II. FEJEZET.
Dogmatörténeti előzmények.A janzenizmus körül megindult teológiai és egyházpolitikai harc során az állított igazság mellett nagyon sok hivatkozás történt az egyház nagy tanítóinak általánosan elfogadott tekintélyére is. A maga igazának ki-ki úgy akart biztosabb győzelmet szerezni, az ellenfél hitelét ki-ki úgy akarta sikeresebben aláásni, hogy Ágostonra, Aquinoi Tamásra és más nagyokra hivatkozik; az ellenfelet pedig azonosítja valamely hivatalosan elítélt tévelygéssel.
Ismételt hivatkozás történik Agostonra és Tamásra, Pelagiusra és a marseille-i semi-pelágiánusokra, Bajusra es Molinára. A vitában a legrégibb tekintély Ágoston: korábbi tekintélyre: a Szentírásra, Pál apostol kegyelem-tanára alig történik hivatkozás. Azt kell megvizsgálnunk, hogy az idézett teológiai tekintélyek tanításában mi volt a sajátságos, aminél fogva reájuk hivatkoztak.
Ágoston kegyelem-tanát különféle tényezők formálták. Elsősorban a hamartiologiai motivum: a bűn és rettenetes következményeinek személyes megtapasztalása. A bűn, szemében, nem annyira vád, mint inkább romlottság és betegség, amely az egész emberi természetet alkalmatlanná tette az Istennek tetsző életre. A második tényező az isteni kegyelem gyógyító ereje, amely az ő tapasztalatában erkölcsi és természeti megváltás formájában jelent meg. A kegyelem munkáját tehát nem annyira a kiengesztelődésben, mint inkább a gyógyításban látja, amelynek következtében az ember bűnnélkülivé lehet. (11)
Ezzel összefüggésben tapasztalati tény volt számára a Pál által is erőteljesen kiemelt kiválasztás, a predestináció: meghatátozott számú léleknek kegyelemre és ítéletre való
(11) Harnack Dogmengeschichte. III. 86. l.
kiválasztása. Végül pedig nagy szerepet játszott nála a sákramentumi tényező: a kegyelem elválaszthatatlan azoktól a csatornáktól, kegyelmi eszközöktől, szentségektől, amelyeken át közli azokat Isten.
Ezeknek a tényezőknek következtében Ágoston antropologiája a következőképpen alakult: Ádámnak birtokában volt a szabadság, liberum arbitrium, (12) amelynek lényege az, hogy volt szabadsága a jót tenni és a bűnt elkerülni, posse non peccare, sőt ennek az állapotnak a gyümölcse gyanánt, posse non mori [hogy elkerülje a halált]. Ebben a szabadságban rendelkezésére állt az adjutorium gratiae, a kegyelem támogatása. Ezt a szabadságot azonban bűnbeesés következtében elveszítette.
Ádám bűne örökséggé lett és pedig elsősorban nem mint vád és ítélet, de mint rosszra hajtó, megromlott természet. Ily módon ő és utódai elveszítették jóra való szabadságukat és elveszítették Isten segítő kegyelmét, az adjutorium gratiae-t is. Ítélet alá kerültek, a kárhozat gyermekeivé lettek. Bűnük lényege a concupiscentia, a kívánság. Pál is beszél az emberiség egyetemes elhajtásáról, a Krisztuson kívül valók ítélet-alatt voltáról. Ágoston szabatosan és könyörtelenül massa perditionis-nak, a pusztulásra szánt tömegnek nevezi az emberiséget a Krisztuson, azaz a kegyelmen kívül.
Ebből a tömegből Isten önkényesen kiválaszt egy bizonyos számú embert, akikkel szemben kegyelmet gyakorol. Ez a kegyelmi kiválasztás feltétlen; maga a kegyelem ellenállhatatlan és elveszíthetetlen. Az emberi érdem is, amelynek alapján Isten ítélőszéke előtt az ember megállhat, Isten ajándéka. Isten saját művét jutalmazza, amikor az érdemet jutalmazza: hogy az ember üdvösségének dicsősége egyedül az övé legyen. (13)
(12) Ez a kifejezés, mint fogalmi meghatározás, Pálnál nem fordul elő; talán Tertullianus szótárából vette át Ágoston.
(13) Conf. IX; 34.: "Quisquis tibi enumerat vera merita sua, quid tibi enumerat, nisi munera tua." De gratia el libero arbitrio 15.: "Dona sua coronat deus, non merita tua... si ergo dei dona sunt bona merita tua, acm deus coronat merita tua tamquam merita tua, sed tamquam dona sua." De gestis Pelagiani 35.: "Redditur quidem meritis tuis corona sua, sed dei dona sunt merita tua." Stb.Ágostonnál azonban a kegyelem szoros kapcsolatba került a szentségekkel. A kegyelem a maga érzéki kifejezései és közvetítői által lesz az ember birtoka. Ez a sakramentális értelemben vett kegyelem azonban szerinte elveszíthető. Ez pedig látszólag ellentétben van Isten predestinációjának feltétlenségével.
Nem szabad azonban egy intellektuális és logikai érdekből következetesen végiggondolt filozófiai rendszert keresni Ágostonnál, amelynek érdekében világosan látott és megtapasztalt igazságokat kész volna feláldozni. Az akaratszabadság és a mindenható kegyelem közötti ellentmondást látja és éppenséggel nem becsüli le: "Az akarat szabadsága és az Isten kegyelme körül forgó vitát igen bajos eldönteni. Ha védjük az akarat szabadságát, rendkívül nehéz lesz elkerülni a kegyelemtagadás látszatát; ha meg a kegyelemért szállunk síkra, a szabadakarat csorbításának gyanújába és veszedelmébe keveredünk". (14)
Nincs tehát benne semmi csodálatos, hogy a katolikus teológia a magáénak vallja Agostont; azonban igaza van annak az állításnk is, hogy a nyugati keresztyénség minden komoly reformmozgalma Ágoston tanításához, a bűn és kegyelem megtapasztalásán nyugovó keresztyénséghez való visszatérés lesz." (15)
Pelagius 405 óta kezdte hirdetni az ember önálló vallás-erkölcsi erejét. Tanítása szerint Ádám bűne nem egyéb rossz példánál, azonban nem gyengítette meg utódainak vallás-erkölcsi képességeit. Az emberi természetben tehát nem esett kár Ádám bűne miatt; az ember éppen úgy képes megfelelni Isten törvényének, mint Ádám eredeti állapotában. Az emberi szabad akarat (naturalis possibilitas), úgy amint van, minden különösebb isteni támogatas nélkül üdvösséget szerezhet magának, vagyis elkerülheti a bűnt és megtarthatja a törvényt. (16)
A pelagianizmus ellen Ágoston nagyon erős harcot kezdett. Ennek a harcnak a során az emberi természet
(14) De gratia Christi. 47. 52.
(15) Choisy, Précis. 33. l.
(16) "Posse hominem sine peccato esse et dei mandata facile custodire, si velit."romlottságát, érdemszerzésre alkalmatlan voltát, a kegyelem mindenhatóságát és Isten előre elrendelő határozatát hirdette. Ezen a címen nevezte őt a középkor doctor gratiae-nak. 411 és 431 között, jobbára az ő közreműködésével 24 zsinat foglalkozott Pelagius tanításával és azt veszedelmes tévelygésnek minősítette, egyben magáévá tette Ágoston tanítását. (17)
A semi-pelagianizmus. A harc akkor kezdődött újra, mikor néhány marseille-i teológus ("Massilienses") némi módosítással felújította Pelagius tanítását. Ez irányzat föképviselője Johannes Cassianus (mh. 432), a marseille-i Szent Viktor kolostor főnöke. Ő korábban hosszú időn át Egyiptomban remetéskedett, majd Chrysostomus mellett volt diakónus. Gondolatait a kegyelem és az emberi akarat szabadsága felől a Collationes Patrum c. művében fejtette ki. Mellette említést érdemel még Gennadius, Vincentius és Faustus. Ők úgy látták, hogy Ágoston felfogása nem kedvező az aszkézisre és az egyéni erkölcsi erőfeszítésre nézve. Ezért valami közvetítő megoldást kerestek Ágoston és Pelagius között. Ennek az igyekezetnek az eredménye gyanánt azt állították, hogy a hit megkezdése, a hithez szolgáló első lépés, az üdvösség felé való törekvés, a szabadulásért való imádság, a hitre hangoló jámbor lelkület (pius credulitatis affectus) az ember hatalmában van: ehhez a kegyelem segítsége nem kell. Ezen a ponton jön a kegyelem az ember segítségére. A már megigazult ember saját erejéből a jó úton tud maradni. Az ember természeti képességeivel minden kegyelmet ki tud érdemelni – legalább is méltányosság szerint, mondja Cassianus a Collationes Patrum c. művében. (18)
Maga Ágoston a következőképpen határozza meg a semi-pelagianizmus lényegét: "Initium fidei et usque in finem perseverentiam sic in nostra constituunt potestate, ut dona Dei esse non putent", azaz: ők úgy véleked-
(17) A Pelagius körüli harcra nézve lásd Harnack Dogmengeschichte III. kötet 165. és köv. l., valamint Jansenus Augustinus-ának I. kötetét.
(18) V. ö.: Schütz: Dogmatika II. 119. l.nek, hogy a hit elkezdése és az abban való állhatatos megmaradás az ember hatalmában van, s arra nem is gondolnak, hogy az Isten külön adománya.
Ágoston 426-ban és 427-ben "De gratia et libero arbitrio" c. iratában igyekszik megnyugtatni azokat, akik az emberi cselekedetek értékét féltették az ő tanításától. Majd később még két további könyvet írt ellenük: "De praedestinatione sanctorum" és a "De dono perseverantiae" címen.
Bár úgy látszott, hogy a kérdéssel foglalkozó zsinatok, a pápai nyilatkozatok (19) és Ágoston vitán felül álló tekintélye ezt a kérdést végleg eldöntik: Ágoston halála után az egyház gyakorlati szükségből mégis a semi-pelagiánus irányában fejlődött tovább.
Aquinoi Tamás teljesen az aristotelesi monizmus és determinizmus hatása alatt van. A kegyelem, illetve a kegyelemmel való együttműködés kérdésének tanulmányozása közben az Isten első-ok-voltának tényéből indul ki és mindig ide tér vissza. A teremtmény rendelkezik megfelelő cselekvő képességekkel (potentiae activae). Ezek azonban képességek s nem tevékenységek. Tevékenység úgy jön létre, ha a képességek kilépnek látens állapotukból. Erre azonban önmaguktól nem képesek. Ha ezt megtehetnék, első okká lennének. Képességeket ténylegességbe csak az Isten emelhet. Ha nem ő volna a teremtményi tevékenységnek is oka, akkor nem az egész létnek volna az okozója, vagyis nem lenne teljes ok. "Az egyetemes és rendes együttműködés fizikai, vagyis közvetlenül belenyúl a képességekbe, titokzatos módon a legbensőbben átjárja és kiemeli őket a képes-régi lét aléltságából a tevékenység elevenségére". (20) Tamás szerint az isteni predefinicioban a tettnek minden részlete előre meg van határozva (omnes effeecus secundi ex Dei praedefinitione proveniant). Ebben a gondolatrendszerben az emberi akarati elhatározásnak vajhmi kevés szerep jut. Sőt úgy látszik, mintha Isten a bűnnek
(19) Ince pápa nyilatkozata után mondta Ágoston: Roma locuta, causa finita est.
(20) Schütz, i. m. 45. § 3.is társ-szerzője lenne. Az együttműködés legfeljebb a mester és szerszám (Tamás kedvenc hasonlata) együttműködésében merül ki. (21)
A tomizmus. A kegyelem és az emberi szabadsággal kapcsolatos kérdésekkel való foglalkozásnak új aktualitást adott a reformátori kegyelem-tan és a predestináció elleni küzdelem. A domokos-rendi Bañez Domokos (mh. 1604), szent Teréz gyóntatója és a jezsuiták ellenfele, tett kísérletet arra, hogy Tamás bölcseleti és teológiai rendszerét a gyakorlati kegyesség szükségletének megfelelően leszűrje, s összeegyeztesse az Isten üdvözítő akaratát az emberi akarat szabadságával. "Isten az ember akaratát úgy befolyásolja a kegyelem által," – mondja ő – "hogy e kegyelem önmagában és természeténél fogva hatékony." (22) Ily módon a megvalósulást a hathatós kegyelem adja, míg az elégséges kegyelem (gratia sufficiens) csak a képességet és a lehetőséget. Ez azonban cselekvéssé nem lehet mind addig, míg a praemotio physica segítségére nem jön. (23) Bañez meggyőződése szerint ez a megfogalmazás kielégítő módon fejezi ki mind Ágoston, mind pedig Tamás véleményét.
A molinizmus. A tomista determinizmust nyilvánvaló (legalább is a jezsuiták szemében nyilvánvaló) lelkigondozói és pasztorális érdekből is enyhíteni kellett. Erre vállalkozott Molina Lajos (1535–1601) spanyol jezsuita, aki a "De liberi arbitrii cum gratiae donis, divina praescientia, providentia, praedestinatione et reprobatione concordia" (1588) c. művében könyve címében megjelölt feladat megoldására tesz kísérletet. Szerinte nincs isteni praedefinició amely a teremtmény tevékenységének minden mozzanatát előre meghatározná. Az üdvösséget sem az aktuális kegyelem végzi el önmagában, hanem Isten helyet ad a teremtmény szabad elhatározásának. Isten felajánlja a teremtménynek közreműködését: concursus
(21) Istennek a teremtménnyel való együttműködésére nézve l. Várkonyi Hildebrand Aquinoi Szent Tamás filozófiája, (Pfeifer. Budapest 1923) 69. l.
(22) Gratia efficax est ex re efficax et physice voluntatem determinans. Praemotio physica.
(23) Marx: Lebrbuch der Kirchengeschichte, 698. l.oblatus, ez azonban nem befolyásolja az akaratot, hanem azt teljesen szabadon hagyja. Isten az ú. n. közbeeső tudásánál fogva (scientia media) előre látja, hogy mi lesz majd a teremtmény felelete a felajánlott kegyelemre és ennek az előrelátott állásfoglalásnak megfelelő és készenlétben levő kegyelmi segítségét adja. Az akarat tehát szabadon dönt, de a döntés pillanatában megkapta az isteni segítséget: Isten és az ember tehát együtt végzik a cselekvést.
Íme, két egymással szemben álló felfogás, amelyet a dominikánus és jezsuita rendek közötti vetélkedes meg jobban kiélezett. Mivel indokolják tehát állásfoglalásukat? Az akaratszabadság, római katolikus felfogás szerint, az ésszel megismerhető igazságok közé tartozik, tehát olyan biztos igazság, mint bármely kiielentésen nyugovó igazság. Éppen erre hivatkozva a molinisták azt mondják, hogy ha a tomista felfogás szerint Isten az előre irányzásaiban az emberi állásfoglalásokat már meghatározza, akkor a teremtmény számára nem marad választási szabadság: azt kell cselekednie, ami előre meg van határozva.
Erre a tomisták Tamással azt felelik: "Isten akarata abszolút módon hatékony. Ebből következik, hogy nem csak megtörténik az, amit Isten akar, hanem azon módon is történik, amint akarja. Ámde Isten némely dologról azt akarja, hogy szükségképpen történjék, másról azt, hogy szabadon; hogy így teljes legyen a világ rendje. (24) A tomisták szerint tehát a molinizmus az akaratot kivonja Isten, az első ok hatalma alól és pedig éppen a legjelentősebb pillanatban, a döntés pillanatában.
A harc a domonkos-rendiek (tomisták) és a jezsuiták (molinisták) között annyira elmérgesedett, hogy a pápai szék is kénytelen lett foglalkozni vele. VIII. Kelemen pápa 1598-ban egy külön kongregációra bízta a segítő kegyelem kérdésének beható tanulmányozását (Congregatio de auxiliis divinae gratiae). Ez a kongregáció 1599-ben elítéltette Molina könyvét. A pápa azonban nem lévén megelégedve a kongregáció munkálkodásának eredmé-
(24) Schütz i. m. T. 469.
nyével, maga is tanulmány tárgyává tette a kérdést. A végső eredmény az lett, hogy 1607 augusztus 28-án a pápa mindkét pártnak megengedte azt, hogy nézetét terjeszthesse a nélkül, hogy a másikat eretnekséggel vádolhatná.
Bajus és a bajanizmus. Míg a reformátori kegyelem-tan elleni harc a jezsuiták részéről a molinizmus néven ismert tanrendszert hozta létre, ugyanez az érdek, t. i. Luther tanítása elleni küzdelem egészen mást eredményezett a lőweni egyetem egyik tanáránál, Michel de Bay, vagy Bajus Mihálynál. Luther és Calvin tanítása elleni küzdelem szükségessé tette az ellenfél fegyvereinek és érveinek minél alaposabb tanulmányozását. Így terelődött Bajus figyelme Ágostonra, akit a pelagianus scholastica meglehetősen háttérbe szorított.
Különböző iratai alapján a következőkben lehet összefoglalni a bűn és megigazulás kérdésében vallott nézeteit:
Az eredendő bűntől megromlott természet semmi jóra nem képes: "Liberum arbitrium, sine gratiae Dei adjutorio, nonnisi peccandum valet". Természettől jó semmi sincs az emberben; e tekintetben szemben áll a pelagianizmussal és a semi-pelagianizmussal. Nem méltányolta Bajus egyházának a megszentelő kegyelemről vallott tanítását, amely szerint az emberi természet a kegyelem segítségével, a szentségek és egyéb kegyelmi eszközök gyakorlása által alkalmas arra, hogy az üdvösségre nézve érdemeket szerezzen, Krisztus testébe beoltassék és kedvessé legyen az Isten előtt. Természetesen tagadta Bajus az erkölcsi szabadságot is és azt állította, hogy a Szentírás beszél ugyan szabadságról, azonban a bűntől való szabadság értelmében. A megigazulásnak sajátságos meghatározását adja; e szerint a megigazulás fokozatos felszabadulás a bűn hatalma alól, és egyúttal fokozatos növekedés az erényekben: "Igitur nihil aluid est justificatio, quam continua quaedam progressio tam in operatione virtutum, quam in remissione peccatum." Nem azonos tehát ez sem a tridentiumi "igaz állapot"-tal vagy erkölcsi szentséggel, sem a reformátori "igaznak nyilvánítás"-sal. (25)
(25) V. ö. Schwanne: I. m. Dogmengeschichte der neueren Zeit.
V. Pius pápa 1567-ben elítélte Bajus 60 állítását, amelyet irataiban elszórva találtak. A pápai bulla azonban sok vitára adott alkalmat, mivel a szöveg a szerint, hogy néhány vesszőt előbbre, vagy hátrább tettek-e, alkalmas volt Bajus tételeinek elítélésére is és helyeslésére is. A lőweni egyetem küldöttei Rómában kértek felvilágosító magyarázatot a bullára, ahonnan azonban a bullának egy olyan másolatát küldték nekik meg, amelyben egyáltalán nem volt vessző. Bajus azonban egy barátjának tanácsára mégis jónak látta visszavonni a vitás állításokat 1570-ben.
Később, 1577-ben Bajus ismét gyanussá tette magát egyházi felsőbhsége szemében és pedig kálvinistákkal való érintkezése miatt. XIII. Gergely pápa 1579-ben újólag elítélte téteieit, amelyeket a lőweni professzorok jelenléttében ismételten ünnepélyesen visszavont. Így továbbra is hivatalában maradhatott. Egyházában halt meg 1589, szeptember 15-én.
A probabilizmus. Soha nem volt még kísérlet, amely a hitet és a gyakorlati keresztyénséget annyira elszakította volna volna a hit megbízható támpontjaitól, a Kijelentéstől, a zsinati határozatoktól és a katolikus értelembe vett hagyománytól, s kiszolgáltatta volna olyan mértékben az emberi vélekedés ötletszerűségének, mint a probabilizmus. Mint elszigetelt magánvélemény, már korábban, a középkorban is felmerült. Erkölcstani és hittani rendszerré azonban a jezsuiták dolgozták ki. S ez irányú tevékenységük olyan gyümölcsöket termett, hogy megdöbbenést keltett még rendjükből is a jobbak szívében.
Tulajdonképpen nem is jezsuita, hanem egy dominikánus indította el az irányzatot. 1577-ben jelent meg Bartolomeus de Medina nevű dominikánusnak Aquioi Tamás Prima Secundae kommentárja. Ebben veti meg a "tudományos" probabilizmus alapját. A fogalom Medina-féle meghatározása így hangzik: "Si est opinio probabilis, licitum est eam sequi, licet opposita probabilior" (Ha egy nézet valószínű, akkor követhető még abban az esetben is, ha az ellenkező nézet valószínűbb). Gyakorlatban azt jelenti ez, hogy a keresztyén gyakran van olyan helyzet-
ben, hogy bizonytalanságban van, milyen módon kell cselekednie. Van előtte olyan cselekvési lehetőség amely szemében helyesnek látszik, de nehezen megvalósítható. Nyílhat előtte egy másik út is amelynek helyessége felől kétségei vannak, azonban ez könnyebb. A keresztyén nyugodtan követheti azt az utat, amelynek helyessége felől kétségei vannak a nélkül, hogy bűnt követne, el – feltéve, hogy az út helyességének valószínü (probabilis) voltát súlyos és elismert erkölcsi tekintélyek bizonyítják.
Ez az erkölcsi elv csakhamar nagyon divatossá lett elsősorban a tomista hagyományokat ápoló dominikánusok között, akik pasztorális, lelkigondozói okok miatt méltányolták. Magukévá tették azonban az ágoston-rendiek és a jezsuiták is. Úgy, hogy a XVI. század végén a jezsuita Vasquez így nyilatkozik: a probabilizmus korunk teológiájának uralkodó álláspontja. Valóban a XVII. sz. közepéig semmi sem zavarta meg a probabilizmus kibontakozását. A jezsuiták azzal a jóhiszemű törekvéssel, hogy a mennynek ajtaját minél több nyugtalan lelkiismeret számára megnyissák, a probabilizmus elvének segítségével kidolgoztak egy erkölcstani rendszert, amelyben szinte minden halálos bűnt sikerült bocsánatos bűnné átváltoztatni, illetve akként értelmezni. Ennek a teológiai irányának legjelentékenyebb terméke az Escobar-féle "Liber Theologiae Moralis", 24 jezsuita hittudós műve.
A hit területén a probabilizmus a laxizmus néven ismert felfogást eredményezte. E szerint a mit és hogyan hivés tekintetében a hívő lélek rábízhatja magát, esetleg saját meggyőződése ellenére is, egy másik tekintélyes tanító hitbeli meggyőződésére. A bűnbánat gyakorlása területén pedig az attricionizmus néven ismert gyakorlat alapja lett. E szerint feloldozás adható a bűnvallónak akkor is, ha bűnbánata mindössze a büntetéstől való rettegés s nincs jelen nála a bűn miatti őszinte szív-töredelem és bánkódás. (26)
(26) Krug: Die Häresie in der Reuelehre der Jesuiten, 1908. c. művében megjegyzi: Die Attritionslehre, welche (die Jesuiten) Lehmkuhl und Noldin und üherhaupt die Theologen der Jesuitenschule vortagen, steht im Widerspruche zu den Vätern der Kirche im Widerspruche zu den Meistern der Scholastik, im Widerspruche zu allgemeinen Conzilen; sie ist demnach unvernüftig und sophistisch schriftwidrig und ungöttlich, widerchristlich und kirchenfeindlich, vermessen und verderblich irrtümlich und häretisch." Idézve Harnack Dogmengeschichte II. 751. l.
A janzenisták a probabilizmust a semi-pelagianus molinizmushoz hasonló veszedelmes ellenségnek tekintették az igazi katolikus hitre nézve. Pascalnak, mint janzenistának tevékenysége szinte kizárólag ez ellen az ellenség ellen irányult.
Természetesen a pápák is igyekeztek határt szabni a probabilizmus sok veszedelmes kinövésének. X. Ince és VII. Sándor egész sereg erkölcstani könyvet ítélt el részben feltétlenül, részben pedig "donec corrigantur" feltétellel. [amíg ki nem javíttatnak.] XI. Ince 1679-ben 65 probabilista állítást ítélt el. Végül még a jezsuita renden belül is Gonzales Thyrsus, későbbi generálisa a rendnek, felemelte szavát a probabilizmus ellen (1694-ben.)