Protestáns Szemle, 1909. 556-559. o.

Külföldi irodalom.

Sell K: Katholicismus und Protestantismus in Geschichte, Religion, Politik in Kultur. Leipzig (Quelle & Meyer) 1908. 327. lap. Ára 4.80 márka.

Katolikus írók sokszor vádolnak bennünket azzal, hogy mi protestánsok képtelenek vagyunk a katolicizmusnak a maga legbensőbb lényegében s gyakorlati egyházi jelentőségében való megértésére. Pedig tudjuk, hogy a teológiai tudománynak nem egy ága a protestantizmus alkotása, a tárgyilag és alakilag is elegáns és gavalléros polemikát Hase, a nagy egyháztörténetíró honosította meg, s éppen protestáns írók azok, akiknek az egyházi tanrendszer ismerete terén máig is sokat köszönünk.

Ilyen tárgyilagos történetíró Sell is, aki, amint kerüli művében a polemikát, úgy másrészt attól is távol van, hogy a mai protestantizmusban lássa a jelen és a jövő kor összes bajainak egyetlen gyógyító szerét. Finom és eredeti megjegyzésekkel kísért történeti áttekintésében (1-85. o.) csak a vezérgondolatokat, a két nagy vallásfelekezet által megvalósítani kívánt ideálokat emeli ki, s azt hangoztatja – amiben ma már alig van eltérés a protestáns hittudósok között – hogy a kat. és prot. vallásfelekezet "különböző

557

individualitások." Kitűnik ez a keresztyénség lényegéről való meghatározásukban, mely a protestantizmusban a Krisztus személyiségéhez, a katolicizmusban ellenben a pápasághoz van kötve. A katolicizmus a Krisztus személyéhez és művéhez kötött személyes vallásosság helyett, az egész emberiségnek a régi imperium romanum mintájára "egy papi király, császáristen [!] és pontifex maximus abszolút uralma alatt való egyesítésére" törekszik. Bizonyítja ezt különösen a középkor s a mai vatikáni klerikalizmns, amelyben az egyházi eszme a kultúra és főleg a politika szolgája A középkori egyház egységét a reformáció törte meg, amelynek alapelve Luther reformátori egyéniségében valósult meg a maga egészében. Az egyedül üdvözítő egyház helyére az egyedül üdvözítő hit lépett a maga cselekedeteivel a hivatás, a család, a népélet és az állam terén. Épp azért a protestantizmus a humanitás igaz vallása az exkluzív hierarchia pápás vallásával szemben. Mint tisztán csak vallási elvnek csak mellékhajtása a protestantizmusnak a politika és a kultúra. Minden mozzanataban a személyes keresztyénségre törekszik azzal a katolicizmussal szemben, amelynek mindenben a célja: "die Selbstverwirklichung der Kirche." Azért másnemű a kat. és prot. vallásosság. Előbbinek központja az egyházi, utóbbinak a személyes hit. Ez magyarázza meg a sokszor szóról-szóra egyező dogmáknak teljesen különböző értelmét a katolicizmusban és a protestantizmusban. Az egyikben a személyes hit s a másikban a mágikus sákramentum rendszere a domináló. A katolicizmusban "a hierarehiai egyház az Isten megtestesülése." Az istenfogalom különböző értelmezése jellemző sajátsága a két vallási rendszernek.

A két vallásfelekezetnek a politikához való viszonyára áttérve, annak kuriális értelmezése és gyakorlati foganatosítása a modern tudatra, főleg állameszmére nézve elfogadhatatlan. S itt szerzőnk jellegzetes különbseget tesz kuriális és vallási katolicizmus között s úgy találja, hogy a történeti római egyház testében mint két különböző lélek honol a kuriális s a vallási katolicizmus. Azért utóbbinak több dolga és baja is van a politikával, mint a protestantizmusnak. Az államhűség garanciáit a maga vallási türelmességével jobban biztosítja a protestantizmus, mint a katolicizmus. A forradalmi mozgalmakkal szemben erősebb védőgátnak bizonyult. Míg Róma országa csak úgy zsibong a forradalmi elemektől (hisz Meglia bíboros szerint: "rajtunk csak a forradalom segíthet"), addig Wittenberg és Genf egy csendes városnak a képét mutatja. Mélyen járók a szerző fejtegetései a két vallásfelekezetnek a szociális kérdéshez való viszonyára nézve is. Uhhornhoz és Nathusiushoz hasonlóan úgy találja, hogy a katolicizmusnak nagyobb és egységesebb szervezettségéből eredő látszólagos előnyei dacára, a protestantizmus fölötte áll a katolicizmusnak. Előbbi erkölcsi,

558

utóbbi hatalmi kérdésnek minősíti a szociális kérdést. Érettebb politikai befolyásával s a munkásvilágra gyakorolt intenzívebb nevelői behatásaival jobban oldja meg a protestantizmus szociális feladatát, mint a katolicizmus. "Azt a feladatát, amely szerint az erkölcsi kötelességeknek, mint Isten parancsainak teljesítésével lassankint e világot Isten-országgá alakítjuk át, jobban és biztosabban ismerte föl a prot., mint a kat. egyház" (231 o.).

A műnek utolsó fejezete a két vallásfelekezet kulturális szolgálatainak van szentelve. Idevágó fejtegetései nagyon korszerűek, mivel csak nemrég (pl. Ketteler püspök) a katolikus történetírás teljesen elítélőleg nyilatkozott a protestantizmusról. Itt nagyon találó megjegyzései vannak a szerzőnek a modern kultura lényegéről és keletkezéséről. Egyikük sem mondhatja magát a kultura szülőanyjának, bár mindkettőnek része van egyenlőtlen alakban ugyanannak kifejlődésében. Mai kultúránk a reneszánsz szüleménye, mely az egész emberi életet az egyháziasság alapjairól az emberiesség bázisára vitte át. A kultúra, különösen a művészet és az irodalom kifejlődése belső analógiában van a protestantizmussal. Kantot Paulsennel egyezőleg a protestantizmus bölcselőjének mondhatjuk, mivel a protestantizmus vallási alapgyakorlatát egy bölcseleti világfelfogással egészítette ki, amelynek hatásai elől a katolicizmus sem zárkózhatott el. Kivételt képez a kurializmus "katolikus tudományossága", mely hadat üzen a tudományos kutatás szabadságának. A prot. nemzetek nagyobb tudományossága s érettebb kultúrája a protestantizmus érdeme, s korántsem tudható be a germán népfajok nemzeti sajátosságának, míg ezzel szemben a legújabb pápai enciklika a modernisták ellen (1907 szept. 8.) a régi 1864-es Syllabus mintájára teljesen lerombolta a hidat katolicizmus és modern kultúra között.

Egy zárófejezetben a szerző a két vallásfelekezet vallási jellegét, hogy úgy mondjnk, lelkét veszi vizsgálat alá. A katolicizmus legmélyebb és legsajátosabb ereje az ő nagyszerűen egységes életérzetében van, mely áthatja az egyházat, s tagjaival is közölni képes, amellyel szemben a protestantizmus, ott is, ahol mélyebb és bensőbb, szegényesebb és színtelenebb. De azért a protestantizmus ismerte föl a katolicizmustól való különbségében a maga egész teljességében s valódi emberi történeti jelentőségében a Krisztus személyiségének, mint a keresztyénség örök érvényű lényegének s az istenség erkölcsi tulajdonságainak magasztos fenségét, mely felfogásával aztán meg is találta a kerésztyénség s az egyes ember legfőbb vallásos erkölcsi feladatát, s ezzel a modern emberiségi fejlődés örökérvényű céljait. Csak ezen az úton valósíthatja meg a keresztyénség a maga szellemi, erkölcsi és szellemi feladatait a világban most és mindenkoron.

559

Íme, ilyen tárgyilagos és igazságos érzékkel fejtegeti szerzőnk a katolicizmus és protestantizmus egymáshoz való viszonyát. Bírálatilag csak azt jegyezzük meg, hogy a szerző alapvető tétele a kuriális és vallási katolicizmns elvi különbségéről ma már meg nem állhat. Ezer meg ezer kötelékkel a kurializmushoz van a mai katolicizmus láncolva. A reformáció, de főleg a vatikáni zsinat óta csak a kurializmus létalakjaiban élhet és mozoghat a katolicizmus, amiből aztán természetszerűleg következik, hogy a katolicizmus és protestantizmus nem egyenjogú és értékű vallási individualitások, sőt inkább a protestantizmus érettebb és magasabb fokozata a keresztyén vallásnak, mint a pápás katolicizmus.

Sz. M.