Protestáns Szemle, 1909. 73-83. o.

A diakonissza-munkáról

Különös tekintettel a Filadelfia diakonissza-egyletre

Írta: Dr. Szabó Aladár

Első közlemény

I.

A diakonissza-munka egy része ama munkának, amelynek végzésére az Üdvözítő a keresztyén nőket felhívta s a Lélek és az ige által folytonosan készteti. A női világ felelt s ma is felel az Üdvözítő hívására. Megértette, hogy különös oka van a Jézus iránti hálára, mert a Megváltó kettős rabszolgaságból szabadította ki. Egyfelől a bűn rabszolgaságából a férfival együtt. Másfelől ama szintén súlyos rabszolgaságból, mely a nőt a pogány világban a férfi lábai alá helyezte s játékszerévé tette. A nő sorsa igazán lealázó volt, s ma is lealázó a keresztyénségen kívül. A nő a pogány világban rabszolga. Olyan lény, akinek értéke messze alatta áll a férfi értékének. Éppen ezért Kínában ma is a leánygyermek születése valóságos csapás, a felvilágosult görögöknél is a nő inkább csak csecsebecse, s még a hitves is sokkal kevesebbet ér, mint a jó barát. Egyes pogány nők különösen erőteljes szellemiségük által tiszteletre, tekintélyre, sőt hatalomra tettek szert, mások nevezetes erényekkel tündökölnek mint Penelope, a hitvesi hűség mintaképe s a Gracchusok anyja; de a legfelvilágosultabb pogányságban sem nyerheti el a nő azt a helyet, amelyet a kijelentett vallás neki e szavakkal jelöl ki: hozzá – ti. a férfihoz – illő segítség. E szavak azonban csak az eszményt mutatják az ótestamentumi időkben, s nem a nő tényleges helyzetét, mert ez a zsidó népnél is messze mögötte maradt az eszményi követelésnek.

Ha a keresztyénség nem lett volna más, mint emberi

74

reform-munka, akkor bizonyára arra törekedett volna, hogy a nő földi helyzetén segítsen először, s a nőt oly állapotba segítse át, amilyennek elérésére a nőemancipáló próféták a XIX. században s a feminista apostolok a XX.-ban törekesznek, a külső szabadság kellékeinek erőszakos megszerzésével, s a nő magasabb érdekeinek mégis tekinteten kívül hagyásával, és női mivoltának jóformán teljes eltorzításával. Ha más bizonyítékunk nem volna arra, hogy a keresztyénség megalakulását isteni kéz vezette és pedig a legközvetlenebbül, elég volna az a tény, hogy a keresztyénség a régi világ által a nővel szemben tanúsított igazságtalanságok ellen teljes erővel tiltakozott, és mégis minden szertelenséget kerülve, a nőt női mivoltából ki nem ragadta, hanem éppen női mivoltában szentelte meg és dicsőítette meg.

Rövidre összefoglalva, az alakuló keresztyénség álláspontja a nővel szemben ez: a nő lelkileg, lényegileq Isten előtt s a magasabb élet javaira nézve teljesen egyenjogú a férfival; de adományai és éppen azért munkaköre is különbözik a férfi adományaitól és munkakörétől, viszont ezek az adományok épp oly becsesek az Isten országában, s a nő munkaköre éppoly jogosult, mint a férfié, akitől a nőnek függésben kell lennie, viszont ez a függés nem zsarnokságra jogosítja a férfit, hanem szeretetteljes védelemre kötelezi.

Hogy csakugyan ezek a keresztyénségnek a nőkre vonatkozó elvei, azt a különböző újtestamentumi iratok minden jellegbeli különbözőségük dacára is egyformán bizonyítják. E bizonyítékokra e helyen csak röviden utalhatunk. Ami az első elvet, vagyis a nőnek a lelki javak tekintetében a férfival való egyenjogúságát illeti; utalunk arra, hogy Jézus isteni szeretetének áldásait a nőkre, pl. a naini özvegyre, Jairus leányára, sőt még bizonyos próbatétel és magyarázat után a sziro-föníciai pogány asszonyra és annak leányára is kiterjesztette, a nőt (Máté 19,1-6) védte, s jogait a férfi önkényével szemben biztosította; utalunk továbbá arra, hogy a Cselekedetek könyve szerint a keresztyén nők az egyháznak, mint egyének, a férfiakkal egyenlő értékű tagjai (Csel. 1,14) s hogy Pál szerint férfi és nő egyek a Krisztusban (Gal. 3,28), vagyis a megtért nő éppoly jogot nyer a férfi mellett a Krisztus egyházában, mint a megtért görög vagy a pogány a Jézus váltságát elfogadó zsidó mellett.

Ami a másik elvet, ti. azt illeti, hogy a nő munkaköre valamennyire különbözik a férfiétól, s hogy a nő bizonyos függésben kell, hogy legyen a családban is, az egyházban is a férfitól, igazolja Jézus eljárása, aki minden könyörületessége

75

dacára is a női nemmel szemben, sőt bizonyára éppen ez igaz, tökéletes könyörületességből kifolyólag, az apostoli kollégiumba egy nőt se vett fel, s bár a nők szeretetteljes szolgálatát elfogadta (Lukács 8,2-3), a nőt bizonyságtételre ösztönözte (Ján. 20,17), mégis a közélet tereire, a nagy csaták megvívására férfiakat küldött (Csel. 2 és 9). Igazolják továbbá ezt az elvet Pál és Péter leveleinek ide vonatkozó részei (Ef. 5,23-25; I Pét. 3,1-4; I Kor. 14,34).

Ezek az elvek együvé tartoznak, s aki akár az egyiket, akár a másikat figyelmen kívül hagyja, az a tévedés és a helytelen gyakorlat vizeire jut, az bizonyos. Nők rendesen a második, férfiak gyakran az első elvet hagyják számításon kívül. Megtörténik aztán, hogy erélyes nők, minden isteni tanács és rendelkezés dacára, valóságos vezető szerepet igényelnek, s a férfiak gyengesége folytán nyernek is, magának a női munkának is kárára. Még inkább megtörtént, hogy a férfiak, egy kis hamis exegézist alkalmazva, meg jó adag hatalmi vággyal eltelve, a nőket valóságos néma bálvánnyá akarták tenni az egyházban, akinek legfeljebb azt lehet megengedni, hogy Úr-asztali terítőket hímezzen és paramenteket készítsen. Különösen az I Kor. 14,34-et exegetálták agyon a férfiak sok nőnek, aki az evangélium iránt nem érdeklődött, örömére. Azt a mondást: "az asszonyok a gyülekezetekben hallgassanak", úgy értelmezték, hogy az asszonyok az egyházban semmiféle lelki munkát ne végezzenek, elfelejtvén, hogy ez a szó: {ekklészia} igen gyakran gyűlést jelent (pl. egészen félremagyarázhatatlanul Róm. 15,5), vagyis a mi szóhasználatunk szerint Pál az I Kor. 14, 34-ben azt ajánlja, hogy az asszonyok a közönséges istentiszteleteken, amelyeken a férfiak is jelen vannak, csendességbeu legyenek, még tanulás végett is (I. Kor. 14,35) a gyűlést ne zavarják, hanem hallgassanak, s az I Tim. 2,12 is csak azt jelenti, hogy az asszonyok a lelki tanítói hivatalt magukhoz ne ragadják, a férfiak hátratételével. Hogy Pál apostol a nőket sem az imádkozástól, sem a bizonyságtételről s Jézus evangéliuma ismertetésétől nem akarta eltiltani, azt bizonyítja egyebek közt az I. Kor. 11,5, amely helyen egészen természetesnek találja, hogy a nő imádkozzék és prófétáljon, vagyis buzdító, intő, Isten akaratát érvényesíteni törekvő beszédet tartson, továbbá a Róm. 16,12, ahol Trifenáról és Trifosáról azt mondja, hogy az Úrban fáradoznak, és a Róm. 16,3, ahol Priscillát éppúgy munkatársaként üdvözli, mint férjét, Aquilát.

Az őskeresztyén egyház mind a két nevezetes elvet szem előtt tartotta, s annak, hogy az ó-világ felett diadalmaskodott,

76

jórészt ebben van a magyarázata. A keresztyén nők serege nemcsak kiegészítette, de meg is nemesítette a férfiak igehirdető és segítő munkáját, és a férfiak munkájának is láthatatlan, de annál jelentőségteljesebb tényezője volt a keresztyén nő hite, imádsága, hűsége és tisztasága, mellyel a férfit sokszor még gyermekkorában foglyul vitte az Úr Jézus lábaihoz.

A női munka, a keresztyén nő hite, odaadása és buzgósága azonban felényi áldást sem hozott volna a keresztyén egyházra, ha ez a női munkát nem szervezte volna. A keresztyén egyház azonban hamarosan alakulása után erre, az akkori viszonyokat és felfogásokat tekintve, igazán merész lépésre is elhatározta magát. Női diakonusokat is alkalmazott, s a nőt a gyülekezet által választott, a gyülekezet nevében s megbízásából hittel és szeretetteljes munkát végző hivatalnokok közé sorozta.

A már emlitett Triféna és Trifosa is ilyen női diakonus lehetett. De kétségkívül az volt Főbé, akiről Pál apostol a Róm. 16,1-2-ben a következőket írja: "Ajánlom pediq néktek Főbét; a mi nővérünket, aki a kenchreai gyülekezet diakonusa, hogy szentekhez illően fogadjátok őt az Úrban, és álljatok mellette, bármi dologban rátok szorul, mert ő sokaknak segítsége volt, nékem maqamnak is.

Íme, itt egy nő, akit az apostol "a kenchreai gyülekezet diakonusának" nevez. Lássuk csak először is, hogy mi jelentősége van annak, hogy Pál Főbét "diakonusnak" nevezi. Ez az elnevezés nem a "diakonissza elnevezéssel szemben bír jelentőséggel, mert hiszen a diakonissza nem egyéb, mint a diakonus szónak nőkre alkalmazható alakja. A diakonissza szó nem fordul elő az Újtestamentumban, s csak az egyházi atyák kezdik használni, de evangéliumi voltától nem fosztja meg az, hogy nőkre alkalmazható formában nem fordul elő az Újtestamentumban, mivel a diakonissza sző az Újtestamentumban használt diakonus szóval lényegileg azonos, csak formailag különbözik ettől. Mégis jelentőségteljes az, hogy Pál Főbét "diakonusnak" nevezi, mert ez kétségbevonhatatlanul bizonyítja, hogy a női diakonus vagy diakonissza ugyanazzal a karizmával kellett hogy bírjon, amivel a diakonus bírt, s ugyanezt a munkaköri töltötte be, bár inkább a nők közt, amit a diakonus a férfiak közt. A diakonusok pedig segítő, ápoló, gondozó munkát végeztek, de hogy Szent Lélekekkel teljes férfiaknak kellett lenniök és hogy az ápolás és segítés közben lelki munkát is végeztek (Csel. 6,3; 8,5.40), az mutatja, hogy a női diakonusnak vagy diakonisszának is a szereteten

77

kívül hitbeli érettséggel s bizonyságtevő erővel is kellett bírnia. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy Pál nemcsak említést tesz Főbéről a római levélben, hanem általa küldi azt a levelet, amelyen Ágoston, Luther és Kálvin hittani fejtegetései felépülnek, tehát igazán fontos feladat teljesítésével bízza meg, az egyfelől nyilvánvalóvá teszi, hogy a diakonissza milyen nevezetes helyet foglalt el az őskeresztyénség körében, másfelől pedig megvilágítja azt a tényt, hogy nemcsak a nő, mint egyén, hanem a szervezett női munka is függésbe volt hozva az erősebb férfikéztől és a kicsinyeskedéstől mentesebb férfiértelemtől.

A mondottak alapján megvonhatjuk a határvonalakat egyfelől a diakonissza, másfelől az apáca és a világi ápolónő közt; sőt megállapítjuk azt is, hogy a diakonissza munkája, bár sok tekintetben azonos más keresztyén nő munkájával, de nem éppen mellékes jellemvonások meg is különböztetik ettől. A diakonissza a keresztyén hívők közössége által előírt munkakörben mozog, s e közösséq szolgálata az Úrban az ő pályája. Más keresztyén nő, a hitves, az anya, a nővér, ha szolgál is a köznek, elsősorban a család körében végzi kötelessegeit. Természetesen a gyakorlatban merev különbség nem állapítható meg a kettő közt. Már az őskeresztyénség korában sokszor a család körében mozgó keresztyén nő munkája, ha bizonyos körülmények szükségessé tették, nagyon hasonlított a diakonissza munkájához. Egy-egy buzgó és jobbmódú keresztyén nő oly sok időt szentelt a gyülekezetnek, hogy jóformán mint annak a diakonisszája tűnt fel. Ilyen értelemben volt diakonissza Tabitha (Csel. 9,36). De a diakonisszák általában mégis már a legrégibb korban megkülönböztethetők ezektől azáltal, hogy ünnepélyes beállítás után a köznek szentelik életüket, minden idejüket és fáradságukat, ás hogy ezt tehessék, már a legrégibb korban a magánosan élő nők, hajadonok vagy özvegyek közül választatnak.

Az apácáktól nagyon széles árok választja el a diakonisszákat, s éppen azért helytelen, s a diakonisszákra nem illő elnevezés ez: "protestáns apáca." Az apácánál a lényeg az, hogy az ő nonna-sága, leány volta többet ér Isten előtt, mint a családalapításban részt vevő s a családban élő keresztyén nő élete. A nonna tehát érdemszerzés okáért lesz "nonná"-vá, míg a diakonisszánál erről szó sem lehet. A diakonisszánál a magános, férjnélküli élet csak alkalom a Krisztusnak végzendő különleges szolgálat végzésére, s a diakonissza-munka alapgondolata nem büszkélkedés, hanem a hála, mellyel Jézus nagy szeretetét az illető valami kevéssé visszonozni törekszik.

Viszont ebből következik, hogy a diakonissza a közön-

78

séges betegápolótól is megkülönböztetendő. Hogy a diakonissza betegeket is ápol, az a legtöbb esetben következik az ő hivatásából, de a betegápolásban szerzett ügyesség senkit sem tesz még diakonisszává. Nemcsak a kórházban működő, de a gyülekezeti diakonisszának is kell értenie a betegápoláshoz, de nem ez az első követelmény, hanem az, hogy a diakonissza tele legyen az Úr Jézustól vett erővel, világossággal, kegyelemmel s Isten igéjével igazán fel legyen vértezve. Evangélinm és erőteljes evangéliumi, Istennek hálás szeretettel szentelt élet nélkül a diakonisszaság vagy apácasággá lesz, vagy a világi ápolónők szintjére süllyed, s megjegyezhetjük, hogy a világ sokkal jobban boldogult még apácákkal is, mint világi ápolónőkkel.

---

II.

Ez elvi fejtegetések után, amelyekben a diakonissza-munka bibliai alapjait feltüntettük, rátérhetünk a diakonissza-ügy történetének vázolására.

Elsősorban azt a nehéz kérdést kell megvilágítanunk, hogy a diakonisszák munkája az őskeresztyén egyházban azonos-e a gyülekezetek által beállított "özvegyek" munkájával vagy, hogy az egyik teljesen különbözik-e a másiktól? Vajon úgy áll-e a dolog, hogy az I. században csak diakonisszák voltak a szervezett női munka vivői, s ahol az Újtestamentumban özvegyekről – {khéra} – szó van, hát nem mint a gyülekezet által beállított keresztyén munkásról van szó, hanem pl. még oly helyek is, mint az I. Tim. 5,9-16, az özvegyeket kizárólag mint a keresztyén segítő szeretet tárgyait ajánlják a hívek figyelmébe? Tudvalevőleg Schäfer "Die weibliche Diakonie" (1) című igen jeles művében ezt az álláspontot foglalja el.

Szerintünk azonban Schäfer-nek nincs igaza. Pál apostol bizonyára nem özvegyek segélyezéséről beszél, amikor az I. Tim. 5,9-10-ben azt mondj: "Özvegyasszonyul olyan választassék, aki nincs hatvan éven alul, egy férj felesége, akiről jó cselekedetei bizonyságot tesznek, ha gyermekeket nevelt, ha vendéglátó volt, ha a szentek lábait megmosta, ha a szorongatottakon segített, ha minden jó cselekedetben foglalatoskodott." Mivel pedig mégis a 16. versben özvegyek segélyezéséről szól az apostol, azt kell gondolnunk, hogy az őskeresztyénség tényleg az özvegyek (és azokkal együtt az árvák) segélyezésére nagy gondot fordított, s kötelességévé tette a híveknek, hogy amennyiben képesek, tartsák el özvegy rokonaikat. Ha aztán

(1) II. Kiad. 1887. I. K. 35. o.

79

erre nem voltak képesek, akkor a gyülekezet tartotta el az özvegyeket, de természetesen megbízást is adott az ilyeneknek bizonyos munkák végzésére. Segített rajtuk, de egyúttal általuk másokon is, a még nyomorultabbakon, a betegeken, a rabszolgákon, munkára képteleneken. Az ilyen özvegyek a gyülekezet megbízásából nemcsak a maguk, hanem az általuk felkeresett és meglátogatott szegények és betegek számára is adományokat fogadhattak el, úgyhogy később azt a megtisztelő elnevezést nyerték: "Isten oltára," ti. amelyre a hívek hálaáldozataikat letették. Hogy az özvegyek közül némelyek már az apostoli korban a gyülekezetek megbízottai is voltak, nemcsak a segítő szeretet tárgyai, azt bizonyítja a fentebb idézett részlet a Timotheushoz írt első levélből. Hogy Pál özvegyek választásáról beszél, s hogy a választhatóságot szigorú feltételekhez köti, s ezzel kapcsolatban még az, hogy a fiatalabb özvegyekre nézve azt ajánlja, hogy azokat utasítsa vissza Timotheus: egészen világosan bizonyítja, hogy itt tisztségekről s azok betöltéséről is szó van, nemcsak segélyezésről. De hogy özvegyek, mint a gyülekezetek megbízottai végeztek bizonyos munkákat már az apostoli korban, bizonyítja az is, hogy amint Harnack (1) kimutatja, a második században az özvegyek ilyen alkalmazása mindenfelé keresztül volt vive.

Mármost mi következik ebből? Az, hogy az őskeresztyénségnek nemcsak diakonus néven, hanem chéra néven is voltak diakonisszái. Az őskeresztyénség tehát a női munka szervezésében több nyomon is elindult. Egyfelől a férfidiakonusok alkalmazása, másfelől az özvegyek helyzete volt a indító ok a női munka szervezésére s az egyház szolgálatába való állításra. Igazán valóságos teremtő erő volt az őskeresztyén egyházban, amely sokoldalú munkára képesítette, s arra indította, hogy a lényegre törekedjék, nem pedig üres formák megőrzésére. Amikor tehát munkára alkalmas hajadonok álltak rendelkezésére, alkalmazta őket női diakonus címen, amikor pedig buzgó, bölcs és szeretetteljes özvegyeket talált, végeztette velük a munkát, mint gyülekezeti özvegyek által. Nem volt sok paragrafus, sem egyformásítás, de szükségtelen ellentétbe állítása sem a különböző erőknek, hanem az a magasabb egység a nagy célok felé törekvésben, amely sejtetheti a legnagyobb hitetlennel is, hogy milyen nagy hatalom az igazi, az isteni Krisztus, kivált, ha a szívekben is ott lakozik.

Bizony nagy hatalom volt az őskeresztyén egyházban,

(1) Harnack: Die Mission und Ausbreitung des Christentums in den drei ersten Jahrhunderten. 90. o.

80

mert az komolyan vette a Jézus Krisztus evangéliumát, s éppen azért, amikor létéért küzdött, egyszersmind nagy szociális tevékenységet is kifejtett. E tevékenységet a püspökök – ti. evangéliumi értelemben vett püspökök – vezették, de hű segítőtársaik voltak a diakonusok mellett a különböző neveken nevezett diakonisszák, akik amellett, hogy részt vettek a szegények, elhagyatottak, öregek gondozásában, a betegek ápolásában, az utazók ellátásában, az adományok gyűjtésében és kiosztásában, más gyülekezeteknek és nemritkán az ínségben levő pogányoknak felsegítésében, a rabszolgák s a bányákba hurcolt keresztyének sorsának enyhítéseben, egyszersmind vigasztalták {tousz kamnontesz té pszükhé}, (*) tanították s előkészítették a női katechumeneket, s a nők keresztelésénél is segédkeztek akként, hogy amikor a diakonus a megkereszteltnek a homlokát olajjal megkente, a diakonissza fülét, orrát és mellét kente meg.

Hogy mily nagy fontosságot tulajdonított az őskeresztyén egyház diakonisszák munkájának, mutatja az a gyönyörű ima, amellyel a diakonisszákat felavatták, s amelyet itt egész terjedelmében közlök:

Örökkévaló Isten, mi Urunknak a Jézus Krisztusnak Atyja, férfinak és asszonynak teremtője, Te, aki Mirjamot és Deborát, Annát és Huldát a Lélekkel megtöltötted, aki meg nem vetetted a nőt, hanem engedted, hogy Fiad asszonytól szülessék, aki a szövetség sátorában és a templomban nőket állítottál be ajtónállókul, tekints le most e te szolgálóleányodra, akit szolgálatra választottunk, add neki a te Szent Lelkedet, s tisztítsd meg őt a test és lélek minden szennyétől, hogy méltóan végezze a rá bízott munkát a te dicsőségedre, s a te Krisztusod dicséretére, akinek legyen veled és a Szent Lélekkel dicséret és magasztalás mindörökké, Amen.

Ez az imádság valószínűleg a II. századból származik, mert a III. században keleten, különösen Szíriában nagyon sok helyen használták. Ugyancsak a II. századból van egy érdekes adatunk, amely mutatja, hogy diakonisszák hitükért rettenetes kínokat szenvedtek. Az ifjabb Plinius ugyanis (Bithynia helytartója) a hetairák ellen kiadott rendelet következtében rátámadt a keresztyénekre is, s egyebek közt igyekezett a keresztyén hitről, életről s kultuszról megbízható adatokat szerezni. Jelentésében ezt írja a keresztyénekről: Szokásuk szerint egy bizonyos napon napfelkelte előtt összegyűlnek, Krisztusnak, mint Istennek – ez rendkívül nevezetes adat a II. század elejéről (**) – dicséretet énekelnek, azután fogadást tesznek, hogy semmi rosszat nem tesznek, lopástól, rablástól, házasságtörés-

(*) A lelkükben megfáradtakat [NF]
(**) De azért óvatosan kell kezelni, mert Plinius mint pogány bizonyára nem a Szentháromság értelmében írta a dolgot, hanem mivel a keresztényeknek Krisztus előtti hódolatát így akarta kifejezni. [NF]

81

től tartózkodnak, ígéreteiket megtartják és semmit el nem sikkasztanak. Azután eloszolnak, majd később vendégségre gyűlnek össze, éspedig vegyesen, az állások vagy nemek különbségére való tekintet nélkül, de teljes ártatlanságban, s ettől is elálltak, amióta megtiltottam nekik. Hogy az igazságot megtudjam, két diakonisszát közülük kínoztattam, de nem tudtam meg tőlük mást, mint valami képtelen babonát." – Már ti. amit Plinius annak tartott.

E jelentésnek a diakonisszákra vonatkozó része nemcsak azért fontos, mért a diakonisszák hithűségét és bátorságát tünteti elénk, hanem azért is, mert mutatja, hogy a diakonisszák nem közönséges betegápolók vagy alamizsnaosztók voltak, hanem lelki kincsekkel bővölködő s kiváló egyéniségek, máskülönben nem fordult volna hozzájuk a büszke római, hogy a keresztyén hitről, életről és kultuszról felvilágosítást szerezzen.

Mármost az a kérdés, hogy állott elő az apácaság a keresztyén egyházban, és miként pusztult el az evangéliumi szellemtől hordozott diakonissza-intézmény?

E kérdésre legelőször is azt feleljük, hogy Keleten tovább élt a diakonissza-intézmény, mint nyugaton, sőt a negyedik és ötödik században virágzó intézmény is volt. Lassanként ugyanis a segítségre szoruló özvegyek alkalmazása az egyház szolgálatában megszűnt. Az első században a diakonisszák és az egyházi munkásként alkalmazott "chérák" egymás mellett működnek. A II. és III. században inkább özvegyeket alkalmaz az egyház. A IV. és V. században ismét diakonisszákra, Istennek szentelt ifjú nőkre bízza azt a munkát, amit a II. és III. században özvegyek végeztek. A IV. és V. században a diakonisszák még nevezetes munkát végeznek, de a VI. században Nyugaton már kezdik a zsinatok a diakonisszák felavatását megtiltani, s a VII. vagy VIII. században Nyugaton teljesen megszűnik a diakonissza-intézmény. Keleten a IV. és V. században még egészen kiváló, hatalmas egyéniségek tűnnek fel a diakonisszák között. Ilyen Pl. Makrina, nagy Bazil és nisszai Gergely nővére. Édesanyja Emmélia, szigorú keresztyén nevelésben részesítette. Távoltartotta a pogány ledérségektől, s a pogány írók művei helyett a Szentírást ismertette meg vele. Különös kedvvel énekelte a szép család – 4 fiú és 5 leány – Dávid zsoltárait. Makrina a legidősebb leány volt, s a házimunkában édesanyja hű segítsége. Szépsége sok kérőt vonzott a házhoz, s Makrina szülei óhajtása szerint választott közülük. A kiválasztott vőlegény azonban hirtelen meghalt, s Makrina – nem valami világfájdalmas érzülettel, hanem tisztán vőlegénye iránti szeretetből - vonakodott más férjet keresni. Diakonisszává avattatta fel tehát magát,

82

s mint ilyen nagy hatást gyakorolt Bazilra, akit ifjú korában a világi bölcsesség nagyon elragadott. Mikor pedig egy másik testvére, Naukracius meghalt, hősies önfeláldozással ápolta édesanyját, akit a nagy csapás teljesen lesújtott. Diakonisszai kötelességeit különben mindig nagy odaadással végezte. Különösen a nők keresztségre való előkészítésénél segédkezett. Az az imádság pedig, melyet halála előtt mondott, tele van tűzzel, a Megváltó iránti odaadó szeretettel, s mutatja, hogy mily diadalmas hittel halt meg a régi kor e buzgó diakonisszája.

Egy másik kiváló diakonissza Olympias, aki rövid ideig tartó házasélet után, férje elhalván, diakonissza lett, s különösen arról nevezetes, hogy az elvilágiasodott császári udvarral és az igazából csak névleges keresztyén tömeggel szemben áldozatok árán is hű segítsége volt a buzgó püspöknek és híres szónoknak, Chrysostomus Jánosnak, majd ennek száműzetése után egyik előharcosa a tiszta evangéliumi szellemnek. Ő egyúttal az utolsó kiváló diakonissza. Őutána – 420-ban halt meg – keleten is hanyatlik a diakonissza-intézmény, s bár még 1200-ban is volt felavatott diakonissza Konstantinápolyban, az intézmény evangéliumi erejét és jelentőségét már sokkal előbb elvesztette, mert maga az egyház is elfelejtette és elhanyagolta a tiszta és erőteljes evangéliumot. Ennek következtében mindig nagyobb lett a romlottság a névleges keresztyén egyházban is, s lassanként a diakonissza főfoglalkozásainak egyike, ti. hogy a keresztségre előkészítendő nőket tanítgatta, teljesen kiment a divatból. Emellett a nagy romlottság, különösen a nemi életnek megrontása és megmérgezése, egyeseknél a földinek, az emberinek teljes megöldöklésére vezetett, s amint a férfiak közt a remeteélet megkezdődik és megerősödik, a nők is mind számosabban a Jézussal való összeköttetés helyett a világ kerülésére, az evangéliumról való bizonyságtétel helyett zűrzavaros tanok elsajátítására, az erőteljes és szeretetteljes tevékenység helyett a szemlélődésre, az alázatosság helyett a büszkélkedésre és érdemszerzésre törekednek, s az összetört diakonissza-intézmény mindenfelé helyt ad az apácaságnak. Nagy igazságtalanság azonban azt állítani, hogy az apácákban egyáltalában sehol és soha semmi som volt meg abból az Isten és emberek iránti szeretetből, abból az igazi szent életre való őszinte törekvésből, ami a diakonisszát a Krisztus anyaszentegyháza buzgó munkásává tette. Még azokban az időkben is, amelyekben az apácaság a szerzetességgel együtt nagyon megromlott, voltak, mint ahogy ma is vannak sokan az apácák közt, akik minden keresztyén erényekkel ékeskednek. Minél inkább vonakodtak a protestánsok ennek elis-

83

merésétől, annál inkább ártottak és ártanak maguknak, mert elfelejtettek, vagy nem mertek és nem mernek még evangéliumi alapon sem olyan női intézményt alkotni, amelyiknek védelme alatt a nők az evangéliumi világnézlet érdekében az apácákéhoz hasonló erővel tudtak volna munkálkodni.

Érdekes, hogy mind a két nagy reformátor, Luther is, Kálvin is érezte, hogy kellene e tekintetben valamit tenni. Luther nyíltan kifejezi, hogy ha szent életű hajadonok az evangélium erejétől vannak áthatva, és igazán az evangéliunt szellemében élnek, s szeretetet gyakorolnak: akkor az ilyenek munkája nagyon is megegyezik az evangéliumi egyház elveivel, Kálvin pedig felállítja a diakonusi intézményt, s egyúttal igen bölcsen az adománygyűjtő diakonusoktól megkülönbözteti az ápoló diakonusokat. Teljes munkát a diakonia evangéliumi szellemben való reformálására azonban egyik nagy reformátor sem végzett, nem is végezhetett.

Azonban mind a lutheri, mind a kálvini nyomokon fejlődő protestáns egyház már a XVI. században tett valamit a diakonissza-intézmény evangéliumi szellemben való viszszaállítására.

Ezekről a kezdeményezésekről, valamint a protestáns keresztyén diakonissza-ügy fellendüléséről és igazán felséges áldásairól azonban majd egy másik közleményben szólunk részletesen.

Dr. Szabó Aladár