mert még nem tusakodtatok szintén a vérig," (3) mondja az apostol; a vérig, vagyis a saját véretek, nem pedig a másokénak ontásáig. Midőn arra akarják
(1) S. Gregor. Epist. lib. III. Epist. I. V. ad Mauric. Aug.
(2) Innoc. II. Epist. II. Conc. Aquis. II. Conc. Gall.
(3) Zsid. XII. 4.
601
kényszeríteni, hogy megtagadja vagy elhallgassa az evangélium az igazságokat, csak ezt mondhatta az apostolokkal: "Nem tehetjük." (1) "Mit kívántok? Mi ezt nem tehetjük! S egyúttal felfödik mellüket, ahol őket sújtani akarják; s így ugyanazon vér, mely tanúságot tesz az evangéliumról, egyúttal ezen igazság mellett is tanúskodik: semmi ok, semmi ürügy nem igazolja a lázadásokat, tisztelni kell az égi rendeletet s a Mindenhatónak képe-mását bármiféle fejedelemben is, mert az egyház legszebb napjai is szentnek és sérthetetlennek mutatják azt még oly fejedelmekben is, akik az evangéliumot üldözték. Koronájuk tehát megközelíthetetlen; az egyház a legbiztosabb helyen emelt nekik trónt, magában a lelkiismeretben, ahol maga az Isten is trónol; s ebben van a köznyugalomnak legbiztosabb alapja.
Félelem nélkül mondjuk tehát nekik szemükbe, még ha jótetteiket soroljuk is föl, hogy az egyháznak adott kiváltságokban több a méltányosság, mint a kegyelem; s hogy nem tagadhatták meg, hogy az egyházat is részesítsék királyságuk némi dicsőségéből, melyet oly nagy gonddal igyekszik számunkra megőrizni. Valljuk meg azonban egyúttal azt is, hogy annyi ellenség, annyi eretnek, annyi istentelen, annyi lázongó mellett, akik bennünket körülvesznek, sokat köszönhetünk e fejedelmeknek is, akik minket támadásaiktól megóvnak, s hogy fegyvertelen kezünket, mellyel nem tehetünk egyebet, mint hogy az égre emeljük, sikeresen támogatták hatalmukkal.
Meg kell vallanom, K. H., hogy a mi hivatásunk nagyon is fáradságos, hogy ellenálljunk a botrányoknak, a rossz erkölcsök áradatának, a szenvedélyek erőszakos rohamának, melyek annál fennhéjázóbbak, minél esztelenebbek ; ez félelmes egy hivatás, s nem. lehet minden szigorúság nélkül teljesíteni. Ezt nevezik a mi igehirdetőink, akik a thionville-i és meaux-i zsinatokban gyülekeznek össze, "az emberi üdvösség szigorúságának." (2) Az e zsinatokon egybegyűlt egyház a királyok segítségét kéri, hogy annál könnyebben gyakorolhassák e szigorúságot, mely az emberi nemre annyira üdvös; s tapasztalásból győződvén meg e védelem szükséges voltáról, hogy a gyönge lelkeket, vagyis legtöbb gyermekét támogathassa, csak nagy nehezen mond le a segítségről; s így az emberi élet rendes folyamában a papságnak és hatalomnak
(1) Non possumus. Apost csel. IV. 20.
(2) Rigorem salutis humanae. Conc. ad. Theodon. Vil. Can. VI. – Conc. Nal; Conc. Meld. can. XII.
602
egyetértése egyik támasza az egyháznak s kiegészítő része azon egységnek, mely oly széppé teszi.
Mert lehet-e lélekemelőbb, mint midőn egy szent uralkodó ezt mondja egy szent pápának: "Nem tagadhatok meg öntől semmit, mert Jézus Krisztusban mindent önnek köszönhetek. (1) Amit ön atyai tekintélyével az egyház helyreállítására megszabott a zsinaton, dicsérem, helyeslem s mint az Ön fia megerősítem; azt akarom, hogy törvénybe iktassák, a közjognak egy része legyen, s addig maradjon életben, míg az egyház él." (2) Vagy midőn a zsinaton halljuk a jámbor királyt, Angolországnak a királyát; – ó, szívünk megindul e névre, s az egyház, a jó anya, emléke megújításakor nem bírja visszatartani sóhajait, imádságát; – halljuk csak e szent királyt, ez új Dávidot, midőn az összegyűlt papságnak mondja: "Konstantinnak a kardja az én kezemben van, a tiétekben Péteré; fogjunk kezet, tegyük össze kardunkat" (3) avégből, hogy akiknek nincs elég élő hitük arra, hogy a te szellemi kardod láthatatlan csapásától féljenek, megremegjenek a királyi kard láttára. Ne féljenek semmit, szent életű püspökök, ha az emberek oly lázongók, hogy nem akarnak hinni az önök, vagyis Jézus Krisztus szavainak, a szigorú büntetések megéreztetik majd erejüket, s a királyi hatalom mindig támogatni fogja Önöket. E csodálatra méltó látványra ki ne kiáltana föl Bálámmal: "Mily szépek a te hajlékid, Jákob." Ó, mily szép vagy te, katolikus egyház! A Szentlélek lelkesít téged, a szentszék egyesíti összes pásztoraidat, a királyok őrködnek körülötted; ki ne tisztelné hatalmadat?
II. RÉSZ
Lépj elő most már gallikán egyház a te igazhitű püspökeiddel, s legkeresztényebb királyaiddal együtt, s légy ékessége az egyetemes egyháznak. S te, mindenható Uram, aki annyi jótéteménnyel árasztottad el az egyházat, áraszd rám is azt a lelkesedést, mellyel Dávidot eltöltötted, midőn a népednek nyújtott kegyelmeket oly magasztosan megénekelte, hogy az ő példájára e sok püspökkel együtt s e fenséges gyülekezetben ma én is magasz-
(1) Nihil tibi negare possum, cui per Deum omnia debeo. Henr. II. ad Bened. VII.
(2) Et in aeternum mansura et humanis solemniter legibus inscribenda, et inter publica iura semper recipienda hac auctoritate, vivente ecclesia, victura!
(3) Ego Constantini, vos Petri gladium habet s in manibus: iungamus dexteras, gladium gladio copulemus. – Eadg. orat. ad Bler.
603
talhassam végtelen irgalmasságodat. (1) Te buzdítottad, Uram, Szent Pétert és utódait, hogy hozzánk mindjárt az ősidőkben püspököket küldjenek, akik egyházainkat alapították. Az Istennek a rendelkezése volt, hogy maga a szentszék hirdesse nekünk a hitet, hogy a katolikus egység e közös pontjával kiváló kötelékek egyesítvén örökre, elmondhassuk a nagy reimsi érsekkel: "A római anyaszentegyházat, valamennyi egyház szülőjét, táplálóját és Urát kell megkérdeznünk minden, a hitre és erkölcsre vonatkozó kétségben, különösen pedig nekünk, akiket az ő segédkezése szült meg Jézus Krisztusban, s akiket ő táplált a katolikus vallás tejével." (2)
Igaz, hogy Szent Polykárp segédkezésével keletről is jött hozzánk egy térítő társaság, amely nem kevésbé volt gyümölcsöző. Ez a társaság adta nekünk a tiszteletre méltó öreget, Szent Pothint, a híres lyoni egyház alapítóját; továbbá Szent Irént is, aki a vértanúságban ép úgy utódja volt mint a püspöki széken; Irént, aki nevéhez méltóan csakugyan békés, akit a gallikán egyház Rómába, Szent Eleuther pápához küldött; (3) s békének volt követe, s miután békét vitt az ázsiai egyházakba, hozzánk küldetett; aki visszatartotta Szent Viktor pápát, midőn el akarta őket szakítani a közösségtől, s aki, midőn a jámbor gall püspökök zsinatának élén volt, amely zsinat atyjául tekintette őt, megmutatta a pápának, hogy nem kell semmit sem a végletekig hajtani, sem nem kell mindig szigorúan a jogokhoz ragaszkodni. (4) Minthogy azonban az egyház az egész földön egységes, e keleti hittérítő társaság éppoly kedvező volt a szentszékre, mint azok a térítők, akiket közvetetlenül ő küldött; s ugyanaz a Szent Irén mondta ki ezt, a századokon át tiszteletben tartott jóslatot: "Midőn a hagyományt fejtegetjük, melyet a legfenségesebb, legősibb, leghíresebb s a Szent Pétertől s a Szent Páltól alapított egyház kapott maguktól az apostoloktól, s melyet püspökei szakadatlan során át egész napjainkig megőrzött, evvel megszégyenítjük az eretnekeket: mert a földön levő összes egyházaknak és hívőknek egyetértésben kell lenniök az egyházzal, először is kiváló és legfő egyházi méltóságánál fogva, és mert az ő kebelében őrizték meg az egész földön elterjedt hívők az apostoloktól eredt hagyományt." (5)
(1) Quoniam bonus, quoniam in aeternum misericordia eius. CXXXV. Zsolt. 1.
(2) Hincm. De divort. Loth. et Teut. 6.
3) Euseb. Hist. Eccl. lib. V. cap. III. edit. Val.
(4) U. o. cap. XXIV.
(5) S. Iren. lib. III. contra haeres. cap. III.
604
E szilárd alapokra helyezkedve a gallikán egyház oly erős volt, mint Dávid tornya. S midőn a hűtelen Arius Jézus Krisztus istenségére vonatkozólag fel akarta forgatni a Szent Pétertől hirdetett hitet s az Isten egyetlen Fiának öröktől való születését csak egyszerű teremtésre és örökbefogadásra akarta fordítani, e büszke eretnekségnek, melyet egy fejedelem támogatott, semmi sem vetett nagyobb akadályt, mint alexendriai Szent Athanáznak és poitiers-i Szent Hilárnak hite és állhatatossága; s e két püspöki szék különbsége mellett is a két püspök egyforma volt dicsőségben és bátorságban.
A gallikán egyház dicsőségének gyarapítására Szent Hilár rendszabálya alatt növekedett a híres Szent Márton, s egyházunk, e páratlan férfiú csodáira és példájára megújhodva, azt hihette, hogy az apostolok ideje tért vissza, annyira felélesztette bennünk az isteni gondviselés a régi szellemet s újra feltámasztotta a régi kegyelmeket. Midőn megérkezett az ideje a római birodalom rombadőltének, s hogy Gallia Franciaországgá legyen, az Isten sem hagyta hosszú ideig a bálványozó fejedelmek alatt a kereszténységnek e nemes részét; s Franciaország királyaira akarván bízni egyházának őrzését, melyet eddig a fejedelmekre bízott, nemcsak Franciaországnak, hanem egész Nyugatnak egy új Constantint adott Clovis személyében. A csodálatos győzelem, melyet az égből küldött e két hadviselő fejedelemnek, szeretetének záloga s dicsőséges varázs volt, amely elfogadtatta velük a kereszténységet. A hit ülte diadalát s a harckedvelő frankok felismerték, hogy Clotild Istene a seregeknek igazi istene.
S ekkor Szent Remig előre látta lelkében, hogy ha Jézus Krisztusban világra hozza Franciaország királyait és népét, az egyháznak győzhetetlen védőket fog adni. Midőn e nagy szentet, ez új Sámuelt a királyok felkenésére szólították fel, azért kente fel őket, mint ő maga mondta: "hogy örökös védői legyenek az egyháznak és szegényeknek." (1) Mindkettő méltó célja a királyságnak. Miután megtanította őket, hogyan virágoztassák fel az egyházakat, s hogyan tegyék boldogokká a népeket, (vegyék, kérem, úgy mintha ő beszélne, mert csak ismétlem a franciák ez apostolának atyai szavait) éjjel-nappal arra kérte az Istent, hogy állhatatosak legyenek hitükben s hogy a nekik adott szabályok szerint uralkodjanak, s egyúttal megjósolta azt is, hogy ha az ő királyságát terjesztik, akkor Jézus Krisztusét fogják terjeszteni; s
(1) Testam. S. Rem. ap. Flod. lib. I. cap. XVIII.
605
ha híven megőrzik az Istentől megszabott törvényeket, (1) ők nyerik meg a római birodalmat; s így Franciaország királyaiból nevükre méltó fejedelmek lesznek, akik Jézus Krisztus uralmát fogják terjeszteni.
Ily áldásokat árasztott ezer- meg ezerszer a nagy Szent Remig a franciákra s királyaikra, akiket mindig gyermekeinek nevezett; folyton magasztalván az isteni jóságot azért, hogy az Istentől megáldott e nép fejlődő hitének megerősítésére méltónak tartotta az ő bűnös kezének segítségével, – így fejezte ki magát, – a franciáknak s királyaiknak szemeláttára megújítani azon csodákat, amelyeket a keresztény egyházak megalapításakor láttunk felragyogni. Az ezen időben élő szentek mind örvendeztek, s a római birodalom hanyatlásával Franciaország királyaiban "új fényt láttak feltűnni egész nyugat részére," (2) sőt nemcsak egész nyugatnak, hanem az egész egyháznak is, amelynek ez új királyság új előrehaladást helyezett kilátásba. Ezt mondta Szent Avitus, Vienne-nek szent és tudós püspöke, a római egyház e tudós és ékesszóló védője, akit társai, a jámbor gall püspökök avval bíztak meg, hogy Simmachus pápának az ügyében az egész püspöki karnak közös ügyét ajánlja a rómaiaknak "mert, mondá e nagy férfiú, midőn a pápát, a püspökök fejét támadják meg, akkor nem egy püspök, hanem az egész püspöki kar forog veszélyben." (3) Az ezen időben tartott összes zsinatok mutatják, hogy a mi szent elődeink a hit és fegyelem dolgában mindig a római egyházat tartották szem előtt, folyton az ő hagyományai irányították őket. (4) Így érzett a gallikán egyház is, mely Szent Remig útján kebelébe fogadván Clovist és a franciákat, szívük mélyébe véste e tiszteletet a szentszék iránt, melynek legbuzgóbb s egyúttal leghatalmasabb védőivé kellett válniok. A pápák azonnal felismerték az égből küldött segítséget, s látván, hogy királyaikban több gyermeki ragaszkodás van, mint a többiekben, titkos előérzetből minden lehetőt elmondtak jövendő védőik dicséretére! A Clovis-korabeli II. Anasztáz az újonnan megtért francia királyságban "vasoszlopot látott, melyet Isten emelt szentegyháza támogatására, midőn a szeretet másutt mindenütt elhidegült." (5) II.
(1) U. o. cap. XIII.
(2) In occidentis partibus novi iubaris lumen effulgerat. S. Avit. Vienn. episc. ad Clod. Conc. Gall.
(3) Epist. ad. Faust. Conc. gall.
(4) Ep. Syn. Episc. gall. apud Leon. Conc. Araus. II. Praef. Conc. gall. Bonif. II. Epist. ad Caesar. Arel; Conc. Vas. II. can. III. IV. V. Con. Aurel. III. can. III. XXVI.
(5) Anast. II. epist II. ad Clod.
606
Pelagius Clovis utódaitól, mint Itália és Róma szerető szomszédaitól ugyanazon védelmet várja a Szentszék részére, amelyet a fejedelmektől mindig megkapott, (1) s Szent Gergely, a legszentebb valamennyi közt, még szent elődeinél is feljebb becsüli őket, midőn e királyok hitétől és buzgalmától meghatva mondja, hogy annyival múlják fölül a többi fejedelmeket, amennyivel a fejedelmek az egyes emberek fölött állanak. (2)
Valóban, hitük birodalmukkal együtt növekedett: s amint oly sok szent megjósolta, az egyházat Franciaország királyai terjesztették. Anglia jól tudja ezt; s Szent Ágoston szerzetes, első apostola, Szent Bonifác, Germánia apostola, s az észak többi apostolai nem csekély segítséget nyertek Franciaországtől; s az Isten már ekkor megmutatta nyilvánvaló jelekkel, amit a következő századok megerősítettek. Azt akarta ugyanis, hogy Franciaország diadalai egyúttal egyházának diadalait is terjesszék.
Clovis gyermekei nem jártak a Szent Remigtől előírt úton, az Isten elutasította őket színe elől, de azért nem vonta meg kegyelmét a francia királyságtól. Egy más ág került a trónra; az Isten is közbelépett, s a hitbuzgóság növekedett e változás folytán; tanúk erre e családhoz menekült, megvédelmezett, székükbe visszahelyezett s annyi jóval elhalmozott pápák.
A pápák és az egész egyház áldotta Pipint, aki e családnak feje volt; (3) Szent Remig áldásai reá szállottak; tőle származott az a fejedelem, a fejedelmek atyja, akit, úgy látszik, e szent püspök előre látott lelkében; Nagy Károly az egész egyház javára uralkodott. Bátor, tudós, mérsékelt, nagyravágyás nélkül való harcos, példás életű, s a tudatlan századok szemrehányása ellen is kimondom, hogy csodálatos hódításai tulajdonképp az Isten országának kiterjesztése volt; s minden tettében a legkeresztényibbnek mutatkozott. A régi kánonokat fölélesztette, a sokáig mellőzött zsinatokat visszaállította, (4) s velük együtt az egyházi fegyelem is új életre kelt. Ha e nagy fejedelem a tudományokat jobb karba helyezi, csak azért teszi, hogy segélyükkel annál jobban meg lehessen érteni a szentírást és a hagyományokat. A kétes kérdésekben mindig a római egyházhoz fordultak s tisztelettel fogadott fe-
(1) Pelag. II. Epist. ad Autiss. Conc. gall.
(2) S. Greg. M. Epist. lib. VI. Epist. VI.
(3) Paul. I. epist. X. ad Fr. Conc. gall.
(4) De schol. instit. capit. Baluz.
607
leletei sérthetetlen törvények voltak. (1) Annyira szerette az egyházat, hogy végrendeletének fő pontja az volt, hogy utódainak Szent Péter székének védelmezését ajánlotta, mint házának becses örökségét, amelyet atyjától és nagyatyjától kapott, s melyet gyermekeire óhajtott hagyni. E szeretet mondatta vele e szavakat is, melyeket azóta az egyik utóda alatt tartott teljes zsinat ismételt: "ha ezen egyház majdnem elviselhetetlen jármot tenne is ránk, még azt is el kellene szenvedni," (2) inkább, mint vele az egységet megszakítani; az egyház nem tett rájuk soha ily jármot, de a bölcs fejedelem mindenben előrelátó volt, hogy az egységet minden lehető esetre biztosítsa. Különben is a kánonok, melyeket bölcs és benső barátja, Hadrián pápa, küldött neki, csak a régi szabályzatnak rövidlete volt, amelyet a francia egyház mindig szabadsága forrásának és támaszának tekint. Még most is azt kérjük, hogy e nagy fejedelemnek küldött kánonok szerint ítéljenek fölöttünk, s mindig azt óhajtjuk, hogy egy újabb Nagy Károly alatt hasonló szabályok alatt kelljen élnünk.
Soha uralom nem volt ily erős és felvilágosodott; soha fejedelmet nem vezetett ily kevéssé álbuzgalom; soha sem választották el pontosabban a két hatalom határait. A frankfurti zsinat határozataiban majd egyedül a püspökök, majd egyedül a fejedelem, majd ketten együtt nyilatkoznak. (3) Nem akarok kiterjeszkedni azon különböző tárgyakra, amelyekből az eltérés eredt; csak azt jegyzem meg, hogy midőn a püspökök maguk kárhoztatták a Spanyolországban (4) támadt új eretnekséget, e nagy király e fontos alkalommal is meg tudta találni helyes álláspontját. Minthogy az egész egyházban éppúgy fénylett tudománya, mint méltányossága is, az új eretnekek őt kérték föl ügyük bírájának. (5) Nagy Károly elfogadta ez ajánlatot, hogy önmagukkal szégyenítse meg őket; de jól tudta, hogy mennyire lehet bíró ily ügyekben egy fejedelem. Legelőbb is a szentszék véleményét kérte ki; meghallgatta a többi püspököt is, akik fejükkel egy véleményben voltak. Eszerint igazodott e vallásos fejedelem, ez úton fogadta el az evangélium tanítását és a katolikus egyház ősi
(1) Conc. Francor. can. VIII. conc. Gall. Capit. Aquis. an. Imp. III. cap. IV. Baluz. Capit. de divis. Regni, Cap. XV.
(2) Capit. Car. M. de hon. sed. Apost. an. Imp. I. Baluz; Conc. Tribur. sub. Arn. Imp. can. XXX. Capit. Angilr. data; Conc. gall. Epit. can. ab. Adr. Car. M. oblat.
(3) Conc. Francof. Can. I. II. Can. VII. V. Can. IV. V. VI. VII. Conc. Gall.
(4) Conc. Francof. Can. I.
(5) U. o. Epist. Car. M.
608
hagyományát; s így tanulta meg, mit kell hinni; s anélkül, hogy a tárgyat tovább feszegette volna, az új hittudósoknak írt levelében (1) elküldte nekik "az egyházi tekintélyektől megfogalmazott leveleket, döntvényeket, s határozatokat, buzdítván őket, hogy vele együtt vessék alá nekik magukat, s ne higgyék magukat tudósabbaknak az egyetemes egyháznál; mert, – tette hozzá e nagy fejedelem, – az apostoli szentszék és a zsinatok ez egyetértése folytán önök el nem kerülhetik, hogy eretnekeknek ne tartsák önöket, s mi többé önökkel érintkezni nem merészelünk."
Ne tulajdonítsanak Franciaországnak semmi újító érzelmeket; íme Nagy Károly korabeli véleményei; Nagy Károly azonban sokkal korábbi időkből örökölte; a régi egyházatyáktól, a kereszténység kezdetén fakadtak. Főleg a szentszékben, a fejükkel egyetértő püspöki testületben kell megtalálni az egyházi tanításnak letéteményét, melyet az apostolok bíztak a püspökökre; mert ezen egységnek mondta Üdvözítőnk: "Aki titeket hallgat, engem hallgat," (2) továbbá: "a pokol kapui sem vesznek rajta erőt," (3) aztán: "Ti vagytok a világ világossága;" (4) hasonlóképp: "mondjátok meg az egyháznak; s ha az egyházra nem hallgat, tekintsétek pogánynak és publikánusnak;" (5) s végül, amelyre e helyt Nagy Károly hivatkozik: "Veletek leszek a világ végezetéig." (6) Minthogy e nagy fejedelem legelőbb vetette magát alá e szabálynak, nem habozott kárhoztatni az eretnekeket, minthogy már az egyházi tekintély is kárhoztatta; magáévá tette a szentszéknek és a frankfurti zsinatnak határozatát.
Szükséges-e elbeszélnem, mit tett Nagy Károly az ő atyja példájára a római egyház és a szentszék földi hatalma érdekében? Ki ne tudná, hogy e két fejedelemnek és családjuknak köszöni, ami birtokai vannak? Az Isten, aki azt akarta, hogy az egyház, a királyságoknak e közös anyja, a jövőben egyetlen királyságtól se függjön földiekben, s hogy a szentszék, amelyben a hívőknek egységüket meg kellett őrizniök, fölötte álljon minden viszálykodásnak, melyeket az állam különböző érdekei, irigykedései okozhatnának, e céljainak alapját Pipinnel és Nagy Károllyal vetette meg. Nagylelkűségük szerencsés folytatása alapján az egy-
(1)U. o.
(2) Luk. X. 16.
(3) Máté XVI. 18.
(4) U. o. V. 14.
(5) U. o. XVII. 17.
(6) U. o. XXVIII. 20.
609
ház minden földi hatalomtól független lévén fejében, oly helyzetbe jutott, hogy a keresztény királyok védelme alatt a közjóra sokkal szabadabban gyakorolhatja a lelki kormányzásra nyert égi hatalmát; s kezében tartván a helyes mértéket, annyi, gyakran ellenséges birodalom közepette is egész testületében megőrzi az egységet, majd hajthatatlan döntvényeivel, majd bölcs mérsékletével.
A hatalom nagyon is hamar átszállt ezen, az egyház iránt oly jótékony házról és nemzetségről. Rómának ellenséges fejedelmei voltak, s a pápáknak majd a fejedelmektől, majd a lázongó néptől volt oka tartani; királyainkban azonban mindig megtalálták azon szerető szomszédokat, akiket II. Pelagius remélt. Franciaország, minthogy hatalmuk iránt előzékenyebb volt Itáliánál, sőt magánál Rómánál is, mintegy második székhelyükké lesz; itt tartották zsinataikat, innen hirdették az egész egyháznak tanaikat. Troyes és Clermont, Toulouse és Tours, s több ízben Reims s más városok is tanúskodhatnak erről, hogy ne is említsem a két egyetemes zsinatot Lyonban s egyet Vienne-ben; a pápák nagyon is szívesen végezték legfontosabb és leghitelesebb tárgyalásaikat a gallikán egyház kebelében és hűséges segédkezésével.
Eközben a harmadik királyi család lépett a trónra; még az előbbieknél is jámborabb család, mely dicsőségét folyton emelkedni látta; amely az egész világon, a világ fennállta óta az egyedüli annyiban, hogy hétszáz éven át folyton koronát visel és uralkodik, amely családból Szent Lajosnak kellett származnia; amelyben a bámuló világ manapság is oly fenséges tényeket lát, s amelytől még fényesebbeket vár. Elmondjam-e, hányszor, mily szavakkal áldotta meg őt a szentszék? E család uralma alatt Franciaország "az Istentől kegyelt és megáldott ország;" királyság, melynek emelkedése elválhatatlan a szentszékétől (1) e királyság... de nem mondok el mindent, mert erre egy nap sem volna elég.
S meg kell vallanunk, hogy e királyokban a mély vallásosság mellett volt bizonyos nemesség is, amely őket az egész földön tiszteletreméltókká tette, s valamennyi király fölé helyezte. Midőn a fejedelmek avval dicsekedtek, hogy a királyok közös érdekéért harcolnak, a mi királyaink államaik nemesebb szervezetében, koronájuk nagyobb fönségében biztosabb védelmet találtak, mert anélkül, hogy meg kellett volna mozdulniok, méltóságukat még csak meg sem támadták ez utóbbi időkben, s sohase is kénysze-
(1) Alex. III. epist. XXX. Innoc. III. Greg. IX. Conc. Part. I.
610
rültek akár harcot állani, akár – ami ennél is borzalmasabb – szakadáshoz folyamodni, hogy megvédelmezzék.
E jótékony és vallásos királyok nem hogy hasznukra fordították volna a királyságukba menekült pápáknak gyöngeségeit, hanem inkább önként lemondtak egyes jogaikról, mintsem hogy megzavarják az egyház békéjét; s míg Canterb. Szent Tamás, mint a királyi jogok ellensége, száműzve volt Angolországból, a sokkal méltányosabb Franciaország befogadta, mint az egyház szabadságának vértanúját. Ily példát adtak királyaink a világnak, az egyház, melyet ők megtiszteltek, viszont őket is megtisztelte; s az apostoltól annyira ajánlott méltányosság a kölcsönös elismerésben nyilvánult.
A jámborság lanyhult, a rendetlenségek az egész földön elszaporodtak. Isten nem feledkezett meg Franciaországról; a tudatlanság és barbárság közepette szülte Szent Bernárdot, e tanításával, igehirdetésével, meglepő csodáival s még csodáinál is meglepőbb életével, valóságos apostolt, e prófétát, e földi angyalt. A jámborság és bűnbánat szellemét ő keltette életre e királyságban s ő terjesztette el az egész világon. Soha alattvaló nem volt buzgóbb fejedelme érdekében; soha pap nem vetette alá magát jobban a püspöki testületnek; soha az egyház fia jobban nem védelmezte anyjának, az egyháznak apostoli tekintélyét. Magában a pápában mindazt együtt látta, ami csak fönséges az Ó- és Újszövetségben volt; egy Ábrahámot, Melchisedechet, Áront, Pétert, szóval magát Jézus Krisztust. (1) Hogy azonban a tekintély, amelyen az egyház alapszik, szentebb s minden nép előtt tiszteletre méltóbb legyen, amennyire tehette, elválasztotta tőle mindazt, ami inkább ártott neki, mint növelte.
Minden önt illeti, minden a fejtől függ, mondta ő, (2) csakhogy bizonyos rendben. Eltorzítanók az emberi testet, ha minden tagját a fejre tennők; a püspökök és érsekek útján kell a szentszékhez járulni; ne zavarjátok meg e rangfokozatot, mely az angyalokénak hű képe. Igaz, hogy mindent megtehettek, de egyik ősötök azt mondta; "Mindent megtehetek, de nem minden illik." (3) Hatalmunk teljes, de semmi sem illik jobban a hatalomhoz a szabálynál. Végre is a római egyház a szülője az egyházaknak, de nem parancsoló ura; (4) s önök nem urai a püspököknek,
(1) S. Bern. de Consid. lib. II. cap. VIII. és lib. IV. cap. VII.
(2) Bern. de Consid. lib. III. cap. IV.
(3) 1. Kor. X. 22.
(4) Bern. de Consid. lib. IV. cap. VII.
611
hanem csak egyik társuk; e szavakat nem azért mondta a szent ember, hogy meggyöngítse azt a tekintélyt, amelynek az egész földön tiszteletet szerzett, hanem hogy emlékeztesse szent Péter utódát arra a kiváló igazságra, hogy Jézus Krisztus, aki ily nagy hatalomra emelte, nem akart neki a püspöki méltóságnál magasabbat kölcsönözni, avégből, hogy e magas állásában is gondja legyen rá, hogy minden püspökben megőrizze a méltóságát azon állásnak, melyet közösen bír velük; s hogy eszébe jusson, hogy az egyházi kormányzatban a nagy tekintély mellett is kell lennie bizonyos szelídségnek, testvériesnek; mert ha a pápának kormányoznia kell is a püspököket, azon közös törvényekkel kell őket kormányoznia, amelyeket a szentszék is magáéivá tett, midőn megerősítette. Ezt vallja minden pápa; s habár a közjó szempontjából fölmenthetnek is a törvények alól, (1) hatalmukat akkor gyakorolják legtermészetesebben, ha a törvények megtartásában ők járnak elől, amint erről a kereszténység kezdetétől fogva vallomást is tettek. Ezt mondták Szent Bernárd s e kornak többi szentjei; ezt mondták mindig azok is, akik köztünk a legjámborabbak voltak. Ez kötelezte a legszentebb királyt is, aki csak valaha koronát viselt, s aki leginkább alárendelte magát a szentszéknek, legbuzgóbb védelmezője volt az egyháznak (önök ráismernek Szent Lajosra,) hogy ragaszkodjék az elvekhez, s szent rendelvényül adja ki, hogy királyságában megállapítsa "a közös jogot s a püspökök hatalmát, az egyetemes zsinatok és a szentatyák meghagyása szerint." (1)
Ne kérdezzék még tovább is, miben áll a gallikán egyház szabadsága. Teljesen benne van Szent Lajosnak e nagybecsű szavaiban; mi nem akarunk mást elismerni, szabadságunkat abba helyezzük, hogy alávetjük magunkat a kánonoknak; s adná Isten, hogy gyakorlati kivitelük éppoly eredményes volna, mint amily nagyszerűen valljuk meg könyveinkben. Bármint legyen is a dolog, ez a mi törvényünk; szabadságunkat abban helyezzük, hogy amennyire tehetjük, "a közös jog alapján" haladunk; amely e helyes egyházi rendnek elve, helyesebben alapja; "a fölöttes hatóságok kánoni hatalma alatt, az egyetemes zsinatok és szentatyák meghagyása szerint;" ez állapot nagyon is különbözik attól, amelybe nem korlátlan föloldozóink engedékenysége,
(1) S. Bern. de Consid. lib. III. cap. IV.
(2) Prag. S. Lud.
612
hanem szívünk keménysége vetett bennünket; amelyben a kiváltságok egészen elnyomják a törvényeket, ahol már annyi a kegyelem [pápai kivételezés], hogy ezek foglalják el a közös jog helyét; ahol a legtöbb szabály csak formaság úgyannyira, hogy arra kell már gondolni, hogy tőlük fölmentvényt kérjünk. Adná Isten, hogy a rendelvények a kánonok emlékével együtt legalább azt a reménységet is megőriznék, hogy vissza fognak állíttatni. Ez a szándéka, ez a szelleme a szentszéknek. Ez tény. De ha, amennyire tehetjük, arra kell törekednünk, hogy e régi kánonokat felújítsuk, mily mély vallásossággal kell megtartani azt, ami megmaradt belőlük, s különösen azt, ami a fegyelemnek alapja. Ha tehát azt látják önök, hogy püspökeik azt kérik alázatosan a pápától, hogy e kánonok és a joghatósági hatalom minden fokán sértetlenül fenntartassék, akkor jusson eszükbe, hogy ők csak Szent Lajos és Nagy Károly nyomdokain járnak, s azon szenteket utánozzák, akiknek a székében ülnek. Nem akarunk a szentszékkel szakítani, Isten mentsen, ellenkezőleg meg akarjuk őrizni még a legcsekélyebb szálakat is, melyek a tagokat a fővel egyesítik. Nem akarjuk az apostoli hatalom teljességét megcsorbítani, az óceánnak teljességében is megvan a maga határa; ha semmi mértéket nem tartva átlépi, akkor bősége áradássá válnék, amely elpusztítaná a mindenséget.
Különben is, ez a hatalom, melyet a szentszékben kell elismernünk, oly fenséges, oly kiváló, oly becses és tiszteletreméltó minden hívőnek a szemében, hogy semmi sem múlja fölül, csak az egyetemes katolikus egyház, de mégis fel kell tudnunk ismerni a rendkívüli szükségeket, a végzetes veszedelmeket, amikor mindent egybe kell gyűjteni, mindent egyesíteni. Ezt az elvet minden korban vallották; de az egyik utóbbi században az egyház égető szüksége, egy nagy baj, egy ijesztő szakadás kényszerítette az egyházat, hogy a pisai, majd a konstanzi zsinatokon határozottabban fejezzék ki és alkalmazzák a gyakorlatban. Franciaország legbuzgóbban küzdött mellettük; s Franciaországot az egész egyház követte. – Ez elvek, melyeket, mint kétségteleneket közös érzelemmel tételeztek föl a pápák, püspökök és hívek, visszaállították a szentszéknek a szakadások alkalmával meggyöngült hatalmát. Ez elvek véget vetettek a szakadásoknak, kiirtották a szakadásoktól megerősödött eretnekségeket, s reményt keltettek a világban, hogy az erkölcsök romlottsága mellett is, kivétel nélkül egyetemesen újjá fogják alkotni a fegyelmet.
613
Ez elvek örökre a katolikus egyház letéteményei lesznek. A nyugtalan, izgága lelkek szeretnék felhasználni, hogy zavart idézhessenek elő, de az alázatosak és békések, az egyháznak igazi fiai mindig csak szabályszerűleg fogják felhasználni a valódi szükségben; s a valódi javak érdekében könnyű lesz megállapítani az eseteket, mert a konstanzi zsinat határozataiban (1) világosan meg vannak jelölve; jobb lesz azonban azt remélnünk, hogy soha sem jutunk arra a siralmas kényszerűségre, hogy ez esetekről gondolkoznunk kelljen, hogy napjainkban nem lesz szükség ily orvosszerre. Ó, ha már az egyetemes zsinat nevét, e szent és tiszteletreméltó nevet használnunk kell, akkor ne használjuk vitás kérdésben, s hogy a gyászos szakadásokat tartósakká tegyük, hanem inkább hogy egyesítsük az oly sok szakadással megtépett kereszténységet, hogy folyton az újjáalakításon fáradozzunk, mely ez életben soha véget nem ér. Mindemellett őrizzük meg őseink e hathatós elveit, melyeket a gallikán egyház az egyetemes egyház hagyományaiban talált, melyeket országunk egyetemei, főleg a párizsi a szent püspököktől és hittudósoktól tanult, akik megvilágosították a francia egyházat, anélkül, hogy a szentszék csökkentette volna azon dicsőítéseket, melyeket e híres egyetemeknek adott. (2) Ellenkezőleg, midőn a bázeli zsinat véget ért, amelyen az alapigazságokat az egész királyság helyeslésével felújították, II. Pius, aki ezt nagyon is jól tudta, mert e zsinaton tollával is szerepelt, a keresztény fejedelmek egyik egyetemes gyűlésén így szólt Párizs egyik püspökének Franciaországról: "Franciaországnak sok egyeteme van, s ezek között a tied, kedves testvérem, a leghíresebb; mert oly jól tanítják benne a teológiát, hogy nagy dicsőség, ha valaki ott érdemelheti ki a doktori címet; s így a virágzó francia királyság a természet és szerencse kiváltságain kívül a tiszta vallás és tudomány kiváltságaival is dicsekedhetik." (3) Íme, egy tudós pápa szavai, aki ismerte a mi érzelmeinket, amelyek éppen akkor legélénkebbek voltak, s azt is hozzátehetem, hogy alapjukat is helyeselte azon bullában, (4) amelyben, visszavonván, amit a pápai székre való emeltetése előtt a bázeli zsinat érdekében mondott, kijelenti, hogy nem kevésbé tartja tiszteletben a konstanzi zsina-
(1) Sess. V.
(2) Urban. VI. Epist. II.
(3) Pius. II. in. Conc. Mant.
(4) Bull. retract. Pii II.
614
tot is, amelynek határozatait elfogadja, névszerint azokat, amelyek a zsinatok hatalmát és tekintélyét fejtegetik.
Jól tudta, hogy Franciaország soha sem élt vissza ez alapigazságokkal, mert éppen Franciaország adta mérsékletének páratlan példáját a híres bourges-i gyűlésen, ahol magasztalván a bázeli atyákat, akik ez alapigazságokat fenntartották, visszautasította azon túlzó alkalmazásukat, melyet IV. Jenő pápával szemben akartak gyakorolni. Szabadságunk meg volt védve, a pápa el volt ismerve; a szakadás csírájában elfojtva; s minden békére hajolt. Ki hajtotta végre e nagy munkát? Egy nagy király, hűségesen támogatva a legtudósabb papságtól, amilyen valaha csak volt a világon.
Soha olyan nyomósan nem beszélt senki az egyház szabadságáról, soha szilárdabb alapot nem vetett neki senki, mint VII. Károlynak e halhatatlan szavai: "Amint a főpapoknak kötelességük szabadon hirdetni az igazságot, melyet Jézus Krisztustól tanultak, éppúgy kötelessége a fejedelemnek, mind, hogy elfogadja ajkukról, amit a szentírás is támogat, mind pedig, hogy hathatósan keresztülvigye." Valóban ebben rejlik az egyház szabadságának az alapja; akkor szabad igazán, mikor megmondja az igazságot, mikor a királyoknak mondja meg, akik már természetszerűleg is szeretik, s akik az ő ajkukról hallgatják; mert akkor válik be az Isten Fiának jóslata: "Megismeritek az igazságot, s az igazság megszabadít titeket, s valóban szabadok lesztek! (1)
Megszoktuk már látni, hogy legkeresztényibb királyaink mindig ezen szellemben cselekszenek. Mióta Szent Remig szabályának meghódoltak, folyton igazhitű püspökeikre hallgattak. A római birodalomban az első keresztény uralkodó után eretnek következett. Az uralkodók váltakozását gyakran becstelenítette meg hasonló rendellenesség. Ne hányjuk azonban szemükre más országoknak nyomorult sorsukat, elégedjünk meg, hogy alázattal és hálaadással kimondhatjuk, hogy Franciaország az egyedüli, amely oly sok század óta soha sem élte meg, hogy fejedelmei vallásukat változtatták volna; 12 századon át nem volt egyetlen királya sem, aki nem lett volna az egyház gyermeke; a királyi trón szennytelen, s mindig egy volt a szentszékkel; úgy látszik, hogy része van e kő szilárdságában: "Istennek legyen hála jósága e kimagyarázhatatlan ajándékáért." (2) Minthogy az igaz hit hirdetésében
(1) Ján. VIII. 32. 36.
(2) Gratias Deo super inenarrabili dono eius. II. Kor. IX. 15.
615
püspökeikre hallgattak, természetes következménye volt, hogy meghallgatták egyházi fegyelem dolgában is. Nem hogy törvényt akartak volna szabni az egyházra, hanem inkább egy császár, Franciaország királya ezt mondta a püspököknek: "Azt akarom, hogy segítségünkre támaszkodva, hatalmunkkal segítve, mint a helyes rend kívánja, (1) (fontolják meg, kérem, e szavakat, s jegyezzék meg, hogy a királyi hatalom, amely másutt jogosan uralkodni akar, itt csak szolgálni akar) azt akarom, mondja a császár, hogy hatalmunkkal támogatva végrehajthassák azt, amit tekintélyük kíván." Méltó szavak a világ uraihoz, akik soha sem méltóbbak inkább a trónra, sem biztosabban nem ülnek rajta, mint midőn az Istentől megszabott rendnek tiszteletet szereznek.
E dicséret nagyon is megillette a legkeresztényibb királyokat, s amit e jámbor fejedelmek megtettek, nem szűntek meg tisztjeikbe is belecsepegtetni. Jaj, jaj az egyháznak, midőn e két hatóság féltékeny szemmel nézi egymást; ez a sebe a kereszténységnek. Ó ti, egyház szolgái, királyok szolgái, mindketten a királyok királyának szolgái, bár különböző irányban, ó, miért oszoltok meg? az Isten rendje ellenkezhetik-e Isten rendjével? Miért nem gondoltok rá, hogy működéstek egybe van forrva? hogy az Istent szolgálni annyi, mint az államot szolgálni, s megfordítva az államot szolgálni annyi, mint Istent szolgálni? A tekintély azonban vak; folyton emelkedni, folyton terjeszkedni akar; azt hiszi, hogy lealacsonyítják, ha határt akarnak neki szabni. De miért vádoljuk a tekintélyt, vádoljuk inkább a gőgöt, s mondjuk el mi is, amit az apostol mondott a törvényről: "A parancsolat szent, igaz és jó;" (2) szent, mert Istentől ered; igazságos, mert megőrzi mindenkinek a javát; jó, mert biztosítja a köznyugalmat; "a gonoszság azonban, hogy gonoszságnak lássék, a tekintélyt használja föl." hogy rosszat cselekedjék; úgy hogy a gonoszság föltétlenül gonosz, midőn a bűnt tekintély alapján követi el, melyet az Isten az emberek javára alapított.
Királyaink semmit sem mulasztottak el a rendellenesség megakadályozására. Kapituláréik éppoly határozottan szólanak a püspökök, mint a zsinatok mellett. Királyaink kapituláréi azt parancsolják a két hatalomnak, hogy ahelyett, hogy egymás ellen küzdenének, inkább "kölcsönösen segítsék egymást működésük
(1) Lud. Pius. Capit. an. 823. Balu. ep. Venit. Sed. ad Amul. Lugd., Conc. gall.
(2) Róm. VII. 19.
616
körében;" s a grófoknak, s bíráknak s azoknak, akik a királyi hatalmat gyakorolják, különösen is meghagyják, hogy "engedelmeskedjenek a püspököknek;" ezt tartalmazta Nagy Károly rendelete; s e nagy fejedelem még azt is hozzátette, hogy "nem tarthatja hű alattvalóinak azokat, akik Istenhez nem hívek; s nem remélhet engedelmességet azoktól, akik az Istenre tartozó dolgokban és az egyház érdekeiben nem engedelmeskednek Isten szolgáinak." (1) Tapintatos fejedelemre vallanak e szavak, aki tudja, miben áll a püspököknek tartozó engedelmesség, s nem zavarja össze e két hatalom határait; s így annál inkább megérdemli, hogy higgyünk neki. Az ő rendelvényei szerint a püspököknek meg kell adni a teljes hatalmat az Istenre tartozó dolgokban és az egyház érdekeiben; s helyesen, mert e tekintetben az Isten rendelete, állásukhoz fűződő kegyelem, a szentírás, a hagyomány, a kánonok és törvények szólnak mellettük.
Mi szükség volna más királyokra utalni? Mit nem köszönhetnek a püspökök a nagy Lajosnak? Mit nem tesz e vallásos fejedelem az egyház érdekeiért?! nem az egyház érdekében vítta-e diadalait? Midőn keze alatt egy pillanat alatt minden meghajolt, s midőn a tartományok mintegy versenyezve adták meg magukat, nem nyitott-e meg annyi templomot az egyháznak, ahány helyet elfoglalt? Ez időben azonban tisztán a kálvinizmust verte le. Ma a lutheranizmus, a bajnak forrása, az eretnekségnek a feje van megtámadva; szerencsés kilátás az egyháznak! Már kezdi visszaadni bitorolt templomait! Egyik legnagyobb templom, mely a Rajna pontján emelkedik a legmagasbra, s már messziről tiszteletet kelt szent csúcsa iránt, Lajos jámborságából újra fel van szentelve. Mit nem remélhet Franciaország, midőn minden oldalról bevehetetlen erősségek körítik, az irigységtől mentve van, s a maga élvezte békéjével biztosítja az európai békét, azt fogja majd látni, hogy e fejedelem minden gondját népeinek boldogságára s az egyház érdekeire fordítja, melyeket magáévá tesz? Mi, K. H., mi, akik most önökhöz szólunk, mi hallottuk e páratlan fejedelem dicsőséges hadbamenetele előestéjén, mely egész Európát bizonytalanságban tartja, hogy az egyház és állam érdekében fog működni s e két intézmény örökké elválaszthatatlan lesz minden tervében! Franciaország, ezen igazságok alapján fogsz élni; s
(1) Cap. IV. Car. M. an. 806. Baluz. Capit. cap. Theod. de hon. Episc et rel. sac.; Coll. Anseg. lib. VI. cap. CCXLIX. Conc. Arel. VI. Sub. Car. M. can. XIII.; Concil. Gall. Capit. Car. M. an. 813. Baluz.
617
egy királyság sem lesz ily rendületlen, mint amely oly szorosan egyesül az egyházzal, melyet maga az Isten támogat. Mennyire szeretnünk kell egy oly fejedelmet, aki érdekeit az egyház érdekeihez kapcsolja! Nem örömünk, vigasztalásunk-e ő, aki naponkint annyi megtéréssel örvendezteti meg az eget és földet? Lehetünk-e közömbösek, midőn az ő segítségével naponkint annyi eltévelyedett gyermekünket vezetjük vissza? S ki érezhetne nagyobb örömet megtérésükön, mint közös anyjuk, a római egyház, mely keblét tárja ki, hogy őket befogadhassa? Lajosnak volt fenntartva, hogy az egyház sebeinek gyógyítását befejezze. A püspökség sebeit már nem tartjuk gyógyíthatatlanoknak. Száz kedvező határozaton kívül, a fejedelem oltalma alatt, aki ha okát látja, megadja magát, már felnyílik az emberek szeme; már nem olvassák darabonként, egyes részleteiben a szentatyák kánonjait és határozatait, hogy nekünk tőrt vessenek, már az egyházi hagyományokat folytonosságukban veszik figyelembe; s ha szellemébe behatolnak, mit fognak találni minden lapján? Szent tekintélyünknek örökkévaló emlékeit.
Nem magunkat hirdetjük, midőn így szólunk hozzátok, hanem Jézus Krisztust, aki szolgáivá tett bennünket, s egyúttal azt is hirdetjük, hogy Jézus Krisztusban a ti szolgálatotokra szenteljük magunkat. (1) Mert mi egyéb a püspökség, mint a szeretettől ránk hárított szolgálat a lelkek megmentése végett? S mi egyebet teszünk a püspökséget támogatva, minthogy a hitet és fegyelmet támogatjuk? Ne csodálkozzunk tehát, ha Lajos, aki szereti és tiszteli az egyházat, szereti és tiszteli a mi apostoli szolgálatunkat is. Mit késik e szent pápa, hogy a legbensőbben egyesüljön e legvallásosabb királlyal? Ily szent és érdektelen pápaságot csak a béke tehet emlékezetessé; s a béke gyümölcsei vagyis – merem jóslani – a hitetlenek megalázása, az eretnekek megtérése, a fegyelem helyreállása. Íme, forró óhajunknak tárgya; s ha ily nagy jóért fel kellene valamit áldozni, félhetne~e miatta valaki a feddéstől?
III. RÉSZ
Mindig a béke kezdetét jelentette az egyházban, mikor igazhitű püspökei összegyűltek. Jézus Krisztus a szerzője a békének, sőt maga a béke; soha sem vagyunk bizonyosabbak, hogy az ő
(1) II. Kor. III. 6. IV. 5.
618
nevében gyülekeztünk össze, sem hogy ennek következtében ígérete szerint ő is köztünk van, mint ha a béke érdekében gyűlünk össze; s elmondhatjuk egy régi pápával, hogy "valóban Jézus Krisztusért viselünk követséget, mikor az egyház békéjén fáradozunk." (1) A püspöki kar, mely egységes, szeret egyesülni; egyesülésével tisztul meg, egyesülésével szabja meg irányát, egyesülésével alakul újjá, s főleg egyesülésével vonja a maga egységébe a béke Istenét, "s az apostolok is egybe voltak gyülekezve," mondja az evangélista, (2) amidőn Jézus Krisztus köztük megjelenve mondta nekik azt, amit ők aztán minden népnek mondtak: "Béke veletek." (3)
Szent Bernát, a béke angyala, látván, hogy az egyház és állam közt meghasonlás van kitörőben, ezt írta VII. Lajosnak: "Semmi sem szükséges annyira, mint a püspököket összehívni," s egyik oka erre, mondja a bölcs fejedelemnek, az, hogy "ha az apostoli tekintély szigorúsága miatt valami sértést szenvedett Felséged, az ön hű alattvalói rajta lesznek, hogy visszavonják vagy szelídítsék, amennyire az Ön méltósága érdekében szükséges." (4)
S ha a rendszabályokat látjuk sértve, összegyülekezünk, hogy kánonokat terjesszünk elő, mint az egyházi hatalom természetes korlátait, melyeket értekezletein önmaga alkot. A szentszéknek tetszik ezen eljárásmód; a kánonok nyelve az ő természetes nyelve, s az egyház örökkévaló dicsőségére semmit sem ismétel annyiszor rendeleteiben, semmi sem oly biztos gyakorlati kivitelében, mint az a magára szabott törvénye, hogy a szent kánonokat megtartsa.
E szent gyülekezetek eredményét még jobban láthatjuk példákból. Az egyik lyoni tartományi zsinaton jelentést tettek Rómának egy kiváltságáról, melyet ellenkezőnek tartottak az egyházi renddel. Őseink szokásuk szerint azonnal kijelentették: "Átolvasván újra a chalcedoni szent zsinatot s több szavahihető egyházatyának véleményét, a szent zsinat azt határozta, hogy e kiváltság fenn nem állhat, mert nem egyezik meg, sőt ellenkezik a kánoni rendelkezésekkel."
(1) Pro Christo legatione fungimur, cum paci ecclesiae studium impendere procuramus. – Joan. VIII. Epist. LXXX.
(2) Ján. XX. 10.
(3) Pax vobis.
(4) S. Bern. epist. CCLV.
(5) Conc. Ansan. an. 1025.
619
Ismerjenek rá önök e szavakban az egyház régi kifejezésmódjára, – pedig e zsinat a XI. században volt, – a végből, hogy minden időben lássák hagyományainknak folytonosságát s a gallikán egyháznak mindig egyforma magatartását. Nem támad ki a szentszék ellen, mert ellenkezőleg: nagyon is jól tudja, hogy amely szentszéknek az egész világegyetemet kell szabályoznia, annak nem lehet célja a szabálynak gyöngítése; minthogy azonban e fenséges szentszékben, ahol egyetlen embernek kell felelnie az egész világ kérdésére, még a legnagyobb óvatosság mellett is kikerülheti valami a figyelmet, annál inkább kell óvakodni, hogy ami ily kiváló tekintélytől ered, végre aztán törvénnyé ne legyen vagy példaképül ne szolgáljon az utókornak.
Innen van, hogy ily esetekben minden egyház, főleg pedig a francia egyház mély tisztelettel terjesztette mindig a szentszék elé, mit szabtak meg a kánonok. Szép példáját látjuk ennek a második limoges-i zsinaton, amely szintén a XI. sz.-ban volt. Egy, XVIII. János pápától váratlanul s a kánoni rend ellenére adott ítélet miatt panaszkodtak. (1) Elődeink legelőször is a szabályt terjesztették elő; "melyet, mint mondák, az apostoli pápáktól és más egyházatyáktól nyertek." Kétségbevonhatatlan alapként azt csatolták még hozzá, ‚hogy az egész egyháznak ítéletét főleg az apostoli szentszék mutatta meg." (2) Nem feledkeztek meg a kánoni sorrendről sem, amelyben az ügyeket oda kellett terjeszteni, hogy az ítéletnek teljes ereje legyen; s végső következtetésük az volt, hogy "az apostoli pápáknak nem kell [nem szabad] visszavonniok a püspökök ítéletét" e kánoni rend ellenére; mert "amint a tagok kötelesek követni fejüket, viszont az is szükséges, hogy a fő ne sújtsa tagjait."
Amint szokása volt a francia egyháznak, hogy kánonokat javasoljon, viszont a szentszéknek is szokása volt, hogy szívesen meghallgatott ily véleményeket; s ugyanez a zsinat nyújt erre is emlékezetes példát. István, clermonti püspök panaszkodott ugyancsak XVIII. János pápának, hogy az ő véleményének ellenére helytelenül adott meg a pápa egy feloldozást. A pápa ezt az igazán atyai választ adta neki, (3) amelyet az egész zsinat kimondhatatlan vigasztalására olvastak föl: "Az ön hibája, kedves testvérem, hogy nem tájékoztatott; megerősítettem volna az Ön véle-
(1) Conc. Lemov. II. sess. II.
(2) U. o.
(3) Conc. Lemov. II. sess. II.
620
ményét, s akik rászedtek, csak átkaimban részesültek volna. Isten mentsen, hogy szakadás legyen köztem és püspöktársaim közt! Kijelentem összes Püspöktársaimnak, hogy hivatásuk gyakorlatában vigasztalni és segíteni, nem pedig zavarni vagy ellenmondani akarok nekik." E szavakra a püspökök valamennyien azt mondták: "Nagyon is helytelen, hogy fejünk ellen zúgolódni merünk, csak magunkról s azon csekély előrelátásról panaszkodhatunk, hogy elmulasztottuk őt figyelmeztetni."
Láthatjuk, K. H., hogy a legfő hatalom tájékozódni óhajt, s mindig teljes ismeret alapján akar cselekedni. Láthatják egyúttal azt is, hogy a szentszékben mindig van bizonyos atyai érzelem, s mindig megvan bizonyos alapja az egyetértésnek a fej és tagok közt, amely a békét biztosítja, feltéve, hogy midőn valamely szabályt terjesztünk eléje, ne feledkezzünk meg soha a tiszteletről, melyet ugyanez a szabály ír elénk. A francia egyház annál inkább szereti anyját, a római egyházat, s annál bensőbb tisztelettel van iránta, minél tisztábban látja benne Jézus Krisztus rendjét s őseredeti intézményeit. A legbiztosabb jele a támogatásnak, amelyben a Szentlélek az anyaegyházat részesíti, az, hogy igazságos és mérsékelt, s a túlságokat soha sem iktatta hitágazatai közé. Mily fenséges ez a római egyház, mely fenntartja a több egyházakat is, "elviselvén, mondja egy régi pápa, mindazoknak terhét is, akik szenvednek," (1) fenntartván az egységet, megerősítvén a hitet, oldván és kötözvén a bűnösöket, kinyitván és bezárván a mennyet. Mily fenséges, ismétlem, ez egyház, midőn szent Péternek, az apostoloknak és az összes zsinatoknak tekintélyével felruházva épp oly erővel mint óvatossággal hajtja végre üdvösséges rendeleteit! Milyen volt hatalma, midőn főképp abba helyezte, hogy mindenkit az ő kánonainak tekintélye alatt tartson, s soha sem tért el azoktól, amik rendszabályainak alapjai voltak; mily boldog volt a mennyei kincsek kiosztásában, rá sem gondolva, hogy jelentéktelenebb dolgokkal is rendelkezzék, melyeket Isten nem az ő kezébe helyezett.
E dicsőséges állapotban, amilyennek a római egyházat találjuk, mind a királyok, mind az országok nagyon is boldogok, hogy neki engedelmeskedhetnek. Mily vakság volt, midőn a keresztény országok azt hitték, hogy elszakadhatnak tőle, lerázván, mint ők mondták, Rómának igáját, melyet idegen igának tartottak! mintha az egyház megszűnt volna egyetemes lenni, vagy mintha
(1) Joann. VIII. epist. LXXX.
621
azon közös kapocs, amely annyi országot Jézus Krisztus egyetlen országává tesz, a keresztényekre nézve valaha idegen lehetne! Mily tévedés volt, midőn egyes királyok függetlenebbeknek gondolták magukat, ha a vallás fölé kerekednek, holott a vallásnak, melynek a tekintélye teszi méltóságukat sérthetetlenné, épen az ő javukra kell lehető legfüggetlenebbnek lennie, s a királyok nagyságának éppen olyannak kell lennie, hogy mint az Isten, akinek képét viselik, úgy ők se árthassanak maguknak, s így a vallásnak sem, mely trónjuknak támasza. Isten óvja meg keresztény királyainkat attól, hogy uralmuk körébe szent dolgokat akarjanak vonni, és soha se legyen ily megvetésre méltó hajlamuk az uralkodásra. Nem is gondoltak rá soha; minden más hatalommal szemben mindig legyőzhetetlenek, a szentszék irányában mindig alázatosak lévén, tudják, miben áll valódi fenségük. Ez éppoly nagylelkű mint vallásos fejedelmek nemcsak megvetették, hanem kárhoztatták is azon túlságokat, amelyekre csak a kétségbeesés vagy gyarlóság ragadhatja az embert.
A francia egyház lelkesedik a maga szabadságáért, (1) s helyesen; mert a nagy efezusi zsinat (2) arra tanít, hogy az egyházaknak külön-külön szabadsága egyik gyümölcse a megváltásnak, mellyel bennünket Jézus Krisztus megszabadított: s az is bizonyos, hogy a vallás és lelkiismeret dolgában a mérsékelt szabadság tartja fenn az egyháznak a rendjét, erősíti meg békéjét. Őseink azonban arra is megtanítottak, hogy e szabadságot úgy kell fenntartanunk, hogy ne essék a tisztelet rovására; s nem hogy meg akarnók sérteni, ellenkezőleg hisszük, hogy a szentszék iránt való sérthetetlen tiszteletünk ment meg bennünket azon sebektől, amelyeket azon név alatt akarnának rajtunk ejteni, mely nekünk oly becses és tiszteletre méltó. – Ó, római anyaszentegyház, anyja az egyházaknak, anyja az összes hívőknek, melyet Isten azért választott ki, hogy gyermekeit azonegy hitben, azonegy szeretetben egyesítse, lelkünk lelkével ragaszkodunk mindig a te egységedhez! "Ha valaha rólad megfeledkezném, római anyaszentegyház, akkor feledkezzem el önmagamról is, száradjon el a nyelvem, s legyen számban mozdulatlanul, ha nem rólad emlékezem meg mindig legelőször; ha örömdalaim nem téged említenek legelső helyen." (3)
(1) Concil. Bitur. cap. de Elect.
(2) Conc. Efez. art. VII.
(3) Adhaereat lingua mea faucibus meis, si non meminero tui, si non proposuero Jerusalem in principio laetitiae meae. CXXXVI. Zsolt. 6.
622
Minthogy önök, akik engem hallgatnak, látják, hogy őseink nyomán járok, mi egyéb marad önöknek hátra, mint hogy hű egyetértéssel ragaszkodván a mi gyülekezetünkhöz, segítsenek bennünket imádságukkal? "A tanítók világossága, mondja egy régi egyházatya, gyakran a hallgatók imádságából fakad." (1) Ami jó az egyházban történik, még amit a pásztorok cselekszenek is, mint Szent Ágoston mondja, (2) azon ártatlan galambok fohászaiból fakad, akik az egész földön el vannak terjedve.
Ó, ti egyszerű lelkek, az emberek szemei elől elrejtett, sőt magatok előtt is ismeretlen lelkek, akik azonban ismeritek Istent, s akiket Isten is ismer, hol vagytok e hallgatóság körében, hogy hozzátok intézzem szavaimat? De nem is szükséges, hogy én ismerjelek benneteket, az az Isten, aki ismer benneteket és bennetek is lakozik, nagyon is jól el tudja juttatni igéimet, melyek tulajdonképp az ő igéi, a ti szívetekbe. Ismeretlenben szólok tehát hozzátok ti, világot megutált lelkek! Ó! hogyan kerülhettétek ki a fertőzést? hogyan van, hogy a világ külszíne meg nem vakított titeket? mily kegyelem tartott vissza a hiúságtól, mely most mindenfelé uralkodik? sem önmagát nem ismeri senki, sem senkit sem ismernek többé; az állapotok megkülönböztető jelei össze vannak zavarva, megrontja az ember magát, hogy felékesgesse külsejét; belefáradunk a megaranyozásába egy oly épületnek, melynek alapjai összeomlottak, s midőn romlásunk teljessé lett, akkor azt mondjuk, hogy magunkat tartjuk fenn. Ó, ti alázatos, ti ártatlan lelkek, akiket a kegyelem kiábrándított a világnak minden hiúságából és tévedéséből, a ti imádságtokat kérem hálából az Isten ajándékáért, melynek bélyege bennetek van, imádkozzatok, merüljetek könnyekbe az Úr előtt. Imádkozzatok igazak, de imádkozzatok bűnösök is, imádkozzunk mindnyájan; mert ha Isten az elsőket érdemükért hallgatja meg, meghallgatja az utóbbiakat is bűnbánatuk fejében; s a megtérésnek a kezdetét mutatja, ha imádkozunk az egyházért.
Még egyszer mondom, imádkozzanak együtt valamennyien, hogy aminek végére kelt jutnia, csakugyan véget érjen. Remegjenek a szakadásnak még csak árnyékától is; gondoljanak azon boldogtalan népekre, amelyek elszakadván az egységtől oly sok részre oszlottak meg, s vallásukban nem látnak egyebet, mint a
(1) Hoc accipit doctor, quod meretur auditor. S. Petr. Chr. Serm. LXXXVI.
(2) De Bap. cont. Donat. lib. III. 22. 23.
623
pokol zűrzavarát és a halál borzalmát. Ó, legyünk résen, hogy e baj el ne harapózzék, köztünk már nagyon is sok szabad gondolkozót látunk, akik sem a vallásról, sem alapjairól, sem eredetéről, sem következményéről nem tudván semmit sem, "káromolják, amit nem ismernek, amit meg tudnak, abban még jobban megromlanak; esőtelen felhők," folytatja Júdás apostol; (1) hittudósok tudomány híján; tekintélyük vakmerőségükben, tudományuk elhamarkodott határozatukban gyökerezik; kétszeresen elhalt, kigyökerezett fák, elhaltak először azért, mert elvesztették a szeretetet, kétszeresen elhaltak, mert elvesztették hitüket is; kétszeresen kigyökerezettek, mert elszakaszkodván egyiktől is, másiktól is, az egyházhoz többé egy szálacska sem fűzi őket; "bolygó csilagok," akik dicsekszenek új és eltérő útjukkal, rá sem gondolván, hogy csakhamar le kell tűnniük. E könnyelmű lelkekkel, az újítás e csalóka bűbájával állítsuk szembe azt a követ, amelyre alapítva vagyunk, hagyományaink tekintélyét, amely az összes múlt századokat magába zárja, a régiséget, mely bennünket forrásukkal köt össze. Haladjunk őseink ösvényén; de haladjunk az ősi erkölcsökben is éppúgy, mint az ősi hit alapján akarunk haladni.
Szilárd léptekkel haladjanak ez úton, K. H.; haladjunk nyájaink élén, kegy. Uraim! alázatosabban, nagyobb megadással a többieknél; mint buzgó védelmezői mindazon kánonoknak, amelyek erkölcseink szabályozását parancsolják, mind azoknak, melyek méltóságunk szent tekintélyét megállapítják, s legyen rá gondunk, hogy inkább életünkben, mint beszédünkben tüntessük fel, hogy majd ha megjelenik a pásztorok fejedelme, az örök Főpap, híven számot adhassunk mind magunkról, mind nyájunkról, melyet ránk bízott, hogy mindnyájan elnyerhessük az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek örökkévaló áldását.
Amen.
(1) Jud 10.12
Megjegyzés
Benigne Bossuet meaux-i püspök a XVII. század francia római katolicizmusának legnagyobb tekintélyű és hatású képviselője volt. Tudós művet írt "a protestáns vallás változandóságáról," amiért Róma nagyra becsülte őt. Kevesebb tisztelet jutott ki neki a pápa részéről azért, hogy a régi zsinati eszmét hangoztatta, melynek erejénél fogva a XV. században három vetélkedő pápa az útból eltávolíttatott. Mint püspöktársainak rangidős elnöke, Bossuet 1682-ben négy pontban fogalmazta meg az egyház szabadságjogait (gallikán cikkelyek):
1. A csak lelki hatalommal rendelkező pápának a világi fejedelmek fölött, akik hatalmukat közvetlenül Istentől nyerik, sem direkt, sem indirekt hatalma nincs.
2. A pápa ugyan a lelki ügyek terén teljhatalommal bír, de mindenben alá van vetve az egyetemes zsinatnak, mely hatalmát közvetlenül Krisztustól kapta, s ezért fölötte áll a pápának, ahogyan ezt a konstanzi zsinat (nem csupán a nyugati szakadás idejére) már megállapította.
3. A pápa hatalmát korlátozzák az egész egyház által elfogadott kánonok, törvények, Franciaországban pedig az ősi gallikán jogszokások.
4. A hitbeli ügyekben hozott pápai döntések csak akkor csalatkozhatatlanok, ha azokat az egész egyház helyesli, jóváhagyja.Forrás: Szántó Konrád: A katolikus egyház története (1985.) II. kötet 225. o.
Ezen határozatokkal a francia egyház a király oltalma alatt jó ideig külön útra tért egyházpolitikai értelemben, s egészen 1870-ig, az I. vatikáni zsinatig ki is tartott mellettük. Annak határozata egy helyen kifejezetten elítéli a 4. pontot. A francia egyház reformszelleme a nem főpapi rangú teológusok friss eszméiben él tovább.
A beszédhez bíráló megjegyzéseket nem fűzök, pedig nem volna nehéz kimutatni az érvelésben rejlő exegetikai és egyháztörténeti egyoldalúságot, továbbá a benne megnyilatkozó (valójában a gallikán álláspontból eredő) feszültséget, amely őt a tartományi egyházak teljes alárendelésében végződő vatikáni szemlélet és az anglikán típusú különállás között lassan felőrli. Én azonban ezt a beszédet elsősorban az olvasó tájékoztatása végett tettem közzé, s ezen belül is azért, hogy megvalósult példát hozzak a trón és az oltár szövetségének klasszikus elméletére. A római elmélet támogatására jobb és bővebb művek is találhatók, itt csak utalás célzatával húztam alá némely figyelemreméltó gondolatot. [NF]