I. FEJEZET.
A színtér.A franciák szívesen hívják a 17-ik századot "Franciaország nagy századának". E megjelölés talán Voltaire-től ered, aki "a minden korok legfelvilágosultabb századának" (3) nevezi a francia 17-ik századot. Lehet, hogy valóban voltak ennek a századnak olyan eredményei, amelyek megérdemlik a nagy és felvilágosult jelzőket: az irodalom és a művészetek, a nemzetgazdaság és a politika területén. Aki azonban a dolgokat tárgyilagosan szemléli, az e kor ragyogása mögött könnyen felismerheti az árnyoldalakat is.
Hogy a protestánsok nem lelkesedtek XIII. Lajos (1610–1643) s még kevésbbé XIV. Lajos (1643–1715) ragyogó uralkodásáért, ez könnyen érthető. E két király uralkodása alatt indult meg tervszerű visszaszorításuk.
XIV. Lajos vonta vissza a Nantes-i Ediktumot, vallásszabadságuk egyetlen törvényes biztosítékát. Ennek az alapján, ha nem is élveztek korlátlan vallásszabadságot, a vallás magángyakorlata mindenütt engedélyezve volt; a hugenották minden cenzura nélkül kinyomathatták irataikat; a parlamenttel rendelkező helyek kivételével teljes vallásszabadságuk volt; államhivatalt viselhettek; vallásszabadságuk biztosítéka gyanánt néhány megerősített város maradt birtokukban; tarthattak egyetemes zsinatot, stb.
IV. Henrik halála után (1610) megindultak a jogcsorbítások. A jelszó az volt, hogy a hugenották megbontják a nemzet egységét. A király, XIII. Lajos bizalmatlanságát a hugenották iránt nagy mértékben táplálta az a körül-
(3) "Le siècle le plus éclairé qui fut jamais", Siècle de Louis XIV., 25. l.
mény, hogy a hugenották nem egyszer igénybe vették külföldi protestáns hatalmak támogatását. Ezt azonban ugyanúgy megtett a katolikus párt is, amikor szüksége és módja volt rá. A király minden esetre minden erejét latba vetette, hogy a hugenották politikai hatalmát megtörje. Elvette tőlük La Rochelle-t (1628). Ez az esemény teljességgel megfosztotta őket politikai befolyásuktól. Ezzel és a languedoc-i vallási felkelés végét jelentő ales-i békével (1629 jún. 27) ki lettek szolgáltatva a győző kegyének – az pedig kegyetlen volt. Megindult tehát a tervszerű térítői propaganda. E propagandának fővezére Páter Joseph, legbuzgóbb katonái pedig a kapucinus barátok voltak. Richelieu kidolgozta az eretnek-térítés methodikáját: "Traité sur la meilleure méthode de convertir les hérétiques" c. művében. P. Joseph-fel együtt igyekezett rávenni a királyt, hogy országát szentelje oda Szűz Máriának. Ettől az időtől kezdve egymásután jelennek meg a hugenották vallásszabadságát, lelkészeik működési szabadságát korlátozó rendeletek – jóllehet az ales-i megegyezés a nantes-i ediktum kedvezményeit ígérte meg a hugenottáknak. A propagandában mind nagyobb szóhoz jut a tömegszenvedély is, ez a modern politikai tényező, amelyet a kapucinus misszionáriusok irányítanak. (4)
XIII. Lajos halála után (1643) következett el a "napkirály" uralkodása. XIV. Lajos módszere általában a diplomatikus módszer volt: szívesebben alkalmazott szellemi és erkölcsi fegyvereket a hugenották ellen, mint erőszakot. "Emlékirataiban" azt jegyzi meg, hogy tartózkodni akar az erőszak alkalmazásától, de arra vigyáz, hogy új kedvezményeket ne adjon a hugenottáknak. Időről időre azonban mégis kényszerhelyzetbe akarja őket juttatni, hogy megfontolás tárgyává tehessék, nem lenne-e célszerűbb katolikussá lenniök. (5) Annál serényebbek voltak a szerzetesek és az egész klérus a hugenották térítésében. És ebben a tekintetben versenyre keltek velük azok az
(4) "A partir de 1630 une nuée de missionnaires se répand sur la France et reveille le fanatisme des populations ignorantes", Viénot, II. 321. l.
(5) Idézve Dufourcq i. m. 379. l.államhivatalnokok, akik igyekezetükkel és sikereikkel érdemeket akarták szerezni a királynál. A király és a püspökök csakhamar megállapíthatják, hogy az eretnekség lankad s "különféle eljárási mód" együttes alkalmazásával hamarosan véget lehet neki vetni. A nantes-i ediktumot fokozatosan nyirbálják és üresítik meg eredeti tartalmától. Majd a "különféle eljárási módok" alkalmazása is megkezdődik. A nantes-i ediktumot magyarázni kezdik a hugenották rovására. (6)
A térítésben felismerik és alkalmazzák a pénz hatalmát is. Az áttérők jutalmazására jelentékeny alapot szereznek. Ezen a téren Paul Pelisson szerzett magának jelentékeny hírnevet. Paul Pelisson kacskaringós úton jutott el odáig, hogy hugenottából katolikussá legyen, sőt az egyházi rendbe lépjen. Áttérése után a királyi kegy elhalmozta őt nagy jövedelmű főpapi stallumokkal. Ő viszont belevetette magát a térítésbe. 1674-ben megszervezi a "térítési alapot". Pénzt már korábban is alkalmaztak az áttérők jutalmazására. Most azonban valóságos külön minisztériummá lett ez az ügykör. Kialakult a megtérések árfolyama. A grenoble-i püspök nyolcszáz személyt vásárolt meg 2000 talléron. Aunis-ban és Saintonge-ban még tervszerűbben mentek a dolgok: 1681-ben 1503 megtérés, költsége 11.659 livres; tehát à 7.75 livres. (7) Kész elismervény-blanketták voltak forgalomban, amelyen csak az áttérő névét és a jutalom összegét kellett kitölteni. A szükséges összegeket ezeknek az elismervényeknek az alapján utalta ki Pelissson.
De az erőszak pártiak is mind hangosabbak lesznek. A király 1660 után nem engedélyez a hugenottáknak országos zsinatot. Tartományi zsinatokat sem tarthatnak. A végzetes fordulatot aztán a király ú. n. megtérése (1679) és Maintenon asszonnyal való házassága hozta el (1683). A protestánsok templomait sorra foglalják le vagy rombolják le. A lerombolt nior-i templom helyén egy hirdetményt függesztettek ki: "Közhírré tétetik,
(6) Mevnier nevű jezsuita megírja "Edit de Nantes exécuté selon les intentions de Henri le Grand, 1670. c. könyvét. Ehhez hasonló művek egész sora keletkezik.
(7) Viénot, II.. 431. l.hogy ezután a marha-, szamár- és disznó vásár azon a helyen lesz, ahol a hugenották temploma állt." (8) A hugenották mindenkinek a szemében gyanúsakká lesznek. Kizárják őket nem csak a közhivatalokból, de a szabad pályákról is. 1680-ban Marillac dragonyosokat szabadít Poitou-ra: beszállásoltatja őket a protestánsok otthonaiba. Az eredmény: egy év alatt 37.000-en lesznek katolikussá csak ebben a tartományban. A király maga kénytelen mérsékletre inteni intendánsát: "Protestáns tanúk azt állítják, hogy a dragonyosok rettenetesek voltak: az otthonok hamarosan tönkre mentek a dragonyosok követelőzései következtében; ütik, verik őket, ha a kapucinusokat, akik szintén otthonaikban laknak, vonakodnak hallgatni; az asszonyokat hajuknál fogva, vagy nyakukba vetett kötélnél fogva húzzák; a szülőket odakötözik a padhoz és szemük előtt verik gyermekeiket; férfiakat és nőket alsó ruhában hurcolnak a katolikus templomba, ott szentelt vízzel hintik meg őket és katolikusoknak jelentik ki őket s megfenyegetik, hogy visszaeső gyanánt kezelik majd azt, aki visszatér hugenotta hitére; lábaikat tűzzel égetik és így kínozzák őket; a nyakasaknak nem engedik meg, hogy elaludjanak. Mind e kegyetlenségeket bizonyítják a hivatalos levelezések." (9)
Ami Poitou-ban történt, az történt a többi tartományban is. Az eredmény természetesen meglepő. A hír örömmel tölt meg minden loyális keblet: "mind több a megtérés... a csoda állandósul... már alig van hugenotta az országban."
Nincs tehát semmi további akadálya annak, hogy a Fontainebleau-i Ediktum 1685 október 18-án megszüntesse a Nantes-i Ediktum érvényét.
"A Szent Bertalan után a Nantes-i Ediktum visszavonása. A vérfolt után a sárfolt... "Onerosior est quam utilior diligentia... cogi tantum homines, non doceri",
(8) "On fait assavoir que désormais la foire aux boeufs, aux ânes et aux cochons se tiendra dans la place, où était le temple des Huguenots." Viénot, II. 445. l.
(9) E. Lavisse: Histoire de France, 1906, VII. 2. l. – Idézve Dufourcq, i. m. 381. l.írta Szent Ágoston Afrika prokonzulának hasonló alkalomból. (10)
Ennek a szörnyű öncsonkításnak a gyümölcsei száz esztendőn belül megértek.
Azt gondolnánk, hogy ha a protestánsokra ilyen végzetszerű volt XIV. Lajos uralkodása, annál megnyugtatóbb volt katolikus egyházi szempontból. Azonban katolikus részről éppen olyan sok és fájdalmas panasz hangzik el a napkirály ellen, mintha idegen érdekeket szolgált volna egyházpolitikai intézkedéseivel. És valóban úgy is volt. Ez az időszak ugyanis az ú. n. gallikánizmus teljes kivirágzásának ideje. A gallikánizmus lényege az egyházi, főkép egyházpolitikai téren jelentkező különleges francia nemzeti öntudat és öncélúság, amelyet XIV. Lajos abszolut uralkodása még teljesebben hangsúlyozott.
A gallikánizmus eredete visszanyúlik a nemzeti Franciaország megalakulásának idejére, a 13-ik századra. Ennek az egyházpolitikai fejlődésnek különböző állomásai: IV. vagy Szép Fülöpnek és VIII. Bonifáciusnak a vitája; a concilium [zsinati] gondolat, amelyet főleg a francia teológusok képviseltek; az 1516-os konkordátum, amely a francia királynak szinte korlátlan befolyást biztosít az egyházban a püspökök kinevezése révén; végül a tridenti zsinati határozatokkal szemben való magatartás: Franciaország vonakodott kihirdetni a tridenti reform-határozatokat.
XIV. Lajos ebben a fejlődési folyamatban néhány kedvező körülmény ügyes felhasználásával sajátságos szerephez jutott és eredményeket ért el. Kevéssel azután, hogy Mazarin halála után (1661) önálló ura lett Francia- országnak, egy különleges eset – alkalmat adott neki arra, hogy VII. Sándor pápát megalázza. Római legátusának, de Créqui hercegnek katonai kísérete és a pápa korzikai testőrei között fegyveres összeütközésre került a sor. Emezek formálisan megostromolták a francia követséget és két katonát megöltek. (Igaz, hogy öt korzikai is meghalt.) XIV. Lajos azonnal visszahívta követét, a pápai
(10) "Terhesebb, mint célszerű a serénység, hogy az embereket csupán kényszerítsük, ne pedig meggyőzzük". Dufourcq, 382. l.
nunciust viszont kitoloncoltatta Franciaországból. A pápának elégtételt kellett szolgáltatni. Az elégtétel pontjai közé tartozott az is, hogy a király megnyerte a metzi, touli és verduni püspök kinevezési jogát is; ily módon a király mind több püspöki szék betöltése fölött nyert rendelkezési jogot. Majd megszerezte az ú. n. regáliajogot is, amelynek alapján lefoglalta az üresedésben levő püspökségek jövedelmeit (1673 február 10). S amikor XI. Ince 1679 december 27-én a regáliák miatt egy brévében megfenyegette a királyt, hogy minden tekintélyét latba fogja vetni, hogy az egyház örökségét (patrimoniumát) a királyi erőszakosságokkal szemben megvédje, a francia püspökök egy hosszú hűségnyilatkozatban biztosították a királyt ragaszkodásukról minden pápai hatalmi túlkapással szemben (1680 július 10).
A politikai gallikánizmussal párhuzamban a teológiai gallikánizmus is nagyon tevékeny volt ebben a kedvező légkörben. Ez a pápai legfőbb juriszdikciót, vagy legalább is a pápai csalatkozhatatlanság elvét igyekezett vita tárgyává tenni. Ezt a törekvését jelentékeny mértékben táplálta a janzenizmus körüli egyházpolitikai és teológiai vita. Jelentős állomása volt a teológiai gallikánizmus fejlődésének a "Declaratio Clerici [helyesen: Cleri] Gallicani" néven ismert nyilatkozat, amelyet XIV. Lajos kívánságára Bossuet szövegezett meg (1682 március 19-én) és egy püspöki zsinat magáévá tett. Íme a nyilatkozat: "1. Szent Péter és utódai Istentől csupán a lelki, nem pedig az ideig való és állami dolgok fölött nyertek hatalmat. 2. A hatalomnak az a teljessége, amely a Szent Szék birtokában van a lelki dolgok fölött, olyan, hogy azért a konstanci egyetemes szent zsinat határozatai teljes érvényükben maradnak. 3. Az apostoli hatalommal való élést a kánonoknak kell szabályozniuk... és a királyság elfogadott alkotmányát fenn kell tartani. 4. Bár a pápáé hitbeli kérdésekben a döntő szó... ítélete azonban nem megváltozhatatlan, ha csak nincs mögötte az egyetemes egyház egyetértése."
A gallikánizmus képviselői tehát nem engednek semmi beleszólást a pápának a világi dolgokba, a király jogkörébe, amely, mint láttuk, kiterjedt nem csak a jus
circa sacra-ra, de gyakran a jus in sacris-ra is; ragaszkodnak az ú. n. reformzsinatoknak azokhoz a határozataihoz, amelyek a pápát alárendelik a zsinatnak; éppen ezért szerintük a pápai határozatok nem megmásíthatatlanok, ha nem áll mögöttük az egyetemes zsinat tekintélye.
Királyi rendeletre a gallikán artikulusok hivatalosan kötelező állásponttá lettek a francia egyházban.
A pápai juriszdikció védelmezői, elsősorban a jezsuiták és maga a pápa is erélyesen tiltakoztak a gallikán célok és eszközök ellen. VIII. Sándor-nak 1690 augusztus 4-én megjelent bullája semmisnek minősítette mind a királyi regália-jogot, mind pedig a négy gallikán artikulust. Uralkodásának utolsó szakaszán nem is ragaszkodott XIV. Lajos mereven a gallikán állásponthoz; csupán csak a püspöki kinevezési és a regália-jogot tartotta meg végig.