MACAULAY
IRODALMI ÉS TÖRTÉNELMI TANULMÁNYOKII.
TUDÓSOK
MACHIAVELLI – BACON – RANKEFORDÍTOTTA SALGÓ ERNŐ
RÉVAI-KIADÁS
[ÉV NÉLKÜL – KB. 1910-BŐL][RÉSZLET]
RANKE
Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy az előttünk fekvő mű * kitűnő munka, mely kitűnő fordításban lát napvilágot. Ranke tanár művét mindenütt ismerik és becsülik, ahol német irodalommal foglalkoznak és érdekesnek találták még a roppant pontatlan és felületes francia fordításban is. Aminthogy csakugyan oly elmének a munkája, mely egyaránt ért az aprólékos kutatásokhoz és az átfogó elmélkedéshez. Emellett oly szellemben van megírva, mely minden elismerést megérdemel, mely egyaránt távol áll úgy a léhaságtól, mint a vakbuzgóságtól: komoly és szigorú, de türelmes és pártatlan. A legnagyobb örömmel látjuk ennélfogva, hogy e mű helyet kap az angol klasszikus munkák között.
A fordításról csak annyit kell mondanunk, hogy olyan, aminőt annak a nagyműveltségű úrhölgynek, ki mint tolmács Germánia és Britannia elméje között már eddig is annyi sok érdemet szerzett mindkét ország körül, az ügyességétől, ízlésétől és lelkiismeretes pontosságától csak várni lehetett.
E mű tárgya előttünk mindig különösen érde-
* The Ecclesiastical and Political History of the Popes of Rome during the Sixteenth and Seventeenth Centuries. By Leopold Ranke, Professor in the University of Berlin; Translated from the German, by Sarah Austin.. 3 vol. 8vo. London, 1840.
267
kesnek tűnt fel. Miként esett, hegy a protestantizmus oly sokat tett, de mégis nem többet? Miként esett, hogy a római egyház, mintán Európának egy nagy részét elvesztette, nemcsak nem vesztett tovább, de majdnem a felét annak, amit elvesztett, visszaszerezte? Mindez bizonyára felette érdekes és fontos kérdés, és Ranke tanár jóval több világosságot derített reá, mint bárki más, aki írt róla.
Nincs és soha nem is volt a földön az emberi berendezésnek semmiféle műve, mely annyira megérdemelné a vizsgálatot, mint a római katolikus egyház. Ez egyház története egymásba fűzi az emberi civilizáció két nagy korszakát. Semmiféle más intézmény sem maradt fenn, mely visszavinné az elmét azokba az időkbe, mikor áldozati füst gomolygott fel a Pantheonból és mikor zsiráfok és tigrisek ugráltak a flaviusi amfiteátrumban. (*) A legbüszkébb királyi házak is csak tegnapi eredetűek a pápák sorához képest. E sort szakadatlan láncolatban követhetjük visszafelé attól a pápától, ki a XIX. században megkoronázta Napóleont (**), addig a pápáig, ki a nyolcadik században Pipint koronázta meg és leterjed e fenséges dinasztia jóval korábbra még Pipin idejénél is, mígnem belevész a rege homályába. Régiség tekintetében a velencei köztársaság áll hozzá legközelebb. De a pápasághoz mérve a velencei köztársaság újkeletű volt, és a velencei köztársaság elmúlt, a pápaság pedig fennáll. Fennáll, nem elomlóban és nem is mint valami régi emlékmű, hanem telve élettel és
(*) Ez az állítás szépen hangzik, de messzemenően hamis. A zsinagóga jóval idősebb a pápaságnál, és kevesebbet is változott születése óta, mint amaz. [NF]
(**) Napóleon nem hagyta, hogy a pápa megkoronázza őt, hanem tüntetően kivette a kezéből a koronát, és saját fejére tette. [NF]
268
fiatal erővel. A katolikus egyház még mindig küld a világ legtávolabb részeibe is hittérítőket, kik ugyanoly buzgók, mint amilyenek azok voltak, kik Ágostonnal Kentben partra szállottak, és még mindig szembeszáll ellenséges királyokkal, ugyanoly lélekkel, mint ahogy Attilával szállt szembe. Gyermekeinek száma nagyobb, mint bármely megelőző korban. A szerzemények, melyeket az újvilágban tett, bőven pótolják a veszteségeket, melyeket az óvilágban szenvedett. Szellemi fennhatósága ott érezhető azokon a roppant területeken, melyek a Missouri síksága és a Horn-fok között feküsznek, és amelyekről nem valószínűtlen, hogy száz év múlva akkora lakosságuk lesz, mint amekkora most Európát lakja. Híveinek száma bizonyára nem kevesebb százötven milliónál, és nehéz lenne kimutatni, hogy a többi keresztény felekezet tagjai együttesen kitesznek százhúsz milliót. És nincs semmi jel, mely arra vallana, hogy hosszú uralmának közeledőben van a vége. A világon ma meglevő minden kormánynak és minden egyházi intézménynek látta a kezdetét, és semmi se szól amellett, hogy nem fogja meglátni valamennyinek a végét. A római egyház nagy és tekintélyes volt, még mielőtt a szászok ráléptek Britannia földjére, még mielőtt a frankok átkeltek a Rajnán, amikor Antiochiában még virágzott a görög ékesszólás, amikor Mekka templomában még bálványokat imádtak. És lehet, hogy fogyatkozástalan erőben fog élni még akkor is, mikor majd valamely új-zélandi utas a nagy puszta-
269
ság közepette a londoni híd egy tört ívére ül, hogy lerajzolja a Szent Pál-templom romjait.
Gyakran halljuk, hogy a világ egyre jobban és jobban felvilágosodottá válik, és hogy a felvilágosodásnak kedvező kihatással kell járnia a protestantizmusra és kedvezőtlenül a katolicizmusra nézve. Szeretnők, ha elhihetnők, hogy így van.
Azonban nagy okunk van kétkedni e várakozás indokolt voltában. Azt látjuk, hogy az utóbbi kétszázötven év alatt az emberi elme a legnagyobb mértékben munkás volt, hogy nagy haladást tett a természettudomány minden ágában, számtalan találmányra jutott, melyek az élet kényelmének emelésére irányulnak, az orvostudomány, sebészet, vegyészet, műszaki tudomány nagyban tökéletesedett és tökéletesedett – habár nem is oly nagy mértékben, mint a fizikai tudományok – a kormányzás, a rendtartás, a törvénykezés is. És mégis úgy látjuk, hogy e kétszázötven év alatt a protestantizmus nem tett oly hódítást, mely említést érdemelne. Sőt azt hisszük, hogy amennyiben történt itt változás, e változás – egészben véve a római egyháznak volt a javára. Ennélfogva tehát nem vehetjük biztosra, hogy az ismeret növekedése szükségképpen végzetes lesz egy oly intézményre, mely, hogy csak a legkevesebbet mondjuk, megállt helyén a roppant haladás ellenére is, melyet az emberiség Erzsébet királynő kora óta az ismeretek terén tett.
Aminthogy csakugyan úgy tűnik fel előttünk, hogy az érv, melynek mérlegelésével foglalko-
270
zunk, merőben tévedésen alapul. Az ismeretnek vannak ágai, melyekre nézve az emberi elmének a haladás a törvénye. A matematikában, ha valamely tétel egyszer már be van bizonyítva, többé nem lehet kérdés tárgya. Minden új emelet ugyanoly szilárd alap a további ráépítésre, mint amilyen az eredeti megalapozás volt. Itt tehát az igazság-állomány folytonos hozzáadással növekszik. Ugyanígy a haladás a törvény az induktív tudományokban is. Minden nap új tényeket szolgáltat, és ezzel az elméletet mind közelébb és közelébb viszi a tökéletességhez. Nincs mit félni, hogy akár a tisztán elméleti, akár a tisztán tapasztalati tudományokban a világ valaha is visszaessen vagy akár csak veszteglésben is maradjon. Senki se hallott még reakcióról Taylor elmélete vagy Harveynek a vérkeringésről szóló tanítása ellen.
A teológiában azonban más az eset. Ami a természeti vallást illeti, – hogy a kinyilatkoztatást ezúttal egészen figyelmen kívül hagyjuk, – nemigen lehet azt mondani, hogy egy mai filozófus ebben a tekintetben kedvezőbb helyzetben van, mint amilyenben Thalész vagy Szimonidész volt. A világegyetem megalkotásában nyilatkozó tervszerűségről neki is csak éppen olyan bizonyítékai vannak, mint a régi görög filozófusoknak. Éppen olyanok, mondjuk, mert a modern csillagászok és anatómusok felfedezései valójában semmivel nem gyarapították a nyomósságát annak az érvnek, melyet a gondolkodó elme megtalál minden állatban, madárban,
271
rovarban, halban, levélben, virágban, kagylóban. Az okoskodás, mellyel Szókratész Xenophón füle hallatára lecáfolta a kis istentagadó Arisztodémoszt, pontosan ugyanaz, amely Paley Természeti teológiá-jában foglaltatik. Szókratész teljesen úgy veszi igénybe Polüklétész szobrait és Zeuxisz festményeit, mint ahogy Paley az órát. Ami a másik nagy kérdést, azt a kérdést illeti, hogy mi lesz az emberből a halál után, nem tudják belátni, hogy egy nagy műveltségű európai tisztán a maga eszéből sem felelhet reá biztosabb válasszal, mint valamely feketelábú indián. A sokféle tudomány között, melyekkel a feketelábú indiánokon túlteszünk, nincs egy se, mely akár csak egy cseppet is megvilágítaná, hogy milyen a lélek állapota, miután az állati élet kialudt. Valójában az összes filozófusok, a régiek úgy, mint az újabbak, kik a kinyilatkoztatás segítségül vétele nélkül próbálták bebizonyítani az ember halhatatlanságát, Platóntól Franklinig, úgy látjuk, mindnyájan siralmasan kudarcot vallottak.
De meg aztán mindazok a nagy rejtélyek, melyek a természeti teológust zavarba ejtik, minden korban azonosak maradnak. Megpillantásukhoz az a kezdetleges értelem is elégséges, mely egy a barbárságból éppen kilépett népben található. Megfejtésükre Locke vagy Clarke lángelméje is merőben elégtelen. Tévedés azt képzelni, hogy az isteni tulajdonságokra, a rossz eredetére, az emberi cselekedetek szükségképpeni voltára, az erkölcsi kötelezettség alapjára vonatkozó szőrszálhasogató elmélkedések valami nagy-
272
fokú értelmi műveltséget tételeznek fel. Ellenkezőleg, az ilyen elmélkedések kiváltképpen eszes gyermekek és félművelt emberek gyönyörűségei. Nem kicsi az oly fiúk száma, kik tizennégyéves korukban eléggé sokat gondolkodtak a kérdésről, hogy teljesen érdemesek legyenek a dicséretre, melyet Voltaire Zadignak juttat. "Il en savait ce qu'on en a su dans tous les âges; c'est-à-dire, fort peu de chose." [Annyit tudott erről, amennyit minden korban tudtak, tehát nagyon keveset.] Jób könyve mutatja, hogy a tudományok és művészetek még távolról sem voltak ismeretesek Ióniában, amikor e zavaró kérdéseket már nem közönséges ügyességgel és ékesszólással vitatták az idumeai emírek sátrai alatt, és az emberi értelem háromezer év alatt se talált semmi kielégítő megoldást azokra a rejtelmekre, melyek Elifázt és Cófárt tanácstalanná tették.
A természeti teológia tehát nem haladásos természetű tudomány. Az az ismeret, melyet eredetűnk és rendeltetésünk felől a kinyilatkoztatásból merítünk, ugyancsak másféle világosságú és másféle jelentőségű. De a kinyilatkoztatott vallás se tartozik a haladásos természetű tudományok közé. A protestáns egyházak tanítása szerint az összes isteni igazság bizonyos néhány könyvben van feljegyezve. Egyaránt nyitva állanak minden korban és mindenki számára, ki a könyveket olvasni tudja és a világ összes filozófusainak valamennyi felfedezése sem adhat hozzá egyetlen sort sem azokhoz, melyek e könyvekben foglaltatnak. Világos ennélfogva, hogy a hittudományban nem lehetséges valami
273
olyanféle haladás, aminő állandóan folyamatban van a gyógyszertanban, a földtanban és a hajózás tudományában. Egy V. századbeli keresztény, kezében a Bibliával, nincs se jobb, se rosszabb helyzetben, mint egy XIX. századbeli keresztény, kezében a Bibliával, feltéve természetesen, hogy mindkettő egyformán igazszívű és a természettől egyforma eszességgel van megáldva. Hogy az iránytű, a könyvnyomtatás, a puskapor, a gőz, a gáz, a himlőoltás és ezer más felfedezés és találmány, mely az V. században ismeretlen volt, a XIX. században a megszokott dolgok közé tartozik: az itt mit sem számít. E felfedezések és találmányok egyike se vet egy csepp világosságot sem a kérdésre, hogy az ember egyedül a hit által üdvözül-e vagy hogy a szentekhez való fohászkodás ortodox szokás-e. Ennélfogva úgy látszik tehát, semmi biztosítékunk azellen, hogy valamely olyan teológiai tévedés, mely a múlt időkben uralmon volt a keresztények között, nem fog-e uralomra jutni a jövőben is? Meg vagyunk győződve, hogy ez a világ sohasem fog visszatérni Ptolemaiosz naprendszeréhez, és e meggyőződésben csöppet sem ingat meg bennünket, hogy még egy olyan nagy ember is, mint Bacon, haragosan utasította el Galilei elméletét, mert Baconnek nem voltak meg – hogy helyes következtetésre jusson – mindazok az eszközei, melyekkel mi rendelkezünk, és amelyek biztosítják, hogy még az olyan emberek se eshetnek az ő tévedésébe, kik arra se méltók, hogy a tollat megfaragják. De ha meggondoljuk, hogy Morus
274
Tamás kész volt meghalni az átlényegülés tanáért, lehetetlen bizonyosra mondanunk, hogy az átlényegülés tana diadalmaskodhatna az ellenkező vélemények felett. Morus kiváló tehetségű ember volt. Tudta e tárgyról mindazt, amit mi tudunk, és amit, míg a világ világ marad, valamely emberi lény csak tudhat róla. A szavak: "Ez az én testem", csak úgy voltak benne az ő Újszövetségében, mint a miénkben. A betű szerint való értelmezés képtelen volta a XVI. században is ugyanoly nagy és ugyanoly szembeszökő volt, mint ma. Semmiféle előmenetel, amit a tudomány tett vagy valaha is tenni fog, nem gyarapíthatja annak a szerintünk döntőerejű érvnek a súlyát, mely a valóságos jelenlét ellen szól. Ennélfogva tehát képtelenek vagyunk megérteni, hogy azt, amit Morus Tamás az átlényegülést illetőleg igaznak tartott, miért ne tarthatnák igaznak az idők végéig más emberek is, kik ugyanoly eszesek és becsületesek, mint amilyen Morus Tamás volt. Holott Morus Tamás egyike az emberi okosság és erény legkiválóbb képviselőinek, az átlényegülés tana pedig mintegy próbakő. Az a hit, mely ezt a próbát megállja, megáll minden más próbát is. Hozzá képest a rajongók jóslatai és Hohenlohe herceg csudatételei merő csekélységek.
Egy megjegyzést azonban kell tennünk. Valamely felekezet könyvei és hagyományai a szorosan vett teológiai tételekkel keverten oly tételeket is tartalmazhatnak, melyek ugyanazon a tekintélyen való alapulás igényével fizikai dol-
275
gokra vonatkoznak. Ha új felfedezések folytán a fizikai tételek hitelüket vesztik, a teológiai tételek is, hacsak amazoktól el nem választhatók, osztozni fognak a hitelvesztésben. Ilyen módon a tudomány haladása közvetve szolgálhatja a vallási igazság ügyét is. A hindu mitológia például a legképtelenebb földrajzzal van összekötve. Ennélfogva minden fiatal brahmin, ki ami kollégiumainkban tanul földrajzot, egyszersmind megtanul mosolyogni is a hindu mitológián. Ha a katolicizmus nem szenvedte meg hasonló mértékben azt a pápai (*) határozatot, hogy a Nap kering a Föld körül, ez azért van, mert ma minden értelmes katolikus Pascallal tart, hogy az egyház, mikor ily kérdésben egyáltalában döntött, túllépett illetékességének a körén, és ezért méltán volt híján annak a természetfeletti segítségnek, melyet jogszerű cselekedeteiben alapítójának ígérete szerint elvárhatott.
E megjegyzés a legkevésbé sem érinti tételünk igaz voltát, nevezetesen, hogy az úgynevezett hittudomány nem haladásos természetű tudomány. A történelemnek csak egészen mindennapi ismerete, az élet egy kevés megfigyelése is elegendő bizonyítékkal szolgál, hogy semmiféle tudomány, semmiféle éleselméjűség se biztosít a láthatatlan világ felől való legnagyobb tévedések ellen. Bayle és Chillingworth, kik a világ legnagyobb kételkedői közé tartoztak, őszinte meggyőződésből katolikusokká lettek. Johnson, ki minden másban hitetlen volt, könnyűszerrel hitt a csodákban és a kísértetekben. Ossianban nem hitt,
(*) A Galileit elítélő határozatot formailag nem a pápa hozta meg, csupán az őáltala kijelölt egyházi bíróság. [NF]
276
de készségesen hitt a szellemlátásban. A lisszaboni földrengést nem akarta elhinni; de készségesen hitt a Cork Lane-i kísértetben.
Mindez okoknál fogva abbahagytuk, hogy a babonaság bármely tévelygésén is csodálkozzunk. Láttunk nem alantas értelmű vagy elhanyagolt neveltetésű, de oly férfiakat, kiket tehetségeik és ismereteik úgy a gyakorlati, mint az elméleti foglalkozásokban kiváló polc elérésére képesítették, sokat olvasott tudósokat, tapasztalt logikusokat, éles szemű megfigyelőket, kik prófétálgattak, ismeretlen nyelveken szóltak, csodákkal gyógyítgattak és Istentől kapott üzenetekkel jöttek a képviselőházba. Láttunk egy vénasszonyt, kinek tehetsége nem haladta meg a kártyavetőnő ravaszságát, műveltsége a konyhai mosogató leányét, és akit prófétanővé magasztosítottak, a buzgó hívők tízezrei követtek, köztük számosan olyanok, kik rangban és tudásban összehasonlíthatatlanul felette állottak. És mindezt a XIX. században. És mindezt Londonban. De hát miért is ne? Istennek az emberek irányában való dolgairól a tizenkilencedik század se kapott bővebb értesítést, mint az első, és London nincs jobban tájékoztatva, mint akár a Hebridák legvadonabb falva. Igaz, hogy azokban a dolgokban, melyek a földi életet és a földi világot illetik, az ember egyre többet és többet tud. De nem kevésbé igaz az is, hogy ami a magasabb hatalmat és a jövő életet illeti, az ember, hogy Goethe gúnyolódó démonjának a szavaival mondjuk:
277
... bleibt stets von gleichen Schlag,
Und ist so wunderlich, als wie am ersten Tag.
A katolicizmus története szembetűnően igazolja e megfigyeléseket. Az utóbbi hét század alatt az európai közszellem állandóan mind előbbre és előbbre haladt a világi tudomány minden ágában. A vallásban azonban nem mutathatunk ki állandó előremenetelt. E hosszú időszak egyháztörténete az ide-oda ingás története. Amióta a római egyháznak a nyugati kereszténység felett kialakult a fennhatósága: az emberi értelem négyszer lázadt fel igája ellen. Kétszer az egyház teljes győzelmet aratott. Kétszer úgy került ki a csatából, hogy súlyos sebeket szenvedett, de az életerő még mindig épségben maradt benne. Ha szemügyre vesszük azokat a hatalmas támadásokat, melyeket túlélt, nehezen tudjuk elképzelni, mi lehetne az, amitől elpusztulna.
E felkelések között az első abban a tartományban tört ki, ahol a szépséges langue d'Oc uralkodott. Ez ország, melyet a természet különös kedvezéseiben részesített, a tizenkettedik században a legvirágzóbb és legműveltebb része volt Európának. Semmi tekintetben sem tartozott Franciaországhoz. Külön politikai léttel bírt, külön nemzeti jellemmel, külön szokásai voltak, és külön nyelve. Földje termékeny és jól megmunkált volt, és gabonaföldjei meg szőlőskertjei között számos gazdag város emelkedett, melyek mindegyikében egy-egy kis köztársaság volt, és számos szép kastély állott, melyek mind-
278
egyike egy-egy kis császári udvart foglalt magában. A lovagi szellem itt vetette le először borzalmait, itt öltött először emberies és kecses formát, itt mutatkozott először úgy, mint elválaszthatatlan társa a művészetnek és az irodalomnak, az udvariasságnak és a szerelemnek. A többi nemzeti tájszólás, mely az ötödik század óta a római birodalom egykori tartományaiban keletkezett, még durva és tökéletlen volt. Az édes toszkán, a gazdag és erélyes angol nyelv mesteremberek és pásztorok használatára volt hagyva. Semmiféle íródeák sem alacsonyodott le odáig, hogy ily barbár szólást használjon fel a tudomány tanítására, nagy események feljegyzésére vagy az élet és a szokások ecsetelésére. A provence-i nyelv azonban már a tudósok és a műveltek nyelve is volt, és számos, a szerkezet és a verselés minden művészetével iparkodó író élt vele. Balladákban, harci dalokban, gúnyiratokban és mindenekfelett szerelmi költészetben gazdag irodalom szórakoztatta pihenésükben a lovagokat és hölgyeket, kiknek várkastélyai a Rh244&#;ne és a Garonne partjait ékesítették. A civilizációval megjött a gondolatszabadság. A megszokás eloszlatta az iszonyatot, mellyel másutt a hitetlenek iránt viseltettek. A normann vagy a bretagne-i soha másként nem látott muzulmánt, mint csapásokat osztva és kapva valamely szíriai csatatéren. A Pireneusok tövében fekvő gazdag országok lakossága azonban udvarias és hasznos érintkezésben élt a spanyolországi mór királyságokkal, és szíves vendég-
279
szeretettel fogadták azokat az ügyes orvosokat és matematikusokat, kik Cordova és Granada iskoláiban járatosakká váltak az arabok minden tudományában. A görög, ki politikai süllyedésében is még mindig megőrizte apái gyors elmésségét és kutató elméjét, még mindig olvashatta a legtökéletesebb emberi szerzeményeket, és még mindig a leggazdagabb és leghajlékonyabb nyelven beszélt, Narbonne és Toulouse vásáraira a távoli éghajlatok fűszereivel és selymével együtt merész és okos elméleteket is hozott, melyek sokáig ismeretlenek voltak a tudatlan és hiszékeny Nyugat előtt. A paulikiánus teológia, melyben, úgy látszik, a mai kálvinisták sok nézete vegyült oly tanokkal, melyek a régi manicheusoktól származtak, gyorsan elterjedt Provence-ban és Languedocban. A katolikus egyház papságát gyűlölettel és megvetéssel nézték. "Rosszabb, mint a pap," "Pap legyen a nevem, ha..." – széltében használatos szólásmódokká váltak. A pápaság a hatalmas feudális hercegektől le a földművelőig minden osztály előtt elvesztette tekintélyét.
A hierarchia tényleg roppant veszedelemben forgott. Még csak egyetlen Alpokon túli nemzet emelkedett ki a barbárságból, és e nemzet már minden tiszteletet levetkezett magáról Rómával szemben. Európa nemzeti nyelvei közül még csak egy szolgált kiterjedt mértékben irodalmi feladatok teljesítésére, és e nyelv az eretnekek céljait szolgálta. A szakadárok földrajzi helyzete különösen fenyegetővé tette a veszedelmet. Oly
280
központi területet foglaltak el, mely közvetlen érintkezésben volt Franciaországgal, Itáliával és Spanyolországgal. A tartományokat, melyek még mentesek voltak a ragálytól, ez a megmételyezett rész választotta el egymástól. Ily körülmények között valószínűnek látszott, hogy egyetlen nemzedék elégséges lesz a megreformált tannak egész Lisszabonig, Londonig és Nápolyig való elterjesztésére. Azonban nem így történt. Róma segítségért kiáltott Észak-Franciaország harcosaihoz. Egyszerre folyamodott babonaságukhoz is, meg a kapzsiságukhoz is. A vakbuzgó hívőnek oly kiterjedt bűnbocsánatot ígért, mint amilyennel a Szent Sír megszabadítóit jutalmazta. A rablót és kicsapongót pedig termékeny síkságok és gazdag városok kifosztásával kecsegtette. Szerencsétlenségre a languedoci tartományok értelmes és művelt lakosai sokkal jobban értettek országuk meggazdagításához és kiszépítéséhez, semmint annak a megvédelmezéséhez. Kiválók voltak a béke mesterségeiben, páratlanok a vidám tudomány"-ban, felette állottak vajmi sok közönséges babonaságnak, de hiányzott belőlük az a vas latorság és a harci gyakorlatokban való ügyesség, mely a Loire-on túli vidékek lovagjait kitüntette, és kevéssé voltak alkalmasak, hogy szembeszálljanak egy olyan ellenséggel, mely Írországtól Palesztináig mindenütt megszokta, hogy tízszeres erő ellen is győzzön. Háború következett, mely könyörtelen vadságával még a vallásháborúk között is kitűnt, és amely letörte az albigensi eretnekséget és vele
281
együtt elpusztította jólétét, civilizációját, irodalmát, nemzeti létét annak az országnak, mely valaha a leggazdagabb és legfelvilágosodottabb tagja volt a nagy európai családnak. Ugyanakkor Róma, figyelmeztetve a félelmes veszedelemtől, melyből kereszteseinek öldöklő kardjai csak nagy nehezen tudták kimenteni, hozzálátott, hogy átjavítsa és megerősítse politikájának egész rendszerét. A ferenciek és a dominikánusok rendje ekkor alakult és ekkor szervezték az inkvizíció törvényszékét. Az új vallási rendőrség mindenüvé elhatott. A nagyvárosban nem volt oly félreeső utca, a távoli hegytetőn oly magányos tanya, ahova a kolduló barát el nem látogatott volna. A jámbor katolikus, ki beérte vele, hogy ne legyen okosabb, mint amilyenek apái voltak, bármerre fordult, mindenütt barátságos hangot hallott, mely a veszteglésre biztatta. Az utat, amelyen az eretnek járt, számtalan kém lepte el, és az egyház, mely az imént még a teljes összeomlás veszedelmében forgott, most olybá tűnt fel, hogy az emberiség ragaszkodásától, tiszteletétől és félelmétől legyőzhetetlen erőre kapott.
Másfél század telt el, és bekövetkezett az emberi értelem második nagy felkelése Róma szellemi uralma ellen. A két nemzedéknyi időszak alatt, mely az albigensi keresztes hadjáratot követte, a pápaság hatalma elérte a tetőpontját. II. Frigyes, a legtehetségesebb és legsokoldalúbb a germán Caesarok hosszú sorában, hasztalan merítette ki a katonai és politikai ügyesség minden segélyforrását a világi hatalom jogainak az egyház
282
túlkapásaival szemben való megvédelmezése végett. A papság bosszúja harmadízig üldözte családját. Manfréd a csatatéren esett el, Konradin pedig vérpadon halt meg. – Akkor azután fordulat történt. A világi hatalom, mely sokáig méltatlan elnyomatásban volt, meglepő gyorsasággal visszaszerezte tekintélyét. A változást kétségtelenül legfőképp az az általános ellenszenv idézte fel, melyet az egyháznak a hatalommal és a sikerrel való visszaélése támasztott. De valami részt az egyének jellemének és helyzetének is kell tulajdonítani. Aki e forradalom eszközlésében a legfőbb szerepet játszotta, IV. Fülöp, más néven: Szép Fülöp francia király volt, kényúr állapotánál, kényúr vérmérsékleténél fogva, szigorú, kérlelhetetlen és válogatástalan, egyaránt rátermett az erőszakra és a cselszövésre, és körülvéve oly harcosok és jogtudósok seregétől, kik testestől-lelkestől odaadó hívei voltak. Az összes római főpapok között a legdölyfösebbet és legelbizakodottabbat, miközben királyságokat osztogatott és hatalmas fejedelmeket idézett bírói széke elé, fegyveres emberek megragadták palotájában, és oly gyalázatosan bántalmazták, hogy a dühtől és a rettenettől őrülten halt meg. (*) "Ekként" – énekelte a nagy firenzei költő, – "helytartójának személyében Krisztust másodszor is megragadták a gazok, másodszor is kigúnyolták, másodszor is megitatták ecettel és epével." A pápai udvar székhelyét áttették az Alpokon túlra, és a római püspökök Franciaországtól függőkké váltak. Azután következett a nagy sza-
(*) Ellenségei legalábbis ezt terjesztették róla, VIII. Bonifácról, míg párthívei azt állították, hogy bántalmazóinak megbocsátva, teljes békességben hunyt el. Az mindenesetre tény, hogy környezete tudatosan elszigetelte őt utolsó heteiben a külvilágtól. [NF]
283
kadás a nyugati egyházban. Két pápa, kiknek mindkettőjüknek kétséges volt a címe, betöltötte Európát a kölcsönös vádak és kiátkozások zajával. Róma kikelt Avignon romlottsága ellen, és Avignon hasonló joggal szemrehányásokkal halmozta el Rómát. Az egyszerű keresztény nép mely abban a hitben nevelkedett fel, hogy szent kötelesség az egyház fejével közösségben lenni, az egymást cáfoló tanúságok és egymással harcoló érvek özönében képtelen volt felismerni, hogy a két méltatlan pap közül, ki szidalmazza és ócsárolja egymást, jog szerint melyiket illeti az egyház kormányzása. Közel ez időben volt, hogy Wiclif János hallatni kezdte a szavát. Anglia közhangulata csakhamar legbensőbb valójáig felzúdult, és az új tanok befolyása hamarosan érezhetővé vált még a távoli cseh királyságban is. Aminthogy Csehországban régtől fogva meg is volt a hajlandóság az eretnekségre. A prágai vásárokon gyakran voltak láthatók az Al-Dunáról való kereskedők, és az Al-Duna vidéke különösen székhelye volt a paulikiánus teológiának. Az egyház, a szkizmától kétfelé szakítva és kétfelől is, úgy Angliában, mint a német birodalomban hevesen ostromoltatva, alig volt kevésbé veszedelmes helyzetben, mint ama válság idején, mely az albigensi keresztes háborút megelőzte.
De hát ez a veszedelem is elvonult. A világi hatalom serény támogatással szolgált az egyháznak, és az egyház némileg úgy mutatta, mintha meg akarna javulni. A konstanzi zsinat véget vetett a szakadásnak. Az egész katolikus
284
világ ismét egy fő alatt egyesült, és szabályokat állapítottak meg, melyek kezeskedni látszottak, hogy e vezető nem fog durván visszaélhetni hatalmával. Az új tan legkiválóbb hirdetőit leölték. Az angol kormány könyörtelen szigorúsággal tiporta el a lollardokat, és a következő nemzedék idejében már csak alig lehetett valami nyomát találni a pápaság ellen való második nagy lázadásnak, kivéve a cseh hegyek durva lakosai között.
Ismét elmúlt egy század, és következett a harmadik és legemlékezetesebb küzdelem a szellemi szabadságért. Más idők jártak. Ezrek és ezrek tanulmányozták az athéni és a római géniusz nagy emlékműveit. Az egyház már nem volt egyedüli árusa a tudománynak. A modern nyelvek ereje végül is kifejlődött. A nyomtatás feltalálása megkönnyítette az elmék érintkezését. Ily körülmények között kezdődött meg a nagy reformáció.
Megkíséreljük, hogy rövid összefoglalásban eléadjuk olvasóinknak azt, ami előttünk valódi mivoltának tűnik fel annak a küzdelemnek, mely Luthernek a bűnbocsátó cédulák ellen való prédikálásával kezdődött, és amelyről azt lehet mondani, hogy bizonyos értelemben csak százharminc évvel utóbb a vesztfáliai békével fejeződött be.
Európa északi részeiben a protestantizmus győzelme gyors és döntő volt. A teuton vérű nemzetek a pápaság uralmát úgy érezték, hogy az az olaszok uralma, idegeneké, oly embereké, kik nyelvre, erkölcsükre, értelmi természetre
285
egyaránt távol állanak tőlük. A széleskörű joghatóság, melyet Róma egyházi törvényszékei gyakoroltak, a szolgaság lealacsonyító bélyegének tűnt fel. A pénz, melyet ezer ürügy alatt egy távoli udvar szedetett, megalázó és egyúttal vészes adónak látszott. És ez udvarnak a mivolta haragot és utálatot keltett a komoly, higgadt, őszinte és áhítatos népben. Az új teológia addig példátlan gyorsasággal terjedt. Minden osztály, a jellemek mindenféle fajtája csatlakozott az újítókhoz. Uralkodók, kiket sarkallt a vágy, hogy magukhoz ragadják a pápa előjogait, nemesek, kik osztozni kívántak az apátságok kifosztásában, peres felek, kiket felbőszített a római kamara zsarolása, hazafiak, kik türelmetlenül viselték az idegen jármot, jó emberek, kiket megbotránkoztatott az egyház romlottsága, rossz emberek, kiket kecsegtetett a nagy erkölcsi forradalmaktól elválaszthatatlan szabadosság, bölcs emberek, kik buzgón serénykedtek az igazság kikutatásában, gyenge emberek, kiket csábított az újdonság csillogása: mind összetalálkoztak ezen az oldalon. Az északi nemzetek között egyedül az írek ragaszkodtak a régi hithez, aminek, úgy látszik, az volt az oka, hogy a nemzeti érzés, mely boldogabb országokban Róma ellen irányult, Írországban Anglia ellen fordult. Attól a naptól, melyen Luther nyilvánosan megtagadta a pápasággal való közösséget, és Wittenberg kapui előtt elégette Leó bulláját, ötven év se telt bele, és a protestantizmus eljutott hatalmának a tetőpontjára, oly befolyásra, mely-
286
ből hamarosan vesztett, és amelyet soha vissza nem szerzett. Százan és százan, kik még emlékeztek Márton barátra, mint buzgó katolikusra, megérték, hogy a forradalmat, melynek ő volt a fő szerzője, fél Európa államaiban győzedelmesnek láthatták. Angliában, Skótországban, Dániában, Svédországban, Livóniában, Poroszországban, Szászországban, Hessenben, Württembergben, a Pfalzban, Svájc több kantonjában, Németalföld északi részében a reformáció teljes diadalt aratott, és az Alpokon meg a Pireneusokon innen fekvő összes többi országokban úgy látszott, hogy küszöbén áll a diadalnak.
Míg azonban e hatalmas munka Európa északi részén mind előbbre haladt: délen egy merőben másnemű forradalom ment végbe. Olaszország és Spanyolország hangulata ugyancsak más volt, mint Germániáé és Angliáé. Amiként a teuton népeket a nemzeti érzés arra ösztökélte, hogy rázzák le magukról az olasz fennhatóságot: Ugyanúgy az olaszokat nemzeti érzésük viszont arra hajtotta, hogy szegüljenek ellene minden oly változtatásnak, mely országukat megfoszthatja azoktól a méltóságoktól és előnyöktől, melyeket mint az egyetemes egyház kormányzatának a székhelye élvezett. Az adókat, melyek miatt az idegen nemzetek oly keservesen panaszkodtak, Itáliában költötték el. Itália felékesítése végett történt, hogy a bűnbocsánattal való kereskedés oly botrányos túlságba ment, amely felkeltette Luther felháborodását. Az olaszokban bőven volt jámborság is meg hitetlenség is; de kevés
287
kivétellel, sem a jámborság, sem a hitetlenség nem egyezett a protestantizmus irányzatával. A vallásos olaszok az erkölcsök és a fegyelem reformálását óhajtották, de nem a tanét, és a legkevésbé azt, hogy szakadás keletkezzen. A hitetlen olaszok egyszerűen nem hittek a kereszténységben, anélkül, hogy egyszersmind gyűlölettel is viseltettek volna iránta. Művészek vagy államférfiak módjára nézték, és ekként nézve jobb szerették meglevő formájában, mint bármely másban. A kereszténység az volt nekik, ami a régi pogány vallás Traianusnak vagy Pliniusnak volt. Sem Savonarola szellemében, sem Machiavelliében nem volt semmi, ami közös lett volna az északi protestánsok vallási vagy politikai szellemével.
De Spanyolországnak is, ami a katolikus egyházhoz való viszonyát illeti, nagyon más volt a helyzete, mint a teuton népeknek. Itália valójában hozzátartozott V. Károly birodalmához, és a római udvar sok fontos alkalommal eszköze volt a császárnak. Neki tehát nem volt, mint a távoli északi fejedelmeknek, valami erős, önző indítéka, hogy megtámadja a pápaságot. Sőt azokat az intézkedéseket, melyek Anglia királyát arra bírták, hogy megszakítson Rómával minden összeköttetést, éppen Spanyolország uralkodója diktálta. A spanyol nép érzése pedig összhangzásban volt a spanyol kormány érdekével. A ragaszkodás, mellyel Kasztília népe ősei hitéhez ragaszkodott, különösen erős és heves volt. Hazájuk intézményei, függetlensége és dicsősége elválaszthatatlanul összeforrottak e hittel. Attól
288
a naptól, melyen az utolsó gót király vereséget szenvedett a Xeres partján, addig a napig, mikor Ferdinánd és Izabella diadalmenetben vonult be Granadába, közel nyolcszáz esztendő telt el, és mindez idő alatt a spanyol nemzet kétségbeesett küzdelmet folytatott a hitetlenek ellen. Más nemzetek életében a keresztes hadjáratok merőben csak epizód volt. Spanyolország egész élete egyetlen hosszú keresztes háború volt. Miután megküzdött a muzulmánokkal az óvilágban, küzdelembe szállt a pogányokkal az újvilágban. Fiai pápai bulla fennhatósága alatt indultak ismeretlen tengerekre. A kereszt zászlója alatt nyomultak be rettenthetetlenül nagy királyságok szívébe. "Szent Jakab Spanyolországért" – kiáltással rohantak meg seregeket, melyek százszoroson nagyobbak voltak náluknál. És beszélték, hogy a szent meghallotta a kiáltást, és szürke hadiménen, fegyveresen maga vezette a rohamot, mely előtt a hamis istenek imádóinak meg kellett hátrálniok. A csata után a rablás és kegyetlenkedés minden túlságának elégséges igazolásául szolgált az érv, hogy akik elszenvedték tőle, nem voltak megkeresztelve. A kapzsiság tüzelte a hitbuzgóságot. A hitbuzgóság szentesítette a kapzsiságot. Ugyanabban az évben, melyben a szászok, felbőszülve Róma zsarolásai miatt, kitörtek a járma alól: a spanyolok, Róma fennhatósága alatt, uraivá tették magukat Montezuma birodalmának és kincseinek. Ekképpen aztán a katolicizmus, mely Észak-Európa közfelfogásában fosztogatással és elnyomással tár-
289
sult, Spanyolország közvéleménye előtt szabadsággal, győzelemmel, uralkodással, gazdagsággal és dicsőséggel volt kapcsolatos.
Nem meglepő tehát, hogy a protestantizmusnak a keresztény világ egyik részében való nagy fellendülése a másik részben a katolikus hitbuzgóság hasonló hevességű fellángolását idézte elő. Egyszerre két reformáció volt folyamatban és mindkettő egyforma buzgósággal és eredménnyel: a tan reformációja északon, az erkölcsök és a fegyelem reformálása délen. Egyetlenegy nemzedék alatt a római egyház egész szelleme megváltozott. A Vatikán csarnokaitól az Appenninek legfélreesőbb remetekunyhójáig mindenütt érezhető és látható volt a nagy megújulás. Az összes intézményeket, melyek valaha a hit terjesztésére és védelmére voltak rendeltetve, kifoltozták és felszerelték. Új, a régieknél még félelmetesebb erejű fegyvereket kovácsoltak. A régi szerzeteket mindenfelé újjáalakították, és mellettük új szerzeteket alapítottak. Leó halála után egy éven belül a kamalduliak rendje meg volt tisztítva. A kapucinusok visszaállították a régi ferencesrendi fegyelmet: az éjféli imát, és azt, hogy némaságban éljenek. A barnabiták és a Somasca-társaság tagjai a szegények segítésének és nevelésének szentelték magukat. A theatinus rendnek ugyanaz volt a célja, mint ami eleinte az angol metodistáknak, nevezetesen pótolni a parókiális papság hiányosságait. A római egyház, mely okosabb volt, mint az angol, mindenképp támogatta a jó művet. Az új
290
szerzet tagjai utcán és mezőn prédikáltak a tömegeknek, imádkoztak a betegek ágyánál és ellátták a halotti szentségekkel a haldoklót. Hitbuzgóságban és odaadásban legelöl járt köztük Gian Pietro Caraffa, a későbbi IV. Pál pápa. A theatinusok velencei zárdájában, Caraffa szeme előtt, ott volt egy spanyol nemes, ki ápolta a szegényeket a kórházakban, rongyokban járt, csaknem halálra koplalta magát és gyakran kijárt az utcákra, felhágott valamely kőre, és kalaplengetéssel maga köré csődítve a járókelőket, a kasztíliai és a toszkán nyelv valami furcsa keverékén prédikálni kezdett nekik. A theatinusok a leghitbuzgóbb és önmagukat legjobban sanyargató emberek közé tartoztak; de ez a lelkesült újonc szabályaikat lazáknak és tevékenykedésüket lustálkodónak tartotta, mert az ő, természettől szenvedélyes és képzeletdús lelke oly iskolán ment keresztül, mely minden tulajdonságának valami beteges bensőséget és energiát adott. Élete első szakában valóságos prototípusa volt Cervantes hősének. Az ifjú hidalgó tanulmánya kizárólagosan lovagregények olvasására szorítkozott, és egész élete megmentett hercegnőkről és legyőzött hitetlenekről szóló nagyszerű nappali álmodás volt. Választott magának egy Dulcineát, nem grófnőt, nem hercegnőt," ezek a saját szavai "hanem valaki sokkal magasabb rangút," és azzal a reménnyel hízelgett magának, hogy már kastélyok kulcsait és ázsiai királyok drágaköves turbánjait fogja lábához rakni. A harci dicsőség és a boldog szerelem
291
e látomásai közepette egy súlyos sebesülés betegágyba döntötte. Szervezete megtört, és arra volt ítélve, hogy egész életén át nyomorék maradjon. A lovagi játékokban tanúsított erő, kellem és ügyesség pálmája már nem lehetett az övé. Többé már nem remélhette, hogy óriás szultánokat fog leteríteni, és szép nők tetszéssel fogják tekintetüket rajta pihentetni. Ekkor új látomás derengett fel előtte és vegyült össze régi álmaival oly módon, mely a legtöbb angol szemében vajmi különösnek tűnhetett fel, de amiben azok, kik tudják, hogy mily szoros volt Spanyolországban a kapcsolat a vallás és lovagvilág között, semmi rendkívülit se találnak. Úgy gondolta, hogy tovább is katona lesz, tovább is megmarad kóborló lovagnak; de Krisztus jegyesének lesz a katonája, és neki a kóborló lovagja. Le fogja szúrni a nagy vörös sárkányt. Lovagja lesz a napfénybe öltözött asszonynak. Szét fogja törni a varázst, mely alatt hamis próféták szolgaságban tartják az emberek lelkét. Nyughatatlan szelleme Szíria sivatagjaiba és a Szent Sír kápolnájáig hajtotta. Innen visszazarándokolt a legszélsőbb nyugatig, és vezeklésével meg virrasztásaival bámulatba ejtette Spanyolország zárdáit és Franciaország iskoláit. Ugyanaz az élénk képzelet, mely képzeletbeli csaták tülekedését és képzeletbeli királynők bájait festette le előtte, most szentekkel és angyalokkal népesítette be magányát. A Szent Szűz leszállt, hogy értekezzen vele. Testi szemével színről-színre látta a Megváltót. A vallásnak még azok a misztériumai is,
292
melyek a legerősebb próbái a hitnek, neki kézzelfogható valóságként mutatkoztak. Nehéz sajnálkozó mosoly nélkül beszélni róla, hogy a mise áldozatában látta, amint az átlényegülés végbement, és hogy amikor Szent Domonkos templomának lépcsőin állt, látta a Háromságot Egységben, és hangosan sírt az örömtől és a csodálattól. Ilyen volt a híres Loyola Ignác, ki ugyanazt a szerepet töltötte be a nagy katolikus reakcióban, amelyet Luther a nagy protestáns mozgalomban.
A theatinusok viselkedésével nem lévén megelégedve, a lelkesült spanyol Róma felé fordította tekintetét. Szegényesen, ismeretlenül, pártfogó és ajánlások nélkül lépett be a városba, melyben ama két fejedelmi, festményekkel és sokszínű márvánnyal ékes templom hirdeti az egyháznak tett nagy szolgálatait, melyben tömör ezüstből áll a szobra, és amelyben csontjai drágakövek közé foglalva pihennek Isten oltára alatt. Serénykedése és hitbuzgalma legyőzött minden ellenállást, és vezetése alatt a jezsuita rend megkezdte létezését és hamarosan elérte roppant hatalmának teljes nagyságát. Hogy a jezsuiták mily buzgalommal, mily módszerrel, mily pontos fegyelmezettséggel, mily rettenthetetlen bátorsággal, mily önmegtagadással, a legdrágább kötelékek mily teljes elfeledésével, az egy célnak való odaadás mily hevével és makacsságával az eszközök megválasztásában, mily tekintet nélkül való szabadossággal és mily simulékonysággal vívták meg egyházuk nagy csatáját, az több
293
nemzedéken át meg van írva Európa évkönyveinek minden lapján. A katolikus szellem kvintesszenciája összpontosult a jezsuita rendben, és a jezsuita rend története annyi, mint a nagy katolikus reakció története. A rend egyszeriben hatalmába kerítette az összes erődítményeket, melyekből a közvélemény felett uralkodhatott: a szószéket, a sajtót, a gyóntatószéket, az akadémiákat. Ahol jezsuita prédikált, a templom kicsi volt a hallgatóság befogadására. Jezsuitának a neve a címlapon biztosította a könyv kelendőségét. A hatalmas fejedelmek, nemes urak, szép hölgyek jezsuitának lehelték a fülébe életük titkos történetét. A közép- és felső osztály fiai a jezsuita lábánál nőttek fel a gyermekkorból a férfikorba, ott nyerték kiképeztetésüket az első oktatástól a retorikai és filozófiai kurzusig. Irodalom és tudomány, mely nemrég még hitetlenséggel vagy eretnekséggel volt kapcsolatos, az ortodoxia szövetségesévé lett. Miután Dél-Európában már megszerezte az uralmat, a nagy rend csakhamar hódítva indult tovább hódítani. Tengerek és pusztaságok, éhínség és dögvész, kémek és büntető törvények, tömlöcök és kínpad, akasztófák és vesztőhelyek ellenére a jezsuitákat ott lehetett találni minden országban, mindenféle álruhában, mint tudósokat, orvosokat, kereskedőket, szolgákat, az ellenséges svéd udvarban éppúgy, mint az ódon cheshire-i úrilakokban vagy a connaughti kunyhókban, vitatkozva, tanítva, vigasztalva, az ifjak szívét magukhoz lopva, a félénkeket bátorságra serkentve, a hal-
294
dokló előtt e feszületet tartva. De nem kevésbé tartozott tisztükhöz az is, hogy ármánykodjanak a hittagadó királyok trónja és élete ellen, rágalmakat terjesszenek, zendüléseket támasszanak, polgárháborúkat élesszenek, gyilkosokat felfegyverezzenek. Csak az egyházhoz való hűségükben lévén hajthatatlanok: egyformán készek voltak, hogy annak érdekében az alattvalói hűségre vagy a szabadság szellemére hivatkozzanak. Ugyanaz az ember egyaránt hirdette az engedelmesség legszélsőbb tanát és a szabadság legtúlzóbb elvét, azt, hogy az uralkodónak joga van rosszul kormányozni a népet, és azt, hogy a nép minden egyes tagjának joga van a rossz uralkodó szívébe mártani kését, – aszerint, hogy Fülöp valamely alattvalójához intézte-e szavát vagy pedig Erzsébet alattvalójához. Némelyek úgy írták le e papi férfiakat, mint akik a legszigorúbb lelki vezetők, mások meg azt mondták róluk, hogy a legelnézőbbek – és mindkét félnek igaza volt. Az igazán áhítatos hívő megilletődve hallgatta a jezsuita emelkedett és szent erkölcsi törvényeit. A vígkedvű lovag, ki agyonszúrta vetélytársát, a törékeny szépség, ki megfeledkezett házassági esküjéről, jó modorú úriembert talált a jezsuitában, aki tudja, miként kell mentegetni a divatos társaság apró szabálytalanságait. A gyóntató aszerint volt szigorú vagy engedékeny, ahogy az a bűnbánó vérmérsékletével egyezett. A fűdolog az volt, hogy senkit se űzzenek ki az egyház köréből. Ha már vannak rossz emberek a világon, jobb, hogy katolikusokként
295
legyenek rosszak, semmint protestánsokként. Ha már valaki elég szerencsétlen volt, hogy orgyilkos, kéjenc vagy kártyás legyen, nem kell, hogy ráadásul még eretnekké is tegyék.
E nagy tevékenységnek az óvilág nem volt elég tágas. A jezsuiták ellepték az összes országot, melyeket az előző kor nagy tengerészeti felfedezései megnyitottak az európai vállalkozás számára. Ott lehetett találni őket a perui bányák mélységeiben, az afrikai rabszolgakaravánok vásárain, az indiai szigetek partjain, a kínai csillagvizsgálókban. Híveket térítettek oly tartományokban, ahová sem a kapzsiság, sem a kíváncsiság nem csábított el egyetlen embert se honfitársaik közül, és prédikáltak meg vitatkoztak oly nyelveken, melyekből Nyugat egy más szülöttje sem értett egyetlen szót se.
A szellem, mely e rendben oly kiválóan mutatkozott, áthatotta az egész katolikus világot. Maga a római udvar is megtisztult. Annak a nemzedéknek az idejében, mely a reformációt megelőzte, ez az udvar botrányára vált a keresztény világnak. Évkönyveit árulások, gyilkosságok és vérfertőzések feketítik. Még tiszteletreméltóbb tagjai is merőben alkalmatlanok voltak, hogy a vallás szolgái legyenek. Olyan emberek voltak, mint X. Leó; az augustusi kor latinságával magukévá tették annak ateista és gúnyolódó szellemét is. A keresztény misztériumokat, melyek szolgái voltak, ugyanoly érzülettel tekintették, mint amilyennel az augur Cicero és a főpap Caesar viseltetett a Szibilla-könyvek és a szent
296
csirkék csipegetése iránt. Egymás közt ugyanazon a hangon beszéltek Krisztus megtestesüléséről, az eucharisztiáról és a Szentháromságról, mint valaha Colta és Velleius a delphoi jóslásról vagy Faunusnak a hegyek között hallható hangjáról. Éveik az érzéki és értelmi gyönyör enyhe álmában teltek el. Válogatott ételek, pompás borok, bájos asszonyok, kutyák, sólymok, lovak, klasszikus írók újonnan felfedezett kéziratai, a legdallamosabb toszkán nyelvű szerettek és tréfás románcok, melyek oly szabadosak voltak, amennyire csak ezt a kecsesség iránt való finom érzék megengedhette, ezüstnemű, melyet Benvenuto keze formált, palotatervek, melyeket Michelangelo rajzolt, freskók, melyeket Raffaello festett, mellszobrok, mozaikok és vésett kövek, melyeket régi templomok és villák romjai közül az ásó most hozott napfényre: ezek alkották életük gyönyörűségét, sőt még a komoly dolgát is. Az irodalom és a művészet kétségkívül sokat köszönhet ennek a nem dísztelen henyélésnek. De mikor Európa lelkének nagy forrongása megkezdődött, mikor tan tan után került ostrom alá, nemzet nemzet után szakította ki magát a Szent Péter utódával való közösségből: érezték, hogy az egyházat nem lehet nyugodtan olyan vezetőkre bízni, kiket legfőként az tüntetett ki, hogy jól értettek latin szövegezések, festmények és szobrok megbírálásához, kiknek legkomolyabb tanulmányai pogány jellegűek voltak, és akik gyanúban álltak, hogy titokban nevetnek a szentségeken, melyeket kiszolgáltat-
297
nak, és semmivel se hisznek jobban az evangéliumban, mint a Morgante Maggioré-ben. Egész másféle emberek kerültek most az egyházi ügyek élére, olyanok, kiknek szelleme Dunstanéhoz és Beckettéhez volt hasonló. A római főpapok saját személyükben példázták az első szíriai anachoréták [remeték] minden önsanyargatását. IV. Pál ugyanazt a hő hitbuzgóságot hozta magával a pápai trónra, mely annak idején a theatinus kolostorba vezette. V. Pius pompázó öltönye alatt éjjel-nappal ott viselte az egyszerű barát szőringét, a körmenetek élén mezítláb járt az utcákon, még legsürgősebb tennivalói között is talált időt a magányos imádkozásra, gyakran sajnálkozott, hogy állásának kötelmei nem kedvezőek a szentségben való gyarapodásra, és az alázatosságnak, könyörületességnek, a személyes sérelmek megbocsátásának számtalan példájával szolgált épülésére nyájának, és emellett Hildebrand [VII. Gergely] egész makacsságával és hevességével védelmezte székének tekintélyét és egyházának csonkítatlan tanát. XIII. Gergely azon igyekezett, hogy ne csak utánozza, de még felül is múlja Piust szent hivatásának szigorú erényeiben. És amilyen volt a vezető, olyanok voltak a követők is. A katolikus világ szellemének megváltozása fellelhető az irodalom és a művészet minden ágában. Nyomban észreveheti ezt mindenki, aki összehasonlítja Tasso költeményét Ariostóéval, vagy V. Sixtus emlékműveit X. Leóéval.
A katolikus egyház azonban nemcsak az erkölcsi befolyásra támaszkodott. Spanyolország-
298
ban és Itáliában a világi fegyver is pazarul dolgozott a támogatásán. Az inkvizíció hatalmát újabbakkal tetézték és új energiával töltötték meg. Ha valahol protestantizmus vagy ennek csak látszata is mutatkozott, rögtön szemben találta magával az üldözést (éspedig nem valami igénytelen és felszínes fajtájút, hanem olyat, mely csak vajmi kevésszámú, kiválasztott lelket nem tud leteríteni és összetörni. Aki eretnekség gyanújába került, lett légyen bármily előkelő a rangja, nagy a tudománya, elismert a hírneve, tudta, hogy egy szigorú és éber törvényszék megelégedésére kell magát tisztáznia, vagy pedig tűzhalált hal. Ugyanily szigorúsággal kutatták fel és pusztították el az eretnek-könyveket is. Oly munkákat, melyek valaha minden házban ott voltak, annyira eredményesen semmisítették meg, hogy ma a leggazdagabb könyvtárakban sem található belőlük egyetlen példány se. Különösen ez a sors érte a Krisztus halálának jótéteményei című könyvet. Toszkán nyelven volt írva, többszörösen újra és újra kinyomatták és egész Itáliában buzgón olvasták. Az inkvizítorok azonban rájöttek, hogy a hit által való üdvözülés lutheri tanát foglalja magában. Betiltották, és ugyanúgy végleg elveszett, mint Livius második dekádja.
Így azután míg Európa egyik felében a protestáns reformáció terjedt el nagy gyorsasággal, a másikban a katolikus megújulás haladt előre ugyanoly gyorsasággal. Körülbelül fél századdal a nagy elszakadás után északon széltében pro-
299
testáns kormányok és protestáns nemzetek voltak találhatók. Délen a kormányokat és a nemzeteket a régi egyház iránt való legizzóbb buzgalom hevítette. Úgy erkölcsi, mint földrajzi tekintetben közbül a két ellenséges terület között nagy vitás földdarab húzódott. Franciaországban. Belgiumban, Dél-Németországban, Magyarországban és Lengyelországban a harc még eldöntetlen volt. Ezen országok kormányai nem szakították meg összeköttetésüket Rómával; de a protestánsok nagyszámúak, erősek, merészek és tevékenyek voltak. Franciaországban államot alkottak az államban, váraik voltak, módjukban volt, hogy nagy seregeket állítsanak a csatatérre, és egyenrangú felekként tárgyaltak uralkodójukkal. Lengyelországban a király még katolikus volt; de az országgyűlésen túlsúlyban voltak a protestánsok, a közigazgatásban a fő helyeket ők foglalták el és a nagy városokban hatalmukba kerítették a plébániai templomokat. "Úgy látszott" – mondja a pápai nuncius –, "Lengyelországban a protestantizmus teljesen erőt vesz a katolicizmuson." Majdnem ugyanilyen volt a helyzet Bajorországban is. A protestánsok többségben voltak az országgyűlésen, és támogatásuk díjául a hercegtől engedményeket kértek vallásuk javára. Erdélyben az osztrák ház képtelen volt megakadályozni a diétát [országgyűlést], hogy egyetlen elsöprő határozattal elkobozza az egyházi jószágokat. A tulajdonképpeni Ausztriában általánosan azt mondták, hogy a lakosságnak csak egy harmadrésze számítható
300
jó katolikusnak. Belgiumban százezrekre tették az új hitvallás követőit.
A következő két nemzedék története egyértelmű annak a küzdelemnek a történetével, melyet az Európa északi részét birtokoló protestantizmus és a déli részt birtokoló katolicizmus a köztük fekvő kétséges terület megszerzéséért vívott egymással. A küzdelemben felhasználták a testi és szellemi hadviselés összes fegyvereit. Mindkét fél dicsekedhetik nagy tehetségekkel és nagy erényekkel. Mindkét félnek pirulnia kell sok ostobaság és bűn miatt. Kezdetben határozottan látszott, hogy az esélyek a protestantizmusnak kedveznek, de a győzelem a római egyháznak jutott. Mindenütt sikert aratott. Ha átugrunk egy újabb félszázadot, győztesen és uralkodóan látjuk Franciaországban, Belgiumban, Bajorországban, Csehországban, Ausztriában, Lengyelországban és Magyarországban. És a protestantizmus abból, ami akkor elveszett, két század alatt se tudott visszahódítani egy csipetnyit se.
Emellett nem tagadható még az sem, hogy a pápaság e diadalát legfőképp nem a fegyverek erejének, hanem a közvélemény nagy megfordulásának kell tulajdonítani. Az első fél század alatt, mely a reformáció megindulására következett, az Alpokon és a Pireneusokon innen fekvő országokban a közérzés áramlata rohanva tartott az új tanok irányába. Azután az ár megfordult, és ugyanoly hevesen ömlött az ellenkező irányba. A csaták és ostromok kimenetelétől
301
nem függött sok sem az egyik, sem a másik korszakban. A mühlbergi vereség egy pillanatra se hátráltatta a protestáns mozgalmat. A katolikus reakció ugyanoly sebességgel haladt előre az Armada megsemmisülése után is. Nehéz eldönteni, hogy az első csapás hevessége volt-e nagyobb, vagy a visszapattanásé? Ötven évvel a lutheránus elszakadás után a katolicizmus csak nagy üggyel-bajjal tudta tartani magát még a Földközi-tenger partjain is. Száz évvel az elszakadás után a protestantizmus csak nagy üggyel-bajjal tudta tartani magát még a Balti-tenger partjain is. Az emberi ügyek e nevezetes fordulatának okai megérdemlik a vizsgálat alá vételt.
A két párt viaskodásában van valami hasonlatosság azzal a párbajjal, melyet Shakespeare vívat. "Laertes megsebzi Hamletet, azután tusa közben kardot cserélnek, és Hamlet megsebzi Laertest." A harc, mely Luther és Leó között folyt, a szilárd hit és a hitetlenség, a hitbuzgóság és a közömbösség, az erély és a lanyhaság, a komolyság és a léhaság, a tiszta erkölcs és a vétek közti harc volt. Vajmi másféle volt a harc, melyben az elfajult protestantizmus a megújult katolicizmussal került szembe. A kicsapongók, méregkeverők, ateisták után, kik a reformációt megelőző nemzedék idejében a tiarát viselték, oly pápák következtek, kik a vallási buzgóság és az erkölcsök szigorú tisztaságának tekintetében Ciprianusszal vagy Ambrosiusszal is kiállják az összehasonlítást. A jezsuita rend egymaga számos oly férfit mutathatott fel, ki az őszinte-
302
ség, állhatatosság, bátorság és az életmód szigorúságának tekintetében nem állott alatta a reformáció apostolainak. Míg azonban a római egyház kebelében a veszedelem ekképp kifejlesztette a reformátorok sok legkimagaslóbb tulajdonságát, a reformátorok elsajátítottak egynémelyet azokból a fogyatkozásokból, melyeket annak idején méltán gáncsoltak a római egyházban. Lanyhák és világiasak lettek. Régi nagy vezetőik a sírban pihentek, és nem hagytak utódokat. A protestáns fejedelmekben csak kevéssé vagy pedig egyáltalában nem volt szívbeli protestáns érzés. Maga Erzsébet is inkább politikából, semmint szilárd meggyőződésből volt protestáns. I. Jakab, hogy legkedvesebb célját, fiának valamely nagy kontinentális uralkodóházba való beházasítását elérje, roppant engedményekre volt hajlandó Róma iránt, sőt arra is kész volt, hogy némi módosítással elfogadja a pápa fennhatóságát. IV. Henrik kétszer esküdte le érdek-okokból a református hitvallást. A szász választófejedelem, a németországi protestáns párt természetes feje beleegyezett, hogy a küzdelem legjelentősebb válságában eszközzé váljon a pápisták kezében. A katolikus fejedelmekben viszont oly vallási buzgalmat találunk, mely gyakran egész a fanatizmusig fokozódott. II. Fülöp vajmi más módon volt katolikus, mint ahogy Erzsébet protestáns. Bajor Miksa, ki a jezsuiták tanítása alatt nevelkedett fel, buzgó hittérítő volt, ki fejedelmi hatalommal volt felruházva. II. Ferdinánd császár ismét és ismét elszántan kockáztatta trónját,
303
semmint hogy csak a legkisebb engedményt is tegye a vallási újítás szellemének. Svéd Zsigmond elvesztett egy koronát, melyet megtarthatott volna, ha megtagadja a katolikus vallást. Röviden, a protestáns oldalon mindenütt ellanyhulást látunk, a katolikus oldalon mindenütt buzgalmat és odaadást.
Azonban ez időben a katolikusok között nemcsak a hitbuzgóság volt sokkal nagyobb, mint a protestánsok között; de a katolikusok buzgalma a protestánsok ellen irányult, míg a protestánsok buzgósága majdnem egészen egymás ellen fordult. A katolikus egyházban a tan tekintetében nem voltak komoly ellentétek. A tridenti zsinat határozatait általánosan elfogadták, és a janzenista viszály még nem kezdődött meg. Így tehát Róma egész erejét a reformáció ellen való harc céljaira használhatta. Másfelől viszont az az erő, mellyel a reformáció csatáját kellett volna megvívni, belső viszálykodásokban merült ki. Mialatt a jezsuita hitszónokok, jezsuita gyóntatók, jezsuita nevelők elárasztották Európát, hogy elméjük minden képességét, vérük minden cseppjét egyházuk ügyének áldozzák, a protestáns hittudósok azzal foglalkoztak, hogy cáfolatokat írtak, a protestáns uralkodók pedig, hogy büntetéseket diktáltak oly felekezetieskedők ellen, kik éppoly jó protestánsok voltak, mint ők.
Cumque superba foret Babylon spolianda tropaeis,
Bella geri placuit nullos habitura triumphos"
304
A pfalzi választófejedelemségben kálvinista fejedelem üldözte a lutheránusokat. Szászországban lutheránus fejedelem üldözte a kálvinistákat. Svédországból mindenkinek, aki, ha csak egy pontban is, kifogásolta az ágostai hitvallást, száműzetésbe kellett mennie. Skótországban Melville protestánsokkal vitatkozott az egyházi kormányzás kérdései felől. Angliában a tömlöcök megteltek olyan emberekkel, kik, noha buzgó szívvel csüggtek a reformáció ügyén, a fegyelem és a tan minden pontjára nézve nem egyeztek teljesen az udvarral. Voltak, kiket azért üldöztek, mert tagadták az elkárhozás tantételét, és voltak, kiket azért, mert nem öltötték fel a karinget. Az ír népet akkoriban minden valószínűség szerint félannyi fáradsággal lehetett volna elhódítani a pápistaságtól, mint amennyit Whitgift a puritánok elnyomásában és Marprelate Márton a püspökök meggyalázásában fejtett ki.
Amiként nagy előnyben voltak a katolikusok a protestánsokkal szemben a buzgóság és az összetartás tekintetében, ugyanúgy sokkal különb volt a szervezettségük is. Igazában szólva, támadó célokra a protestantizmusnak egyáltalában nem volt szervezete. A reformált egyházak merőben nemzeti egyházak voltak. Az angol egyház csak Anglia számára volt. Ugyanoly tisztára helyi intézmény volt, mint a közönséges peres ügyek törvényszéke, és teljesen hiányában volt minden oly gépezetnek, mely a külföldre való kihatásokra szolgált volna. Hasonlóképpen a skót egyház csak Skótország számára volt. Ezzel
305
szemben a katolikus egyház hadműveletei kiterjedtek az egész világra. Lambethben vagy Edinburghban senki se gondolt azzal, hogy mi történik Lengyelországban vagy Bajorországban. Rómában azonban Krakkó vagy München ugyanoly nagy érdeklődésnek volt a tárgya, mint akár a lateráni Szent János plébániája. A mi szigetünk, a protestáns érdekek főhelye nem küldött egyetlen hittérítőt, egyetlen nevelőt sem a nagy szellemi harc színterére. Nem állítottak fel egyetlen szemináriumot sem azzal a rendeltetéssel, hogy idegen országok ilynemű szükségletének fedezésére embereket képezzenek ki. Németország, Magyarország és Lengyelország viszont telve volt spanyol és olasz eredetű ügyes és tevékeny hittérítőkkel, és Rómában kollégiumokat állítottak fel az északi népek fiatalságának oktatására. A protestantizmus szellemi hadserege merőben helyi milícia volt, mely hasznos lehetett valamely betörés esetében, de amelyet idegenbe nem lehetett kiküldeni, és amely ennélfogva nem tehetett hódításokat. Rómának is volt ily helyi milíciája, de volt olyan hadereje is, melyet a kellő pillanatban mozgósíthatott külföldi szolgálatra, lett légyen ez akármily veszedelmes vagy kellemetlen. Ha a főhadiszálláson abban a meggyőződésben voltak, hogy egy palermói jezsuita tehetsége és jelleme folytán alkalmas Litvániában szembeszállani a hitújítókkal, a parancs nyomban elhangzott, és nyomban követésre talált.
Egy hónap múlva az egyház hithű szolgája
306
már ott prédikált, katekizált és gyóntatott túl a Niemenen.
Lehetetlen tagadni, hogy a római egyház politikája igazi mesterműve az emberi okosságnak. Valójában csak az ilyen politika lehetett rá képes, hogy ilyen támadásokkal szemben ilyen tanokat megvédelmezzen. Ezerkétszáz eseménydús év tapasztalatai, az államférfiak negyven nemzedékének tehetsége és türelmes fáradozása oly tökéletessé fejlesztette e politikát, hogy az összes alkalmatosságok között, melyeket az emberi nem elámítására és elnyomására kigondoltak, ez foglalja el a legfőbb helyet. Minél szilárdabban meg vagyunk győződve, hogy az ész és a Biblia határozottan a protestantizmus mellett szól, annál nagyobb a kedvetlen csodálat, mellyel ezt a taktikai rendszert nézzük, amely ellen hiába való volt az ész és a Biblia felhasználása.
Köteteket tölthetnénk meg, ha bővebben bele akarnánk bocsátkozni e kiválóan érdekes tárgyba. Ennélfogva tehát ezúttal csak egyetlen fontos részt emelünk ki a római egyház politikájából. Kitűnően érti, amihez soha egyetlen másik egyház sem értett, hogy miként bánjon a rajongókkal. Némely felekezetben, különösen a gyermekkorukat élő felekezetekben, eltűrik a rajongás meglétét. Más felekezetekben, különösen azokban, melyek már régtől fogva megvannak és gazdagon el vannak látva, a rajongást rossz szemmel nézik A katolikus egyház se nem enged a rajongásnak, se nem üldözi, hanem felhasználja. Olybá tekinti, mint valami nagy mozgató erő, mely mint egy
307
pompás ló izomereje, magában véve se nem jó, se nem rossz, de amely úgy irányítható, hogy nagy haszon vagy nagy kár származik belőle, és amelynek irányítását magának tartja fenn. Ostobaság lenne egy lovat úgy halálra kergetni, mint valami farkast. De még ostobább dolog lenne szabadjára ereszteni, hogy összetörje a kerítéseket és legázolja a járókelőket. Az ésszerű eljárás az, hogy úrrá kell lenni az akaratán anélkül, hogy fogyatkozást szenvedjen erejében, meg kell tanítani, hogy engedelmeskedjék a kantárnak, aztán pedig rá kell bírni, hogy teljes sebességgel vágtasson. Ha egyszer már ismeri urát, annál értékesebb, minél kitartóbb és tüzesebb. És éppen ez volt az a rendszer, melyet a római egyház a rajongók tekintetében követett. Tudja, hogy a vallásos érzések, ha teljes uralomra jutottak a lélek felett, roppant erőt adnak, fölébe emelik az embert a fájdalom és az öröm behatásának, a gyalázatot dicsőség színében tüntetik fel, és magát a halált is olybá vétetik, mint amely csak kezdete egy magasabb és boldogabb életnek. Tudja, hogy ilyen állapotban semmiféle ember se megvetendő. Lehet közönséges, tudatlan, vizionárius, különc; de megtesz és elszenved oly dolgokat, melyeket hogy valaki megtegyen és elszenvedjen, érdekében áll az egyháznak, de amelyektől a nyugodt és józaneszű emberek visszariadnának. Az egyház tehát besorozza őt szolgái közé, kijelöli valami vesztett állomásra, hol inkább rettenthetetlenségre és hevességre, semmint meggondolásra és önuralomra
308
van szükség, és áldásával meg helyeslésével útnak indítja.
Angliában nemritkán megtörténik, hogy valami üstfoltozó vagy szeneslegény hall egy prédikációt, vagy beleesik egy értekezésbe, mely megriasztja lelkének állapota felől. Ha izgékony idegrendszerű és heves képzelődésű ember: azt hiszi, hogy a gonosz lélek hatalmába került. Töprenkedni kezd, hogy vajon nem követte-e el a megbocsáthatatlan vétket. Minden vad eszmét, mely elméjében támad, az ördög sugallatának tart. Álmát a végítélet, a nyitott könyvek és az olthatatlan tűz képei nyugtalanítják. Ha, szórakozáshoz és kicsapongáshoz menekül, hogy e kínzó gondolatoktól megszabaduljon: a megkönnyebbülés csalóka volta csak még sötétebbé és még reménytelenebbé teszi nyomorúságát. Végül is fordulat áll be. Kibékült megsértett Teremtőjével. Hogy egy olyan valakinek a szép képeivel mondjuk, aki maga is keresztülment e megkísértésen: kilép a Halál Árnyékának völgyéből, a csapdák és hálók, posványok és tátongó mélységek, gonosz szellemek és ragadozó vadállatok sötét országából. Útja napsütésben vezet. Felhág a Gyönyörűséges hegyre, és a csúcsról, a távolból megpillantja a ragyogó várost, mely zarándoklásának végcélja. Ekkor aztán természetes és bizonyára nem kárhoztatni való vágy ébred benne, hogy másokkal is közölje a gondolatokat, melyektől szíve a csordulásig van, intse a hanyagokat és biztassa azokat, kiknek lelkük fel van kavarva. Az érzés, mely arra ösztökéli,
309
hogy egész életét a vallás tanítására szentelje, erős szenvedély, mely a kötelesség ruháját öltötte magára. Buzdítja szomszédait, és ha vau hozzá tehetsége, gyakran nagy hatással cselekszi ezt. Úgy könyörög, mintha saját életéért könyörögne, könnyek között, patetikus mozdulatokkal és égő szavakkal, és csakhamar gyönyörrel, mely talán nem egészen mentes az emberi gyöngeség némi hozzákeverődésétől, tapasztalja, hogy nyers ékesszólása felébreszt és olvadóvá tesz oly hallgatókat, kik szép nyugodtan alusznak, mialatt a rektor az apostoli utódlásról prédikál. A buzgóság, mellyel Istenért lelkesedik, a szeretet, mellyel embertársai iránt viseltetik, a gyönyörűség, melyet újan felfedezett hatalmának gyakorlásában érez, arra készteti, hogy hitszónokká legyen. Nincs perlekedő szándéka az intézménnyel szemben, nincs kifogása annak formulái, kormányzata vagy talárjai ellen. Örvendve venné, ha beléphetne legszerényebb szolgái közé; de akár befogadják, akár elutasítják: érzi, hogy hivatása meg van határozva. A felavatást megkapta, éspedig nem az ariánus és pápista püspökök hosszú és kétséges sorának közvetítésével, hanem egyenesen a magasságból. Megbízatása ugyanaz, mint amelyet a Mennybemenetel hegyén a tizenegy apostol kapott. Azért, mert nincsenek emberi bizonyítványai, egy cseppet se tartózkodik, hogy hirdesse a dicsőséges üzenetet, melyet az egyház igazi feje bízott reá. Az ilyen lelkületű ember számára az intézmény keretein belül nincs hely. Nem járt kollégiumba; nem tud görög szerzőt fejtegetni
310
vagy latin dolgozatot írni, és azt hallja, hogy ha az egyház közösségében akar maradni, csak mint hallgató teheti azt, ha pedig el van szánva, hogy tanító lesz, azon kell kezdenie, hogy elszakad az egyháztól. Hamarosan kész az elhatározással. Feláll a Tower Hillre vagy Smithfieldben szónokol. Gyülekezet alakul. A hatóságtól kieszközlik az engedélyt. Egy egyszerű téglaépületet emelnek, benne szószék és padok, a neve Eben-ezer vagy Bethel. Néhány hét alatt az egyház örökre elvesztett több mint száz családot, melyek közül egyetlenegynek se volt a legkisebb kifogása se hittételei, liturgiája, kormányzata vagy szertartásai ellen.
Teljességgel más a római egyház politikája. A tudatlan rajongót, kit az anglikán egyház ellenségévé, éspedig, bármit mondjanak is a művelt és tudós emberek, veszedelmes ellenségévé tesz, a katolikus egyház a maga harcosává teszi. Tessékeli, hogy növessze meg a szakállát, sötétszínű, durva posztóból való csuhát és kámzsát ad rá, kötelet köt a dereka köré, és útnak indítja, hogy tanítson a nevében. Nem került neki semmibe. Egyetlen aranyat se vesz el javadalmas papságának jövedelméből. Az alamizsnából él, melyet azoktól kap, kik tisztelik egyházi jellegét és hálásak tanításaiért. Igaz, hogy nem éppen Massillon stílusában prédikál, de oly hangon, mely megmozgatja a tanulatlan hallgatók szenvedélyeit, és minden befolyását arra használja, hogy erősítse az egyházat, melynek szolgája. Ez egyház iránt oly erős ragaszkodás él benne,
311
hogy nem különb a bíbornokokban sem, kiknek skarlátszín hintói és egyenruhás szolgái a quirináli palota bejáratánál torlódnak. Ilyen módon a római egyház egyesíti magában minden erejét a megállapított intézményszerűségnek is, meg független különvéleménynek is. A legnagyobb pompához, melyet fent az uralkodó hierarchia mutat fel, hozzákapcsolja mindazt az energiát, melyet lent az önkéntesek rendszere szolgáltat. Könnyen említhetnénk egész újkeletű példákat, hogy száz- és százezrek szívét, kiket a javadalmas papság önzése, lustasága és gyávasága elidegenített tőle, a kolduló barátok buzgósága visszatérítette hozzája.
E rendszerben még a női tevékenységnek is jut szerepe. Az ájtatos nők számára a római egyháznak vannak lelki feladatai, méltóságai és hatáskörei. Nálunk, ha egy nemes hölgyet a rendesnél nagyobb buzgóság ösztökél a vallás terjesztésére, rendszerint az történik, hogy akár van kifogása az uralkodó egyház valamely tanítása vagy szertartása ellen, akár nincs, végül is egy új szakadás fűződik a nevéhez. Ha egy jámbor és jóakaratú nő belép a börtön celláiba, hogy imádkozzon nemének legszerencsétlenebb és leglealacsonyítottabb tagjaival: az egyház részéről való minden felhatalmazás nélkül cselekszi ezt. Semmiféle eljárási mód sincs eléje szabva, és még jó, ha a börtön lelkésze nem panaszkodik betolakodása miatt, és ha a püspök nem csóválja a fejét ilyen szabálytalan buzgóságon. Rómában Huntingdon grófné Szent Szelina néven helyet kapna
312
naptárban, Fryné asszony pedig alapítója és első apátnője lenne a tömlöcről nevezett nővérek áldott rendjének.
Helyezzük át Loyola Ignácot Oxfordba: biztos, hogy egy roppant elszakadásnak lesz a fejévé. Helyezzük át Wesley Jánost Rómába: biztos, hogy első generálisa lesz egy, az egyház érdekeiért és méltóságáért küzdő új társaságnak. Helyezzük át Szent Teréziát Londonba: nyughatatlan rajongása őrültséggé forr ki, melyet mesterkedések színeznek. Jósnőjük, anyjuk lesz a hívőknek, disputációkat folytat az ördöggel, pecsétes bűnbocsánat-leveleket oszt imádóinak, és Shylockról hazudozik bennük. (*) Helyezzük át Southcote Johannát Rómába. Mezítlábas karmelita-rendet alapít, melynek minden egyes tagja kész vértanúságot szenvedni az egyházért; emlékének ünnepélyes istentiszteletet szentelnek, és szobra, mely ott áll a szenteltvíztartó felett, szemébe tűnik minden idegennek, ki belép Szent Péter templomába.
Sokáig időztünk e tárgynál, mert azt hisszük, hogy a sok tényező között, melyeknek a római egyház épségét és a XVI. század végén aratott diadalát köszöni, a legfőbb az a mélyenjáró politika, mellyel oly személyeknek, mint Szent Ignác és Szent Terézia, a rajongását felhasználta.
Mert a protestáns párt csakugyan le volt győzve és meg volt alázva, Franciaországban oly erős volt a katolikus reakció, hogy IV. Henrik kénytelenítve látta magát választani vallása és koronája között. Világos örökösödési jogának
(*) Fordítási hiba: az eredetiben Silóról, vagyis az ószövetségi szent sátor egykori helyéről van szó. A szóban forgó kifejezés az angolban is szokatlan szerkezetű és homályos ("issues sealed pardons to her adorers, and lies in of the Shiloh"). [NF]
313
és kiváló személyi tulajdonságainak ellenére is be kellett látnia, hogy amíg ki nem békül a római egyházzal, még azoknak a vitéz nemeseknek se számíthat a hűségére, kiknek szilaj bátorsága megfordította az irry-i csata sorsát. Belgiumban, Lengyelországban és Dél-Németországban a katolicizmus teljes győzelmet aratott. Csehország ellenállása le volt törve. A Pfalz meg volt hódítva. Felső- és Alsó-Szászországot elárasztották a katolikus hadak. A dán király kiállt, mint a reformált egyházak protektora; leverték, menekülnie kellett a birodalomból, és saját birtokaiban is megtámadták. Az osztrák ház seregei mind előbbre nyomultak, Pomerániát leigázták, és előhaladásukban csak Stralsund sáncai állították meg őket.
És az is megint megfordult. A vallási érzés ellentétes irányokban való heves kitörése adta meg jellegét egy egész század egész történetének. Először a protestantizmus űzte vissza a katolicizmust az Alpokig és a Pireneusokig, aztán a katolicizmus, mely összeszedte magát, űzte vissza a protestantizmust egész a germán óceánig. Ekkor a nagy déli reakció is elkezdett lankadni, mint ahogy előbb a nagy északi mozgalom ellankadt. A katolikusok buzgalma hűlőfélbe jutott. Összetartásuk felbomlott. A vallásos izgalom paroxizmusa elmúlt mind a két oldalon. Az egyik fél ugyanoly messze hanyatlott Loyola szellemétől, mint a másik Lutherétől. Három nemzedéken át a politikának a vallás volt a kútfeje. Franciaország, Skótország, Hollandia, Svéd-
314
ország forradalmai és polgárháborúi, a hosszú küzdelem, mely Fülöp és Erzsébet között folyt, a cseh koronáért való véres versengés, ez mind teológiai vitákból fakadt. Most azonban nagy változás állott be. A harc, mely Németországban dühöngött, elvesztette vallási jellegét. Az egyik fél részéről nem annyira a római egyház lelki fennhatóságáért, mint inkább az osztrák ház világi fennhatóságáért folyt. Az ellenpárton viszont nem annyira a reformált tanokért, mint inkább a nemzeti függetlenségért harcoltak. A kormányok kezdtek új szövetségekbe csoportosulni, melyekben sokkal inkább néztek a politikai érdekeknek, semmint a vallási meggyőződésnek a közösségére. Még Rómában is vegyes érzésekkel figyelték a katolikus fegyverek előnyomulását. A pápa önálló, másodrangú fejedelem volt, és ugyanúgy a szívén feküdt a hatalmak egyensúlyának megmaradása, mint az igazság elterjesztése. Tudták, hogy jobban félt egy egyetemes monarchia keletkezésétől, mint amennyire óhajtotta az egyetemes egyház felvirágzását. Végül is egy jelentős esemény értésére adta a világnak, hogy a felekezetek háborúja megszűnt, és helyébe az államok háborúja következett. Az osztrák ház ellen oly koalíció alakult, mely kálvinistákat, lutheránusokat és katolikusokat egyesített magában. A koalíció élén a kor első államférfia és első harcosa állott. Amaz a katolikus egyház egyik fejedelme, kit nevezetessé tett az erély és a siker, mellyel a hugenottákat letörte; emez egy protestáns király, ki oly forradalomnak kö-
315
szönhette trónját, melyet a pápistaság ellen való gyűlölet támasztott. Richelieu és Gusztáv Adolf szövetkezése jelzi az időt, melyben a nagy vallási küzdelem véget ért. A háború, mely utána következett, az európai egyensúlyért való háború volt. Mikor aztán végre megkötötték a vesztfáliai békét, kitűnt, hogy a római egyház teljes birtokában maradt egy óriási területnek, mely az előző század közepén úgy látszott, hogy elvész a számára. Európa egyetlen része se maradt protestáns, kivéve azt a részt, mely általánosan protestánssá vált, még mielőtt a nemzedék, mely Luthert prédikálni hallotta, eltűnt a föld színéről.
Ez időtől fogva katolikusok és protestánsok mint olyanok között nem volt vallási háború. Cromwell korában a protestáns Anglia együtt tartott a katolikus Franciaországgal, melyet akkor egy pap kormányzott, a katolikus Spanyolország ellen. III. Vilmos, a sajátosan protestáns hős, feje volt egy koalíciónak, mely nem egy katolikus hatalmat foglalt magában, és amelyet titokban még Róma is támogatott, – a katolikus Lajos ellen. Anna királynő korában a protestáns Anglia és a protestáns Hollandia összefogott a katolikus Savoyával és a katolikus Portugáliával oly célból, hogy Spanyolország koronáját egy vakbuzgó katolikus helyett egy másik vakbuzgó katolikusnak juttassák.
A két vallás közti földrajzi határvonal mindmáig jóformán pontosan az maradt, ami a harmincéves háború befejezésekor volt, és a protes-
316
tantizmus semmiféle bizonyítékot se szolgáltatott arról a "terjeszkedési erő"-ről, melyet neki tulajdonítottak. A protestáns azonban – és nagyon méltán – büszkélkedve hivatkozik reá, hogy a vagyonosság, civilizáció és értelmiség sokkal nagyobb mértékben növekedett meg a határvonaltól észak felé, semmint dél felé, és hogy a természettől oly kevéssé dédelgetett országok, mint Skótország és Poroszország, ma a világ legvirágzóbb és legjobban kormányzott részei közé tartoznak, míg Genova márványpalotái kihaltan állanak, Campania szépséges partjait banditák háborgatják, és a pápai állani termékeny tengermelléke bivalyok és vaddisznók tanyája. Nem lehet kétségbevonni, hogy a XVI. század óta a protestáns nemzetek határozottan többet haladtak, mint szomszédaik. A haladás általában jelentékeny azoknál a nemzeteknél is, melyeknél a protestantizmus, ha a végleges győzelmet nem nyerte is el, de hosszú ideig állta a küzdelmet, és maradandó nyomokat hagyott. Mikor azonban katolikus országba jutunk, Európának abba a részébe, hol a reformáció első szikráját, mihelyt mutatkozott, rögtön eltiporták, és ahonnan az áradat, mely a protestantizmust visszaűzte, kiindult – a legjobb esetben is csak vajmi lassú haladást és egészben véve hanyatlást látunk. Hasonlítsuk össze Dániát és Portugáliát. Mikor Luther fellépett, a portugálok fölénye kétségtelen volt. Ma nem kevésbé bizonyos a dánok fölénye. Hasonlítsuk össze Edinburgh-t és Firenzét. Edinburgh minden más, akár protestáns,
317
akár katolikus fővárosnál kevesebbet köszönhet az éghajlatnak, a talajnak és az uralkodók pártfogoló gondozásának. Firenze mindezekben a tekintetekben kiválóan szerencsés volt. De aki tudja, mi volt Firenze és mi volt Edinburgh a reformációt megelőző nemzedék idejében és mi most: el fogja ismerni, hogy az utóbbi három évszázad folyamán valami nagy ok játszott közre az európai család egyik részének felemelésére, a másiknak pedig lesüllyesztésére. Hasonlítsuk össze Anglia történetét Spanyolországéval a legutóbbi évszázadban. Hadierőben, művészetben, tudományban, irodalomban, kereskedelemben, földművelésben szembeszökő az ellentét. És a különbség nem határolódik az Atlanti-óceánnak csak az innenső partjára. Azok a gyarmatok, melyeket Anglia alapított Amerikában, hatalom tekintetében mérhetetlenül túlszárnyalták azokat, melyeket Spanyolország alapított. Márpedig semmi okunk sincs azt hinni, hogy a XVI. század elején a kasztíliai bármely tekintetben is alatta állott volna az angolnak. Szilárd meggyőződésünk, hogy nagy civilizációját és felvirágzását Észak főként a protestáns reformáció erkölcsi hatásának köszönheti, míg Európa déli államainak hanyatlása leginkább a nagy katolikus visszahatásnak tulajdonítandó.
Mintegy száz évvel a protestantizmus és a katolicizmus közti határvonal végleges megállapítása után kezdtek mutatkozni a tünetei a negyedik nagy veszedelemnek, mely a római egyházat fenyegette. A vihar, mely most feltá-
318
madt ellene, ugyancsak másféle volt, mint amelyek megelőzték. Régebbi ostromlói tanainak csak egy részét tették kérdés tárgyává. Most oly iskola keletkezett, mely az egészet elvetette. Az albigenseknek, a lollardoknak, a lutheránusoknak, a kálvinistáknak pozitív vallási rendszerük volt, melyhez szilárdan ragaszkodtak. Az új felekezet tagjainak hitvallása merőben tagadó volt. Egyik alaptételüket a protestánsoktól, másikat pedig a katolikusoktól vették. Az utóbbiaktól elfogadták, hogy egyedül a katolicizmus a tiszta és valóságos kereszténység. Az előbbiekkel pedig egyetértettek abban, hogy azt tartották, a katolikus tanrendszer némely része ellenkezik az értelemmel. A következtetés magától kínálkozott. Két tétel, melyek közül különvéve mindegyik összefér a legrajongóbb ájtatossággal, együttvéve a vallástalanság rendszerének szolgáltatott alapot. Bossuet tanítása, hogy az evangélium az átlényegülés mellett szól, és Tillotson tanítása, hogy az átlényegülés képtelenség, egymáshoz kapcsoltan logikai szükségszerűséggel vezet Voltaire következtetéseihez.
Ha a Párizsban keletkezett szekta csak puszta gúnyolódók szektája lett volna, nagyon valószínűtlen, hogy mély nyomokat hagyott volna Európa intézményeiben és erkölcseiben. A puszta tagadás, a puszta epikureusi hitetlenség, miként Lord Bacon nagyon helyesen megjegyzi, sohasem forgatta fel a világ békéjét. Nem szolgáltat indítékot a cselekvésre, nem sugall lelkesedést. Nincsenek hittérítői, keresztes vitézei, vértanúi. Ha a
319
szent bölcsészeti egyház pátriárkája megelégedett volna vele, hogy élceket faragjon Saul szamarairól és Dávid feleségeiről, és hogy Ezékiel költészetét ugyanoly szűkkörű szellemben bírálgassa, mint ahogy Shakespeare-ét bírálta, Rómának csak kevés oka lett volna a félelemre. Mi azonban tartozunk neki és társainak a kijelentéssel, hogy erejük igazi titka az igazságban volt, mely tévedéseikkel keveredett, és az emelkedett lelkesedésben, mely léhaságuk alatt rejtőzött. Oly emberek voltak, kik minden, erkölcsi és értelmi hibájuk mellett őszintén és komolyan óhajtották az emberi nem helyzetének javulását, kiknek a kegyetlenség és az igazságtalanság láttára felforrt a vérük, kik minden tehetségükkel, melyet felhasználhattak, férfias háborút folytattak azellen, amit visszaélésnek tekintettek, és akik számos jellemző alkalommal bátran odaálltak a hatalmas és az elnyomott közé. Amellett, hogy oly megátalkodottsággal és méltánytalansággal támadták a kereszténységet, mely semmiképp sem illik oly emberekhez, kik filozófusoknak nevezik magukat, megvolt bennük – és sokkal nagyobb mértékben, mint ellenfeleikben – az a mindenféle fajú és rangú ember iránt való könyörületesség, melyet a kereszténység parancsol. A vallási üldözés, a kínvallatás, önkényes bebörtönözés, a kivégzések szükségtelen szaporítása, a törvényszékek pörhalasztásai és jogtiprása, az adóbérlők harácsolása, a rabszolgaság, a rabszolga-kereskedés állandó tárgya volt élénk szatírájuknak és ékesszóló fejtegetéseiknek. Ha Toulouse-ban egy ártat-
320
lan embert kerékbe törtek, ha egy fiatalembert, ki csak botlást követett el, Abbeville-ben lefejeztek, ha egy derék tisztet, kit a hatósági igazságtalanság elnyomott, felpeckelt szájjal a Grève térre hurcoltak meghalni: a Genfi-tó partjáról nyomban megszólalt egy hang, mely elhatott Moszkvától Cadixig, és amely az igazságtalan bírákat egész Európa megvetésének és utálatának szolgáltatta át. A tulajdonképpeni hatékony fegyvereket, melyekkel az evangéliumi hitet támadták, a filozófusok az evangéliumi erkölcstantól kölcsönözték. Az evangélium erkölcsi és dogmatikai része ekképpen szerencsétlenül egymás ellen irányítódott. Az egyik oldalon állt az egyház, mely dicsekedett az apostoloktól átszármaztatott tan tisztaságával, de amelyet megbélyegzett a Szent Bertalan-éji mészárlás, a legjobb király meggyilkoltatása, a Cévennek-beli háború, Port-Royal lerombolása. A másik oldalon ott volt egy szekta, mely nevette a Szentírást, nyelvét öltögette a szentségekre, de kész volt, hogy országokkal és birodalmakkal szálljon szembe az igazság, az irgalom és a türelmesség érdekében.
A vallástalanság, mely történetesen párosult az emberszeretettel, egy időre diadalmaskodott a valláson, mely történetesen párosult a politikai és társadalmi visszaélésekkel. Minden meghódolt az új reformátorok buzgalmának és tevékenységének. Franciaországban minden ember, ki az irodalomban kitűnt, az ő soraikban volt. Minden év új és új munkákat szült, melyek érvvel, gúnnyal és nevetséggel ostromolták az egyház
321
alapvető elveit. Az egyház nem védekezett mással, csak hatalmi cselekedetekkel. Tilalmakat bocsátottak ki, könyveket koboztak el, a hitetlen írók holttetemét sértésekkel illették; de nem támadt se Bossuet, se Pascal, ki szembeszállt volna Voltaire-rel. A katolikus hitvallás mellett nem jelent meg egyetlen védőirat sem, amely valami jelentékeny hatást tett volna, vagy amely csak emlékezetes is maradt volna. Egy olyan véres és könyörtelen üldözés, mint amilyen letörte az albigenseket, letörhette volna a filozófusokat is. De a Montfortok és Domonkosok ideje elmúlt. A büntetések, melyeket a papoknak még módjukban állott kiszabni, elegendők voltak az ingerlésre, de nem voltak elégségesek az elpusztításra. A harcban a hatalom és az elmésség állott egymással szemben, és a hatalom sokkal nagyobb mértékben volt korlátok közé szorítva, mint az elmésség. Az ortodoxia csakhamar egyértelművé vált a tudatlansággal és a butasággal. A művelt embernek éppoly elengedhetetlen volt, hogy lenézze hazája vallását, mint hogy ismerje annak irodalmát. Az új tanítások gyorsan elterjedtek a keresztény világban. Párizs fővárosa volt az egész kontinensnek. A művelt körökben mindenütt a francia volt az uralkodó nyelv. Itália és Spanyolország irodalmi dicsőségének lejárt az ideje. Németországé még csak nem is hajnalodott. Angliáé még csupán az angoloknak fénylett. Franciaország tanítói Európa tanítói voltak. A párizsi vélemények hamarosan elterjedtek túl az Alpokon is a művelt osztályokban, és
322
az inkvizíció minden ébersége se tudta megakadályozni, hogy az új eretnekséget becsempésszék Kasztíliába és Portugáliába. Még önkényuralmi kormányok is örömmel látták e filozófia hódítását. Számos, általában dicséretes, néha az időre, helyre és a közhangulatra való kellő tekintet nélkül elsietett reform tanúskodik befolyásának nagyságáról. Poroszország, Oroszország, Ausztria és egy csomó kisebb állam uralkodója úgy szerepelt, mint aki a beavatottak közé tartozik.
Külső látszatra a római egyház még mindig oly díszes és ragyogó volt, mint azelőtt; de az alap alá volt aknázva. Egy állam se vált ki a vele való közösségből és egy se kobozta el jövedelmeit; de a nép tisztelete mindenütt elpártolóban volt tőle.
Az első nagy figyelmeztető csapás annak a társaságnak a bukása volt, mely a protestantizmussal való küzdelemben a római egyházat megmentette az elpusztulástól. A jezsuita rend sohasem épült fel abból a sebesülésből, mely a Port Royallal [a janzenistákkal] való küzdelemben érte. A filozófusok most még keményebben támadták. Erélye meg volt törve, hírneve beszennyezve. Sértésekkel halmoztatván el Európa minden tehetséges emberétől, a polgári hatóságoktól elítéltetve, a hierarchia fejeitől csak gyöngén védelmeztetve: elbukott, és nagy volt az ő bukása. (*)
A mozgalom növekvő sebességgel haladt előre. Az új szekta első nemzedéke elmúlt a föld színéről. Voltaire tanait oly utódok örökölték és túlozták, kik úgy aránylottak hozzá, mint
(*) A pápa feloszlatta. [NF]
323
az anabaptisták Lutherhez vagy az ötödik monarchia emberei Pymhez. Végül elkövetkezett a forradalom. Leomlott a régi francia egyház, minden pompájával és gazdagságával együtt. Tagjai közül némelyek azzal vásárolták meg létfenntartásukat, hogy elkülönültek Rómától és új szakadást kezdeményeztek. Mások, örvendve az új féktelenségnek, elhajították szent ruházatukat, kijelentették, hogy egész életük csalás volt, bántalmazták és üldözték a vallást, melynek szolgái voltak, és még a jakobinus-klubban és a párizsi községtanácsban is kitűntek szemérmetlenségük és vérszomjuk túlságával. Másokat, kik hívebben kitartottak elveik mellett, tárgyalás nélkül csapatosan mészároltak le, öltek a vízbe, lőttek agyon vagy akasztottak a lámpaoszlopokra. Ezren meg ezren menekültek hazájukból, hogy ellenséges oltárok árnyékában keressenek menedéket. A templomok zárva voltak, a harangok elnémultak, az oltárokat kifosztották, az ezüst feszületeket beolvasztották. Karinges és stólás bohócok a konvent sorompója előtt táncolták a carmagnole-t. Marat mellszobrával cserélték ki a kereszténység vértanúinak szobrait. A Notre-Dame oltári trónusán egy prostituált ült, és fogadta ezrek meg ezrek hódolatát, kik azt kiáltották, hogy e régi gót ívek végre most először az igazság igéit visszhangozzák. Az új hitetlenség éppoly türelmetlen volt, mint a régi babona. Tiszteletet mutatni a vallás iránt annyi volt, mint magára vonni az elpártolás gyanúját. A pap részére nem volt fenyegető veszedelem nélkül
324
megkeresztelni az újszülöttet, egymásba tenni a szeretők kezét vagy meghallgatni a haldokló gyónását. Az ész istennőjének abszurd imádása ugyan csak rövid ideig tartott, de Robespierre és Lepaux deizmusa nem kevésbé volt ellenséges a katolikus hit iránt, mint Clotz és Chaumette ateizmusa.
És az egyházat ért csapások nem szorítkoztak Franciaország területére. A forradalmi szellem, melyet egész Európa támadott, egész Európát visszaverte, átvette a hódító szerepét, és nem érve be a belga városokkal meg az egyházi választófejedelmek gazdag birtokaival, pusztítva átcsapott a Rajnán, és átment az Alpok szorosain. A protestantizmus ellen folytatott nagy háború egész tartama alatt Itália és Spanyolország volt a katolicizmus hadműveletének bázisa. Most Spanyolország készséges vazallusa volt a hitetleneknek, Itália pedig kénytelen volt meghódolni nekik. Régi fejedelemségeit a cisalpin köztársaság, a liguriai köztársaság és a parthenopei köztársaság váltotta fel. A lorettói oltárt megfosztották a kincsektől, melyeket hat évszázad ájtatossága halmozott fel. A római kolostorokat kirabolták. Az Angyalvár csúcsán a háromszínű zászló lengett. Szent Péter utódját fogolyként elhurcolták a hitetlenek. Fogolyként halt meg kezük között, és még a temetési tisztességet is sokáig megtagadták földi maradványaitól.
Nem meglepő, hogy 1799-ben még élesszemű megfigyelők is azt gondolták, hogy a római egyháznak végre ütött az utolsó órája. A túlsúly
325
egy idegen hatalomé, a pápa fogságban hal meg, Franciaország legelőkelőbb főpapjai idegen országban protestáns alamizsnán élnek, a nagyszerű épületek, melyeket az előző korok bőkezűsége Isten imádatának szentelt, győzelem-templomokká, politikai társaságok lakomázó helyiségeivé vagy teo-filantropikus kápolnákká változtak át – az ilyen jelekről méltán lehetett azt hinni, hogy a hosszú uralom bevégződésének közeledését hirdetik.
De a vég még nem következett el. Noha megint halálra volt szánva, a hófehér szarvasnak még mindig nem a halál volt a sorsa. Még mielőtt VI. Pius hamvai felett temetési szertartás végbement volna, máris megkezdődött a nagy reakció, mely az azóta eltelt negyven esztendő után még mindig növekedőnek látszik. Az anarchia napja elmúlt. Az összevisszaságból a dolgok új rendje támadt, új dinasztiák, új törvények, új címek – és közöttük kiemelkedett a régi vallás. Az araboknak van egy regéjük, mely azt mondja, hogy a nagy piramist vízözön előtti királyok építették, és hogy minden emberi alkotás között egyedül ez bírta el a vízözön súlyát. Ugyanilyen volt a pápaság sorsa is. A nagy áradat elborította, de mély alapzata rendületlen maradt, és amikor az ár leapadt, egymagában állott fenn egy eltűnt világ romjai között. A hollandi köztársaság elmúlt, és elmúlt a német császárság is, meg a velencei nagytanács, meg a helvét liga, meg a Bourbon-ház, meg Franciaország arisztokráciája és parlament-
326
jeinek serege. Európa tele volt új alkotásokkal, mint a francia császárság, olasz királyság, rajnai szövetség. És az újabb események nemcsak területi határokra és politikai intézményekre hatottak ki. A katolikus Európa nagy részében gyökeres változáson ment át a vagyon eloszlása és a társadalom összetétele és szelleme is. De a változhatatlan egyház még mindig itt áll.
Reméljük, hogy egy jövendő és Ranke tanárhoz hasonlóan avatott és mértéktudó történetíró meg fogja írni a katolikus megújhodás történetét a XIX. században. Úgy érezzük, hogy mi nagyon is közel vagyunk korunkhoz, és hogy ha folytatnók, abban a veszedelemben forgunk, hogy sok olyat találunk mondani, amiről feltehetnék, hogy haragos érzésből fakad, és ami bizonyosan haragos érzést keltene. Ennélfogva tehát még csak egy megjegyzést teszünk, melyről azt hisszük, hogy komoly figyelmet érdemel.
A XVIII. század folyamán a római egyház befolyása állandóan hanyatlóban volt. A hitetlenség nagy mértékben hódított Európa összes országaiban, némelyikben pedig egyenesen túlsúlyra tett szert. A pápaság végül is annyira alacsonyra süllyedt, hogy a hitetlenek szemében nevetség, a protestánsokéban pedig inkább sajnálkozás, semmint gyűlölet tárgya lett. A XIX. században e bukott egyház fokozatosan kiemelkedett hanyatlásából, és visszahódította régi birtokait. Ha mindenkinek, aki nyugodtan szemügyre veszi, ami az utóbbi pár év alatt Spanyolországban, Itáliában, Dél-Amerikában, Írország-
327
ban, Németalföldön, Poroszországban, sőt még Franciaországban is történt, meg kell látnia, hogy ezen egyháznak az elmék és a szívek felett való hatalma ma sokkal nagyobb, mint amilyen akkor volt, mikor az Enciklopédia és a Filozófiai szótár napvilágot látott. Bizonyára figyelemreméltó dolog, hogy sem a XVIII. század erkölcsforradalma, sem a XIX. század ellenforradalma a legkisebb észrevehető mértékben se növelte a protestantizmus birtokát. Amit az előbbi időszakban a katolicizmus elvesztett, az elveszett a kereszténység számára is; amit az utóbbi időszakban a kereszténység a katolikus országokban visszanyert, azt a katolicizmus nyerte vissza. Egész természetesen elvárhattuk volna, hogy számos elme a babonától a hitetlenséghez vagy visszafelé, a hitetlenségtől a babonához vezető úton megáll egy közbeeső állomásnál. A tantételek között, melyeket a jezsuiták iskoláiban tanítottak, és azok között, melyeket Holbach báró bizalmas vacsoráin hangoztattak, óriási a közbeeső tér, melyben, azt gondolhatnók, az emberi elme kielégítőbb pihenőhelyeket találhat magának, mint akár az egyik, akár a másik végponton. És a reformáció idejében milliók és milliók találtak ily nyughelyet. Akkoriban egész nemzetek tagadták meg a pápaságot, anélkül, hogy megszűntek volna hinni egy ősokban, a jövendő életben vagy Jézus isteni küldetésében. Viszont a XVIII. században, ha egy katolikus nem hitt többé a valóságos jelenlétben, ezer eset közül kilencszázkilencvenkilencben nem hitt többé
328
az evangéliumban sem; a mikor pedig elkövetkezett a reakció: az evangéliumban való hittel visszatért a valóságos jelenlétben való hit is.
Semmiképp sem akarjuk megkockáztatni, hogy e jelenségből valami általános törvényt vonjunk le; de nagyon figyelemreméltó dolognak tartjuk, hogy nem volt egy keresztény nemzet sem, mely elfogadta volna a reformáció elveit, ha nem még a XVI. század vége előtt fogadta el őket. Katolikus községek azóta hol hitetlenek, hol pedig újból katolikusok lettek, de egyikük se lett protestáns.
Ezzel befejezzük e futólagos vázlatot az emberiség történetének egyik legfontosabb szakaszáról. Olvasóink méltán lekötelezve érezhetik magukat irántunk, ha sikerült eléggé felkeltenünk érdeklődésüket, hogy elolvassák Ranke tanár könyvét. Csak figyelmeztetjük őket, hogy óvakodjanak a francia fordítástól, mely olyan munka, hogy éppoly kedvezőtlen színben tünteti fel a fordító erkölcsi jellemét, mint akár valami hamis tanúvallomás vagy hamis váltó, és azt tanácsoljuk nekik, hogy vagy az eredetit olvassák, vagy pedig az angol fordítást, mely csodálatra méltó hűséggel őrizte meg az eredeti értelmet és szellemét.