VI. FEJEZET.
A Fréquente Communion.Maga Jansenius Augustinusa önmagában talán nem vert volna fel nagy port; megmaradt volna bizonyára a teológiai tantermek és eszmecserék tárgya. Azonban az egész mű megjelenése elválaszthatatlanul összeszövődött egy gyakorlati kegyességi mozgalommal, amely abban saját erkölcsi törekvéseinek kátéját és igazolását látta és szárnyakat adott a benne foglalt gondolatoknak. A Port-Royal körül csoportosult vezeklők pedig mindent megtettek a végre, hogy a gallikán egyház életében megvalósuljanak az Augustinusban kifejeződött gondolatok és törekvések. Ebben a tekintetben a legjelentékenyebb esemény volt Arnauld Antal egy könyvének a megjelenése 1643-ban.
Bagni Miklós athéni c. érsek, mint franciaországi pápai nuncius 1644-ben kénytelen megállapítani, hogy a janzenizmus Franciaországban nagy népszerűségnek örvend. És ehhez a népszerűséghez, szerinte, semmi nem járult hozzá olyan nagy mértékben, mint Arnauld Antalnak "De la Fréquente Communion" című könyve. (70) Rapin a könyv értékelése tekintetében nem takarékoskodik az elismerő jelzőkkel: ilyen jó dolgot még nem írtak francia nyelven; a könyv az első századok lelkét leheli;
(70) "De la Fréquente Communion, où les sentiments des Pères des Papes, et des Conciles, touchat l'usage des Sacrements de Pénitence & d'Eucharistie, sont fidèlement exposez: Pour servir d'adresse aux personnes qui pensent sérieusement à se converir à Dieu; & aux Pasteurs & Confesseurs zélez pour le bien des âmes. Par M. Antoine Arnauld, Prêtre, Docteur en Théologie de la Maison de Sorbonne" Onzième Edition, Sancta Sanctis. A Lyon, Chez Claude Plaignard, rue Mericière, au grand Hercule MDCCXXXIX. Avec Approbation & Privilège du Roi. A Budapesti Tudományegyetemi Könyvtárban Ad 1610. sz. alatt.
A könyv első kiadása Párisban jelent meg.erkölcsi komolysága megfelel a francia géniusznak stb. (71) Mi volt a közvetlen ok, ami Arnauld Antalt arra indította, hogy a gyakori áldozás kérdéséről ilyen nagyterjedelmű könyvet írjon?
Sablé őrgróf felesége, mint buzgó vallásos nő, minden hónapban áldozott. Lelki vezetője de Sesmaisov (l588–1648) nevű jezsuita volt. Barátnője, Anne de Rohan, Guéméné hercegnő, aki megtérése után a Port-Royal lelki irányítása alatt állt, barátnőjének, aki még teljesen a világban volt, mélyebb önvizsgálatot ajánlott a szent áldozáshoz való járuláskor. Gyóntatója nem emelt az ellen sem semmi kifogást, hogy a gyónás és áldozás napján táncmulatságban vegyen részt. Madame de Sablé azzal indokolta gyakori áldozását, hogy lelkiismerete megtisztítása és megnyugtatása szempontjából tartja szükségesnek az áldozás szentségének gyakori gyakorlását. Egyébként a kérdéssel gyóntatójához fordult, hiszen inkább arra tartozik. Sesmaison egy füzetet adott át az őrgrófnénak, hogy ahhoz tartsa magát. A füzet Molina Antal kartauzi szerzetes (nem tévesztendő össze Molina Lajossal, akinek a nevéhez a "molinizmus" fűződik) egy művének kivonata volt. Ez a mű három fejezetben indokolja a gyakori áldozás szükséges voltát: először is az ősegyház gyakorlatával, a hagyománnyal és az atyákkal. Idézi Ambrus püspök mondását, mely szerint ő azért keresi gyakran Krisztus szent testével való élésben lelkének gyógyszerét, mert gyakran vétkezik; másodszor hivatkozik a bölcs lelkigondozó hivatására, aki ebben a kérdésben nem indulhat el ki nem próbált új utakra; harmadszor pedig figyelemmel kell lennie az érdekelt hívő lelki állapotára: fontos, hogy Isten akaratának való engedelmesség készsége jelen legyen nála; az áldozás időpontjának kitolása nem biztosít nagyobb felkészültséget.
Ezt a füzetet Sablé őrgrófné átadta barátnőjének Guéméné hercegnőnek, aki azután azt Arnauld Antal kezeihez juttatta.
(71) "Car, outre qu'on n'avait encore rien vu de mieux écrit en notre langue, il y paraissoit quelque chose de l'esprit des premiers siècles, et un caractère de sévérité pour la morale qui ne déplait tout à fait au génie de notre nation..." I. 22. l.
Ez a füzet tehát, amely a gyakori áldozást ajánlotta, szemmelláthatólag másodrendű szükségletnek tekintette a megfelelő lelki diszpozíciót. (72)
Guéméné hercegnő, bár az igazság felől meg volt győződve, mégis hozzáfordult, hogy adja meg a választ arra az álláspontra, amelyet ez az irat kifejez. Hosszas habozás után, úgy érezte, hogy kötelessége ezt a fontos hitcikket: hogy t. i. a penitentia, a töredelmes bűnbánat (contrició) elsőrendű kelléke és feltétele a szent áldozás– ban való részvételnek – amelyet a régiek is gyakoroltak – megvédeni és a régiek hagyományából igazolni. Sesmaison ugyanis azt állította iratában, hogy az soha sem volt szokás az egyházban, hogy a bűnbánó csak egy bizonyos idő eltelte után járulhatott a közösséghez; és hogy az Úr testével való közösségre nem tesz alkalmasabbá, az, ha valaki vár vele. (73) És még ha ez lett volna is a régi gyakorlat, vakmerőség lenne ahhoz a jelenben is ragaszkodni, "parceque cela est contraire è l'Église d'àprésent", mert ez ellentétben áll az egyház mostani felfogásával (a kiemelés Arnauld-tól való).
Ezzel a felfogással szemben bőséges patrisztikai idézettel igazolja azt, hogy nem mindegy, hogy milyen fokú bűnbánattal közelít valaki az oltárhoz. "Aki nem marad Jézus Krisztusban s akiben nincs a Jézus Krisztus, nem eheti lelki módon az ő testét, ellenben ezt a szentséget ítéletére veszi magához", idézi Agostonból. Hasonló értelemben idézi Chyrosostomust, Ambróziust és másokat. Ebben a kérdésben, mint minden egyéb kérdésben legyen az ősegyház gyakorlata az irányadó: "A legjobb szabály, amelyet a gyakori áldozás kérdésében, éppen úgy, mint minden más dologban is, követnünk kell, ne hogy tévedésbe essünk, az, hogy azt figyeljük, ami a régi szokásnak, a szentek hagyományának és az egyházi ősi gyakor-
(72) "Il jugeoit même bien disposez à une communication très-particulière avec le Fils de Dieu dans l'Eucharistie, ceux gui sont remplis de l'amour d'eux-mêmes, & si attachez au monde que de merville..." írja Arnauld az előszóban (a kiemelés tőle való.).
(73) "Que ce n'avoit jamais été la coutume de l'Eglise, d'être plusieurs jours à faire péniteuce avant de communier: Que le délai ne nois rend pas plus disposez..." 9. l.latának megfelel" (74) Távol áll tőle az a gondolat, hogy a gyakori áldozás szükséges voltát tagadja, vagy attól bárkit is eltérítsem még kevésbé akar propagandát csinálni a gyakori áldozás ellen. Őt egy gondolat foglalkoztatja: az oltárhoz közeledő vigyen magával megfelelő lelkületet, komolyan készüljön fel az Úrral való közösségre: "Azoknak, akik a lelkeket vezetik, az legyen a celja és torekvése, hogy olyan lelki állapotba juttassák őket, hogy elkezdhessenek áldozni, ha még nem áldoznának; vagy gyakrabban áldozhassanak, ha eddig csak ritkán áldoztak; sőt lehetőleg minden nap áldozzanak, ha már gyakran is áldozhatnak. (75)
Az ellen tehát tiltakozik, hogy az "ördög stratagémájának" tekintsék és nevezzék azt, amikor valaki a gyónás és áldozás közötti időben penitenciát tart. Még azt sem tartja elítélendőnek, ha valaki – miután hosszú éveket a bűnben töltött el, és azután részesült a kegyelem munkájában: annyira átadta magát a bűnbánat (penitencia) lelkületének s magát annyira méltatlannak tekinti rá, hogy Jézus Krisztus testéhez közeledjék – egész életén át visszatartja magát attól. – Ilyen tanácsot Ambrózius is adott valakinek, aki mély bűnben járt; Dénes, alexandriai püspök (mindkettő szent) is említ valakit, aki így járt el. De nem ezekről a rendkívüliségekről beszél. "Azokről beszélek csupán, akik egy időre távol tartják magukat közösségtől, hogy azután annál nagyobb vágyakozással és tisztasággal közelítsenek ahhoz." (76)
Hivatkozik a tridenti zsinatnak idevágó határozataira, amellyel az egyházi fegyelmet, elsősorban a pap-
(74) "La meilleure règle que nous devions garder pour ne point nous tromper en cette question de la fréquente communion, comme en toutes les autres choses, c'est de regarder ce qui est conforme à l'antiquité, aux traditions des saints, et aux vieilles coutumes de l'Eglise" 8. l.
(75) "Tous ceux qui conduisent les êmes, doivent avoir pour but et pour fin de les mettre dans une telle disposition qu'elles puissent commencer è communier si elles ne communient pas encore ou communier souvent, si elles ne comminuient encore que rarement; ou même communier tous les jourt, si elles peuvent déja communier souvent." 34. l.
(76) 31. l.ságra nézve helyre igyekezett állítani. Boromei Károly (77) milánói püspök nyilatkozatait is hosszasan idézi annak bizonyítására, hogy az egyháznak mennyire elsőrendű szükséglete az, hogy a papok és hívek a keresztyén fegyelmet: a bűnt és a bűnbánatot nagyon komolyan vegyék. Aki tehát a régi fegyelem visszaállítását kívánókat elítéli, Boromei Károlyt is elítéli. Ő ugyanis egyházmegyejében hat zsinatot tartott, amelyen papságának erkölcsi és fegyelmi megújításával foglalkozott – a tridenti zsinat határozatainak alapján. Egyébként pedig az eretnekek (Luther és Calvin) ellen is ez a leghathatósabb fegyver.
Az egyház iránti szeretete indítja tehát őt arra, hogy a fegyelmi lazaságok, főleg a penitencia lazaséga ellen felvegye a harcot; mert bár az egyház hite tekintetében romolhatatlan, nem romolhatatlan az erkölcsök és a fegyelem tekintetében. (78)
Majd megemlékezik azokról, akik 20–25 km-re Páristól (79) a maguk körén belül igyekeznek megvalósítani a hagyományos értelemben vett penitenciát.. Ezek örömmel is fogadják, ha elzárják előlük az Isten Fiával való közösséget; arra is méltatlannak érzik magukat, hogy a templomba belépjenek csak a bejáratnál állnak meg mély megalázkodásban; míg mások örvendezve énekelnek, ők sírnak; nem szégyelik így megvallani Isten Fiát, hogy az ne szégyelje annak idején őket megvallani Atyja előtt.
Nagy tehát a reménysége, hogy ezek az igazságok hasznára lesznek a híveknek és az egyháznak.
"Több, mint öt esztendeje, nyilvános és bizalmas rágalmakkal, sőt olyan iratokkal, amelyek mindenkinek kezében megfordulnak, igyekeznek befeketíteni azoknak a személyeknek hírnevét, akik erényesek, jó katolikusok, s akiktől távol esik az, hogy bárkinek a lelkiismeretét is megzavarják, vagy mások érzelmeit elítéljék... Ilyen cél-
(77) Boromei Károly (szent) 1538–1584., milánói érsek, IV. Pius pápa unokaöccse. Nagymértékben hozzájárult a tridenti zsinatot követő katolikus restaurációhoz azzal, hogy egyházmegyéjében 6 zsinat által is igyekezett érvényt szerezni a tridenti zsinat egyházfegyelmi határozatainak.
(78) 96. l.
(79) A Chevreuse-völgye, ahol a vidéki Port-Royal kolostor volt, 20–25 km-re feküdt Páristól déli irányban.lal írták azt az iratot is, amely a Fréquente Communion megírását kiváltotta". Talán azzal fognak vádolni bennünket – írja –, hogy zavart keltünk a hívek lelkében. Erre Clairvaux-i Bernáttal így felel: "Melius est ut scandalum oriatur, quam veritas relinquatur".
Semmi más célja nincs tehát művével, mint hogy előtárja az ősegyház gyakorlatát a penitencia tekintetében: "De proposer la doctrine des Pères, sans forcer personne à la suivre" (80) anélkül, hogy bárkire rá akarná azt kényszeríteni.
A könyv tulajdonképpeni tárgyával foglalkozó rész kezdetén előforduló cím közelebbről meghatározza a körülményt, ami a szerzőt könyve megírására indította. Ez a cím így hangzik: "De la Fréquente Communion, pour servir de Réponse à un Écrit intitulé, Question. S'il est meilleur de Communier souvent, que rarement". (A gyakori áldozásról, azaz Felelet egy iratra, melynek címe: Kérdés, vajjon jobb-e a gyakori, mint a ritkánvaló áldozás).
A könyv három részből áll. Az első rész negyven fejezetben tárgyalja azoknak a szentírási és patrisztikai helyeknek az igazi értelmét, amelyekkel az említett irat szerzője a minél gyakoribb áldozás szükséges voltát igazolta. Vizsgálja továbbá azokat a lelki feltételeket, amelyekre a gondos lelki vezetőnek tekintettel kell lennie a feloldozás megadásánál. Azután tanulmányozza azt, hogy célszerű-e minden megfontolás nélkül bárkit bármilyen lelki állapotban az oltárhoz bocsátani; továbbá azt, hogy a bocsánatos bűnök hogyan befolyásolhatják a szent áldazáshoz készülőnek lelki állapotát.
A második részben negyvenhét fejezeten át arra a kérdésre keresi a feleletet – s közben az összes idevonatkozó egyházi tekintély nyilatkozatát tanulmány tárgyává teszi – hogy mi a célszerűbb: az-e, ha halálos bűneik terhét érző lelkek azonnal a gyónás után járulnak a szent áldozáshoz, vagy ha előbb időt nyernek arra, hogy vezeklés által alkalmassá tétessenek lelkileg arra, hogy az oltárhoz járuljanak.
A harmadik rész pedig tizenöt fejezetben azt a lelki
(80) 127. l.
állapotot (alázat, töredelem, az Úr iránti szeretet) vizsgálja, amely áldások forrásává teszi ezt a szentséget; majd azokat a leiki vonásokat, amelyek halálos méreggé tehetik azt (hidegség, tiszteletlenség, önteltség, a világ dolgaihoz való ragaszkodás, stb.). S azt bizonyítgatja, hogy az utóbbi esetekben tanácsos időt adni a vezeklés tartására.
A Fréquente Communion megjelenése után a jezsuiták haladéktalanu± megkezdték a harcot a mű, annak szerzője, a benne kifejezett felfogás és az egész irányzat ellen, amely a bűnbánati rend reformjának gondolatát magáévá tette. A kor szokása szerint a templomi szószékekről hangzottak el a polemikus hangú prédikációk. Ezek a polemikus predikációk nagy port vertek lel és elkerülhetetlenül érzékenyen érintették azonak a püspököknek és hittudósoknak a hivatali és erkölcsi tekintelyét is, akik ajánlották ezt a művet, (81) mint amely a hiteles, egyházi hagyományon nyugvó igazi katolikus hit kifejezője. Ezért ezek a püspökök, számszerint tizenhatan (négy közülök már nem élt) VIII. Orbán pápához fordultak egy iratban. Előadták, mily nagy szükség van arra, hogy a bűnbánati rend gyakorlásába minél nagyobb erkölcsi komolyságot vigyenek klerikusok és hívek egyaránt. Mikor azután a tőlük telhetőt ebben az irányban megtették, amire egyébként püspöki kötelességük is indította őket, előállnak némelyek és elég bátrak ahhoz, hogy kihívó prédikációkban emeljenek szót a püspöki tekintély ellen. (82) Különösen Arnauld doktornak közelmúltban megjelent könyve váltotta ki dühüket. Hazug az a beállítása könyvének, mintha a gyakori áldozást helytelenítené; hanem az ellen emel szót, hogy szív-töredelem és komoly bűnbánat nélkül bárki feloldozást nyerjen. Egyébként Luther és Calvin eretneksége ellen a leghathatósabb ellenszer a komoly erkölcsi reform. Kérik tehát Őszentségét, hogy hallgattassa el ezeket az izgága jezsuitákat (1644 április 5.).
(81) A könyv 130–166. lapjain, 20 püspöknek és 24 teológiai doktornak jóváhagyó ajánlása olvasható.
(82) "ils ont eu la hardiesse de s'élever contre notre autorité par des Sermons insolents; d'exciter des troubles, & d'employer tout leur pouvoir pour opposer une rébellion opiniâtre à la puissance Ecclésiastique".Minthogy VIII. Orbán pápa ez évben meghalt s tőle a kívánatos intézkedést többé nem várhatták, 1645-ben két másik iratban X. Ince pápához fordultak ugyanazza] a céllal. Egyebek közt említést tesz ez a levél arról a rendkívüli erkölcsi hatásról, amelyet Arnauld könyve a komoly és vágyakozó lelkekere gyakorolt. (83)
Közben azonban X. Incéhez a könyv elleni jezsuita kifogások is eljutottak. S azoknak helyet is adott. A vaur-i püspök a maga részéről is, a pápához intézett levélben úgy állította be a Fréquente Communion-t, mint amely a bűnbánat sákramentuma tekintetében merész és eretnek felfogást fejez ki; új dogmákat tartalmaz, amely rövid időn belül az egész katolikus egyházat romlásba fogja dönteni. (84) Sőt akadnak püspökök is, akik e tévelygő vélekedésnek pártfogóivá lettek; veszedelmes csalók tűntek fel nagy vakmerőséggel, akik az emberek egy részét kálvinista bizakodással töltik meg, másik részét pedig ördögi kétségbeesésbe kergetik.
Arról is beszámoltak ebben a X. Incéhez intézett levélben Arnauld barátai, hogy a vaur-i püspöknek ezt a levelét a francia klérus 1645 május 20-án tartott párisi zsinatán felolvasták és ott az szörnyű megdöbbenést és felháborodást keltett. Mikor azután az említett püspök látta levelének hatását, megtagadta, hogy ő lenne annak szerzője. Ne engedje tehát Őszentsége, hogy a főpapi tekintélynek ezek az ellenségei visszaéljenek hallgatásával; hallgattassa végre el őket, stb. (85)
A francia főpapság említett zsinata Mazarin elnöklése mellett ült össze. A pápa nunciusa azt remélte, hogy a zsinat majd állást foglal a Fréquente Communionnal szemben. Ez azonban nem történt meg. Mazarin látta azt, hogy a francia klérusnak egy jelentékeny része ajánlásával látta el a könyvet és kész érte síkra is szállani. S neki éppen nem volt sürgős, hogy akár dogmatikai érdekekért, akár
(83) "Car le doctrine si sainte du grand Cardinal Boromée très fidèlement raportée dans cette Ouvrage, a touché 125 esprits de telle sorte... les a fait passer avec tant d'ardeur dans la pureté des moeurs..." 834. l.
(84) 841. l.
(85) 847. l.a pápaság érdekeiért most, pályájának kezdetén, népszerűségét kockáztassa. Ehhez a magatartásához az is hozzájárult, hogy X. Incét a francia udvar ellenzése dacára választották meg pápává. (86)
A könyv gyors és mély hatást gyakorolt. A gyakori áldozás kérdését élénken vitatták családi körben, társaságban egyaránt. Sőt a hivő vitázott róla gyóntatójával. Ha valakit gyóntatója nem bocsátott azonnal áldozáshoz, az ilyent kiközösítettnek (excommunikáltnak) nevezték. (87)
Bármennyire is nem az volt a célja Arnauldnak könvvével, hogy a híveknek a szent áldozást iránti érdeklődését csökkentse, ellenkezőleg, inkább az, hogy fokozza azt, könyvének a hatására mégis erősen megcsappant Párisban az áldozók száma. Paulai Vince megjegyzi, hogy a Fréquente Communion megjelenése utáni években Páris két templomában 4500-zal apadt az áldozók száma. Helytelen volna azonban ebből az erkölcsi komolyság lazulására következtetni. Sokkal inkább az ellenkező a valószínű.
A Fréquente Communion és a valamivel előbb megjelent "Théologie morale des jésuites" (amelyből Pascal IV–X. leveleinek érvelését nagyrészt meríti) csak kezdetét jelentik annak a nagy harcnak, amelyet Arnauld Antal ötven esztendőn át szóval és írásban (közel negyven kötetben) folytatott.
"Sans doute, le vrai jansénisme commence avec la Fréquente Communion du grand Arnauld" – írja Brémond. * A tulajdonképpeni janzenizmus Arnauld Antalnak ezzel a könyvével kezdődik. Amit a teológiára, mint tudományra nézve elvégzett az Augustinus, azt akarja a gyakorlati kegyesség és az egyházi fegyelem területén munkálni és elérni Arnauld Antal. De nem csak ő. Ettől az időtől kezdve ez lesz a janzenizmus állandó törekvése: vissza az ősegyház gyakorlatához és erkölcsi komolyságához. Mert bár – amint mondották – az egyház tanítása tekintetében romolhatatlan, nem az a fegyelem és az erkölcsök tekintetében.
Pascal hátrahagyatt iratai között van egy, amely írá-
(86) Rapin I. 89. l.
(87) Rapin. I. 33 l.
* 69. l.sának időpontját meghatározni nem lehet; de minden valószínűség szerint a Fréquente Communion megjelenése után és a Vidéki Levelek írása előtt jóval jelenhetett meg. Ez az irat is éles párhuzamot von az első idők gyakorlata és az akkor általánosan elterjedt szokás között. Maga az irat nem polemikus tendenciájú; inkább szemlélődés a dolgok fölött (88)
"Az első időkben a keresztyének az üdvösség minden lényeges pontja felől tökéletesen megtaníttattak: e helyett manapság olyan durva tudatlanság észlelhető, hogy fájdalmas sóhajt vált ki azokban, akikben gyöngéd érzések vannak az egyház irányában... Annak idején csak akkor vettek fel valakit az egyházba, miután elmúlt életét megtagadta, s miután lemondott a világról, a testről és az ördögről. Most beléphet bárki anélkül, hogy ezek közül bármit képes volna megtenni. Végül hajdan el kellett hagyni a világot annak, akit az egyházba felvettek; e helyett manapság az egyház tagjává lesz valaki abban a pillanatban, amikor a világ tagjává lesz. Annak idején ez által a gyakorlat által éles különbséget tettek a világ és az egyház között. Úgy tekintették ezeket, mint két ellentétes dolgot, engesztelhetetlen ellenségeket, akik egymást szakadatlanul üldözik, s akik közül egy nap majd a látszólag gyengébb győzi le az erősebbet... Ebből következik, hogy hajdan a keresztyének között csak nagyon tájékozott személyeket lehetett találni.. . (A bajokon a katekuménátus, a vallásos nevelés reformjával lehet segíteni). "Szükséges tehát, hogy ugyanolyan tanításnak vessék alá magukat, mintha most akarnának az egyház közösségébe belépni; sőt szükséges, hogy állandó vezeklésnek vessék alá magukat s ne irtózzanak annyira a maguk halálra-adásának keménységétől, s ne leljenek gyönyörűséget a bűntől megfertőzött örömök gyakorlásában ... (Hadd ismerjék meg a régi szokásokat.) "Hogy az ősegyházban a növendék keresztyéneket, azaz a keresztségre pályázókat a keresztség kiszolgáltatása előtt tanították... Mikor a tanítás megelőzte a keresztséget, mindenki részesült tanításban; de
(88) Comparaison des chrétiens des premiers temps avec ceux d'aujhourd'hui. A Pensées de Pascal kiadásokban megtalálható e cím alatt.
most, hogy a keresztség előzi meg a tanítást, a hajdan szükséges nevelés önkéntessé, majd elhanyagolttá, végül is szinte teljesen eltöröltté lett. Ennek a magatartásnak az igazi oka az, hogy mindenki meg van győződve a keresztség szükséges voltáról, a tanítás szükségességéről azonban nem mindenki... Es míg az első keresztyének oly nagy hálát tanusítottak az egyház iránt azért a kegyelmi ajándékért, amelyet csak hosszas könyörgésük után nyertek meg, manapság olyan hálátlanságot mutatnak ugyan ezért az ajándékért, amelyet olyankor nyernek meg, amikor még olyan állapotban vannak, hogy kérni sem tudják..."
Ez a kifejezés, hogy "A sákramentumokban részt vesznek, közben pedig a világ örömeit élvezik" ... erősen emlékeztet a Fréquente Communion problémájára. És az olvasónak az az érzése, hogy az egész irat Arnauld könyvének a hatása alatt keletkezett.