Protestáns Szemle, 1909. 444-457. o.

Kálvin és Servet

Írta: Dr. Márk Ferenc

A genfi lélekemelő kálvini ünnepélyek véget értek. Akik ott megjelentünk, mindnyájan ama határozott meggyőződéssel tértünk vissza, hogy nekünk a reformáció lánglelkű apostolával, az újabbkori népszabadság és igazi demokrácia megalapítójával: Kálvinnal ezután még sokkal alaposabban kell foglalkoznunk, hogy az ő nagysága s jellegzetes egyéni tulajdonságai annál inkább kidomboruljanak előttünk.

A külföldi egyházakban, születésének négyszázados évfordulója alkalmából, igen sok kiváló teológus foglalkozott Kálvinnal. Kötetekre menő könyvek és számos röpiratok jelentek meg róla. E röpiratok között hangjának nemességével és pártatlanságával kitűnik Barth berni teológiai tanárnak ama műve, mely Kálvinnal és Servettel foglalkozik. (1) A szerző az egyháztörténelem tanára, s már hivatásánál fogva is szakembernek mondható.

Kálvinnak és Servetnek történelmi összeütközése már csak azért is megrázó tragédiát képez, mert mindketten minden kétséget kizárólag az ún. "nagy emberek" sorába tartoztak. Kálvin nagysága nem szorul bizonygatásra, az elmúlt négyszáz esztendő igazolja ezt.

Servet Mihály is kimagasló alak volt, csakhogy más téren és más értelemben. Nála egészen hiányzott az a mély belátás, energikus akaraterő és meg nem félemlíthető bátorság, ami Kálvinnál fokozott mértékben megvolt. Servet forró vére és nyughatatlan lelke egészen más talajból származott, mint ellenfeléé. Ő Spanyolországnak szülöttje, s honfitársa a

(1) Calvin und Servet. Vortrag, gehalten von D. Fritz Barth, ord. Professor der Kirchengeschichte an der Universität Bern. Verlag von A. Francke, Bern, 1909.

445

"fekete-sereg" megalapítójának, Loyola Ignácnak. Servet inkább csak romboló erő. A kiváló történetíró, Hagenbach, "nyughatatlan vérű merénylő"-nek nevezi Servet-t, ki egyébként nem közönséges talentum volt. Már igen korán elkezdte tanulni a régi nyelveket, majd Saragossában a természettudományokat; 1528-ban pedig Toulouse-ba ment, hol jogot hallgatott. Itt mélyedt el a Szentírás tanulmányozásába is, és szorgalmasan olvasta Melanchthon iratait. A buzgó katolikus ifjú csakhamar a skolasztikusok ellensége lőn, akiknek kedvenc bölcsészéról, Arisztotelészről, éppen olyan gúnnyal ír és beszél, mint Luther. Sőt tovább is megy. Valóságos fanatikus ellensége lesz a pápának, akiben Antikrisztust látott. Az 1530. évben, mint a császár udvari papjának titkára, Bolognába megy, onnan pedig egyenesen az augsburgi birodalmi gyűlésre. Bázelben is megfordul, és ott Oecolampadiusszal sűrűn érintkezik. Strassburgban meglátogatja Bucert és Capitót. Úgy látszik, mindenütt a reformátorok társaságát kereste. Majd Németországon át Párizsba megy, ahol "Villanovanus" álnév alatt tartózkodott. A német származású párizsi tanár, Günther kiváló tehetségünek és sokoldalú képzettséggel megáldottnak jelzi Servet-t. Meg is felelt a ráhalmozott dicséretnek, midőn megállapította "a tüdőben a vérkeringés"-nek törvényét. Eközben asztronómiával is foglalkozott, amit Melanchthon is nagyon kedvelt. Itt nyerte el a doktori fokot is, de nyugtalan természete olyan nehéz helyzetbe sodorta őt, hogy innen menekülnie kellett. Az 1540. évben vienne-i orvos lesz és gyakorlati munkássága mellett időt szakít magának arra is, hogy a bibliai iratokat tanulmányozza, sőt Pagninusnak "Biblia Sacra"-ját 1542-ben Lyonban ki is adja.

Miként Servet az emberi testalkatot a legnagyobb csodának tartotta, úgy a Biblia is ilyen csodás fényben tűnt fel előtte, melyből – szerinte – a Szentlélek élő forrása buzog ki, s melyről azt mondja, hogy inkább ezerszer kell átolvasni, mint egyszer. S Kálvin, mint tudós teológus mellett úgy tűnik fel az orvos Servet, mint a XVI. század egyik legmerészebb újítója, ki a természettudományoknak eddig elzárt forrását, a mélyebben értelmezett keresztyénséggel akarta kibékíteni. Úgyhogy e téren némi lelki rokonságot tüntet fel Paracelsussal, Cardanus, Telesius és Giordano Brunóval, aki 1600-ban Rómában – Servethez hasonlóan – tűzhalált szenvedett.

Az ütköző pont, ami Kálvint és Servet-t, az újabb kor eme két hatalmas harcosát életre és halálra egymás ellenségeivé tette, a Jézus isteni személyisége volt; vagyis ama

446

mélységes probléma, amely ma is ezrek kedélyét forrongásba hozza. Kálvin e téren teljesen a bibliai krisztológia alapján állott, és mint komoly és alapos teológus azon szilárd meggyőződésben volt, hogy az ő nézete (Jézus Istennek öröktől fogva való Fia) nemcsak Pál apostol és János evangélista, de magának Jézusnak vallomásával is azonos.

Az 1537. évben Caroli lausanne-i francia lelkész azt a vádat emelte Kálvin és Farel ellen, hogy ők a Krisztus tökéletes istenségében nem hisznek olyan értelemben, amint azt a niceai és athanasiusi hitvallás tanítja; amennyiben Kálvin a genfi kátéban a "trinitas" és "személy" kifejezéseket szándékosan elkerüli. Mire Kálvin felháborodva azt felelte, hogy az athanasiusi hitvallás éppen nem Athanasiustól ered, és hogy ő nem Athanasiusban, hanem Istenben és Krisztusban hisz. S miután pedig a niceai hitvallás némi litániaszerű ismétléseket foglal magában a Jézus személyiségéről, valóságos zsarnokság volna a keresztyén ember hitét ennek a formulának holt betűihez lekötni. Arról azonban ő is rendületlenül meg van győződve, hogy Isten, mint Atya, a Szentháromság egyik személye; az ő istensegének titokzatos volta azonban sokkal inkább az Ő igéjéből és élettapasztalásból magyarázható meg, mintsem emberi gyarló szemlélődésből holmi üres egzotikus fogalmak felett. E nyilatkozat után Kálvint és Farelt a berni zsinat igazhívőknek ismerte el. Caroli pedig elmenekül Lausanne-ból és a római egyház kebelébe visszatér.

Kálvin szabadelvű nyilatkozatai azonban, melyeket a régi hitvallások felől tett, némi visszatetszést keltettek maguknál a reformátoroknál is, s Melanchthon, Bullinger, Myconius és Capito aggályosnak találták a helyzetet.

A berni tanács is beleszólott a vitába, és azt a vádat emelte Genf ellen, hogy ott "a katolikus egyházban megállapított trinitástól elhajlottak", miután a "trinitas" és "személy" szavakat mellékes dolognak tartják némelyek. Ez a nyilatkozat kellemetlen érzést támasztott Kálvin lelkében. Még ekkor ugyanis nem volt meg az az éles különbség, és nem történt meg a végleges elszakadás az európai keresztyének közt a római és protestáns egyházban. Még ekkor a reformátorok is hitték, hogy az ő igazságos ügyük, az egyháznak a középkori pápás tévedésektól való megtisztítása végül is teljes diadalra jut minden országban, és ők az emberiséget, ésszerű tanítással visszavihetik ismét a Bibliához és az első századok keresztyénségéhez. A szentháromság egy Istenről és az emberré lett Krisztusról tanító egyházi dogmát tekintették ők is a megértés és egyesülés bázisának. Éppen azért hang-

447

súlyozta Melanchthon is az augsburgi hitvallásban, e tanban a római egyházzal való egyetértést. Luther pedig a schmalkaldi cikkelyben ezt az isteni Felség leglényegesebb részének nevezi, melyben a két egyház (római és protestáns) teljesen egyetért. Kálvin egészen meg volt győződve arról, hogy "aki a Jézusban hisz, az az istenség második személyében is hinni fog" – éppen azért felesleges dolognak tartotta e kérdésben a további meddő vitát.

Nem így azonban a nyugtalan vérű Servet. Ő is beleszól a vitába, éspedig személyére nézve eléggé katasztrofálisan.

Kálvin mindenben, amit tanított és tett, a gyakorlati élet és az egyház egészséges fejlődésének követelményeit tartotta szem előtt, míg a fantaszta spanyol igen könnyen elkalandozott holmi tarthatatlan problémák fejtegetésébe. Servet nem volt öntudatos panteista, amint ezt igen sokan róla állítják. Az isteni szabad akarat önálló és végnélküli hatalmát elismeri a teremtett dolgok felett; de a természettudományokba való erősebb elmélyedése arra vezette őt, hogy sokkal jobban hangsúlyozza Isten immanenciáját a világ életében, mint a teológusok. Isten ugyanis – szerinte – az örök tevékenység lényege és összege minden dolgoknak, az eszmék örök forrása, aki mint ilyen, a szellemvilágot is igazgatja. E nála erősen meggyökerezett tudat mellett az egyház tanát, a trinitás különböző személyeinek megállapítására nézve, a maga részéről képtelen dolognak tartotta. A zsidókhoz és mohamedánokhoz szít, akik a keresztyéneket triteizmussal vádolták. Szorgosan elmélyedve az egyházi atyák iratainak tanulmányozásában, azt állította, hogy a trinitás tana a pápasággal együtt állott elő, és csak éppen annyit kell arról tartani, mint akárcsak a gnosztikusok aiónjairól, vagy a katolikus egyház szentjeiről.

Hát Krisztusról hogy vélekedett Servet?

A Jézusban, mint Isten Fiában való hit szerinte is az egyház fundamentuma; hangsúlyozza Jézus isteni voltát is; bölcs tanítónak nevezi, s állítja, hogy benne mindent bírunk. Abban a kérdésben, hogy minő viszonyban állott Istenhez, mint fiú, eleinte a 3. században élt Artemon nézetéhez csatlakozott, akiről pedig tudjuk, hogy tagadván a Krisztus istenségét, az egyházból kirekesztetett. Servet hirdette azt is, hogy a Krisztus istensége tulajdonképpen az Atya kegyelmi ajándéka, jutalom életfeladatának elvégzéséért, vagy még inkább: megérdemelt méltóság. Ez a kifejezés sem volt azonban neki még elég. Az újplátói iskola követőihez csatlakozva, következő nézetének ad kifejezést: "Az egy igaz Isten, minekutána a

448

világot megteremtette, magát mint ige (logos, elohim) nyilatkoztatta ki, aki Mária által lett emberré; úgy hogy az egész ember Jézus, az igazi teofánia, vagyis élő megnyilatkozása Istennek. A feltámadás és mennybemenetel óta ez az istenség, mint lélek uralkodik a világban és mindazoknak adatik, akik hisznek a Jézusban" .

Servet a keresztséget csakis a felnőtteknek, éspedig 30. életévüktől kezdve tartja kiszolgáltatandónak. A gyermekkeresztséget, mint merő képtelenséget, határozottan elveti, ehelyett azt ajánlja, hogy az újszülöttet könyörgéssel és megáldással kell Istennek átadni. Hogy a Krisztus istenségéről kialakult nézetét annyival világosabban kifejezze, 1531-ben Hagenauban a következő című vitairatot adja ki: "A három-egység tévedéseiről tanító hét könyv", mely már puszta címénél fogva is, méltó feltűnést keltett, és kiadását Zwingli, Melanchthon és Oecolampadius, továbbá a strassburgiak is rosszallották, mert ez a munka "a trinitás tanát a legélesebben támadja, és a keresztyénség isteni alapját egészen aláássa". Servet azonban még itt sem állapodott meg. A reformátorok kárhoztató ítélete még jobban felingerelte, s már a következő évben, ugyancsak Hagenauban, kiadja következő című művét: "A háromegység feletti beszélgetés", melyhez egy kis toldalékot is kapcsol ilyen címen: "A Krisztus országának igazságáról", melyben határozottan kinyilatkoztatja, hogy sem a római, sem a protestáns egyház nem áll e tekintetben a Szentírás alapján, mert mindenik egyház az igazságnak csak egy kis részét ismeri, és saját hibáját nem akarja beismerni; s ez nem is lesz addig másként, míg a hit kérdései felett nyilvános vitatkozás nem tartatik.

Kálvin legjobban örült neki, hogy e tévelygővel valahára nyilvános vitába bocsátkozhatik. S meg is állapodtak abban, hogy az 1534. év tavaszán Párizsban, a Szent Antal utca egyik házában találkozni fognak. Ez a találkozás azonban nem történt meg. Servet éppen az utolsó pillanatban megjelenését felmondta, s úgy látszott, mintha a két fél útjai kereszteződni nem akarnának.

A vita elől megugrott Servet azonban folyton ama gondolattal foglalkozott, hogy nézeteinek igazolására nagyobb szabású művet bocsát közre, s evégett érintkezésbe lépett Frélonnal, a híres lyoni könyvkiadóval. Ez azonban előbb Kálvin nézetét kérte ki, s ekkor fejlődött ki amaz élénk levelezés a két ellenfél közt, melyből 30 levele fennmaradt Servetnek. E levelek igen fontos kijelentéseket foglalnak magukban. Elismeri Servet ezekben, hogy a Szentírás az egyház

449

által lett ugyan kánoni hitelességűnek elfogadva, de annak tartalma a Szentlélek inspirációja által jött létre. Servet éppen úgy meg volt győződve, mint Kálvin, hogy ő is a Biblia alapján áll; s meggyőződés meggyőződéssel állott szemben. Az azonban vaskos tapintatlanság, sőt esztelenség volt Servettől, hogy a Kálvin által neki megküldött "A keresztyén vallás alapvonalai" című művet, széljegyzetekkel ellátva, neki visszaküldötte, s e jegyzetekben szatirikus és kihívó módon szól Kálvinról. Kálvin e jegyzeteket fokozott keserűséggel olvasta át. Mert amilyen kedves és előzékeny volt a reformátor magánéletében, éppen olyan éles és türelmetlen volt akkor, midőn hittani komoly dolgokban vele szemben valaki a gúny fegyverét használta. Az ilyen embereket rendszerint szellemi fogyatkozásban, vagy erkölcsi defektusban szenvedőknek tartotta, miután arról teljesen meg volt győződve, hogy ő Isten ügyének hű képviselője. Castellio, Bolsec, Gentilis és mások nem egyszer kénytelenek voltak érezni, hogy Kálvinban nemcsak erős, de éles ellenféllel állanak szemközt, ki komoly dolgokban nemigen szokott kesztyűs kézzel elbánni. Éppen így nyilatkozott ő 1546-ban Farelhez írott levelében is a spanyol orvosról, akiről azt mondja: "Mostanában egy őrült holmi iratot küldött nekem, de ha idejön, ha ugyan van még valami tekintélyem itt, innen én őt élve többé el nem bocsátom". Egyúttal figyelmezteti Servet-t, hogy sokkal okosabban cselekednék, ha álomlátásával felhagyna. Erre Servet is megszakította a Kálvinnal való levelezést, de háta mögé kerülve, a genfi lelkésznek, Poupinnak, írt egy éles hangú levelet, melyben a következő kifejezések olvashatók: "Nektek van ugyan evangéliumotok, de Isten, igaz hit és jócselekedetek nélkül. Az egy igaz Isten helyett egy háromfejű cerberusban hisztek; az igaz hit helyett pedig egy általatok álmodott vaksorsban(predestináció) ; a jócselekedeteket puszta dekorációnak képzelitek, az embert pedig akarat nélküli fatuskónak, a keresztség általi újjászületést el nem ismeritek, és az emberek előtt a mennyországot bezárjátok, jaj, jaj, jaj nektek! Biztosan tudom, hogy nekem meg kell halnom; de ez nem félemlít meg engemet; a tanítványnak az ő mesteréhez hasonlónak kell lennie".

Az 1553. évben Vienne-ben csakugyan megjelent a Servet által régen tervbe vett mű, még pedig eléggé vaskos, 734 lapot tartalmazó kötetben. Arnouilet könyvkereskedő adta ki, s címe "Christianismi Restitutio" volt. A szerző neve a Dániel XII,1 és Jelenések XII,7 verseivel volt aposztrofálva, melyekben Mihály angyalról van említés. A befejező sorokban

450

azonban ott találjuk az M. S. V. betűket, ami Michael Servetus Villanovanusnak felel meg. A szerző tehát a nagyközönség előtt ismeretlen akart maradni; könyvében azonban, bizonyára elnézés folytán, Servet neve egy párbeszédben mégis előfordul. Alapjában e mű nem akar egyebet, mint amit a reformátorok óhajtottak, a keresztyénség visszaállítását az őseredeti bibliai alapon, ellentétben a római egyház tévedéseivel és elferdítésével. A könyv Jézushoz intézett fohásszal kezdődik, hogy a szerzőnek tollát vezérelje, hogy egyedül csak az Ő dicsőségét rajzolja, melyet a szerző nagy küzdelmek árán belső meggyőződésévé tett, és amelyet el nem hallgathat. A tartalom azonban nem volt tulajdonképpen egyéb, mint kibővítése azoknak az eszméknek, melyeket eddig is hirdetett. Egyúttal lenyomatja ebben Kálvinhoz intézett leveleit is, egy apológiával együtt, melyet a "Háromegység titka felett" Melanchthonhoz címezett, és amelyben olyan merészen és az egyház tanaival annyira éles ellentétben szól a Szentháromságról, mint soha senki azelőtt.

Az 1553. év február havának 26. napján történt, hogy egy lyoni protestáns menekült, Trie Vilmos Genfből levelet küldött szülővárosába, Arneys Antal rokonához, ki még mindig katolikus volt, s ebben felháborodással közli vele, hogy "Franciaországban a Jézus nevének vallóit (protestánsok) vérbe fürösztik, míg egy eretnek, ki a tűzhalált valóban megérdemelné, ott békésségben él, s könyveket ad ki. Ez a férfiú pedig a spanyol Servet Mihály, ki Villanovanus álnév alatt mint orvos Vienne-ben él, és aki a keresztyén világ által közösen elismert istenségét Krisztusnak támadja, s így a keresztyénséget veszedelemmel fenyegeti". Igazolásnl csatolja könyvének néhány lapját is. Arneys e levelet a lyoni főinkvizítorhoz, Oryhoz tette át, aki Villanovanust maga elé idézte. Miután azonban Servet a főinkvizítor előtt erősen hangsúlyozta hű katolikns voltát, s a könyvkiadónál tartott házkutatás sem szolgáltatott semmi pozitív bizonyítékot ellene, egyelőre szabadon bocsátották. Arneys azonban megbízatást nyert, hogy a könyv eredeti, teljes példányát rokonától Genfben szerezze meg. Ennek a kívánságnak azonban Trie nem tehetett eleget, de Servetnek Kálvinhoz intézett leveleit nagy rimánkodásra a reformátortól megszerezve, a következő sorok kíséretében küldte meg Arneysnek: "Be kell ön előtt ismernem, hogy amit itt küldök, nagy fáradsággal és rábeszéléssel tudtam Kálvin úrtól megszerezni. Ő ugyan óhajtja, hogy Servet tévedéseiért lakoljon meg, de, mint mondja, neki nem hivatása a bírói pálcát kezébe venni, és inkább úgy vélekedik, hogy az eret-

451

nekség ellen nem üldözés, hanem tanítás által kell védekezni. Én azonban olyan meggyőzően fejtettem ki előtte kérelmemet, mondván, hogyha nem segít rajtam, akkor engemet hazámban közönséges rágalmazónak tartanak, hogy végre segített rajtam és átadá nekem e leveleket".

Állapodjunk meg kissé e kérdésnél. Kálvinnak ugyanis tudnia kellett, hogy e levelek kiszolgáltatásával, melyet a franciaországi inkvizíció számára tett, s mely egykor őt magát is hazájából menekülni kényszerítette, a "Restitutio" szerzőjét a biztos halálnak szolgáltatja ki. Életírói közül némelyek úgy vélekednek, hogy ezen eljárásával a reformátor amaz öt lyoni evangélikus tanulót akarta megmenteni, akiket az inkvizíció már halálra ítélt. – Ha ez volt a reformátor célja, akkor alaposan csalódott, amennyiben ezek a hóhérok nem ismertek semmi kíméletet. Tény az is, hogy Kálvin maga utóbb eljárását menteni törekszik, midőn írja: "Én segítettem volna elő Vienne-ben a Servet fogságra vetését? Miképpen jöhetek én egy társaságba a pápa poroszlóival? Olyan távol állunk egymástól, mint Krisztus és Béliál! Csak egy szót sem vesztegetek tovább e rágalmak elleni védekezésre". Annyi kétségtelen tény, hogy Kálvin az inkvizícióval semmiféle összeköttetéshen nem állhatott; de e levelek átadásával mindenesetre előmozdította Servet elítéltetését. Leplezgetni valója egy pártatlan történetírónak e téren nem lehet.

Villanovanus április 4-én fogságba került, és háromszor hallgatták ki. Felhívásra elsorolta kiadott műveit, a két elsőről azonban, mely olyan nagy feltűnést keltett, bölcsen hallgatott, s már a második kihallgatáskor arra a valótlan állításra vetemedett, hogy ő Villanovanus és nem Servet, akihez neki semmi köze. Servet iratait a trinitásról azonban ő is olvasta, s éppen ezek felett váltott leveleket Kálvinnal is, aki előtt úgy tüntette fel magát, mintha ő valóban Servet volna. Egyúttal kinyilatkoztatta azt is, hogy mindenekben hajlandó magát a római egyház szabványainak alávetni.

Ez a kertelgető, palástoló eljárása Servetnek csak azt mutatja, hogy ő valóban nem az a Mihály főangyal, akitől a sárkánynak félni kell. Nevének eltagadása igazolja azt is, hogy milyen elszánt mártírja lehetett a római egyháznak az a Servet, aki nem volt eléggé bátor és férfias akkor, midőn saját életét kellett megvédelmezni. Azt azonban ösztönszerűleg érezte, hogy a római egyháztól, melyet sokszor olyan élesen megtámadott, nincs mit remélni; éppen ezért egyik hívének segítségével börtönéből megszökött, úgy hogy az inkvizíció csak képmását és könyveit égethette el.

452

Servet először hazájába akart visszatérni; ehelyett azonban Nápolyba ment, ahonnan nyugtalan vére és sajnálatos balsorsa 1553 augusztus 13-án egyenesen Genfbe vitte. E napot megelőző estén egy savoyai faluban hált meg, s már kora reggel a "Rózsa" című fogadóba szállva, hogy jelenléte a szigorúan templomjáró genfieknek fel ne tűnjék, aznap délután az istentiszteletre ment; szándéka volt azonban még aznap este – a tavon át – a német Svájcba, onnan pedig Olaszországba menni. Az istentiszteleten jelenlevő francia menekültek egyike azonban menten felismerte, és erről jelentést tett Kálvinnak, aki intézkedett Servet elfogatásáról.

Egyik érdemes lelkésztársunk, Gyenge János, ki Servet pörével éppen ez évben megjelent művében foglalkozik, azt állítja, hogy Kálvin maga ismerte fel Servet-t, és "amint megpillantá a templomban, nem tudott hova lenni a csodálkozástól" stb. Ez azonban minden történeti alapot nélkülöző állítás. Hiszen Kálvin, az 1534-as párizsi rövid találkozás óta sohase látta Servet-t, honnan és miből ismerhette volna tehát őt az istentiszteleten fel?

Némely írók azt is állitják, hogy Servet már július 17-én Genfben volt, és ott – heteken át – titokban a Perrin követőivel (nem pedig a libertinusokkal, mint többen vélik) sűrűn érintkezett. Genfben azonban már ekkor olyan szigorú egyhazfegyelem uralkodott, s Kálvin olyan tekintélynek örvendett, hogy fel se tehető az, hogy az ő messzelátó tekintetét kikerülhette volna az ő ellenségeivel való gyakoribb érintkezése Servetnek. De meg annyi esze volt ám a menekülőnek is, hogy önként nem akart szemébe menni a biztos halálnak. Inkább valószínű ama feltevés, hogy ő csak rövid időre, átutazóban volt e városban, de hogy onnan megérkezése napján azonnal tovább meneküljön, nem volt lehetséges, miután a szigorú vasárnapi tilalom miatt nem akadt csónakos, aki őt a "Lacus Lemannus"-on átszállította volna.

Igaz, hogy Kálvin is számíthatott arra, hogy neki még valamikor személyesen le kell számolni támadó ellenfelével. Röviden Genfbe érkezése előtt az olasz protestáns Gaddi Pál ezt írja neki: "Servet itt már sok hívet szerzett magának, s Genfbe készül; légy te a kalapács, ki lesújtja ott őt." Kálvint azonban Servetvel szemben személyes bosszú sohasem vezérelte. Bátran állíthatni, hogy magasabb egyházpolitikai indokok voltak azok, amik őt elítéltetésénél vezérelték. Kálvin ugyan jól tudta azt, hogy bármilyen szelídebb eljárás, melyet ő a trinitás dogmájának ellenségeivel szemben gyakorolni fogna, egyházára úgy a katolikus, mint a német lutheránusok, sőt

453

a tőle idegenkedő berniekkel szemben is gyanús fényt vetne. Éppen azért határozta el magát arra, hogy inkább áldozatul essék egy egyén, mintsem a testvéregyházak jóindulatát – lanyha eljárásával – elveszítse, s megkezdett nagyszabású művének jövőjét kockára tegye. Saját titkára, Fontaine Miklós lépett fel 39 pontból álló váddal Servet ellen, melyek lényegét a háromegységről és a gyermekkeresztségről felállított tantételei képezték e tévelygőnek.

Servet első kihallgatása után mindjárt beismerte, hogy mind a három antitrinitási iratnak ő a szerzője, és ajánlkozott, hogy az azokban felállított tételeket úgy a Szentírásból, mint az egyházi atyák irataiból igazolni fogja; ehelyett azonban mindig csak azt hangoztatta, hogy az istenség három személyiségében rendületlenül hisz, csakhogy az ő nézete erről egészen más, mint a vádlóé. Nyolc kihallgatás történt egymás után, s a negyediktől kezdve már maga Kálvin is személyesen jelen volt, miután megsejtette, hogy az ő régi ellensége, Berthelier szeretné Servetet megmenteni. A két ellenfél közötti szóváltás néha-néha igen kínos és Servetre nézve lesújtó volt. Egy ízben odakiáltotta Kálvin neki: "hogyha szerinted minden dolgoknak Isten a lényege, akkor az a padozat, amelyen állsz, s a szék, a melyre leülsz, sőt maga az ördög is Isten" . Erre Servet izgatottan így válaszolt: "Úgy van, s végre te magad is az vagy" . Kálvin még mindig remélte, hogy e szerencsétlen tévelygőt rá lehet arra bírni, hogy oktalan állításait vonja vissza, de ez csökönyösen ragaszkodott azokhoz, és mindig csak Irenaeus, Tertullián és a régi egyházi atyákra hivatkozott. Július 26-án már felháborodva írjs Kálvin Farelnek: "Remélem, hogy ki lesz végezve, mégis én szelíd halálnemet óhajtanék neki".

Augusztus 22-én az államnügyész Rigot, aki pedig Perrin híve volt, vádat emelt hivatalból ellene, melyben mint rágalmazó, eretnek, lázító és mint politikai bűnös is meg van Servet nevezve. Tagadhatatlan, hogy vannak a vádpontokban oly dőreségek is, melyekre könnyű volt a vádlottnak megfelelni, mint pl. arra is, hogy zsidó eredetű, nőtlen állapotában kicsapongó életű, tanítása az ifjúságot megmételyezi és bűnre viszi, és hogy állításainak egy részét a Koránból meríti stb., amire Servet nyugodtan azt felelte, hogy érveit csak a Bibliából meríti, és mindig az igazságot szolgálja; ezzel szemben az egyház a IV. század óta némely tévtanokat hirdet. Ő mindig csak a Bibliát tanulmányozta, és folyton tisztességes keresztyén életet élt. Magának egyébiránt védőt kér, s midőn ez meg lett tagadva, s a hatóság őt Vienne-nek kiszolgál-

454

tatni akarta, Servet sírva kérte, hogy Genfben ítélkezzenek felette.

Szeptember 1-jén volt az utolsó kihallgatás, amidőn olyan irányban folyt már a két fél közt a vitatkozás, mely a tanács tagjai előtt teljesen érthetetlen volt, s ugyanazért azt határozták, hogy a vád és védelem ezentúl írásban történjék. Kálvin 38 pontban sorolta fel Servet eretnek tételeit, mire ez ismét írásban válaszolt, éspedig igen elkeseredett módon. Kálvinról azt mondja, hogy az nem érti őt, és szándékosan elferdíti szavait, ahelyett, hogy az írásból merítené érvelt; nem igazhívő, hanem Simon mágusnak méltó tanítványa, képmutató, hazug, gazember. Mint olyan ellenfél, ki érezte, hogy lába nem eléggé szilárd talajon áll, meggyőző érvek helyett rút személyeskedéssel él. De Kálvin mind eltűrte ezt; az igazság felderítése és Servet megalázása volt nála a fődolog.

A genfi összes lelkészeknek hozzá intézett beadványára Servet következőleg válaszolt: "Rendületlenül bízom ügyem igazságában, s nem félek a haláltól; én ugyan egyedül állok, Krisztus azonban hű védelmezőm". Szeptember 15-én arra kéri a tanácsot, hogy miután Kálvin nem tudja őt megcáfolni, bizonyára a börtönben hagyja elsenyvedni; s mintán a férgektől sokat szenved, s már rég tiszta öltözethez nem juthatott, ügye a kis tanácstól a 200 tagból álló nagy tanácshoz tétessék át további tárgyalás végett. Tudta jól, hogy a nagy tanácsban Kálvin ellenségei vannak többségben, s ezért akarta ügyének odavitelét, ami azonban nem történt meg. A reformátor, hogy az ügy annál tisztábban álljon mindenki előtt, azt ajánlotta a kis tanácsnak, hogy keressék meg és kérjék ki tanácsát Bern, Basel, Zürich és Schaffhausen városok elöljáróinak, mint ez a Bolsec ügyénél is megtörtént.

S mialatt a tanács küldöttei a nevezett városokban jártak, Servet egy meggondolatlan s rá nézve végzetszerű lépésre engedte magát ragadtatni. Viszontvádat emelt Kálvin ellen, s azt kívánta, hogy hivatali visszaélések miatt száműzettessék, és minden vagyona a kiállott szenvedésekért neki adassék. Kálvin vagyona...! Hiszen mindenki nagyon jól tudta, hogy a nagy reformátor mint egy spártai, úgy élt, s ritkán volt meg a mindennapi szükségletekre elegendő pénze. Erre a vádra a tanács nem is tartotta érdemesnek válaszolni. Kálvin is közömbösen fogadta Servet vádjait, s csak sajnálkozni tudott az emberi elmének ilyen fokú eltévelyedése felett. Az azonban tény, hogy e közben élénk levelezést folytatott reformátortársaival. Farel így ír neki: "A genfi tanács az igazságnak emez ellenségét valószínűleg ki fogja végezni". Bullinger pedig így

455

nyilatkozik: "Genftől függ most az Isten tiszteletének megsértését Servetnél karddal megtorolni". Maga Kálvin is azon nézeten volt, mint Sulzer Simonhoz Baselbe írt soraiból kitűnik, hogy Servet szigorú ítéletet érdemel.

Október 19-én jöttek meg a genfi tanács küldöttei, kik Servetre nézve lesújtó ítéletet hoztak magukkal. Zürich nevezetesen úgy vélekedett, hogy a trinitás tana az egyház fundamentumát képezi, aki azt tagadja és támadja, törvényen kívül helyezi magát. Servet elítélése által tisztázhatják a svájci egyházak magukat ama gyanú alól, hogy nem igaz keresztyének. Bern azt óhajtja, hogy Servettől, mint ragályos betegtől, meg kell tisztítani az egyházat, és a kiváló képzettségű Haller is így ír erről Bullingernek: "Bern kétségtelenül elégetné Servetet". Schaffhausen figyelmezteti a genfi tanácsot, hogy céltalan dolog Servettel tovább is vitatkozni, és e rákfekélytől addig kell megtisztítani az egyházat, míg az egészet meg nem fertőzteti. Basel, a tudósok városa, Servetnél az Arius, Marcion, Sabellius, Photinus és Pelagius tanainak bizonyos zagyva vegyülékét látja, és kívánja, hogy vagy gyógyítsák meg a tévelygőt, vagy pedig tegyék ártalmatlanná.

Tény, hogy a megkérdezett városok közül egyik sem ajánlja expressis verbis Servet kivégeztetését; de azt mindnyájan kinyilatkoztatják, hogy ez ügyben teljesen szolidárisak a genfi lelkészekkel.

E nyilatkozatokat október 23-án olvasták fel a tanácsban, és közölték Servettel. Némi bizalma a vádlottnak még ekkor is a Perrin híveiben volt, de ezek nem merték olyan hatalmas ellenféllel szemben, mint Kálvin, állásukat kockára tenni. Az első szindikus, Ami Perrin ugyan kivitte, hogy az ítélethozatal néhány napig még elodáztassék, és halvány kísérletett tett arra nézve, hogy Servet dolga a nagy tanács elé utaltassék; ami azonban nem fogadtatott el, és a kis tanács minden vita nélkül, 20 szóval (öten voltak távol) elhatározta, hogy "a Szentháromság egy igaz Istennek nevében, Servet Mihály számos tévtanai és káromlásai miatt elevenen megégettessék". Az eretnekek elleni ezen rettenetes ítélet még a római katolikus egyház korából maradt érvényben Genfben. Varázslók ellen is éppen ez a halálnem alkalmaztatott. Így végeztek ki 1545-ben 15 nőt e városban, akikről azt állították, hogy az ördögökkel szövetkeztek, és a pestist ezek terjesztik.

A Servet elítéltetése estéjén így ír Kálvin Farelhez: "Servet minden vita mellőzésével elítéltetett. Holnap végzik ki. A halál nemét megváltoztatni próbáltuk, de hasztalanul". Mindenesetre szomorúan sötét idők voltak ezek; de hát az

456

ilyen embertelenségek akkor – sajnos! – még napirenden voltak, és erre a római katolikus anyaszentegyház tanította meg az embereket.

Az ítélet hallatára Servet fájdalmas sóhajban tört ki. Fejét keblére hajtva rebegték ajkai: "könyörüljetek". Kálvinnal még egy találkozást és kibékülést óhajtott. A reformátor két tanácstag társaságában, jelent meg börtönében, és biztosította arról, hogy neki személyes ellensége sohasem volt; sőt már évekkel ezelőtt mindig arra működött, s ezért írta hozzá számos levelét is, hogy őt megnyerje. Most már béküljön ki az Istennel, ami megtörténhetik, ha a trinitás elleni gyalázkodásait visszavonja. Miután azonban erre Servet hajlandó nem volt, kedvetlenül távozott tőle el, s nem is látták többé egymást. A halálraítéltet Farel kísérte Champelre ki. Farel is megkísérlé – útközben – dőre állításainak visszavonását, de hasztalan. A makacs Servet-et a bakók karóhoz kötötték, s a nehezen égő máglyán kebeléből a következő panaszos szavak törtek ki: "Istenem, vedd magadhoz az én lelkemet. Óh Jézus, az örök Istennek Fia, könyörülj rajtam". Így halt meg e nyugtalan vérű, boldogtalan lélek.

Kétségtelen, hogy az a kérlelhetetlen szigor, amely Servet-et tűzhalálra vitte, az evangélium és a protestantizmus szellemével nem fér össze. Annak a kornak teológusai azonban egészen másként gondolkoztak. Walther zürichi lelkész így ír ez esetről Haller reformátornak: "A tévtanítóval szemben jogosan jártak el a genfiek; s ezzel az egyház feje felől valóságos veszedelmes méreg-ragály lőn elhárítva". A szelíd lelkű Melanchthon is így nyilatkozik: "Csodálkozom, hogy bárki is ilyen lélekgyilkos ellen valamit ellenvetni tud", magát a tényt pedig: "az utókor számára emlékeztető előkép"-nek nevezi. Vermigli a halálos ítéletet megtámadhatatlannak tartja, miután Servet az ördög szülöttje volt. Sőt maga Bolsec is, akit pedig Kálvin száműzött Genfből, így ír: "A szenynyes és szörnyű eretnek Servet nem érdemelte meg, hogy tovább éljen, s ki kellene minden követőjét végezni". Baselben azonban szelídebben ítélték meg e sajnálatos esetet. Az ottani egyetemi körök Servet tanát elkárhoztatandónak tartották ugyan, de – szerintük – a genfi tanács is helytelenül cselekedett, midőn ilyen emberietlen ítéletett hozott. Verge[r]ius pedig így ír ez esetről Bullingerhez: "Mint ebet és kígyót gyűlölöm Servet-et, de kivégeztetését felháborodással vettem tudomásul, s úgy találom, hogy életfogytig tartó börtön elegendő lett volna".

Kálvin maga is jónak látta, hogy túl szigorú eljárását a közönség előtt igazolja. Egy védiratot adott ki, a tanács

457

beleegyezése és az összes genfi lelkészek aláírásával, melyben a következő nyilatkozatok foglaltatnak: "Egy rendes, valamirevaló köztársaságban a tolvajokat és gyilkosokat nem szokták megtűrni; ha egy farkas a nyájba tör, agyonverik; a hamis prófétákat meg kell kövezni, maga a pogány Nebukodonozor (Dániel III.29.) is megparancsolta, hogy: "aki káromlást mond Isten ellen, koncról-koncra hányattassék". Krisztusról pedig az jósoltatik meg a II. zsoltárban, hogy a "pogányokat megrontja vasvesszővel és mint a cserépedény megtöri őket". Ami azt jelenti, hogy a keresztyén felsőbbségnek kötelessége a makacs eretnekeket a bírói pálca hatalmával ártalmatlanná tenni."

Sajátságos, hogy a nagy reformátor – eljárásának igazolásául – mindenütt ószövetségi példákra hivatkozik, nem pedig Jézusra, aki pedig megparancsolta a heveskedő Péternek: "tedd hüvelyébe a te szablyádat" (Ján. XVIII. 11.).

A haladó idő azonban sok ellentétet ki szokott egyenlíteni. Így történt ez Servet ügyével is Ma már tiszta világításban áll előttünk az egész sajnálatos eset; különösen mióta Rilliet de Candolle a Servet-ügyre vonatkozó összes periratot közrebocsátotta. S hogy a mai kor emberei miként ítélik meg e tragikus esetet, semmi jobban nem igazolja, mint az, hogy Kálvin életének legalaposabb irója, a nagy reformátor-nak pedig egyik legnagyobb tisztelője, Doumergue montaubani theol. tanár volt az, akinek kezdeményezésére 1903-ban Servetnek kivégeztetésének 350. évfordulóján a Champel-téren egy engesztelő emlékkő állíttatott fel. Ez is, mindenesetre egyik figyelmeztető jele a változó idők humánusabb szellemének!

Dr. Márk Ferenc.