Protestáns Szemle, 1909. 183-194. o.

A diakonissza-munkáról

Különös tekintettel a Filadelfia diakonissza-egyletre

Írta: Dr. Szabó Aladár

Második közlemény

III.

Midőn a diakonissza-mnnka protestáns szellemben való felújítására irányuló kísérleteket akarjuk ismertetni, mindenek előtt fájdalommal kell konstatálnunk, hogy igen sok idő telt el, és igen sok kezdeményezés ért siralmas véget, amíg a protestantizmus a helyes útat megtalálta, s a diakonissza-munka mezején nagyobb eredményeket tudott elérni. Nem is igen lehetett ez másképp. Hiszen a protestantizmusnak meg a XVII. században is létéért, fennmaradásáért kellett élethalálharcot vívnia, s nem csoda, hogy az evangélium mindenható erőit nem bírta minden irányban egyszerre életté átalakítani. S mikor a XVII. században megelégedtek a tan tisztaságával, a XVIII. században pedig, mintegy visszahatásképpen, a tanokkal együtt azok életteljes tartalmától is idegenkedtek; nem lehet csodálkozni, hogy a diakonissza-mnnka erőteljes felújítására nem igen lehetett gondolni. Hogy szervezte volna az egyhaz a női munkát, amikor még a férfidiakonia is, még a református egyházban is, ahol különben a szegények gondozása inkább megőrizte az egyházi jelleget, mint a lutheránus egyházban, meglehetősen háttérbe szorult.

Valóban azon csodálkozhatunk, hogy egyáltalán történt valami, éspedig úgy a lutheri, mint a kálvinista egyházban, legalább a diakonisszaügy jobb jövője előkészítésére.

A lutheri egyház a keppeli és walsdorfl leánynevelő intézetekben már a XVI. század végén, illetve a XVII. század elején alkalmazott diakonisszákat. Mind a két intézet közvetlen vezetése nők kezébe volt letéve, akik közül azonban

184

csak egy viselte a diakonissza nevet. A keppeli Intézet elöljárójat Dominá-nak hívták. Domina osztotta ki a munkát a szövetség tagjai közt. Mindenki kapott lelki munkát is, háztartási, vagy a tanítás körébe vágó munkát is. A diakonissza a jótékonysági munkavezető volt. A szövetség tagjait imával és kézrátétellel vették fel.

A walsdorfi intézet voltaképpen kolostor volt, s ezt a nevet akkor is megtartotta, amikor tagjai a tiszta evangélium szolgálatába állottak. Itt tehát a protestantizmus arra vállalkozott, hogy a római szellemben szervezett női munkát, ahelyett, hogy egyszerűen megsemmisítette volna, átalakítsa, s evangéliumi erőkkel áthassa. Az intézetnek Weber Tóbiás által készített és 1608-ban közzétett szabályzata szerint a leányokat 18 éves korukban vették fel, ha kegyességük kiállta a próbát; nagy súlyt helyeztek arra, hogy mindenki szabad elhatározáshól, kényszer nélkül legyen tagja az intézetet vezető szövetségnek. Egy évi próba után, ha az illetőket alkalmasaknak találták, ünnepélyesen felavatták. A felvettek kézadással kötelezték magukat, hogy kegyes, erkölcsös és istenfélő életet élnek, a superintendens pedig a Szentháromság Isten áldását kérte rájuk, s a következő imádságot mondotta: "Jóságos mennyei Atyánk, aki ezt a házat sok éven át fenntartottad, s végre abban a kegyelemben részesítetted, hogy a te igéd benne tisztán s minden emberi tantól menten hirdettetik, s annak lakói a te törvényed szerint szolgálnak Neked, kérünk Téged Szent Fiad, a mi Urunk a Jézus Krisztus által, hogy áldd meg a munkát, amit elkezdtünk, s add, hogy az a Te Szent neved dicséretére, e ház felvirágoztatására s valamennyiünk földi és örökkévaló javára szolgáljon." A felvett nők az intézetből kiléphettek és házasságot is köthettek. A főnöknőt apátnőnek nevezték, s a szövetség tagjai közül egyik, az úgynevezett olvasónő, minden reggel, délben és este egy fejezetet olvasott fel a Szentírásból, a tanítónők vezették a tanítást, s érdekes, hogy a tanítványokat, akik csak lányok lehettek, nemcsak imádkozásra, írásra, olvasásra, számolásra tanították, hanem kézimunkára, vajkészítésre s kertészkedésre is. A katechéta Luther kis kátéjába vezette be a növendékeket. A diakonissza a jótékonysági munkát intézte, a pincérnő a számadások elkészítésével foglalkozott, a konyhamesternő a háztartást vezette, s az ajtónálló a vendégeket fogadta, meg a szegényeknek kenyeret osztogatott a kolostor kapuján levő ablakon át.

A református egyház a XVI. század végén, különösen Németalföldön, amihez akkoriban a mai Belgium is tartozott,

185

próbálta meg a diakonissza-munka fölelevenítését, s amennyiben ilynemű munka Németországban indult, az is németalföldi hatásra vezethető vissza. Ennek a magyarázatát talán abban találhatjuk, hogy Németalföldön a szervezett női munka a beghinek s más hasonló szervezetek áldásos működése következtében többé-kevésbbé kivonták magukat a római hatások alól, s rendkívül nagy néprétegek rokonszenvét nyerték meg. Itt tehát az átmenet a szervezett női munkának teljesen az evangélium szellemében való vitelére könnyebben mehetett végbe, mint máshol. Különösen Weselben, Németországban, de Németalföldhöz közel s németalföldi menekültekből álló gyülekezet körében, valamint Amsterdamban működtek diakonisszák. Weselben özvegyeket, sőt férjes nőket is alkalmazott a gyülekezet a szegények és betegek gondozására. Amsterdamban a XVI. században és 1700 körül 28, s még 1800-ban is 8 diakonissza működött. Szeretetteljes működésük a női betegekre és szegényekre, továbbá az árvaleányokra terjedt ki. Mind az árvák nevelésére, mind a betegek gondozására intézeteket létesítettek. Amsterdamban fiatal leányokat alkalmaztak diakonisszákul, de itt is előfordult, hogy férjes nők, akiknek odahaza kevés dolguk akadt, szintén részt vettek a gyülekezet megbízásából a szegények gondozásában.

A sok vajúdás után végre az Isten elhozta a kort, amelyben a diakonissza-ügy s vele együtt a szervezett keresztyén munka sok más tereken is igazán fellendült, s előállította a férfiút is, ti. Fliednert, akinek megvolt az alázatossága is, hogy Isten kegyelmének forrásaiból merítsen, megvolt az éleslátása is, hogy a bajok és sebek alkalmas gyógyszereit felfedezze, s megvolt a bátorsága és gyakorlatiassága is, hogy erélyesen munkához lásson, amikor még sokan tanácskoztak, töprenkedtek és tervezgettek. A XIX. század elején egy sereg, különben jóindulatú lelkész és világi pályákon élő emberbarát igyekezett tervezgetésekkel és szabályzatok készítésével megalapozni az újra felemlítendő diakonissza-munkát. Ilyen volt Klönne, bislicki lelkész, aki az őskeresztyén egyház diakonissza-mnnkájának felelevenítése végett előbb egy könyvet írt, majd befolyásos egyéniségeket igyekezett megnyerni az eszmének. A befolyásos egyének aztán sok mindenféle jó tanácsot adtak neki. De a sok tárgyalásnak az lett az eredménye, hogy Klönne kedvét vesztette, és egyetlenegy diakonisszát sem állított be az egyházi szolgálatba. A különben áldásos tevékenységü gróf Recke-Volmerstein is sokat tanakodott a diakonissza-munka felett, még folyóiratot is kiadott a diakonissza-ügy érdekében, szabályzatot is kidolgozott, még-

186

sem lett az egészből semmi. Az ismert nevű Stein miniszter pedig abba a hibába esett hogy a római katolikus irgalmasnővéreket akarta mintául venni, természetesen a római jelleget mellőzve, s a hamburgi Tabithával, Sieveking Amáliával meg is kedveltette ezt az eszmét, de szerencsére Sieveking Amália is hiába dolgozott ki hosszú szabályzatot: a diakonisszaügy nem római katolikus intézmény után, hanem teljesen evangéliumi szellemben, az őskeresztyén egyház útmutatása szerint indult meg, s igazi nagy eredménnyel Isten kegyelme által Fliedner Tivadar kaiserswerthi lelkész indította meg.

Fliedner Tivadar 1800. január 21-én született. Atyja lelkész volt, s már 1813-ban meghalt. A fiatal Tivadar testvéreivel együtt nagyon szűkös kenyérre jutott. Bár némi támogatásban is részesültek, sokat kellett nekik dolgozniok már diákkorukban, hogy megélhessenek. De az Isten segített, s Fliedner már ifjúkorábau kitartó volt a munkában, szigorú saját magával szemben, s így megküzdött a nehézségekkel. 17 éves korában a giesseni egyetemre került, ahol száraz és élettelen racionalizmus uralkodott. Fliedner azonban nem lett az uralkodó irányzat rabja, s Jézus csudáit és feltámadását nemcsak nem tagadta, de sziklaszilárd hittel tett bizonyságot Jézus istenségéről. Komoly gondolkodásmódja távol tartotta a német Burschenschaft tobzódásaitól, s a világjavító ábrándokra, amelyek akkor az ifjúságot elfoglalták, azt mondotta: "Csak legyünk előbb mi magunk jobbak; majd a világ állapota is jobb lesz." Egyetemi tanulmányai végeztével házi tanító lett egy előkelő családnál. A belmissziói munkák iránti érdeklődés itt ébredt fel benne, különösen Kirffa consistoriumi tanácsos hatása folytán. Élénk érdeklődést tanúsított a tanügy iránt is, és így érlelődött benne a szándék, hogy a tanári pályára lép. Isten azonban máskép határozott. Fliedner 1822-ben a kis kaiserswerthi uniált [gyülekezet] lelkésze lett. A gyülekezet szegény volt, s adósságokkal küzdött. Egy csomó gyár bukása keresetképtelenné tette a gyülekezet tagjainak nagy részét, s már ujjongtak a protestáns ügy ellenségei, hogy vége a kaiserswerthi protestáns egyháznak, amikor Fliedner arra határozta el magát, hogy összegyűjti a gyülekezet fennállását biztosító összeget. Legyőzött minden akadályt, ami útjában állt, még a nyelvi nehézségeket is Németalföldön és Angliában. A hűvös fogadtatás kellemetlenségeivel szemben egészséges humorral s céltudatos kitartással küzdött. A szükséges pénzt így megszerezte. De még becsesebb kincsre tett szert, ti. tapasztalatokra. Akkoriban Angliában már a bibliaterjesztő

187

társulat és a fogházi állapotok javítását célzó munkásság nevezetes eredményeket ért el, s mind a kétféle tevékenység mély hatást gyakorolt Fliednerre. Amint hazájába visszatért, rendbeszedte gyülekezetét, s egyúttal a szegény foglyok gondját is felvette. Havonként kétszer átment az egy óra járásnyira fekvő Düsseldorfba, s ott igyekezett a foglyokat jó útra téríteni, különösen pedig azokat, akik csak vizsgálati fogságban voltak, vagy valami rövid ideig tartó fogságra lettek ítélve, de azért gyakran a legmegrögzöttebb gonosztevőkkel voltak együvé zárva: a rettenetes kísértésektől, amelyeknek ki voltak téve, megóvni.

A diakonissza-munka megkezdésére is a fogházban kifejtett tevékenység adta meg a közvetlen alkalmat, mert hiszen a gondolat, hogy az őskeresztyén diakonissza-munkát fel kellene eleveníteni, jó régen, különösen pedig a németalföldi református egyházakban folyó diakonissza-munkával való ismerkedése foglalkoztatta. Nyilvánvaló lett előtte, hogyha valaki lelki gondozásra szorul, úgy az az a nő, akit valamely könnyelműsége börtönbe juttatott, de aki szívesen visszatérne a jó útra, ha valaki támogatná, bűnbánatra indítaná. Egy alkalommal egy ilyen, börtönből kiszabadult nő keresett nála menedéket. Fliedner befogadta, s picike kis kerti házában helyezte el. Ez a ház még most is megvan. Néhány évvel ezelőtt magam is láttam, s emlékszem rá, hogy mint a modern diakonissza-munka bölcsőjét, úgy mutogatták.

Mikor híre ment, sokan gúnyolódtak, hogy Minna – így hívták a szegény fogolynőt – nemsokára megszökik. De nem szökött meg, s a csúfolódik megint csak megszégyenültek, mint már oly sokszor, amikor nyilaikat az Istenben bízó ember ellen fordították. Nemsokára egy másik nő is felkereste a kaiserswerthi menhelyet, Göbel Katalin személyében pedig Fliedner megtalálta az alkalmas ápolónőt. A kis kerti házban hárman már nem fértek el, s az asylumot más házba kellett áttenni.

Íme, így indult meg a kaiserswerthi mentő, óvó és gyógyító munka! Nem szabályzatok készítésével, nem világi vagy egyházi hatóságok határozataival, s nem az összes elképzelhető, befolyásos egyének véleményének és helyeslésének kikérésével, hanem élő hitből, Jézus iránti hálából, gyakorlati szeretetből, s amaz isteni megbízásnak átér[z]ésével, amelynek hatásaképp az apostoli kor óta oly sokszor szóltak már így az Úr alázatos gyermekei: "Ezüstöm és aranyom nincsen nékem, hanem amim van, azt adom néked, a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!" (Csel. 3,6). És még azt is újból hangsúlyozzuk, nem betegápolással kezdődött, a gya-

188

korlati alkotás példájával is mutatva, hogy a betegápolás bármily nagyfontosságú munkatér is, nem egyetlen feladata a diakonisszának.

Természetes, hogy ezt a feladatot sem hagyta Fliedner figyelmen kívül; 2300 talléron egy házat vett, amelyet 1836. okt. 13-án ünnepélyesen megnyitott. Beteg sem volt még a házban, a betegek ápolására vállalkozó diakonissza is, Reichart Gertrúd, egy orvos leánya, csak később érkezett meg. Október végén már beteg is volt elég, s mivel az intézet felszerelés nélkül működött, az első diakonisszáknak igazán éjjel-nappal kellett dolgozniok, folyton mosniuk, hogy a betegeket tiszta ruhával elláthassák, Még szekrénye sem volt az első diakonissza-kórháznak, amibe a tálakat és tányérokat eltehessék, s a szél azután az ablakba tett tányérokat leverte. A kaiserswerthi római katolikusok meg is jövendölték, hogy az ilyen nyomorúságos kezdeményezésből semmi sem lehet. Azonban: "a hit által heqyeket is ki lehet helyükből mozdítani." Az erős hit megharcolta a nemes harcot, s az intézet virágzásnak indult. Még a diakonisszák sem széledtek el, bár ezt is jósolgatták, mert a diakonisszák nem tettek apáca-fogadalmat. 1838-ban már rajt is bocsáthatott ki az anyaintézet. Az elberfeldi kórház diakonisszákat kért Fliednertől, s az ifjú anyaintézet teljesítette a kérést. El lehet képzelni, hogy a búcsúzó diakonisszák hogy elérzékenyültek. Volt nagy sírás-rívás. Fliedner aztán humorral gyógyított ismét. Vedret hozatott be, s komoly arccal készült, amint mondta, a könnyek összegyűjtéséhez. Azóta sokkal messzibb utakra is minden nagyobb elérzékenyülés nélkül indultak el a kaiserswerthi testvérek.

Azáltal, hogy a diakonisszák mind több állomáson kezdték meg a szeretetmunkát, az ügy mind ismertebb lett, s az intézmény szemmel láthatólag izmosodott. Az alapítás évétől számítva az első évtized végén 108 diakonissza tartozott a kaiserswerthi anyaintézethez, s ezek közül 62 külső állomásokon működött. Egyébiránt a Kaiserswerthben működők is gyakran mentek magánápolásra a közel fekvő falvakba és városokba. A fejlődés abban is megmutatkozott, hogy a meglevő intézeteket megnagyobbították, pl. a kórházat 600 beteg befogadására alkalmassá tették, továbbá, hogy új meg új munkákat kezdeményeztek. Egyes diakonisszákat gyülekezetekbe küldtek ki, akik aztán a szegények gondozásával, a betegek ápolásával, az evangélium erejéről kicsinyek és nagyok, leginkább nők közti bizonyságtétellel a szíveket felmelegítették. Emellett Fliedner, különösen Frickenhans Henriette segítségével, kisdedóvót alapított, amely később kisdedóvó-

189

képző intézetté nőtte ki magát. Alapított imaházat is, amely aztán a diakonissza-intézetnek valóságos veteményes kertjévé lőn. Lassankint kitűnt, hogy az egész nagyra nőtt munkának jogi alapot is kell szerezni, s megalakúlt a "Rheinisch-Westfälischer Verein für Bildung und Beschäftignng evangelischer Diakonissen." Így aztán a diakonissza-ügy még nagyobb lendületet vett, s a második évtized végén a kaiserwerthi anyaintézethez 244 testvér tartozott, s ezek közül 177 külső állomásokon szolgálta az evangélium ügyét. Egész sereg kórház, szegényház, kisdedóvó, leányiskola, cselédképző, menhely, árvaház, hospiz előállása mutatta, hogy mily áldásos a diakonisszák munkája, akik még sok fogházban és missziói területeken is működtek.

A munka ilyen fejlődése szükségessé tette, hogy Fliedner minél inkább megossza a vezetés és igazgatás munkáját is, sőt hogy lelkészi állását elhagyva (ami 1849-ben történt meg) minden erejét a diakonissza-intézetnek szentelje. Hű munkatársai közül Stricker lelkészt, Ranke tanítót, Disselhoff lelkészt, aki Fliedner halála után vezetője lett a munkának, továbbá Fliedner első és második nejét – amannak neve Münster Friderika, emennek Berthean Karolina – említjük meg. Hogy milyen önfeláldozással segítettek ezek, arra nézve csak egy példát hozok fel. Megtörtént, hogy Fliedner súlyos betegségbe esett, emellett még három gyermeke is beteg volt. Mégis a munkának nem volt szabad szünetelnie, s a vezetés egész terhe hű nejére – az elsőre – esett. Az állomásokra menő diakonisszákat neki kellett bevezetnie, és éppen akkor is, amikor férje és három gyermeke betegen feküdt odahaza. Mégis a hű nő ment, s kötelességét teljesítette. Mikor e hű nő meghalt, Fliednert egészen lesújtotta a bánat. Azonban az intézet érdeke megkövetelte, hogy a vezető lelkésznek felesége legyen, s így lett Berthean Karolina Fliedner második neje és egyúttal a diakonisszák felügyelője.

Kellett is felügyelő, mert a diakonisszák száma rohamosabban nőtt. 1852-ben egy felhívás folytán egyszerre 200-an jelentkeztek, akik közül 100-at fel is lehetett venni. A diakonisszák és az intézmények számának növekedtével lépést tartott az adományok növekedése is. Még a rettenetes 1846. és 1847. évi éhínség idején is megadta az Úr azt, ami szükséges, s az intézetnek, amely jóformán egy fillér nélkül kezdte pályafutását, ma 800 ezer korona évi bevétele van. És mintha Fliedner lelki ereje is növekedett volna. Nem is csoda! Hiszen kivált első angliai útja után, még teljesebben az Úrra bízta a vezetést, s m[ég] jobban elmerült az evangé-

190

lium mélységeibe. Csak így lehet megérteni, hogy a diakonissza-intézet szervezése és igazgatása mellett volt ideje irodalmi tevékenységre (A mártírok könyve c. műve magyarra is le van fordítva), s ráért a duisburgi diakonusképző-intézet megalakítására is.

Valóban Fliedner nyugodtan hagyhatta el 1864-ben a földi küzdő teret. A kaiserswerthi protestáns egyház pecsétén levő fa és felírás: "A mustármag fává növekedik" – prófétikus jelentőségű lett reá nézve. 1864-ben már 425 testvér állott a kaiserswerthi intézet szolgálatában, s nem kevesebb, mint 100 működési téren szerzett dicsőséget az evangéliumi világnézetnek, s hozott áldást a protestáns keresztyénségre. Kaiserswerthi diakonisszák majdnem minden európai országban találhatók, így Ausztriában, Németalföldön, Belgiumban, Oroszországban, Svájcban, Angliában, Norvégiában, és Magyarországban is kaiserwerthi testvérek kezdték meg a diakonisszamunkát. Sőt a Távol-Keleten is bizonyságot tesznek a kaiserswerthi diakonisszák az evangélium erejéről. A jeruzsálemi diakonissza-intézet volt keleten az első ilynemű intézet. 1851-ben Fliedner személyesen nyitotta meg s avatta fel. A jeruzsálemi diakonissza-intézettel kórház s a "Talita Kumi" nevelőintézet áll összeköttetésben. A kairói és alexandriai diakonissza-kórházban is kaiserswerthi diakonisszák végzik az ápolást.

A még ennél is nagyobb eredmény pedig abban mutatkozott. hogy Fliedner példáján sokan fellelkesülve új és a kaiserswerthitől teljesen független anyaintézetek (Mutterhaus) alapításához fogtak. 1864-ben, tehát Fliedner halála évében, már 30 ilyen Mutterhaus állott fenn, s 1600 diakonissza 450 működési helyen mnnkálkodott. A munka egynegyedét a kaiserswerthi testvérek – valami 425-en – 100 működési helyen végezték.

Azóta a munka mindig terjedt, s a rendelkezésemre álló legkésőbbi kimutatás szerint 1901-ben 75 Mutterhaus képezett diakonisszákat a világ minden részében, s ezek által 14501 diakonissza (ezek közül 5224 segítő testvér) állíttatott be az Úr és a keresztyén társadalom szolgálatába. Működési terük, amelyen munkálkodnak, 5211, ebből 1122 kórház, ami megint mutatja, hogy a diakonissza-munka sok egyébre is kiterjed a kórházakon kívül, s nemcsak betegápolásból áll.

Már most természetes, hogy e 75 diakonissza-intézet történetét külön nem ismertethetem, mert ha ezt akarnám tenni, akkor cikk helyett könyvet kellene írnom. Egynéhányról azonban külön is meg kell emlékeznem, hogy így a kaisers-

191

werthivel egyező és attól eltérő sajátságokkal megismerkedvén, a modern diakonissza-munka törvényeit a tények alapján megállapíthassuk. (1)

A kaiserswerthi-intézet egy éves volt még csak, amikor Gossner János, berlini lelkész az Erzsébet-diakonissza-intézetet létesítette. Gossner római katolikus szülőktől származott, de már a római egyház kebelében megismerkedett az evangéliumi igazságokkal. A hírneves Sailer, továbbá Boos Márton gyakorolt rá hatást. Eleinte Gossner is a római egyházat akarta az evangéliummal átalakítani, mint Luther, s mikor ez neki sem sikerült, a protestáns egyházba tért át, s Berlinben áldásos irodalmi és gyakorlati tevékenységet fejtett ki. Két egyletet is alapított, egyet férfiakból, a másikat nőkből, s végre a király, IV. Frigyes Vilmos támogatásával megalapította az Erzsébet-diakonissza-intézetet. Az intézet nem indult oly hatalmas fejlődésnek, mint a kaiserswerthi, s Gossner halálával majdnem megsemmisült. A dolog magyarázata röviden ez: Gossner épp oly kegyes, buzgó férfiú volt, mint Fliedner, de nem volt oly hatalmas szervező, sőt a szervezésben rejlő erő felismerésére egyáltalán képtelen volt. Csak az egyéni odaadáshan és lelkesedésben bízott; ez pedig ott, ahol sokak együttműködéséről van szó, nem elégséges.

Az alapítási évet tekintve, az Erzsébet-intézet után a párizsi I. (Rue de Renilly 95) diakonissza-intézet következik. Alapíttatott 1841-ben. Alapítója Vermeil Antal református lelkész volt, aki Valette lutheránus lelkészt hívta meg munkatársául. Itt tehát a két fő protestáns felekezet, mint teljesen egyenrangú tényező, kezet fogva működik közre a nagy cél megvalósítására. Az intézetet ma négy lelkész igazgatja, akik közül kettő református, kettő lutheránus. A párizsi diakonissza-intézet is a fogházból kiszabadult nők gondozásával kezdte pályafutását. Majd később magánházaknál betegek ápolásával is foglalkoztak a diakonisszák, s még később kórházat is szerzett az elöljáróság. Az 1844. év elején szűknek bizonyultak a helyiségek. Egy nagy és igen megfelelő házat ajánlottak fel Vermeilnek, de 100.000 frankért. Vermeil visszriadt a vételtől, hősies lelkű neje azonban buzgó könyörgések után addig biztatta férjét, míg az elhatározta magát a fontos lépés megtevésére. Alig kötötte meg a szerződést, római katolikus részről is érkezett ajánlat; a ház azonban a diakonissza-munka otthona lőn. A szép intézményt azonban nemcsak a római katolikusok gátolták, hanem a protestánsok is folyton támad-

(1) Golder: Die weibliche Diakonie 191. o.

192

ták. Ráfogták, hogy az egyéni szabad tevékenységet akadályozza. Ennek ugyan teljesen az ellenkezője igaz, mert ahol a szervezett diakonissza-munka megjelenik, ott aztán sokan indulnak éppen a diakonisszák által buzdítva és vezetve szeretetteljes tevékenységre, de azért még egy oly különben igen derék ember is, mint gróf Gasparin, odaállt a támadók közé. Az intézet mindennek dacára szépen fejlődött, s új munkát is kezdett, ti. a fiatal leányok javítására irányuló tevékenységet. Az 1871. rettenetes vésznapokat minden nagyobb baj nélkül élte át az intézet. A kommün ugyan zúgott ellene, s egy éjjel a ház békés lakóit marcona egyéniségek verték fel. Mindenáron rá akarták bírni az ott levő lányokat, hogy fejezzék ki elégedetlenségüket a vezetőséggel, de egyetlenegy sem találkozott, aki rosszakaratból vagy dacból a vezetőség ellen vallott volna. Nagyobb baj az, hogy a buzgó vezető diakonissza, Melvesin fáradozása dacára kevés diakonissza lépett be az intézetbe, s mivel a vidékre nemigen került munkás, az érdeklődés vidéken kezdetben nemigen mutatkozott a diakonissza-ügy iránt. Még csak azt jegyezzük meg, hogy 1874-ben új diakonissza-intézet keletkezett Párizsban, határozottan lutheránus jelleggel. A 40-es évek folyamán több diakonissza-intézet is létesült. Így 1842-ben a strassburgi a buzgó Härter vezetésével, a St-Loup-i Svájcban (1842), a drezdai és utrechti (mind a kettő 1844-ben), a berni 1845-ben, a Bethanien-diakonissza-intézet Berlinben 1847-ben és a stockholmi 1849-ben. A strassburgi különösen arról nevezetes, hogy két egymás iránt nem valami barátságos érzülettel viseltető nemzet életének határán, a legnehezebb viszonyok közt ápolta az igazi szeretetet és – mint a szeretetnek azon a helyen szükséges eszközét – a kétnyelvűséget. Ugyancsak a strassburgi arról is nevezetes, hogy még a német-francia háború előtt német diakonissza-intézetek felállításához, pl. az augsburgiéhoz (1855) tudott segédkezet nyújtani. A drezdai, utrechti és berni buzgó s erős hitü nők áldozatkészségének köszönhetik, Isten után, létezésüket. A drezdai különösen Hohenthal Königsbrück grófnő fáradozásai folytán jött létre. Bár a buzgó alapító nemsokára az intézet létrejövetele után meghalt, a fejlődés útján semmi sem állíthatta meg az intézetet, s a drezdai diakonissza-ház egyike ma is a leghatalmasabbaknak. Az intézet épületei egymástól bizonyos távolságban vannak elhelyezve, s a legkülönbözőbb munkák folytatására adják meg a lehetőséget. Van az Intézetnek kórháza, leánynevelőintézete (az ún. Luisenstift), krippe-je, a francia Marbeaud által kezdeményezett crêlte mintájára,

193

amelyben a munkába menő munkásnők kisdedeiket reggel elhelyezik, hogy este visszavehessék, azután van ott Magdalenum, vagyis tévedt nők menhelye, cselédotthona, kisdedóvó s óvónőképezde. Az Intézet felvirágoztatásának különösen Fröhlich lelkész tevékenysége volt elsőrangú tényezője. Életem egyik legszebb emléke, hogy ezt a nagyszerű drezdai alkotást láthattam. Különösen mély hatást gyakorolt rám az a nagy szeretet és erély, amelyet a szegény hülyék nevelése körül kifejtenek, továbbá az a nagy eredmény, amelyet elérnek, s az a szeretet, mellyel engem, a magyart és a reformátust, az Intézet igen erősen lutheránus és természetesen német lelkészei fogadtak. Az egyiknek búcsúszava még most is fülembe cseng, s bár csengene mások füleibe is: "Nicht wahr, lieber Bruder, die Liebe Christi ist die Hauptsache!"

A berni diakonissza-intézetről is saját tapasztalataim alapján szólhatok. Az alapító, a derék Wurstemberger Zsófia, aki a finom, úrias életmódot elhagyta, csak hogy a szegények és betegek sorsán enyhítsen, nem élt már akkor, amikor ott jártam. De élt a férje, az öreg Dändliker, a legtipikusabb patriarchák egyike, akiket valaha ismertem, s aki bámulatos szervező képességgel bírt, és a lelki élet ápolásában valóságos mester volt. Sehol sem fordítanak annyi gondot arra, hogy a munkát ne csak pihenés váltsa fel, hanem a testi pihenés lelki üdüléssel is járjon, mint Bernben. Nem csoda, hogy a berni diakonisszákat még sok szocialista szellemű községi tanács is alkalmazta, amikor a világi ápolónők megbízhatatlansága itt is, ott is kitűnt. A berni diakonissza-intézet különben ránk nézve arról is nevezetes, hogy ott élte fiatal éveit az a derék nő, Vischer Sarazin Adolf leánya, aki arra lett elhíva, hogy magyar nővé és a magyar diakonissza-ügy egyik nevezetes tényezőjévé legyen.

Ezzel szemlémet jóformán be is fejezhetem. Csak röviden emlékezem meg arról, hogy ma már jóformán minden német országnak és tartománynak van diakonissza-anyaintézete, s hogy a diakonissza-intézményt mind az angol püspöki egyház, mind az angol nonkonformisták és az amerikai protestánsok, különösen a püspöki szervezettel bíró metodisták meghonosították. Csak utalok arra, hogy diakonissza-intézet van még Szent-Péterváron is, s hogy még az amerikai néger nők közül is sokan áldásos munkát végeznek, mint diakonisszák. Csak röviden utalok arra is, hogy némelyik diakonissza-intézetnek valamely, az igazgatásra vonatkozó gondolat, illetve szabály ad különösen jelleget. Ilyen pl. a berlini Bethanien-diakonisszaház, amelyben a főnöknő a főintéző, s az intézeti lelkész meg

194

a főorvos, a fődiakonissza tanácsadói. Másik diakonissza-intézetnek meg a munkatere különleges és a többiétől elütő. Ilyen pl. a bielefeldi Sarepta, amely a testvér diakonusképző-intézettel együtt az epileptikusok nagyszerű bielefeldi kolóniájának szolgálatában áll. Az epileptikusoknak egész kis városa van ott a bielefeldi erdőségekben. A legkülönbözőbb iparnemekben szereznek jártasságot, vagy ha gazdagok, kényelmes lakosztályok állanak rendelkezésükre. Van templomuk is. De minden helyen, a műhelyben, az étkezőben, a templom szögletében ott van a matrac, amelyre a diakonisszák a legnagyobb nyugalommal fektetik a sokszor rémes és szívszakasztó kiáltással összeroskadó epileptikust. Tudtommal a bielefeldi intézet az egyetlen, amelyben a diakonisszaházak amaz általánosan elfogadott elvétől – ti. hogy diakonisszának feltétlenül egészséges nő vehető fel –, csupán némileg eltérnek, s könnyebb epilepsziában szenvedőt is felvesznek.

Ezek után nincs egyéb hátra; minthogy e kérdésekre feleljünk:

Micsoda tanulságokat lehet levonni a modern diakonissza-munka immár több, mint félszázados történetéből?

Mit tettek a magyar protestánsok, s mit tett különösen a Filadelfia-diakonissza-egylet, amelynek munkájára e cikk útján a figyelmet felhívni törekszem, a diakonissza-munka elveinek érvényesítésére, s a diakonissza-munka felvirágoztatására?

Mi a legközelebbi teendő, s micsoda eredményeket várhatunk a helyesen vezetett diakonissza-munkától?

E kérdésekre a következő s egyúttal befejező közleményben adjuk meg a feleletet.

Dr. Szabó Aladár