VIII. FEJEZET.
Arnauld pöre a Sorbonne előtt.
A pápai bulla kihirdetése után egy időre mintha elcsendesedett volna a harc. A Port-Royal lakói, a vezéklő urak és az apácák egyaránt hallgatásra határozták el magukat. A győzelemittas jezsuiták azonban nem voltak képesek magukba fojtani örömüket, sem pedig békét hagyni a legyőzötteknek. Egy ebben az időben keletkezett és jezsuita tollból származó vers a "Genfi tóból származó békáknak" (Ranae Gebenensis prognatae paludibus) nevezi a janzenistákat.
A vihar azonban csakhamar újra kitört Arnauld Antal-nak két levele körül, amely úgy látszott, hogy felújítja az elítélt Jansenius-féle eretnekséget. Mik voltak ezeknek a leveleknek az előzményei?
A Liancourt őrgrófi család elejitől fogva élénk érdeklődést tanúsított a janzenizmus iránt. Maga az őrgróf korábban Languedoc kormányzója volt. Két vidéki kastélya volt Páristól egyforma távolságra. Ezeken a birtokain töltötte a nyarat és az őszt. Főúri otthonuk csakhamar az új eszmék tűzhelye lett. Liancourt őrgróf vidékről járt be Párisba, hogy vallásos kötelességeinek eleget tegyen. 1655 januárjában azonban családi okok miatt beköltözött Párisba. Már 15–16 év óta maga és felesége a Saint Sulpice-i plébánosnak, Chales Picoté-nak a lelki vezetése alatt állt. Ezt a Picoté-t Rapin egy kicsit korlátolt, de becsületes szándékú embernek mondja. Valamilyen módon tudomására jutott neki, hogy Liancourt őrgróf otthonában és otthonán kívül érintkezik a janzenistákkal, sőt az egyik vezetőjüknek, Bourseys apátnak otthont is nyújt házában; kis leányát pedig a portroyali kis-iskolában nevelteti.
Amikor azután 1655 február 1-én Liancourt őrgróf
gyónni ment hozzá, a plébános nem volt hajlandó őt feloldozni a janzenistákkal való kapcsolatai miatt. Az esetet maga Liancourt őrgróf a következő módon adja elő:
"Picoté megkérdezett, hogy alávetem-e magam a bullának (X. Ince bullájának).
Azt válaszoltam neki, hogy igen, teljes szívemből, s itt olyan helyen vagyok, hogy szavaimnak hitelt adhat.
Azt is megkérdezte: hogy az utolsó határozatnak is alárendelem-e magamat.
Ugyanazt feleltem neki.
Ő azt válaszolta, hogy ez nem elegendő, hanem nyilvánosan is meg kell tagadnom őket s kijelentenem, hogy nem érintkezem velük. Azt azonban nem mondta meg, hogy kiket ért ezeken az embereken.
Azt feleltem neki, hogy arra nincs szükség, hogy nyilvános hittagadást tegyek, mert hiszen mindig engedelmes gyermeke voltam az egyháznak és a Szentszék határozatai iránt engedelmes, s erről hitvallást teszek Isten előtt; s hogy kész vagyok azoknak, akik azt mondják felőlem, hogy janzenista vagyok, kijelenteni, hogy nem támogatom Janseniust s hogy könyvét soha nem is láttam. Vakmerőség lenne tehát azt állítanom, hogy védem őt.
Azt válaszolta, hogy ez valóban nagy dolog; azonban nem elég. Azt is meg kell ígérnem, hogy soha többé nem megyek a Port-Royal-ba.
Azt feleltem neki, hogy megcsalnám őt, ha erre ígéretet tennék; egyébként ezek az urak, nézetem szerint, nagyon engedelmesek az egyház iránt és kiváló emberek. Azt azonban nyugodtan megígérhetem neki, hogy ha valami rosszat látok bennünk, vagy azt látom, hogy el akarnak szakadni az egyháztól, ott hagyom őket.
Azt válaszolta nekem, hogy nem adhatja meg a feloldozást, mert nagy kétségei vannak; majd megbeszélést folytat a dologról.
Én azt mondtam neki, hogy nem akarom tőle kikényszeríteni a feloldozást, és hogy tulajdonképpen multam vétkeivel meg is érdemlem, hogy ne nyerjem azt el..."
A dolog három hétig húzódott, amíg végre Liancourt őrgróf megnyerte a feloldozást. (95)
Liancourt őrgrófnak ez az esete indította Arnauld Antalt arra, hogy megírja első levelét. – Ebben az első levélben, amely 1655 február 24-én kelt, védelmébe veszi Liancourt őrgrófot. Az a körülmény, hogy egy janzenista papot (Bourseys apátot) tart otthonában. nem jelenti azt, hogy ne lenne hűséges tagja egyházának; hiszen ismételten kifejezte, mennyire alázatos híve a pápának, amint maguk a janzenisták is azok. Azt pedig bűnül felróni neki, hogy leányát a Port-Royal iskolájában nevelteti, szintén nagy merészség. Akik olyan szeretetlenül ítélik el őt, ezért, menjenek csak közelebb és vizsgálják meg, mennyire tiszta az a hitbeli álláspont és mennyire komoly az az erkölcsi tistaság és szentség, amelyet ott tanítanak és gyakorolnak.
Arnauldnak erre a levelére néhány hét alatt kilenc nyilvános válasz jelent meg. (96)
Ugyanez év július 10-én írta meg második levelét Liancourt őrgróf védelmében, sz ezt a levelet duc de Luynes-hez intézte, (97) ezért viseli ez a levél ezt a címet: Lettre du Docteur Arnauld à un pair et duc de France". Újra visszautasítja azt a vádat, hogy Liancourt őrgróf eretnek gondolkozászú lenne s azt a másik vádat is, amely szerint az ő saját (Arnauld) meghódolása X. Ince konstitúciójával szemben nem lenne őszinte és becsületes. Levelének nyolcadik fejezetében veszedelmes dolognak minősíti azt, hogy a gyóntató a kerülő úton füléhez jutott gyanúsítás alapján tagadja meg a feloldozást a hivőtől.
Levelének második részében rátér azután a janzenizmus vitás kérdéseire. Igyekszik védelmezni Jansenius személyét, céljainak tistaságát, Ágostonnal való azonosságát. Mint katolikus igazságot állítja, hogy feltétlenül legyőz bennünket a kísértés, ha Isten magunkra hagy, és hozzáfűzi ezt a másik állítását is, hogy Péter apostol is csak azért vétkezett, mert ez a kegyelem nem állt mel-
(95) Rapin, I. 100. és köv. l.
(96) Rapin, II. 247. l.
(97) Luynes leánya is a Port-Royalban tanult, Liancourt leányával együtt.
lette. Már pedig ez Aquinói Tamás álláspontja, ezt vallja a lőweni teológia is, stb. S végül rámutat arra, hogy mi ellenfeleik tulajdonképpeni célja: Szent Ágoston kegyelem-tana áll útjukban s azt akarják az útból elhárítani oly módon, hogy Janseniusban semmisítik meg és ítélik azt el.
Arnauld második levele nagy port vert fel Rómában is és Párisban is. * A pápa helytelenítette Picoté eljárását, hogy Liancourt őrgróftól megtagadta a feloldozást. Azonban a Sorbonne is naprendre tűzte a levél megvizsgálását, mert az mind szélesebb körben elterjedt és aggódó figyelemmel állapítottak meg rendkívüli hatását. Sokan szükségesnek találták tehát, hogy hivatott hittudósok vizsgálják meg a levelet és hivatalosan állapítsák meg, hogy nincsenek-e benne tévelygő állítások. Nagy számmal voltak a Sorbonne tudósai között olyanok, akik a levéllel: annak tartalmával és céljával egyetértettek. A hosszas huzavonának azt lett az eredménye, hogy a többség győzött és Arnauld lévelének megvizsgálására kiküldöttek egy hattagú bizottságot (Cornet, Chapelas, Le Moyne, Breda, Bail és Nicolai). (98)
Nem volt kétséges, hogy az a bizottság, amelynek Cornet Miklós is tagja, milyen szellemben, sőt milyen végeredménnyel fogja megejteni a vizsgálatot. Ezt maga Arnauld Antal is jól tudta. Éppen ezért egy levelet intézett a Sorbonne-hoz, amelyben az ügyben való kihallgatását kérte: nem tartja magát csalódhatatlannak: elismeri a Sorbonne-t bírájának; az igazságos ítélethez azonban hozzátartozik az is, hogy a vádlottat meghallgassák.
A Sorbonne azt válaszolta neki, hogy megjelenhetik a bizottság előtt és ott előtárhatja álláspontját, csak ne érveljen és vitázzék. (99)
* A jezsuita álláspontnak egyik legaktivabb képviselője, Bernard Meynier megírta a Fréquente Communion és Arnauld második levele ellen "Le Port-Royal et Genève d'intelligence contre le très-saint Sacrament de l'autel dans leurs livres et particulièremcnt dans les équivoques de l'article XV. de la second lettre de M. Arnauld, Poitiers et Paris, 1656.
(98) Rapin, II. 310. l.
(99) "Non disputaturus, sed mentem suam nude et sincere apertam"
Minthogy azonban úgy látta, hogy ott nem engednék meg neki álláspontjának kifejtését, s egyébként is kész ítélettel várják, tanácsosabbnak látta azt, hogy egy kimerítő levélben fejtse ki álláspontját. A levél két részből állt. Az első a jogi kérdéssel foglalkozott és újra elővette a Péterrel kapcsolatos állításokat; s hivatkozott Chrysostomos-ra, akinek a hetvenedik homiliájából vette a Péterrel kapcsolatos állításait. Levele második részében pedig ismét azt állítja, hogy a X. Ince által elítélt tételeket Szent Ágoston ellenfelei találták ki és voltaképpen azok nincsenek is benne Jansenius könyvében; nem lehet tehát eretnekséggel vádolni azokat a katolikus teológusokat, akik lelkiismeretük meggyőződése szerint azt állítják, hogy az öt tétel nem Janseniusé, mert az Augustinusban nem találták meg azokat.
Arnauld még további védőiratokat is intézett a Sorbonne-hoz, amelyekben részben rámutat arra, hogy a kiküldött bizottság tagjaiból hiányzik az elfogulatlanság; másrészt azonban a Sorbonne-t arra kéri, hogy ebben a kérdésben kegyelmesen ítéljen.
Mindez azonban hiábavaló volt. Arnauld roppant nagy terjedelmű második leveléből (kb. 250 nyomtatott lapot tett ki) a bizottság öt állítást ragadott ki s megállapította felőlük a tévelygést.
Az első állítás a levél 49-ik lapjáról van véve: "Ez a főúr (Liancourt őrgróf) helyesen ítélt, amikor úgy gondolta, hogy barátainak alázatossága és mérséklete csak igazolja azt, hogy – miután azok mindig csak Szent Ágostont, nem pedig az elítélt öt tételt védelmezték – azokat (az öt tételt) úgy tekintsék, mint amelyeket e nagy hittudós ellenfelei találtak ki".
A második állítást a levél 130-ik lapjáról vették: "De – mondják ők – miért kellett két apologiát írni Jansenius mellett? – Mert úgy gondolták, hogy az Isten és az Egyház tisztességének érdekében áll, hogy ne történhessék meg az, hogy Jansenius neve alatt Szent Ágoston tanításának legszilárdabb tételeit eretnekségnek minősítsék; amelyek ellen harcolnak hamis zsinatok átkaival, az egyháztörténelemben eddig nem ismert durva tudatlansággal, az Írás meghamisított értelmével; és több tekin-
ARNAULD ANTAL.
tetben eretnekséggel bélyegeznek meg egy püspököt, aki távol állt attól, hogy azokat tanítsa".
A harmadik állítást a levél 149-ik lapjáról vették: "Az egyháztörténelem mind eme példái után elképzelhető-e, hogy valaki annyira igazságtalan legyen úgy gondolkodni, hogy miután egyesek gondosan elolvastak egy
könyvet és abban nem találták azokat a tételeket, amelyeket egy katolikus írónak tulajdonít annak halála után egy pápai konstitució, ez elegendő alapul szolgálhasson arra, hogy őket eretnekekként és kiátkozottakként kezeljék: mivelhogy lelkiismeretükkel szemben nem nyilatkozhatnak úgy, hogy a tételek a könyvben vannak? Mintha bizony egy ténybeli kérdés, amelyben az egyéni szem a bíró, hitbeli kérdés lenne, amely viszont isteni kinyilatkoztatáson nyugszik, és jogos ok lenne eretnekséggel vádolni olyan katolikus teológusokat, akik mindazt elfogadják, ami abban a konstitucióban a hitre vonatkozik és akik ebben a tény-kérdésben is készek meghajolni abban a pillanatban, amikor kimutatják nekik, hogy ezek a tételek benne vannak abban a könyvben, amelyből állítólag vétettek: amit kimutatni a világon a legkönnyebb dolog, ha valóban onnan valók; viszont a legnehezebb, ha soha ott nem voltak. S e közben, ami e tény-kérdést illeti, nem világos-e, hogy nem lehet szemükre hányni semmi módon azt, hogy eretnekek volnának, vagy hogy az Egyház hitét megsértenék, legfeljebb azt, hogy nincs olyan jó szemük, vagy nem tudnak olyan jól latinul, mint azok, akik az ellenkezőt állítják".
A negyedik állítást a levél 152-ik lapjáról vették: "Igazságos dolog lenne-e feltételezni, hogy – ha egy katolikus embernek kétségei vannak és inkább hallgat és tartózkodik annak kijelentésétől, hogy azok a tételek, amelyeket egy pápai konstitució az egyház egy halott főpapjának tulajdonít, valóban tőle valók, mivelhogy azokat ő maga nem találta meg nála – elegendő jogcím lenne arra, hogy őt eretneknek tartsák, még akkor is, ha nem hajlandó lelkiismerete és szemének bizonyságtétele ellen cselekedni, azonban tartózkodnék a ténynek vitatásától, sőt tiszteletteljes hallgatást tanusítana, amely már a legnagyobb meghódolás, amellyel valaki a zsinatoknak, még az egyetemes zsinatoknak is tartozik e különleges tények tekintetében?"
Az ötödik állítást a levél 226-ik lapjáról vették: "Ez a nagy igazság pedig, amelyet az evangélium megállapít es az atyák is állítanak, akik Szent Péter személyében egy megigazult embert mutatnak, akiben azonban az a
kegyelem, amely nélkül az ember semmit sem tehet, egy alkalommal hiányzott, amikor nem lehet mondani, hogy ne vétkezett volna; ez a nagy igazság azonnal Calvin eretnekségévé lesz, ha Molina tanítványainak kell igazat adnunk!"
A bizottság úgy látta, hogy Arnauldnak ez a levele megismétli és felújítja mindazokat a tételeket, amelyeket a pápa már ünnepélyesen elítélt. A levelet és Arnauld magatartását vakmerő, istentelen, hitetlen, káromló és eretnek jelzőkkel illette. Kijelentette, hogy Arnauld Antal neve töröltessék a Sorbonne tagjainak névsorából és a teológiai doktorok katalógusából. Egyúttal megállapította azt is, hogy mindazok a doktorok és bakkalaureusok, akik nem lennének hajlandók aláírni Arnauld megcenzúrázását, hasonló sorsra jussanak (1656 január 29). (100)
Arnauld Antal úgy tett, ahogy jó katolikusként tennie kellett: megalázkodott. Sajnálatát fejezte ki a fölött, hogy levele ilyen vihart váltott ki; inkább ne írta volna meg; bocsánatot kért a pápától és a püspököktől; sőt szent Tamással hajlandó volt azt is elismerni, hogy az igazaknak mindig van erejük arra, hogy az Isten parancsolatait megtartsák.
Ezzel a sorbonne-i határozattal egyidejűleg egy püspöki zsinat (Efy) X. Ince bullájával kapcsolatban megállapítja, hogy a pápa nem csak a kijelentés kérdésében csalódhatatlan, de a hittel összefüggő minden kérdésben (facta dogmatica). E határozatukat közölték VII. Sándor pápával, aki megújította elődjének bulláját és megerősítette azt, hogy a tételeket Jansenius értelmében értelmezték és ítélték el. (101)
VII. Sándor bulláját a francia klérus 1656 október 16-án fogadta el: ugyanazzal a hódolattal, a janzenisták részéről pedig ugyanazokkal a fenntartásokkal, mint X. Incéét. Most azonban úgy határoztak, hogy magának a klérusnak a nevében készítenek egy meghódoló nyilatkozatot, egy formulárét, amelyet minden püspök és egyházanként minden plébános, majd pedig a férfi és női szer-
(100) Rapin, II. 318. l.
(101) Chigi bíborost a leghevesebb harc idején, 1655 április 7-én választották meg VII. Sándor néven pápává.
zetesek kötelesek aláírni. Ez a formuláré az 1657 március 17-i dátumot viseli. Szövege a következő volt:
"Őszintén alávetem magam X. Ince 1353 május 31-i konstitúciójának, a szerint a valódi értelem szerint, ahogy azt meghatározta Szentatyánk, VII. Sándor pápa 1656 október 16-i konstitúciójában; és szívvel és szájjal elítélem Jansenius Kornél öt állítását, amely Augustinus c. könyvében foglaltatik, amelyet e két pápa és a püspökök elítélték, amely tanítás nem azonos Ágostonéval, aki Jansenius helytelenül magyarázott e doktor igazi értelméhez képest".
Az anyakirálynő, Ausztriai Anna, maga Mazarin is (akinek VII. Sándor személye ellen nem volt semmi kifogása) és a fiatal XIV. Lajos is azon voltak, hogy az egész mozgalom csendesedjék el, akár simán, akár erőszakosan. Éppen ezért a maguk részéről is támogatták a formulárénak a széjjelküldését azokhoz a püspökökhöz, akik nem vettek részt azon a zsinaton, amely a formulárét megszövegezte és elfogadta.
Jelentékeny számmal voltak azonban a francia püspökök között olyanok, akiknek nagyon komoly lelkiismereti nehézséget okozott a formuláré aláírása és aláíratása. Ezek a lelkiismereti nehézségek három kérdés körül csoportosultak: 1. Lehet-e kényszeríteni valakit arra, hogy saját világos meggyőződésével szemben másként higyjen egy tényt? 2. Aláírhatja-e azt, amit másként hisz? 3. Nem célszerűbb-e egyszerűen hallgatni s nem ellent mondani annak akinek a birtokában van a döntés joga? Sokan közülük a királyhoz fordultak s tőle kérték a felmentést a formuláré aláírása alól. Az első ezek közül a főpapok közül Pavillon Miklós, alethi püspök volt. *
A kérdést egyébként a jezsuiták mindinkább a pápai csalódhatatlanság problémája felé tolták el. A Sorbonneon mind gyakoribbak lettek a pápa legfőbb hittekintélyével foglalkozó dolgozatok. Így egy Drouet Gábor nevű bakkalaureus 1663 január 19-én reggel 8 órától este 8 óráig vitatott a Sorbonne előtt három tételt, amely a pápa legfőbb jurisdikciójának a kérdésével foglalkozott. Ehhez
* "Lettre écrite au Roi par Monseigneur l'évêque d'Alet touchant la signature du Formulaire". Kelt 1661. június 22-én.
a summa autoritas-hoz képest az egyetemes zsinat és a gallikán jogok csak alkalmi expediensek. (102)
S minthogy ennek az irányzatnak a képviselői a jezsuiták voltak, míg a janzenisták sok esetben az egyetemes zsinat legfőbb tekintélyét (concilium supra papam) vallották, a pápák a maguk természetes szövetségeseit amazokban láttak.
Íme, tehát Arnauld Antal második levelében jelentkezik először szabatosan meghatározva a janzenizmus dilemmája: vajjon X. Ince a Cum occasione bullában költött tételeket ítélt-e el, vagy Janseniusnál valóban megtalálható állításokat. Arnauld és barátai azt mondják, hogy ők gondosan átolvasták az Augustinust és sehol sem találták meg benne az öt tételt úgy, amint Cornet megszövegezte és a pápa elítélte. A pápai ítélettel egyetértenek. Az öt tételt ebben a szövegezésben elítélik. De az öt tétel nem Jansenius állítása és álláspontja.
Ezzel szemben sem a pápa, sem teológusai (néhány rosszul tájékozottól eltekintve) nem állítják azt, hogy a tételek Janseniustól származó idézetek volnának csak azt, hogy az öt tétel pontosan kifejezi és kimerítően összefoglalja Jansenius tévelygéseit.
Nem volt vitás tehát az egy janzenista előtt sem, hogy a pápa illetékes annak megállapítására, hogy valamely tanítás katolikus-e, vagy eretnek. Azt készségesen vállalták, hogy az elítélt öt tétel eretnekséget tartalmaz (kivételt e tekintetben csak Pascal képezett, aki az öt tételt Cornet fogalmazásában sem tartotta eretnekségnek, éppen azért nem volt hajlandó aláírni a Formulárét) – mert ez a questio juris a pápai jog- (illetékességi) kör területére tartozik. Hanem azt tagadták, hogy ezt az eretnekséget Jansenius vallotta és tanította volna: ez már ténybeli kérdés, questio facti. Jansenius egyházhűsége és orthodoxiája nem volt kétséges szemükben. És ha az elítélt tételek között volt is egy olyan, amelyik szószerint megtalálható az Augustinusban, azt Jansenius nem abban a rossz, eretnek értelemben tanította, ahogy a pápa elítélte azt, hanem Szent Ágoston értelmében.
(102) Rapin, III. 195. l.
Viszont Arnauld Antal és barátai felől azt feltételezni, hogy a jog- és ténykérdés felvetése számukra nem volt komoly lelkiismereti kérdés, hanem közönséges mesterkedés abból a célból, hogy zavarba hozzák a jezsuitákat és minél többet ártsanak az egyház békéjének: legjobb esetben félreértésből, de még inkább párt-elfogultságból táplálkozik és nélkülözi a legelemibb tárgyi és lélektani alapot.