IX. FEJEZET.
A Vidéki Levelek.Arnauld-val szemben tehát győzött a Sorbonne. Ő letette a fegyvert, amikor alávetette magát a Sorbonne határozatának. A harcot tehát másnak kellett átvennie és más fórum, a nyilvánosság előtt folytatnia. Az Arnauld levelei körül támadt vita latin nyelven folyt, jólehet magukat a leveleket szerzőjük francia nyelven írta. A nagyközönség tehát magából a vitából nem sokat ismerhetett meg; csak azt láthatta, hogy nagy a sürgés-forgás a Sorbonne körül: az egyik oldalon az egész egyházi szervezet, a másikon néhány emberből álló jelentéktelen csoport van.
Amint az egyik napon szomorúan és igazságukkal magukra maradottan a vidéki Port-Royal kertjében sétáltak: Arnauld Antal, Nicole és Pascal, felmerült közöttük az a gondolat, hogy az egész vitás ügyet, amely eddig a nagyközönség feje fölött folyt, közelebb kellene vinni hozzá. Arnauld nem vállalta a dolgot: az ő keze meg volt kötve. Majd Pascalt unszolták, hogy a közönséget valami jól sikerült irodalmi formában, röviden és tömören tájékoztassa a vita lényegéről. Pascal vállalkozott erre és már másnap munkához látott. Mikor azután első levelének vázlatát felolvasta a vezeklő urak előtt, azok egyhangúan megállapították, hogy ez az, amire éppen szükségük van és hogy haladéktalanul ki kell az írást nyomtatni. (103) Íme, így született meg Pascal Vidéki Leveleinek a gondolata.
(103) Pascal Balázs 1623 június 23-án sz. Clairmont-Ferrandban; három éves volt, amikor anyját elveszítette. Ettől az időtől kezdve két leánytestvérével együtt atyja gondoskodott neveltetéséről. 1631-ben atyja, Pascal István lemond clairmont-ferrandi közgyámi hivataláról és Párizsba költözik, hogy egészen gyermekei nevelésének éljen. Később a család Rouen-ba költözik. Itt történt 1646-ban, hogy a Pascal család kapcsolatba kerül a janzenizmussal. Az apa a síkos úton kificamította a lábát és szerencsétlenségében két nemes ember jött segítségére. Haza kísérték őt, s miután mindketten értettek az orvosi tudományhoz, egy időre (három hónapra) Pascalék otthonában maradtak. A két nemes ember janzenista volt. Hatásuk a családra csakhamar megmutatkozott. Három évvel azelőtt nyomtatták ki harmcd ízben épen Rouen-ban az Angustinust. Nem ezt a könyvet, hanem Arnauld Antalnak és Arnauld d'Andillynek Ágoston-fordításait adták oda a betegnek és az ifjú Pascalnak. Az eredmény az lett, hogy az egész Pascal család megtért. Pascal húga, Jaqueline csakhamar port-royali apáca lett. Ez után az esemény után Pascal, aki nagyon gyenge egészségű volt és saját bevallása szerint 18 éves kora óta egyetlen napja sem volt nagy testi fájdalmak nélkül, orvosi tanácsra "szórakozni" kezdett: gyakran megfordult párisi társaságokban, azonban ennek az életmódnak a kedvező hatása nem igen mutatkozott egészségi állapotára nézve. Ellenben csakhamar jelentkeztek a lelkiismereti nyugtalanságok. A világgal való szakítása és a végleges, ú. n. második megtérése 1654 november 23-án hétfőn este 1/2 11 óra után következett be amikor igetanulmányozás és imádkozás közben elragadtatásba esett. Ez az állapot mintegy két óra hosszáig tartott. Amikor magához tért, tollat fogott, hogy megfoghatatlan és kifejezhetetlen élményét megörökítse. Ezt az írást állandó emlékeztető gyanánt ruhájának bélésébe varrta. Ott találták meg halála után. Ezután az esemény után gyakran megfordult maga is a Port-Royalban. Így jutott ahhoz a szerephez, hogy Arnauld és a janzenizmus igazának védelmében megírja Vidéki Leveleit. Sokat foglalkozott egy nagyszabású keresztyén hitvédelem megírásával, gyorsan fogyó fizikai ereje azonban ebben megakadályozta őt. De az ezzel kapcsolatban készült jegyzetei, amelyek csak halála után láttak napvilágot, Pensées – Gondolatok címen, az emberi léleknek csodálatos mélységeibe világítanak bele. Mint egyházának hű fia, a halotti szentségek felvétele után, 1662 augusztus 19-én halt meg Párisban, 39 éves korában.
A közvetlen cél az volt, hogy a nagyközönséget tájékoztassa arról a vitáról, amely a Sorbonne-on Arnauld levelei körül folyt. Idővel azután védekezésből Pascal támadásba csapott át és későbbi leveleiben a jezsuitáknak és molinistáknak probabilista és laxarianus erkölcstanát elemezi és támadja. Tanulmányunk szempontjából minket csak azok a levelei érdekelnek, amelyek közvetlenül a janzenizmus kérdésével, illetve a sorbonne-i vitával kapcsolatosak, ilyen pedig a tizennyolc levél közül öt: az első három és az utolsó kettő.
Az első levél megjelenésének idején (Páris, 1656 január 23) a Sorbonne még nem mondta ki az ítéletet Arnauld fölött, de már látható volt az eredmény. Ebből az első levélből megtudja az olvasó, hogy mi körül folyik a vita a Sorbonne-on. "Két kérdést vizsgálnak: egy ténybeli kérdést és egy jogi kérdést. A ténybeli kérdés lényege az, hogy vajjon vakmerőség-e Arnauld úr részéről azt állítani második levelében, hogy gondosan elolvasta Jansenius könyvét és hogy nem találta meg benne azokat a tételeket, amelyeket a megboldogult pápa elítélt; és hogy miután készségesen elítéli ő maga is azokat, bárhol előfordulnak, elítéli azokat Janseniusnál is, ha ott megtalálhatók." A Sorbonne 80 teológusa és 40 kolduló barát vakmerőnek találta Arnauld magatartását, hogy mást mert állítani, mint a pápa és a püspökök. Ez a questio facti lényege. – A questio juris körüli vita (a tulajdonképpeni hittani vita) Arnauld-nak azon állítása körül indult meg, hogy az a kegyelem, amely nélkül semmit sem tehetünk *, hiányzott Péternél elbukásának idején. E kérdés tisztázása végett a levél szerzője meglátogatott néhány teologust. Először egy Jansenius-ellenest. Ez megmagyarázta neki, hogy a vita lényege az, hogy az "igazak rendelkeznek azzal az erővel (potestas), amely által Isten parancsait teljesíthetik", és ezt tagadja Arnauld. A második meglátogatott ugyanez állításban látta a tiszta tant és azt Tamástól és Ágostontól eredőnek mondta. Azonban a janzenisták e "potestas" proxima-vonását tagadják. A "potestas proxima" kérdését először egy janzenista barátjával beszéli meg a szerző. Az azt mondja neki, hogy a szót a molinisták egyféleképpen értelmezik. Barátja elküldi őt le Moine és Nicolai atyákhoz, akik e kérdésben eltérő nézetet képviselnek. Először le Moine egyik tanítványához ment el. Megkérdezte őt, mit jelent a potestas proxima birtokában lenni. Felelete ez volt: mind azzal a hatalommal rendelkezni, amelynél fogva valamit megtehetünk. Potestas proxima a látáshoz: jó szem és világosság. Sötétség esetén a potestas proxima hiányoznék. Az igazaknak megvan a potestas proxima-juk a parancso-
* A papírkiadásban: "tekinthetünk," ez azonban teológiailag értelmetlen. [NF]
latok végrehajtásához, külön kegyelmi beavatkozás, gratia efficax nélkül.
Majd Nicolai egyik tanítványához, egy domonkosrendihez (ezek újtomistáknak is nevezik magukat) ment el. Itt azt a feleletet kapta, hogy a potestas proxima birtokában az igaz csak az esetben tud imádkozni, ha ehhez elnyeri a hathatós kegyelmet (gratia efficax). De hiszen ez egészen janzenista elmélet – mondja az érdeklődő szerző! Ha a janzenista a gratia efficax-on potestas proximát ért és így is hívja azt: jó katolikus lesz. Ha nem így hívja, eretnek lesz. "Ön makacs ember; Ön vagy használja e szót, vagy eretnek lesz! Hasonlóképpen Arnauld is. Mert mi többen vagyunk és ha szükséges lesz, még több mezítlábas barátot összecsődítünk, hogy okvetlenül diadalmaskodjunk!"
A levélnek váratlanul nagy volt a sikere. A negyedrét ív formájú nyolc oldal terjedelmű levelet mindenfelé osztogatták. A nyomdász igazított a címen is egy kicsit: "Lettre écrite à un Provincial par un de ses amis. A nagyközönség egyszerűen "la Provinciale" néven emlegette. Ez az első levél 6000 példányban jelent meg. Azonban amilyen mértékben nőtt a levelek népszerűsége, olyan mértékben emelkedett a példányszám is. A 17-ik levél táján már tízezrekben jelent meg.
Az első levél megjelenése után rögtön megindult a vizsgálat: ki írta, hol állították elő? A Port-Royal nyomdászát és a nyomda egész személyzetét elfogták. Ezzel azonban nem sokra mentek. Az első két levelet egy bizonyos Petit nevű ember nyomdájában állították elő; erről azonban egyelőre nem sikerült tudomást szerezniük. A titokban való kinyomtatásban nagy szerepet játszott de Saint Gilles, aki egyébként az egész dolog pénzügyi részét is intézte.
Ami a szerzőség kérdését illeti, kezdetben senki sem gondolt Pascalra. Az első levelek név nélkül jelentek meg. Mindenkit gyanúba fogtak. Azt sejtették, hogy a Port-Royal magános vezeklői közül valamelyik írta. A stílus ismeretlen volt; az irodalmi forma új. Mintha Pascal maga is élvezte volna a helyzetet. Erre enged ugyanis következtetni a február 9-én kelt harmadik levél
aláírása. Ezt így írja alá: "Igen alázatos és engedelmes szolgája E. A. A. B. P. A. F. D. E. P." Ez pedig valószínűleg ezt jelenti: "Igen alázatos és engedelmes szolgája" "et ancien ami Blaise Pascal, Auvergnant, fils d'Etienne Pascal" ("és régi barátja Pascal Balázs, auvergne-i, Pascal István fia").
A második levél január 29-én kelt, de csak február 5-én jelent meg. E levélben az elégséges (gratia sufficiens) és a hathatós kegyelem (gratia efficax) kérdését tárgyalja meg. A jezsuiták (a molinisták) azt állítják, hogy mindenki részese a gratia sufficiensnek, amely alá van rendelve az akaratnak. Ha az akarat él vele, hatékonnyá (efficax-szá) teszi azt. A janzenisták ezzel szemben azt mondják, hogy ha a kegyelem valósággal elégséges, akkor hatékony is. Az új-tomisták elismerik, hogy a gratia sufficienst mindenki megnyerte; de jócselekedet mégsem ebből származik, hanem az Isten külön ajándékából, a gratia efficax-ból. Íme az elégséges kegyelem, amely azonban mégsem elégséges. Az új-tomista dominikánusok tehát szemben állnak a jezsuitákkal, viszont a dolog lényege tekintetében egyek a janzenistákkal.
Az egész második levélen keresztül az elégtelen "elégséges kegyelemről" folyik a beszélgetés.
A harmadik levél 1656 február 9-én kelt. Időközben megjelent a Sorbonne határozata, amely Arnauld Antal második levelének állításait elítélte, őt magát pedig kizárta tagjai sorából. Ezt a levelet tehát Arnauld eretnek voltának a kérdése tölti ki.
Arnauld e második levelében különösen egy mondat váltotta ki a Sorbonne teológusainak felháborodását: "az a kegyelem, amely nélkül az ember semmit sem tehet, egy alkalommal hiányzott" Péternél, amikor ennek következtében elbukott. Hiába mutatta M. Arnauld, hogy ilyen állítások Ágostonnál és Chrysostomusnál is találhatók. Pl. Ágoston egyik helyen így szól: "Jézus Krisztus egy igaz embert mutat nekünk Péterben, aki saját elbukásával oktat minket arra, hogy kerüljük az elbizakodást". Másutt így ír: "Isten annak megmutatására, hogy kegyelem nélkül semmire sem lehet menni, szent Pétert kegyelem nélkül hagyta". Arnauld állítása levelében e két
ágostoni és egy hasonló értelmű chrysostomusi idézet után áll. A Sorbonne doktorai mégis "vakmerő, gyalázatos, istenkáromló, elátkozott és eretnek" állításnak minősítik azt. – Mi tehát Arnauld állításában az eretnekség, ha teljesen azonos az elismert egyházatyákéval? Kétségeivel a szerző egy semleges szemlélőhöz fordul. A vele való beszélgetés közben jön rá arra, hogy itt "egy egészen újfajta eretnekséggel állunk szemben. Nem Arnauld állításai az eretnekek, hanem személye. Ez egy személyes eretnekség. Nem a miatt eretnek, amit mondott, vagy írt, hanem csupán azért, mivel ő Arnauld".
A levél aláírása, az üdvözlés után: E. A. A. B. D. A. F. D. E. P. (et ancien ami, Blaise Pascal, Auvergnant, fils d'Etienne Pascal).
A tizenhetedik levelet a Vidéki Levelek szerzője tisztelendő Annat jezsuita atyához * intézte. E levél 1657 január 23-án kelt, tehát pontosan egy évvel az első levél után. Annat több iratban szállt szembe a janzenistákkal. Már 1654-ben megjelent egy vitairata (Cavilli Jansenianorum contra latam in ipsos sententiam); majd egy másik röpiratot is írt ellenük, amelyben (La bonne foi des Jansénistes) felújította ellenük az eretnekség vádját. Ez a röpirat indította Pascalt arra, hogy mégegyszer visszatérjen ahhoz a tárgyhoz, amely eredetileg kezébe adta a tollat: a janzenisták igazának megvédéséhez.
Az említett jezsuita röpirat feltételezi, hogy a Vidéki Levelek szerzője senki más nem lehet, mint a Port-Royal vezeklői közül valaki, talán a Port-Royal titkára. A szerző tiltakozik ennek feltételezése ellen: "Nem lesz nehéz magamat megvédenem – írja –, mert csak azt kell mondanom, hogy nem az vagyok és hogy hivatkozzam leveleimre, amelyekben megmondtam, hogy egyedülálló vagyok. Egyszóval, nem tartozom a Port-Royalhoz". Az
* Annat Ferenc (1590–1670) jezsuita, XIV. Lajos gyóntatója tizenhat éven át (1654–1670). Felőle Racine azt írja, hogy "mindazok, akik ezt az atyát ismerték, tudják felőle, hogy nagyon megfontolt volt egyéb dolgaiban, amikor azonban a janzenistákról volt szó, nem ismert többé sem józan észt, sem méltányosságot" "Il ne connaissait plus ni raison, ni équité quand il était question des jansénistes", 522. l.
első két levelétől eltekintve, a Vidéki Leveleket valóban Párisban írta, egyébként azonban elég gyakran megfordult a Port-Royalban; majd katolikus egyházához való ragaszkodását fejezi ki: "... mert én, hála Istennek, a római katolikus apostoli egyház közösségébe tartozom, amelyben akarok élni és meghalni, közösségben annak szuverén fejével, a pápával és meg vagyok győződve, hogy e közösségen kivül nincs üdvösség". Azután áttér a janzenistákat ért támadásokra. Mi a janzenisták bűne? Azt állítják, hogy "Isten parancsolatait lehetetlen teljesíteni, a kegyelemnek nem lehet ellenállni; akaratunk nem szabad arra, hogy tetszésünk szerint tehessük a jót vagy a rosszat; Krisztus nem minden emberért, hanem csak a kiválasztottakért halt meg". Végül, "hogy a pápa által kárhoztatott öt tételt védelmezik". – Ez a vád alaptalan, mondja ő: a janzenisták egyhangúan tagadták, hegy az öt tételt vallanák; ezt már Sainte-Beuve (egy janzenista kortárs) is visszautasította. Ugyanilyen értelemben nyilatkozott Arnauld is második levelében. Amikor pedig megjelent a X. Ince-féle konstitúció, azt mindnyájan aláírták.
A jezsuiták annak az elismerésére akarták rávenni a janzenistákat, hogy az öt tétel: "szóról-szóra, egytől-egyig, ugyanezekkel a kifejezésekkel benne van a Janseniusban" – ami ténykérdés és nem képezhet alapot az eretnekségre. Később már így állították fel az eretnekség vádját: "Jansenius tanának értelme megegyezik az öt tétel értelmével". Az nem elég nekik, hogy a janzenisták az öt tételt mereven elítélik... Aztán arról beszél, hogy a hathatós kegyelem tanát a pápa nem ítélte el; Jansenius pedig ezt tanította. – A hitbeli kérdésekben a tekintély és a döntő bíró az egyház; a tény-kérdés természetes bírája az emberi értelem. A tény-kérdés eldöntésére elég elolvasni Janseniust. E kérdésben pedig az egyház, Bellarmin szerint is, tévedhet.
Annat mivel akarja bebizonyítani, hogy a janzenisták eretnekek? Azzal, hogy "X. Ince pápa kijelentette, hogy az öt tétel tévedése benne van Janseniusban..." "Következésképpen, aki nem ismeri el, hogy az öt tétel tévedése benne van Janseniusban, eretnek." Ezzel szem-
ben a janzenisták elítélik ugyanezt az öt eretnek tételt; azonban azt állítják, hogy azok nincsenek Janseniusban. Majd azt veti Annat szemére, hogy a pápának ők adták elő úgy a dolgot, hogy az öt állítás benne van az Augustinusban; ez pedig a pápa félrevezetése. Az ügy elferdítésével, a tény-kérdést hitbeli kérdéssé (a questio facti-t questio juris-szá) igyekeztek tenni, csakhogy a tény-kérdés elítélésével eretnekké tegyék a janzenistákat. Rámutat a jezsuita intrika igazi okára: az ő főérdekük Molina elégséges-kegyelem-tanának a megszilárdítása; ennek pedig útjában áll az egyház nagy teológusai által vallott hathatós-kegyelem-tana. Janseniusnak kellett te-hát tulajdonítani a hathatós-kegyelem tanát és vele együtt eltávolítani azt az útból.
A tizennyolcadik levelet ugyancsak tisztelendő Annat jezsuita atyához intézi a Vidéki levelek Szerzője és pedig válasz gyanánt annak egy Kölnben, 1657 március 24-én megjelent vitairatára.
Amiket Pascal előző levelében a hathatós kegyelemmel kapcsolatban írt, arra indították Annat atyát, hogy megmagyarázza, miben eretnek Jansenius kegyelem-tana. (104) T. i. Jansenius egyetért Calvinnal, hogy ennek a kegyelemnek az ember nem állhat ellent, holott az orthodox (Tamás) vélemény szerint ellen lehet annak állni. Janseniust tehát most Calvinnal együtt akarja Annat elítélni. A pápa és a közönség elhitte a jezsuitáknak, hogy ez a kettő (Jansenius és Calvin) egy. Itt ismerteti Ágostonnak a tanítását a kegyelemnek az akaratra való hatásáról, "amelynek értelmében nyilvánvaló, hogy – Calvin véleményével ellentétben – a kegyelemnek ellenállhatunk". Azt kell tehát megvizsgálni, hogy Jansenius a hathatós kegyelmet Calvin értelmében tanítja-e vagy Tamás értelmében. Janseniusból idéz, hogy kimutassa orthodox voltát. (Az idézetek nem nagyon meggyőzőek, hogy a hathatós kegyelem alá volna rendelve a szabad akaratnak.)
Annat azt mondja Cavilli-jében, hogy "az öt tétel szóról-szóra megtalálható Janseniusnál, valamennyi az ő
(104) Réponse à la plainte que font les jansénistes d'être appelés hérétiques.
saját szavaival, "totidem verbis". Ez pedig nem igaz, mondja a Levelek szerzője. Hatvan teológiai doktor megvizsgálta a könyvet, de nem így találta. Jansenius azonban nem kedves a jezsuitáknak, mert Molinára több, mint ötven eretnekséget rábizonyított. Azért harcolnak ilyen zajjal, hogy azt a hitet keltsék, hogy Janseniusban Calvin legveszedelmesebb tévtanai vannak jelen és hogy a hit legfontosabb alapelvei forognak veszedelemben.
A levelek természetesen nem maradtak válasz nélkül. A molinistákat és Jansenius ellenfeleit élénk védekezésre és heves ellentámadásokra indították. A legjelentékenyebb ezek közül sz iratok közül Dumas abbé névtelenül megjelent műve: "Histoire des cinq Propositions de Jansénius" . A Vidéki Levelek közül a janzenizmus kérdésével foglalkozó öt levelet elemzi benne. Igyekszik kimutatni a bennük előforduló tárgyi tévedéseket. Így pl. visszautasítja az első levélnek azt az állítását, hogy a Sorbonne teológusai úgy vitatkoztak volna az öt propozícióról, hogy Jansenius könyvét nem olvasta közülük senki.
A tizennyolcadik levélben Pascal így ír: "Tudatában vagyok a tiszteletnek, amellyel a keresztyének a Szentszék iránt tartoznak... de nem gondoljátok, hogy az megtévesztése a pápának, ha úgy informálják őt – bár köteles gyermeki alázattal –, hogy e ténybeli kérdésben tévedésen lehessen őt érni? Mert ő nem tanulmányozta pápasága óta, és elődje, X. Ince is csak azt vizsgálta, hogy a propozíciók eretnekek-e, azt azonban nem, hogy benne vannak-e Janseniusban". Erre Dumas azt mondja, hogy tévedés. Csak el kell olvasni X. Ince bullájának bevezetését, hogy bárki világosan meglássa, hogy Janseniusról és az ő Augustinusáról, illetve az abban található öt eretnek állításról van benne szó.
Végeredményében Pascal irodalmi tevékenysége nagymértékben hozzájárult a janzenizmus körül igazság tisztázásához. Ez az irodalmi tevékenység nem korlátozódott a Vidéki Levelekre; elég gyakran visszatér a janzenizmus és a jezsuiták vitájára a posthumus kiadású Gondolatok-ban is.
Nagyon figyelemreméltóak Lancelot-nak a megjegy-
zései ezzel a harccal kapcsolatban. "Lehet, hogy az a mód, amellyel az Igazságot akarták megvédelmezni, nem volt elég tiszta, és az eszközök, amelyeket használtak, elsietettek, kevéssé meggondoltak és nagyon is emberiek voltak... Az ember néha többet árt Isten ügyének a lótás-futással, mint azzal, ha alázatosan csendben marad, amikor több ideje és gondja jut arra, hogy Istenhez emelje szívét a gyakori imádkozásban. Azt is meg kell jegyezni, hogy nem maradtunk meg Saint-Cyran által megjelölt határok között: hogy mi ne az ypres-i püspök tanítását, hanem Szent Ágostonét kövessük. Azt hittük, hogy biztosabb dolog belevetnünk magunkat a jog- és tény-kérdés körüli vitába." (105)
Maga Pascal a Vidéki Levelekkel kapcsolatban később nyilatkozott barátainak társaságában; ez a nyilatkozata az összes Vidéki Levelére vonatkozik, érvényes tehát a janzenzmus tárgyában írott öt levélre is.
"1. Kérdik tőlem, nem sajnálom-e, hogy megírtam a Provinciales-t. Azt felelem, hogy távol áll tőlem, hogy sajnáljam; ha most kellene megírnom, erőteljesebben írnám.
2. Kérdik tőlem, miért neveztem meg azokat a szerzőket, akiknek szörnyű állításait idéztem. Erre azt felelem, hogy ha egy olyan városban laknék, amelyben tizenkét kút van, s tudnám egy felől biztosan, hogy meg van mérgezve, mindenkinek tudomására kellene hozriom, nehogy valaki abból a kútból merítsen vizet; s mivel azt hihetnék, hogy az egész csak képzelődés az én részemről, inkább meg kellene neveznem azt, aki megmérgezte a kutat, semmint, hogy az egész város ki legyen annak téve, hogy megmérgeződik.
3. Kérdik tőlem, miért használtam népszerű, tréfás, szórakoztató stílust. Erre azt felelem, hogy ha dogmatikus stílusban írtam volna, csak a tudósok olvasták volna; ezeknek pedig nincs rá szükségük, miután ugyanannyit tudnak, mint én magam: úgy gondoltam tehát, hogy olyan módon kell írnom, hogy minden férfi és nő elolvashassa, hadd ismerjék meg mindezeknek a tanítá-
(105) Mémoires, I. 214. l.
soknak a veszedelmes voltát, amelyek abban az időben mindenfelé elterjedtek.
4. Kérdezik tőlem, hogy elolvastam-e mindazt a könyvet, amelyet idézek. Erre azt felelem: nem. Hiszen az egész életem eltelhetett volna nagyon rossz könyvek olvasásával; de átolvastam két ízben az egész Escobar-t; * ami a többit illeti, barátaimmal olvastattam el. Nem használtam azonban fel egyetlen mondatot sem anélkül, hogy el ne olvastam volna az idézett könyvből, s a nélkül, hogy meg ne vizsgáltam volna azt, ami előtte és ami utána van, nehogy feleletnek vegyek ellenvetést – ami megvetendő és igazságtalan lett volna. (106)
VII. Sándor pápának a bullája ("Ad sanctam b. Petri sedem") a Vidéki Levelek megjelenésének idején jelent meg. 1656 október 16-án fogadta azt el a francia püspöki zsinat. Ez a bulla megállapítja, hogy az öt állítás Jansenius könyvéből való és nem félreértett értelemben, hanem Jansenius értelmében ítéltettek el. ** Készített azonban VII. Sándor pápa, amint már fentebb szó volt róla, egy formulárét is, amelyet minden janzenistának alá kellett volna írnia. XIV. Lajos király kívánságára a francia püspökök zsinata a pápai formuláré alapján 1660-ban és 1661-ben megszövegezte azt a nyilatkozatot, amelyet azután királyi rendeletre széjjel küldtek minden klerikusnak és szerzetrendnek (férfinak és nőinek egyaránt). Pascal halálos beteg volt ennek a formulárénak a széjjelküldése idején. És bármennyire hűséges és alázatos híve volt a pápának és lehetetlennek tartotta az üdvösséget az egyház látható fejével valló közösségen kívül, a formuláré aláírását mégis megtagadta. Ugyanúgy tettek a port-
* Pascal IV–XVI. levele a jezsuiták által kidolgozott erkölcstani rendszer ellen irányult. Ez erkölcstani rendszer reprezentatív irata Escobar: Liber Theologiae Moralis c. negyven kiadást ért könyve, amely összegyűjti a jezsuita rend huszonnégy legkiválóbb teológusának erkölcstani véleményét.
(106) Feljegyezte unokahúga, Marguerite Périer, aki tanúja volt ennek a nyilatkozatnak. Recueil d'Utrecht, 272, 279. 280. l.
** Quinque illas propositiones ex libro praememorati Cornelii Jansenii episcopi Iprensis cui titulus Augustinus excerptas, ac in Sensu ab eodem Jansenio intento damnatas fuisse declarainus et definimus.royali apácák is. Ennek a következtében az üldözések erősödnek a kolostor ellen. 1660-ban véglegesen bezárják a "kis iskolát"; a kolostor noviciáit, a vezeklő urakat és a gyóntatókat széjjel kergetik; 1664-ben a legnyakasabb tizenkét apácát széjjel osztják meghódolt kolostorokba. Ha előfordul is, hogy egyik-másik apáca kényszer alatt aláírja a formulárét, nemsokára keserű könnyek között vonja vissza aláírását. 1665-ben az egész párisi Port-Royal közösséget eltávolítják s az a vidéki Port-Royalba költözik. – Miután Arnauld Angelika már 1661 óta halott, 1662-ben Pascal is elköltözik, Arnauld Antal pedig hallgatásra van kötelezve, úgy látszik, hogy XIV. Lajosnak sikerül elcsendesíteni a harcot.