Protestáns Szemle, 1909. 525-533. o.

Az 1848 : XX. törvénycikk végrehajtásának
közjogi és etikai követelményei

Írta: Dr. Nagy Olivér

Az utóbbi évek egyházpolitikai problémáinak homlokterében állott az 1848 : XX. t.-c. végrehajtása, protestáns közvéleményünk állandó érdeklődéssel kísérte e kérdés megoldásának minden fázisát, s azzal a hatalmas erkölcsi erővel, mely évszázados küzdelmeiben acélosodott meg, igyekezett a liberális 48-as törvényhozásnak eme, reánk nézve annyira életbevágó alkotását minden ízében valóra váltani. Messze vezetne kitűzött célomtól, ha azt kísárelném meg ez alkalommal bizonyítani, hogy a modern államiság elemi követelménye a különféle vallásfelekezetek tagjainak teljes jogegyenlősége. Ez oly államjogi tétel, amely bővebb megokolásra nem is szorul. Az sem lehet ezúttal feladatom, hogy annak fejtegetésébe bocsátkozzam: vajon a 48-as törvényhozás egyéb korszakalkotó munkája nem lett volna-e csonka enélkül a lelkiismereti szabadság alapelvén felépült törvény nélkül? Hisz tudjuk, hogy egy alkotmányos állam csak akkor tarthat számot erre az elnevezésre, ha az alkotmányosság követelményeit minden téren aprólékos gondossággal váltja valóra; s bizonyára árnyék-alkotmányosság volna az, mely a politikai jogok egyenlősége mellett a felekezeti egyenjogúságot nem respektálná. Feladatom tehát nem a 48 : XX. megalkotásának szükségszerűségét fejtegetni, hanem ennek a törvénynek a megdönthetetlen alapjára helyezkedve vizsgálni azokat a módozatokat, amelyek végrehajtását lehetővé teszik, vagy még szabatosabban meghatározva: megállapítani azokat a követelményeket, melyeket ennek a törvénynek becsületes és melléktekintetektől mentes végrehajtása megkíván.

Az 1848 : XX. t.-c. végrehajtása két irányban kívánható.

526

Az egyik az anyagi, a másik a közjogi vagy az etikai téren mozog. Az anyagi értelemben való megvalósítás azt jelenti, hogy megfelelve a törvény rendelkezéseinek, "minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek," vagyis hogy a magyar államnak kötelessége a bevett összes felekezetek egyházi és iskolai szükségleteit – amennyiben a felekezetek a maguk erejéből arra képesek volnának [sic!] – fedezni. Ennek az elvnek a következménye az, hogy a kormány állami hozzájárulással segít most már bennünket egyrészt egyházi közigazgatásunk költségeinek a viselése terén, másrészt pedig iskoláink anyagi támogatása illetve tanáraiak és tanítóink javadalmazásának kiegészítése által iskolai terheinket könnyíti. Az anyagi értelemhen való végrehajtás eszerint még a csak néhány év előtti állapothoz képest is tagadhatatlanul jelentékeny haladást mutat, s ha vannak is még e téren jogos kívánságaink, bizonyos, hogy eddig elért sikereink biztos kilátást nyújtanak az anyagi értelemben való végrehajtás teljességéhez.

Másként állunk a 48 : XX-nak közjogi vagy etikai végrehajtását illetőleg. Itt még igen sok a tennivaló, itt még sokat kell küzdenünk, s talán ma, az anyagiasság korszakában nem éppen céltalan a kérdés emez oldalának a megoldására felhívni a közfigyelmet, annál inkább, minthogy azok, akik törekvéseinkkel nem rokonszenveznek, abban a téves hitben élnek, hogy mi a 48 : XX. végrehajtásának követelésével csak anyagi célokat kergetünk, s amint ezek többé-kevésbé kielégítésre találtak, már elveszítettük a jogunkat további akciónkra. Pedig ez nagy tévedés, mert igaz ugyan, hogy anyagi erő nélkül a legszebb eszmék megvalósítása is akadályokra talál, hisz az állam sem volna képes a mai korban annyira fontos szociális alkotásait megfelelő költségvetés nélkül megvalósítani, életre hívni, viszont azonban az erkölcsi céllal bíró közületek és testületek, elsősorban tehát az egyházak nagyon is eltérnének valódi hivatásuktól, ha csak a pénzbeli segítség elnyerésére összpontosítanák erőiket. Ellenkezőleg, a protestantizmusnak századok keserves harcaiban kivívott jogállása megalkuvást nem tűrő módon állítja elénk egyházunk közjogi és etikai egyenjogúságának a követelését is. Nem vezet bennünket ebben a küzdelemben semmféle ellenséges érzület a hazában polgárjoggal bíró egyéb felekezetek, az úgynevezett bevett egyházak ellen. Senkinek a jogkörébe nem avatkozunk, senkinek a kárát, a megrövidítését nem akarjuk, viszont igenis kívánjuk azt, hogy a vallások egyenlőségének az a magasztos elve, mely a 48 : XX.-

527

ban meg lett alapozva, s azóta is élő jogként él a köztudatban, minden konzekvenciájával együtt életre keljen. Szabad hazában szabad polgárok egyeteme [összessége]: ez a mi ideálunk, s ennek egyik követelménye az, hogy a hazánk históriájában, a közös szabadság kivívásában annyi áldozatot hozott protestáns egyházak tagjai vallási téren is teljesen azonos elbánás alá jussanak a többi régi történelmi jogokkal bíró egyház fiaival.

A teljes jogegyenlőség egyik követelménye annak a kérdésnek korszerű megoldása, hogy a haza minden polgára csak a saját vallása szerinti isteni tiszteletben vegyen részt. Ezen a téren pedig sok vár még ma is orvoslásra. Mintha régi századokbeli hagyományokról olvasnánk, midőn pl. azt látjuk, hogy a katonaságnál egy-egy úrnapi körmenetre egyformán kivezénylik a legénységet, bármilyen felekezetnek a tagja is. A katonaságnak a vallási szertartásokon való részvétele, ámbár az erkölcsi nevelés szempontjából kétségkívül fontos, mégsem minősíthető katonai sszolgálatnak. Az a körülmény, hogy valamely felekezet tagja a hadsereg valamelyik csapatában vagy intézetében aktív szolgálatot teljesít, vallásfelekezetéhez való tartozása tekinteében egészen közömbös, s az ő jogállását egyházával szemben meg nem változtatja. Érthető, hogy a haderőnél dívó erős fegyelem következtében a katonaság legénységi része az isteni tiszteleten is csak megfelelő vezetés mellett vesz részt, de ez a legkevésbé sem teszi megengedhetővé azt, hogy más felekezet szertartásában való részvételre kényszerítsék őt, mint amelyhez törvény szerint tartozik. A 48 : XX. végrehajtásának tehát egyik fontos mozzanata annak a kieszközlése, hogy: 1. minden, a haderő keretébe tartozó tiszt, tisztviselő, vagy legénységi állománybeli csupán a saját felekezetének isteni tiszteletében való részvételre legyen akárminő viszonyok közt is kényszeríthet; 2. pedig az, hogy a saját isteni tiszteletén való megjelenésre neki mindig mód és alkalom nyújtassék.

Hasonló ehhez a kérdéshez annak a szabályozása is, hogy az úgynevezett hivatalos isteni tiszteletek alkalmával a polgári hivatalok személyzete, elsősorban pedig főnökei, szintén a saját felekezetük istentiszteletén vegyenek részt. Ma úgy áll a dolog, hogy pl. a körmeneteken az állami, törvényhatósági és községi hivatalok és hatóságok ebből a minőségükből kifolyólag vesznek részt. Igaz ugyan, hogy kényszerítő jogszabály, mely ezt előírná, nincsen, de a hosszas gyakorlat annyira beleélte magát a köztudatba, hogy szinte tüntetésnek venné a közvélemény azt, ha valaki ezzel szakítani

528

akarna. Pedig ez tévedés. Jelszavunk legyen mindig és mindenkor a teljes tolerancia és keresztyén szeretet a többi vallásfelekezettel szemben, de ez nem okolja meg az ő istentiszteletükön esetleg önkénytelenül [nem önkéntesen], hogy ne mondjam, társadalmi kényszer hatása alatt történő megjelenést. Minthogy pedig e téren törvényes szabály, amely azt az eljárást követelné, nincsen, belső hitéletünk fejlesztése által kell lassankint odahatnunk, hogy egyháznak tagjai ildomosan, mások elleni bántó szándék nélkül e téren is egyházunk szeretetét valósítsák meg.

Ugyancsak ezzel függ össze az úgynevezett hivatalos istentiszteletek kérdése is. Nálunk szokásos, hogy állami ünnepeknél, s állami és általában közhatóságok, hivatalok és intézetek bizonyos ünnepi alkalmainál egyedül csak a katolikus egyház istentiszteletét tekintik hivatalosnak, sőt a többi felekezetnek nem is adnak ily alkalmakkor szerepet. Ezt a katolicizmusnak a magyar állam életében betöltött históriai szerepével, s mint ma is legtöbb lelket számláló egyháznak vezető állásával megmagyarázni igyekeznek ugyan, de kétségtelen, hogy a felekezetek bevett voltának természetes folyománya az, hogy őket ebben a tekintetben is egyforma szerep és közreműködés illesse meg, vagy pedig ha ez akadályokba ütköznék, akkor az állami, vagy általában közhatósági ünnep csupán felekezeti vonatkozás nélküli erkölcsi célzatú ünnep legyen. Ezt nem lehetne felekezeti türelmetlenségnek minősíteni, mert a vallások egyenjogúságából következik. Ha már esetleg több egyházfelekezet hivatalos istentiszteletének sorrendjéről van szó (amennyiben ezek egyidőben meg nem tarthatók), akkor semmi ok sem volna arra, hogy a nagyobb lélekszámú egyháznak elsőbbség biztosíttassék a kisebb egyház felett, de elvileg a felekezeteknek törvényben biztosított egyenjogúsága ellentmond az egyik vagy a másik egyedüli érvényesülésének.

Áttérve az államjog egy fontos fejezetében, a törvényhozó hatalom gyakorlásában észlelhető tényekre, sürgetnünk kell a főrendiházi törvénynek, az 1885 : VII. t.-c.-nek akként leendő módosítását, hogy a magyar országgyűlés felsőházában egyházainknak minden püspöke és kerületi felügyelője, illetőleg főgondnoka helyet kapjon. A főrendiházi reform előtt tudvalevőleg protestáns egyházaink, mint erkölcsi testületek, nem voltak ott képviselve. A katolikus főpapság teljes egészében gyakorolta századokon keresztül főrendiházi tagságát, mégpedig nemcsak a tényleges egyházkormányzatot vivő érsekei és megyéspüspökei által, hanem a felsőház-

529

nak tagjai voltak a felszentelt és a címzetes püspökök is, azonkívül pedig néhány kiváltságos szerzetnek a feje. Az 1885-ös reform a címzetes és a felszentelt püspököket (a nándorfehérvárinak és a tinninni[n]ek kivételével) megfosztotta főrendiházi joguktól, s nem tekintve a pannonhalmi Benedek-rend főapátját, a jászóvári premontrei kanonokrend prépostját és az aurániai perjelt (akiknek a hagyományok által megerősített jogát továbbra is fenntartotta a reformtörvény), a katolikus egyháznak csupán tényleges egyházkormányzatot gyakorló fejeit, tehát érsekeit és megyés püspökeit hagyta meg a felsőházban. A törvény intenciója tehát az volt, hogy a főrendiházban az egyházak részéről azoknak legyen befolyásuk, akik valóságos egyházi hatalom birtokosai. Ennek megfelelőleg a főrendiházban való megjelenésre jogot adott a protestáns egyházak fejeinek is, mégpedig akként, hogy az evangélikusoknál az egyetemes egyházi és iskolai felügyelő, meg a rangban idősebb két egyházkerületi felügyelő, továbbá a rangban idősebb három püspök, a reformátusoknál a rangban idősebb három kerületi főgondnok s ugyancsak a rangban idősebb három püspök, az unitáriusoknál pedig vagy a főgondnok, vagy a püspök, aszerint, hogy melyik a rangban idősebb, a főrendiháznak tagja legyen.

Bár tagadhatatlan, hogy ez a reform az 1885. előtti állapothoz képest haladást jelent, egyházunk jogegyenlőségének még sem felel meg egészen. Ha ugyanis elfogadjuk – aminthogy el is kell fogadnunk – azt a tételt, hogy a bevett vallásfelekezetek főhatóságai a felsőházban szavazattal bírjanak; ha elfogadjuk azt az elvet, hogy a főrendiház általában arra van hivatva, hogy a népképviseletből eredt alsóház mellett a nemzet egyéb fontos közületeinek, köztestületeinek, erkölcsi intézményeinek is a véleményét és meggyőződését juttassa érvényre: akkor nem lehet kétségünk aziránt sem, hogy a protestantizmusnak minden, tényleges közigazgatási hatalmat gyakorló vezetője által kell a főrendiházban képviselve lennie, vagyis helyet kell ott biztosítanunk minden kerületi felügyelőnek, illetve kerületi főgondnoknak és minden püspökünknek. Ez megerősíti pozíciónkat, emeli tekintélyünket és megfelel a vallások közti jogegyenlőség eszméjének. Sőt arról is kell még gondoskodnunk, hogy azon esetre, ha a főrendiházban való megjelenésre jogosultak közül valaki azáltal volna ebben akadályozva, mert egyúttal az országgyűlés alsóházának, vagyis a képviselőháznak a tagja (minthogy a parlament mindkét házának egyidőben senki tagja nem lehet) akkor annak a felügyelőnek, főgondnoknak vagy

530

püspöknek a helyettese gyakorolhassa az ő főrendiházi jogait. Hogy ki lehetne ez, a rangban legidősebb esperes, illetőleg esperességi felügyelő-e, vagy főgondnok, vagy más, az részletkérdés, melyet könnyű volna megoldani. A 48 : XX. végrehajtásának a nézőpontjából csak az volna fontos, hogy egyházkerületeinknek összes vezetői tényleges főrendiházi tagságot nyervén, egyházunknak egyenjogúsága ebben a kérdésben is valóra váljék.

Közoktatásunk terén is akadunk olyan mozzanatokra, amelyek egyházaink jogállását az egyenjogúság tekintetében kétségessé teszik. Itt van mindenekelőtt az az eset, midőn valamelyik protestáns tanintézethen működött tanerő az állam szolgálatába lép. Nyugdíjjogosultságát ugyan az 1894 : XXVII. t.-c. értelmében nem szünteti meg ez, sőt egyházaink szolgálatában eltöltött idejét a nyugdíj szempontjából egészében beszámítja az állam is, de nem így az előlépést a fizetési fokozat tekintetében. Ha egy protestáns tanár állami iskolához lett kinevezve, s az egyháznál, mondjuk, 12 évet szolgált már, ezt az időt nyugdíjába az állam beleszámítja ugyan, ámde az illető annak a fizetési osztálynak, amelybe kineveztetett, csupán utolsó fokozatába lép, jóllehet 12 évi szolgálat – ha azt az államnál tölti – igényt adott volna neki már a megfelelő fizetési osztály első fokozatába való előlépésre. Nem volna ez az eljárás talán annyira feltűnő, ha az állam a felekezetünk tanárainak adott fizetéskiegészítésnél, illetőleg fokozati kiegészítésnél nem vette volna tekintetbe a felekezeti tanári éveket, de itt igenis beszámította ezeket, úgy, hogy – megint egy konkrét példával élve – ha felekezeteink jogakadémiai tanárainak az állami fizetéskiegészítés időpontjában nem volt még öt szolgálati évük, akkor a VII. fizetési osztály utolsó, ha 5-10 évi szolgálatuk volt, annak második, s ha 10 évnél hosszabb ideig szolgáltak, akkor első fokozatának megfelelő kiegészítést adott az állam. Ezzel szemben, a felekezettől átlépett tanár, ámbár 12 évet is szolgált már a felekezetnél, az állam csak a megfelelő fizetési osztály utolsó fokozatába nevezi őt ki, s attól kezdve lépteti elő öt évenként. Világos tehát, hogy ez a viszonosság megsértése, pedig már analógia is van arra, hogy az állam saját alkalmazottainak nem állami szolgálatát teljes mértékben beszámítja. Az 1907 : LIX. t-c. kimondja ugyanis a teljes viszonosságot az állami és törvényhatósági szolgálat közt. Aki tehát ma a megyei szolgálatból az államiba lép át, annak azt teljes egészében beszámítja az állam akként, hogy minden tekintetben úgy minősíti megyei szolgálati éveit,

531

mintha azt az államnál töltötte volna el. Kétségtelen eszerint, hogy a 48 : XX. teljes végrehajtásának egyik követelménye a protestáns felekezeti és az állami szolgálat közti teljes viszonosság törvénybe iktatása is úgy, hogy akár felekezetünktől lép át valaki állami szolgálatba, akár az államtól felekezetünk szolgálatába, már eltöltött szolgálati évei a fizetési osztály és fokozat, továbbá a nyugdíj és az özvegyi nyugdíj, meg a gyermeknevelési járulék tekintetében, egészen és minden levonás nélkül beszámíttassanak.

Ugyancsak a tanügyi politika terén mozog másik sérelmünk is, tudniillik egy teológiai fakultás hiánya. Egy kultúrállamban az egyetemek szaporítása elengedhetetlen feladat. Szinte közhellyé vált minálunk immár az új egyetemek felállításának sürgetése. Mindenki érzi és tudja, hogy ebben a kérdésben helyzetünk egyenesen megdöbbentő, hogy ne mondjam, megszégyenítő. Míg az alig négy évtizedes kultúrával bíró Romániánnk a maga 6.000.000 (hatmillió) lakosával két egyeteme van, míg a német birodalom egy kicsi, alig több, mint egymillió lakossal bíró országának, a badeni nagyhercegségnek három egyeteme van, addig a magyar anyaállam a maga 17,5 millió lakosával még mindig csak két egyetemmel vesz részt a kultúra versenyében. Itt igazán nincsen semmiféle kifogásnak helye, csupán közéletünknek a közművelődés nagy kérdései iránt táplált közönyét nevezhetjük meg annak oka gyanánt, hogy országos nagy mozgalommal, egyöntetű nemzeti elhatározással nem követelte még eddig az egyetemek szaporítását. Ma már a kultúrember réges-régen túl van azon a kezdetleges állásponton, hogy az egyetemek szaporítása csak a tanárok és a tanulók ugye. A műveltség mai fejlettségében az egyetemek száz és száz ponton kapcsolódnak be a mindennapi élet szervezetébe. Ugyan ki tagadhatná pl. azt, hogy az orvosi egyetemek azáltal, hogy a kutatásnak, elsőrangú vezetés mellett, kitűnő alkalmat és módot nyújtanak, ezer és ezer ember életére áldásthozók? Vagy ki ne látná a szabad oktatás számtalan változatának működésében – melyre az egyetemek tanárai első sorban vannak hivatva – a tudomány terjesztésének nagy hasznát? Kár tehát valóban arról bővebben beszélni, hogy Magyarország, ha a kultúrállam nevére méltó akar lenni, akkor egyetemeinek a szaporítását igazán nem odázhatja többé el.

De ha egyetemeink kiépítéséről beszélünk, lehetetlen arra a visszásságra rá nem mutatnunk, mely abban áll, hogy míg a budapesti egyetemen katolikus teológiai fakultás

532

van, addig protestáns teológiánk sehol fakultási jogokat nálunk nem élvez. Az egyetemeken kétféle rendszert tapasztalunk. Vannak oly egyetemek, amelyeken a teológiának egyáltalában nincsen fakultása, mint pl. nálunk a kolozsvári egyetemen. E rendszer hívei abból a nézetból indulnak ki, hogy a hittani tudományok általában az illető felekezetek hatáskörébe tartoznak, s azok hittani főiskoláin oktatandók. De ahol a teológiát az egyetemi karok egyike gyanánt tekintik, ott a protestáns teológiát sem rekesztik ki ebből a kitüntetésből, feltéve, hogy a protestantizmus az illető államban egyáltalában el van terjedve, s mint felekezet is tényező. Így a német birodalom több egyetemén van protestáns teológiai fakultás. Ott pedig, ahol, mint pl. Bécsben, az egyetemen, ősi fejlődés szerint csak katolikus teológiai fakultás van, ott a protestáns különálló teológiai főiskolának fakultási jogokat, tehát a doktorizálás jogát adta meg az államhatalom.

Nálunk tehát, a protestáns vallások egyenjogúságának egyik természetszerű követelménye, hogy akár a már létező egyetemeink valamelyikén, akár valamelyik újonnan felállítandó egyetemünkön protestáns teológiai fakultás is szerveztessék, vagy végül esetleg egy önálló protestáns teológiai fakultás létesíttessék, ahol a teológiai tudományokban elmélyedni szándékozó hitsorsosaink teológiai doktorátust szerezhessenek, s egyúttal ez a fakultás tudományos teológiánknak is tekintélyes vezetőtestülete legyen. A mai helyzet éppen teológiai fakultásunk hiánya miatt tarthatatlan. Teológiai tanáraink, ha azt a kvalifikációt, melyet minden főiskolai tanártól általában megkívánnak, ti. a doktorátust megszerezni óhajtják, vagy kénytelenek külföldre menni evégett, vagy pedig itthon a filozófiai karon doktorizálnak. A 48 : XX. végrehajtásnak tehát teológiai fakultásunk felállítása is egyik posztulátuma, melyet állandóan sürgetnünk kell.

Nagyon messze vezetne, ha a 48 : XX. szigorú értelmezésének minden elgondolható részletét kifejteni igyekezném. De nem is volt ez a célom, csupán azt óhajtottam, hogy a közfigyelmet felhívjam ennek a híres törvénynek még függőben levő végrehajtási hiányaira. Hangsúlyoztam, hogy a köztudat a 48 : XX. végrehajtását általában mindig csak a protestantizmus anyagi segélyezésével tekintette egyenlő értelműnek, és ezzel szemben az volt a hivatásom, hogy rámntassak arra, hogy a nevezett törvény közjogi és etikai értelemben való végrehajtása reánk nézve nem kevésbé fontos. Ha

533

fejtegetésemmel elértem azt, hogy illetékes tényezőink figyelmét e fontos megoldási módozatokra nézve felkeltettem, ha sikerült a protestáns közvéleményünkben híveket szerezni annak a felfogásnak, hogy a 48 : XX. közjogi végrehajtása terén még kevés történt, és így sok még a teendőnk: akkor munkám nem volt hiábavaló.

Kassa.

Dr. Eöttevényi Nagy Olivér,
kir. jogakad. tanár.