XI. FEJEZET.
Paschasius Quesnel és az Unigenitus bulla.A Kelemen-féle béke után Arnauld Antal nem sokáig maradhatott Franciaországban. Az 1670-es években folyó regália-vitában ő határozottan a pápai álláspont oldalán állt és helytelenítette a királynak azt az intézkedését, hogy az üresedésben levő püspökségek jövedelmeit a király szekuláris célokra fordítsa. Ezzel magára vonta a király neheztelését. E miatt és ellenségeinek áskálódása miatt 1679-ben el kellett hagynia Franciaországot. Hollandiában telepedett meg. Itt írta, egyéb munkái mellett, 1686-ban a "Fantôme du Jansénisme" c. könyvét, amelyben agyrémnek minősíti a janzenizmussal kapcsolatban szárnyra kelt sokféle szóbeszédet. (117)
(117) 1777-ben jelent meg német nyelven egy könyv ezzel a címmel: "Der Jansenismus ist kein Schreckenbild der Kinder." A könyvnek ez az első kiadása, amely nem árulja el szerzőjét, sem azt, hogy hol jelent meg; csupán csak a kiadót: Johann-Jakob Maurbacher, megtalálható a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában is. A könyvnek a második kiadása azonban, amely a Nemzeti Múzeumi Könyvtárban a 61.522. sz. alatt van, megjelöli szerzőjét is: Mark-Anton Wittola. Wittola ebben a könyvében szembe száll Arnauldnak azzal az állításával, mintha a janzenizmus eretneksége nem volna egyéb agyrémnél. Egy Deville nevű párisi teológus a nyolcvanas évek elején egy könyvet írt a janzenisták ellen, (címét Wittola után csak németül idézhetjük) "Rechtmässige Vorurtheile wider den Jansenismus" címen. Erre írta válasz gyanánt Arnauld Antal a fentemlített Fantôme du Jansénisme c. könyvét, amely megjelent Kölnben 1686-ban, 1688-ben és posthumus kiadásban 1714-ben. Időközben megjelent az Unigenitus bulla, írja Wittola, amely összefoglalja a római egyház hivatalos álláspontját a janzenizmus kérdésében és elítéli azt. A megtörtént eseményekkel mit sem törődve, egy ismeretlen szerző valószínűleg az 1760-as években név nélkül, kiadójának és nyomdászának megjelölése nélkül egy könyvet írt ezen a címen (Wittola után ezt is csak németül jelölhetjük meg:) Der Jansenismus ein Schreckenbild der Kinder. A szerző, Wittola, ennek a könyvnek a hatása alatt fog hozzá ahhoz, hogy a janzenizmust kortársaival megismertesse. S ennek a célnak az ér-
dekében előadja a janzenizmus történetének néhány szakaszát – úgy, ahogy éppen ismeri azt.
Négy sorbonne-i doktor és teológiai tanár 1687-ben a szentségek kiszolgáltatása tekintetében bizalmas és jóhiszemű nyilatkozatot tett. Nyilatkozatukat Gilbert dovay-i tanár nyilvános előadásában ismertette és könyvet is írt annak alapján. Ezzel tulajdonképpen megszegte a Kelemen-féle békét. A király felszólította tehát Harlay párisi érseket, hogy tisztázza az ügyet. Ez Gilbertnek két iratát átadta a Sorbonne-nak megvizsnálás végett. Ott alapos tanulmányozás után ügy nyilatkoztak felőle, hogy "ha nem akarják azt, hogy a dovay-i egyetem romokban heverjen", az ilyen könyvek íróit el kell onnan távolítani.
Gilbert-t tehát elmozdították dovay-i állásából. Ezen az egyetemen azonban sokan voltak janzenista gondolkodásúak. Az 1690-es évben egyik janzenista-ellenes dovay-i teologus furcsa tervet gondolt ki arra, hogy ezeket a titkos janzenistákat leleplezze: a tíz év óta Németalföldön élő Arnauld Antal álcája alatt levelet írt először Devay, majd Gilbert, Laleu és Rivette teológiai tanároknak és Malpaix dovay-i plébánosnak. Eléjük tárta azt, hogy milyen megható dolognak találja az igazságért való fáradozásukat; édes fiainak nevezi őket, stb. Aláírás gyanánt A. A. volt a levél alatt, amelyet a címzettek nem minősíthettek másnak, mint Arnauld Antalnak. A csel sikerült. A címzettek mind biztosították ragaszkodásukról a levél íróját. Ez azután egy további lépést is tett: janzenista hitvallást készített és aláíratta velük. Ez történt 1690 októberében. S minthogy ezek a dovay-i janzenista érzelmű teológusok elég együgyűek voltak, alaposan lépre mentek. Legközelebbi levelében A. A. egy Deligny nevű bakkalaureust szólít fel arra, hogy szűkebb hazájából, Belgiumból lépjen ki; Franciaországban egyik püspök mellett jobb szolgálatot tehet az ügynek; hiszen az a püspök is teljesen Ágoston módjára gondolkozik. Sőt kívánatos volna, hagy teológiai bakkalaureatusa mellé a licenciátust is megszerezze. A jóember elindult; bejárta Franciaországot, hogy a megjelölt püspököt megtalálja. Végül is Carcasson-ba érkezett, ahol ajánló levelét átadta egyik kanonoknak – ebben a levélben leplezte le magát és így tette önmagát nevetségessé.
A. A. eközben az otthon maradt többi dovay-i janzenistával ismét felvette a ievelezést. Azokat meg el akarta tüntetni egy időre a nyilvánosság elől. Azt írta Malpaix, dovay-i kanonoknak, hogy egyik hűtlen szolgája megszökött, ellopta levelezésének egy részét, könyveit: ezek között azokat a leveleket is, amelyeket dovay-i gyermekeitől kapott; alapos a gyanúja, hogy a hűtlen szolga ezeket az iratokat az ellenfél kezébe adja. Ezt az aggasztó hírt közölje tehát Malpaix dovay-i testvéreivel; és célszerű volna egy időre elrejtőzködniük valamely félreeső helyre – amíg az ügy hullámai lecsendesednek. Kis idő múlva újabb levelet küldött nekik: gyanúja nem volt alaptalan; az egyházi hivatalos körök, sőt maga a király is tudomást szerzett a levelek tartalmáról. Tehát siessenek elbújni. – Valójában az történt, hogy a levelezést A. A. a dovay-i jezsuita kollégium főnökének kezeire bízta. Előzőleg azonban a nyilvánosságra hozta azok tartalmát.
Az ügyből nagy botrány keletkezett. 1691-ben Arnauld Antal egy-egy levelet írt az aras-i, a lüttich-i püspökökhöz, a jezsuitákhoz. Ízléstelen és durva árulásrak nevezte A. A. cselekedetét. Levele természetesen már nem sokat használt. A rossz tréfán már nevettek az emberek.
Így igyekszik bebizonyítani Wittola, hogy nem csupán rémkép, de valóságos veszedelem a katolikus egyházra nézve a janzenizmus. – Tanulmánya azonban arra is fényt vet, hogy milyen színvonalon mozgott a 17. század végén a janzenizmus körüli vita.
XIV. Lajos uralkodásának vége felé kezdődik el a janzenizmus körüli harcnak második szakasza és pedig az oratoriánus (118) Paschasius Quesnel "Réflexions morales sur les Evangiles" c. műve körül lángolt fel. (119) Vialart Chalôns-sur-Marne-i püspök ajánlásával 1672-ben, 1674-ben és 1679-ben bővítve is kiadta. Miután azonban a VII. Sándor-féle formulárét nem volt hajlandó aláírni, ki kellett lépnie az Oratoriumból és elhagyta Franciaországot: Brüsszelben húzta meg magát Arnauld Antal közelében. Itt folytatta, majd befejezte újtestamentumi kommentárját 1687-ben: Le Nouveau Testament avec dec réflections morales. XI.Kelemen pápa 1713 szeptember 8-án megjelent Unigenitus kezdetű bullájában elítélte Quesnel Újtestamentum-kommentárjának eretnek állításait. Néhány évig még harcolt a bulla ellen, 1719-ben azonban 86 éves korában meghalt.
(118) 1564-ben Neri-i Fülöp Rómában egy kongregációt alapított világi papok számára Oratorium néven. Semmi különleges fogadalmat nem kellett tenniük; hivatásuk azonban az volt, hogy a maguk és mások megszentelődésén munkálkodjanak. A francia Oratoriumot Pierre de Bérulle alapította a Neri-i Fülöp féle Oratorium mintájára 1611-ben. Tagjai voltak Malebranche, Mascaron, Massillon, Quesnel és mások.
(119) Quesnel egy skót eredetű párisi könyvkereskedő gyermeke. Sz. 1634 július 14-én, megh. Amsterdamban 1719 december 2-án. A jezsuitáknál és a Sorbonne-on tanult. Már a Sorbonne doktora volt, amikor 1657-ben belépett az Oratoriumba. A Szentírás és a patrisztika tanulmányozására vetette rá magát és egész sereg kegyességi művet írt, amelyek nagyon olvasottak voltak. Ujtestamentumi tanulmányainak az eredménye gyanánt sorban jelentek meg művei: 1668-ben Les paroles de la Parole incarnée. Majd evnek későbbi bővített kiadásai.
Ez a francia Újtestamentum-magyarázat, mint építő olvasmány csakhamar rendkívül széles körben elterjedt. Akik a tiszta értelemben vett katolikus kegyességért felelősséget érezte, nagyon nagyra értékelték. Maga XI. Kelemen pápa is a lehető legkedvezőbb véleményt nyilvánította felőle. A könyvben megnyilatkozó egyszerű és mégis meleg lelkület nagy hatással volt a kegyeskedő királyra is. Vialart, a chalôns-i püspök 1671 november 5-én lelkesen ajánlotta; Bossuet is dícsérőleg szólt róla. A Sorbonne is approbálta. A párisi érsek azonban megtagadta a könyvtől az approbációt, de kinyomtatását nem akadályozta meg. Vialart utódja, Noailles Lajos bíboros is mindenkinek hivatalos tekintélyével ajánlotta a könyvet. Eppen ez a siker volt az, ami a jezsuiták féltékenységét felébresztette. A könyvben rejtett janzenizmust fedeztek fel, tehát olyan veszedelmes mérget, amelytől a pápa már ismételten óvta nyáját. Még gyanúsabbá tette Quesnel-t az, hogy nem volt hajlandó aláírni a VII. Sándor-féle formulárét. A párisi érsek ezért száműzte őt Párisból; az oratoriánusok orleans-i házába vonult vissza egy időre (1681). Majd kilépett az Oratoriumból és elhagyta Franciaországot: Brüsszelben húzta meg magát, Arnauld Antal közelében.
Mikor azuián Arnauld Antal 1694 augusztus 8-án Quesnel karjai között meghalt, Quesnel lett a janzenizmus szellemi vezére, a Pater Prior.
Közben, 1695-ben, Noailles Lajos-Antalt kinevezték Páris érsekévé. Ebben a minőségében 1696 augusztus 20-án megjelent pásztori körlevelében eltiltott egy "Exposition de la foi touchant la grâce ot la prédestination" (A kegyelemről és a predestinációról szóló hittani tanulmány) c. művet, amelynek szerzője Saint-Cyran unokaöccse, Barcos, kiadója pedig Gerberon volt. Mindketten a Port-Royal baráti köréhez tartoztak. Erre a pásztorlevélre válaszul a következő évben Gerberon – név nélkül – megírta a janzenizmus rövid történetét (120), amelyben egyebek között bírálatot gyakorolt a párisi érsek pásztorlevele fölött is. Ugyanezzel a pásztorlevéllel kapcsolatban egy másik jan-
(120) "Histoire abrégée du Jansenisme et remarques sur l'ordonnance de Msgr. l'Archévêque de Paris", megjelent Kölnben 1697-ben.
zenista irat is megjelent, amely felveti a kérdést: "kinek kell hinni, a chalôns-i püspöknek-e, aki 1695-ben Quesnel ujtestamentumi Reflexióit ajánlotta, vagy a párisi érsek Noailles-nak, aki 1696-ban a Barcos-féle Expositiont – amely ugyanazokat a dolgokat tartalmazza – elítéli". (121) Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a dolgoknak ilyen beállítása nagy megdöbbenést keltett egyházi körökben. Ha feltételezhető az, hogy a két iratban ugyanazok a gondolatok, vagy legalább is ugyanaz az irányzat nyer kifejezést, mi indította Noailles érseket arra, hogy minden különösebb kihívás nélkül egy pásztorlevélben ítélje el Barcos könyvét? A következetlenség esete mindenképpen fennforog. Nem is ő volt az alkalmas személy arra, hogy a felvetett "problémára" válaszoljon. A parlament elítélően nyilatkozott az "Egyházi probléma" felől (1699, január 29); a pápa is elítélte (1700, június 2.). Bossuet is segítségére sietett Noaillesnek azzal, hogy megállapította, hogy Quesnel Reflexiói és Barcos Expositio-ja között lényeges különbség van; mert bár az előbbiben is vannak helyesbítendő dolgok, az utóbbi nem egyéb közönséges gúnyiratnál.
A vita tehát Quesnel könyve szempontjából azzal az előnnyel jár, hogy hivatalos nyilatkozatok sok tekintetben ajánlhatónak minősítették. Célszerűnek találták tehát, hogy újabb kiadásához a párisi érsek approbációját is kikérjék 1699-ben. Bossuet azt tanácsolta az érseknek, hogy csak feltételesen, kifogásainak és megjegyzéseinek fenntartásával engedélyezze a művet. Noailles azonban ez alkalommal célszerűnek találta megtagadni a jóváhagyást. A mű ennek dacára megjelent új kiadásban és példányait rövid idő alatt szétkapkodták.
A helyzetet még bonyolultabbá tette a következő esemény. 1701-ben egy janzenista áldozó pap, aki egy haldokló paptársa körül az utolsó papi szolgálatokat végezte, hét kérdést tett fel a Sorbonne doktorainak. E hét kérdés közül a leglényegesebb ez volt: megadható-e a feloldozás annak a papnak, aki az öt propoziciót az egyház és
(121) Problème ecclésiastique proposée: à qui l'on doit croir, de Messire L-A. Noailles, évêque de Chalôns en 1695, ou de Messire L-A. Noailles, archévêque de Paris en 1696?
X. Ince pápa értelmében elítéli ugyan, azonban abban a tekintetben nem egészen bizonyos, hogy vajjon azok Jansenius könyvében benne vannak-e; azonban e ponton tiszteletteljes hallgatást tanusít? A Sorbonne negyven teológusa azt válaszolta, hogy az ilyen esetben megadható a feloldozás. Valószínű, hogy a sorbonne-i teológusok e nyilatkozatukat magánhasználatra, nem pedig a nagy nyilvánosság számára szánták. A janzenisták azonban megragadták ezt a kiváló alkalmat: a Sorbonne válaszát kinyomtatták annak a negyven teológusnak a nevével, aki aláírta azt. (122)
Egész Franciaországban nagy volt a meglepetés és az egyházi hivatalos körök felbátorodása. Hiszen a Sorbonne most azt erősítette meg, amit korábban elítélt. XI. Kelemen pápa ugyan sietve elítélte és tévelygésnek minősítette a Sorbonne nyilatkozatát "Vineam Domini" kezdetű bullájában. A bulla Fénelon közbenjárására jelent meg 1705 június 16-án. Ebben a pápa megerősíti elődeinek határozatait és minden félreértést kizáró módon megállapítja, hogy az ú. n. "tiszteletteljes hallgatás" nem elegendő. Jansenius tanítását nem csak szájjal, de szívvel is el kell vetni. (123) XIV. Lajos a bullát haladéktalanul az állam törvényei közé iktattatta.
A bullát az egész francia klérus magáévá tette, csak a Port-Royal apácái nem tették ezt meg. Most már azonban XIV. Lajos erélyes kézzel akart véget vetni mindenféle ellenállásnak. A pápától engedélyt kért és kapott arra, hogy a Port-Royal kolostort feloszlathassa. Az apácákat széjjel osztották más kolostorok között, az épületet pedig földig rombolták le (1710).
Úgy látszott, hogy a mozgalomnak most már igazán vége van. Ezen a ponton azonban a gallikanizmus újra segítségére jött. Ugyanis az a pápai bréve, amely a Port-Royal feloszlatását engedélyezte, arra nézve is rendelkezett, hogy Quesnel Reflexio-inak példányait össze kell szedni és el-égetni. A brévének ezt a rendelkezését a parlament saját
(122) Cas de conscience proposé par un confesseur de Province résolu par plusieurs docteurs de la Faculté de Théologie de Paris, 1701.
(123) "non tacendo solum, sed et interius obsequendo."
gallikán jogaiba való beavatkozásnak találta. Nem is iktatták a brévét a törvények közé. Ez a helyzet új reménységgel töltötte meg a janzenistákat. XIV. Lajos tehát, hogy az ügyet végleg rendezze és minden gallikánizmusa ellenére is hithűségének világos bizonyságát adja, a pápától a francia viszonyoknak megfelelő bullát kért Quesnel, illetve a Reflexiók eretnek állításai ellen. A pápának nem volt ereje és erkölcsi bátorsága ahhoz, hogy a Reflexiókról korábban alkotott véleménye mellett megmaradjon. Egy külön bizottságot nevezett ki a Reflexiók megvizsgálására. E bizottság két évi munkájának eredménye gyanánt 1713 szeptember 13-án megjelent az "Unigenitus kezdetű bulla, amely Quesnel könyvének 101 állítását ítéli el, részben mert kifejezetten janzenista felfogást képviselnek, részben pedig mivel egyéb bizonytalan és hamis állításokat tartalmaznak.
Néhány évvel korábban is, 1708 július 13-án, közzétett már XI. Kelemen egy bullát a Reflexiók tárgyában, amelynek címe: "Universi Dominici gregis". A Krisztus nyájáért való felelősség indította őt arra, hogy a Szentírás épsége fölött őrködjék. Nem tűrheti tehát, hogy egyesek a jámborság és kegyesség örve alatt helytelenül magyarázzák azt. Ő Quesnel művét sokak kérésére megvizsgáltatta teológusaival s azok elítélendőnek és veszedelmesnek találták azt. Megtiltja tehát a könyv használatát.
Öt évvel később pedig megjelent ez a katolikus egyház történetében korszakot jelölő bulla, az Unigenitus.
Érdekes az, hogy milyen állításokat kifogásolt a bulla Quesnel könyvében. Az ú. n. tévelygő állításokat három nagy csoportba osztja:
1. A kegyelem mindenható módon működik; minden esetben hathatós és ellenállhatatlan; a nélkül az emberben csak gonosz van; az ószövetségi zsidók nem voltak az igazi kegyelem birtokában; s azok a keresztyének, akik a hathatós kegyelemtől meg vannak fosztva, még az Ószövetséghez tartoznak. Krisztus csak a kiválasztottak megváltója.
2. Az Isten természetfeletti szeretetén kívül minden más rossz; csak ez által reménykedhetik az ember Isten-
ben, töltheti be a törvényt, lehet imádsága igaz. A bűnösnek még az imádsága is bűn.
3. Az egyházat csak az igazak és a kiválasztottak alkotják, és csak az ő hozzájárulásuk (consensus) ad tekintélyt a Főpásztor kiátkozó szavának. A mostani egyház zsarnoki módon uralkodik a keresztyének hitén és nem ismeri az igazságot. A Bibliát mindenkinek, még a műveletleneknek is olvasni kell; aki ettől eltiltja őket, a világosság fiait zárja el a világosság forrásától. Az igazságtalan átok nem zavarja meg a hivőnek a Krisztussal való közösségét; a látható egyházból kizárhat, de nem a láthatatlanból. (124)
Az elvetett állítások közül legyen itt néhány mutatóban:
2. állítás: "Jézus Krisztus kegyelme, mint mindennemű jó hathatós alapja, minden jócselekedethez szükséges".
3. állítás: "Uram, hiába parancsolsz, ha te magad nem adod meg azt, amit parancsolsz".
4. állítás: "Így tehát, Uram, minden lehetséges annak, akinek mindent lehetségessé teszel, hogy az ő benne működjék".
8. állítás: "Csak annyiban tartozunk az újszövetséghez, amennyiben részesei vagyunk kegyelmi ajándékainak, amelyek elvégzik bennünk azokat, amiket Isten nekünk parancsol".
9. állítás: "Krisztusnak kegyelme a legfőbb kegyelem, amely nélkül soha nem vallhatjuk meg Krisztust, s amellyel soha őt meg nem tagadhatjuk".
26. állítás: "Semmiféle kegyelmet nem lehet elnyerni, csak hit által".
27. állítás: "A hit a legelső kegyelmi ajándék és minden továbbinak forrása".
62. állítás: "Aki a gonosztól csak a büntetéstől való félelem miatt tartózkodik, az elkövette azt szívében és már is vádlott az Isten színe előtt". (Ez az állítás tehát az attritio értékét veti el.)
73. állítás: "Mi egyéb az egyház, mint Isten fiainak
(124) Kirsch: Kirchengeschichte, IV. köt. 94. l.
az ő kebelében maradtaknak, Krisztusban gyermekeivé fogadottaknak, a benne állhatatosaknak, az ő vérén megváltottaknak, az ő Lelkéből élőknek, kegyelme által mozgóknak és az örökélet kegyelmét váróknak közössége?"
74. állítás: "Az egyháznak, azaz a teljes Krisztusnak a testté lett Ige a feje és az igazi szentek a tagjai".
91. állítás: "Az igazságtalan kiátkozástól való félelem soha ne akadályozzon meg bennünket abban, hogy kötelességeinket betöltsük; mindaddig nem hagytuk el az egyházat, még ha az emberek meggondolatlansága következtében az is a látszat, hogy kiűztek onnan, amíg Istenhez, Jézus Krisztushoz és az Ő egyházához szeretettel ragaszkodunk". (125)
XI. Kelemen pápa Unigenitus bulláját a janzenisták is kiadták 1741-ben. Azonban az elítélt 101 állítással együtt kinyomatták a szentírási és az egyházi hagyományból vett párhuzamokat is. Ez a nyomtatvány egy
(125) 2. állítás: "Jesu Christi gratia, principium efficax boni cuiuscumque generis, necessaria est ad omne opus bonum; absque illa non solum nihil fit, sed nec fieri potest"; 3. "In vanum, Domine, praecipis, si tu ipse non das, quod praecipis". (Aki ezt az állítást elveti, az valóban Ágostont veti el.) 4. "Ita, Domine, omnia possibilia sunt ei, cui omnia possibilia facis, eadem operando in illo". 8. "Nos non pertinemus ad novum foedus, nisi in quantum participes sumus in ipsius gratia, qui in nobis operatur id, quod deus nobis praecipit". 9. "Gratia Christi est gratia suprema, sine qua confiteri Christum nunquam possumus, et cum qua nunquam illum abnegamus". 26. "Nullae dantur gratiae nisi per fidem." 27. "Fides est prima gratia et fons omnium aliarum". 62. "Qui a malo non abstinet nisi timore poenae, illud comittit in corde suo et iam est reus coram deo". 73. "Quid est ecclesia nisi coetus filiorum dei, manentium in eius sinu, adoptatorum in Christo, subsistentium in eius persona, redemptorum in eius sanguine, viventium eius spiritu, agentium per eius gratiam, et expectantium gratiam futuri saeculi". 74. "Ecclesia sive integer Christus incarnatum verbum habet ut caput, omnes vere sanctos ut membra". 91. "Excomunicationis iniustae metus nunquam debet nos impedire ab implendo debito nostro; nunquam eximus ab ecclesia, etiam quando hominum nequita videmur ab ea expulsi, quando deo, Jesu Christo, atque ipsi ecclesiae per charitatem affixi sumus". – Quesnelnek ezek az állításai az egyházról már túlhaladják az ágostoni felfogást; amikor ő különbséget tesz látható és láthatatlan egyház között, akkor már nagy mértékben a reformátori egyházfogalmat vallja a magáénak.
"Megjegyzések" c. előszóval kezdődik. "Régen megmondtak, hogy Quesnelt elítélő bulla ellen írott legjobb vitairat maga az Unigenitus bulla. Nincsen a vallás kérdésében jártas hívő, aki ne döbbenne meg, amikor először adják kezébe olvasni azt a 101 állítást, amelyet a pápa, mint feltűnően rossz, hitetlen, káromló, eretnek és sok egyéb jelzőkkel illetett állításokat elítélt. Ez a bulla minden hivőhöz van intézve; olvasnia kell tehát azt minden egyesnek." *
Majd következik a bulla szövege.
"Kelemen, püspök, az Úr szolgáinak szolgája, stb. Amikor Isten egyszülött Fia, aki a mi és az egész világ üdvösségéért, embernek Fiává lett, tanítványainak az igazságot tanította és apostolainak személyében egyházát oktatta, bizonyos szabályokat adott a keletkező egyház nevelésére; és előre látva azokat a dolgokat, amelyek az eljövendő századok során zavarni fogják azt, gondoskodni akart szükségleteiről egy elsőrendű és üdvösséges figyelmeztetés által: hogy óvakodjunk a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájábs öltözve jönnek hozzánk; és ezen a néven különösen a hazugság fiait jelölte meg, ezeket a csalfa ámítókat, akik csak azért tüntetnek beszédeikben s legmélyebb kegyesség látszatával, hogy észrevétlenül becsempésszék veszedelmes tanításaikat és, hogy a szentség álcája alatt olyan szektákat állítsanak fel, amelyek az embereket vesztükbe sodorják... A hazugság ősi Atyjának gyermekeiként megtanulták az ő példájából és tanításából, hogy nincs sem gyorsabb, sem biztosabb út a lelkek megejtésére és arra, hogy a legvétkesebb tévelygések mérgét vérükbe oltsák, mint az ha Isten igéjének tekintélyével álcázzák ezeket a tévelygéseket.
Ama isteni tanácsok jártak át bennünket, amikor szívünk mély keserűségével tudomást szereztünk arról, hogy egy bizonyos könyv, a több kötetbő] álló Le Nouveau Testament en français avec dec des réflexions morales, stb. címen franciául megjelent. S ez a könyv, jólehet már korábban is elítéltük, mivel, hogy benne ka-
* Gazier, Histoire générale du mouvement janséniste, II. 303. l.
tolikus igazságok különféle hamis és veszedelmes tanítással keveredve vannak jelen, sok ember szemében minden tévedéstől mentes könyvnek látszik és hogy mindenfelé terjed néhány nyugtalan lélek serénysége következtében, akik szüntelenül ujságok után szaladnak: s amelyet még latinra is lefordítottak, csakhogy e veszedelmes nézetek ragálya nemzetről nemzetre és királyságról királyságra terjedjen. Mély fájdalom ragadott meg, amikor látnunk kellett, hogy az Úr nyája, amelynek gondja reánk bízatott, a pusztulás útjára vonatik csábító és megtévesztő állítások által...
Miután egész figyelmünkkel igyekeztünk megállapítani e gyötrő betegség okát és miután e kérdést éretten és komolyan latolgattuk, végül is világosan felismertük, hogy onnan ered veszedelmesen gyors terjedése, hogy s könyv mérge nagyon mélyen el van rejtve, hasonlóan ahhoz a fekélyhez, amelynek a rothadása csak úgy tud eltávozni, ha felvágják. Valóban a könyv elsó felnyitásakor az olvasót megragadja a kegyességnek bizonyos látszata. E műnek a stílusa lágyabb és simább, mint az olaj... Nem tehetünk sem alkalmasabb, sem üdvösségesebb dolgot, mint, hogy részletesen leleplezzük tévelygéseit... Reméljük, hogy az Ég megáldja törekvésünket.
Nem csak a fent említett püspökök tettek bizonyságot arról, hogy hasznos és szükséges dolgot végzünk a katolikus hit érdekében... de Krisztusban drága Fiunk, Lajos, a franciák legkeresztyénebb királya is... Ez a fejedelem ismételt és a legkeresztyénebb királyhoz méltó unszolásával erőteljesen buzdított, hogy Apostoli megnyilatkozás tekintélyével haladéktalanul orvosoljuk a lelkeknek ezt a sürgető szükségét.
Ez okoktól indíttatva, az Úrtól serkentve és bizalmunkat isteni segítségébe vetve hitünk szerint szent dolgot végzünk, amikor olyan teljes gondunkkal és odaadásunkkal foglalkozunk ezzel az üggyel, mint amilyent az követel. Elsősorban is a szent római egyház két tisztelendő kardinálisának, testvéreinknek jelenlétében több teológiai doktor által megvizsgáltattunk nagyszámú állítást, amelyeket híven idéztek az említett könyv francia és latin nyelvű különböző kiadásaiból; aztán magunk is
jelen voltunk ezen a vizsgálaton; meghívtunk oda más bíbornokokat is, hogy az ő véleményüket is meghallgassuk; és miután minden esetben minden állítást a szükséges gonddal összevetettük a könyv szövegével, elrendeltük, hogy vizsgálják meg és tárgyalják meg azokat gondosan több kongregációban, amely ebből a célból tartatott. A szóban forgó állítások a következők:*
I. Mi az osztályrésze annak a léleknek, amelyik elveszítette Istent és az ő kegyelmét, ha nem a bűn és annak következményei, gőgös szegénység és rest nélkülözés, azaz általános tehetetlenség munkára, imádságra vagy bármi jóra? Luk. 14:13. |
1. Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ján. 15:5. Sokan igyekeznek bemenni (a szoros kapun) és nem mehetnek. Luk. 13:24. Senki nem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya vonja azt. Luk. 6:44. |
II. Jézus Krisztusnak kegyelme, mint minden igazán jó, hathatós forrása, minden jó cselekedethez szükséges ... nélküle nemcsak, hogy nem tesz, de nem is tehet az ember semmit. Ján. 15:5. |
2. Senki sem kételkedhetik abban (mondja Ágoston), hogy a kegyelem nélkül egyáltalán semmi jót nem lehet tenni, ami a valódi igazsághoz tartozik. Gra. 243. |
III. Hiába parancsolsz, Uram, ha te magad nem adod meg, amit parancsolsz. Csel. 16:10. |
Add, amit parancsolsz és parancsold, amit akarsz! Ágoston Conf. X. könyv, 29. fej. |
* Itt következik a 101 állítás felsorolása, mellette párhuzamosan a szentírási és a hagyományból vett bizonyítékok. Mi csak egy tizedrészét mutatjuk itt be. Teljes terjedelmében közli Gazier idézett művének második kötete.
IV. Igen, Uram, minden lehetséges annak, akinek mindent lehetségessé teszel azzal, hogy benne elvégezed. Mk. 9:22. |
4. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Fil. 4:13. |
Ha Isten meg nem lágyítja a szívet kegyelmének belső kenete által, s buzdítások és a külső kegyelmi eszközök csak arra jók, hogy még jobban megkeményítsék azt. Róm. 9:18. |
5. Ahol nincs jelen a Szabadítónak a kegyelme, ott a bűn tilalma csak növeli a bűn vágyát. Ágoston, Questiones III. könyv 66. q |
VI. Micsoda különbség, ó Istenem, a zsidó szövetség és a keresztyén szövetség között! Egyiknek Is, a másiknak is feltétele a bűnről való lemondás: de míg amott ezt követeled a bűnöstől, akit ott hagysz tehetetlenségében; itt megadod neki, amit parancsolsz, megtisztítva őt kegyelmed által. Róm. 11:17. |
A törvény jó volt arra, hogy megismertesse, mit kell kerülni, vagy megtenni: segítséget azonban nem adott azoknak a személyeknek a végrehajtáshoz, akiket utasított. Nem áll a helyzet az evangélium kegyelmének esetében. Beda, Ján. ev. magy. 5. fej. 490. l. |
IX. Jézus Krisztus kegyelme mindenható kegyelem, amely nélkül soha nem vallhatjuk meg Krisztust, s amellyel soha őt meg nem tagadhatjuk. 1. Kor. 12:3. |
9. Senki, aki Isten Lelke által szól, nem mondhatja Jézust átkozottnak; és senki sem mondhatja Úrnak Jézust, csak a Szent Lélek által. 1. Kor. 12:3. |
A kegyelem nem egyéb, mint a mindenható akarata Istennek, aki parancsol és megtesz mindent, amit parancsol. Mk. 2:11. |
11. Az én Lelkemet adom belétek és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzetek és betöltsétek. Ezékiel 36:27. |
XIII. Amikor Isten egy lelket meg akar váltani. megérinti kegyelmének láthatatlan kezével, semmiféle emberi akarat nem állhat neki ellent. Luk. 5:13. |
13. Amikor Isten valakit meg akar szabadítani, semmiféle emberi akarat nem állhat neki ellent. Ágoston, De corrept. et grat. XIVó [!?] |
LXXX. A Szent Írást olvasni kell mindenkinek. Csel. 8:28. |
80. A Szent Írást általában mindekinek ajánljuk. Aquinoi Tamás I. 1. 1. |
LXXXV. Az Írás, különösen az Evangélium olvasásának megtiltása a keresztyéneknek azt jelenti, hogy a világosság fiait zárják el a világosságtól és egy bizonyos átok alá vetik őket. Luk. 11.32–33. |
85. Az én lábamnak szövétneke a te Igéd és ösvényemnek világossága Zsolt. 119:105. |
Majd következik sorban minden egyes állítás megítélése és a bulla végrehajtására vonatkozó utasítás.
A tételeknek kongregációi vizsgálata közben nagyon sok jellemző dolog történt. A jezsuiták tulajdonképpen 155 gyanús állítást emeltek ki Quesnel könyvéből. S amikor a pápa csak 101 tétel felől állapította meg az eretnekséget, a jezsuiták ezt kifogásolták. Ekkor állítólag a pápa így szólt nekik: "Ti azt mondtátok, hogy több
mint száz van benne. Megtartottam a mértéket. Nem ítélek el eggyel többet sem". Ha ezek a szavak igazak, nagyon jellemzőek, mert viágosan mutatják azt, hogyan kezelték Rómában s tisztán vallási kérdéseket.
Még szomorúbban jellemző az, aminek bizonyítékát XI. Kelemennek egy saját kezű írása nyújtja. Napoleon a pápai irattárat Párisba vitte. Ebből másolta le 1814-ben egy Silvy nevű ember. A tizenkettedik állítás vizsgálata folyt, "Amikor Isten egy lelket meg akar szabadítani, bármikor, vagy bárhol, az Isten akaratát kétségtelenül eredmény követi". Erre az állításra XI. Kelemen, mint hiteles szaktekintély így nyilatkozott: Suspecta de haeresi, nisi sint ipsissima verba Sancti Prosperi, ut dicit cardinalis Sancti Clementis is suo veto; quod est videndum". (Eretnek-gyanús, hacsak nem szent Prosper saját szavai ezek, amint a Szent Clementi bíboros mondja vétójában: ennek utánna kell nézni.) Utánna néztek tehát a dolognak és rájöttek, hogy Prosper latinul, Quesnel pedig franciául írta. Meg is állapították felőle habozás nélkül az eretnekséget. *
A bulla tehát ezeket a Quesnel-féle állításokat elítélte. Minthogy azonban benne a gallikán jogok ismét érintve voltak, a parlament csak feltételesen, a gallikán jogok fenntartásával iktatta azt a törvények közé (1714 február 15-én). A francia püspökök egy jelentékeny része, maga Noailles bíboros, párisi érsek, nem fogadta el a bullát. T. i. a gallikán nyilatkozatnak arra a pontjára hivatkoztak, hogy a pápai rendeletek a közzsinat konszenzusa nélkül nem érvényesek: éppen ezért az egész ügyet szerették volna a közzsinat elé vinni. Hiábavaló volt XIV. Lajos minden igyekezete, hogy a bullának a püspökök és a parlament ellenállásával szemben érvényt szerezzen. – Ilyen állapotban volt az ügy akkor, amikor XIV. Lajos 1715 szeptember 1-én meghalt.
A napkirály halála után néhány janzenistában még felpislákolt egy kis reménység. 1717 március 1-én négy francia püspök egy fellebbezést készített "ad Pontificem melius edocendum" és az egyetemes zsinathoz; hozzájuk
* Gazier i. m. I. 244.
csatlakozott Noailles bíboros is. A fellebbezésnek, természetesen, semmi eredménye nem lett. Azonban ezután a janzenistákst apellánsoknak (fellebbezőknek) nevezték.
Az Unigentiust, mint dogmatikai konstituciót XI. Kelemen 1718 szeptember 5-én újra megerősítette "Pastoralis Officiis" kezdetű bullájában, ez alkalommal kifejezetten az apellánsok ellen. E szerint, aki az Unigenitust nem hajlandó aláírni, azt kiközösíti kebeléből a római egyház. Az Unigenitus mellett a következő pápák (XIII. Ince, XIII. Benedek ér XIV. Benedek) is hasonló értelmű ünnepélyes nyilatkozatokat tettek.
Hogy mit jelentett az ultramontán-jezsuita álláspontnak ez a győzelme az egyéni vallásos lelkiismeret fölött, azt Harnack így jellemzi: "A hugenottákat kiűzték, a janzenistákat megtörték, vagy megsemmisítették: a francia nép most már Voltaire-re és az encyklopédistákra hallgatott. A jezsuitákat gyűlölte; és csak azért, mivel az istenfélelmet ki lehetett ugyan irtani, de nem az Istentől való félelmet, maradt meg ez a nép továbbra is ugyanennek a jezsuita egyháznak a tagja, amelyet egyébként gyűlölt és kigúnyolt". (126) Enyhített ugyan valamit XIV. Benedek az Unigenituson akkor, amikor kijelentette, hogy mindaz katolikusnak számít, aki nyíltan nem száll azzal szemben (1756). Erre az időpontra azonban a bulla már nagyszerű munkát végzett. Ha akadt is itt-ott néhány janzenista lelkész, vagy püspök, maga s janzenizmus erre az időre megszűnt számottevő tényező lenni Franciaországban.
Quesnel a bulla megjelenése után még néhány évig harcolt ellene irodalmilag. Erejét azonban gyorsan fogyni érezte. Halálos ágyán azt mondta unokaöccsének, hogy "a jezsuiták rosszindulatú (outrageante) magatartása arra indított, hogy elkeseredetten védelmezzem azt, amit most is vallok". A janzenizmus jövőjébe vetett hittel halt meg 86 éves korában, 1719-ben.
E közben a leglelkesebb janzenisták követték Quesnelt Hollandiába, ahol a holland ókatolikusok testvéri szeretettel fogadták őket. Az emigrált janzenisták fészke Utrecht lett. Miután Kodde Péter apostoli vikáriust a pápa felfüg-
(126) Dogmengeschichte, II. 746. l.
gesztette janzenizmusa miatt, az utrechti káptalan Steenhoven Kornélt választotta meg utrechti érsekké (1723). Választását XIII. Benedek pápa természetesen nem hagyta jóvá; mégis felszentelte őt Varlet Domokos babyloni címzetes püspök. Majd még két jsnzenista püspökség alakult: Haarlemben és Deventerben. Janzenista loyalitásukra jellemző, hogy minden püspökválasztásukat jelentették a pápának és jóváhagyását kérték. Feleletül azonban csak átkot kaptak. (127)
Azokra a janzenistákra, akik odahaza maradtak Franciaországban, rossz napok következtek el. Az üldözés nagyon gyakran vált ki rajongási tüneteket: a francia janzenisták közül snkan prófétai látmásokba és rajongásokba merültek, nyelveken szóltak, napirenden voltak közöttük az extatikus jelenetek. 1728 körül szóbeszéd tárgya volt Párisban az, hogy a Szent Medárd-temetőben egy janzenista papnak, de Páris Ferencnek sírjánál csodák történtek. Ennek következtében a temető és a csodatevő sír a janzenisták zarándokhelyévé lett. A Szent Medárd-i csodákka] kapcsolatban a janzenistákat convulsionaire-eknek (rajongóknak) nevezték. Cselekedeteik annyira nélkülözték a józanságnak minden jelét, hogy az értelmesebb janzenisták megtagadtak velük minden közösséget. Hogy a hatóságok véget vessenek a rajongásnak, kénytelenek voltak bezáratni a Szent Medárd-temetőt 1732-ben. Ezekben az időkben keletkezett a híressé vált epigramma:
"De par le roi, défense á Dieu. (A király megtiltja, hogy ezen |
Íme, így áll előttünk a janzenizmus, mint egy hősi kísérlet arra, hogy az ókor és középkor dogmafejlődési vonalán végigment római egyházat visszavezesse fejlődésének egy korábbi állapotára: oda, ahol Ágoston állott. Ez a kísérlet eleve sikertelenségre volt ítélve. Részben azért,
(127) 1860-ban a hollandi janzenista egyháznak 24 gyülekezete, 26 papja és mintegy 6000 híve volt. 1889-ben egyesültek a holland ókatolikus egyházzal.
mert évezredes dogmatörténeti fejlődést lehetetlen volt meg nem történtté tenni. Ez a fejlődési folyamat átvezetett a scholasztikus teológián: Anselmuson, Aquinói Tamáson; felszívta a nominalista-aristotelesi teológia eredményeit, amely nagyon sok rokonságot mutat fel a pelagianizmussal; átvezet a hierarchikus szervezet és a pápai autokrácia kialakulásán. A helyzet és az erők alapos ismerete mellett nem lehetett várni azt, hogy a római egyház mint organizmus, megtagadja ezt a múltját; megtagadja jelenéből azt, ami leginkább lényegéből való: a pápai csalódhatatlanság kialakuló dogmáját, leghűségesebb és legodaadóbb támaszát, a jezsuita rendet – hittsni, vagy kegyességi szempontból bármilyen kívánatosnak tűnnék is ez fel.
Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Krisztus egyháza, amelyért a legmagasabbrendű janzenizmus küzdött, két szörnyű malomkő között őrlődött. Egyik oldalon állt a molinista, laxarianus felfogás, amely minden eszközt felhasznált arra, hogy minél nagyobb tömegek lelkiirányítását tartsa a kezében és ugyanakkor minden erejével harcolt a pápa legfőbb tekintélyének és csalatkozhatatlanságának elismertetéséért: legserényebb katonái a jezsuiták voltak; a másik oldalon állott az állam-egyház rendszer, amely mindent az államérdek szolgálatába akart állítani. Az egyik párt a pápai jogokat, a másik a királyi és gallikán jogokat védte minden erejével. S vetélkedésüknek az igazi keresztyénség látta kárát. Ezeknek a körülményeknek a megértése és kellő értékelése nélkül nem lehet megértenünk a janzenizmust.
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a janzenisták – saját meggyőződésünk szerint helytelenül értelmezett – loyalitásuknak áldozatai lettek. Amikor a pápa és a pápai kongregációk alapos vizsgálat után megállapították felőlük azt, hogy ágostonos és evangéliumi állításaik eretnekek, azaz a római egyház hivatalos álláspontjával nem összhangzók – ennek a megállapításnak az igazságát fel kellett volna ismerniük és le kellett volna számolniuk minden külső tekintéllyel és mindazzal, ami hitük és életstílusok kibontakozását megakadályozhatta. E ponton természetesen nem lehet elfeledkezni a XIV. Lajos-korabeli egyházpolitikai felfogásról, amely ilyen természetű: sza-
kadár és forradalmi eretnekséget csírájában fojtott volna el. És ez a körülmény, ha nem történik is rá nyílt hivatkozás, óvatosságra intette a janzenizmus leghűségesebb és legbátrabb harcosait is.
További tehertétele volt a janzenizmusnak az a következetlenség, amelyet még Ágostontól vett át a sákramentumok tekintetében. Amikor felismerte, hogy a szabadító kegyelem ingyenvaló és mindenható, végig kellett volna gondolni e tétel minden következményét a sákramentumokra nézve is: hogy t. i. a kegyelmet még a sákramentum sem köti; annyira ingyenvaló, hogy még a sákramentumtól sem függ.
Jansenius és tanítványai Ágostonhoz és az Ágoston személyéhez kapcsolódó egyházi hagyományhoz való ragaszkodásuk miatt nem jutottak el Pál apostolig és a bibliai kijelentésig. Nem tehették meg tehát azt, amit a reformátorok tettek: hogy a hierarchikus egyház tekintélyével a Szenírás tekintélyét állítsák szembe. Mert ha ez megtörtént volna, ha alaposabban belemélyedtek volna Pál teológiájának a tanulmányozásába, a sákramentumoknak is lelki értelmezést adtak volna. Bár nem mellőzendő körülmény az, hogy mily nagy gondot fordítottak a hívők lelki magatartására a sákramentumra való készülésnél, mégis döntő náluk a sákramentum "ex opere operato" felfogása.
Végül végzetes volt a janzenizmusra nézve az, hogy összetévesztette a Krisztust a földi egyházzal. Ez nem annyira elméleti síkon, mint a gyakorlati síkon ismerhető fel. Még olyan független lelkek is, mint Pascal, aki semmiféle formulárét nem volt hajlandó aláírni s aki tagadta, hogy az öt kárhoztatott állítás eretnekség volna: tehát valóban nagy szakadék választja el őt a hivatalos katolikus felfogástól, utolsó szavaiban is úgy nyilatkozik, hogy üdvösségének biztosítékát abban látja, hogy az egyedül üdvözítő egyház kebelében és a pápával való közösségben hal meg.
Mindamellett a janzenizmus rendkívül erős impulzust adott a vallásos kegyességnek. Amikor az ősegyházhoz való visszatérést hangoztatta, nem annyira elvi és elméleti, mint inkább belső és lelki megújulásra gondolt. "A legmélyebb rokonszenvvel szemléli az ember az egészséges és mégis oly kilátástalan vállalkozást, amely az egyházat az egyháztól, a hitet a megszokás-eresztyénségtől, az erkölcsiséget a kifinomult és laza erkölcsi felfogástól szeretné megszabadítani." (128)
(128) Harnack: Dogmengeschichte, III. 741. l.