Protestáns Szemle, 1909. 225-236. o.

Kálvin leveleiről

Írta: Dr. Pruzsinszky Pál

A reformátor Bézának figyelmébe ajánlotta leveleit. Kevéssel halála előtt reszkető kezével könyvtárának nagy levélgyűjteményére mutatott, kérte, hogy e leveleket rendezzék s adják ki baráti kezek. Kétségkívül érezte, mily sok homályt lesznek hivatva azok eloszlatni. Béza Kálvin egykori titkárával, Jowillers Károllyal munkához is látott, de csakhamar kitűnt, hogy a gyűjteményt ki kell egészíteni, ami nem csekély fáradsággal járt. A nehézségeket növelték a bekövetkezett politikai és vallási viszályok. Mindez a munkát csak lassította, de meg nem akasztotta, a munka folyt, húsz évvel Kálvin halála után megjelent leveleinek első gyűjteménye (1575).

Háromszáz év múlt el, ez idő alatt a Béza-féle gyűjteményból merítettek érveket, adatokat a hitjavítás barátai és ellenségei egyaránt. Az utóbbi évtizedekben a franciák fejtettek ki nagyobb erélyt a kutatás és gyűjtés terén: Bonnet Gyula és Herminjard. Ma már a felkutatott levelek száma oly nagy, hogy azok alapján éppen a folyó jubileumi esztendőben Kálvin teljes életrajza jelenik meg. (Kalvins Lebenswerk in seinen Briefen – Rud. Schwarz.)

Mi jelentőségük van e leveleknek? Ez a különösen vállalkozó szellemű ember, akiről egyik ellenfele azt mondja, hogy "gyújtogató fáklyája elől Európának egyik pontja sem volt biztos," felemelte mindenütt szavát. Tanácsol, int, sürget, korhol, segít, közbenjár. E leveleknek nagy részük van abban, hogy Genf a hitjavítási mozgalmaknak központja lett. De a szóban forgó leveleknek más tekintetben is van jelentőségük. A múltnak alakjait lehetőleg a maguk valóságában kell látnunk, látnunk kell őket azokkal a hibákkal és gyöngeségekkel, amelyek koruknak hibáival közösek, s azokkal, amelyek egyéniségükből fakadtak, látnunk kell erényeiket s ennek alapján magunknak kell róluk megformálnunk a képet. És

226

mi mutatja be az embert, az embernek gondolkozásmódját közvetlenebbül, mint levelei? Kálvin szorgalmas levelező. Kora ifjúságától fogva, élete végéig írja őket. Halálos ágyán leveleket diktál. Sokszor ír régi, meghitt baiátainak nagyon is sietve, nem tart szemei előtt mintát, nem javít, gondolatait egyszerűen előkészítés nélkül jegyzi fel, tárja elő. Sehol semmi nyoma annak a törekvésnek, hogy kikerekítse mondatait. E levelekben megnyilatkozik az olvasó előtt a pásztor, a magánember, a kormányzó, és előtérbe lép egyénisége.

Kálvin összes fennmaradt vagy legalább is válogatott leveleiből fogja valamikor a magyar közönség is őt és működését a legigazabban, a legtárgyilagosabban megismerni.

Mikor a kezeim között lévő levélgyűjtemények valamelyik kötetét egyik lelkészünk átnézte, azzal a megjegyzéssel adta vissza, mely szerint a legjobban a levelek határozott, bátor hangja ragadta meg figyelmét. Valóban ez érezhető lépten-nyomon, de érezhető különösen azon sorokból, amelyeket igen magas rangú és állású személyhez intéz. Neki küldetése van, ennek szilárd tudatában határozott sziklán áll. Szinte önkéntelenül arra a Kálvinra gondolunk, aki a zsoltármagyarázatok előszavában egyenesen Dávid királyhoz hasonlítja magát, annak életében, miként tükörben látja a magáét. "Amiként őt a nyáj mellől a legnagyobb méltóságra emelte az Úr, úgy vont ki engem is a homályból, reám ruházván az evangélium hírnökének és szolgájának tiszteletreméltó hivatalát".

Miután a fejedelmekhez írott leveleket érintettük, kiindulási pontnak ezt meg is tarthatjuk.

Anglia királyának, VI. Edvardnak 1552-ben elküldé négy beszédét (a LXXXII. zsoltárról), a kísérő levélben a reformátor a többi között így szól: "Nagyon jól tudja Felséges Uram, mily veszedelemben forognak a királyok és fejedelmek. A hatalom elvakíthatja, majd meg szórakoztatja őket idelenn, könnyen elfelejtkeznek a mennyeknek országáról. Én hiszem, az Úr e bajtól megóvja Felségedet. Ebben a zsoltárban az egyház nemességéről és méltóságáról vagyon szó, melynek úgy a kicsinyek, mint a nagyok lelkét meg kell ragadnia, a föld összes javai, méltóságai sem érnek fel azzal, ha az Isten választott emberei közé emel bennünket. Nagy dolog királynak lenni; de én nem kételkedem abban, hogy Ön hasonlíthatatlanul többre becsüli azt, hogy keresztyén. Kimondhatatlan kegyelme az Istennek, Felséges Uram, hogy Ön keresztyén király, hogy Ön neki szolgálhat, a Jézus Krisztusnak országát Angliában fönntarthatja. Azon nagy javak fejében, amelyeket az Istennek véghetetlen kegyelméből nyert,

227

minden erejét meg kell feszítenie, hogy az Úr illőképpen tiszteltessék, s neki illőképpen szolgáljanak. E nagy Király iránt való hódolatban elöl kell járnia. Ne restelljen Felséged alázatosságban, tiszteletben meghódolni az evangélium lelki kormánypálcája előtt. Ha Felséged eddig így járt el, ami miatt dicséretre nyílnak ajkaink a mi jó Istenünk iránt – ez a zsoltár mindig meg fogja Önt erősíteni és védeni a jóban. Kérem, Felség, e néhány sort úgy tekintse, mint ama vágyamnak jelét, amellyel az ügyet óhajtom szolgálni."

Ugyancsak Angliába, Somerset herceghez, a hatalmas protektorhoz, akkoriban Anglia kormányzójához így ír: "Uram, ha én Önnek méltóságát, nagy hatalmát tekinteném csupán, az ilyen magamfajta embernek bizony semmi közeledése nem volna Önhöz, de miután Ön nem utasítja vissza, hogy taníttassék Attól, akinek én szolgálok, sőt mindennek fölibe helyezi a kegyét, hogy az ő tanítványa lehet – azt hiszem, semmi szükségem nincsen hosszú mentegetésre és bevezetésre."

Kálvin a fejedelmektől, előkelőségektől példás keresztyén életet kíván. A rang, kiváltság növeli a kötelességet. "Ha az egyszerű, jelentéktelen emberek az Urat tisztaságban és igazságban tartoznak imádni – így szól a reformátor Bourbon Antal navarrai királyhoz – annál inkább kötelesek erre a nagyok, azok, akik a többiek felett állanak. Gondolja meg Felséged, hogy az Úr Önt nemcsak fejedelemségre emelte, hanem a bálványozásnak sötétségéből is kivezette, felvilágosította a mi Urunk, a Jézus Krisztus evangéliumának a megismerése által – nem akarja Ő, hogy a tőle nyert hit Önben, Uram, el legyen zárva. Ellenkezőleg, azt kívánja, hogy mint ragyogó lámpa világítson a nagyok és kicsinyek előtt. Kétségtelen: nagyon sokan néznek Felségedre, s az Úr azért irányítja reá tekintetüket, hogy annál jobban feszítse meg erejét. Én nagyon jól tudom, milyen ellenszenvet fog ébreszteni, ha szavát Jézus ügyében felemeli; de gondolja meg, ha Felséged néma marad, ki fogja a száját szólásra kinyitni merni?"

Bármilyen határozott is akkor, midőn a fejedelmek, az előkelők kötelességeiről, páldaadásáról szól, egy pillanatra sem téveszti szemei elől a nehézségeket, amelyekkel meg kell küzdeniök. Hátha az akadályok aránytalanul nagyok? A veszedelemnek, a fájdalomnak az ereje nagy, a lélek ugyan kész, de a test erőtelen. Nagyon kicsi lenne a reformátor, ha tekintetbe nem venné azt, aminek oly nagy szerepe van az életben, s a zord határozottság elhomályosítaná benne az embert. Semmi sem érdekesebb, mint Kálvin magatartása azokkal

228

szemben, akik a fájdalom, a félelem súlya alatt elhajlottak. Amilyen hathatósan int, óv a vészedelem előtt, olyan egyszerűek, bizalmat ébresztők szavai a bukás után. Hadd álljon itt egy-két példa.

Renáta hercegnő kemény megpróbáltatás alá került hitéért, és ő bizony e próbát nem állotta ki. A börtön, a fenyegetések megtörték: visszatért a római egyházba. Valami kemény levelet várnánk erre (valószínűleg a hercegnő is ilyesmire volt elkészülve), s a reformátor csakugyan le volt sújtva: "A tagadás lelke – így szólt – oly diadalt aratott, hogy mi sóhajtozni voltunk kénytelenek, s fejünket lesütöttük." Ennyi az egész. Érezte, hogy ilyen körülmények között semmi sem kelletlenebb, mint a neheztelő vagy éppen szemrehányó hang; az elesetteket fel kell emelni, nem pedig lesújtani – s a reformátor vigasztaló szavakban ilyenkor nem szűkölködik. "Asszonyom – így vigasztalja az elhajlót – mivel a mi jó Istenünk mindig kész bennünket kegyelmébe fogadni, s mikor elesünk, kezét nyújtja nekünk, hogy esésünk ne legyen halálos, igen kérem, ne veszítse el bátorságát, s ha gyöngesége miatt az ellenség egy pillanatra diadalt aratott is Ön felett, ne legyen ez a győzelem végleges: hadd érezze az ellenség, miszerint azok, akiket az Úr emelt fel, kétszeres erőt nyernek a küzdelemre. Ha Ön, Asszonyom, méltóképpen megfontolja, hogy az Úr az övéit megalázván, nem akarja végképpen megtörni, ez reményét Benne fölgerjeszti, s a jövőben erélyét hatalmasan életre kelti".

A bátorító, biztató szavak nyom nélkül ritkán hangzottak el, ami pl. az említett fejedelemasszonyt illeti, látjuk, hogy új reménység, bizalom kelt szívében. Kálvin sohasem mondott le azokról, akiket a szenvedés, a külső kényszer letérített. Alkalmas időben erőteljesen, de azért gyöngéden avatott kezekkel lángra lobbantotta a buzgóságot, ha a kedvezőtlen körülmények azt elfojtani látszottak. Türelmét éppen e fejedelmi hölggyel váltott levelei mutatják a legjobban, és éppen ezért még egy pillanatig ezek mellett kell időznünk.

A hitjavítás e barátnőjének még egy kemény próbán kellett keresztülmennie, s ő e próbát újra nem állotta ki. Férje halálos ágyán esküt követelt tőle, hogy a reformációval szakítani fog. Kegyetlenül kíméletlen e parancs ott a nehéz órákban, kitérni előle nehéz, legalább a hercegasszony erre elég erős nem volt. Minő érzelmekkel vehette kezébe a megérkezett genfi levelet ezek után, ki tudná azt elmondani? De mi olvassuk el annak néhány sorát, és érezni fogjuk, hogy e szavakban nyíltság, komolyság szólal meg, az őszinteség, a

229

részvét melegsége árad ki azokból. "Ön hibázott – így szól a reformátor – megsértette Istent. Én Önnek, Asszonyom, szívből kívánok minden jót, de áruló volnék, ha azt állítanám, hogy a fekete fehér. Ha Ön mindenre, ami Isten és emberelőtt kárhozatos, áment mond... vigyázzon, nehogy a lázból forró lázba essék. Igen kérem, intézze úgy a dolgait, hogy jó lélekkel szolgálhasson az Úrnak. A mi örökségünk nem itt a földön van".

A keresztyén asszony alázatos szívvel fogadja a szavakat, semmi nyoma a neheztelésnek, csak azok őszinteségét érzi, sőt ahhoz a ponthoz ér, amelyen túl nem ismerünk többé benne reá arra a gyönge nőre, aki, miként annak idején az egyik a tizenkettő közül, a félelem hatása alatt megtagadta az Urat. Franciaországba visszatérve, a hitjavításnak bajnoka lett, s nem rettegett Guise Ferencnek ágyúitól sem. A wassy-i vérengzés idejében kastélyát az udvar, a rokonság és Guise hercegnek, vejének fenyegetése dacára a sebesültek, az üldözöttek előtt megnyitotta. És most olvassunk el néhány sort Kálvinnak ezen időben a hercegasszonyhoz intézett leveléből is.

"Tudom, Asszonyom, mennyire megerősíté az Úr a legdurvább támadások között. Tudomásom van arról, hogy az ő kegyelméből hathatósan ellenállott minden kísértés ellen. Ön nem szégyenlette a Jézus Krisztus szegényeit viselni, dacára annak, hogy az ellenségnek gőgje szinte a felhőkig ér. Igen, a szegény földönfutó hívekkel szemben, akiknek nem volt fejüket hova lehajtaniok, úgy viselkedett, mint dajkáló anya az ő gyermekeivel szemben. Nagyon jól tudom én, hogy az olyan fejedelemasszony, aki csak a világra néz, bizony szégyenlené és sértésnek venné, ha kastélyát kórháznak neveznék, de én ezt önre a legdicsőségesebbnek tartom, mert ez emberies érzéséről tanúskodik, amellyel az Úr gyermekeinek segédkezet nyújtani kész".

1558-ban a francia főúri köröknek, sőt az egész protestáns világnak figyelmét egy esemény foglalkoztatta, amely bennünket annyival inkább érdekel, mert fogalmat nyújt arról a gondosságról, amellyel a reformátor figyelmét mindenre kiterjeszti.

De Chatillon Ferenc, Andelot ura, Coligny admirális ifjabb fivére, II. Henrik francia királynak egyik legderekabb katonája az evangéliumnak híve volt. Nagyterjedelmű bretagne-i birtokain hirdettette és hirdette az evangéliumot, ami miatt a királynak ellenszenvét hívta ki maga ellen. II. Henrik rosszallta eljárását, ám ez nem ingatta meg a katonát, sőt

230

arra kérte a királyt, ne zavarja meg lelkiismeretét, ő nyugodtan életével és minden javaival híven akarja szolgálni a királyt. Börtönbe vetették. Kálvin módját tudta ejteni annak, hogy biztató, bátorító szavai Chatillon Ferenchez, Andelot urához eljussanak, mert a börtön az ő csendjével, unalmával különösen alkalmas a léleknek megtörésére. Azokat, akik minden gondolkodás nélkül készek voltak életüket is kockára tenni, nem ritkán megtántorította az a lassú halál ott a tömlöc fenekén. Andelot urának pedig nemcsak ezzel kellett megküzdenie. A felesége könyörgött, rokonai kérték, legyen okos: mentse meg magát, hiszen olyan könnyen megteheti. A katona tartotta magát. Mintegy egy hónapi fogsága után a többi között igy ír: "Kérem az Istent, adjon nekem a számba szavakat, hadd feleljek mindig úgy, hogy dicsőíttessék az ő neve. Testemben, életemben, halálomban Krisztus dicsőíttetni fog, mert Ő az én nyereségem az életben, a halálban".

Ha sokat beszéltek ekkoriban erről a dologról Franciaországban, érthető várakozással néztek a fejlemények elé ott Genfben is. Az akkori forrongások között egy-egy hitvallónak szilárdsága vagy elhajlása ezer és ezer szívben keltett visszhangot. Itt nemcsak maga a fönnforgó dolog érdekelte az embereket, hanem annak a következményei is a példaadásnak ereje miatt.

Egyszerre híre jött, hogy a bátor katonát, a hitjavításnak barátját a börtön megtörte, letért az útról. Kálvin gyászolt, de le nem mondott. Ekkoriban kelt és D'Andelot-hoz intézett levelében ugyanazt a férfiút látjuk, mint előbb. A bukásra nyíltan, fájdalmasan rámutat, de egyszersmind útját állja a csüggedésnek, mert az elesetteknek keserűségét nem növelni, hanem a remény, a bocsánat érzetének fölkeltésével el kell oszlatni. Egyébként hadd álljon itt ennek a levélnek is néhány sora.

A bevezető sorok után a reformátor a francia főúrhoz így szól: "Ön tudja, Uram, mennyire megzavarta, megingatta ez a botrány a gyöngéket, s tudja, milyen sokan követhetik majd példáját. De ha az a baj nem forogna is fenn, rombolt akkor, midőn építenie kellett volna. Nem csekély sérelem van abban, hogy az embereket az Istennek eléje helyezte. Bizony olyan gonosz bukás ez, amelyre Önnek keserű szívvel kell gondolnia".

"Ezek a szavak, azt hiszem, az első tekintetre keményeknek látszanak, de én Szent Pállal azt mondom: nem bánom, hogy szomorúságot okoztam, ha ez lelkének üdvösségére szolgál. Semmiképpen sem akarom én Önt, Uram, módfelett meg-

231

szomorítani, úgyhogy csüggedés fogja el lelkét, csak arra kérem, a megtörtént hibára gondoljon kedvetlenséggel, bánattal, hogy azt jóvátehesse, és folytathassa, amit olyan jól megkezdett volt, minden igyekezetét az Istennek tiszta dicsőítésére fordítván."

A szóbanlévő dologról még csak egyet. D'Andelot hű maradt a reformációhoz. Béza szerint: "halála órájáig kárhoztatta gyöngeségét, s minden kitelhető módon azt jóvátenni igyekezett".

Ha az érintett egy-két levél talán némileg tájékoztat bennünket arra nézve, minő tevékenységet fejtett ki Kálvin, hogy a legelőkelőbb köröket a reformáció gondolatának megnyerje, abban megtartsa, rövid időre fordítsuk tekintetünket azok felé is, akiknek ilyen irányú munkássága nagyobb részét szentelte volt. Kálvin gondjai csak részben terjednek ki az uralkodókra, a hatalmasokra. Szívével, érzéseivel a leggyakrabban az egyszerű emberek között jár, azok között különösen, akik azokban a küzdelmes időkben lelkiismereti meggyőződésük miatt a vérpad előtt állanak, bús börtönökben keseregnek. Hiszen ha a legelőkelőbbek, a nagyok sem tudták sok esetben kikerülni a börtönt, képzelhető, milyen könnyűszerrel bántak el az alacsonyabb sorsú emberekkel. A reformátor gondolataiban a szenvedők között él, s mint valamelyik életírója megjegyzi, a sok vértanúval való lelki érintkezés által maga is mártír lett. Mindenről értesül és mindenütt vigasztal. Az Írásból a szívekhez és elmékhez szól, és szinte lehetetlen, mikor a vértanúk elé kegyetlen sorsukban a szeretetről szól, hogy barna, fakó ábrázatán egy-egy könnycsepp végig ne fusson, hiszen alkalomadtán maga is megvallja: "csak könnyeimnben találtam enyhületet."

Lyonban Ary, a főinkvizítor, aki egyébként finom szimatú rendőr, semmi más – őrzi az emberek lelki boldogságát. Mennyi rémület és mennyi könny járhatott nyomában e lelki gondozásnak. Egy-két példa némileg megvilágítja az ottani viszonyokat. A legcsekélyebb gyanú börtönre viszi, az állhatatosság vérpadra állítja az embereket. A többiek között valami Dimanet Mátyás nevű ember kerül a gyanúba, hogy a reformációnak a híve. Egy hétfői napon (1553 jan. 9.) az inkvizíciónak emberei megjelennek lakásán, házkutatást tartanak, őt magát elfogják, pedig egy kis kottás füzeten kívül mit sem találtak nála. Fél éven át a börtönben maradt. "Igen nagy ostromnak voltam kitéve – írja magáról – egyrészről elém tárták a kínokat és a halált, másrészről a szégyent, anyámnak a bánatát, akit a bánat meg fog ölni. Bizony elbuktam

232

volna, ha az Úr az Ő Szentlelkével meg nem erősít." Erősebb volt, mint ama főurak közül egyik-másik, és csendes szívvel fogadta a halált. (1553. július 15.)

A megpróbáltatásnak szörnyű napjaiban Kálvin levelével ott állott a szenvedő Dimonet [!] mellett a börtönben, s a következő sorokban nyújtott neki erőt: "Kedves Atyámfla! Igaz, hogy ezekben az órákban olyan tusáim nincsenek, mint Önnek, mégis fogadja úgy az én szavaimat, mintha én is ott a börtönben Önnel együtt fogva volnék. Valóban a buzgóság sarkall arra, hogy Önt felkeressem. Igen kérem, irányozza szemeit a mi jó mennyei Atyánknak akaratára. Reá kell magunkat mindnyájunknak bíznunk, aki olyan sorban szólít minket elő, amilyenben neki tetszik. Néha gyermekeit megkíméli, vezeti hosszabb időn át, szinte halljuk a Mesternek Szent Péterhez intézett szavait: "Mikor megöregszel, oda vezetnek téged, ahova te nem akarod." Megtörténik azonban, hogy választása az újakra esik, akik hosszú időn át a harcra még meg nem keményíték magukat. Bármint legyen is, Ő elég erős arra, hogy győzhetetlenekké tegye úgy a gyöngéket, miként azokat, akiket a harcra már hosszabb idő óta előkészített. Úgy hallom, Önt nem az elsők között hívta meg az Úr az Ő ismeretére, de mégis elhívta, hogy tanúságot tegyen mellette. És íme az első támadásokban akkora erőt és állhatatosságot öntött lelkébe, hogy az igazságnak ellenségei ebben felismerték Jézus Krisztusnak ama ismertető jelét, amelyet ők elviselni nem tudnak. Én átérezem, részvéttel érzem azokat a támadásokat, amelyekkel a Sátán szünet nélkül ostromolja, ám kérem, meneküljön oltalma alá Annak, aki olyan jól megkezdte művét, s kérje, fejezze is azt be. Ha sok a megpróbáltatás, ne rendüljön meg még azokban a percekben sem, amikor gyöngesége miatt közel van az ingadozáshoz. Érezze, tudja meg, az Úr azért alázza meg, hogy segítségének erejét a szükségben annál jobban vegye észre, azért szorítja Önt arra, hogy minden oltalmát nála keresse. Kétségen kívül ott kívülről is meg fogják környékezni, a barátság, a rokonság nevében fognak szólani azok, akik a legnagyobb és a legfélelmesebb ellenségek, mert a test megmentéséért tőlük telhetőleg megkísérlik a léleknek kárhozatba döntését. Még más baj is környezi. Az ember környezete esztelen képeket rajzol, ezek pedig elrabolják azt a nyugalmat, amelyet az Úr szent hívásának szava életre hív, amely azt parancsolja, hogy egyedül Reá tekintsünk.

Íme tehát minden oldalról kell fegyverkeznie. Egyedül csak Reá támaszkodjék, nézzen bizalmatlanul mindenre, ami

233

magából származik, bizton remélvén, hogy Ő elégséges a megtartásra. Mindenekfölött kettőt tartson szemei előtt: az ügyet, amelyet védelmez, s a koronát, amelyet elnyernek mindazok, akik állhatatosan vallják az evangéliumot.

Drága kincs az Úrnak szolgálata, véghetetlen a kegy, amelyet nekünk az ő Fiában mutatánk [mutatott?], végtelen az Ő országának dicsősége. A halandó embernek még élete árán is küzdenie kell a hitvány romlottság ellen, amely mindenfelé uralkodik e világon. Mi tisztában vagyunk, a mi háborúságunknak vége szakad egykor, s Az, aki minket oly drágán váltott meg, nem engedi, hogy az a drága ár, a kiontott vér hiábavaló legyen".

E levéllel kapcsolatban még meg kell említeni, hogy Kálvin értesülve van a börtönnek többi lakóiról is. Ide vonatkoznak a következő sorok: "Amennyiben a mi atyánkfia, Berger Péter (genfi származású, Kálvin személyesen ismeri) ugyanabban a börtönben van, igen kérem, adja át neki üdvözletemet, és adja át neki is e levelet. Menjünk, haladjunk utunkon egészen addig, míg célunkhoz nem érünk, majd ott találkozunk az örök országban." A levélhez utóiratot is csatol: "Valamit elfelejtettem még megjegyezni, ez pedig az: feleljen tisztelettel és szerényen az ellenségnek az Úr által Önnek adott hitnek mértéke szerint. Ezt azért mondom, mert nem mindenkinek vagyon megadva a vitatkozás tehetsége, a vértanúk sem voltak ügyvédek, nem voltak olyan találékonyak, hogy mélységes vitákba bocsátkozhattak volna. A Szentléleknek vezetése alatt magát megalázván, feleljen egyszerűen, tudása szerint, követvén az Írást: "Szólottam, mert hittem." Ez azonban nem zárja ki, hogy magatartása ne legyen nyílt, őszinte. Lelkeseen támaszkodjék Arra, aki megígérte, hogy nekünk szavakat és bölcsességet ad szánkba, melyeknek az ellenállani nem tud."

A szenvedőkhöz, a foglyokhoz írott levelek Kálvin gondosságáról, részvétéről beszélnek. El sem tudjuk képzelni, milyen hatásuk volt azoknak. Ma a megváltozott viszonyok között másképpen hangzanak talán a vigasztaló, bátorító szavak, de akkor úgy hatottak, mint csillapítószerek az égető sebekre. Tudja ezt a reformátor. Nagyok a vértanúk szenvedései. Küzdeniök kell az ellenségnek kombinált támadásai, küzdeniök barátaik, rokonaik ellen, az unalom ellen, mely a fogsággal jár, harcolniok kell a test lázongásai ellen. Kálvin mindezt tudja, látja, és miközben az erőnek egyedüli forrására mutat, és hathatósan hangoztatja:, "Az, aki Önben vagyon, sokkal erősebb, mint e világ" – érezzük, hogy maga is szen-

234

ved a részvét miatt. "Nagyon jól tudom én – írja egy szenvedőnek – hogy Ön sincsen vasból, még kevésbé acélból, s tudom, hogy szenved kimondhatatlanul."

A foglyokhoz, az üldözöttekhez írott levelekból – bármennyire uralkodik is azok írója magán – ki-kisugárzik a reformátornnk bánata, fájdalma. Minduntalan pennája alá kerülnek e szavak: szenvedés, megpróbáltatás; s látjuk, hogy az ő élete is a megpróbáltatások egymásutánja. "Krisztusnak a keresztje mindenütt követ minket" – mondja leveleinek egyikében.

Az 1552. év közepe táján szomorú hír érkezett Genfbe: öt reményteljes ifjú került a lyoni inkvizíció börtönébe, ami annyival is nagyobb részvétet keltett, mert e fiatal embereket Svájcban, különösen pedig Genfben ismerték. Akkoriban több francia látogatta a svájci teológiai iskolákat, a szóbanlévő ifjak a l[a]usanne-i teológiai intézetnek hallgatói voltak, akik tanulmányaik befejezése után hazájukba ellátogatni óhajtottak. Út közben Genfben is néhány napot töltve Lyon felé mentek. Derült szívvel folytatták útjukat, az útitársakkal szemben eléggé óvatosak nem lévén, valószínűleg teológiai vitákba bocsátkoztak. Feljelentették őket. A svájci városok minden lehetőt elkövettek az ifjak érdekében, de minden eredmény nélkül. Több mint egy éven át hurcolták őket börtönről-börtönre. A rokonszenvet növelte az, hogy a teológus ifjak emberül, hűen megállták helyüket. Ám a szilárdság még jobban kihívta az ellenség haragját, végre is mindannyit máglyára ítélték.

A szörnyű ítélet hallatára Liner János gazdag kereskedő sietve még egy utolsó erőfeszítést tett, a svájci városokat felkereste, közbenjárásukat sürgette. Hiába. A hitvallók bátorsággal fogadták el a mártírok pálmáját. Kálvin több levélben fordult ifjú barátaihoz, vigasztalt, bátorított. Utolsó levelében így szólt hozzájuk: "Kedves testvéreim; az utóbbi napokat a lehető legnagyobb aggodalmak között és oly szomorúságban töltöttük‚ mint soha, mert tudom sunkra jutott, mikre határozta el magát az igazságnak ellensége. Mikor az az úr (az említett Liner Genfbe is elment) itt volt, amíg a legnagyobb sietséggel – hogy ne késlekedjék – érkezett, én is pennát vettem, hogy levelet küldhessek. Még van remény, az Isten adott még Önöknek és az ő gyermekeinek enyhületet, várjuk a dolog kimenetelét; mi állhatatosan imádkozunk, hogy Önöket erős kézzel vezesse, hogy meg ne fogyatkozzanak, s hogy vegye önöket oltalmába. Én föltétlehül biztos vagyok abban, hogy azt az erélyt, melyet Ő adott Önöknek

235

Atyámfiai, megingatni semmi sem tudja. Önök már régóta látják maguk előtt a végső küzdelmet, oly hatalmasan küzdöttek, a hosszú idő megkeményítette szívüket. Mégis lehetetlen, hogy itt-ott gyöngeségüket ne éreznék, de bízzanak! Az, akinek szolgálatában állanak, Szentlelkével uralkodik majd szívük fölött, az Ő kegyelme minden kísértést elűz. Ő megígérte, hogy türelemben megerősíti azokat, akik bűneik miatt szenvednek; hogyan lenne távol azoktól, akik az ő ügyéért küzdenek; nem hagyhatja el azokat, akik az ő színe előtt méltóknak találtattak tanúbizonyságot tenni az Ő igazságáról. Legyen szemeik előtt: Az, aki Önökben él, hatalmasabb a világuál. Mi itt megtesszük kötelességünket, imádkozunk, kérjük az Urat, hogy magát az Önök állhatatosságában megdicsőítse, lelkének vigasztalásával édesítse meg mindazt, ami e testben keserű, oly erővel fordítsa maga felé tekintetüket, hogy az égi koronára tekintvén, készek legyenek sajnálkozás nélkül lemondani mindenről, ami e világból vagyon".

Kálvia levolezésének másik csoportját képezik azok, amelyekben az alakuló, megalakult, vagy titokban fennálló egyházakról, egyházakhoz szól. Irányoz, pásztort küld, vitás dolgokban tanácsol. Szívére köti a hívőknek, hogy mihelyt többen éreznek szomjúságot a tiszta víz után, jöjjenek össze, mert az emberi gyarlóságot figyelmen kívül hagyni nem szabad. Ha a zord viszonyok miatt ez akadályba ütközik, legalább egy-egy kisebb csapat jöjjön össze. A hívők buzgósága legyen távol minden vakmerőségtől. Ide vonatkozó intelmeiből erő, okosság, mérséklet csillámlik ki. Fontos, amit az alkalmazkodásra nézve mond: "Igaz, a legnagyobb egyszerűségre kell törekedni, de vigyázni kell, egy egy gyertya, ruhadarab miatt nem szabad veszélyeztetni a lényeget".

Gondossága, buzgalma akkor növekedik, midőn hírét veszi, hogy valamelyik egyházban az egyenetlenség, a meghasonlás dúl. Ilyenkor ír, ha ez nem elég, még betegen is elhagyja Genfet, felkeresi a viszálykodásnak helyét. Így ment pl. 1556-ban Frankfurtba.

A szóbanforgó, egyenetlenség alkalmával, említett útja előtt a többi között így szól levelében a frankfurtiakhoz: "A legfontosabb dolog a szenvedélyeink felett uralkodni, de ezenfelül arra is kell törekednünk, hogy egymást szelíden és emberségesen elviseljük, s alkalmat nyújtsunk arra, hogy velünk egyesüljenek azok, akik tőlünk elidegenedtek. Így, Atyámfiai, így szerezzünk érvényt, így vigyük be a gyakorlati életbe azt, amit Szent Pál mond: "Semmit ne cselekedjetek versengés vagy hiábavaló dicsőség által, hanem alázatosság

236

által." Ha panaszát mindenki fenntartja, a viaskodás elkerülhetetlen. Ha közülünk senki sem tudja elviselni azt, ami nekünk nem tetszik, külön kell élnünk. Ezért utasítja Szent Pál az efézusbelieket a békesség kötelékeinek megóvása céljából az alázatosságra, hangsúlyozván a szívnek csöndes béketűrését. Így, atyámfiai, felejtsük el, hogy alkalmunk van diadalt aratni egymás fölött; egyesüljünk, mert csak így győzedelmeskedhetünk a Sátán fölött, aki csak a visszavonásra és pártoskodásra vár. Jól tudja ő, hogy az önök üdvösségének alapja a szent és áldásos egyetértés".

Ez a néhány lap csak halovány fogalmat nyújt Kálvin azon munkásságáról, melyről levelei beszélnek. A jubileumi esztendőben sok toll jött mozgásba, az örvendetes felbuzdulásnak az évfordulati esztendő múltával sem szabad kihűlnie. Reménylenünk kell, hogy az idevonatkozó munkák között a reformátor legjellegzetesebb leveleinek gyűjteményét is megkapjuk valamikor nyelvünkön. Sok homályt fognak azok eloszlatni, és sok kérdésre vannak hivatva megadni a feleletet.

Pruzsinszky Pál dr.