Protestáns Szemle, 1909. 107-123. o.

Emlékezés Miltonról
1609-1909.

Írta: B. Pap István

"Nagy gyönyörűség tölti el lelkünket Milton nevének hallatára," mondja nagy méltatója, Macaulay. És nevét ez év elején sokat emlegették, abból az alkalomból kifolyólag, hogy január 9-én volt születésnapjának háromszázados évfordulója.

Nekünk, mondhatnám még különleges okunk is van, arra, hogy megemlékezzünk a szabadság e törhetetlen bajnokáról és nagy puritán epikus költőjéról. Az a nagy, nevezetes szellemi mozgalom, vallási irányzat, amelynek ő oly hatalmas szószólója volt költeményeiben és prózai munkáiban, itt nálunk is éreztette hatásait. És Miltonnak, mint ezt egyik leghíresebb prózai munkájából (Areopagitica) láthatjuk, tudomása volt arról, hogy hazájában magyar-erdélyi teológusok is tartózkodnak. Mert midőn e munkájában dicsőíti hazáját és említi, hogy Agricola is többre becsülte a britek természetes képességeit, mint a gallok keresett és mesterkélt modorát, felhozza azt is: "hogy a komoly és frugalis Transsylvania is elküldi hozzánk nem ifjait, hanem férfiait, hogy megtanulják nyelvünket és teológiai tudományunkat (arts)."

Miltonnál a költőt, az írót nem lehet elválasztani az embertől. Nem volt még költő, akinek magasztosabb felfogása lett volna a költőről és költészetről, mint Miltonnak. Szerinte a költőnek magának kell a legszebb költeménynek, legnemesebb aspirációk példányképének lennie – nemcsak azokban, amelyeket leír, hanem egész egyéniségében. A költőnek nemcsak értelmi, érzelmi, hanem erkölcsi minősítéssel is kel bírnia, mert nem énekelhet dicsénekeket hősökről, híres városokról anélkül, hogy maga is ne gyakorolja mindazokat, amelyek dicséretesek. A költő próféta; a költői ihletet Isten adja. Ő

108

bocsátja ki a szerafimokat, hogy az oltárról vett szent tűzzel megtisztítsák a költőt.

És tudjuk, hogy Miltonnál nemcsak üres szóbeszéd, midőn ilyen követelményeket állít fel másokkal, de mindenekelőtt önmagával szemben. Ő puritán volt, a szó legnemesebb értelmében, és a puritánizmus nagy elveit mindvégig önmagával szemben alkalmazta elsősorban. "Mindig úgy gondolkoztam, hogy ha a tisztátalanság nagy bűn számba megy a nőnél, még nagyobb bűn az a férfiúnál, aki Istennek képmására teremtetett."

És csakugyan Miltonnak nemcsak költészete, hanem élete is: inspiráció. Milton és a fenséges: szinonim fogalmak – mondja róla egyik életírója.

Életét jól ismerjük, nemcsak mások feljegyzéseiből, de első sorban saját irataiból. Költeményei: eposzok és drámai költemények, de azért benne van ő ezekben az ő nagyszerű szubjektivitásával. Az ő látó nagy lelkének legegyéniesebb kivetítései ezek. De Miltonnak ma már kevéssé ismert és olvasott prózai munkái, röpiratai is elsőrangú forrásokul szolgálnak életének megismerésére. A röpiratokban az őt ért támadások ellen – ilyeneket ő is bőven osztogatott – kellett védekeznie, és ezen apológiák mély bepillantást engednek vetni életébe és lelkébe.

Hatvanöt évet élt Milton, és élete az angol nemzet legválságosabb és mozgalmasabb korszakának egyikére esik. A nagy mozgató elv: a vallás, az egyház belső, igazi reformálása volt. A nemzet és a fejedelem közötti nagy küzdelmeknek ez volt elsősorban okozója és táplálója. Angliában a reformációt, mint Macaulay mondja – Hallam – nem önzetlen, mély meggyőződésű hithősök irányították, hanem uralkodók, akik szolgalelkületű tanácsosaik által azt akként eszközölték, hogy a Rómától való elszakadás után, a régiekbél lehetőleg annyi tartassék meg, amennyi csak lehetséges, de a főcél volt megtartani a hierarchikus kormányformát, mint az ébredő nemzeti öntudattal szemben a királyi hatalom leghathatósabb eszközét. A fejedelmi abszolutizmusnak a múltban nem volt hatalmasabb támasza, mint a magas klérus. Bármint vélekedjenek sokan a Kálvin-féle egyházalkotmányról, de az az egy bizonyos, hogy ahol az egyház a kálvini elvek szerint reformáltatott a szervezetére nézve is, ott ez a nemzet jogainak az abszolutizmussal szemben mindenütt erős mentsvárává lőn.

A római egyhaz is szervezett, vezetett összeesküvéseket ott, ahol a fejedelem tőle elfordult, de a cél nem a nem-

109

zeti jogok kivívása, hanem a nekik nem tetsző és kedvező fejedelem felrobbantása és az egyedül idvezítő egyház uralomra juttatása volt.

A szellemi megújulást – renaissance – követő reformáció Angliában a XVI. században nem lőn befejezve. A püspöki kormányrendszer és a konformitást tűzzel-vassal szorgalmazó, abszolutizmusra hajló Stuartok ellen majdnem egy teljes évszázadra terjedő küzdelem indult meg és folyt változó szerencsével. Két Jakab és két Károly következett váltakozva az angol trónon, mígnem az angol nemzet türelmét és bizalmát elveszítve elűzte e könnyelmű, hűtlen és a szószegésben gyakorlott nemzetséget.

Milton férfikorának teljében, élete második korszakának kezdetén volt, midőn a nemzet könnyelmű és hitszegő fejedelme ellen törvényes képviselete, a parlament útján nyílt ellentállásban tört ki, és legelső sorban is vérpadra vitte a király által cserbenhagyott kancellárt, Straffordot, és a Towerbe zárta az episzkopalizmus makacs harcosát: Laudot.

Milton békés hajlamú ember volt, érzékeny lelkű, magányt, nyugalmat kereső, mint Istennek ama másik nagy embere is, aki egy századdal elóbb szintén akaratán kívül vitetett a nagy küzdelmek forgatagába. Tanulni, minél többet tanulni – ez volt vezérlő elve, nem az ismeretért, hanem a lelki emelkedés céljából. "Oly nagy volt étvágyam, mondja, az ismeretek után, hogy 12 éves koromtól kezdve alig hagytam el tanuló szobámat, és ritkán tértem nyugalomra éjfél előtt!" Életének első korszaka (1609-39) a csendes előkészület korszaka volt. Atyja jómódú ember volt, művelt zenekedvelő és neves zeneszerző, aki fiát megértve, nem szorította őt kenyérkeresŐ pályára, hanem tanulmányai végezte után elhelyezte őt egy csendes falusi lakban, ahol kénye-kedve szerint élhetett szíve forró óhaja szerint az önképzésnek.

Megtanulja az olasz és francia nyelveket, a klasszikusokban oly jártassággal bírt, hogy ír latin, görög verseket, a Bibliát pedig élete végéig mindig az eredeti nyelveken olvasta.

Életének ezen első csendes korszakában írt latin, olasz, és angol kisebb költeményeket, zsoltárfordításokat, szonetteket, pasztorálékat, – Comus, Lycidas – amelyek nevét már széles körben ismertté tették. Atyja bőkezű gondoskodása folytán két évet töltött el utazással. Párizsban Grotiussal, Firenzében Galileivel, Genfben Deodatival ismerkedett meg. Olaszországból, a hazájából vett hírek siettették visszatértét. I. Károly 1639-ben újból hadat indított a skótok ellen a püspöki kormány és liturgiális forma érdekében (a "püspökháború"), és

110

midőn ennek céljaira önkényes adókat vetett ki és a nagyjelentőségű nemzeti ellenállás ébredezett, "ez, mondja Milton, felkeltette minden figyelmemet és buzgólkodásomat, láttam, hogy feltárult nemzetem előtt a valódi szabadság útja, amelyen haladva negszabadulhat a rabszolgaság és babona járma alól, és éreztem, hogy nem szabad hiányoznom egy olyan nagy válságban, amely hazámat e küzdelmek között fenyegette."

Ekkor kezdődött életének második jelentőségteljes, bár a költészetre majdnem egészen meddő korszaka, 1640-től 1658-ig. Ezen idő alatt lángoló lelkesedéssel adta át magát amaz ügynek szolgálatára, amely az ő meggyőződése szerint a szabadság ügye volt. E hosszú időre búcsát mondott első szerelmének, a költészet múzsájának, hogy tudásával, tollával a szent szabadságot védelmezze.

Az egyház, a lelkiismeret, a sajtó, de mindenekfelett az egyén szabadsága az, amelyért Milton irataiban lándzsát tört ennek elleneseivel.

A harc hevében küzdött nem egyszer hozzá méltatlan ellenfelekkel, és a bensejét emésztő tűz által elragadtatva méltatlan fegyverekkel is.

Ebben a korszakban irta prózai munkáinak legnagyobb részét, röpiratait, amelyek időleges becsűek, és nagy részük már csak annyiban bír érdekkel és értékkel, amennyiben feltárják előttünk a nagy költő lelki életének mozgalmait.

Milton érezte, hogy áldozatot hoz akkor, midőn lelkének energiáját ilyen működésbe fekteti, de prófétai lelke nem zárkózhatott el ez elől akkor, midőn "Istennek igazi egyháza az inzultáló ellenségnek lábainál volt." A harcok között elhallgatott hát múzsája, és az evangéliumi egyház és nemzete igazáért, szabadságáért hevülő hazafi szólalt meg e korszak alatt írt 25 röpiratában, amelyek közül kilenc vallási, egyházi tárgyú.

Az elsőnek címe: "Az egyház szervezetének reformációja", ebben és a gyorsan egymás után következő hét röpiratban Milton nagy vehemenciával támad a püspöki kormányrendszer ellen, bizonyítva a presbiterianizmus írásszerűségét és igazait, és követelve a "prelátusok" eltávolítását. A parlament többsége ekkor még a puritanizmus felé hajló anglikánokból és presbiteriániusokból állott, és Milton is ez utóbbiakhoz tartozott.

1643-ban jelent meg egy olyan röpirata, amelynek tárgya egy nagyon kényes kérdés, a házassági elválás volt. "The doctrine and discipline of divorce" volt címe ennek a röpiratnak, amely neki annyi ellenséget és rágalmazót szer-

111

zett nemcsak a királypártiak, hanem a presbiteriek között is, akik ez alkalommal tanúsított ellenséges fellépésük által siettették Miltonnak az ekkor még jelentéktelenebb, de nem sok idő múlva győzelmes independensekhez való csatlakozását. Ezen röpiratot Milton az egyéni szabadság érdekében a házassági köteléknek sokszor elviselhetlen nyűge ellen írta. Írta szíve vérével azon rettenetes csalódás mélységéből, amelybe őt első házassága sodorta. A lobbanékony lelkületű puritán elment a "filiszteusok", a királypárti Cavalierek közé, és onnan vette magának Powell Máriát feleségül, aki őt meg nem értette, és valami ki nem deríthető ok miatt házasságuk második hónapjában elhagyta.

Milton házasságában paradicsomot keresett, hiszen senki nem írt fenségesebben a hitvesi szerelemről, mint ő, nagy költeményóben (Elv. Par. IV. ének), és e paradicsom reá nézve elveszett. Csoda-e, ha Milton szabadulni óhajtott e kötelék alól, és esetéből kifolyólag – bár ezt sehol nem említi – a házasság felbontásának lehetőségét kéri a parlamenttől azon esetben is, ha a házasfelek egymástól testileg, lelkileg elfordulnak?

Tudjuk, hogy Milton két év eltelte után bűnbánattal visszatérő nejének, aki könnyek között borult lábaihoz, megbocsátott (Elv. Par. X. ének) és első nejétől származott három leánya túlélte őt.

Milton ebben az időben Olaszországból való visszatérése után, neveléssel is foglalkozott. Unokaöcssét és másokat vett magához, és tanította őket. Mi sem természetesebb hát, minthogy mozgékony lelke nem hagyta érintetlenül a nevelés kérdését, és levelet írt e kérdésről Hartighez, Comeniusnak Angliában élő követőjéhez.

Ezen "Letter on education" című iratában igazán még ma is irányelvül szolgáló tételeket hangoztat a nevelés céljára vonatkozólag. Embert, polgárt kell nevelnünk tudni, igazat, praktikusat és erkölcsi emelkedettségűt. Fel kell építenünk az ifjú lelkében az első bűnbeesés okozta romokat, meg kell tanítani őt Istent megismerni, Őt követni és Hozzá hasonlóvá lenni. A testi nevelésre vonatkozólag ékesszólóan sürgeti a gyakorlat – exercise – szükségességét, amelyet külön fejezetben tárgyal.

1644-ben jelent meg Milton leghíresebb és legkiválóbb prózai munkája: az Areopagitica, amely nem egyéb, mint a szabad gondolat, a szabad szó, illetve sajtó érdekében és védelmére prózában írt dicshimnusz, a parlamenthez intézett beszéd alakjában. Midőn Milton ezt írta, akkor már nem volt

112

presbiteriánus. Akkor már végleg odacsatlakozott az independensekhez, akiknek elismert vezérük ekkor már Cromwell volt. Alkalmat e röpirat megírására a parlamentnek 1643-ban hozott ama határozata adott, amely a sajtócenzúrát visszaállította, és a parlament által kinevezett bizottságra bízta.

A röpiratban kimutatja Milton ezen határozatnak igazságtalanságát és képtelenségét, és kéri annak visszavonását. De Milton nem elégszik meg e röpiratban egy ily határozat szorgalmazásával, hanem azt fejtegeti, hogy a szabad gondolat és szabad szó nem szükséges rosszak, hanem olyan javak, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a nemzet életére, haladására. Fenségesebb védelmet a szabad szó, a szabad gondolat érdekében bizonyára nem írt senki. Mindeme röpiratoknak, amelyeket Milton isteni és emberi intézmények szabadsága érdekében írt, ebben van quintesszenciájuk: "Adjátok meg nékem a megismerés, a kifejezés, a bizonyítás szabadságát lelkiismeretem szerint, minden szabadságok felett!"

Midőn Milton ezen nagy elv mellett argumentál, egy, hogy úgy mondjam, különleges és egy általános alapra helyezkedik. Az előbbin állva egészen modern jogi elveket hirdet, midőn azt mondja, hogy a cenzúra, mint preventív intézmény eltörlendő, és senki sem vonható felelősségre és büntethető meg könyvének megjelenése előtt, ezután is csak törvényes vád és bizonyítás ntán. Tehát szabad sajtó utólagos megtorlással, mert mondja: "az egyháznak és államnak éber figyelemmel kell kísérnie azt, hogy miként viselik magukat a könyvek, mert a könyvek nem holt dolgok, életerő van bennük, annak a léleknek energiája, amelynek sarjadékai, sőt koncentrálva van a könyvben annak a léleknek ható ereje, amely őt nemzette."

Olyan elevenek a könyvek, olyan produktív erejük van, mint a mesebeli sárkányfogaknak, amelyekből seregek keltek életre. De bár szükséges az óvatosság, az utólagos megtorlás alkalmával nagy vigyázattal kell eljárni, mert aki könyvet öl, embert öl. Aki embert öl, Isten képmására alkotott teremtményt foszt meg életétől, de aki egy jó könyvet semmisít meg, az magát az értelmet öli meg, s így Istennek képmását szeménél fúrja keresztül. Sok ember él itt mint nyűg mások nyakán, de a jó könyv a szellemnek életereje, (lifeblood) mely arra van rendelve, hogy éljen és másokat tápláljon örökké.

Tehát szabad sajtót! A cenzúrát a pápaság és inkvizíció találta fel, és így gyűlöletes kell, hogy legyen minden nemeslelkű, igazság- és szabadságszerető ember előtt.

113

De Milton e röpiratban messzebbre és magasabbra is tekint, midőn szót emel a gondolat és a lelkiismeret szabadságának érdekében. A gondolat és kifejezés szabadsága az erény, az igazság erősítésének, terjedésének és az intézmények igazi harmóniájának leghatalmasabb tényezője. Az erény csak az ellentétes vélemények, cselekvések kereszttüzében edződhetik meg, és viszont: senki sem mondhatja, hogy megtalálta az igazságot, míg össze nem hasonlította azt a tévedésekkel. Élesen kikel Milton a szabad gondolat és szó elnyomása ellen azért is, mert ez szellemileg rest embereket és üres alakszerűségeket termel minden téren. Az igazság mint a folyóvíz, melynek folyását ha meggátoljuk, ez a konformitás és hagyomány bűzös mocsaraivá válhatik. Különösen a vallás dolgában hajlandók az emberek restségre. Ahol bármi természetű inkvizíció van, ott nem lehet igazi élet, csak szolgai engedelmesség, üres formalizmus. Ott nincs valódi közösség és harmónia. Mert a harmóniának a lelkek bensejéből eredőnek és nem kényszerítettnek kell lennie. Akik a konformitást külső eszközökkel szorgalmazzák, azok csak összefagyasztanak fát, szalmát és polyvát, de élő, harmonikus közösséget nem hozhatnak létre.

Valódi közösség csak szabad és az igazságot kereső, világosságban élő emberek között lehetséges. Az igazság keresését e remek képben tünteti fel. Az igazság az isteni Mesterrel jött a világba, dicsőséges és teljes tökéletességében. De amidőn elment és tanítványai elaludtak, akkor gonosz nemzetségek jöttek, akik az Igazságot, mint Osirist Typhon és társai, szétszedték és szétszórták. Mi is Isisként járunk széjjel, hogy összeszedjük a szétszórt tagokat. Még nem találtunk meg minden tagot és nem is találjuk meg, míg a Mester újból el nem jő és össze nem rakja az örök szép és jó halhatlan képmását.

"Ne engedjétek, szól Milton, a parlamentben, hogy akik most lankadó erővel sokszor, de mégis lelkesedéssel keresik az igazság szétszórt tagjait, elnyomassanak. Nem ezek okozzák a zavart és bontják meg az egységet, hanem azok, akik akadályozzák az igazság keresését. Keresni azt, amit még nem ismerünk, azáltal, amit már megtaláltuak és ismerünk, ez az aranyszabály, amely harmóniát szül, mert a bensőleg elvált, szétbomlott lelkeknek külső uniformitása nem egyéb, mint sötét zűrzavar!"

Ne féltsétek az igazságot, mondja végül, mert erős az, mint a Mindenható, és győzelmes leend, és szabadságot biztosít.

114

Valóban, Milton ezen munkájában látjuk szabadságszerető lelkének legnemesebb kifejezését; az elvek, melyeket hirdet, nem valósultak meg az ő életében, hiszen ő maga panaszolja, hogy a külső konformitásnak vasigája a rabszolgaság nyomait otthagyta az emberek nyakán, és tudjuk, hogy az a vasiga még az ő életében is újból reánehezedett az angol nemzetre, de e munkája sokaknak lelkét lelkesítette meg az egyéni és nemzeti szabadságért való küzdelemben.

Milton tiszta, nemes élet után vágyott, és ennek feltételéért, a szabadságért küzdött. E szabadság utáni vágy oly olthatatlan volt lelkében, hogy ez vezette őt végig mindazon különböző pártokon, amelyek az ő ideáljaitól messze eltávoztak, ezért távolodott el mindezektől, és vonult vissza az individualizmus, szubjektivizmus fellegvárába.

Milton kezdetben elismerte a nemzeti egyház létjogosultságát, csak a püspöki rendszer helyébe sürgette az írásszerű presbiteri rendszert; mint láttuk, ettől is elfordult és lett independens, köztársasági és Cromwell párthíve.

Az independensek győzelme, a király lefejezése után (1649) Milton még mindig nem valósította meg kora ifjúsága óta táplált és érlelt szándékát, hogy "valami nagyot és maradandót alkosson", hanem államszolgálatba lépett, és Cromwell kormányzása alatt az államtanács latin titkára lett, vagyis a külföldi államokhoz intézett iratokat fogalmazta.

Miltonnak mint pártembernek sok ellensége, még több elfogult kritikusa volt, akik bűnül rótták fel neki, hogy tíz éven át a "zsarnok" Cromwell, illetve a "királygyilkosok" pártjának, kormányának fizetett tisztviselője volt. E kérdés tárgyalására nem terjeszkedhetem ki; elég, ha utalok arra, hogy a múlt század elején a nagy esszéíró elégtételt szolgáltatott e két nagy embernek azokért a támadásokért és rágalmakért, amelyekben a politikai párt és felekezeti elfogultság őket részesítette. Csak annyit jegyzek meg ismét, hogy Miltonnál életének e második szakában a puritán, a nemzete szabadságáért lángoló hazafi némította el a költőt, de viszont az "Elveszett Paradicsomot", a "Küzdő Sámsont" csak az a Milton írhatta, aki nem könyvei és álmodozásai köréből nézte végig azt a nagy küzdelmet, amelyet nemzete a szabadságért vívott.

Bizonyára sok kellemetlenséget került volna el, ha tollát nem adja a "Commonwealth" szolgálatára. Nem kellett volna válaszolnia azokra a röpiratokra, amelyeket a királypártiak, az új rend ellenei a királygyilkosok ellen intéztek. Elmaradtak volna a "Defensiók," el az "Eikonoklastes" és más pamfletek,

115

amelyek neki sok ellenséget, keserűséget és kevés dicsőséget, ős élete utolsó éveiben a restauráció után is üldöztetést, sok veszedelmet, anyagi és testi nyomort, vakságot szereztek és okoztak.

Szinte csodálatos az a lelkesültség, amellyel Milton a ťCommonwealth" ügyét védte a királypártiak ellen. Nem szűnt meg lelkesíteni, inteni nemzetét még a tizenkettedik órában, kevéssel a restauráció előtt sem. 1660-ban, néhány héttel II. Károly visszajövetele előtt bocsátotta közre utolsó röpiratát "A köztársaság gyors és könnyű megszilárdítása érdekében". Ez a röpirat jellemzi Milton rettenhetetlen bátorságát, de egyszersmind naiv felfogását is a tényleges politikával szemben. Rajta, a vak, magányban élő, magára maradt költőn kívül mindenki látta már az elkerülhetetlen változást, egyedül ő emeli fel még egyszer szavát ebben az izzó hangulatú, prófétai röpiratban, azon "ragályos epidémia" ellen, amely oly fenyegetően közeledett.

Tudjuk, hogy pusztában elhangzott szó volt ez, tudjuk, bogy 1660-ban az angol nemzet életében, a király visszatérése után, egy szinte példátlan gyors változás történt. A restauráció halálos csapást mért mindazon aspirációkra, amelyeket Milton keblében táplált. Nemcsak politikai, hanem egy nagy erkölcsi katasztrófa is volt ez az angol nemzet életében. Ami Milton szemében erény volt: hősiesség, önmegtagadás, az élet szentsége, tisztasága, emberi jogok, szabadságok stb. ezek most nevetség tárgyaivá lettek.

A puritánságnak még látszatát is kerülték, szóban, irodalomban, cselekedetekben egyaránt. Az emberek és különösen a közpályán forgolódók egymással vetélkedtek a szolgaiság, ledérség, alkalmazkodás terén. Valóban eljött, teljes erejével az a rettenetes kór, amelytől Milton az utolsó órában is oly hévvel óvta nemzetét. És, ami a legcsodálatosabb, az angol nemzet heroikus korszaka eltűnt, nem fokozatosan, hanem azonnal: egy év, szinte egy nap leforgása alatt, mint a márciusi hó.

El tudjuk képzelni Miltonnak lelkiállapotát. Mint gondolhatjuk, az ő élete, aki a "Defenziókat" írta és Cromwell államtanácsának titkára volt, csak egy hajszálon függött. Eleinte elrejtőzködött, később felügyelet alá helyeztetett, könyveit elégették, de mégis az ún. "Oblivion's Act" megalkotása után vagyonának romjaival és tört reményeivel félrevonulhatott.

Mert a testi, anyagi gondok csak kicsinységek voltak azokhoz képest, amelyeket Milton a nagy erkölcsi veszteségek felett érzett. Húsz év munkája, küzdelme, amely alatt ő leg-

116

drágább testi javát, látását is elveszítette, tűnt el a visszatérés reménysége nélkül. Nemcsak pártpolitikai veszteség volt az, hanem mindamaz elveknek hajótörése, amelyekkel ő életének legszebb korszakában összeforrott.

De csodálatosak az isteni gondviselés útjai az ő választottaival szemben! Most, amidőn reá nézve szinte minden elveszettnek látszott, most, amidőn vakon, három neveletlen gyermekkel szegényen félrevonult, egyedül maradt, ekkor tűnt fel lelkének igazi ereje, nemessége. Most minden energiáját, amelyet politikai téren kifejtett, ifjú kora óta maga elé tűzött nagy feladatának megvalósítására fordítja. Földi intézményekbe vetett reményei szertehullottak, és most 50 éves korában odafordul a láthatatlanok nagy realitásai felé, és isteni nagy gondolatokkal, eszmékkel telt lelkét beleleheli életének nagy műveibe.

Van valami tragikus, de mégis felemelő látvány, amely az 1669. évtől kezdve a költő sűrűn változtatott szerény otthonaiban elénk tárul. Ott ül a nagy költő egyszerű fekete ruhájában gondolataiba elmerülve, nyílt, élénken forgó szemekkel és mégis világtalanul, legtöbbnyire egyedül. Otthonában nem érti meg senki. Harmadik neje: egy egyszerű praktikus asszony; három leánya közül az egyik dadogó, a másik kettő előtt a leggyűlöletesebb foglalkozás az, ha atyjuknak felolvasni, vagy vele foglalkozni kell. Pénzért fogadott írnokok és jó barátok vetik papírra a költő nagy gondolatait. Elképzelhetjük, hogy mily nagy nehézségekbe ütközött olyan költeményeket tollba mondani, mint a két Paradicsom és a Sámson Agonistes. Legtöbbnyire éjjel szállja meg az ihlet, és a lelkében már látottakat nappal diktálja tollba.

Az Elveszett Paradicsom! Ez volt hát a nagy költemény, amelyhez egész életén át 50 éves koráig készülődött, ez az emberi ész és szív egyik legfényesebb produktuma, a nagy világeposz. A férfikornak érettsége ölelkezik ebben az ifjúkor játszi fantáziájával és bájával, a legfinomabb ízlés a legszigorúbb erkölcsiséggel. Kezdetben drámának szánta, és csak azután határozott az ezen alakja mellett.

Hogy Milton miért választotta éppen ezen témát: e kérdésre nem nehéz a felelet, ha figyelembe vesszük Milton egyéniségét; a költőről, költészetről való felfogását, egész életét, teológiai nézeteit.

Milton nem volt oly éles megfigyelője a reális életnek, hogy földönjáró egyének helyzetének, cselekvéseinek ihletett énekese lehetett volna, egész életében elfordult a közönségestől, mindennapiastól, már vaksága előtt önmagába visszavonuló, ideáljainak élő ember és költő volt, az sem volt ambíciója,

117

hogy véres harcokat éuekeljen meg. Már első költeményeiben megtestesített eszményeket vett lantjára. De más oldalról Milton csak olyan témákról énekelhetett, amelyek az ő szemében és mondjuk kortársai szemében nem csupán a játszi fantázia szülöttjei voltak. Ezért fordult a Bibliához három nagy költeményének tárgyáért. A bibliai alakok, történetek őelőtte és kortársai előtt nem hitregék, allegóriák, szimbólumok, hanem reális egyéniségek és történetek voltak. Valóbani, Milton és olvasóközönsége előbb kételkedett az angol történet valamely epizódjának igazsága, mint a bibliai történeteké felett. A tárgynak reálisnak és mindenekfelett nagynak kellett lennie. És Milton ilyent választott.

Milton hitben járt, és azért voltak oly nagyszerű látásai. Az Elveszett Paradicsom a hívő, puritán költő tudásának és látásának fenséges gyümölcse. Szinte beleszédülünk annak elképzelésébe, hogy Milton mit látott. Isten az Atya, a Fiú, a jó, hű és a pártütő angyalok: a Sátán, Moloch, Leviathán, Beliál stb. az égben lefolyt rettentő küzdelem, a Sátánnak és seregének legyőzetése; a mennyből való kiűzetése és a pokolba való rekesztése; a Sátán útja a rettentő káoszon át az újonnan teremtett látható világba, és innen le a földre; belopódzása az Édenbe; a megkísértés, bűnbeesés, a paradicsomból való kiűzés; az ígéret az asszony magvára vonatkozólag, és az ezután következő események el a végítéletig: ezek Milton lelkében, mind ott éltek, mint valóságok.

Milyen látókör tárul fel szemeink előtt ebben a költeményben, amelynek tárgya tulajdonképpen nem csupán az ember, nem is az elveszett paradicsom, hanem a végetlen és időtlen mindenség. A paradicsom elvesztése van a középonton, mégis az egésszel szemben ez csak egy epizód. Ez a látható szférákra osztott világ, amely a mennyhez – empyrian – van függesztve, amelyben a föld helyzetére vonatkozólag Milton a Kopernikus-féle felfogást is méltányolja, csak egy kis része annak a térnek, amelynek keretében az egész nagyszerű történet lefolyik. Emberi képzelet még nem járt be oly végtelenségeket, mint aminőket a vak költő ihletett, hívő fantáziája áttekintett. Az a tér, amelynek körében Dante színjátéka lejátszódik, ezekhez képest valóban csak dióhéjnyi.

Az Elveszett Paradicsom eposz, de azért nagy teret foglal el benne a szubjektív elem. Miltont látjuk benne, az ő gondolatait, puritán erkölcsi világnézetét, hitét, azt a csodálatos nagy hitet és törhetetlen reménységet, bizalmat, amely fájdamtai és nagy csalódásai közepette vezérlő botja és vesszeje volt.

118

"Nem annyira a költeményen csodálkozom, bár az is minden csodálatra méltó, mondja Bentley, a nagy kritikus, a költeményhez írt előszavában, mint azon, hogy s szerző úgy el tudott tekinteni saját siralmas helyzetétől és ki tudott lépni abból a szűk és reá nézve sötét, veszéllyel és aggodalmakkal környezett szobácskából, hogy bejárta a nagy mindenséget, az eget, a nagy zűrzavaros káoszt le a poklok fenekéig, és át tudta tekinteni az egész örökkévalóságot, a világ teremtése előtt mindaddig, míg mindenek bevégeztetnek. Ez a látás bizonyára nagy vigasztalás volt számára megpróbáltatásában, de egyszersmind azt is bizonyítja, hogy benne oly nagy és erős lélek lakozott, amely őt a vigasztalás befogadására képessé tette".

Valóban egy nagy, Istenben bízó erős lélek csodálattal és imádattal teljes látásai jelennek az Elveszett paradicsomban. Sok kemény és igazságtalan kritikusa volt eleitől fogva. Sokan nem értették meg őt, vagy ha megértették is, nem rokonszenveztek alakjaival, világnézetével és szigorú erkölcsi felfogásával. Taine is, aki az angol puritánokról könnyen érthető okból oly rettenetes torzképet rajzolt, a Milton művei közül azon ifjúkori pasztoraléknak nyújtja a babért, a melyekben a renaissance hatása érezhetőbb, mint a puritánizmusé. Felhozza Taine az Elveszett paradicsomról írt kritikájában, hogy Milton sok helyen prelegál, prédikál. Ez igaz. De Miltonnak meg kellett volna tagadnia egész egyéniségét, a költő hivatásáról való felfogását, ha ezt nem teszi. Mert hiszen szerinte "a költői tehetség az Isten által adatott, és a költészetnek hivatása, hogy a szószék mellett beültesse és ápolja a nép lelkében az erénynek és nyilvános jó magaviseletnek magvait, hogy lecsendesítse a lélek zavargásait, és érzelmeit helyesen hangolja; az a hivatása a költészetnek, hogy szárnyaló himnuszokban dicsőítse Isten mindenhatóságát, énekelje a mártírok és szentek győzelmes szenvedéseit, az igaz és kegyes nemzetek diadalait, és hogy megsirassa a nemzetek elfordulását az igazságtól és Isten igaz imádásától." Akinek ilyen elvei voltak – és ő az elvek embere volt – az nem is írhatott másként. Ő azt mondta tollba, amit éjjelenként látott, az isteni igazságot; nem feltalált, hanem kijelentett. Mily nagyszerű, amit ír az égi fényről, melynek világánál látja e csodás dolgokat:

Sose tér meg hozzám a nappal, regg vagy este Kedves közelgetése, tavaszi virág. A nyár rózsája, gulya, nyáj s az ember Isteni arca látománya; e hely'tt Felhő és örök sötétség környékez.

119

Elzárva lettem emberek vidám ösvényétől; szép, tudós könyv hely'tt Egy teljesen fehér lapot nyerék. Nekem kioltva, kitörülve rajt' A természet művei, s egy nyilással A bölcseség elzárva teljesen. Annál inkább ragyogj te égi fény Bensőmbe s lelkem minden erejét Ragyogd be; ott alkoss szemet s ködöt Űzd, tisztogasd, hogy látni, szólni tudjak Halandó szemekkel láthatatlanokról. III. ének – Jánosi fordítása.

Miltont nem nagyon olvasták a múltban, és még kevesebben olvassák ma, tudta ezt Milton is: "Ssak te vezesd dalom – s bár kevés, de méltó hallgatót talál."

Az Elveszett paradicsomra is reáillik Voltaire szellemeskedő mondása a Dante színjátékáról: "hírességét az is igazolja, hogy nem szívesen olvassák." Vannak benne "kemény eledelek", de vannak nagyszerű leírások, jellemzések, himnuszok, ódák, amelyek a költeményt a Lélek által ihletett emberi szellem egyik legfenségesebb alkotásává teszik.

Az Elveszett paradicsomot 1667-ben fejezte be Milton, és mutatta meg ennek kéziratát egyik hűséges tisztelőjének, az ifjú Ellwood Tamás quakernek. Midőn ennek véleményét kérte a költeményre nézve, ez így szólt: "Sokat beszéltél itt e költeményben az elveszett paradicsomról, de tudsz-e valamit mondani a visszanyert paradicsomról is?" Erre írta meg Milton a négy énekből álló "Visszanyert paradicsomát" – Paradise Regained. – E költeményben Milton a megkísértés történetét mondja el; a bibliai történetnek hosszú parafrázisa ez, az Üdvözítőnek és a sátánnak, vagy jobban mondva a jónak és gonosznak bölcselkedő, ékesen megírt párbeszéde. Milton ebben a költeményben kerül minden csillogást, dala ebben valóban mesterkéletlen, könnyen folyó; a tárgyat magát oly magasztosnak tartja, hogy szinte kerül minden feleslegesuek látszó eszközt énekében. Krisztust tünteti fel ebben, mint a megalkuvást nem ismerő emberi erénynek, Isten iránti engedelmességnek megtestesülését.

Milton utolsó költeménye, hattyúdala a "Samson Agonistes," a Küzdő Sámson című drámai költemény, amelynek szereplői a fogságban levő és a filiszteusokon szörnyű bosszút vevő Sámson, atyja: Manoah, gonoszlelkű elcsábítója: Delilah, és a klasszikus drámák mintája szerint: a kórus. Milton e költeményt nem a színpad számára írta, hiszen életének

120

második szakában ő is helyeselte a parlamentnek azon határozatát, amely a színházak bezárására vonatkozott, és amidőn a "Samson Agonistes" megjelent, akkor már nem ilyen klasszikus drámákat, nem is a Shakespeare és a renaissance darabjait adták a színpadokon, hanem Dryden, Wycherley stb. feslett színműveit. De ő, aki a nagy görög drámaírók műveinek csodálattal és tisztelettel adózó olvasója volt, most élete vége felé ezeknek mintájára egy komoly tragédiát is akart örökségül hagyni. "A tragédiát, mondja Milton a költeményhez írt előszavában, a régiek a legkomolyabb, legerkölcsösebb és leghasznosabb költeménynek tartották".

Sámson tragédiája alkalmas tárgyul kínálkozott Miltonnak élete ezen utolsó, szomorú, de dicsőséges szakában. A megláncolt, egyedül, rabságban sínylődő vak Sámson a bálványimádó filiszteusok között: ki ne ismerné fel ebben a költőt, aki "rossz napokat ért és rossz nyelveket, sötétségben és veszéllyel környezetten a magányban." (Elv. Par. VII.) Mint Sámson, úgy ő is a múltban élt, a jelennel nem sok érintkezése volt, nazir, bort nem ivó, magát megtürtőztető volt ő is, és az ő életének is egyik legszomorúbb mozzanata volt első nősülése. Igen, ő volt a küzdő Sámson, aki ott ült magányában, körülte a győzelmes, bosszúálló filiszteusok vad lármája; ott volt a nagy diadallal újra felállított bálványkép és körülötte a szolgai, kicsapongó képmutatás orgái. Csoda-e, ha oly hatalmas szenvedélyek nyilvánulnak meg e költeményben, csoda-e, ha az ő lelkében visszhangra talált a Sámson hősies önfeláldozása?

De az Istenben bízó lelkének tolmácsa a kórus megnyugtató dicséneke az örök bölcsesség ítélkezése felett. E nagyszerű költeményt ugyan színpadon sohasem adhatták, de Händel oratóriumának szolgált méltó szöveg gyanánt.

Milton három költői főművének tárgya bibliai volt, és ezen nem is csodálkozhatunk. Miltonnak mindennapi lelki tápláléka volt a Biblia, ennek olvasásával, illetve olvastatásával kezdte meg napi munkáját; a hitnek, erkölcsnek kánona volt ez előtte a szó legteljesebb értelmében. Milton hite, vallásossága biblikus volt, nem dogmatikus. Milton kálvinista volt, a szó igaz értelmében. Kálvinizmusa, mint Kálviné is, a Bibliában és az életben gyökerező volt, nem dogma, hanem egész életét irányító határozott állásfoglalás; egész benső lelkiéletének szervezője. Az Elveszett paradicsom a világeposzok sorában foglal helyet, és méltán, mert költőjének lelke végtelen világokat járt be, és imádattal borult le ennek alkotója, az Isten végtelensége, mindenhatósága, a világ fundamentuma

121

felvettetése előtt való előretudása és mindenek felett a mindent átható és felemelő kegyelme előtt.

Dicsőségem igazság s kegyelemben Tűnjék ki mennyben és földön; de kegyelmem Kezdetbe' s végül legjobban ragyogjon.

Vagy midőn ugyanezen III. énekben így szól a Fiúhoz:

Fiam, kiben legfőbb kedvem telék, Keblem fia, Fiam, ki egyedül vagy Bölcseségem, igém, erős hatalmam Mindazt beszélted, amit gondolek, mit Örök végzésem rendele: az ember Végkép el ne veszszen, hanem üdvözüljön, Aki akar, de nem önakaratja, Hanem az én kegyelmemből, amelyre Szabadon méltatott. Bukott erőit Megújítom még egyszer, bár bűn által Eljátszta őket s undok kicsapongó Vágyak bilincsbe verék; általam Gyámolva ismét megmérkőzhetik halálos ellenével általam Gyámolva, hogy megértse, mily erőtlen Bukott valója s köszönje Szabadulását egyedül nekem. Némelyeket különös kegyelemmel Kiválaszték a többiek felett Úgy akarom a többi hallja meg Hivásom.

Hogy Milton igazán mély vallásos lelkű ember volt, azt ellenségei is elismerték. Hiszen sem Miltont, sem költészetét enélkül meg nem értenők. Többen vizsgálódásuk tárgyává tették azt is, hogy milyen volt Milton teológiája. Megmérték őt ebben a tekintetben, és könnyűnek, heterodoxnak találták, különösen a Szentháromságra vonatkozó tan tekintetében. Hogy Krisztus személyére vonatkozólag, mi volt álláspontja, a fenti idézetből is kitűnik. Milton valódi telivér protestáns volt, az egyéni szabadság rettenthetetlen bajnoka, szószólója. Ez tartotta őt vissza attól is, hogy a lelkészi pályára lépjen. "Észrevettem úgymond, hogy zsarnokság van az egyházban, hogy annak, aki a papi rendbe lép, mint rabszolgának subscribálnia kell, és bizonyos dogmákra kell esküdnie – nem akartam sem rabszolga, sem esküszegő lenni." Első röpiratában is mint láttuk, a prelátusok lelki zsarnoksága és általában a püspöki rendszer ellen fordul, majd később nagy hévvel szól az államegyháziság ellen, amely szerinte közönyös és rest bérenceket s nem hű pásztorokat nevel. Az igazi vallásosságnak, mint a

122

legfőbb igazság átérzésének és kinyilatkoztatásának, szabadság kell. Eretnekségbe esünk, mondja, ha valamit csak azért hiszünk, mert mások mondják, ha vallásunk gondozását, erősítését másra bízzuk.

Milton életének második felében independens volt: nem is tartozott egy látható egyház, felekezet kötelékébe sem; templomba sem járt. Az ő vallása annyira egyéni, szellemi volt, hogy mindenféle rítust, szervezett istentiszteletet mellőzött. Vallása, istentisztelete közvetlen volt, "Szertartás nélküli, Istennél ami legkedvesebb." (E. P. IV. ének) A szertartás, bármi alakban jelenjék is meg, szerinte nemcsak közönyös, hanem akadálya az Istennél való közvetlen érintkezésnek. Életének legküzdelmesebb napjaiban is volt, mint írja, lelkében egy szentély, ahova Istent imádni visszavonult. Milton tehát vallási dolgokban életének utolsó szakaszában a merev szubjektivizmus talaján állott, objektíve csak az Írás szabályozó tekintélyét ismerte el. Midőn az Elveszett paradicsom utolsó énekében az angyal leírja Ádám előtt a jövendő egyház képét s elmondja ennek romlását, így szól:

Hagyományokkal szennyezik be az Igaz tant, mely örök emlékbe' van csak Foglalva, bár csupán a lélek érti.

Az "írott emléknek", ezt a kizárólagos szabályozó tekintélyét és a lélek, vagyis a benső kijelentés által való megérthetését, különösen utolsó prózai munkájában, amelyek címe: "De doctrina christiana vera," hangsúlyozza, ebben tárgyal a vallási türelemről is, amelyet kiterjesztendőnek tart az akkori összes felekezetekre, a római katolikusokat kivéve: ezeket bálványimádásuk miatt ebből kizárandóknak tartja. Életének utolsó éveiben sokat érintkezett a quakerekkel, és bár nem helyeselte azt, hogy ezek a nőknek is megengedték a gyülekezetben való beszédet, de bizonyára sok tekintetben rokonszenvezett ezekkel azokban, amelyek a konfessziók elvetésére és az Írásnak a lélek benső világával való magyarázatára vonatkoztak.

De Miltont nem lehet valamely felekezet konfessziójának mértéke szerint mérlegelni: lelke gazdag volt, mert Isten lelke által áthatott volt, és benne az isteni kegyelem dicsőítette meg önmagát. Voltak hibái, fogyatkozásai. De ha megfigyeljük ezeket, ha figyelembe vesszük azt, hogy lelke mennyi veszélynek volt kitéve az egymással megütköző nagy és túlzásba menő ellentétek közepette, akkor valóban csodálnunk kell lelkének nagyszerű egyensúlyát.

És mint annyi hű [tanú]bizonyságban, őbenne is erőtlensége

123

alkalmával dicsőült meg legjobban a fenntartó is mindenekre elégséges isteni Erő, amelyért naponta fohászkodott. Tudjuk, hogy nem hiába, ez tette életét gazdaggá, széppé és tisztává és sokakra nézve gyümölcsözővé.

A puritánok, különösen akkor, midőn diadalra jutottak, ‚ sok túlzásba estek, ellenségeik siettek is félszegségeiket gúny tárgyává tenni, de onnan az ellentétes áramlatok és sajnálatos túlzások zűrzavarából tisztán és vonzóan emelkedik ki Miltonnak fenséges alakja: a szellemi és vallási újjászületés e legnemesebb képviselője; próféta volt, látó és buzgó, sokaknak lelkesítője és nemcsak nemzetének, de az egész emberi nemzetnek dicsősége!

Hogy tudott Milton bízni rossz napokban is Istenben és az Ő ügyének, az igazságnak győzelmében! Hogy tudott imádkozni világosságért, fényért! Megkapta, amit kért onnan felülről, bővölködő volt mennyeikben, és alakja, emléke most is nagy fényességben tündöklik előttünk!

B. Pap István