ZWINGLI 67 TÉTELE
AZ EREDETI SZÖVEGBŐL FORDÍTOTTA
ÉS JELEN ALAKJABAN A DEBRECZENI REF.
HITTANSZAKI ÖNKÉPZŐTÁRSULAT
REFORMÁCIÓI EMLÉKÜNNEPÉLYÉN
AZ 1908. ÉVI OKTÓBER HÓ 31. NAPJÁN
FELOLVASTAERDŐS KÁROLY
IV. éves hittanhallgató.
KÜLÖNLENYOMAT
A "KÖZLÖNY" XXXIX. ÉVFOLYAMÁNAK 3. ÉS 4. SZÁMÁBÓLDEBRECEN, 1908.
[A könyvecske internetes közzétételre való átengedéséért
köszönetet mondok Tamás Sándornak – NF]
Mélyen tisztelt Hallgatóság!
Amikor Luther az 1517. esztendőben ama nevezetes október 31-én a wittenbergi vártemplom ajtajára kifüggesztette az ő ismeretes 95 tételét és ezzel megindította szász földön a középkori keresztyén egyház reformálását, már akkor, sőt jóval előbb, ti. 1516-ban Svájcnak Einsiedeln nevű búcsújáró helyén, Zwingli határozott reformátori szellemű és tartalmú beszédeket tartott, hangsúlyozván mindazt, ami az evangélium szerint a bűnbocsánatra és a megigazulásra tartozik. [1] Külö-
[1] "Még mielőtt a mi vidékünkön bárki is tudott volna valamit a Luther nevéről, én már az 1516. esztendőben elkezdtem hirdetni Krisztus evangéliumát, úgy, hogy valahányszor szószékbe felmentem, mindannyiszor elővettem és egyedül a Bibliából kifejtettem azokat az Igéket, amelyeket azon a reggelen a misében az evangéliumhoz olvasni kell".
"Kicsoda fegyverzett fel engem az evangélium prédikálására és hogy egy egész evangéliumi iratról kapcsolatosan [talán: sorozatban] prédikáljak? Luther cselekedte ezt? Hiszen én már elkezdtem az evangéliumot hirdetni, még mielőtt a Luther nevének emlegetését hallottam, és azért kezdtem el ezelőtt 10 esztendővel a görög nyelv tanulását, hogy a Krisztus tudományát a maga eredetiségében megtanulhassam. Hogy mennyiben értem el ezt, ítéljék meg mások, de engemet ám nem Luther tanított; mert még két évig ismeretlen volt előttem a Luther neve azután is, amikor én kizárólagosan a Szentíráshoz tartottam magamat". (Schuler–Schulthess, Zwingli's Werke I. Band. p. 253–.254)
4
nösen kikelt a bűnbocsátó levelek, búcsú és képtisztelet ellen.
Zürichbe 1519-ben hívatván meg lelkészül, itt a Bibliát szabadon magyarázta, a kényszer-böjtöt elvetette, majd 1522. július 2. napján lelkész-értekezletet hívott össze Einsiedelnbe, hol az evangélium szabad prédikálását kimondották s a pap-nőtlenséget elvetették. [1]
Midőn Zwingli ily módon, az ő buzgó tevékenységével és tudományával a helvetiai lakosságot öntudatra ébresztette s a határos német földön már egymást érték a vallás ügyét tárgyaló birodalmi gyűlések: ekkor a zürichi városi tanács a felmerült vallási és egyházi kérdések beható megbeszélése, megvitatása es az összhangzatos eljárás megállapítása, valamint az egyértelmű haladás biztosítása céljából vitagyűlést hívott egybe, amelyre 1523. január 29-én mintegy 600–700 ember gyűlt össze, köztük a konstanzi püspök képviselői, papok és polgárok is nagy számmal. Az elnök a polgármester volt. Vitatkozás alapjáál Zwinglinek már előbb közzétett 67 tétele szolgált, amely 67 tétel szelleme, tartalma, szövege és célja a Szentírással annyira egybehangzó s a prófétai és apostoli szózatoknak oly hű
[1] A közösen megállapított és a konstanzi püspökhöz terjesztett "Supplicatio"-t az aláírók nevével együtt ld. Zwingli Opp. III. 17–25. és vö. Gieseler, Kirchengeschichte. Bonn 1840. III. 13. 1. Abt. p. 150.
5
visszhangja, hogy azokat nem csupán a helvetiai, hanem általában a középkori egyetemes keresztyén egyház reformációjának, sőt a korunkban is oly igen kívánatos, szükséges és hasznos vallási reformálásnak mintaszerű alapokmányául, igazi reformátori programul, harsonaként zúgó kiáltványul tekinthetjük.
E tételeknek nyilvános megvitatása és védelmezése folyamán, főképpen pedig a gyűlés befejezésekor fényesen győzedelmeskedett Zwingli mindennemú római tévelygés és hagyományos ferdeségek felett, s a zürichi tanács az ő tanítását és tételeiben körvonalazott irányelveit szabatosaknak, evangéliumi tartalmúaknak és a zürichi reformáció alapjául ismervén el, kimondotta, hogy: "Zwingli Ulrik mester folytassa munkáját és hirdesse, mint eddig, úgy ezután is az evangéliumot és az igaz isteni Írást mindaddig, míg jobb tudomásra nem jut". (Vö. Müller, Symbolik. Erl. u. Leipzig 1896. p. 397.)
Halljuk meg hát a helvét reformáció emez első alaptételeit, melyek is a következők:
Én, Zwingli Ulrik vallást teszek arról, hogy Zürich nagyérdemű városában a theopneusztosz, azaz az Istentől ihletett Írás alapján ezt a következő 67 tételt és véleményt hirdettem és kijelentem, hogy e nevezett tételekkel védekezem és vitézkedem. És amennyiben e most érintett
6
Írást nem helyesen érteném: elfogadom a jobb értelmű helyreigazítást, de csakis a mondott Írás alapján. [1]
I. Tévednek és Istent szidalmazzák mindazok, akik azt mondják, hogy az evangélium az egyház bizonyságtétele nélkül semmi.
Ján 3,31 5,39–41 14,26 16,13 Jer 31,33 Ésa 54,13 Ján 6,45 Gal 1,12 2 Mt 18,19 1Ján 4,12 Ján 5,44 1Ján 2,26–27
II. Az evangélium summája az, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, az Istennek igaz Fia, (1) az Ő mennyei Atyjának akaratát nekünk kijelentette, (2) és ártatlanságával minket a haláltól megszabadított és Istent kiengesztelte. (3)
(1) Lk 2,14 Ef 1,3–12 Ján 10,34–36 3,17k 35k 5,19–26 8,35kk 14,9–11 15,1–8 Fil 2,6–11 Lk 1,35 3,22 Mt 3,17 Mk 1,11
(2) Mt 5, 6, 7, Ján 5, 6, 14
(3) 1Pét 3,18 2,21–24 Róm 3,23–26 Ján 1,29 6,51 10, Róm 5,1 Kol 1, 2Kor 5
III. Mindazokra nézve tehát, akik voltak, vannak és lesznek (1), az idvesség egyedüli útja Krisztus (2)
(1) Ef 1 1Kor 15,22 Ján 6,40 8,56 Zsid 11,39
(2) Ján 14,6 10,9 Ef 2,14 Zsid 10,19–22
IV. Aki más ajtót keres vagy mutat, az téved, sőt gyilkosa a lelkeknek és tolvaj.
Ján 10,1 Mt 15,14 23 2Pét 2, Csel 20,23
[1] A római számmal jelzett egyes tételek alatt levő szentírásbeli bizonyságok voltaképpen nem tartoznak az eredeti szöveghez. Zwingli azonban az ezen tételeiről szóló fejtegetései és magyarázatai, ti. az Uslegen folyamán (vö. Zwingli's Werke I. 169–404.) álláspontját és meggyőződését a Bibliából merített erősségekkel védelmezi, és ezen nagyszámú erősségek közül iktattam én minden egyes tétel alá azokat a bibliai helyeket, amelyek az illető gondolatkör megvilágítására szolgálnak.
7
V. És így mindazok, akik másféle tanokat az evangéliummal egyenlőknek, vagy annál kiválóbbaknak értékelnek, tévednek, nem tudják, mi az evangélium.
Mt 7,21 Ján 6,38 5,30 Róm 1,16 6, Ján 1,17 1Ján 1,10 Ján 3,6 14,26 16,8–9 Mt 12,31 Péld 21,4 Gal 5,17 Ján 1l5,1–5 14,15 Gal 5,5 Ján 11,25 Mt 24,5
VI. Mert Isten a Jézus Krisztust ígérte és rendelte is vezérül és kormányzóul (1) az egész emberi nemzetség számára. (2)
(1) Fil 2,9 Ésa 55,4 Ezék 37,23–24 Csel 229–31
(2) 1Móz 3,15 22,18 Gal 3,16 1Móz 49,10 Csel 7,37
VII. Hogy örök idvessége (1) és Feje (2) legyen minden hívőnek, akik az Ő teste (3), amely azonban holt és semmire sem képes Őnála nélkül. (4)
(1) Ésa 49,6 Zsid 7,25 Mt 28,20
(2) Ef 1,20 4,15 5,23 Kol 1,10
(3) 1Kor 12,12
(4) 1Kor 15,22 Róm 8,10 Ján 15,5
VIII. Ebből következik egyfelől az, hogy mindazok, akik ebben a Főben élnek, tagok (1) és Istennek gyermekei (2) és ez az egyház, vagyis a szenteknek egyessége, (3) Krisztusnak menyasszonya az egyetemes egyház (ecclesia catholica) (4)
(1) Róm 12,4–5 1Kor 6,15 12,12–27 Ef 4,11–16
(2) Ján 1,12 Gal 3, 4
(3) Mt 16,18 1Kor 10,4 Mt 21,42 Gal 1,13 Fil 3,6 Zsid 12,18–24 Ef 5,25
(4) 2Kor 11,2 Jel 21,2
IX. Másfelől az, hogy miképpen a test tagjai a fő kormányzása nélkül semmire sem képesek, akképpen a Krisztus testében sem tehet senki semmit az Ő Feje, Krisztus nélkül.
Ján 15,4 Csel 17,28 Fil 2,13
X. Miként az ember eszét veszti, ha a tagjai bármit is a fő nélkül mível-
8
nek, erőszakoskodnak, egymást megsebzik és egymásban kárt tesznek: éppen úgy a Krisztus tagjai eszeveszettek, egymás közt dulakodók és önmagukra oktalan rendeléseket raknak mindannyiszor, valahányszor bármi tekintetben az ő Fejök, ti. Krisztus ellen merészelnek cselekedni.
Mt 11,28 23,4 Csel 15,10
XI. Ebből tehát láthat,juk, hogy az ún. egyházi férfiaknak az ő fényűzésükről, gazdagságukról, rangjukról, címeikről törvényeikről szóló hagyományaiból származik minden esztelenség, minthogy azok a Fővel nem egyeznek meg.
XII. Tehát ők nem a Fő érdekében mozgolódnak (mert hiszen Isten kegyelméből vannak, akik ez idő szerint a Főt igyekeznek világosságban tisztelni), hanem azért, hogy már nem hagyják őket esztelenkedni, sőt egyedül a Főnek kellene engedelmeskedniök.
1Ján 4,3 Ésa 55,2–3
XIII. Mert mikor Neki engedelmeskedünk, megtanuljuk tisztán és világosan az Isten akaratát, aki az Ő Szentlelke által magához vonz és átváltoztat.
Ján 6,44 16,13 Gal 2,20 Róm 8,9
XIV. Annakokáért minden keresztyén ember legfőbb gondját arra fordítsa, hogy mindenütt egyedül a Krisztus evangéliuma prédikáltassék.
Mk 16,15 Mt 24,24
9
XV. Mert ennek hivésében van a mi idvességünk és ennek nemhivésében a mi elkárhozásunk, mert a teljes igazság benne világol.
Mk 16,16 Ján 14,6 1Ján 2,27 Ján 8,31 3,33
XVI. Az evangéliumból tanuljuk meg, hogy az emberek tanításai és rendelései az idvességre nézve semmit sem érnek.
Ésa 33,14 Mt 11,28 Ján 6,40 Ésa 55,1 Lk 16,16 Róm 2,12 2 Kor 3,17 Ján 6,63 Róm 8,1–5 10,4 Ésa 29,13–14 Mt 15,8 Mik 6,8 Jer 10,23 Zsid 13,9 Mt 9,14–17 Csel 15,10–11 Ján 15,5 Kol 2,8 Jer 17,5 Lk 16,15 Ján 3,6 5Móz 4,2 12,32 Ésa 55,3
a pápáról,
XVII. hogy Krisztus egyedüli örök főpap. Ebből megérthető, hogy akik magukat főpapoknak tartják, azok Krisztus dicsősége és hatalma ellen törekesznek, sőt Őt gyalázzák.
Zsolt 110,4 Mt 22,44 Zsid 7,21 2Thes 2,4 Mt 23,9 Róm 12,3 Lk 22,26 Ján 16,13 1Kor 12,11 4,1
a miséről,
XVIII. hogy Krisztus egyszeri önfeláldozása örök, maradandó érvényű és eleget tevő áldozat minden hívő bűnéért; amiből következik, hogy a mise nem áldozat, hanem csak az áldozatra való visszaemlékeztetés – és mintegy jegye annak a váltságnak, amelyet Krisztus irántunk tanúsított.
Zsid 7,26 9,11–12 24–28 Lk 22,19 Mt 26,27–28 Ef 1,7 Róm 3,25 6,9 Zsolt 40,7 Zsid 10,10–18 1Pét 2,24 Kol 1,20 Zsid 9,14 Mt 26,26 Zsid 9,15–17 1Kor 11,27 10,21 Ján 6,33 Zsid 13,20
10
a szentek közbenjárásáról,
XIX. hogy Krisztus az egyedüli közbenjáró Isten között és miközöttünk.
Gal 3,16 19–20 1Ján 2,1–2 1Tim 2,5–6 Zsid 7,24–25 8,6 Róm 8,34
XX. hogy Isten mindent megad nekünk a Krisztus nevében (1); amiből következik, hogy nekünk Krisztuson kívül soha senki más közbenjáróra nincs szükségünk (2).
(1) Ján 15,16 16,23 Róm 5,15 17–19
(2) Róm 5,8–9 Ján 6,68 14,6 10,9 Zsid 10,19–22 Gal 2,16–21 Ján 15,4 Mt 11,28 Ef 1,7 Ján 3,2 Csel 4,12 Mt 15,22–28 Lk 9,29–37 Zsid 1,14 Ján 4,9–10 Mt 24,24 Lk 9,49 Ján 14,12
Csel 3,6–12 Zsolt 81,9–10
XXI. hogy ha egymásért a földön könyörgünk, azt olyan módon cselekedjük, hogy bizodalmunk legyen az iránt, miszerint nekünk mindent egyedül Krisztus által ad a mennyei Atya.
Mt 18,19 Róm 12,5 Mt 7,9–11 Lk 11,5–9 18,1–8 Mt 6,7 Ján 4,24 Mt 15,8 Ján 4,23 Mt 6,6 Ján 16,23 14,13 Csel 4,12 Róm 8,32 1Pét 2,5
a jó cselekedetről,
XXII. hogy Krisztus a mi igazságunk (1), amiből megértjük, hogy a mi cselekedetünk annyiban jó, amennyiben Krisztusé, de amennyiben a miénk, annyiban nem igaz, sem nem jó. (2)
(1) 1Kor 1,30 Róm 3,21--22
(2) 1Ján 2,16 1Móz 8,21 Ján 15,4 Jer 10,23 1Kor 15,10
11
a papi javakról,
XXIII. hogy Krisztus e világ javait és pompáját megveti; ebből következik, hogy akik az Ő nevében gazdagság után kapkodnak, Őt szerfelett gyalázzák, mivel Őt saját fukarságuk és csalárdságuk palástjául használják.
Ján 13,15 6,15 Mt 11,29 Zak 9,9 Ján 18,37 Róm 2,24 2Thes 2,11 1Tim 6,5 Lk 22,25k 1Pét 5,2–3
az ételtilalomról,
XXIV. hogy egy keresztyén sincs kötelezve azokra a cselekedetekre, amelyeket Isten nem parancsolt, ha szinte bármikor bármi eledellel él is bárki. (1) Ebből azt tanuljuk meg, hogy a sajtra és vajra vonatkozó papi rendelet római hebehurgyaság. (2)
(1) Mt 15,9 16 Jer 6,20 Mt 23,4 28
(2) Mk 7,18 1Kor 8,8 Kol 2,16 1Tim 4,1–4 Tit 1,15
ünneplésről és búcsújárásról.
XXV. hogy az idő és a hely van alárendelve a keresztyén embernek, nem pedig az ember a helynek és időnek. (1) Ebből azt tanuljuk meg, hogy azok, akik az embereket helyhez és időhöz kötik, a keresztyéneket szabadságuktól fosztják meg. (2)
Mt 12,6–8 Mk 2,28 Kol 2,16
(2) 1Tim 2,8–9 Mt 24,24–26
12
csuháról, jegyekről,
XXVI. hogy semmi sem gyűlöletesebb Isten előtt, mint a képmutatás, tehát tanuljuk meg, hogy az emberek előtt való bármi színeskedés súlyos képmutatás és gonoszság. Ilyen fajta dolgok a csuklyák, a jegyek, pilis [ahogy Sztárai Mihály nevezte a tonzúrát] és a többi.
Jób 13,16 Mt 24,50 23,5–7 6,2 Ján 13,35 Lk 12,1 Jób 34,30
a szerzetrendekről és szektákról,
XXVII. hogy minden keresztyén a Krisztusnak atyjafia és egymásnak testvére; senkit tehát e földön atyának nevezni nem kell. Ezzel dugába dőlnek a szerzetesrendek, szekták, csoportosulatok és más effélék.
Zsid 2,11 Zsolt 22,23 Mt 12,50 23,9–10 Csel 20,28–30 2Pét 2,1–3 1Kor 1,13
a papok nősüléséről,
XXVIII. hogy mindaz, amit Isten megengedett, vagy meg nem tiltott, helyes, tehát a házasság tisztességes minden emberre nézve.
Róm 7,7 1Móz 1,25 Zsid 13,4 1Kor 6,9
XXIX. hogy mindazok, akiket egyházi férfiaknak neveznek, vétkeznek, hogyha a házassággal nem óvják magukat abban az esetben, ha meggyőződtek arról, hogy Isten
13
megvonta tőlük azt az adományt, hogy tisztaságban éljenek.
Mt 19,11–12 1Kor 7,9 1Tim 4,1–3 1Kor 7,1–2 28 Lk 12,47 Zsid 13,4 1Tim 3,2 Tit 1,5–6
a tisztasági fogadalomról,
XXX. hogy akik tisztaság fogadalmat tesznek, balgatagul és gyermek módra túlontúl sokra vállalkoznak. Akik tehát ilyen fogadalmakat tesznek, természetesen a jámbor emberekre utaznak.
4Móz 6,13 1Sám 15,22 Jer 17,5 Ésa 1,12 Gal 2,21 Róm 14,23 Lk 9,62
az egyházi átokról,
XXXI. hogy egy magános ember sem sújthat egyházi átokkal senkit, hanem csak az egyház, ti. azoknak a közössége, akik között az egyházi fegyelem méltóképpen megvan, egyetemben az őrállóval, azaz a lelkipásztorral.
Mt 18,6 5Móz 17,6 1Kor 5,1–6 9–10 Mt 18,18 2Kor 2,5–8
XXXII. hogy egyedül az közösíthető ki, aki nyilvénmos botrányt okoz.
Mt 18,6 1Kor 5 Lk 6,22
a jogtalanul elidegenített javakról,
XXXIII. hogy a jogtalanul elidegenített jószágot nem a templomoknak, zárdáknak, szerzeteseknek, papoknak, apácáknak, hanem a szegényeknek kell adni, ha az
14
igazi tulajdonosnak vissza nem adható.
2Móz 22,1; Ésa 61,8 Mt 5,23–24 15,4–6 25,40 Lk 16,9 10–12 11,39 3Móz 5,8
A hatóságról.
XXXIV. Az ún. egyházi hatalmasság pompájának semminemű alapja nincs a Krisztus tanításában,
1Pét 5,1–3 Lk 22,24–26
XXXV. Ámde a világi hatalom ereje és erőssége Krisztus tanításán és tényén nyugoszik.
Mt 22,21 17,24kk
XXXVI. Mindaz tehát, amit az ún. egyházi állam, mint jogot és jogvédelmet mintegy saját magáénak tüntet fel, a világi hatalom tulajdona, ha ugyan ez keresztyén akar lenni.
Ef 6,13–17 1Kor 6,1–7
XXXVII. Ennek tartozik engedelmeskedni is minden keresztyén kivétel nélkül.
Róm 13,1–2 Zsid 13,17 1Tim 2,1–2 1Pét 2,13–17
XXXVIII. Csakhogy ám ez ne parancsoljon az Isten ellenére.
Csel 5,29
XXXIX. Annakokáért a világi hatalom minden törvényének egyezni kell az Isten akaratával, tehát védelmeznie kell az elnyomottat, még ha ez nem emelne is panaszt.
Mt 7,12 22,39 Róm 2,14–15 1Tim 1,9–10 Róm 13,3–4 Zsid 13,17 1Pét 2,14
XL. Csakis a világi hatalom végeztethet ki jogosan, ő is csupán azokat, akik
15
nyilvános megbotránkoztatást okoznak (de ezt Isten haragjának felgerjesztése nélkül tegye), vigyázván arra, hogy vajon Isten nem másképpen parancsol-é.
Róm 13,1 2Móz 20,13 Ez 3,21 5Móz 13,5 Mt 5,29 18,8–9 1Sám 15
XLI. Ha helyes tanácsot és segedelmet nyújt azoknak, akikről majd Isten előtt számot kell adnia, úgy ezek is kötelesek neki életükkel, vagyonukkal segítségül lenni.
Róm 13,5–7
XLII. De ha hűtelenül és Krisztus parancsa ellenére sáfárkodnék, Isten hírével elmozdítandó.
1Sám 16 1Pét 2,20
XLIII. Szóval annak az országa a legjobb és legszilárdabb, aki egyedül Istennel uralkodik, viszont azé a leggonoszabb és legingatabb, aki a saját önkénye szerint cselekszik.
Mt 7,25 Lk 6,49 Ésa 36,6 5Móz 32,30 Gal 5,1
Az imádságról.
XLIV. Isten igaz imádói lélekben és igazságban hívják Őt segítségül az emberek előtt való minden lárma nélkül.
2Móz 14,15 1Sám 1,13 Mt 6,7 Ján 4,24
XLV. A képmutatók azért mívelik az ő cselekedeteiket, hogy az emberek lássák őket. Jutalmukat meg is kapják ugyanazon időben.
Mt 23,5–6 Kol 3,16
XLVI. Ebből tehát következik, hogy az áhítat nélkül és bérért való templomi
16
éneklés, vagyis inkább gajdolás vagy hírvágyból, vagy haszonlesésből történik.
1Kor 14,19–25 Ám 5,23 Lk 10,7
A megbotránkoztatásról.
XLVII. Az ember inkább szenvedje el a testi halált, mintsemhogy egy keresztyén embert megbotránkoztasson, vagy megbecstelenítsen.
Mt 18,6–7 Róm 14,2kk 1Kor 8,13
XLVIII. Aki együgyűségből vagy tudatlanságból, ok nélkül botránkozik, azt nem szabad beteg, vagy alacsony állapotban hagyni, hanem erősíteni kell őt, hogy ne tartsa bűnnek, ami nem bűn.
1Kor 8,7–13 Róm 14,1–3 Gal 2,3
XLIX. Nem tudok nagyobb megbotránkoztatást, mint azt, Hogy nem engedik a papoknak, hogy feleségük legyen, de megtűrik, hogy pénzért ágyasokat tartsanak. Szégyen, gyalázat.
Tit 1,6k
A bűnbocsátásról.
L. Egyedül Isten bocsátja meg a bűnt, egyedül az Ő Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Zsolt 51,6 Ésa 43,25–27 1Ján 4,15 Mt 16 Zsolt 118,22 Mt 21,42 1Pét 2,6 1Kor 3,11 Lk 8,10 Mt 25,1 5,20 16,19 Ef 2 Mt 18,15–18 Ján 20,22–23 Mk 13,37 Lk 4,18 Mk 16,9 Lk 10,9 Csel 3,12–16 Róm 5,19
LI. Aki a bűnbocsátást teremtménynek tulajdonítja elvonja Istentől a tisztességet és annak adja, aki nem Isten. Ez valóságos bálványozás.
Mk 2,5
17
LII. Annálfogva a gyónás, amely a pap, vagy a felebarátunk előtt történik, nem tekinthető bűnbocsánatnak, hanem tanácskérésnek.
Ján 3,16 Lk 17,14 Róm 10,13 Jak 5,16 Ján 11,44
LIII. A kiszabott bűnbánati cselekmények, kivéve az egyházi fegyelmet, emberi hagyományból származnak, nem törlik el a bűnt, csupán másoknak az elrettentésére szabják ki azokat.
Gal 2,16–21
LIV. Krisztus hordozta a mi fájdalmainkat és terhünket. Aki hát a bűnbánati cselekményeknek tulajdonítja azt, ami egyedül Krisztusé, téved és szidalmazza az Istent.
Ésa 53,5 Ján 1,29 6,51
LV. Aki a megtérő ember bármely bűnének megbocsátását megtagadná, az nem Istennek, sem nem Péternek, hanem az ördögnek helyettese volna.
Mt 12,31–32 Lk 12,9–10 Zsid 10,26 5Móz 17,6
LVI. Aki némely bűn csakis pénzért bocsát meg, az Simonnak és Bálámnak társa és voltaképpen az ördög követe.
Csel 8,20 4Móz 22–24 2Pét 2,15
A tisztító tűzről.
LVII. Az igaz Szentírás semmit sem tud az ez élet után való tisztító tűzről.
Mt 5,25–26 Lk 12,58 Mk 11,25 Mt 18,23–35, Mk 10,30 Lk 16,26 Róm 8,18 Ján 3,16 Mt 25,31–46 2Kor 5,10 Ján 9,39 5,24 1Thes 4,13–15 1Kor 15,23 1Pét 3,18–19 Fil 1,23
18
LVIII. Az elhunytak felett való ítéletet egyedül az Isten ismeri.
Csel 1,7 Ján 5,22
LIX. És mennél kevésbé engedte meg nekünk az Isten, hogy arról tudjunk, annál kevésbé kell nekünk merészelni azt, hogy arról tudjunk.
Ján 21,25 Lk 16,29–31 Mt 23,13 Lk 11,52
LX. Nem helytelenítem, ha az ember a halottakkal törődik és Istenhez fohászkodik, hogy azok iránt kegyelmet tanúsítson. Ámde arra nézve időt megállapítani (pl. egy halálos bűnre hét esztendőt) és haszonért hazudni – nem emberi, hanem ördögi dolog.
Mt 15,8
A papságról.
LXI. A felszentelésről, amelyet a papok az utóbbi időkben találtak ki, a Szentírás semmit sem tud.
Jel 13,16 14,9k 2Tim 1,6
LXII. A Szentírás nem is ismer más papokat, mint azokat, kik az Isten igéjét hirdetik.
Tit 1,5–9 Csel 6,2–5 Fil 3,19
LXIII. Ezek iránt tiszteletadást parancsol, ti. hogy szükséges ellátásukról gondoskodjanak.
Lk 10,8 1Kor 9,13–15 1Tim 5,17
A visszaélések megszüntetéséről.
LXIV. Akik tévelygésüket beismerik, azokat nem kell meglakoltatni, hanem
19
engedni kell, hadd haljanak meg békességben és azután az egyháznak szánt javukat keresztyénileg kell rendezni.
Róm 14,17 Csel 15
LXV. Akik tévelygésüket beismerni nem akarják, azok majd számolnak az Isten előtt; tehát a testükön nem kell erőszakoskodni, kivéve ha olyan iszonyú módon viselkednének, hogy azt mellőzni nem lehetne.
2Thes 2,8
LXVI. Minden elöljáró buzgón alázza meg magát és egyedül Krisztus keresztjét állítsák fel, ne a pénzes ládát. Vagy elpusztulnak, mert a fejsze a fának gyökerére vettetett.
Péld 19,5 Mt 3,10
LXVII. Ha valaki értekezni kíván velem a papbérről, tizedről, kereszteletlen gyermekekről, bérmálásról: készséggel ajánlkozomn a feleletre.
Itt ne merészeljen senki se vitatkozni álokoskodással, vagy emberi fortéllyal, hanem járuljon a Szentíráshoz, hogy az legyen a bíró (foras cares! az Írás az Isten lelkét leheli), hogy az igazságot vagy megtaláljuk, vagy, hogyha – amint remélem – megtaláltuk, megtartsuk. Amen.
Adja Isten, hogy úgy legyen. [1]
*
[1] A 67 tételt eredeti svájci német nyelven közli Schuler–Schulthess, Zwingli's Werke Zürich 1828 I. B. p. 153–157 és Niemeyer, Collectio confessionum in ecclesiis reformatis publicatarum Lips. MDCCCXL. p. 3–13., amely utóbbi helyen a jobb felől levő lapokon a latin fordítás is olvasható. Én e két szövegkiadást használtam, összehasonlítva még ezt a három művet: a) Corpus Reformatorum Vol. LXXXVIII., Egli–Finsler, Zwingli's Sämtliche Werke I. B. p. 458–465.; b) Müller, Die Bekenntnisschriften der reformierten Kirche, Leipzig 1903 p. 2–6.; c) Gieseler, Kirchengeschichte. Bonn 1840. III. B. 1. Abt. p. 153–158. Ezeken kívül a teljes szöveget közzétette a) Bullinger, Reformationsgeschichte (ed. Hottinger–Vögel) I. p. 86–90.; b) Böckel, Die Bekenntnisschriften der evangelisch–reformierten Kirche Leipz. U447. p. 5–9.; c) Schaff, Bibliotheca Symbolica Ecclesiae Universalis. The Creeds of Christendom. New York 1878. III. p. 197–207.
20
Íme, e 67 tömör tételben egész rendszer, határozott reformátori program tárul fel előttünk. Nem csupán egy pont, ti. a bűnbocsánat gondolata körül mozog ez, mint a Luther 95 tétele, hanem emellett kiterjed a keresztyén hit- és erkölcsi élet minden mozzanatára.
A legfőbb tekintély eszerint a Szentírás, amelynek központi tartalma a Krisztus váltságténye (1–6). Az egyház Krisztus teste, tehát e test minden tagja mindenben a Főnek, Krisztusnak és az Ő evangéliumának tartozik engedelmeskedni (7–16). Kapcsolatosan és egészen időszerűleg, az evangélium alapján és annak szellemében vannak szövegezve a pápaságra (17), misére (18), szentek közbenjárására (19–21), jó cselekedetekre (22), papi javakra (23), ételtilalomra (24), búcsújárásra (25), szerzetesekre (27), papnőtlenségre (28–30), az egyházi fegyelemre (31–32) és a többi hasonló intézményekre (26, 33) vonatkozó tételek. Végül szintén az Írás értelme szerint szól az egyházi (34) és világi ható-
21
ságról (35–43), az imádságról (44–46), a megbotránkoztatásról (47–49), bűnbocsátásról (50–56), tisztító tűzről (57–60), papságról (61–63) és a visszaélések megszüntetéséről (64–67).
Tételeinek részletes kifejtését a zürichi reformátor ugyancsak 1523-ban adta ki. [1]
Zwingli nyomdokaiba léptek az egyház reformálásának munkájában a helvét reformáció megannyi nagy alakjai. Nem tanítvány egyikőjük sem, önálló vezér mindenikőjök. Egyik sem követi vakon a masikat, hanem mindenik az Írás alapján, függetlenül, önállóan gondolkozik, ítél, hat, beszél, alkot és munkálkodik az Isten dicsőségére. Munkájukat áldással is koronázta az Úr. És bár az úttörő, nemes, dicső Zwingli a kappeli harcmezőn a Krisztus egyházáért és hőn szeretett hazájáért lángoló lelkesedessel és önfeláldozó hűséggel, jobb kezében karddal küzdve, keblén meg a Bibliát tartva, vértanúként elesett: ámde a szent ügy, a Krisztus evangéliuma, a haza szabadsága nem hanyatlott porba, sőt fenségesen diadalmaskodott Helvetia földjén, a lelkekben, az intézményekben, a közszellemben, a valóságban egyaránt.
Zwingli után jött a másik és a harmadik, jöttek tízen, százan, ezeren, aztán még többen, kiknek száma annyi, mint
[1] Vö. Schüler–Schulthess, Zwingli's Werke I. p. 169–424. Uslegen).
22
az égbolt csillagai és a tengerpart mellett a fövény.
Jöttek, mert küldötte őket az Úr, hogy folytassák és befejezésre segítsék a próféták és apostolok által megkezdett munkát.
Így jött és ily megbízásból lobogtatta az evangélium fényes szövétnekét Helvetia térein és onnan kiáradólag az egész föld kerekén a nagyok és dicsők közt is amaz első, ti. Kálvin, akinek négyszázados születési évfordulója kegyeletes megüléséhez éppen most készülünk.
Igen; a Zwingli által elfogadott mozdíthatatlan fundamentumon, a Krisztus evangéliumán épült fel dicső Kálvinunk rendszere is. És midőn mi ma, Zwingli tételeinek felújításával egyfelől hitünk alapigazságait hangsúlyozzuk, másfelől az alapvető, úttörő reformátorról a betetőző, célhoz vezérlő nagy reformátorra is tekintünk, hogy így lelkiképpen mintegy elibénk varázsolva hitünk, egyházunk hős bajnokait, példájukból okulást, céltudatos törekvést és lelkesedést merítsünk. Mert ezek a példaképek nem kevesebbről, mint arról tesznek tanúbizonyságot, hogy
1. a Krisztus egyházáért és az evangélium győzedelméért küzdeni a legnemesebb keresztyéni hivatás és Istentől rendelt kötelesség, melynek teljesítése nyomán áldás, boldogság, dicsőség fakad a lelki világban: és hogy
23
2. az anyaföld, a haza, a szabadság szeretete keblünkbe oltott honfiúi szent, magasztos és elidegeníthetetlen örökségünk, amelynek védelméért még életünk sem drága, csak hogy épségben és szeplőtelenül őrizhessük meg a késői unokák számára a hazát, meg a szabadságot.
Ezért lelkesedem én a reformátorokért, és ezért hívlak fel titeket is, pályatársaim, hogy mint Krisztusnak hivatott vitézei, vegyétek fel az Istennek minden fegyverét, öltözzétek fel az igazságnak mellvasát és vegyétek fel a hitnek pajzsát, meg az idvesség sisakját és a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde, hogy megállhassatok a sátán minden ravaszságával szemben, viaskodhassatok ez élet sötétségének világbírói és a gonoszsag lelkei ellen, és mindeneket elvégezvén, elnyerhessétek a dicsőség pálmáját az Úrtól, akinek legyen örök dicsőség! (Ef 6,11 kk)