A jezsuita Lainez beszéde a tridenti zsinaton Részlet Toldy István A jezsuitákról című vitairatából
(II. kiadás: Bp., Athenaeum, 1877. 300-311. o.)A másik eszköz ez volt: úgy intézni a zsinat tárgyalásait, hogy ha a pápaság despotikus igényeinek nyílt elismerése nem vihető is keresztül, legalább az episzkopális rendszer se emeltessék diadalra, – vagyis meddővé tenni a zsinatot a legfontosabb kérdésekre nézve, s megsemmisíteni a hozzája kötött reményeket. A jezsuiták e tekintetben is kitettek magukért. Azon galád eljárásban, melyet Róma a tridenti zsinattal szemben követett, hogy azt huzavonával és hitegetésekkel, ígéretekkel és terrorizmussal, csellel és erőszakkal ártalmatlanná tegye, a jezsuiták nagy szolgálatokat tettek a pápaságnak. Ők voltak egyszersmind azok, kik midőn szembeszálltak az egyház jobbjainak haragjával, meggyőződésével és megvetésével, szemtelen vakmerőséggel szálltak síkra a pápa despotikus egyeduralma mellett, a XVI. században nyíltan formulázták az ultramontanizmus programját. Az 1562. év október 13-án a spanyol püspökök meglehetős élesen feltették a kérdést: vajon episzkopális vagy papális-e, arisztokratikus vagy monarchikus-e az egyház. Az okt. 20-ai kongregációban a pápai gárda vezére, a jezsuita Lainez Jakab, a Jézus-társaság szellemi megalapítója és utóbb generálisa lépett szószékre, a pápa korlátlan hatalmát védendő. E beszéd‚ melyben a pápaság jezsuitikus felfogása élesen kidomborítva lép előtérbe, mely újabb időben az összes egyház hivatalos programjává tétetett, méltó, hogy főtételeiben megismerjük. Közlöm tehát lényeges részeit a tudós szervita barát, Sarpi feljegyzései szerint. (VII. könyv. 20. fej. Courayernél, II. k. 391. s köv. o.)
A keresztyén egyháznak s a polgári társaságoknak alkotmánya nemcsak különböző, hanem teljes ellentétben áll egymással, – mondá Lainez. E társaságok csak keletkezésük után kapnak rendes és jogszerű kormányformát. Ennélfogva szabadok és magukban bírják törvényhatóságuk forrását, melyet aztán hivatalnokaikra ruháznak át, anélkül, hogy ezáltal önmagukat hatóságuktól megfosztanák. Az egyház ellenben nem önmaga által keletkezett, s éppen így nem adott önmagának kormányformát; hanem Krisztus, ura és monarchája, alkotott kezdetben törvényeket kormányzására. Ezen eredeténél fogva az egyház szolgaságban született, [vö. Gal 4,22-26 - NF] szabadság, hatalom, hatóság nélkül. Az első és legelőkelőbb alap, melyre Krisztus egyházát építette, Péter volt utódaival együtt, mert írva van: "Te Vagy Péter, szikla vagy, és e sziklára fogom építeni egyházamat." Ámbár némely atyák e sziklának Krisztus személyét, mások Péter hitvallását, mások ismét a Krisztus iránti hitet tekintették, ezalatt mégis igaz katolikus értelmezés szerint csak Péter értendő, kinek neve zsidó vagy szíriai nyelvben "kephas"-t jelent. Amíg Krisztus a földön járt, korlátlanul és monarchikus módon uralkodott az egyházon; midőn azonban a világot elhagyta, Szent Pétert és utódait nevezte ki helytartóivá, rájuk bízta a kormányzat ugyanazon alakját, melyet maga gyakorolt, őket ugyanazon hatalommal és tökéletes hatósággal ruházta fel az egyház felett, s egyáltalában éppúgy alájuk vetette az egyházat, amint az neki alája volt vetve. Hiszen csak Péter maga kapta meg a mennyország kulcsait, s ezekkel a hatalmat: a mennyeknek kapuját megnyithatni és bezárhatni. Ebben áll tulajdonképpen a kormányzó hatóság. És csakis Péternek mondá Krisztus: "Legeltesd, azaz vezesd juhaimat," tehát állatokat, kiknek nincs eszük, s ennélfogva nem lehet részük saját kormányzásukban. Miután a kapus vagy pásztor tiszte maradandó, maradandó személyiségre kell bízatniuk, úgy, hogy egy személy halálával meg ne szűnjenek, hanem minden utódaira átszármazzanak. A pápa tehát Péteren kezdve örökké egyetlen valódi és korlátlan egyeduralkodója az egyháznak, mely felett teljes uralmat és hatalmat gyakorol, s mely neki éppúgy alá van vetve, mint urunknak, Krisztusnak. Midőn még Krisztus uralkodott az egyházon, egy hívő sem rendelkezett benne a hatalomnak és hatóságnak még árnyékával sem, hanem mindenkinek teljesen alá kellett magát vetnie. E szubordinációnak mindörökké fenn kell maradnia. Így értendő az egyháznak nyájhoz és királysághoz való hasonlítása is, valamint szent Ciprián szavai, ki mondá: "Csak egy a püspökség, és minden püspöknek része van benne." E szavaknak nincs más értelmük, mint hogy a valódi hatalomgyakorlat osztatlanul egyetlenegy pásztort illet, ki a körülmények követelményeihez képest a hatalomnak egy részét más, alárendelt szolgákra is ruházhatja. Más tekintetben nem hasonlíthatta Ciprián a szent széket gyökérhez, forráshoz, főhöz vagy a naphoz, mint hogy e hasonlatok által bebizonyítsa, hogy csupán a szent szék bírja tulajdonképpen és lényegében e hatóságot, hogy mások azt másképp, mint átruházás útján, nem birtokolhatják. Csak ezen értelemben kell vennünk azon, a régieknél annyira szokásos kifejezéseket, melyek szerint Szent Péter és a pápa egyedül bírják a hatalom egész teljességét, míg a többiek csak a munkát és fáradságot osztják meg. Egyedül a pápa az egyetlen pásztor, és pedig Krisztus tulajdon szavai szerint, ki mondja: "Vannak még juhok is, kiket elő akar vezetni, és csak egy akol legyen és egy pásztor." A pásztor, kiről itt szó van, Krisztus maga nem lehet, különben nem mondta volna a jövő időben, hogy ő csak lesz pásztor, miután már akkor valóságos pásztor volt. Ezalatt tehát csak azon egyetlen pásztor értendő, ki csak Krisztus után következhetett; ez azonban nem más, mint Péter és utódai.
Ha a püspökök Krisztustól hatóságot kaptak volna, akkor mindegyiké egyenlő volna. Ez által a pátriárkák, érsekek és püspökök közt minden különbség megszűnnék, s a pápa éppoly kevéssé korlátozhatná és nyomhatná el őket, amint Isten hatalmát meg nem támadhatja. Őrizkedjünk tehát, nehogy amidőn a püspökök isteni rendeltsége jogának visszaállításán dolgozunk, ezáltal a hierarchia helyett oligarchiát, vagy inkább anarchiát támasszunk. Hogy az egyház oly jól kormányoztassék, hogy még a pokol kapui se vehessenek rajta erőt, s meggátlandó azt, hogy vallása valaha megszűnjék, Krisztus halála előtt hatályosan imádkozott Péterért, s neki megparancsolta, hogy testvéreit a hitben megszilárdítsa, vagyis felruházta őt a csalhatatlanság szabadalmával a vallás, az erkölcsök, s általában, az egész hit feletti ítéletében, és kötelezte az egyházat, hogy őt meghallgassa és minden szavát szilárdan elhiggye. Ez az alapja a keresztyén vallásnak, s ez azon szikla, melyen az egyház építtetett Krisztus szavai által: "Te vagy Péter, s e sziklára fogom építeni egyházamat."
Átokraméltó állítás azt mondani, mintha a püspökök bármily hatóságot kaptak volna Krisztustól; mert ezáltal megfosztatik a római egyház amaz előjogától, hogy pápája legyen, ki az egyház feje és Krisztus helytartója. Az "Omnes sive Patriarchae" kánon szerint mindazok, kik más egyházak jogait megsértik, az igazságtalanság, azok azonban, kik a római egyház előjogait támadják meg, az eretnekség bűnét követik el. Ha egyrészt azt állítjuk, hogy "a pápa az egyház feje, s hogy ennek kormányzata monarchikus," s utána azt, hogy létezik az egyházban nem a pápától eredő hatalom és hatóság, ellentmondásba esünk. A Krisztus által megállapított rend szerint az apostolok nem Krisztus, hanem Péter által ordináltattak és láttattak el hatóságukkal. Valamint a legtöbb teológus e véleményen van, így az már magában véve is valószínű. Mások ugyan állítják, hogy az apostolok Krisztus által választattak, de hozzáteszik, hogy Krisztus ezáltal azt tette, amit tulajdonképp Péternek kellett volna tennie.
Ha sehol sem akadunk büntetésnek nyomára, az sem bizonyítja, hogy Péternek nem volt joga büntetni, hanem hogy az apostolok eleget tettek hivatalos kötelességeiknek. Ha a híres "Ita Dominus" kánont olvassuk, látjuk belőle, hogy jó katolikusnak hinnie kell, hogy a püspököknek, mint az apostolok utódainak minden hatalmukat és tekintélyüket Szent Péter utódjától kellett kapniuk.
Ezellen ugyan felhozzák, hogy ha csupán a pápa rendeltetett volna Isten által, csupán tőle függne, hogy magát a világ egyetlen püspökévé tegye; de létezik Istennek egy törvénye, mely szerint a püspökök nagy számának a pápa segédeinek kell lennie‚ aki viszont szintén kötelezve van őket megtartani. De nagy különbség van az isteni jog és csupán isteni parancs közt. Az isteni jogon létező dolgok ugyanis maradandóak, és minden időben és minden esetben csupán Istentől magától függenek, mint pl. a keresztség és minden szentség, melyekben Isten sajátságos módon működik. Éppen így áll a dolog a pápával is, kinek halála után a kulcsok nem szállhatnak vissza az egyházra, melynek azokat Isten át nem adta; hanem minden új pápa közvetlenül Istentől kapja azokat.
Egészen másképp áll a dolog oly ügyekben, melyek csupán isteni parancson alapulnak. Isten csak általánosságban parancsol, és az emberre bízza különös alkalmazását e parancsoknak. Ez értelemben mondja Pál is a világi fejedelmekről és hatalmakról, hogy Isten által vannak rendelve, azaz: Isten általánosságban akarta, hogy legyenek fejedelmek, a parancs végrehajtását azonban csak a polgári törvények tekintélye határozza meg. Így rendeltettek a püspökök is Isten által, és mint Pál mondja, a Szentlélek által az egyház kormányzására hívattak el, de ebből korántsem következik, hogy ordinációjuk isteni jogon alapul. Ebből csak az következik, hogy a pápának nincs joga a püspöki rendet beszüntetni‚ mert az Istentől ered. Ellenben minden püspök a pápa által letehető püspöki méltóságából, mert létezése csak a kánoni jogon alapul.
Azon ellenvetés, miszerint ezáltal a püspökök nem ordináriusok, csak deputátusok volnának, magától elesik, ha tekintetbe vesszük, hogy minden hatóságot eredetire és átruházottra, s emezt viszont delegáltra és ordináriusra kell osztanunk. A polgári társadalmakban az eredeti hatóság a fejedelmeké, az átruházott pedig a hivatalnokoké. A delegáltak és ordináltak közti különbség nem onnan ered, mintha hatalmukat különböző személyektől nyerték volna (mert mindkét rész azt saját szuverén uralkodójától kapja), hanem onnan, hogy az ordináriusok úgy magukra, mint utódaikra nézve maradandók, míg a delegáltak csak annyi hatalommal bírnak, amennyi minőségükkel jár, mely ennélfogva csak egyes különös esetekben bírhat hatással A püspökök ordináriusok, mert a pápa avégből rendelte őket, hogy állandóan az egyházban legyenek.
Azon helyek, melyeken Krisztus mondja, hogy az egyház az igazság alapja és támasza, s hogy az, aki az egyházra nem hallgat, pogánynak és vámszedőnek tekintessék, nem az egyházra, hanem a pápára, mint annak fejére vonatkoznak. Ha olvassuk, hogy az egyház csalhatatlan, csak azért az, mert a pápa csalhatatlan. Éppen úgy, senki sem tartozik az egyházhoz, aki nem áll közösségben a pápával, ki az egyház fejének tekintendő.
Azon ellenvetés, mely szerint "ha a püspökök nem a Krisztustól bírják hatalmukat, akkor a zsinat sem bírhat más, mint emberi tekintéllyel," egészen helyes, sőt szükségképp következik. Mert nem tagadható, hogy ha minden püspök egyenként magában véve tévedhet, akkor valamennyien együtt a zsinaton is tévedhetnek. Ha valamely zsinat tekintélye a püspököktől függene, az olyan zsinat soha egyetemesnek nem volna mondható, melyről maradandólag több püspök van távol, mint ahány benne részt vesz. III. Pál pápa korában a leglényegesebb kérdésekben, pl. a kánoni könyvek, az Írás magyarázata, s a tradíció és a Szentírás tekintélye egyenlőségének ügyében csak mintegy 50 püspök határozott. Ha tehát valamely zsinat végzéseinek érvénye csak a püspökök tömegétől függene, akkor ezek semmi kötelező erővel nem bírnának. Miután azonban a főpapoknak ily csekély száma, kik a pápa által egyetemes zsinatra meghívatnak, csak azáltal bír az egyetemes zsinat nevével és erejével, mert mindkettőt a pápától kapta, azonképpen csakis tőle nyeri egész tekintélyét. Így a zsinatokon szerkesztett dekrétumok és kánonok csak akkor bírnak törvényes erővel, ha a pápa által megerősíttetnek.
Ha azt mondjuk, hogy az atyák a Szentlélek nevében gyűltek össze, ez semmi egyebet nem jelent, mint azt, hogy a pápa által gyűjtettek össze, hogy azt tárgyalják és elhatározzák, aminek a pápa helybenhagyásával a Szentlélek rendeletéül kell tekintetnie. Mert miként lehetne különben azt mondani, hogy valamely dekrétum a Szentlélek által készült, miután pápai helybenhagyásra van szüksége, hogy törvényes erőt nyerjen?
Minden zsinaton, legyen az bármily népes, csak a pápa határoz; a zsinat csak ennek kijelentéseit formulázza, amint hogy a közönséges formula nyíltan ki is fejezi: "Approbante Sacro Concilio" [a szent zsinat jóváhagyásával – NF] stb. Még a legnagyobb fontosságú ügyekben is, minő például II. Frigyes császár letétele volt, mely a lyoni zsinaton mondatott ki, IV. Ince elvetette a zsinat helybenhagyását, nehogy bárki azon gondolatra jöhessen, mintha a császár letételében a zsinat beleegyezésére szüksége lett volna. Ez okból csakis e szavak jöttek a dekrétumba: "Sacro praesente Concilio" (a szent zsinat jelenlétében). Ebből azonban nem következik az, mintha a zsinat nélkülözhető és felesleges volna. Hivatása valamely ügyet szorosabban megvizsgálni, a világot könnyebben rábeszélni s neki eleget tenni.
Ha a zsinat ítéletet mond ki, ezt azon hatalom alapján teszi, melyet a pápa Istentől, s a zsinat a pápától bír. Ez okok a legnagyobb teológusokat azon állításra bírták, hogy minden zsinat a pápa hatalma és tekintélye alatt áll, mely nélkül sem a Szentlélek támogatásával, sem csalhatatlansággal, sem hatalommal az egyház kötelezésére nem bír. E hatalmat a zsinat kizárólag attól bírja, kinek Krisztus mondá: "Legeltesd juhaimat!"
Ma, 1873-ban e sorokban semmi újat, semmi meglepőt nem találunk. Ma ezeket az elveket magáévá tette az egyetemes zsinat, és egy bérenc cseléd buzgalmával hirdeti az egyház minden püspöke. De a tridenti zsinatra összegyűlt püspökök túlnyomó része 1562-ben még megbotránkozott azon, aminek elismerésével a római zsinatra gyűlt püspökök 1870-ben magukat megbélyegezték. A püspöki kar műveltebb része a párizsi érsek és a spanyol püspökök vezetése alatt megbotránkozva felzúdult e bitor követelések ellen. A pápa és a jezsuiták kénytelenek voltak a spanyol rendőrség támogatását kikérni, hogy a fenyegető zivatart lecsendesíthessék. Ez sikerült; a világi hatalom segélyével a jezsuiták meggátolták az episzkopális párt diadalát, s a két irány e zsinaton kompromisszumra lépett, mely e semmitmondó kánonban nyert kifejezést: "Ha valaki azt állítaná, hogy a római pápa tekintélye által meghívott püspökök nem teljes jogú és valódi püspökök, hanem emberi intézményt képeznek, átkozott legyen!"
A hosszú harcot a kuriális és episzkopális irány közt ily módon a tridenti zsinat elintézetlenül hagyta az utókorra. Ma a harc be van fejezve; befejeztetett a római zsinaton a kuriális vagy ultramontán rendszer tökéletes diadala által. És hogy ez lehetővé vált, azt a pápaság elsősorban a Jézus-társaságnak köszöni. A jezsuiták a függőben hagyott hatalmi kérdést, mielőtt a papíron való eldöntését megkísértették volna ‚ a valóságban igyekeztek a pápaság javára megoldani. Lainez idézett beszéde teológiai fejtegetések álarca alatt azon politikai programot foglalja magában, melynek a jezsuiták úgy az egyházon belül, mint azon kívül megvalósítására törekedtek. S hogy mily következetességgel, mily kitartással és mily sikerrel törekedtek e célra, bizonyítja 1870-es diadaluk, mellyel az egyház hitvallásává tették azt, ami három századdal azelőtt csak egy szolgai tömeg pártprogramja volt.