Miután Zaffiusz még azt kéri, hogy forduljanak Zürichből Bernhez és a többi svájci szövetséges államhoz, hol a felebaráti szeretet honol, Hollandiához, Angliához és más helyekre is, e szavakkal zárja levelét: "szívemből köszöntelek mindnyájatokat, világ kiváló fényességei, és maradok utolsó leheletemig kitűnő neveteknek, erényeteknek és méltóságtoknak őszinte tisztelője, csodálója, és a szeretetben alázatos szolgája."Protestáns Szemle, 1909. 510-524. o.
Gályarabjaink megszabadítása
I.
Írta: Thury Etele
Midőn Lipót magyar hazánk szabadságának mentsvárát, a magyar alkotmányt felfüggesztette, nemzetünk teljesen ki volt szolgáltatva ellenségei ádáz dühének, s a bosszúállás munkája kezdetét vette. S míg a politikai hatalom a százával összefogdosott ártatlan magyar hazafiakon töltötte ki bosszúját, addig a klérus arra használta fel a kedvező alkalmat, hogy hozzákezdjen az evangéliumi egyház teljes kiirtásához, s az évtizedekig tartó üldözés rendkívül hevessé lett. Az idegen zsarnok kormány a protestánsokban látta az általa annyira gyűlölt magyar szabadság leghűbb védőit, s éppen azért teljes erejéből segítette a katolikus főpapságot nemzetirtó munkájában, melynek jelszava volt, hogy Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá kell tenni, hogy végre katolikussá legyen," (1) tehát minden erejével arra törekedett, hogy a protestánsokat teljesen kiirthassa a Mária országának nevezett Magyarországból. Szelepcsényi György esztergomi érsek volt a legkegyetlenebb ellensége és legveszélyesebb üldözője a protestánsoknak, aki a helytartói méltóságot is viselte. A templomok és iskolák erőszakos lefoglalásával, a jobbágyok erőszakos térítésével, misehallgatásra hajtásával még nem látták teljesen elérve céljukat, ezért azon pokoli tervet eszelték ki, hogy lelkészeitől kell megfosztani a gyülekezeteket, a nyáj azután magától elszéled.
Ismeretes, hogy hazaárulással, a Wesselényi-összeesküvésben való részességgel vádolta őket, s előbb 1673. szept. 25-én 34, (2) majd 1674. márc. 5-re hazánk valamennyi prot. lelkészét
(1) Feszler: Die Geschichte der Ungarn. IX. Theil. 483. o.
(2) Ennek történetét megírta Burius: Micae etc. cím alatt, kiadta Lichner Pál.511
megidézte Pozsonyba. (1) Mikor az udvarában levő főemberek kérdezték tőle, hogy mit akarnak a sok pap idézésével, kiknek nagyobb része, maguk is tudják, hogy ártatlan, azt felelte, hogy Magyarorságban az evangélikusoknak olyan kötelet fontunk, melyet ha a nyakukba ránthatunk, soha többé az evangéliumi vallás lábára nem áll, ha pedig ezt nem cselekedjük, csak magunknak szerzünk bajt. (2)
A bevádolt lelkészek a törvényszék előtt, valamint később leveleikben is azt állították, hogy az érsek és a főpapok, őket nem a forradalomért, hanem vallásukért üldözték, nem a rebellióért, hanem a religióért szenvednek. Tény, hogy kegyelmet és szabadságot biztosítottak számukra, ha mindegyik aláír és megpecsétel egy olyan tartalmú térítvényt, hogy önként száműzetésbe megy, vagy pedig, ha az országban marad, sem nyilvánosan, sem titokban nem prédikál és nem tanít, végül, hogy beismeri a lázadáshan való bűnrészességét. Ha mindnyájan aláírták volna valamelyik térítvényt, akkor a reformációt egy csapással ki lehetett volna irtani az egész hazában, mert e nagy bukás után bizonyára könnyen elbánhattak volna a meg nem jelent lelkészekkel is. A törvényszék mindnyájukat fej- és jószágvesztésre ítélte. De bíráik maguk sem tudták, hogy mit csináljanak velük, s mivel a térítvényeket nem írták alá, a komáromi, lipótvári, sárvári, kapuvári, berencsi, eberhardi börtönökbe zárattak, hol rendkívüli szenvedéseket kellett kiállaniok.
A hitükért keserves rabságot szenvedő lelkészekért hallgatóik is folyamodtak, ismerjük a pápai, veszprémi, füleki, lévai várban levő vitézlő rendnek Rottálhoz benyújtott kérvényét, melyben szívük fájdalmával panaszolják, hogy vallásuk szabad gyakorlatáhan, az ország törvényei ellenére lelkészeik elfogatásával háborgattatnak, akik Berencs várában a nehéz vasakat viselik és a keserves rabságot szenvedik, arra kérik azért, hogy járjon közbe értük Lipótnál, hadd térjenek vissza gyülekezeteikbe, gyászba öltözött s árvaságra jutott siránkozó cselédeikhez. (3) A pápai egyház kérvényével Szalontai István ügyvéd és Gömöri István Bécsben jártak, akiket ott meg is biztattak, de az ügyet véleményezés végett Szelepcsényi érseknek adták ki, aki erre azt válaszolta, hogy
(1) A delegatum iudicium jegyzőkönyve megjelent a Sárospataki Füzetek 1863. évf. 545. o.
(2) Kocsi Csergő Bálint: Kősziklán épült ház ostroma. 20. o.
(3) Tóth Ferencnek a Magyar Nemzeti Múzeumban levő kéziratgyűjteményéből.512
a bebörtönözöttek száműzettessenek. (1) Maguk a hitvallók fájdalmasan panaszolják el megrendítő siralmas helyzetüket egy 1674 decemberben Lipót elé terjesztett folyamodványban, (2) de ennek semmi haszna nem lett, mivel eredményt nem tudtak vele elérni, s mindez hiábavaló fáradtság volt. Kollonics már 1674. márciusban megmondta az áldozatoknak: "Ti erősen bíztok királyotokban, de az ő kegyelme néktek nem fog használni, mert adjon bár rólatok tízszer kegyelmes parancsolatot, én azt százszor megváltoztatom"." (3)
Úgy is történt. Mert midőn a majdnem egy évi keserves fogság után sorsuk enyhítését, illetőleg szabadon bocsáttatásukat várták: 1675. márc. 11-én Kollonics régi tervét és fenyegetését, hogy a foglyokat a nápolyi gályákra küldi, beváltotta, s Lipótnak a szabadon bocsátásra vonatkozólag kiadott parancsát figyelmen kívül hagyva, a Lipótvárt szenvedők közül 34-et (4) és a komáromi börtönben a szenvedések alatt meg nem tört s ekkorra ide szállitott három áldozatot, (5) a napestig tartó munka után a börtönből elővezettette, s átadta a 37 hitvallót Gemanner György kapitánynak, hogy mindnyájukat a gályákra vigye.
A nápolyi és szicíliai királyságban, mely spanyol uralom alatt állt, s melyben egy spanyol alkirály uralkodott, igen nagy szükség volt olyan emberekre, kikkel felszerelhetik hajóikat, melyek csak némileg is szolgálhattak a partvédelemben. XIV. Lajosnak 1672 óta tartó úgynevezett holland háborújában, a franciák, a hollandokkal szövetkezett spanyolokat Szicíliában megtámadták. 1674. augusztusban Messinában lázadás tört ki a spanyol uralom ellen; a város meghódolt XIV. Lajosnak és a francia csapatok innen akarták az egész szigetet elfoglalni. A spanyolokat a franciák elleni küzdelemben, császári szövetségesük, Lipót, aki 1674-ben a német birodalom nevében XIV. Lajosnak szintén hadat üzent, hadi erővel segítette. Ilyen, 40 lovasból és 40 gyalogból álló segítő csapatnak adta át Kollonics a lipótvári áldozatokat. Kapitányának, Gemanner Györgynek teljhatalma volt arra, hogy foglyait bárhova
(1) Bécsből 1674 máj. 25-én kelt levelük a pápai ref. egyház levéltárában.
(2) Rácz Károly: A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben. 71. o.
(3) Kocsi Csergő Bálint: Id. mű 100., 101. o.
(4) Lányi György előadása szerint, s így a berencsiekkel együtt 42-en indíttattak el, s Kocsi Bálint valószínűleg azért írt 41-et, mert Urbanovics Andrásról, aki Triesztben áttért, hallgat.
(5) Bugány Miklós, Zsedényi István ev. és Köpeczi Balázs ref. lelkészek.513
vihesse, különösen olyan helyre, ahonnan egyik sem tud megszabadulni, vagy éppen Magyarországba visszatérni, legalább így hangzott a felelete, a foglyok egyik csapatához, mely útjuk célja felől tudakozódott. (1)
Kerülő utakon, kezükön, lábukon nehéz vasakkal, éhségtől és szomjúságtól gyötörve kísérték a fegyveres katonák a hazai börtönökben már különben is agyonkínzott foglyokat. Március 25-én Schottwienben találkoztak a berencsi öt hitvallóval; egymást könnyhullatással köszöntve, örvendeztek eddigi állhatatosságukon, s erre intették egymást ezutánra is. Séllyei István látva, hogy mennyire elfogyatkoztak, s alig ismerik meg egymást, így kiáltott fel: "Ó, Isten! Micsoda időkre tartogattál minket; adjad, hogy a te kegyelmed által a hátralevő nyomorúságokat is békével elszenvedjük!" (2) Nagy szükségük is volt egymás erősítése és buzdítására, mert az embertelen katonák esőben, hóban, fagyban, vízben, hegyen, völgyön, sárban hajtják, döfik, ütlegelik a fáradalmaktól gyötrötteket, azt gondolván, hogy majd végre elunják, vagy nem bírják a sok szenvedést és nyomorúságot, s katolikusokká lesznek. Hallatlan nyomorgattatások között értek Triesztbe, lábaikat feltörte a vas; elromlott csizmáikat nem engedték megjavíttatni; fagyon, kövön, mezítláb kellett menniök; a kőtől, vasaktól feltört lábaik véresre festi az utat, amerre mennek, sebeik bekötésére nemhogy sebészt, de még csak egy kovácsot sem engedtek, hogy lábaikról a vasakat levegye, jóllehet ezért sokszor könyörögtek, míg végre megengedték, hogy maguk kővel leverhetik egymás lábáról, mellyel sebeiket még jobban elrontották.
Valóban kibeszélhetetlen szenvedések és nélkülözések között értek Morvaországon, Austrián, Stájerországon és Krajnán át a katonai kíséret fedezete alatt Triesztbe, hol miután előbb eddig elrejtegetett pénzecskéjüktől megfosztattak, a kapitány egy kísérletet tett velük: spanyol egyenruhába akarta őket öltöztetni, azt mondván, hogy jobb lenne reájuk nézve, ha katonák lennének, mintha a gályákra eladatnak. Ha hadi szolgálatra mennek, számíthatnak napi zsoldra, ha ezt nem teszik, nem lehet többé reménységük semmi szánakozásra. Hitvallóink azonban erélyesen tiltakoztak a katonává tétel ellen, részint mivel nagyobbrészt megvénültek, öreg emberek voltak, és a hadi szolgálat kövételményeinek megfelelni nem tudtak, részint pedig mivel jól tudták, hogy hitsorsosaik beavatkozásával
(1) Ember Pál: Historia ecclesiae reformatae in Hungaria etc. 880. o.
(2) Kocsi Cs. Bálint: Id. mű 102. o.514
könnyebben megszabadulhatnak a gályákról, mint a zászlóra letett eskü alól. Mivel sem fenyegetéssel, sem kényszerítéssel nem bírta rávenni Gemanner őket, hogy katonák legyenek, egy piszkos börtönbe zárattak, hol három napig semmi ennivalót sem kaptak, s étlen-szomjan szenvedtek, majd innen a vár börtönébe vettettek, hol 11 napig nyomorogtak. (1) Urbanovics András binóci ev. lelkész, a sok szenvedést és nélkülözést tovább tűrni nem bírván, hitét megtagadta, róm. kat. lett, mire Triesztből szabadon bocsátották; de tettét megbánta, sok bolyongásai után Sziléziába ment, s Boroszlóban halt meg. (2)
Húsvét második napján, vagyis ápr. 8-án hitvallóink a katonasággal együtt Triesztből hajón, az adriai tengeren át Pescara kikötővárosba vitettek, mely már a nápolyi királysághoz tartozott. Innét tovább gyalog kellett menniök, s mint Alistáli György szőnyi lelkész írja 1675. júl. 31-én Nápolyból kelt levelében, (3) mivel az éhségtől és szomjúságtól gyötörtetve alig tudtak menni, úgy hajtották őket, mint barmokat Teáté városába. Kóródi János csöglei lelkész annyira kimerült, s lábai a bilincsektől űgy kisebesültek, hogy már menni nem tndott, s két fogolytársának kellett vállukon vinni. Miskolczi Mihály füleki lelkészt, kinek lábai a sebektől teljesen elromlottak, a kikötőtől pokrócba takarva vitték szenvedő társaik Teátéig, hol a halál csakhamar mind a kettőt megszabadította fájdalmaitól. Teátéban ismét felszólította a foglyokat a kapitány, hogy legyenek katolikusokká, különben a gályák majd jobb elmére tanítják őket. De senki sem jelentkezett az áttérésre. A már említett két vértanún kívül, mint Alistáli leveléből is értesülünk, még négy reformátns lelkész: Harsányi István rimaszombati, Czeglédi Péter lévai, Huszti Mihály sajókeszi, Szecsei János sági [lelkészek] annyira kimerültek a fáradalmaktól, hogy elerőtlenedve tovább menni nem tudtak, s betegen kellett őket a teátéi börtönben hagyni, honnan a két utóbbi is nemsokára elment társai után, a minden élőknek útján, sebeikben elerőtlenedve 1675 novemberben meghaltak.
(1) Ugyanott: 105-106. o. Itt írta Bátorkeszi István veszprémi lelkész azon búcsúzó versét, melyben Séllyei a pápai, Komáromi István a győri, ő maga satját gyülekezetétől, tiszttársaiktól, gyermekeiktől meghatva elbúcsúznak.
(2) Lányi György: Narratio historica etc.
(3) E helyen is hálás köszönetemet fejezem ki Dr. Hans Nabholz zürichi állami levéltárnok úrnak, hogy midőn Dr. J. Häne-nek a Züricher Taschenbuch 1904. évf. 121-180. oldalán olvasható értekezése figyelmemet a gályarabok levelezésére felhívta, kérésemre azokat hozzáférhetővé tenni segített ; az így gyűjtött értékes okmányokat eredetiben közzéteszem, s közlésüket meg is kezdtem a Történelmi Tárban, azért itt ezután csupán a keltezésükre hivatkozom.
515
A teátéi börtönben hagyott hat lelkész közül eszerint csupán Czeglédi és Harsányi maradt életben, a többiek mind meghaltak. Ezek később, 1675 december havában szintén Nápolyba vitettek, hogy osztozzanak a már előbb odaérkezett és a gályákra leláncolt társaik sorsában. De Welz György nápolyi német evang. kereskedő buzgó fáradozásainak sikerült ezt a két sokat szenvedett férfiút, akiket már Teatéban is gyámolított, megmenteni attól, hogy ezek mint evezősök, a gályákra az evezőpadokhoz láncoltassanak, azért ezek Nápolyban egy börtönben fogva tartattak.
A hazából elhurcolt 41 hitvalló közül tehát már csak 35-en indíttattak el Teatéből, oly kegyetlenséggel bántak velük, hogy kő volt a szíve, vas a lelke, aki ezt látván, rajta meg nem indult; nemcsak az öregek, hanem az újabbak is, a hosszú út fáradalmai, étlenség, kínoztatások miatt úgy elerőtlenedtek, hogy alig tudtak menni. Bátorkeszi Istvánt addig verte ezért egy embertelen katona, hogy dárdája nyele eltörött bele. Séllyei Istvánt kétfelől karon fogva viszik társai. Kocsi Bálint, hogy az öreg emberektől elfordíthassa a verést, hátul marad. Teátétól délnyugat felé, a hegységen át kellett az utat folytatniok, s az egész félszigetet keresztül járniuk, hogy Nápolyt elérhessék. Április 29-én az Abruzzókban, egy kis városban, Capracottában rövid időre megálltak, s szállásukon egy piszkos istállóban isteni tiszteletet tartottak: nyilvánosan imádkoztak, s könnyhullatások között zsoltárokat énekeltek. (1) A hitükben erős idegenek, egyszerű, de bensőségteljes isteni tiszteletükkel igen nagy hatást gyakoroltak az ottani lakosságra. Most már, mivel a keskeny utakon a szökéstől nem kellett tartani, a kapitány is megengedte, hogy a vasbilincseket levegyék lábaikról, melyeket azután derekukra és nyakukra kötve vittek, a felügyelet is enyhült, ily körülmények között három evang. fogoly szerencsésen elmenekült, (2) minek az lett a következménye, hogy a többieket ekkor még szigorúbb őrizet alá vették. További útjuk Capuán és Aversán vitt keresztül, a folytonos gyalogolás miatti fáradalmak, a rossz bánásmód és nélkülözések következtében két ev. lelkész, (3) nem messze Nápolytól, meghalt. Társaiknak az embertelen katonák még azt sem engedték meg, hogy velük az utolsó végtisztességet megtehessék: temetetlenül ott maradtak az úton.
(1) A X., LXXIX., LXXXIII., LXXXVI., LXXXVIII., XCIV-ediket Kocsi Bálint, i. m. 109. Vö. Ember Pál: i. m. 887. o.
(2) Lányi György, Masnicius Tóbiás és Simonides János.
(3) Gócs Mihály és Illyés Gergely.516
Végre 1675. május 7-én megtörve és elfáradva megérkeztek Nápolyba, 14 hónappal a pör kezdete és majdnem két hónappal a hazából való elhurcolás után, hol egy sáros pincébe rekesztették az elnyomorodott rabokat. 30 főből állt még ekkor a hitükért rabláncokat szenvedők csapata, kiket már vasárnap, fejenként ötven aranyért eladtak, s több nápolyi gályára szétosztottak, s egyenként az evezőpadokhoz leláncoltak.
A gálya a középtengeren használni szokott evezős, vitorlával is felszerelt hadihajó, mely 40-45 méter hosszú, 4-5 méter széles. A gályarabság a leglealázóbb büntetés volt, mert erre csupán a legnagyobb gonosztevőket szokták eladni, hogy onnan soha meg ne szabaduljanak, ezért lajstromkönyvüket méltán nevezik halál lajstromának, melybe midőn beírattak, a nyakukon a hátgerinc felső csigolyája felett tüzes vassal megbélyegezik őket, mint a barmokat. Hajukat, bajuszukat, szakállukat teljesen leborotválták, csupán fejük búbján hagytak egy kis varkocsot, mint a törököknél szokás. Hatosával vannak az evezőpadokboz láncolva, s úgy "dalladzanak," vagyis vonják az evezőt, hogy egyik lapát sem fölözi a másikat. A súlyos evezés majdnem minden rántásra kitépi karjukat, különösen ha a hullámverés ellen kell evezniük. Ez néha 15-20 óráig tart naponként, mi alatt a hóhérló pallér bikacsökkel veri véresre az aléldozó rabokat. Különben halotti csend honol a gályákon, csak az evezőlapátokkal felemelt víz egyhangú csobogása hallatszik, mert hogy a szerencsétlen rabok ne jajgathassanak, szájukat felpeckelték. Evezés közben úgy kaptak enni, hogy a pöcköt kivették szájukból, s ecetes vagy borba mártott kétszersültet tömtek helyébe. Pihenés idején vályúban tálaltak fel minden evezőpad, tehát hat ember elé egy kis korpát, kását vagy babot. Mivel szájuk ki volt peckelve, a beszédtől elszoktak, egymást sem vigasztalhatták, az evezéstől, a folytonos ütlegeléstől elkínozva, kimerülve kuporodtak a pad alá, vagy a padra éjjeli álomra. (1) De ki tudná elbeszélni azon szenvedéseket, melyeket a gályákon hitvallóinknak el kellett viselniök? A myrmidonok, pelopszok, sőt a kemény Ulysses katonája sem tarthatná vissza könnyeit azok hallására. (2)
Ím, ilyen volt a gályarab sorsa. Csodáljuk-e, ha Alistáli előbb idézett levelében azt írta, hogy eladattak a gályákra, sokkal nagyobb kínokra, csak az Isten tudja szabadulásnk óráját! Azután szétosztották őket a Szent Januárius, Szűz
(1) Dr. Ballagi Aladár: Gályarabok a XVII. században. Akadémiai Értesítő 1892. évf. 71-75. o.
(2) Rácz Károly: Id. mű 80. o.517
Mária és Szent Klára gályákra. Csak most kezdődött igazán a legborzasztóbb szenvedés, mert a puszta hajós szolgálaton felül még felügyelőik, sőt durva fogolytársaik is minden módon gyötörték, bántalmazták és kínozták őket. Július 2-án Bátorkeszi István veszprémi, Köpeczi Balázs szkárosi, Karasznai Mihály keleméri, Jablonczai János béllyei, Mazari Dániel tamási, Trivkovics János lestei, Zsedényi István dörgicsei lelkészeket átadták Messina előtt egy hadihajónak, melyen a franciák ellen Szicíliába vitettek, (1) s így ezeket különösen veszélyes helyre állították.
Gemanner György mint a német segédcsapat parancsnoka, 38 foglyot adott el 50 aranyával, holott a Teátéban hátramaradottakkal együtt sem voltak ennyien. De úgy látszik, a nápolyi spanyol kormány nemigen sietett a fizetéssel, valószínűen azért, mert közöttük kevés szolgálatra képes evezőst kapott. Elgondolhatjuk, hogy a tengerésztisztek, kiknek az öregség miatt elerőtlenedett, vagy a nélkülözések miatt teljesen lesoványodott magyar lelkészeket midőn ellenőrző lajstromaikba be kellett írniok, nem ok nélkül kérdezték elcsodálkozva, hogy ilyen emberekkel mit csináljanak, hiszen csak a bőrük és a csontjuk [van rajtuk]. (2)
Tíz nap múlva eladatásuk után, vagyis május 17-én írta Kocsi Bálint a gályákról első levelét, tudósítani óhajtotta abban szomorú sorsukról a hazában levő pártfogóikat, de mintha maga is sejtette volna, hogy ez alighanem elveszett, június 6-án a Nápolynál horgonyzó Szent Klára gályáról újabb levelet írt, melyben fájdalmasan panaszolja el siralomra méltó sorsukat, elmondja, hogy Lipótvárból, Berencsről, Komáromból, eddigi fogságaikból 41-en, a hazából siralmasabb rabságra Nápolyba hajtattak, sok szenvedés, éhség, szomjúság, kinoztatás között. Itt 30-an eladattak a gályákra, hol Füleki István naprágyi lelkész nemsokára meghalt, tehát 29-en szenvedik a gályarabság minden kínjait. Itt van és él Séllyei István püspök, Bátorkeszi István veszprémi, Szilvási István császári, Komáromi István ácsi, Újvári János mezőörsi lelkészek a többiekkel együtt, szenvedéseiken kívül nagy nyomorúságban és szükségben, mert Triesztben egy évi rabságuk után megmaradt ruhájuktól és pénzecskéjüktől az embertelen kapitány által megfosztattak. Kéri pártfogóikat, hogy munkálkodjanak kiszabadításuk érdekében Lipótnál, és szükségeik fedezésére küldjenek nékik anyagi segedelmet. (3)
(1) Kocsi Bálint: Id. mű, 113. o.
(2) Ugyanott: 110. o.
(3) Eredeti levél, közöltem: Prot. Szemle, 1901. évf. 314. o.518
Ez utóbbi kérést keresztyén részvéttel teljes szeretettel foganatosították, két adatunk is van a hitvallók részére a hazában gyűjtött pénznek rendeltetési céljára történt fordításáról, de Lipótnál minden megszabadítási kísérlet hiábavaló volt.
Míg Kocsi Bálint a hazában levő pártfogókat akarta levelével felrázni és siralmas sorsukról értesíteni, addig Otrokocsi Fóris Ferenc, ugyancsak 1675. jún. 6-án Nápolyból egykori utrechti tanárát, Leusdent értesítette maga és társai szenvedéseiről, melyben körülményesen leírja, hogy még 1674. március havában az összes ágostai és helvét hitvallású lelkészek, pártütés és összeesküvés ürügye alatt Pozsonyba idéztettek. Ártatlanságuk tudatában meg is jelentek, s ezzel éppen a király iránt való engedelmességüket óhajtották megmutatni; de ki sem hallgatták őket. S mivel vádlóik azon kívánságát, hogy vagy hivatalukról mondjanak le, vagy önként száműzetésbe menjenek, vagy térjenek át a kat. vallásra, nem teljesítették – őket mint rabokat és közönséges gonosztevőket az ország különböző börtöneiben bezárták, s itt egy esztendeig kínozták és gyötörték, mígnem 1675. márciusában kikísérték a hazából, hogy a nápolyi gályákra eladják. Triesztben fenyegetésekkel és ütlegekkel akarták kényszeríteni, hogy katonai szolgálatba álljanak, s ezek ruháját vegyék fel. Mire Nápolyba értek, 29-en voltak, ezek közül 11 evangélikus. Az út fáradalmai miatt hatan Teáténál nem tudtak tovább menni, itt börtönbe vettettek; hárman meghaltak, hárman pedig szerencsésen elmenekültek. Oly szenvedéseket kellett kiállaniok, hogy azt leírni nem képes, azért társai megbízásából bizalommal kéri egykori tanárait, hogy a lelkészekkel együtt járjanak közbe értük, hogy nyomorúságukból és ínségükből megszabadulhassanak. (1) Mint látni fogjuk, Otrokocsi levele nem tévesztette el hatását, ha az eredményre sokáig kellett is várniok a gályák kínjai között.
Kollonics terve tehát sikerült! S miután a "lázadó" prédikátorok ezen csapatától ily előnyösen megszabadult, 1675. július 2-án a kapuvári börtönben szenvedő hat és a sárváriban gyötört 14 lelkészből és tanítóból megint egy szállítmányt szervezett, mely szintén a nápolyi gályákra lett volna szállítandó. Ezek között volt dr. Csúzi Cseh Jakab losonci lelkész. Az eredetileg 20 fogolyból álló szállítmányt egy újabb császári segédcsapatnak kellett volna Nápolyba kísérni. Midőn azonban az 500 főnyi csapat Trieszttől kezdve, miként az első szállítmány, tengeren akart foglyaival tovább utazni, de egy
(1) A bécsi cs. és kir. udvari-, házi- és államlevéltárból.
519
véletlen körülmény tervüket teljesen megváltoztatta. A velencei kormány ugyanis az áthajózást megtiltotta, és a segédcsapatot visszatérésre kényszerítette; s mivel a katonák szárazföldön nem akarták tovább folytatni az utat, az egész sereg elszéledt és feloszlott, de a prédikátorok lábukon bilincseikkel Triesztben maradtak őrizet alatt.
A segédesapat parancsnoka, Heinrich von Heinrichsohn, hajlandó volt bizonyos pénzösszegért, mondjuk váltságdíjért a foglyok szabadonbocsátását elrendelni, (1) de ebben a nehéz helyzetben tőlük magas váltságdíjat próbált kicsikarni. Mivel Csúzi Cseh Jakab mindjárt Triesztbe érkezésük után megváltotta magát, (2) s négy barátjáért jótállást vállalt, a többi 15-től azt követelte, hogy a gályákra eladatásuk kialkudott összegét, 1500 birodalmi tallért kerítsék elő, azt helyezzék letétbe és teljes ellentétben a meghozott törvényszéki ítélettel, ezért kilátásba helyezte szabadonbocsátásukat. Az ajánlatot Heinrichson tábori sebésze tette, egy Rótenbieli Ulrich János nevű berni egyén Scájcból, (3) aki bizonyosan protestáns volt, valamint az volt az a Pomerániából (4) való 2 parancsnok is, s mint ilyen, nem ellenezte a fogoly lelkészek szabadonbocsátását, kivált mikor az még valami hasznot is hajt neki. Bizonyára az udvari sebész adta nekik azon tanácsot, hogy a váltságdíj előteremtéséért forduljanak kérvénnyel Zafiusz Miklós híres velencei orvoshoz. Hogyne ragadták volna meg a szegény foglyok a felajánlott jó alkalmat, azért 1675. aug. 13. Triesztből kelt kérvényükben (5) ismeretlen jótevőjükhöz fordultak, melyben élénk színekkel festik helyzetüket: elmondják, hogy lázadás ürügye alatt a törvényszék elé állíttattak, de tulajdonképp vallásukért üldöztetnek, s mivel lelkiismeretük ellenére a térítvényeket nem írhatták alá, különböző börtönökben egy egész évig és egy hónapig mindenféle kínzásokkal gyötrettettek, és július 2-án a hazából kihajtattak, és mint
(1) Ember Pál: Id. mű 448. Dr. Zaffiusz levele a szövetséges Hollandia egyházaihoz, akadémiáihoz stb.
(2) Dr. Zaffiusz levele 1676. jan. 17-ről a zürichi egyház lelkészeihez.
(3) Schorer és Lauber számlája a fogoly lelkészekre tett költségeiről 1675. aug. 16-ról.
(4) Dr. Zaffiusz többször említi leveleiben: "Belli dux pomeranus."(5) Humillima supplicatio ad Excellentissimum et Doctissimum Dominum Nicolaum Czofon, medicinae doctorem practicum, incolam Venetiarum etc, Dominum nobis confidentissimum. Aláírták: Beregszászi István hanvai, Gömöri János uzapanyiti, Tökölyi István dobozi, Rimaszombati János csoltói, Szentkirályi András zsipi, Szalai János runyai, Kállai István felsővályi, Szendrei György balogi, Szentpéteri István jánosi református, és Czabányi János uhorkai, Glogovius János, Rohácsi János csermedi, Raffai János pásztói, Csutka János felsővásárdi evangélikus lelkészek.
520
közönséges gonosztevőket eladták a gályákra. A Krisztus sebeire kérik, vegye fel ügyüket, és segítse be őket az arany szabadság boldog révpartjába, hírneve csak növekedik, ha értük a keresztyén államoknál, Hollandia hatalmas rendeinél, Nagy-Britannia győzhetetlen királyánál közbelép, és azokat felrázza, hogy eladatási árukat, 1500 tallért tegye le, mit ha ezúttal nem tehetne meg, álljon jót értük valamely kereskedőnél, míg ezt előteremthetik.
Ezt a kérvényt azért írták csak 15-en alá, mert mint említve volt, dr. Csúzi Cseh Jakab azonnal kiváltotta magát, s a parancsnok megbízásából Bécsbe ment, hogy négy barátjáért (1) letegye a váltságdíjat, kiknek megígérte, hogy megszabadítja őket. Szabadonbocsátásuk ugyan még nem vált valóra, de bizonyára az a reménység, hogy Csúzi gondoskodni fog róluk, volt az oka annak, hogy négyen nem írták alá a dr. Zaffiuszhoz küldött kérvényt. Hogy ennek több sikere legyen, a parancsnok azzal együtt elbocsátotta Velencébe református vallású sebészét, aki mint berni származású, Zaffiuszt valószínűen jól ismerte, és vele ment a foglyok egyike, Beregszászy István, kinek Schorer és Lauber számlájában olvasható feljegyzés szerint, Velencében kellett maradnia, s a fogságba többé nem kellett visszatérnie, hogy ellenőrizője legyen annak, hogyha a váltságdíjat lefizetik, az ellenszolgáltatás valósággal meglesz. Tehát ettől fogva kiszabadulásukig állandóan szenvedő társai érdekében utazott. Beregszászy és Rótenbieli Ulrich János tehát aug. 15-én, a trieszti foglyok kérvényével megjelent dr. Zaffiusznál, akitől várták, hogy a nagy szükségben segítségükre siet.
Ki volt ez a dr. Zaffiusz Miklós? Gyakorló orvos Velencében, mondja Kocsi Csergő Bálint, (2) olvassuk megjelent levelei alatt levő névaláírásából, (3) így címezik maguk a fogoly lelkészek előbb említett kérvényükben, (4) s általában így ismerte őt eddig egyháztörténetünk, pedig Széll Kálmán a genfi papi testület jegyzőkönyvéből már régen közölte azon feljegyzést, hogy Zaffiusz Velencében lelkész volt, (5) s újabban Balogh Elemér mondotta ugyanezt, (6) míg Balogh Ferenc már azt írta, (7)
(1) Ladmóczi István szeliczi, Menzatoris István kórósi, Szentpéteri Mangó István simoni-i, Tatai Sámuel tornaaljai lelkészek.
(2) Kősziklán épült ház ostroma 113. o.
(3) Ember Pál: i. m. 447-482. o.
(4) Medicinae doctorem practicum.
(5) Sárospataki Füzetek 1862. évf. 928. o.
(6) Theologiai Szaklap. Pozsony 1902. évf. 111. o.
(7) A magyar protestáns egyházak története, 1905. 91. o.521
hogy orvos és a velencei német kereskedők prot. lelkésze volt, melyet ím, részletesen is igazolhatunk. (1) A gályarabok ügyében Zürichbe küldött levelei egyikében azt írja, hogy tanulmányait e városban végezte. Tényleg 1638-ban a latin iskola 4. osztályában járt, 1645-ben Zürichben egy teológiai értekezést nyomatott ki, (2) Althán bárónál nevelőséget vállalt, (3) ahonnan ismét visszatért Zürichbe, s 1649-ben a teológiai tanpályát befejezte, s mint végzett teológus ment Silsbe. De ettől kezdve nem tudunk róla egész addig, mígnem mint velencei gyakorlóorvos 1675-ben elibénk kerül. Bizonyos, hogy a közbeeső időben Olaszországban orvosi tanulmányokkal foglalkozott. Tán szándékosan kezdett ezen új hivatáshoz, hogy ezzel az eredetit elrejtse, mert a zürichi tanácsjegyzőkönyvből megtudjuk, hogy Zaffiusz Velencében, egyszersmind az evangéliumi tudomány titkos prédikátora is volt. A svájci városok református viszonyai, a svájci szövetség határain túl, messze elágaztak, különösen hitsorsosaik vallási és anyagi támogatását illetőleg; azt is gondolhatjuk, hogy Zaffiusz Velencében éppen a zürichi egyház megbízásából gyakorolta teológiai hivatását. A zürichi lelkészek 1675. szept. 14-én kelt, s a tanácshoz intézett jelentésükben doktor úrnak, a velencei hívők régi hű szolgájának nevezik. Messze földön hírnevének kellett lenni, Triesztbea is nagy tekintélyben kellett állania. (4) Maga Zaffiusz leveit mindig mint orvosdoktor írja alá, egyszer nevezi csak magát így: "Isten igéjének szolgája és orvosdoktor", (5) akkor, midőn örömmel eltelve jelenthette, hogy a gályarab prédikátorok megszabadítása ügyében tett fáradozásait siker fogja koronázni.
Látni fogjuk mindjárt, hogy az ezen eseniények idejében mintegy 50 éves férfiúnak mily nagy fáradságába került, míg úgy a már gályákon kínlódó, valamint a Triesztben fogságban szenvedő magyar hitvallók megszabadítását kieszközölhette. Zaffiusz volt a közvetítő a foglyok és a svájci és hollandiai rendek között. Egy egész csomó hosszadalmas, de tartalmas és szívreható latin levelet írt érdekükben "a zürichi egyház és iskola nagytiszteletű, jeles és tudós lelkész és tanár uraihoz", a szövetséges Hollandia református egyházaihoz, s a nyert értesülések szerint vigasztalta megható sorokban a szen-
(1) Dr. J. Hüne-nek a Züricher Taschenbuch 1904. évf. megjelent értékes fejtegetései nyomán.
(2) Uo., idézve Leu[:] Schweitz Lexicon. XX. 24. o.3) U. o. Iselin: Historisch und Geographisches Allgemeines Lexicon. A trieszti fogságban levő lelkészek kérvényében olvassuk: "Celeberrima Czofonianea in his orbis Christiani partibus fama".
(4) Nicolaus Zaffius, verbi divini minister, et medicinae doctor.
522
vedő gályarabokat. Szabadabb gondolkodásának szép jele ama szükkeblű világban, és felette rokonszenvesen érint bennünket, hogy jóllehet maga református volt, igyekezett svájci hitsorsait rávenni, hogy egyformán költsenek a segélyre szorult magyarok közt levő reformátusokra és lutheránusokra, mivel az első segélyt nyújtó evangélikus kereskedők sem nézték azt, hogy a gályarabok evangélikusok vagy reformátusok-e.
De ne menjünk messzire, hanem térjünk vissza oda, mikor Rotenbiel tábori sebész és Beregszászy István lelkész nála megjelentek. 1675 aug. közepén történt ez. Átnyujtották neki a Triesztben fogva levő magyar prédikátorok előbb említett kérvényét, melyben idézésük óta lefolyt sorsuk rövid rajzolása után nagy esedezéssel kérik segedelmét: "Az Isten után legelőször kegyelmességedhez folyamodunk: Uram, segíts, mert elveszünk! Könyörgünk az isteni irgalom mély belső tartalmáért, üdvözítőnk, a Jézus véres sebeiért, a drága keresztyén névért, melyet kegyelmességeddel együtt viselünk, nyújtsa felénk kezét a hajótörés ily nagy veszedelmében, hogy annak segedelmével megmeneküljünk, és az aranyszabadság partját megnyerhessük."
Zaffiusz azonnal megtett minden lehetőt, hogy hitsorsosai kérésének eleget tegyen. Schorer János és Lauber Mátyás velencei német kereskedőktől, mint ezeknek 1675. aug. 16-áról keltezett eredeti számlája tanúsítja, azonnal kieszközölt számukra 100 birodalmi tallért, melyet Rotenbiel tábori sebésznek, ki maga is kapott pénzajándékot, a számla szavai szerint oly megbízással adtak át, hogy ha lehet, a váltságdíjat a felére szállítsa le. Ugyancsak ezen hitbuzgó kereskedőknek aug. 29-ről való feljegyzése szerint, Rotenbiel ismét megjelent Velencében azon értesítéssel, hogy Heinrichsohn hajlandó az összeget 900 birodalmi tallérra mérsékelni, de a pénzt nem mint váltságdíjat fogadja el, hanem kizárólag mint a foglyokra kiadott költségeinek megtérítését. Neki kellett ugyanis a szállítás és ellátás költségeit fedezni, de fel volt hatalmazva arra, hogy kiadásait az eladási árból visszatarthatja. Kikötéseit egy iratba foglalta, melyet azonban vissza kellett neki adni, bizonyára azért, mivel felsőbbségével szemben biztosítani akarta magát.
Zaffiusz és a két kereskedő, a tábori sebésznek elővigyázatból most sem adták át az egész összeget, hanem annak csak egyharmadát, de kijelentették, hogy a foglyok megérkezése után a többit is azonnal vagy készpénzben vagy váltókkal megfizetik. Egyszersmind gondoskodtak a szenvedő lelkészek anyagi gyámolításáról, amennyiben a számlába ugyan-
523
azon napról kelt bejegyzés szerint megtérítették, s a sebésznek átadták a foglyokra kiadott előlegeket, és ruhát vásároltak számukra, mert a lelkész urak már hajós ruhába voltak öltöztetve, s most más ruhát kellett felvenniök. (1)
Mivel előre látható volt, hogy az egész kiszabadítási munka jelentékeny pénzügyi áldozatot igényel, melyet a velencei kereskedők nem fedezhetnek, sőt az ő kiadásaikat meg kell téríteni, Zaffiusz 1675. szept. 9-ei leveiével (2) a szövetséges Hollandia református egyházaihoz, akadémiáihoz, lelkészeihez, iskoláihoz, ezek rektoraihoz és tanáraihoz fordult, melyben arra való hivatkozással, hogy bizonyára már hozzájuk is eljutott a híre a magyarorszagi evang. egyházak lelkészei nyomorúságának, hogy 18 ref. és néhány ev. lelkész már valósággal lekötöztetett a nápolyi gályákra, kiknek nyomorúsága, fájdalma, bánata, nyögése a kősziklát is könyörületre indítja. Ezeken felül mások 20-an, nagyobb részint reformátusok, ugyanazon szomorú sorsra vannak kiszemelve. Megküldi másolatban ezeknek hozzá küldött kérvénvét, jelzi, hogy Isten akaratából talált Velencében kitűnő keresztyéni szeretettel ékes német kereskedő férfiakat, kik ezekért váltságdíjat készek letenni, de óhajtaiidó, hogy ezek önfeláldozó készsége másunnan kipótoltassék, nehogy egyedül ezek hordozzanak annyi terhet, annyival inkább, mivel a református lelkészek többen vannak, az eléggé nem dicsérhető kereskedők pedig ágostai hitvallásúak, azert gondjukba és szeretetükbe ajánlja ezt az ügyet.
Majd 1675. szept. 14-én kelt levelében a zürichi egyház lelkészeihez és az iskola tanáraihoz fordult Zaffiusz a gályarabok ügyében nyújtandó segítségért, melyben ezek iszonyú sorsát rajzolja, s csatolta ahhoz a neki küldött eredeti kérvényt is. Zaffiusz leveléből álljon itt egy részlet, melyben a Triesztben fogva levő prédikátorok sorsának rövid rajza is benne van: "Nézzétek, van-e nyomorúság oly nagy, mint ez! A mellékelt kérvényből, melyet a megsiratásra méltó, s nagyon elnyomott magyar prédikátorok küldtek hozzám Triesztből, megismeritek szomorú sorsukat, és az ellenük dühöngő püspökök, bírák és jezsuiták egész eljárását. Ébredjetek hát most, ti őrizők, e rémítő riadóra, mely titeket az Úr mellett való küzdelemre szólít."
"Mikor én e kérvényt láttam és olvastam, nem tudva, hogyan ismerték ott nevemet és állásomat, hajam szálai az
(1) Schórer és Lauber idézett számlájukban mindezen értékes adatokat részletesen előadják.
(2) Ember Pál: I. m. 448. o.524
égnek meredtek, nyelvem az ínyemhez ragadt, szívem a szánalomtól összetépve, bensőm felindulva, alig maradt meg bennem a lélek, úgyhogy erősen tartanom kellett magamat, hogy össze ne essem. Fohászkodtam az Úrhoz, hogy ne tűrje tovább ily nagy gonoszságát azoknak, akik a hívek ellen dühösködnek. Az egyháznak 18 református és 15 evangélikus szolgája van most még Nápolyban, a gályákon leláncolva, a legnyomorultabb állapotban. Oly kegyetlenül bánnak velük, hogy az a kemény kősziklát is részvétre indíthatja, és itt várakoztatják ezt a 15-öt is, kiknek megszabadításán szorgalmasan dolgozunk. A gondviselés következő módon gondoskodott róluk.
Midőn a kérvénnyel hozzám jöttek, azonnal megtettem minden lehetőt, hogy a szegény embereken segítve legyen, mert veszedelmes volt a késedelem. Éjjel és nappal dolgoztam e szent munkán, s jóllehet nagy nehézségek voltak, azokat mégis legyőzhettem. Mert végre Isten gondoskodása és kegyelme által itteni német ágostai hitvallású kereskedőket arra bírtam, hogy a szegény emberek kiváltására előírt összeget előlegezzék, a rövidre szabott idő nem engedte, hogy Svájcba, Hollandiába és máshova írjak. Most ezek a kegyes, istenfélő és szolgálatkész kereskedők úgy vélik, hogy nem volna helyes, hogy egyedül ők viseljék a terhet, midőn kivált a lelkészek között a nagyobb rész református, a kisebb pedig ágostai hitvallású, hanem inkább azt követeli a méltányosság, hogy erre a nagy és szent munkára, a pénzt minden református egyházból gyűjtsék, melyből nemcsak azokat válthatják ki, akik a nápolyi gályákon raboskodnak, hanem a tett kiadásokból egy részt a kereskedőknek is visszafizethetnek.
Ezt akartam kedvességtek elé terjeszteni, mert jól tudom, hogy a jótékonyságban való buzgóság népetek veleszületett erénye, amit ifjúságomban én is százszor tapasztaltam, midőn a tudományokra az alapot nálatok megvetettem, és amiért én irántatok a legnagyobb mértékben le vagyok kötelezve."
Thury Etele