AZ 1869-ki
EGYETEMES ZSINAT

ÍRTA
DUPANLOUP BÓDOG
ORLEANSI PÜSPÖK.

FORDÍTOTTA
ÁGOSTON ANTAL
A SZENT-ISTVÁN-TÁRSULAT TITKÁRA

PEST,
NYOMATOTT AZ "ATHENAEUM" NYOMDÁJÁBAN.
1868.


NAGYMÉLTÓSÁGÚ ÉS FŐTISZTELENDŐ

BARTAKOVICS BÉLA

EGRI ÉRSEK ÚR,
V. B. T. TANÁCSOS, A SZ. ISTVÁN REND NAGYKERESZTES VITÉZE,
PÁPAI TRÓNÁLLÓ,
HEVES ÉS KÜLSŐ-SZOLNOK EGYESÜLT MEGYÉK FŐISPÁNYA,
A MAGYAR TUD. AKADÉMIA IGAZGATÓ TAGJA

Ő KEGYELMESSÉGÉNEK

A TUDOMÁNY, IRODALOM
lánglelkű pártfogójának

honfiúi kegyelettel és hódolattal
ajánlja
a fordító.


BEVEZETÉS.

Már egy év óta nagy várakozásban volt az egyház és a világ. A szent atya a katolikus püspökök előtt, kik szent Péter vértanúságának tizennyolc százados évfordulója és több szent ünnepélyes fölavatása alkalmából Rómába gyűltek, egyúttal proklamálta az egyetemes zsinat szükségét, s kijelentette elhatározását annak legközelebbi egybehívására.

Az egybehívó bulla megjelent. Folyó évi június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepének napján, a szent atya a keresztény világ összes püspökeihez intézett levelekben kitűzte a jövő zsinat napját, s Rómába meghívta őket.

Ezóta a szent atya két, valóban atyai levél által egymásután meghívta a nem-egyesült görög püspököket, s összes protestáns felekezetű elszakadt testvéreinket, hogy vegyenek részt a jövő zsinatban, s újítsák meg az egyesülésnek az egyház által már többször megkísérlett, de az idők szerencsétlensége által félbeszakított művét.

Ez tehát nem csak remény. A zsinat tartásának első szükséges ténye, az egyházi egybehívás megtörtént; az apostoli irat, melyet már az egész világ ismer, s mely mindenütt örömmel fogadtatott, a jelenkor elfogultsága és aggodalmai közepett megrázkódtatta a lelkeket: a figyelem ismét Róma felé fordul; a közömbösek, maguk az

6

egyház ellenségei, figyelve és bámulattal eltelve érzik, hogy valami nagyszerű dolog van készülőben.

És valóban, uraim, ami Rómában és az egyházban készül, ritka és ünnepélyes tény, melynek senki sem ismerheti félre nagyszerű fontosságát, mert ez lesz talán a századnak legnagyobb eseménye.

Ne lepjen meg senkit e hang. Tudom azt, hogy roppant horderejű események jelölték a XIX. század fölléptét és viharos folyamát; nagy forradalmak rohantak át rajta, s csak legközelebb is Európa egyik legrégibb trónját láttuk romba döntetni (*); fölforgatások, háborúk hozták izgalomba a népeket, aggasztó kérdések várnak megoldásra az új és a régi világban. Mindazáltal ezen században is van valami magasztosabb a földi nagyravágyásoknál és a politikai szenvedélyek égető érdekénél; ez pedig nem más, mint a népek lelki érdekei, s ezen magasztos kérdések megoldása fölötte fontos a lelkek békéjére és az emberiség örökkévaló rendeltetésére.

S ezért van az, Uraim, hogy az egyház, mely bizonyos emberek előtt oly csekély dolognak látszik, s mely szerintük a modern társadalomban oly kis helyet foglal el, hogy ma már hallani politikusokat, kik komolyan tanácsolják, hogy azt figyelembe sem kell többé venni; az egyház a világ legnemesebb hatalma és az fog maradni; – mert ez a szellemi hatalom, és Róma ezen hatalom központja, Róma, mely nem sokára falai között fogja egybegyűlve látni a katolicizmus apostolait, – költőjének szavai szerint : mindig a legszebb dolog marad, mely a nap alatt létezik: "Rerum pulcherrima Roma."

Mi tehát, uraim, az a katolikus egyház, és mi az a zsinat, mely néhány hónap múlva oly nagy látványt fog nyújtani a világnak?

(*) Valószínűleg a francia vagy a nápolyi Bourbonokra gondol (1830, 1848). [NF]

7

Több tisztelt társam példájára, kik Franciaországban és a keresztény világ különböző helyein, e tárgyban már főpásztori leveleket intéztek híveikhez, részemről én is szólok önökhöz. El fogom mondani, mik az egyetemes zsinatok, melyekhez már hosszú idők óta nem vagyunk hozzászokva; el fogom mondani, mily, a magasból sugalmazott indokok bírták a szent atyát ezen tényre, mely a pápai kormányzás legrendkívülibb és legfontosabb cselekménye; – s azután vizsgálni fogjuk, van-e valami azon aggodalmakban, melyeket ezen cselekmény kihirdetése némely rosszakaró lelkek részéről vagy a rosszul értesülteknél keltett; el fogom mondani végre, mit van jogunk remélni nekünk püspököknek, papoknak és híveknek.

[8]

I.
A zsinat

"Isten – mondja Bossuet – egy művet alapított köztünk, mely minden más dologtól különválasztva, s csak magával foglalkozva, betölt minden időt és minden helyet, s magán hordja az egész földön az Ő kezének benyomásától hatalmának jellemét: ez Jézus Krisztus és egyháza."

E világon létezik tehát, minden emberi dolgok fölé helyezve, de mindazáltal azokkal mélyen egybefüggve, egy szellemi társadalom, egy lelki birodalom: egy külön rendű és isteni birodalom, inkább mennyei mint földi, s mégis valódi birodalom idelenn, teljes társadalom, melynek, mint minden más társadalomnak, megvan a maga szervezete, törvényei, cselekvősége és élete; társadalom, melyet nem emberi kéz alapított, de maga az Isten, s melynek nincs szüksége senki megerősítésére, hogy létezzék; mert szent eredetű küldetéssel bír, s innen veszi összes jogait; utazó e földön, s isteni idegen, mint mondja Bossuet, s mégis uralkodó, a lelkek uralkodója, melyekben sérthetetlen hatalommal székel; nem bántja az emberi tekintélyt, de nem mond le előtte saját isteni jogairól; szerencsés, ha találkozik közreműködésével és nem utasítja vissza szövetségét, de ha kell, tudja azt nélkülözni is; nem akadályozza annak földi küldetését, de nem egyezhetik bele, hogy az övé akadályoztassék: egyetemes társadalom, mely nem ismer határokat az időben, sem kor-

9

látokat a térben; letéteményese a mennyei jóknak, azon megbízássál, hogy közölje az emberekkel a világ végéig az evangéliumi igazságot, s ezen küldetésénél, valamint ezen eredeténél s kiterjedésénél fogva a világon‚ melyet a civilizáció áldásaival megismertetett, oly helyet foglal el, melyet semmiféle más hatalom soha bírni nem fog.

Igen, ezen csoda létezik a földön: az emberi, ideiglenes, korlátolt, változó kormányok közepett létezik ezen szellemi társadalom, ezen lelki kormány, mindenfelé kiterjedve, változatlanul, határok nélkül: az egyház.

Ha szervezetét közelebbről tekintjük – s szükséges legalább egy futó pillantást vetnünk reá, hogy jobban megértsük a cselekmények legünnepélyesebbjét, az egyetemes zsinatot – látni fogjuk, mily isteni mesterséggel arányosítá benne Jézus Krisztus az eszközöket a célhoz.

Isten Fia, ez a mi hitünk, az embereknek, nem rövid időre, de az idők egész tartamára, omnibus diebus, usque ad consummationem saeculi, (*) az igazságok, szabályok és szent intézmények összhangzó egészét adta. A keresztény társadalom, melyet a mi Urunk egyházának nevezett, Ecclesia mea, letéteményese ezen isteni kinyilatkoztatásoknak: látható társadalom, miután a vallásnak nem szabad rejtett dolognak lennie; örökké látható, miután az örökkévalóság megígértetett neki; végre egyetemes társadalom, miután minden ember, kivétel nélkül, meghívatik és befogadtatik.

De az isteni kinyilatkoztatások letéteménye le nem juthatott volna hamisítás nélkül korról-korra hozzánk, ha át lett volna engedve egyesek változó és szeszélyes magyarázatainak: elengedhetetlen szükség volt tehát egy tanú, legfelsőbb, azaz csalhatatlan tekintély felállítása; mert hit dolgában tekintély nem lehet föltétlen, szuverén, nem nyerheti meg belső hozzájárulásunkat, hacsak nem

(*) Minden napon, a világ végezetéig [NF]

10

csalhatatlan. Ezt akarta és tette a kereszténység alapítója, midőn küldetéssel ruházván fel az apostolokat, e szavakat mondotta, az utolsókat, melyek ajkairól hangzottak: "Amint az Atya engem küldött, úgy én küldlek titeket. Elmenvén tehát tanítsatok minden nemzeteket, megkeresztelvén az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében; tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek; és íme én veletek vagyok mindennap – világ végezetéig."

Ez tehát az egyház lényeges jelleme: isteni segítség mellett az Isten által kinyilatkoztatott dolgokban gondviselésszerűleg csalhatatlan tani tekintély.

A csalhatatlanságból származik az egység; nem esetleges, egyszerűen tényleges, hanem szükséges és állandó egység, miután az egyházban az egység elve állandó. Az egység elve és központja a dolog természetében, sőt egy ekként alapított egyház szükséges föltételeiben bennfoglaltatik. Valóban ezen tanító, az egész világon elterjedt egyháznak, hogy egységes testté legyen, középpontra, főre volt szüksége. E szükségről gondoskodott Krisztus Jézus, midőn apostolai közül egyet kiválasztott, őt különös kiváltságokkal fölruházta, s mint kifejezé magát, rá bízta a mennyek országa kulcsait, őt, a kőszálat tette az egyház alapkövévé, neki tette kötelességévé, hogy megerősítse testvéreit, őt nevezte a juhok és bárányok pásztorává, azaz, az egész akol pásztorává és fejévé.

Íme, ez az egyház hierarchiája. Ekként szervezett vallási társulatra vala szükség, hogy örökre megcáfoltassék az idő, mely mindent elrombol, és szükséges támasz nyújtassék az emberi szellemnek, mely folyton változik. De az ily, emberekből álló társulat szervezésére egyszersmind isteni kézre vala szükség; a tekintély és egység

11

nagy jellemvonásai a katolicitásban és a világ végéig való fönnállásban az egyházon mintegy hatalmas kinyomatai azon isteni kéznek, mely azt alapította. Az egyház az emberek, az egyetemes változandóság közepette változatlanul áll. Az emberi szellem természetes nyugtalansága hasztalan ütközik minden dogmáiba, eretnekséget eretnekség fog követni (1); de e kikerülhetetlen mozgalom tehetetlen az egyház szilárd alkotmánya ellen; álland az az apostolként (*) mint az igazság oszlopa és erőssége: Columna et firmamentum veritatis. (2)

Ilyen a katolikus egyház.

Uraim, az egyetemes zsinat ezen a végre összegyülekezett egyház, hogy nagyobb nyilvánossággal eszközölje azt, mit szétszórva naponként művel, ti. a hiteles kinyilatkoztatásban foglalt hitágazatok és erkölcs-igazságok hiteles értelmezését és az emberekkel való közlését.

S ezt óhajtom, Uraim, e pillanatban kellően megmagyarázni, és ezen dolgoktól elszokott kortársainkkal megértetni.

Azonban nem célom jelenleg kimerítőleg a zsinatokról értekezni: e tárgyról köteteket lehetne összeírni és írtak is már. Mindamellett lényeges dolognak tartom itt legalább némely szükséges fogalmat szabatosan előadni, mintán e tárgyak manap kevéssé ismeretesek, s különben is mindenben az egyszerű és alapfogalmak a leghasznosabbak.

Tehát zsinatnak nevezzük a püspököknek oly célból összehívott gyülekezetét, hogy együtt a hitről, erkölcsről és fegyelemről értekezzenek.

A zsinat vagy részleges, vagy egyetemes: részleges,

(1) Oportet haereses esse [Szükség, hogy eretnekségek legyenek] (Pál, Kor. I. 11. 49.). Rettenetes Oportet, mondja valahol Bossuet.

(*) Az apostol szavával. [NF]
(2) I. Tim. 3. 15.

12

ha az egyháznak csak egy részét; egyetemes vagy ökumenikus, ha az egyetemes egyházat képviseli. Az egyetemes zsinat már azáltal, hogy az egész egyházat képviseli, a Jézus Krisztus által az egyháznak magának, a fejükkel egyesült pásztoroknak adott tani csalhatatlanság és legfelsőbb tekintély kiváltságával bír; a részleges zsinat ily kiváltsággal nem bír.

Egyedül az egyház fejének, a pápának van joga egyetemes zsinatot összehívni. (*)

Szintúgy egyedül a Pápának van joga azon elnökölni. (*) A történet bizonyítja, hogy mindig a pápák vagy saját személyükben, vagy követeik által elnököltek az egyetemes zsinatokon. Így Niceában, Konstantinápolyban, Efézusban, Kalcedonban, valamint a tridenti zsinaton a pápák követeik által elnököltek. (**) A lateráni, lyoni, vienne-i, firenzei zsinatokon pedig személyesen vezették az elnökletet.

"Szentséges Atyánk – írának Szent Leóhoz a kalcedoni zsinat atyái – a püspökök, a hit bírái közepette, szentséged mint fő a tagok fölött elnökölt azok személyében, kik szentségedet képviselték." (1)

Amiképp a római pápa jogaihoz tartozik egyetemes zsinatot összehívni és azon elnökölni, úgy joga van azt bezárni ‚ szükség esetén feloszlatni, azt megerősíteni. Valamely zsinat egyetemes végzéséhez okvetlen szükséges a püspökök egyetértése a pápával.

A püspökök a világ minden részeiből összegyülekezve a zsinaton, élükön a pápával vagy személyében vagy követei által, eldöntik a kérdéseket, mint egyházaik hitének tanúi, mint isteni jog szerinti bírák: Episcopis judicibus, mint a kalcedoni zsinat atyái mondák.

(*) Ezek nem történelmi tények, hanem csupán a pápaság követelései, amelyeket az ál-izidori dekrétumok nyomán ők maguk próbáltak a világgal elhitetni. [NF]

(**) Ebből a zsinati sorból az első három nem felel meg a szerző állításának. [NF]

(1) Episcopis judicibus, sicut membris caput, praeeras in his, qui tuum tenebant locum. (Epist. ad Leon, coll. R. t. IX. p. 204.)

13

Kalcedonban, Efézusban, Tridentben a püspökök így írták magukat alá: "Definiens subscripsi; subscripsi pronuncians cum sancta synodo." (*)

A jog szabályozta e gyülekezetek kül-alakjait. Megkülönböztetnek ünnepélyes üléseket (sessiones), melyekben a határozatok kihirdettetnek; és kongregációkat, ahol azok kidolgoztatnak. Hogy mily gonddal, lelkiismeretességgel, búvárlattal, bizonyítja a tridenti zsinat története, s fogja nem kevésbé bizonyítani a jövő római zsinat.

Amint a pápa azon fontos lépésre elhatározta magát, hogy zsinatot hívjon össze, e jövő gyülekezet fontosságához mért tevékenységgel foglalkozott vele, mint az egyetemes zsinatban az egyház feje szerepéhez illik. Azonnal tudós bíborosokból és minden ország teológusaiból választott bizottságokat, vagy kongregációkat nevezett ki, melyek buzgón munkálkodnak, hogy a zsinaton megvitatandó tárgyakat előkészítsék. Van egy kongregáció hitágazatokra, egy az egyházi jogra, egy a szerzetesrendekre, egy az egyház és állam közti viszonyokra, egy a keleti egyházakra.

Az egyházban szokásban van, hogy midőn a pápa egyetemes zsinatot akar összehívni, erről előre és ünnepélyesen értesíti a püspököket, kiknek kötelességük azon tekintéllyel, melyet méltóságuk ruház rájuk, az egyetemes tanácskozáshoz hozzájárulni tapasztalatuk tanácsaival, azon tudománnyal, és az idők és népek szükségeinek megértésére azon különös illetékességgel, melyre a világ minden részeiben való elszórtságuk képesíti őket.

IX. Pius a múlt évben tehát a Rómában összegyülekezett püspökökhöz intézett két allokúcióban kihirdette a jövő zsinatot, s utolsó bullájában arra meghívta valamennyit, pontosan kitűzte a zsinat idejét, hogy az előre

(*) Döntésképpen aláírtam; aláírtam a szent zsinattal összhangban nyilatkozva. [NF]

14

értesített és meghívott főpapoknak elég idejük legyen tanulmányozni a kérdéseket, s a pápa által kijelölt időre teljesen elkészülve mehessenek Rómába.

Szükségtelen hozzáadnom, hogy ha a pápa és összegyülekezett püspökök hozhatnak fegyelmi törvényeket, többé-kevésbé módosíthatják az egyházi jogot, mert mindezek nem változhatatlanok; a zsinatoknak nem föladata hit dolgában dogmákat alkotni: a zsinatokban nem alkotnak hitágazatokat, hanem azokat konstatálják. Az ő teendőjük, amit mindenkor teljesítettek is, abban áll, hogy kérdezzék meg a szent iratokat és a hagyományt, nem különben a Szentírás és hagyomány felhatalmazott értelmezőit; a zsinat csak az ily módon nyert világosság segélyével, a legbehatóbb viták s a Szentlélek segélyének buzgó lekönyörgése után nyilvánítja ítéletét, s határozza meg az idők és a lelkek szükségletei szerint azt, mit vallott az egyház hajdan és most.

A történelem eddigelé 18 egyetemes zsinatot számlál. (1)

(1) A 18 egyetemes zsinat sorozata a következő:
1. Nicea, 325-ben, Arius ellen, ki tagadta az Ige istenségét;
2. Konstantinápoly, 381-ben, Macedonius ellen, ki a Szentlélek istenségét támadta meg;
3. Efézus, 431-ben, Nestorius ellen, ki a megtestesülés tanában tévedett, és megtagadta Szűz Máriától az Istenanya címet;
4. Kalcedon, 451-ben, Eutyches ellen, ki a Nestoriuséval ellenkező tévedésbe esett;
5. Konstantinápoly, 553-ban, a híres három pontozat (tria capitula) ellen, melyek tovább vitték Nestorius tévelyét a megtestesülésről;
6. Konstantinápoly, 680-ban, a monotheléták ellen, kik Eutycheshez hasonlóan tévedtek, megvonván Jézus Krisztustól az emberi akaratot;
7. Nicea, 787-ben, az ikonoklaszták, vagy képrombolók ellen;
8. Konstantinápoly, 869-ben, Photius, a görög szkizma előidézője ellen;
9. Laterán, 1123-ban, a papság és császárság közötti béke kihirdetése végett, az invesztitúrák miatt keletkezett hosszú viszálykodások után, s a keresztes-hadak érdekében;
10. Laterán, a görögökkel való egyesülés végett, s az albigensek ellen;
11. Laterán, 1179-ben, külön féle fegyelmi kérdések tárgyában, s az akkori eretnekek ellen;
12. Laterán, 1215-ben ugyanazon eretnekek ellen;
13. Lyon, 1245-ben, a keresztes hadak és a Frigyes császárral való kiegyezés tárgyában;
14. Lyon, 1274-ben, a keresztes had és a görögökkel való egyesülés végett;
15. Vienne, 1311-ben, a keresztesháború és különféle fegyelmi kérdések, nem különben a templomosok ügyében;
16. Firenze, 1439-ben, a görögökkel való egyesülés érdekében;
17. Laterán, 1511-ben, a pisai összejövetel ellen;
18. Trident, 1545-ben, a protestantizmus ellen. – A konstanzi zsinat több ülése szintén ökumenikusnak tartatik.

15

A részleges zsinatok végtelen számát azonban bajos volna meghatározni. – Semmi sem tünteti föl oly szembeszökőleg, mint ezen zsinati gyülekezetek, az egyház hatalmas életképességét, s azon erőt, mely benne rejlik avégre, hogy védelmezze magát majd azon tévelyek ellen, melyeket a korszellem szünet nélkül felszínre hoz, majd azon romlottság és visszaélések ellen, melyek az emberi természet gyöngesége folytán kikerülhetetlenek. Csak ez ama társadalom a föld színén, melyben nem szükségesek forradalmak, amelyben a reformok mindenkor lehetségesek. Egy sem létezik ezen ezer és ezer zsinat között, mely úgy a fegyelem, mint a hit do1gaiban ne hozott volna egyidejűleg határozatokat; maga a nagy tridenti zsinat is ahelyett, hogy megijedt volna a "reform" szótól, mely Európát lángba borította, ezen kifejezést használta, mint legillőbbet, s a hit dolgaiban hozott összes határozataihoz a reformációra vonatkozó rendeletek voltak csatolva: De reformatione. A pápa és a püspökök egyetemes zsinatra összegyűlvén, szilárd tekintettel mérlegelik a dolgok állását a keresztény társadalomban, s bátran kijelölik az alkalmas gyógyszert a sebekre és szenvedésekre. Az egyház örökkétartó ifjúsága ilymódon megújul, e nagy testben tevékenyebb és erősebb élet lehelete terjed szét, s ennek szerencsés befolyását maga a polgári társadalom is érzi.

16

A pápa tehát, uraim, ezen egyetemes gyülekezetek egyikét hívta újólag össze. Miután behatóan elmélkedett korunk szükségei fölött, s hosszasan könyörgött Istenhez, a katolikus egyház feje egy ünnepélyes szót mondott; ezen szóra a nagy szellemi társadalom főnökei, a lelkek kormányának Összes szétszórt tagjai, kik a világ azon fővárosaitól veszik neveiket, melyekben székelnek, a püspökök Keletről és Nyugatról, Északról és Délről, az ismert világ minden pontjáról, minden törzsből, minden nemzetből a pápa által kijelölt helyre gyülekeznek, hogy együtt tanácskozzanak – nem béke és háború, nem hódítások és határok dolgában, mint a világi gyülekezetekben szokás, hanem a lelkek és ezek szent érdekei, szellemi és örökkétartó dolgok felett; hogy engedelmeskedjenek amaz isteni szózatnak, mely az egyházat alapította: Euntes ergo, docete omnes gentes; (*) hogy teljesítsék fenséges küldetésük legmagasztosabb kötelmét; hogy az egyház egyetemes gyülekezetében hangoztassák az emberi tévelyekkel szemben azon igazságokat, melyek letéteményét rájuk bízta Az, ki maga az igazság: ebben áll az egyetemes zsinat feladata; létezik-e ennél magasztosabb a földön?

Háromszáz éve már, hogy a világ nem látott ily gyülekezeteket, s ezeket még e század elején is lehetetlennek tartották. "Korunkban – írta Maistre mintegy ötven évvel ezelőtt – mióta a művelt világ annyi fejedelemség által úgyszólván szétforgácsoltatott, s vakmerő hajósaink által oly megmérhetetlenül kiterjesztetett, valamely egyetemes zsinat agyrémmé (chimère) vált."

Nem feledték ama politikai nehézségeket sem, melyek a tridenti zsinat működését annyira akadályozták, s az újabb idők még kedvezőtlenebbeknek látszottak; azt hitték, hogy a modern hatalmak bizalmatlankodóbbak és ellenségesebbek, az egyház szabadsága korlátoltabb, s hatás-

(*) "Elmenvén tehát, tanítsatok minden" népet. A Vulgáta így fordítja Jézus szavait. [NF]

17

köre szűkebb, mint bármikor. De igazságtalanul rágalmazták korunkat. S mi a helyett, hogy kihívnók a Gondviselést, inkább csodáljuk hatalmas kezét, amely kényszeríti az eseményeket, hogy az emberek erőfeszítéseinek dacára, az Ő örök céljai szerint alakuljanak. Az egyháznak mint hitküldérnek (*) és utazónak szüksége van arra, hogy útjai megrövidíttessenek. Mint igehirdető és szabadító, örül az akadályok megszűnésének. Márpedig korunk végrehajtotta ezen két nagy feladatot: a távolságok és korlátok megszüntetését, – értem a távolságokat és korlátokat úgy politikai és társadalmi, mint fizikai tekintetben. Azt hitték, hogy ezáltal az anyagi érdekeknek és nem a vallásnak tettek szolgálatot, pedig minden mozgalom, mely az egyház ellen látszott irányulni, ez utóbbinak vált javára. Az újabb idők szelleme arra kényszeríti a kormányokat, hogy – tetszik, nem tetszik – nagyobb igazságossággal viseltessenek az egyház iránt, míg másrészről elenyészteti azon régi előítéleteket, melyek hajdan akadályozták tevékenységét; mindezek folytán az egyetemes zsinat tartása, politikailag véve a dolgot, könnyebb napjainkban, mint II. Fülöp, XIV. Lajos, vagy II. József korában.

"Csupán arra, hogy minden püspök összehívassék – mondá szintén Maistre – s hogy ezen összehívás törvényesen konstatálva legyen, öt vagy hat év sem lenne elegendő." Most pedig elég, ha IX. Pius egyszerűen kifüggeszteti bulláját a Laterán falaira: a jelenlegi nyilvánosság, még az ellenkező akarat dacára is, elviszi a felhívást a világ túlsó részére, s a püspökök a tudományok és ipar csodával határos előhaladottsága folytán, ama szárnyak segélyével, melyeket a gőz kölcsönöz hajóinknak, s azon tüzes kerekeken, melyek elnyelik a legmesszebb eső földrészek és szigetek közötti távolságokat, a pápa

(*) Misszionáriusnak (nyelvújítási szó). [NF]

18

felhívására rögtön összejönnek. Összejönnek nem csak a szabad országokból, hanem, reméljük, azokból is, melyek még nem szabadok; ilyképpen korunk eszméinek és iparának eme kettős áramlata nem csupán az anyagi életnek, hanem a lelkek kormányzatának, a szellemi élet magasabb nyilvánulásának, az isteni szellem nagy művének is teend szolgálatokat.

Ilyképpen az anyag a dolgok mélyében s az isteni mű egységében rejlő titkos összhang következtében, amint valóban méltányos, és a Gondviselés is akarja, újólag a szellem szolgálatára alkalmaztatik, valamint az emberek gondolatai Isten céljainak megvalósítására.

A katolikus püspökök néhány év óta, mint önök, uraim, tudják, háromszor gyűltek össze Jézus Krisztus helytartója köré; eme gyülekezetek közöl azonban egyik sem volt a zsinat jellegével fölruházva. Azon dicsőség, hogy egy valóban egyetemes gyülekezet tartása által az egyháznak oly régóta félbeszakadt ősi hagyományai ismét összeköttessenek, ezen nagyszívű pápának volt fenntartva, ki oly erős nyájasságában, oly vidám megpróbáltatásai között, s annyira bízik Istenben, ki őt támogatja, s lelkébe a zsinat tartásának eszméjét sugallta.

[19]

II.
A zsinat programja

S miért, mily gondolattal hívja össze az egyház feje a katolicizmus bíráit, azokat "tisztelendő testvéreinek, a katolikus világ összes püspökeinek nevezi, kik meghívattak, hogy gondjaiban részt vegyenek?" Omnes venerabiles fratres, totius catholici orbis sacrorum antistites, qui in sollicitudinis nostrae partem vocati sunt.

Az apostoli levél világosan megmondja: meg kell azt olvasni, ítéljünk az egyházról méltányosan saját szavaiból, és ne hiú vagy gyűlöletet lehelő magyarázgatásokból. A szentatya bullájában így adja elő a zsinat programját:

"Az egyetemi zsinat feladata lesz a legnagyobb gondossággal megvizsgálni és határozni mindazt, ami különösen e nehéz és súlyos időkben Istennek nagyobb dicsőségére, a hit épségére, az isteni tisztelet díszére, az emberek örök üdvére, a világi és szerzetes klérus fegyelmére, ennek üdvös és alapos művelésére, az egyházi törvények megtartására, az erkölcsök javítására, a keresztény ifjúság oktatására, s mindnyája közös békéjére és egyetértésére leginkább vonatkozik.

Továbbá egész erőből azon kell lennünk, hogy Isten segítségével az egyháztól és polgári társadalomtól minden rossz eltávolíttassék, hogy a szegény téve-

20

dezők az igazság, igazságosság és üdv igaz útjára vezettessenek, hogy eltávolíttatván a bűnök és tévelyek, fönséges vallásunk, és annak üdvhozó tanai az egész világon új életre ébredjenek, naponként mindinkább elterjedjenek s uralmukat visszanyerjék, s így a jámborság, becsületesség, igazság, szeretet és minden keresztény erény az emberi társadalom legnagyobb hasznára terjedjenek és felvirágozzanak. (1)

A jövő zsinat egész programja, egész működési köre bennfoglaltatik e szavakban. Tehát két nagy tárgya lesz: az egyház és a emberi társadalom java. Ennél sem több, sem kevesebb.

Minden előtt az egyház összegyülekezik, hogy fölélessze beléletét, mint az apostol mondja, hogy megújítsuk Isten kegyelmét, mely bennünk vagyon. S mivel, uraim, az egyház ezen bámulatos előjoggal bír, mondottam önöknek, hogy ez azon egyetlen testület, mely örökös lét ölén az örökös megifjodás hatalmával bír. Isteni alkotmányának erejénél fogva, az általa őrzött igazságokban semmi sem változik, semmi új nem

(1) In Oecumenico enim hoc Concilio ea omnia accuratissimo examine sunt perpendenda, ac statuenda, quae hisce praesertim asperrimis temporibus maiorem Dei gloriam, et fidei integritatem, divinique cultus decorem, sempiternamque hominum salutem, et utriusque Cleri disciplinam, ejusque salutarem, solidamque culturam, atque ecclesiasticarum legum observantiam, morumque emendationem, et christianam juventutis institutionem, et communem omnium pacem et concordiam in primis respiciunt.
Atque etiam intentissimo studio curandum est, ut Deo bene juvante, omnia ab Ecclesia, et civili societate amoveantur mala, ut miseri errantes ad rectum veritatis, justitiae, salutisque tramitem reducantur, ut vitiis, erroribusque eliminatis, augusta nostra religio ejusque salutifera doctrina ubique terrarum reviviseat, et quotidie magis propagetur, et dominetur, atque ita pietas, honestas, probitas, justitia, caritas omnesque christianae virtutes cum maxima humanae societatis utilitate vigeant et efflorescant."

21

alkottatik, semmi el nem vész, nem egy szótag, nem egy jóta! "Jota unum, aut unus apex non praeteribit" (1) – mondja Jézus Krisztus. De mint élő intézmény, mely emberekből áll, mely minden nemzetből, minden rangból nyeri főit és tagjait, mely mindig nyitva áll azoknak, kik hozzá akarnak jönni, s folyton új fajokkal növekszik, – mint a folyam, mely patakokat fogad kebelébe, visszfényben mutatja fel a partokon levő tárgyakat, s az éghajlatokhoz, helyekhez, lejtőkhöz alkalmazza folyását – az egyház azon adománnyal bír, hogy alkalmazkodik az időkhöz, intézményekhez, szükségeihez azon nemzedékeknek, melyek közt él, és a századoknak, melyeket polgárosít.

Sőt az egyház itt alant egy örökös munkásság, hogy mindig méltóbb legyen ahhoz, miszerint az emberekhez szólhasson Istenről, s pedig úgy, hogy meghallgattassék és megértessék. Folyvást tisztelettel, de legfelsőbb tekintéllyel vizsgálja fegyelmi könyveit, törvényeit, intézményeit, műveit, főként pedig a hierarchia különféle lépcsőin álló tagjait.

Ah, nem vagyunk mi azon hitben, hogy hibátlanok, feddhetetlenek vagyunk. "Kell-e azon csodálkoznunk – mondá egykor Fénelon –, hogy az emberben föltaláljuk az emberiség maradványait?" De örökre hálákat adunk Istennek, hogy a nálunk letéteményben levő isteni igazságok és törvények enyészhetetlen kincsében azon eszközzel bírunk, mellyel mindig felismerjük hibáinkat és magunkat megújítjuk.

Tehát a zsinat mindenekelőtt ellenünk, vagy inkább miattunk hívatik össze. Nem lesz csak egy is közülünk, ki eljővén, hogy elfoglalja helyét e magasztos gyüleke-

(1) Máté 5. 18.

22

zetben, azon reggel meghajtva térdét az oltár utolsó lépcsőzetén, lehajtott fővel, mellét verve ne mondaná: "Ha Istent körömben nem ismerik jobban, ha neki jobban nem szolgálnak, ha az igazság erőszakot szenved, ha a szegények nem segélyeztetnek, ha az igazság veszélyben van, ó, Istenem, ez én vétkem, én vétkem, én legnagyobb vétkem!" A föld királyai, kik gyakran oly borzasztó szabadsággal rendelkeznek a nemzetek sorsa fölött, ah, az ily önvizsgálat nektek is hasznotokra válnék, ha azt megbírjátok! Ó, emberi gyülekezetek, parlamentek, törvényszékek, népgyűlések, gondoljátok, hogy ezen önmagára fordított szigorú tekintet, e vallomások, e töprengések, a fegyelem és reform ezen bátor szokásai haszon nélkül volnának a vak izgatások, a fennhéjázó szenvedélyek lecsillapítására vagy szokásos álmosságunk elriasztására?

Miután mindenki közülünk szigorúan vizsgálta, kikérdezte, vádolta magát, azt fogjuk magunktól kérdezni, mi akadályozza ma a hit terjedését azon népek között, melyek azt el nem fogadták; mi akadályozza a hit helyreállítását azoknál, kik azt elvesztették; át fogjuk tekinteni a szabályzatokat, reformáljuk a visszaéléseket, visszaállítjuk a feledésbe ment törvényeket, módosítandjuk, aminek módosításra van szüksége. A közös atya, a püspökök püspökének legfőbb tekintélye alatt az aggastyánok tapasztalása, az ifjabbak buzgalma, a szent életben legelőhaladottabbak ihletése, a legtudósabbak bölcsessége: minden közre fog működni saját állapotunk, e földön való hivatásunk és kötelmeink őszinte és nemes vizsgálatához; és e vizsgálat a legszabadabb, legtestvériesebb vitatkozás útján fog végbemenni, s azt alapos határozatok követendik, melyek aztán századokra életünk szabályaivá válandnak.

Ilyen lesz tehát a püspökök gyülekezetének első tárgya: fönséges és alázatos tárgy, melyet tisztelettel

23

csodálnak az egyház gyermekei, s mely még ellenségeit is el nem titkolható bámulattal tölti el. Igen, a mi hivatalunk oly szép, a mi gyülekezeteink annyira fölül állanak más gyülekezetek fölött, hogy az emberek nyelve e felsőbbség önkéntelen beismerését foglalja magában. Midőn nemes működést, felsőbb hivatást, külön szerepet akarnak meghatározni, azt néha túlzólag papságnak (sacerdotium) nevezik; ha tekintélyt parancsoló, ünnepélyes gyülekezetről szólnak, mely kiválóbb helyet foglal a történelemben, azt mondják: ez a királyok, törvényhozók conciliuma volt. Az emberi nyelvnek nincsenek ennél magasztosabb szavai – anélkül, hogy nekünk, papoknak vagy püspököknek okunk legyen büszkélkedni; mert nem a mi kezeink alkották e dolgokat; azok Istentől jönnek, s az azokat kifejező szók magasztossága hivatalunk fönségével, alázatosságunkat figyelmezteti kötelességeink megdöbbentő kiterjedésére.

De végre is miért napjainkban, a jelen időben a katolikus episzkopátusnak e visszavonulása egy új coenaculum-ba? (*) Ha úgy szabad mondanom, miért a fegyverek e szent virrasztása? Miért egy nagy zsinat e készületei, munkája? Miért látta jónak a pápa Isten ihletéséből és őrködése mellett azt e pillanatban, a XIX. század második felében összehívni?

Mesterünkről, e világ isteni Megváltójáról ez van megírva: Vulneratus est propter iniquitates nostras. (**) Tehát az emberek igaztalansága, a mi igaztalanságaink miatt veszünk vállunkra ennyi munkát. Minél nehezebbek az idők, annál tisztábbaknak kell lennünk a legrettentőbb kísértésekre, fölfegyverkezve a legnehezebb küzdelmekre, tanultak a legnehezebb viták előestéjén. És ha az emberek azt kérdik tőlünk: miért igyekszünk ekként körünkben növelni a világosságot és szeretetet, azt vála-

(*) Emeleti szoba, esetleg utalás az ApCsel 1,13-ra. [NF]
(**) Megsebesíttetett vétkeinkért. [NF]

24

szoljuk, miszerint anélkül, hogy megfeledkeznénk magunkról, saját szükségeinkről, tesszük azt az emberekért is, látván állapotukat, óhajaikat, szenvedéseiket; tesszük azt azon kívánsággal, hogy több jót tehessünk velük.

III.
A zsinat okai

Milyen tehát ma a lelkek helyzete, a földön elterjedett népek állapota? ki nem foglalkozik e kérdéssel?

A pápának, a világra fordítván tekintetét, figyelvén a jelenkor társadalmának zajára, lehetetlen volt nem látnia, mint mindenki látja, mint ő maga mondja, a mély válságot, vagy mint a bulla magát kifejezi, a borzasztó vihart, mely által mind az egyház, mind a társadalom hányattatik: Jam vero omnibus compertunt exploratumque est, qua horribili tempestate nunc jactetur Ecclesia; et quibus, quantisque malis ipsa affligatur Societas. Minő, uraim, az egyház és világ ezen válsága?

Ha önök tekintetükkel átölelik a történelmet, az idők e nagy óceánját, melyen egy pillanatig hányatunk, s utóbb mi is elnyeletünk, azt fogják önök először felelni, igaz, hogy e válság nem egyéb, mint az örökös válság tüneménye, egy jelenete a folytonos drámának, mely az emberi nem sorsát képezi. Az újonc utazók mindig azt vélik, hogy viharos időben utaznak, s azt képzelik, hogy a tenger csak rájuk nézve bír szirtekkel és hullámokkal. De a tapasztalt utazók jól tudják, hogy a tenger nyugta-

25

lansága mindig bizonytalan, s hogy a vihart, mely ma keletkezik, megelőzték már más viharok.

S ha szintoly igazságosak, mint figyelmesek vagyunk, azt is el fogjuk ismerni, hogy a jelen kor válsága nem halad vaktában, s Isten intézkedését éppoly kevéssé kerüli ki, mint a többi. Sőt ha tekintem a Gondviselés mély céljait, azt mondom, hogy e válság nincsen minden nagyság nélkül, hogy e válságnak is megvan a szépsége, megvannak törvényei, célja, mint a természet látszólag legzavartabb, legrendetlenebb tüneményeinek. A folyton megújuló küzdelmek és akadályok közepette, az egyház, mely tudja, merre halad, és az emberek gyakran öntudatlanul az evangéliumi eszmény után járnak: az egyház, melynek missziója az eszményhez fölemelni a lelkeket, sóhajtozik itt alant, mert ezen eszmény soha nem valósult meg eléggé az emberiség boldogságára és dicsőségére. El kell kétségtelenül ismerni a munka, tudomány, bátorság törekvéseit, melyeket az emberek manapság kifejtenek; néhány század óta összehalmozzák a tudomány, gazdagság és hatalom kincseit; a két világban a tehetséges emberek, művészek és szónokok, tudósok és katonák, kormányférfiak és publicisták meglepő sokasága tűnt fel, kiknek neveit és műveit az utókor méltó elismeréssel fogja üdvözölni. De mindez az emberiségre nézve nem elegendő; és miután igazságosak voltunk a jó iránt, legyünk azok a rosszal szemben is, tekintsünk századunk szemébe, és ismerjük el a fönséges és igazságszerető IX. Piusszal, hogy: jelen pillanatban az emberi társadalmak mélyen meg vannak zavarva.

Ne gondolják, uraim, hogy a politika és háború zavarairól akarok szólani.

Tudom, az utolsó években Európában nem egyszer visszhangzott a csaták zaja, és a jelen órában is mély

26

nyugtalanság izgatja a szellemeket; azt fogják mondani, a népek óriási összeütközésre fegyverkeznek és készülnek.

Vajon a pápa a politika e hatalmas érdekeiről, a nemzetiségek, egyensúly, határok kérdéseiről akar-e szólani? Kétségtelenül az egyház előtt nem közömbös, béke vagy háború van-e a nemzetek között; imái naponkint emelkednek az éghez a fejedelmek és keresztény népük közti békéért. De végre is, mint mondottam, nem ily kérdések szabályozására gyülekezik össze a zsinat, a Rómába összehívott békés gyülekezet nem fog foglalkozni sem forradalmakkal, sem hódításokkal, sem népek vagy fejedelmek szövetségeivel, sem dinasztiák fölemelésével vagy megbuktatásával. Alig egész Európa, és ha távolabb fordulunk tekintetünkkel, míg az új szintúgy, mint az óvilág reszket a háború vagy forradalmak zajára, ott Rómában, e fenséges központban a népek pásztorai összegyülekezve Péter utóda, az igazság széke köré, lábaikkal a földön és a rendíthetetlen sziklán, de szemeikkel ég felé, a lelkekkel, a lelkek szükségeivel, a lelkek örök üdvével, szóval az emberiség felsőbb és állandó érdekeivel fognak foglalkozni.

S bizonyára jól teendik; mert ki tagadhatná, hogy lelkek veszélyben forognak, hogy a népek hite fenyegetve van?

Azt fogják önök mondani: minő új eretnekség keletkezett tehát? – Minő eretnekség? Az egyház kebelében egy sem; a világ egyik végétől a másikig a klérusban a hitre nézve soha sem volt nagyobb egység. Ellenben az egyházon kívül nem csak ugyanazon, százszor visszavert és százszor megújított támadások ismétlődnek új alakokban és új dühvel a keresztény tan minden pontjai ellen, hanem ennél több is történik; oly istentelenséggel, mely a XVIII. századét is fölülmúlja, maguk a természeti igaz-

27

ságok is, ezen sark-igazságok, melyeken minden alapszik itt alant, tagadtatnak és merészen vitatás alá vétetnek; a tudománynak is vannak eretnekségei; szkizma van a bölcsészek közt; s magát az észt is leverik azon támadások, melyek, úgy látszik, a vallásnak voltak fönntartva.

Sajátságos! ma a vallás őrzi az ész kincseit és szolgál neki védelmül. Ma nektek, ó, tudósok és elmélők, van szükségtek mireánk! Ti naponkint arról vádoltok bennünket, hogy nincs sem tudományunk, sem értelmiségünk; pedig ti, szegény testvéreim, kik oly tudósok, oly értelmesek vagytok, alig valátok képesek egyetlenegy állandó igazságot megőrizni! És ti protestánsok, kik az egyházat akartátok reformálni, ma nektek van szükségtek reformra; ti érzitek, mennyire hiányzik nektek a tekintély jótéteménye.

Tekintsétek az értelmiségek állapotát. Hová lesznek mindenfelé az elvált bölcsészetek? Három század óta ezen ma oly mélyen megrendülő Németországban szenvedélyes szellemek emelkedtek, kik elvetvén a hit fékét, átengedvén magukat a gondolat minden merészségeinek, a bámuló világ előtt föltárták az ész minden merészségeit és minden süllyedéseit, melyeket csakhamar, mint mindig követtek a magaviseletben való merészség és süllyedés. Mi fejlődött az ész és tudományosság ezen óriási törekvéseiből? Minden ókori tévely feltámadása, panteizmus, ateizmus, szkepticizmus, s magában a vallásban is oly értelmezés legellentmondóbb szeszélyei, melyekben a kereszténység elveszne: íme, hová fejlődtek szemeink előtt tizennyolc századdal Krisztus születése után talán a legnagyobb értelmi törekvések, melyeknek a világ valaha tanúja volt.

És mi történik ma nálunk? A vallásos hit megrontva, minden még bölcsészi vallás is feloszlásnak indult, min-

28

den ész-igazság, mint a romba dőlt épület, pusztul, és egy önmagával eltelt tudomány, mely megtagadja az észt, és a materializmus és ateizmus nevében az emberektől el akarja rabolni a halhatatlan lélekben és Istenben való hitet, támad meg mindent. A sajtó, lapok, gúnyiratok, regények útján Istenről, a lélekről, morálról, a jövő életről, családról, társadalomról nagy mohósággal a legvészesebb tanok terjesztetnek. Kortársaink közöl sokan vagy szunnyadoznak e tévelyekben, vagy iránytű és vezér nélkül a kétely minden szele által hányattatnak: minden oldalon viharos sötétség támad a lelkekben, és még a nép tömegeit is áthatja. (1)

(1) Midőn két éve az "Atheisme et la Péril social" s utóbb az "Alarmes de l'Épiscopat" című iratokat tettem közzé, melyekben a jelenkori ateizmus és istentelenség törekvéseit jeleztem, némelyek, dacára az általam fölhozott pozitív bizonyítékoknak, kételkedni látszottak abban‚ hogy a rossz oly nagyon előhaladott, és hogy az istentelen tanoknak ily veszélyes társadalmi következményei lehetnek.

S íme, azóta a vallástalanság oly gyorsan előhaladott, hogy a baj minden oldalról feltűnően nyilatkozik.

A munkások ez évben Európában három fő nemzetközi kongresszust tartottak: Brüsszelben, Nürnbergben és Genovában. Mit hallottunk e kongresszusokban? Az istentelenség és a társadalmi harc kiáltásait. Háborút Isten ellen! Háborút a kormányok ellen! Háborút a tőke ellen!

A munkások nemzetközi társulata, mely Brüsszelben tartotta kongresszusát‚ ahová az Európa-szerte elterjedett munkások társulatai követeiket küldék, jelentésében így szól: "Ma végre fölismerhettük az egyetlen és valóságos ellenséget: a politikában ezen ellenséget törvénynek nevezik, melynek jelvénye a fejedelem; a morálban Isten, kit a pópák és pápák jelképeznek; politikai ökonómiában az állások egyenlőtlensége, melyet a hitel jelvényez." (Univers 1868 okt. 3.)

Tudnunk kell, hogy a munkások ezen nemzetközi társulata, mely csak négy évvel ezelőtt keletkezett, egész Európában, sőt még Amerikában is elterjedt. Az elnök szeptember 6-ai beszédében ezt olvasom:

"Amerikában a munkások szervezkedtek és társultak. Tervük: nemsokára magukhoz ragadni a törvényhozó hatalmat, mely most a polgárok kezében van.

Angliában az osztályok harca szintén elkezdődött és sikerrel folyik.

Németországban, Svájcban e társulás hasonlóképpen előhalad. A jelen pillanatban Nürnbergben 120 munkás-társulat van összegyülekezve.

A társulás eszméi Olaszországban is utat törnek maguknak."

Láttuk, hogy minők ezen eszmék; ugyanazon elnök ugyanazon ülésben ezen eszméket így adja elő:

"A fizetett munkás szintoly szerencsétlen, mint volt azelőtt a néger Amerikában .. de még szerencsétlenebb. A munkás és ura közt a harc kikerülhetetlen volt."

S az elnök így végzé beszédét: "Előbbi kongresszusainkban elméleteinkről vitáztunk; ma tenni kell."

És a Nürnbergben összegyülekezett 120 munkás-társulat, értsük meg jól, a brüsszeli kongresszusnak az ott hozott végzésekhez hozzájárulását nyilvánította ki.

A genovai kongresszus munkásai, kik teljesen ismerik az eszközöket, a ligues d'enseignement" mintájára, melyeket most Franciaországban tevékenyen szerveznek, s amelyeket csak azok tartanak ártalmatlanoknak, kik semmit sem értenek hozzá, a nép oktatására iskolák, de vallás nélküli iskolák alapítását határozták el.

Midőn idézném a materializmus és ateizmus borzasztó kitörését, mely azelőtt két évvel Lüttichben a tanulók kongresszusában nyilvánult, midőn az istentelenség és vad barbárság e kiáltásait idézém:

"Háborút Istennek! Gyűlöletet a polgári osztálynak! Gyűlöletet a kapitalistáknak!"

"A forradalom az ember diadala Isten fölött! ... Szét kell szakítani az ég boltozatát, mint egy papír-ívezetet!

Hogyha a tulajdon útjába áll a forradalomnak, azt a nép határozatai által meg kell semmisíteni! ... ha százezer fő tesz akadályt, hulljanak le! Mi csak az emberi egyetemesség iránt viseltetünk szeretettel!"

Midőn ezen és hasonló kiáltásokat idézék, a vallástalan lapok azt hitték nekünk válaszolhatni, hogy "ezek még gyermekek!"

Hát azon kétezer egyén, kik Párizsban, és az a háromezer, kik ugyanott más helyen gyűlésezik, szintén gyermekek? Pedig tudjuk, hogy ott nem lehet kimondani Isten, sem Jézus Krisztus nevét, nem szabad megemlíteni a keresztény hitet anélkül, hogy a legviharosabb tiltakozások ne történjenek, annyira, hogy egyikében ezen gyűléseknek, midőn egyik szónok annyira megfeledkezék magáról, hogy ezt mondotta: "Isten ne engedje!" – e szavak oly zajt idéztek elő, hogy a szónok kénytelen volt a szószékről lelépni; egy más gyűlésben valaki egyszerűen ezt mondotta: "Jézus Krisztustól fogva..." – s irtóztató fenyegetések zajában kellett visszavonulnia.

Azt nem hallottam, hogy a szószékről le kellett volna lépnie annak, ki nemrég ezt mondotta: "A takarékosság egy neme a gyilkosságnak."

Egész az irgalmasság gyakorlatáig minden gyaláztatott, száműzetett. Midőn az elnök indítványozá, hogy gyűjtés rendeztessék azon áldozatok számára, kik Metzben a lőpor föllobbanása által lettek szerencsétlenekké, a gyülekezet ezt megtagadta, mert ez irgalmassági tett volt volna, s az irgalmasság, kiáltott föl a szónok, lényegében katolikus és nem demokratikus.

Ha így folynak még egy ideig a dolgok, a nélkül, hogy próféták legyünk, megjósolhatjuk, hogy a világ oly katasztrófákat fog látni, aminőket még soha sem látott.

Egyik munkámban azt írtam, az ily tanok barbárságra vezetnek bennünket. Ezt szememre lobbantották. Lám pedig a Barbárság ellen nem is mentegetőznek többé, hanem nyíltan hirdetik. Éppen ma reggel vettem egy Parisban "Le Barbare" című megjelenendő "materialista és irodalmi lap progamját, mely azt állítja, hogy az ateizmus diadalán alapszik. Robespierre-ről azt mondja e program, hogy az "elmaradott reakcionárius;" hogy a forradalom csak a párizsi község ateizmusával érte el fénypontját Chaumette, nyomozó leveleivel és Hébert mély és szellemdús lapjával.

Azt kérdem, vajon ábránd-e az ateizmus és társadalmi veszély? Nem volt-e igazam, midőn e fiatal istentelenekben a jövő Hébertjeit és Chaumette-jeit látám?

29

Ugyanakkor nagy mérvű félreértések támadtak mindazon kérdésekben, melyek az egyházra vonatkoznak, és ennek folytán ma elkeseredett harcot vívnak ellene. Midőn Franciaországban kitört a forradalom, mely ma bejárja Európát és az egész világot, az egyház, mely az idő által készített kapcsokkal a régi politikai rendhez vala fűzve‚ szintén belesodortatott a viharba, ezen akkor az egyház ellen indított harcban nem tudták megkülönböztetni, mi nála a törvényes, anélkül hogy szükséges legyen, és mi képezi a kereszténység lényeges elveit és változhatatlan szellemét?

Bizonyos embereknél fönnmaradt a vak, kérlelhetetlen gyűlölet; megfeledkezve a kereszténység tizennyolc

30

százados jótéteményeiről, folytatták ellene a háládatlan harcot; és miután a forradalom hullámai haladásukban magukkal hordanak összevissza igazságokat és hazugságokat, erényeket és bűnöket, jótéteményeket és szerencsétlenségeket, és miután az egyház, mely soha sem alkudozik a tévellyel és a rosszal, folyvást jelzi korunk embereinek a tévedésbe ejtő szók hamisságát és hamis tanok veszélyességét; mondjuk ki egészen, mivel konok állhatatossággal az egyháznak oly eszméket, oly követeléseket rónak fel, melyeket az magáénak soha sem ismerhet el, a sajtó egy istentelen és tévúton járó része káromolja az egyházat, a népeket fellázítja ellene; a megbírálás nélküli állítólagos kongresszusokban, az ezeket sugalmazó hírlapírók irataiban, a társadalmi harc zajában

31

az egyház ellen szintoly esztelen, mint vérengző káromlásokat hallunk; sőt törvényhozó testületeinkbe is látjuk bevitetni azon ok nélküli antagonizmust‚ melynek nevében az egyháznak a társadalomtól való erőszakos elválasztását követelték.

És nemrég, midőn a pápa fölemelé szavát, hogy jelezze a bennünket elözönlő istentelen vagy erkölcstelen elméletek szétáradását‚ (*) minő zaj, mennyi méltatlan vád emelkedett mindenfelől! Anélkül, hogy a pápát megértenék, rágalmazták őt; és fájdalommal láttunk politikusokat, kik a hirtelen felindulás uralma alatt, anélkül, hogy a szükséges felvilágosítást kérték, vagy bevárták volna, szintén siettek antagonizmust hirdetni, mely Istennek hála, nem létezik.

(*) A IX.Pius-féle Syllabusra céloz (1864), amely a pápa korábbi enciklikáiból kiragadott tételszerű mondatokat tartalmaz, s amelyen az európai kormányok fölöttébb felháborodtak, mondván, hogy ezzel az iratával IX. Pius visszatért a sötét középkorba. [NF]

32

Ezen, az egyház elleni ellenségeskedések, eltávolítván tőle a tévedésbe ejtett népeket, még félelmesebbé teszik a veszélyt, melybe a jelenkor tévelyei bennünket sodornak; mert a tanok nem ártalmatlanok, ez a történelem törvénye, melyet a tapasztalás mindenkor igazolt, s melyet Bonald is hirdetett, midőn ezen erős szavakat írá:

"Mindig nagy rendetlenségek vannak ott‚ ahol nagyok a tévelyek, s nagy tévelyek ott, ahol nagyok a rendetlenségek. Az eszmék nevelik a tetteket; a magasból jönnek a viharok."

S kérdem minden jóakaratú embertől: Önök a népek kormányát, az életben nyilatkozó magaviseletét csupán az észre akarták alapítani. Háromnegyed százada, hogy e kísérletet folytatják. Mennyire mentek? Jobbak-e az erkölcsök? Állandóbb-e a hatalom? Szilárd-e a szabadság? Eltűnt-e a háború? És a nyomor? És a tudatlanság? Mennyire vagyunk e kérdésekkel, melyeket az ész a kigondolás ritka termékenységével föltesz, de meg nem old; mennyire vagyunk e kérdésekkel, melyek a társadalmaknak még szervezetét is, a munkát, fizetéseket, munkásokat oly közel illetik? Semmit sem nagyítok, midőn azt mondom, hogy mióta az ész maga akar uralkodni, úgy uralkodik, mint az éj csillaga, – a sötétség fölött, melyet el nem tud oszlatni ‚ és a föld még a legpolgáriasultabb államokban is a nyugtalanság ‚ hanyatlás, megoszlás, borzalom helyévé lett. A tizenkilencedik század izgatottan, fáradtan, meddően, tagadhatatlanul betegen végződik. Nagyon merész állítás volna azt mondani, hogy dicsőséggel és nem süllyedéssel végződik.

[33]

IV.
Visszatekintés a múltra

Kérem barátimat és hitrokonaimat, hogy semmiben se túlozzanak. Ismétlem‚ napjainkban szomorúak lehetünk, kevés önbecsülést tennék fel oly szívről, mely szomorúságot nem érezne. Mint a XIX. század fiai, mint korom férfiai szép ábrándokat, nemes reményeket ápoltunk; a halálhoz közeledünk, és csalattatva halunk meg. De hát rövid életünk képezi az egész történelmet? Nem éltünk a XVI. században, nem fogunk a XX. században élni; de az egyház élt tegnap, és élni fog holnap. Ha el kellene mondanom, amit az egyháztól remélek, jóslataim nem lennének gyászhirdetők, és ha az egyház emlékeihez fordulok, úgy találom, hogy a jelen idő nyerni fog azáltal ‚ ha melléje állíttatik a múltnak: vajon sok századra akadunk, melyeknek nem voltak meg a maguk nyomorai és veszélyei? Ah, bizonyos katolikusok elcsüggedése ellenében visszaemlékezem a bölcsesség egyik könyvének e szavaira: "Ne dicas: Quid putas causae est, quod priora tempora meliora fuere quam nunc sunt? Stulta est enim huiuscemodi interrogatio;" – "Ne mondjad, mi az oka, hogy azelőtt jobb idők voltak, mint most vannak? mert bolond az efféle kérdés. (Préd. 7. 11.).

E napokban újra elolvastam a középkori zsinatok összehívó bulláit: a pápák panaszait koruk szerencsétlen-

34

ségei fölött fölülmúlják mindazt, amit ma hirdethetnének még azok is, kik leginkább meg vannak rémülve. Hogy ne menjünk túl a tridenti zsinaton, beszéltessük az egyházat azon időkről, mert ott volt. Mit látott akkor?

Századot, mely nagy felfedezések, az irodalom szeretete, a művészetek újjászületése által a miénkhez hasonlított; de hasonlított abban is, hogy ezen adományokat rosszul használta. A XVI. század benépesíté az újonnan fölfedezett Amerikát, ott átengedte magát a fösvénység és kegyetlenség rémítő kihágásainak, bevitte oda a rabszolgaság gyalázatát. Kincseket nyert tőle, s azokat az erkölcsök megrontására fordította. Ha föltekintünk a trónokra, be a népek életébe, magába az egyházba, mindenütt a legszomorúbb látvány tárul elénk. E század látta VIII. Henriket, Erzsébetet, II. Keresztélyt, Ivánt a rettenetest, a Medicieket, IX. Károlyt és III. Henriket. E század látta Róma kifosztását és Párizs ostromát. E század látta, midőn az állítólagos reformáció megoszlást hoza az egyházba, zavarba borítá Európát, kettészakítá a kereszténységet. Olvassuk e kor nagy és szent embereinek történeteit, a vértanúkról nevezett Bertalanét, Borromei szent Károlyét, Szalézi szent Ferencét, mily felvilágosításokat találunk azokban az egyház és társadalom bajairól! Említettem a középkor pápáinak bulláit: olvassuk el azon pápákét, kik összehívták a tridenti zsinatot, és látni fogjuk, vajon VI. Adorján, III. Pál, IV. Pius nem nyilvánított-e a keresztény társadalom veszélyeiről még nagyobb aggodalmakat, mint IX. Pius. Mindenütt a fegyelem tágulása, rendetlenség, botrányok; a klérus nem bírt kellő képzettséggel; a szerzetesrendek süllyedésnek indultak; a fejedelmek közt megoszlás, a népek lábbal tapodva; háború folyvást minden országban. És hogy csak a zsinatról szóljunk, mely ily szomorú körülmények közt gyüle-

35

kezett össze, Tirol hegyei közé rejtett kis várost kellett választani, hat évig kellett a fejedelmek jóakaratára várni, a zsinatot felfüggeszteni, újra megkezdeni, s folytonos és igazságtalan támadásoknak magát kitenni.

De hasztalan akadályok! Az egyház erélye mindent legyőzött; és a zsinat után egyszerre minő látvány! Mily nagy emberek, mily nagy művek támadtak szorosan a zsinatból és azon regeneráló szellemből, mely belőle a keresztény társadalmon elömlött! Borromei szent Károly, Nérei sz. Fülöp, Alcantarai sz. Péter, sz. Teréz, Keresztes szent János, Szalézi szent Ferenc, Chantal szent Janka, Pauli sz. Vince, Borgiai sz. Ferenc és Regisi szent Ferenc, sz. Ignác és Xaveri sz. Ferenc szellemének örökösei; és a kanonizált szentek után azon apostoli férfiak, kik a népeket megújították, bold. Fourrier Péter, Bérulle bíboros, Olier, Eudes, Bourdoise, Rancé abbé és annyi más; továbbá a számos kongregáció, ezen termékeny intézmények, melyek felvirágoztatják a papi és szerzetes életet, s mindenfelé élesztik a tanulmányt, rendet, irgalmasságot: az egyház kebelében az egész megújító mozgalom; aztán Bossuet, Fénelon, és a XVII. század fönséges egysége.

És dacára mindazon mélységeknek, melyeken az emberek e halhatatlan anyjának át kellett hatolnia, az egyháznak most is vannak templomai Jeruzsálemben, szabadságot élvez Pekingben és Konstantinápolyban, van püspöki hierarchiája Angliában és a Német-Alföldeken, vannak zsinatai Baltimore-ban, hittérítői Afrikában, Ausztráliában, Japánban.; lelke mélyéből örvend, hogy mind e helyeken, bár még kívánnivalója volna, s bár van, ami fölött sajnálkoznia kell, a törvények méltányosabbak, a hadseregek kevésbé elnyomók, a gyengék több oltalomban részesülnek, a szegények jobban segélyeztetnek, a

36

rabszolgák föl vannak szabadítva. Midőn az egyház az úgynevezett reformációt tekinti, mely a XVI. század politikájára támaszkodva tele merészséggel lépett fel, ma úgy látja, hogy tanaira nézve hanyatlott, mint amely kimerítette erejét és bevégezte pályafutását. Ellenben a katolikus egyház, melyről azt mondák, hogy visszaéléseit többé nem lehet tűrni, feltűnik oly pápával, kinek kitűnő erénye tiszteletet parancsol, számosabb é5 buzgó püspökökkel, ájtatos, egyetértő, hű áldozárokkal, tudós és erényes szerzetesrendekkel, melyeket az üldözés és szegénység megszilárdított. S midőn ezen egyház zsinatot akar összehívni, magába Rómába gyűjti össze, s pedig roppant nyilvánosság, biztos utak, gyors szállítás, s mindennemű könnyítések segítségéve], melyeket mind a jelen kor szellemének, méltányosságának, forrásainak köszön.

Tudva van, hegy nem tartozom azok közé, kik szemet hunynak és hallgatnak korunk bajairól és a lelkek veszélyeiről. De nem is akarok háládatlan lenni Isten jótéteményei iránt; nem akarom nem látni az erőt, melyet egyházának mindig nyújt, s az előnyöket, melyekben a jót a legsúlyosabb körülmények közt is részesíti. Különben nem kell feledni, hogy minden időben az ember kötelessége küzdeni, s hogy minden századnak megvan a maga feladata, a maga munkája. A jelen kort sajnálom, de nem átkozom, nem esem kétségbe a népek iránt, nem mondok anathémát a fejedelmekre: nem mindenhatók ők, nekik maguknak is sok nehézséget kell számba venniök. Azért imádkozom értük, amint az egyház teszi, s amennyire gyenge szavamtól telik, intem őket, s mindnyájának, fejedelmeknek és népeknek őszinte és hű közreműködését kérem az egyház nagy művéhez, mely a világ megszentülése és polgárosítása.

Ami nekünk, a jelen kor fiainak különösen keserű

37

panaszra, okot ad, az a ma legfőbb fokozatra ért három baj: a vallásos élet süllyedése, melyet a tudományos és bölcsészi tanulmányok istentelen vezetése siettetett; az erkölcsök féktelensége, melyet a rontó propaganda ezer új eszközzel előmozdított, s végül az igazságtalan félreértések, melyeket a vallás ellenségei az egyház és a jelenkorú népek közt örökkévalóvá tenni igyekeznek. E három betegséget kell, ha Istennek úgy tetszik, meggyógyítanunk.

Vannak bizonyos emberek, kiknek szemeiben ezen három csapás csak részleges eredménye annak, ami rájuk nézve a jelenben, valamint a múltban a csapások legnagyobbika, a forradalom. Én nem szeretem e bizonytalan, rosszul meghatározott szót, mely mint a kísértet, tetszés szerint alakul és nagyobbodik; de annyi bizonyos, hogy azon bajok, melyeket elősoroltam, a társadalom keblében a szellemeket szétválasztják, Isten és minden tekintély iránt tiszteletlenséget szülnek, a gőgnek és gyűlölségnek forrásai, s mindezek e társadalmakat örökös forradalmakkal fenyegetik.

[38]

V.
A zsinat által ajánlott segítség

Íme, Uraim, ez az, ami az egyházat meghatotta, amely a lelkeknek barátja, és amely soha sem volt közönyös a társadalom bajai iránt. Kétségkívül az egyház és a társadalom különbözők; de egymás mellett haladva e világon, miután ugyanazon emberek alkotják, veszedelmeikben és fájdalmaikban szükségképpen összeköttetésben állnak egymással. És az egyház tanácskozni akar, mert érzi, hogy a közös bajok orvoslására sokat tehet.

Itt mindazáltal óvakodjunk az igazságot túlozni, vagy gyöngíteni. Hatalmában áll-e az egyháznak az összes emberi bajokat megszüntetni? Nem. Azonban e nagy munkában, a jónak a rossz elleni ezen nyers harcában az egyháznak meg van a maga szerepe; óriási szerep, s ezt be akarja tölteni. Az ember szabad és szabadon cselekszi a jót. De az isteni kegyelem vezérli, mely őt segíti anélkül, hogy szabadságában gátolná; mert mint szent Celesztin, a nagy pápa mondá: Auxilio Dei liberum arbitrium non aufertur, sed liberatur. (*) A mennyei jók letéteményese: az egyház az ember isten segéde, (**) mely neki még a világi intézkedésben is természetfölötti segítséget nyújt. Ennélfogva, ha az egyház ma egybegyűl és sorakozik, ezt ismét csak azért teszi, hogy jobban teljesítse feladatát, és hatályosabban és hatalmasabban működjék az emberiség javára.

(*) Az isteni segítség nem veszi el, hanem segíti a szabad akaratot. [NF]
(**) Ezt a mondatot nehéz értelmezni, ezért változatlanul hagytam [NF]

39

"Ki kételkedhetik – írja a szentatya, – hogy a katolikus egyház tana azon tulajdonsággal bír, hogy nem csak az emberek földöntúli üdvét mozdíthatja elő, de egyszersmind hasznára lehet a társadalom világi javainak, valódi boldogságának, a jó rendnek és nyugalomnak. Nemo enim inficiari unquam poterit catholica Ecclesiae ejusque doctrinae vim non solum aeternam hominum salutem spectare, verum etiam prodesse temporali populorum bono, eorumque verae prosperitati, ordini ac tranquillitati."

És ki tagadhatná az egyháznak ezen társadalmi és polgárosítási hatalmát? "A vallás! a vallás!" – kiálta föl nemrég egy kitűnő államférfiú (1)‚ ez az emberiség élete, mindenütt, minden időben, a borzasztó válságok és a szerencsétlen romlás néhány napjának kivételével. – A vallás, mely visszatartja vagy fékezi az emberi nagyravágyást; a vallás, mely fönntart bennünket, vagy enyhíti fájdalmainkat, állásunk bajait és lelkünk fájdalmait! A politika, a legigazságosabb, a legerősebb politika nem dicsekedhetik azzal, hogy vallás nélkül e feladatot megoldani képes lenne. Mennél élénkebb és nagyobb lesz a társadalmi mozgalom, annál kevésbé lesz képes a politika a megrendült emberiség vezetésére. Magasabb hatalomra van szükség a földi hatalomnál, a földi életen túl terjedő kilátás kell. Istennek és örökkévalóságnak kell lenni."

A szent atya is, megemlítvén a vallás jótékony befolyását a világi dolgokra, újból ünnepélyesen hirdeti, amit oly gyakran kimondott, az összhangzást a hit és ész között, és a kölcsönös segélyt, melyet a Gondviselés céljaiban egyik a másiknak nyújtani hivatott: "Amiként az egyház fenntartja a társadalmat, úgy az isteni igazság fenntartja az emberi tudományt; ez szilárdítja a

(1) Guizot.

40

talajt léptei alatt, s gátolván azt a tévedésben, kedvez haladásának: Et humanarum quoque scientiarum progressui ac soliditati.

Értsék meg jól e szavakat azok, kik hasztalanul igyekeznek a tudományt a hittel ellenkezésbe hozni! Az egyház feje nem fél a tudománytól, szereti azt, méltányolja, és kimondja, hogy a keresztény igazságok annak haladását és alaposságát előmozdítják. A legkitűnőbb tudósok, kik a földön léteztek, Leibnitz, Newton, Kepler, Kopernikusz, Pascal, Descartes, kik mellett a mi tudósaink, ha nem akarnak vakon elbizakodottak lenni, nagyon kicsinyeknek érzik magukat, éppúgy gondolkoztak, mint ő.

Ezt bizonyítja, teszi hozzá a pápa, minden idők történelme visszautasíthatatlan világossággal: "Veluti sacrae ac profanae historiae annales splendidissimis factis clare aperteque ostendunt." Ez az értelme Bacon ismert mondatának: "Kevés tudomány eltávolít a vallástól; sok tudomány visszavezet oda." S valóban a tudomány az ő legmagasabb fokán magában foglalja az igazságok összegét s föltárja azok egész rendjét.

Az elbizakodott tudatlanság, vagy korunk vak szenvedélyei elfeledhetik azt, de a legnagyobb szellemek mindig elismerték ezen összeegyezést a hit és tudomány között, ezen összhangzást az egyház és társadalom között, s visszautasították ezen újkeletű antagonizmust, mely ellenkezik a történelem tanúságával és az igazság érdekeivel.

De uraim, ne adjunk itt alkalmat megtámadásokra kétértelmű kifejezések által.

Hogyan akarja az egyház a társadalmat átalakítani? A történelem felel, s csak az elfogultság alkothat magának beavatkozási rémképeket, melyekkel az emberi szellem jogos szabadságát fenyegetve hiszi. A római zsinat a

41

tizenkilencedik egyetemes zsinat lesz, s a negyven vagy ötven nép, melyet ott képviselve fogunk látni, mind ugyanazon módon téríttetett meg, azaz a barbárságból a polgáriasultságra vezettetett, a szó tekintélye, a szentségek ereje, a pásztorok tanítása, a szentek példája által: ezek az Isten útjai és az egyház cselekménye, melyeket a világi hatalom néha támogat, de gyakrabban megtámad.

Az egyház mint a lelkek nevelője a legjobb nevelő rendszerét használja, a tekintélyt és türelmet. Míg kételkednek, ő erősít; míg tagadnak, ő állít; míg homályosítanak, ő megvilágít; míg szétválasztanak, ő egyesít; ő mindig és örökké ismétli ugyanazon tanokat, éspedig mily tanokat! Az Isten valódi természetét, az ember valódi természetét, a szabadságot és az erkölcsi felelősséget, a lélek halhatatlanságát, a házasság szentségét, az igazság törvényét, a szeretet és irgalmasság törvényét, a jog és tulajdon sérthetetlenségét, a munka kötelmét, a béke szükségét. Ezt tanítja mindig, ezt mindenütt, ezt mindenkinek, a királyoknak és pásztoroknak, görögöknek és rómaiaknak, Angliában és Franciaországban, Európában és Ausztráliában, Nagy Károly alatt vagy Washington előtt.

Ezen tanok folytonossága, merem mondani, éppúgy szabályozza a társadalom rendjét és a szellemek működését, mint ugyanazon nap fölkelése szabályozza az évszakok egymásra következését s teszi a mezei munkát gyümölcsözővé. Ó, bölcsészek, kik az egyházat lenézitek, valljátok meg őszintén, mi lett volna nélküle a népek között az élő Istenről való fogalom? Protestánsok, görögök, ismerjétek el, hogy az egyház nélkül Jézus Krisztus képe elhomályosodott volna szemeitek előtt! Moralisták, politikusok, mit csináltatok volna ti nélküle a családból, a házasság szentségéből?

42

Jézus Krisztus egyháza meg fogja újítani azt, amit tett; újból meg fogja erősíteni, amit mondott; folytatni fogja életét, haladását, munkáját, a bölcsesség és szeretet ugyanazon szellemében; rajta lesz ezentúl is, hogy a nagy igazságokat, melyeknek őre, átültesse az emberek elméjébe, s ezáltal, egyedül ezáltal s éppen csak ezáltal hat a társadalomra.

Azt mondták, hogy a népek vallása az ő egész moráljuk. A morál lévén tehát igazi forrása a jó politikának és a jó törvényeknek, valamely nép egész fejlődése és haladása abban áll, hogy mindinkább áthatoljanak a magán- és közéletbe az igazság alapelvei. Minden nép tehát, mely a keresztény szellem utain jár, az a haladás útján jár, és minden század, mely az evangélium ellen fogja megoldani akarni a kérdéseket, melyek az emberiséget foglalkoztatják, tévúton fog járni és hanyatlásnak indul. Kérdezzék e tekintetben is a múltat, ez meg fog felelni. Ki száműzte a világból a pogány romlottságot, ki polgárosította a barbárokat, midőn megtéríté őket? Nézzük a Keletet, midőn a kereszténység ott virágzó volt; s nézzük az iszlám uralkodása alatt! A kereszténység befolyása a polgárosodásra világos, mint a nap. De az evangélium elvei még távolról sem adtak meg mindent, amit tartalmaznak, s maga az idő sem fogja azokat kimeríteni, mert mélységük véghetetlen.

Habár tehát a századok a szeretet, az emberek egyenlőségének és testvériségének keresztény elvéből következtetéseket vontak le, melyek a régi világot megváltoztatták, mindazáltal ezen szép tannak minden szociális alkalmazásai még távolról sem bevégzettek; s nézetem szerint éppen az a tulajdonképpeni küldetése a jelenkori társadalomnak, oda törekedni, hogy ezen termékeny elv mindinkább áthassa a törvényeket és erkölcsöket, s hogy abból politi-

43

kai, nemzetgazdászati és szociális következtetéseket vonjon le, melyek e századnak becsületére lesznek, ha nem tér le a keresztény ösvényről. De az az egyház és zsinatainak küldetése: őrködni afölött, hogy az evangéliumi elvek tisztán maradjanak minden oly magyarázattól, mely azokat meghamisíthatná.

Az evangéliumi igazságoknak egész nagyszerű nyilatkozványa, a homály és tévedések minden fölvilágosítása, a népek minden egyetértése a kereszténységgel nem egyéb tehát, mint a társadalmi és vallási haladás műve. Íme, ez a határozott munkája a zsinatnak. Íme, ez az, ami az egyházat e nagy munkára bírta, hogy kifejtse, mint mondja a szent atya, összes erejét, "ut omnes nostras magis magisque exaremus vires;" íme, ezért fognak a világ minden pontjáról a katolikus püspökök egybegyűlni, hogy tanácskozzanak fejedelmükkel: "Sua nobiscum communicare et conferre consilia."

Hasztalanul mondjátok igazságtalan és tudatlan elfogultságtokban, hogy az egyház elaggott, és hogy az idők újak. A világ törvényei is régiek, és minden új találmány, amelyre éppen ti büszkék vagytok, csak ezen törvények alkalmazása által létezik és sikerül.

Ah! ti nem tudjátok, mily egyaránt hajlékony és ellenálló elemekből alkotta az egyházat annak isteni alapítója, s mily állandó, de egyszersmind haladó szervezetet kölcsönzött annak. Hitelvei oly mélyek és termékenyek, szervezete oly ruganyos, hogy az emberi társadalom semmiféle haladása nem fogja soha felülmúlni, s melynél fogva élni képes minden politikai kormány alatt. Anélkül, hogy symbolumát (*) meghamisítaná, kincstárából, mint a mi Urunk mondja, korról korra s az idők szüksége szerint elővesz régi és új dolgokat, "de thesauro suo profert nova et vetera:" s mindig készen fogjátok találni az alkal-

(*) Hitvallását [NF]

44

mazkodásra minden nagy társadalmi átalakuláshoz. s az emberiség követésére létének minden fázisában. Az evangélium a világ világossága, s az lesz mindig, higgyétek el, hogy a jövő zsinat a hajnalpír leend, és nem alkonyat.

VI.
A zsinat miatti alaptalan aggodalmak

Mit féltek tehát, félénk katolikusok, vagy gyanakodó politikusok? Inkább örüljön az emberiség IX. Pius nagylelkű elhatározása fölött: mert ennek ünnepélyes reménynek kell lennie azokra nézve, kik hisznek, valamint azokra nézve, akik nem szerencsések hinni. Akinek hite van, jól tudja, hogy ily gyülekezetek felett a Szentlélek őrködik. Kétségkívül emberek lesznek ott jelen, s következőleg a gyöngeségek lehetősége nincs kizárva. De lesz ott szent alázatosság, nagy erények, magas fölvilágosodottság, tiszta és bátor buzgalom Isten dicsőségére és a lelkek javára, a szeretetnek bámulatos szelleme; s mindenek fölött felsőbb isteni erő, s Isten, mint mindig, áldásaival ott lesz.

"Isten – mondja Fénelon – őrködik, hogy a püspökök mindig szabadon intézkedhessenek a szükség szerint, hogy elegendőleg értesültek és figyelmesek legyenek, s hogy semmiféle megromlott indok magával ne ragadja az igazság ellen azokat, kik annak letéteményesei. A vizsgálat folyamában lehetnek rendetlen mozgalmak. De Isten ki tudja magának választani abból, ami neki tetszik: azokat

45

céljaira fordítja, s az eredmény okvetlenül az általa kijelölt pontban fog bekövetkezni." (1)

Még ha valaki nem is szerencsés kereszténynek lenni, s nem ismeri el az egyházban Isten szavát, pusztán emberi szempontból, ismerhet-e rokonszenvre és tiszteletreméltóbbat az egyház törekvésénél, közreműködni, amennyiben őt illeti, a világ műveltségére és békéjére? S mi

van magasztosabb és tiszteletreméltóbb azon hét- vagy nyolcszáz püspök gyülekezeténél, akik Európából, Ázsiából, Afrikából, a két Amerikából és Ausztrália távoli szigeteiről jöttek egybe; kor, tudomány és erény által legjogosultabb képviselői az általuk lakott országoknak, s az emberek összességének a földön, akikkel mindennap érintkezésben vannak? Ez az emberiség valódi szenátusa. Ezt sehol sem láthatni, s ez Rómában látható lesz. És, hacsak bennünket a legigazságtalanabb előítéletek meg nem zavarnak, mily ármányoktól, mily túlzásoktól, mily szenvedélykitörésektől tarthatunk azon öregek gyülekezetének részéről, kik a földgömb különböző pontjairól érkezve, majdnem valamennyien ismeretlenek egymással, semmi más régibb kapocs nem fűzi össze őket, mint a hit és erkölcs közössége? Hol találjuk a földön a bölcsességnek, még magának az emberi értelemben vett bölcsességnek is, magasabb kifejezését, magasabb biztosítékát?

Hallottam mondani, miszerint a jelen kor igen gyakori tapasztalatok folytán elvesztvén bizalmát egyes emberekben, hitét a gyülekezetekbe veti: mely gyülekezet mutathatja föl az isteniségnek, függetlenségnek ily egyesülését, ennyi különféleséget az egységben?

Mik ezen püspökök? olvassák önök jelszavaikat:

(1) 2-e Instruction pastorale sur le Cas de' Conscience. ch. II. art. 3. 2. Mar. 1705.

46

Az Úr nevében! A békét hozom magammal! – A világosságot akarom! – A szeretetet terjesztem! – Nem utasítom vissza a munkát! – Istent szolgálom! – Csak Krisztust ismerem! – Mindent mindenkinek! – Diadalmaskodni a rossz felett a jó által! – Béke a szeretetben! – stb.

Ami személyeiket illeti, előbbi neveiket letették; egy szent s egy város nevét vették föl. Tulajdonnevük el van temetve, mint az építészé a templom alapkövébe. Íme, Babilon és Jeruzsálem, New York és Westminster, Efézus és Antiochia, Karthágó és Szidon, München és Dublin, Párizs és Peking, Bécs és Lima, Toledo és Malines, Köln és Mainz, – püspökeik szintén Péter, Pál, János, Ferenc, Ágost, Domonkos nevet viselnek, nagy férfiak neveit, kik az evangélium hirdetése által alapították s fölvilágosították a népeket. A püspökök nem csak múlt és jelen, de a jövő neveit is viselik. Ez a Vörös folyóra, amaz Dahomeyról, ez Oregonról, amaz Victoriáról, Saigonról nevezi magát. Mi, akiket a múlt embereinek neveznek, a jövőbe dolgozunk. Mi dolgozunk azon földekért, melyeknek ma még nincsenek városaik, azon népekért, melyeknek ma még nincs nevük. Mi tovább megyünk, mint a tudomány, túl a közlekedésen, oda, ahol egyedül vagyunk, megelőzve mindent. Midőn utasaitokat nem előzzük meg, nyomdokaikba lépünk: s miért? Hogy keresztényeket, azaz embereket, azaz nemzeteket alkossunk. Mitől féltek ti tehát? Miben rémíthet titeket a zsinat, titeket, kik büszke bizalommal valljátok magatokat a haladás embereinek, a jövő hőseinek?

Talán a nemzetek, a hazák azok, melyek a zsinat által nyugtalanítva vannak? hogyan lehetnének a nemzetek fenyegetve vagy elárulva azon férfiak által, akik a

47

földkerekség összes ismert nemzeteit képviselik, akik rájuk hivatkoznak, akik köztük s értük élnek, s hitük védelméért! Lengyelország püspökei fognak talán összeesküdni Írhon püspökeivel nemzetük romlására s hazájuk elnyomására? De van-e francia püspök, angol vagy bármily nemzetbeli püspök, aki túl hagyja magát szárnyaltatni bárki által a hazaszeretetben, aki nem tartja dicsőségének, hogy oly jó francia, oly jó angol, oly jó polgár, mint senki más?

A szabadságnak van-e több oka nyugtalanságra? Mit félhet az oly férfiaktól, kik a katakombáktól egész karmeliták gyilkoltatásáig a kereszténységet életük feláldozásával alapították, s nem látták, hogy folyik vérük, csak midőn a szabadság az egyházzal együtt megfojtatott? Talán Amerika püspökei fognak Belgium, Hollandia és Svájc püspökeivel összeesküdni a szabadság ellen? Talán a Kelet püspökei fognak Franciaország s több más európai püspökökkel egyetérteni abban, hogy dicsőítsék a despotizmus jótéteményeit?

Nem! nem! nincs semmi igaz ezen aggodalmakban, s mindez nem lenne egyéb megvetést érdemlő hiú agyrémnél, ha mindennek hátterében a gyűlölet mesterkélt műve nem állana, mely előre látja itt a jót, s meg akarja azt minden áron akadályozni. Mit fog a zsinat tenni? Nem mondhatom azt meg: ezt a jelen pillanatban egyedül maga az Isten tudja. De azt megmondhatom, mi a zsinat, mert ezt a kereszténységnek és civilizációnak tizennyolc százada tudja és bizonyítja: a zsinat kitűnőleg erkölcsi erő, a tekintély és szabadság legnemesebb szövetsége, melyet az emberi szellem létrehozni képes, sőt merem állítani, hogy egyedül soha nem is létesítette volna.

Nem feladatom itt kijelölni a szabadság, sem a hatalom határait; sem jellemezni jelenleg a szakadást és az

48

eretnekséget, sem az angol vagy a német protestantizmust, sem Oroszország hamis óhitűségét; csak egyet fogok mondani, amit ezennel kifejtek: azt tudniillik, hogy ha az egyházak ismét testvérekké lehetnek, s az emberek ismét testvérekké lenni akarnak, soha sem biztosabban, sem nagyszerűbben, sem gyöngédebben azokká nem lehetnek, mint a zsinatban, az egyház védelme alatt és kebelében, mely az igazi anya.

Többeket közületek talán a vélemények különféle áramlatai nyugtalanítanak, melyeket az egyházban tapasztalni hisztek? Némileg jogom lenne csodálkozni aggodalmatok felett; de én azt őszintének akarom venni, s azt felelem nektek, hogy az egyházat nagyon rosszul ismeritek! Ellenségei hitünket mindennap úgy tüntetik föl, mint elviselhetetlen igát, mely bennünket lebilincselve tart s akadályoz gondolkozni. S midőn látnak bennünket szabadon gondolkozni, csodálkoznak. De hiszen ez benne van magában az egyház életének feltételeiben, s keblében mindig a legélénkebb eszmemozgalom mutatkozott. Igaz, nekünk változhatatlan symbolumunk van, s mi nem vagyunk olyanok, mint azon bölcsészek, kik nem tesznek egyebet, csak keresnek, s újra és vég nélkül keresnek: kik mindent kérdésbe helyeznek, kik mindig haladnak és soha célhoz nem jutnak. Nekünk megállapított, meghatározott pontjaink vannak, melyek felett többé nem vitatkozunk. S ekként az egyháznak rendíthetetlen alapjai vannak, s ez nem légben álló épület. S mindemellett a katolikus egyházban a szabadságnak is megvan a maga helye. A mi horgonyaink szilárdak, kilátásaink nem határoltak; mert a meghatározott partokon kívül a térség még roppant nagy. Sőt a hitelvek felett is a keresztény szellemnek magasztos munkája van, s ezt szakadatlanul fogja folytatni, mert mint éppen mondám, a mi hitelveink oly véghetetlen

49

mélységűek, mint maga Isten, s a keresztény ész meríthet onnan anélkül, hogy valaha teljesen kimerítené.

Ne csodálkozzanak tehát, ha látják, hogy a meghatározott pontokon kívül, s ezen összetett s nehéz kérdések fölött, melyeket a divatos polémia ingatag beszéde csak összezavar, a katolikusok szabadon gondolkoznak. A kereszténység szellemét Szent Ágoston már régen meghatározta ezen nevezetes szavakban: "In necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus caritas." (*) A századok folyása nem változtatott rajta semmit. Ezenkívül, mint már mondám, s most ismétlem, a zsinat, éppen azért, mivel egyetemes, azaz a földkerekség összes egyházainak képviselőiből, mindenféle politikai alkotmányok, mindenféle társadalmi kormányok alatt élő püspökökből van összeállítva, szükségképpen kizárja valamely iskola, a szűk és nemzeti szellem uralkodását, a helyi előítéleteket. Biztosak lehetünk, hogy a nagy katolikus szellem, s nem ilyen vagy amolyan partikuláris eszmék fogják az elhatározásokat sugalmazni; s bármilyenek legyenek egy vagy más töredék, egy vagy más iskola speciális vélekedései, a zsinat határozata a világosság és egység lesz. A meghatározásokon kívül eső pontokra nézve a szabadság teljes marad. De ezen meghatározások szabályul fognak szolgálni minden katolikusnak, s azoknak nem kell előre senkit sem nyugtalanítani.

És ismételve mondom, hogy azok nem fenyegetnek jogosan semmit, ami nektek, e kor embereinek, kedves lehet, semmit mást, mint a tévelyt és igazságtalanságot, amelyek nektek éppúgy ellenségeitek, mint nekünk. S ha ismerni akarjátok valódi gondolkozását ezen nagylelkű pápának, aki annyi gyűlöletes és hálátlan rágalom tárgya, és a püspököknek, az ő fiainak és testvéreinek; ha tudni akarjátok a jövő zsinat szellemét, ez le van azon szép szavak-

(*) A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, és mindenben szeretet. [NF]

50

ban téve, melyeket IX. Pius alig egy éve a katolikus publicistákhoz intézett, s melyeket ők, mint szent jelszót, lobogóikra írtak: "Egyedül a keresztény szeretet feladata utat törni, megtisztítván azt az akadályoktól, azon szabadsághoz, azon testvériséghez és azon haladáshoz, amik a lelkeket annyira izgalomban tartják." Unius est caritatis iter sternere ad libertatem illam et fraternitatem et progressum, quorum desiderio tam acriter incenduntur animi.

Nem ismételhetem tehát eléggé, s Önök sem ismételhetik maguk közt eléggé, uraim, miszerint nagy azok tévedése, kik a jövő zsinatot vádolják mint fenyegetést, mint hadüzenetet. Oly időben élünk, midőn arra vagyunk kárhoztatva, hogy mindent kell hallanunk. De nem kell megengednünk, hogy mindent higgyenek. Midőn egy évvel ezelőtt a pápa a Rómában egybegyűlt püspökökkel tudatta elhatározását az egyetemes zsinat egybehívására, mit láttak ezen zsinatban az egész világ püspökei? A megvilágosítás és békítés nagy művét: grande opus illuminationis et pacificationis; ezek saját szavai feliratuknak. A bulla épp ilyen hangon szól. Mire kéri a pápa testvéreit, a püspököket, hogy ezen egyetemes zsinatban vizsgálják, s minden lehető gondossággal keressék és vele határozzanak? Azt, ami mindenek előtt a közbékét és a közegyetértést illeti: Ea omnia, quae communem omnium pacem et concordiam in primis respiciunt.

Íme az igazság.

S ha az egész bullát ismételve elolvasom, mit látok minden lapon, minden sorban? Kifejezését a lelkek atyjához méltó gondoskodásnak, úgy a polgári társadalom, mint az egyház iránt; ő nem választja külön ezeket soha; aggódva konstatálja, hogy bajaik és veszélyeik közösek:

In sanctissimae nostrae religionis civilisque

51

societatis calamitatibus; és hogy ugyanazon vihar korbácsolja mindkettőt hullámaival, "qua tempestate nunc jactetur Ecclesia, et quibus quantisque malis civilis ipsa affligetur societas;" hogy jelenleg és e korban, melyet az átmenet korszakának neveztek el, mind a vallás, mind a társadalom rettentő válságon megy át, "non solum sanctissima nostra religio, verum etiam humana societas miserum in modum perturbatur ac vexatur;" hogy vannak jelenleg emberek, kik szeretnék az egyházat lerombolni, ha tehetnék, s felforgatni a társadalmat minden alapjaiban "ipsam Ecclesiam, si fieri unquam posset, et civilem societatem funditus evertere connituntur." A szent Atya csak azért bocsátotta ki a zsinat egybehívását, hogy mindkettőn segítsen, hogy elhárítsa mindkettőtől a fenyegető veszélyeket; s a cél, melyet a püspököknek kitűzött, abban áll, hogy pontosan vizsgálják ezen válságos helyzetet, s írt készítsenek ezen kettős sebre: szükséges, hogy tisztelendő testvéreink, kik érzik s velünk együtt siratják az egyház és a társadalom válságos helyzetét, "una nobiscum tristissimam rei tum sacrae tum publicae conditionem maxime dolentes," szükséges, hogy igyekezzenek velünk együtt minden tehetségükkel eltávolítani Isten segedelmével az egyháztól és a társadalomtól a bajokat, melyek bántják, "intentissimo studio curandum est, ut Deo bene juvante, omnia ab Ecclesia et civili societate amoveantur mala."

Azt mondják önöknek, hogy a pápa szakítani akar a modern társadalommal, kárhoztatni, száműzni akarja azt, s mély zavart közéje dobni: pedig az egyház fejét soha fájdalmasabban nem érintették a bajok, melyekben szenvedtek keresztény népek, és soha lelkéből részvétteljesebb érzelmek nem nyilatkoztak veszélyeitek és fájdalmaitok iránt. És ezt az egész világ észrevette; megfoszt-

52

va bár államának háromnegyed részétől, Rómára és az azt környező területre szorítva, folytonos veszély közé s örvények fölé helyezve, a pápa mindezekkel nem foglalkozott; nem fenyegetett trónját akarja védelmezni: egy kifejezés, egy szó nem fordul elő ezen nagy érdekre vonatkozólag; nem, az egybehívó bullában a világi fejedelem magáról megfeledkezik s hallgat, egyedül a pápa beszél a világnak.

VII.
A zsinat és az elszakadt egyházak

Nem mondtunk el mindent. A jövő zsinathoz még más reményeket is lehet kötni. Még más nagy eredményeket is remélünk tőle. A szent Atya levelei a keleti nem-egyesült püspökökhöz s elszakadt protestáns testvéreinkhez megengedik nekünk a reményt.

A világtörténelem két balsorsú korszakában két nagy szakadás történt, uraim, a lelkek birodalmában az egyházban: kétszer szakíttatott szét Krisztusnak varrás nélküli köntöse a szkizma és az eretnekség által. Két szerencsétlensége volt ez az emberiségnek, s két legszomorúbb ok, mely hátráltatá a világ haladását.

Ki nem tudja azt, hogy az ős görög birodalom, a Kelet, ha a szerencsétlen szakadás a Nyugattal nem történik meg, soha sem lett volna az iszlám zsákmányává, mely azt annyira elsüllyeszté, s mely még ma is igájában tartja; nem ragadott volna magával szkizmájába egy más nagy birodalmat, (*) melynek keblében 70 millió lélek nyög úgy vallási, mint politikai zsarnokság alatt.

(*) Oroszországra céloz. [NF]

53

S ki tudja megmondani, mik volnának ma Európa keresztény népei a lutheranizmus, a kálvinizmus és más egyéb szakadások nélkül, ki tudja megmondani azt, mit vesztett ezen szerencsétlen szakadások folytán a kereszténység élő erőben, megtartani az evangélium világosságában annyi lelket, amennyit a hitetlenség tőle azóta elrabolt? Ki mondhatja meg, mennyit szenvedett ezáltal az evangélium terjesztése a pogányok között?

Szomorú tény! Jelenleg még milliói léteznek az embereknek, kik az evangéliumot nem ismerik, s kik a pogányság sötétségében eltemetve élnek. Nézzétek ezen szegény pogányokat távol szigeteik partjain! Szabadítót várnak bizonytalanságukban; az igazi Isten után tárják karjaikat; nyomorúságuk, szenvedéseik hangján a világosságért, az igazságért, az üdvért kiáltanak. Már tizennyolc százada, hogy Jézus Krisztus meghozta a világnak mindezen jókat, s apostolainak e szavakat mondta: "Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!" Jól van tehát, itt vannak végre Jézus Krisztus apostolai, azon Péter és azon Pál tanítványai, versenytársai, kik egykoron Olaszország partjain kikötöttek, kik hirdették atyáinknak ugyanazon evangéliumot, s együtt meghaltak ugyanazon hitért!

Azonban, szegény indusok, szegény japániak! a katolikus egyház apostolai mögött, kiket annak utóda küld, kihez Jézus Krisztus e szavakat intézte: "Te Péter vagy és e kőszálon fogom építeni anyaszentegyházamat," más hitküldérek kötnek ki, kik ellenük küzdeni jönnek! Ki küldi őket? Jézus Krisztus? Hogyan! Meg van osztva Jézus Krisztus, mint kérdezé egykoron fájdalommal szent Pál az első századok szakadárait? Divisus est Christus? Nem borzasztó szerencsétlenség ez, kérdezlek, ó

54

elszakadt testvéreink, ezen szegény pogányokra? S nem kell-e efelett minden kereszténynek könnyeket hullatnia?

S az egyesülés, ha lehetséges, s miért ne lehetne az, miután az az Úr akarata; az egyesülés, főképpen jelenleg, midőn minden út nyitva áll, s a távolságok eltűntek, nem lenne-e szerencsés lépés, egy nagy lépés minden teremtmény megtérítésére, minek küldetését az Úr, midőn a földről eltávozott, apostolaira s utódaira bízta?

Igen, minden léleknek, melyben Krisztus szelleme él, mély szívfájdalmat kell éreznie a szakadások látásán, s az ég felé kell fordulnia a Megváltó imájával, s az egység kiáltásával: "Atyám, legyenek mindnyájan eggyé, mint Te énbennem, és én Tebenned." Íme tehát ez azon nagy gond, mely a katolikus egyház fejét elfoglalja, midőn feledi saját veszélyeit, s indíttatva az összes egyházaknak reá nehezülő gondjai által, sollicitudo omnium Ecclesiarum, az egyetemes zsinatot egybehívja. Kelet és Nyugat felé fordul, s az összes elszakadt felekezetekhez békeszót intéz, általános felszólítást az egységre: legyen bármilyen a fogadtatás, melyben szavai részesülnek, ki nem látja az összes keresztények egyesítésére tett ezen törekvésben a mennyei eszmét, szorgalmazva Az által, ki azt akarta, hogy egyháza egy legyen, s aki mondta, mint a szent Atya ezt emlékünkbe idézi: "Erről fognak megismerni benneteket, hogy tanítványaim vagytok."

Fognak-e keleti és nyugati testvéreink ezen eszmének, ezen óhajtásnak megfelelni?

Kelet! Hogyan lehet meg nem indulni a régi vallás ezen bölcsője előtt, ahonnan nekünk a világosság jött! Én örömtől összerázkódni láttam Kelet püspökeit, (*) midőn a jövő zsinat kilátásba helyeztetett,

(*) Ezek nem az ortodox püspökök lehettek, hanem az ortodoxia testéből a római hittérítés által lehasított "egyesült keletiek" püspökei. [NF]

55

mert egyházaikra új élet napjának hasadtát, s termékeny tevékenység bekövetkezését remélik.

De vonakodni fognak-e a nem-egyesült keleti egyházak meghallgatni "a béke és szeretet szavait," melyeket a szent Atya intézett hozzájuk "szívének egész feltárásával?" (1) S miért lennének süketek ezen felhívásra? Mily hiú vagy képzelt aggodalmak jogosítanák erre őket?

Ki nem vette ezt észre, s kire nem gyakorolt ez mély benyomást? Mily kímélettel s különös gyengédséggel beszél a szent Atya keleti testvéreinkről, kik a muzulmán Ázsia közepett "megismerik és imádják Jézus Krisztust, mint mi," s kik Üdvözítőnk drága vérével megváltatván, a szent keresztség által az egyház keblébe vétettek." Mily gyöngédséggel viseltetik ama régi egyházak irányában, melyek jelenleg, fájdalom! el vannak szakítva az egységtől, hajdan azonban annyi szentséget árasztottak a világra szentségük és az égi tan által, s bő gyümölcsöket szolgáltattak Isten dicsőségére és a lelkek üdvére (2)

És ugyanakkor mily szelídséget tanúsít, mennyire feledi a kapott sérelmeket! A szent Atya csak szeretetről és békéről beszél; csak egyet óhajt, hogy "megújíttatván a szeretet törvényei s Atyánk békéje, Krisztus emez üdvös és égi ajándéka, mely egy időre eltűnt, az óhajtott egység szende világa ragyogjon mindenkinek szemébe, a hosszú gyász felhői – s a hosszú viszálykodások szomorú és gyászos homályának elenyészte után." (3)

Az egység és béke ezen óhaját, mely oly mélyen be van vésve, nem csak a szent Atya, hanem, legyenek erről

(1) IX. Pius pápa 1868. szeptember 8-án kelt apostoli levele az apostoli szent székkel összeköttetésben nem álló keleti szertartású egyházak összes püspökeihez.

(2) Ugyanott.
(3) Ugyanott.

56

meggyőződve, keleti testvéreink, az összes nyugati püspökök és keresztények szívébe, hogyan ne osztanák ők maguk is és mindenki, aki e földön a keresztény nevet viseli? Istenem! Ugyan létezik-e valami jó Krisztus ruhájának eme szétszaggatásában? S vajon mit nyernek, kérdem, az ős Kelet egyházai vallás és szeretet tekintetében azáltal, hogy nem állanak közösségben a világ többi egyházaival? Ki tartja őket vissza? Vagy talán még most is a hajdani keleti birodalom metafizikai szőrszálhasogatásainak korát éljük?

Kevéssel előbb a hitetlen népekről beszéltem; engedjék meg testvéreink, a keleti püspökök, hogy figyelmeztessem őket a világ jelen állására, s Jézus Krisztus egyházának helyzetére az egész földön. A Krisztus egyházának minden időben kellett küzdenie, nem intéznek-e ellene jelenleg hevesebb támadásokat, mint bármikor? S vajon nem fenyegetnek-e titeket is hasonló veszélyek, – keleti, egyesült vagy nem-egyesült egyházak? Nem agyarkodnak-e szüntelen lelki szabadságtok ellen? Nem környezik-e a kereszténységet közöttetek is, jobbról, balról, minden oldalról, ádáz ellenségek? S az istentelenség ugyanazon szele, mely Európát rázza, nem dühöng-e most, midőn nem létezik többé távolság, Ázsiában is, s biztosak-e a hajdani Kelet hívő népei arról, hogy a vallástalan sajtó folytonos erőfeszítéseinek képesek lesznek ellenállani?

S ezen annyira súlyos helyzetben, melyben Jézus Krisztus egyháza az idők szerencsétlensége folytán mindenütt létezik, nem első kötelessége-e minden kereszténynek, hogy véget vessen a dúló viszálykodásoknak, s a csatlakozásban és békében keresse az egységet, mely erőt kölcsönöz? Létezhetik-e püspök vagy őszinte keresztény, ki Isten előtt mindezen dolgokat komolyan megfontolóra

57

véve, ekként szólhatna: "Nem, a megoszlás jó, az egyesülés szerencsétlenség lenne?" – Ellenkezőleg: ki nem látja, hogy az egység, az egységhez való visszatérés javára szolgálna a lelkeknek és egyházaitoknak, s hogy ez Isten nyilvános akarata? Létezhetnek-e személyes megfontolások vagy emberi érdekek, melyek fölötte állanának ezen nagy érdekeknek és kötelességeknek? Vonakodtak-e atyáitok, ezen jeles tanítók, az Athanázok, a nazianzi Gergelyek, a Vazulok, a Cirillek, az Aranyszájú Szent Jánosok, meghajtani dicsfény-övezte homlokukat az előtt, kit ők "azon szilárd és megingathatatlan sziklának neveztek, melyre az Üdvözítő egyházát építette?" (1) Nem dobnák-e el maguktól, nemesen és keresztényhez illőleg azon függetlenséget, mely nem Krisztus szerint való, s az elvakított gőg összes sugallatait, ha most is élnének? Ha az elmúlt századok ballépést követtek el, szükséges, hogy az örökké tartson?

De nem figyelmeztet-e titeket, keleti testvéreink, maga az idő is elég komolyan, ha hallgattok tanításaira? Lehetséges-e, hogy ne érezzétek ti magatok is az elszigeteltség veszélyeit, s a szakadás gyászos következményeit, ti, akiket egyfelől az iszlám, másfelől a despotizmus környez?

Isten őrizz, hogy csak egy szóval is megsértselek titeket, ki Jézus Krisztus szeretetével közeledem jelenleg hozzátok!

De utóvégre is, akár azon szerencsétlen népségekre gondolok, melyek lelke és földje sivár maradt Mohamed vallásának igája alatt, akár az orosz népségekre fordítom tekintetemet, melyek vallásosak és komolyak maradtak erkölcseikben, dacára egyházaik elaljasodásának és cáruk szupremáciájának, kinek állítólagos ortodoxiája egy szikra

(1) Ugyanott, nazianzi Szent Gergely szavai, idézve a szent Atya által.

58

igazságosságot és könyörületet sem kelt szívében Lengyelország iránt, – élénk felindulást érzek lelkemben, s imádkozom ezen népekért, melyek annyira érdemesek rokonszenvünkre és sajnálkozásunkra.

Ó, elszakadt keleti testvéreink, görögök, szírek, káldeusok, bolgárok, oroszok és szlávok, s ti mindnyájan, kiket nem tudok név szerint előszámlálni, íme a katolikus egyház tárt karokkal siet felétek! Jöjjetek, ó testvéreink!

Ezen egyház nem sokára össze fog gyülekezni; püspökei a mi Nyugatunkról, a ti Keletetekről, az Újvilágból s a távol tengerek szigeteiről, a főpásztor hívására Rómába, az egység központjába sereglenek. Az egyház nem akar összejönni nélkületek. Jöjjetek, ó testvéreink!

Azon ünnepélyes, ritka alkalmak egyike kínálkozik, aminők századokon át alig fordulnak elő: a katolikus egyház békét ajánl nektek. "Mindenre kérünk titeket – írja a szent Atya – és sürgetünk, hogy jelenjetek meg ezen egyetemes zsinaton, amint őseitek megjelentek a lyoni és firenzei zsinatokon, hogy újból visszaállítsuk az egységet és békét." (1) Vajon egy lépéssel sem akarnátok felénk közeledni, s elszalasztanátok ezen annyira kedvező alkalmat? Ki merné magára vállalni ezen oly borzasztó felelősséget? Jöjjetek, ó testvéreink!

Jézus Krisztus egyházának szíve soha sem változik; de az idők változtak, s az okok, melyek miatt atyáink törekvései oly sajnálatosan meghiúsultak, többé nem léteznek. Jöjjetek tehát, ó testvéreink!

Mi magunk részéről a legjobbat reméljük, s ha tán az első pillanat meglepetése, vagy a régi előítéletek némi vonakodást idéztek is elő, mi azt tartjuk, hogy minden készen áll a nagyszerű egyesülésre. "Róma – úgymond

(1) Ugyanott.

59

Bossuet – a legtávolabbi népeket is folyvást hívja azon lakomára, ahol minden el van készítve számukra, és íme! Kelet végső határai megrázkódnak az anyai szózatra, s úgy látszik, mintha egy új kereszténységet akarnának létrehozni!"

Ó, Istenem! vajha gyönyörködhetnénk eme látványban! Mennyire örvendene ennek földi egyházad, annyi nehéz küzdelem és keserű fájdalom közepette! De mily örömet érezne a mennyei egyház is, különösen pedig, ó, keleti egyház, a te szentjeid és tanítóid, midőn, mint a szent atyja mondja, látni fogják a magas egekből, hogy az egység az apostoli székkel, a katolikus igazság és egység központjával vissza van állítva; mely egység megszilárdításán, összes tanulmányaik és fáradhatatlan munkálkodásaik, tanaik és példájuk által való terjesztésén egész földi életükön keresztül szakadatlanul működtek, minthogy telve voltak szeretettel, melyet a Szentlélek árasztott szívükbe, Az iránt, aki mindent kibékített saját vérének árán, s ki ezen imádságot intézte Atyjához: "Engedd, hogy egyek legyenek, amint mi is egy vagyunk!" (1)

Így beszél az egyház, Jézus Krisztus valódi egyháza, mely minden keresztény társulat között egyedül emeli fel anyai szózatát és követeli vissza összes gyermekeit, mert ő a valódi anya!

Protestantizmus! "Ó! – kiáltott fel Bossuet az egység iránti lángoló szeretetében – lelkünk felindul e névre, s az egyház, mely mindig anya marad, újra és újra fájdalmas panaszokban tör ki, midőn reá gondol!"

Ezen fájdalmas panaszokat és óhajtásokat hallatta

(1) Ugyanott. – Az igaz egyház ismertető jellege mindenkor az egység leszen. Minden kérdés, mely az egyházra vonatkozik, egyszerűen ezen kérdésre vihető vissza: Hol van az egység?

60

újólag a szent Atya azon apostoli levélben, melyet a keleti püspökökhöz küldött bréve közzététele után néhány napra a protestánsokhoz, és egyéb nem-katolikusokhoz intézett, s melyben sajnálatát fejezvén ki a megoszlás szerencsétlenségei fölött, s kimutatván az Urunk által rendelt egység hasznosságát, "inti, kéri mindazon keresztényeket, akik elszakadtak tőle, hogy térjenek vissza Jézus Krisztus aklába." – "Soha sem szűnünk meg – folytatja – minden imánkban és könyörgésünkben, éjjel-nappal alázatosan kérni számukra a lelkek örök pásztorától az égi világosságot és kegyelmeinek bőségét, s tárt karokkal várjuk eltévelyedett gyermekeink visszatérését." (1)

Íme, így szól a szent Atya, s vele az egész egyház. Vajon örökké hiába fogunk-e mi remélni s imádkozni, s a visszatérés műve csakugyan oly nehéz volna, mint sokan gondolják?

Az előítéletek, tudom, még mindig erősek; eléggé tanúsítja ezt egyebek között azon nehézség, mellyel a nemes Albionban a késő igazságosság, mely most akar érvényre emelkedni, még most is találkozik; (*) de a zsinat épp e részben sok félreértést képes elenyésztetni, s a szívek megnyugtatása által előkészítheti a szellemek visszatérését.

Azoknak, kik netán ábrándokat vetnének szememre, azt válaszolnám, hogy azon elszakadt testvéreink között, kiket még nem ragadott magával a racionalizmus áramlása, napról napra szaporodik azon lelkek száma, kik sajnálkoznak az egység megszakítása fölött, – hivatkozom Angliára, hivatkozom Amerikára; azt válaszolnám, hogy e részben magam is több ízben kaptam fájdalomtelt bizalmas közléseket, s számos szenvedő lelket hallottam

(1) Az 1868. szept. 13-ról kelt apostoli levél.
(*) Az anglikán államegyházból való kilépést és a római akolba való áttérést jogi következményekkel nehezítették. [NF]

61

velünk együtt szívszakadva várni azon napot, melyen megvalósulnának végre a Mester eme szavai: "Unum ovile et unus pastor." (*) Ki meri állítani, hogy ezen nap soha sem fog megérkezni? Szükségesek-e szakadások? s miért ne érhetnők meg mi azon időket, melyeket már Bossuet előrelátott és üdvözölt?

A dogmatikai nehézségek itt kétségkívül igen komolyak; de rögtön elenyésznek ezek, ha eltávolítjuk a legnagyobbat, mely véleményem szerint nem más, mint minden tanító-tekintély tagadása, a föltétlen vizsgálódási szabadság, mely akarva, nem akarva, magának a racionalizmusnak elvével fonódik össze. A protestantizmus épp ezáltal hinti el a szívben a gyökeres következetlenség mételyét, ami a felvilágosodottabb és szilárdabb lelkeket elszakadt testvéreink között is fájdalommal tölti el; s épp a számos részleges visszatérés, sőt talán, engedje Isten! nagyobb mérvű közeledés iránt kelt bennünk reményt.

Meg lévén oldva ezen főpont, – s a megoldás nem éppen nehéz az egyszerű józan értelemnek s a bátor őszinteségnek – a többi magától elenyészik. Az ész nyilván mondja, hogy Jézus Krisztus nem alapíthatta meg egyházát az állandóság és egység eme lényeges elve nélkül, mert különben oly kereszténységet alakított volna, mely képtelen örökké fennmaradni, a vallás ez esetben zsákmányul dobatott volna az egyéni értelmezések összes ingadozásainak: ez önmagától érthető, nem tekintve a szöveget.

De léteznek szövegek, melyek az egyenes lelkekre nézve szintén mindent földerítenek; ezek közül csak hármat fogok fölemlíteni; az első: "Tu es Petrus," te vagy Péter – Szent Péter és az egyház fejének elsősége; a második: "Hoc est corpus meum," ez az én testem – az oltári-szentség; a harmadik: "Ecce mater tua," íme a

(*) Egy akol és egy pásztor. A görög eredeti szöveg szerint viszont "egy nyáj és egy pásztor." [NF]

62

szent anya, a szent szűz. Kiküszöbölhettétek-e az evangéliumból ezen három szót? Elmélkedtetek-e eléggé ezen, és egyéb kevésbé határozott kifejezések fölött?

Menjetek át aztán az evangéliumból a történelem terére, a szövegekből a tényekre.

Nem nyilván mutatják-e a tények, hogy hiányával vagytok a teljes kereszténység éltető elemének? Egy részről ugyanis elég időtök volt alaposan kiismerni a szakadás előidézőit, míg más részről fontolóra vehettétek a következményeket. Három század óta álltok az evangéliummal szemben, három század óta néztek farkasszemet a történelemmel. Vajon nem merítettetek-e ezen lefolyt három századból új és ünnepélyes tanítást a főpontra vonatkozólag? A protestantizmus elve mindinkább kifejlődvén, meghozta gyümölcseit, s a régi viták alkalmával szerepelt katolikus doktorok előrelátása naponként megvalósul saját szemeitek előtt. Korunk protestantizmusa mindinkább és inkább a racionalizmusban olvad fel; saját szolgái közül számosan nyíltan kijelentik, hogy többé nincs természetfölötti hitük, s egy vészkiáltás, mely saját kebléből tört elő, nemrég egészen politikai gyülekezeteinkig hatott, (*) ezen kiáltás azonban eredmény nélkül hangzott el. A feloszlás többek nemes erőfeszítései és ellenállása dacára, napról napra előbbre halad, s mindinkább és inkább aláássa ama tökéletlen kereszténységet, melyben hiányzik azon lényeges erő, mely fenntart és megőriz: a tekintély. A kereszténységet a tiszta filozofizmusba fojtani – ide irányul a modern protestantizmus, akarja bár vagy nem akarja. De még a túlságos rosszból is származhatik jó, s valóban mi világosíthatná föl inkább a megcsalt, de őszinte lelkeket, kik még keresztények akarnak maradni, a protestáns egyházak alaphibája fölött, mint a felbomlás eme szemlélete, tekintve a katolikus egyház

(*) Talán az angol Oxford-mozgalomra utal, amely az óegyházi elemekhez akart visszatérni, és a római egyház előtt az anglikánok tömeges áttérésének, vagy egyenesen az uniónak a reményét csillantotta fel. [NF]

63

hatalmas egységét, melynek a legközelebbi zsinat leend élő nyilvánulása?

Létezik még egy más remény is, csekély ugyan, nem tagadom, ha az emberi valószínűségeket tekintjük, melyről azonban az isteni irgalmasságban való hitemnél fogva mégsem mondok le, s ez az, hogy maguk a zsidók is, Izrael gyermekei, kik közöttünk szétszórva, a mi társadalmi életünk áldásait élvezik, érezni fognak valamit, ami meghatja szívüket, s meghajolván végre Szent Pál szavai előtt, az egyház keblébe vezetendi Őket. A zsidókban, kik oly nyilvánvalólag, oly hosszú időn át érezték az isteni büntetés súlyát, lehetetlen föl nem ismernem őseimet a hitben, Mózes gyermekeit, József és Mária, Péter és Pál honfitársait, kikről az utóbbi mondotta: "Quorum adoptio, est filiorum, et gloria, et testamentum, et legislatio, et promissa, quorum patres, et ex quibus Christus secundum carnem, qui est super omnia, Deus benedictns in saecula." (*) Kérem tehát őket, higgyenek abban, akit várnak, higgyenek a történelem tizenkilenc századának, mert a történelem, mint ötödik evangélium, bizonyítja a Messiás eljövetelét és istenségét.

Ne csodálkozzanak, uraim, ha telve vagyok szánalommal a protestánsok, görögök és zsidók iránt, mialatt arról vádolnak, hogy túl szigorú vagyok a modern hitetlenség feltalálói iránt. Én különbséget tudok tenni a kezdődő és bevégződő tévelyek, a felelősségre vonható, bűnös izgatók között, kik tudva hintik a tévelyt, s az ártatlan, jóhiszemű áldozatok között, melyek annyi évszázad után is hozzájuk ragaszkodnak. Hogy ne indulnék meg egészen a könnyekig, midőn látom hazám népeit, munkásait, földműveseit, kik oly nagy mérvben megérdemlik legmele-

(1) Római levél IX. 4.5. [Akiké a fogadott fiúság, a dicsőség, a szövetség, a törvényadás, az ígéretek; akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten. Ámen. – NF]

64

gebb rokonszenvünket, iskoláink ifjait, kiknek nagyratörő szelleme az igazság után törekszik, s kik mielőtt megismernék önmagukat, a tévely mestereinek kezei közé jutnak? Midőn néhány évvel ezelőtt a hit újjáébredése annyira érezhető volt, midőn a jó felé határozott haladás kezdett mutatkozni, hirtelen sötétség keletkezett, mélységek tárultak fel, az istentelen tudomány és erőszakoskodó sajtó szele hevesebben kezdett dühöngeni, s a francia vallásosság és boldogság szép hajója alig hagyta el a kikötőt, máris elmerüléssel fenyeget! (*) Ó! átkozom ezen annyira kegyetlen hajótörés okozóit, míg más részről a legmélyebb szánalmat érzem annyi őszinte lélek iránt, kik elszakadt, s a tévelyben született testvéreink között léteznek, de kik azt nem idézték elő! Mily hévvel terjesztem ezen fogoly lelkek felé testvéri karjaimat! Térjenek vissza az egyházba, mert csak itt találhatják meg Jézus Krisztust, a teljes igazság Istenét, csak ezen egyház hívja őket a mennyei családatya gazdag lakomájára.

Vajha visszatéríthetné hozzánk a jövő zsinat, mint a kibékítés és felvilágosítás műve, azon számos lelkeket, kik őszinteségük, erényeik, és, mint ezt többekről tudom, óhajaik által már úgyis régen hozzánk tartoznak! Ebben központosuljon, Uraim, az összes katolikusok óhaja. Igen, nyissuk fel szívünket még nagyobb szeretettel, mint bármikor, ezen szeretett testvéreink előtt! Óhajtsuk a szent atyával, hogy a jövő zsinat hathatós és szerencsés törekvés legyen, s intézzük az egek Urához szünet nélkül a Mester ezen imáját: "Sint unum, sicut et nos." (**)

(*) Franciaországban a Bourbon-restauráció szép reményekkel kecsegtetett Róma számára mind a szabadgondolkodás, mind pedig a gallikán eszme letörésére, de az ennek véget vető forradalom, s végül III. Napóleon diktatúrája meghiúsította ezeket a várakozásokat. [NF]

(**) Legyenek egyek, miként mi is. [NF]

[65]

[VIII.]
A katolikus egyház

Ó, ti, kikhez hivatásom kötelmeinél fogva mindenkor fordulni tartozom, opportune, importune, (*) mint Szent Pál mondja, néha szigorú szavakkal ajkaimon; de mindenkor szeretettel szívemben, hitem ellenségei, bárkik legyenek is, bölcsészek, protestánsok, közönyösök: vajha szavaim hozzátok is elhathatnának, szegény pogányok, kik azon babonák sötétségébe vagytok temetve, melyek földünk felét még most is elárasztják! Ó, testvéreim, mennyire szeretném, ha csak egy pillanatra is megízleltethetném veletek azon háboríthatatlan békét, melyet éreznek azok, kik a szent egyház karjai között élnek és halnak meg! Legyetek tanúim ti mindnyájan, kik testvéreim vagytok a papságban, s ti minden rangú, nemű és korú hű keresztények. Midőn érzi az ember, hogy ily világosság környezi, hogy ily remények biztatják, hogy azon dicső teremtmények előzték meg, kiket szenteknek nevezünk, s kiknek mennyei dicsőségét az egyház a földön hirdeti, hogy az összes keresztény századok hagyományaihoz van csatolva az apostolok utódai által, mily örömet, mily erőt, s mily nyugalmat érez ezen öntudatban!

Meg vagyok győződve, s erre nézve minden nap új bizonyítékot szolgáltat, hogy midőn halljátok, mi mindent nem kiáltanak ellenünk, azt hiszitek, hogy gyűlölnek bennünket. Nem, az uralkodó érzelem ellenségeinknél

66

nem mindenkor a gyűlölet. Létezik egy más érzelem is, melyet nem vallanak be, de mely annál gyakoribb náluk, s ez az irigység. Igen, irigykednek mireánk, s midőn az istentagadó gúnyolja a keresztényt, így szál magában: Mily boldog ő!

Azt se higgyék, uraim, hallván mindent, amit az egyházról beszélnek, hogy a rágalom képes lenne valaha elékteleníteni az egyház fenséges arcát, s hogy az emberek maholnap egyebet sem látnak benne, mint a zsarnokság és tudatlanság mesternőjét. Ezen igazságtalan előítéleteket kétségkívül sokan osztják; ellenségeink és saját hibáink közreműködnek azok terjesztésére. De az egyház mindennek dacára – amit az egyetemes zsinat nem sokára újból be fog bizonyítani a világ előtt – Jézus Krisztus szeplőtelen jegyese marad, ámbár el is pártoltak tőle gyermekei, pedig mindazok közül, kik ellene jelenleg támadásokat intéznek, egy sem mondhatja el magáról, ha csak némi szikrájával bír az őszinteségnek, hogy az egyház valami rosszat tett volna neki! "Popule meus, quid feci tibi?" (*)

Rosszat! Valljátok meg, városok és falvak lakosai, nem neki köszönhetitek-e gyermekeitek tiszta erkölcseit, feleségeitek hűségét, szomszédaitok becsületességét, törvényeitek igazságosságát, az ünnepeket egyhangú életetekben, a szerény lakjaitokban létező csekély művészetet, s a reményt a temetőn és síron túl? Íme, ezen rosszat tette nektek ő, az emberi nem ezen ellensége.

S ha képesek vagytok saját személyeteken, érdekeiteken, szerény körötökön túlemelkedni, ha gondolataitok kissé magasabbra emelkednek, mint a házaitok kéményeiből kiszálló füst, mily látványt tár szemeitek elé a katolikus egyház, mely oly nagynak, oly jónak tűnik fel mindegyikünk élettörténetében, s még nagyobbnak, jóté-

(*) Népem, mit tettem neked? [NF]

67

konyabbnak az emberi társadalom viharos fejlődéseinek történetében!

Mint elválhatatlan tervezője az embernek a földön, vele együtt küzd; ő támogatta, sugallta, vezette az emberiséget legfájdalmasabb és legdicsőbb átalakulásaiban.

Ő magának a pogány romlottságnak méhéből oly erényeket hozott napfényre, melyeknek a világ nevét sem ismerte, s oly tiszta, emelkedett és nemes lelkeket képzett, akik előtt még napjainkban is térdre borul az emberiség.

Ő szelídítette meg s alakította át a barbárokat, s a középkorban a modern társadalmak hosszas és veszedelmes alakulása közben ő küzdött bátran a rossz ellen, s állott minden előhaladás élén.

Sőt még most is ő fog segélni benneteket, hálátlan társadalmak, ha nem szakíttok vele végképpen, hogy mindazon zavart elemek között, melyek bennetek egymással harcolnak, elválaszthassátok az élet csíráit a halál elemeitől, épen megőrizvén azon igazságokat, melyek egyedül képesek titeket megmenteni.

Ó, uraim, nem tudjuk eléggé, mi a katolikus egyház! Benne élünk, részét képezzük, és nem ismerjük. Nem tudjuk azt, mi volt, sem azt, mi ő jelenleg a világon; nem ismerjük az Istentől reá bízott küldetést, a benne rejlő élő erőket és isteni előjogokat, melyeknél fogva folytonosan teljesíti földi hivatását, tántoríthatatlanul őrzi az igazságot és jót, az erényeket és világosságot, s mindenkor az marad, minek az apostol állította: "Columna et firmamentum veritatis." (*)

Soha sem hallottam valamely oszlopot arról vádoltatni, hogy mozdulatlan; mi lenne az épületből, ha az oszlop ingadoznék? Miért hányjátok tehát az egyháznak szemére, hogy mozdulatlan, mintha nem tudnátok, mennyire üdvös rátok nézve ezen mozdulatlanság. Mi lenne

(*) Az igazság oszlopa és erőssége. [NF]

68

belőletek, ha az igazság is oly ingadozásoknak volna alávetve, mint a föld? Míg ti szétszórtok, mi gyűjtünk. Míg ti vesztegettek, mi fenntartunk. Mi ekként szólhatunk a különféle tanokhoz: Ismertünk titeket Alexandriában és Athénben, titeket, anyáitokat, leányaitokat és szövetségeseiteket. Az egyház ezen szavakat intézheti ama nemzetekhez, melyek követeit a pápa maga köré gyűjti: Franciaország, téged püspökeim alakítottak meg, kiknek neveit utcáid és faluid viselik! Anglia, ki alkotott téged, s miért neveztettél hajdan a "Szentek szigetének"? Némethon, te küldöttem, szent Bonifác által léptél be Nyugat műveltségébe; Oroszország, mi volnál most Cyrilleim és Metódjaim nélkül? Királyok, ismertem őseiteket! Én már rég léteztem a Habsburgok, Bourbonok, Romanovok, Braunschweigok, Hohenzollernek, Bonaparték és Carignanok előtt, s láttam meghalni a Caesarokat és Antoninusokat. Holnap, mindenkor ugyanaz leszek. Pénz, lakos, hatalom nélkül, kérditek? Meglehet, én már százszor keresztülmentem ezen megpróbáltatásokon, s mindenkor kész vagyok a nemzetekhez Jézusnak Zachaeushoz mondott szavait intézni: "Barátom, holnap nálad leszek." Ha elhagyom egy pillanatra Rómát, Londonban, Párizsban, vagy New Yorkban fogok lakni. Csak az egyház és nap mondhatják magukról egész biztossággal, hogy holnap okvetlenül látni fogják őket fölemelkedni, s ezt teszi az egyház, midőn a jelen forrongások közepette zsinatot hirdet.

Nagyszerű látvány, melyet századunk akarva, nem akarva csodálni, s nagyságát elismerni kénytelen. Igen, az elfáradt tekintetek leküzdhetetlen felindulással nyugosznak meg ezen magasztos alapon, mely egyedül áll épen a múlt idők romjai s minden emberi nagyság jelenlegi lerombolása között! Maguk a közönyösek is megza-

69

varva, meglepetve, vonzatva érzik magukat, midőn látják, hogy ezen egyház ily nagyszerű tény által tanúsítja örökkétartó hatalmát; s miután minden tant kimerítettek, többen közülük önkéntelenül azon szavakat intézik a pápához, melyeket Szent Péter, az első pápa, intézett egykor Jézushoz: "Mester, kihez menjünk? Nálad vannak az örök élet igéi."

Hallgassátok az élet eme szavait ti, kik kételkedtek, kik kerestek, kik szenvedtek. Hallgassátok azokat ti is, kik élveztek, kik diadalmaskodtok, kik elnyomjátok az embereket! Hallgassátok azon szavakat, melyeket az egyház minden napkeltekor ismételtet a kis gyermekek által:

Credo, hiszek. Hiszek egy teremtő Istenben. Íme, tudósok, ez a felelet kétségeitekre.

Credo, hiszek. Hiszek a világ Üdvözítőjében, ki születése által megszentelte a tisztaságot, parancsai által megzavarta a gőgöt, szenvedései által megbecstelenítette az igazságtalanságot, feltámadása által bebizonyította istenségét és a mi halhatatlanságunkat: hiszek Jézus Krisztusban. Íme, zaklatott szegények, elnyomott népek, ez a felelet kétségbeeséstekre.

Credo, hiszek. Hiszek a Szentlélekben, a katolikus szent egyházban, az igazak, halottak és élők egyességében, a bűnök megbocsátásában, az ítéletben, s mindazok boldog életében, kik jó harcot harcoltak. Íme, protestánsok és bölcsészek, kik annyira meg vagytok oszolva állításaitokban, korlátolva reményeitekben, ez a felelet vitatkozásaitokra! Íme, elnyomó hatalmasságok, ez a felelet gonoszságaitokra! s ez a felelet, ó, kérlelhetetlen halál, szigorúságodra!

Szeretni, remélni, hinni! Ebben minden bennfoglaltatik, s egyedül az egyház őrzi meg az emberek számára ezen kincseket azon Credo megingathatatlan fönségében

70

és egyetemes igazságában, melyet a tizenkilencedik zsinat Péter halász, Jézus Krisztus első apostolának kétszázhatvankettedik utódjával, (*) a huszadik század hajnalán újból elmondani készül.

De szűnjünk meg beszélni, testvéreim, szűnjünk meg vitatkozni, félni, hanem boruljunk térdre és imádkozzunk.

Ó, Isten, ki ismered gondviselésed titkait, s tudod, mily csodákat mutathat fel az egyház még mindig a világnak, ha az emberek szenvedélyei és hibái nem gördítenek eléje akadályt!

Ó, Isten! mennyivel közelebb jutnánk országod megalapításához a földön, a nemzetek valódi előhaladásához, a szabadsághoz az igazság által, az emberek valóságos testvériségéhez, a forradalmak és háborúk kiirtásához, a világ békéjéhez, – ha a vallás és társadalom egymásra támaszkodva, közös egyetértéssel intéznék lépteiket!

Ó! új korszak támadhatna, s új nagy század tűnhetnék fel a történelemben!

Fogadjuk be lelkeinkbe ezen reményeket, kérjük Istentől a valódi jókat, s csak azért lássuk előre a lehető akadályokat, hogy elhárítsuk. Tudják meg legalább, hogy a katolikusok nem a csüggedés, a baljóslatok s izgató kihívások emberei, hanem a szeretet, a nemes remények, a békés törekvések s egyidejűleg a dicső küzdelmek férfiai. Hívjuk segítségül szent Pétert és szent Pált, a boldogságos szűz Máriát, Jézus anyját, az emberi család eme dicsőségét és pártfogóját; s egyesülve lelkeinkben az összes szentekkel, kérjük az imádandó háromságot, mely a mennyekben uralkodik.

(*) IX. Pius a mai római katolikus számozás szerint a 254. pápa volt. Dupanloup nyilván néhány ellenpápát is beleszámolt a 262-be. [NF]

71

Imádkozzunk, hogy a zsinat befejezhesse feladatát; hogy ne utasítsák vissza a keresztény népek azon végső erőfeszítést, melyet az egyház az ő érdekükben megkísérel! hogy felvilágosuljanak az elmék, s lecsillapuljanak a szívek! hogy megszűnjenek a félreértések, szétoszoljanak az előítéletek, s véget érjenek az ok nélküli versengések, hogy a kereszténység, s következésképpen a művelődés új virágzásra jusson a földön, hogy az annyira óhajtott és szükséges megtérések létrejöjjenek!

Imádkozzunk, hogy a fejedelmek, a szent Atyának hozzájuk intézett nyílt óhaja és kérelme szerint, lemondva a haszontalan gyanakodásokról, a püspökök szabadsága

által támogassák az egyház jövendő gyülekezetét, s hagyják békében megtartani zsinatját.

Imádkozzunk, hogy a népek is megértvén az egyház anyai szándékait, s bezárván füleiket a rágalmak előtt, bizalommal hallgassák és készséggel fogadják anyjuk szavát.

Imádkozzunk, hogy maguk [az ő] nyilvános ellenségei is lemondjanak gyanúikról, haragjukról, legalább addig, míg a zsinaton a Szentlélek sugallata alatt meghozandotta azon rendeleteket, melyek bölcsessége és szeretete őket megindítja.

Imádkozzunk, hogy annyi őszinte ember, tudós, politikus, családfő, munkás, kiket még nem világosított meg Jézus Krisztus világossága, szintén észrevegye ennek jótékony sugarait.

Imádkozzunk, hogy annyi anya, nővér, feleség, leány nyugtalan óhajtásai‚ kik fenntartják a tisztaságot és szentséget a családokban anélkül, hogy a hitet is meghonosíthatnák, végre meghallgattassanak.

Imádkozzunk, hogy közeledjék valahára egymáshoz Kelet és Nyugat, s hogy elszakadt testvéreink megunván a

72

megoszlást, hallgassanak a szent egyház sürgető hívására, és siessenek végre karjaink közé, melyek már három század óta ki vannak tárva feléjük.

Imádkozzunk, hogy az egyház híveiben, szolgáiban napról napra tisztább, jámborabb, tudósabb legyen, s több szeretettel bírjon; nehogy, testvéreim, akadályt gördítsünk tévedéseink által Isten országa elé, melynek megszerettetése a mi feladatunk.

Végül imádkozzunk a Szent Atyáért. Tartsd meg őt, ó, Urunk, egyházadnak, s engedd, hogy ezen nagy pápa, ki előrehaladott kora dacára nem rettent vissza a zsinattal járó fáradalmaktól, láthassa annak szerencsés befejezését is. Engedd, hogy annyi bátran kiállott megpróbáltatás után végre örvendhessen az egyház diadalának, mielőtt még az égben elnyerné fáradozásainak és erényeinek jutalmát.