Protestáns Szemle, 1909. 560-569. o.

Protestáns hit és felvilágosodás

Tisza István

A Magyar Prot. Irod. Társaság
november 2-ai ülésén tartott előadás

[Szerintem némiképp sekélyes és híg előadás, de a korhangulat egy áramlatát jól jellemzi – NF]

Tisztelt közgyűlés! Korunk büszkén a felvilágosodás korának nevezi magát. És igaz is, hogy több felfedezés, több tudományos újítás következett be az utolsó száz esztendő alatt, mint talán évezredeken át azelőtt. Tágult az emberiség ismeretköre, a pozitív tudás a maga birodalmába ragadott tényeket és jelenségeket, amelyek előtt azelőtt tanácstalanul állott az emberi elme. Kitolódtak az emberi értelem megismerési határai. És különösen az egzakt tudományok terén beálló rohamos haladás egybeesik az emberiség gazdasági, társadalmi és politikai viszonyainak olyan átalakulásaival, amelyek megannyi ösztönzésül szolgáltak az emberi elmének arra, hogy merészen túltegye magát az előtte eddig fennállott korlátokon, hogy nekivágjon az ismeretlen világ felismerésének, hogy a maga erejére támaszkodva igyekezzék megoldani a lét problémáit.

A teljes, korlátlan gondolatszabadság s a gondolat nyilvánításának korlátlan szabadsága belevitte e nagy kérdések taglalását a társadalom olyan köreibe, olyan rétegeibe is, amelyek eddig csendesen, bizonyos szellemi apátiával vonultak meg a tekintély árnyékában. Míg a múltban az istenség, a hit, a materializmus problémái csak kevés bölcselőt foglalkoztattak, míg a múltban egy-egy évszázad alig mutat fel egynéhány nagy gondolkozót, aki a lét problémáinak merész, a bevett hagyományokba ütköző megoldásával foglalkozott, addig ma már a legféktelenebb kritika, a legféktelenebb izgatás tárgyaivá lettek ezek a kérdések a néptömegek e célra képzetlen, előkészületlen lelkülete előtt, ma már azok a nagy kérdések: van-e lélek, van-e Isten, mi mozgatja a

562

világot, mi lesz az ember sorsa, van-e másvilág, amelyben bízhatunk, amelyben reménykedhetünk, – mindezek a kérdések mint megannyi játékszer dobatnak szét félművelt és műveletlen körök eszmefuttatásaiban.

Nincsenek meg tehát ma már azok a tekintély által megszabott pozitív sarkoszlopai az emberi gondolkozásnak, amelyek, ha talán akadályul szolgáltak a haladásnak, de legalább biztos zálogát képezték az emberiség nagy tömege lelki egyensúlyának és lelki megnyugvásának. Ma már ezeket a főoszlopokat a lélek belső oszlopaival kell pótolni. Ma már azon szellemi fegyverekkel szemben, amelyek ostromolják az emberiség hitét, szellemi védekezéshez kell nyúlni. Ma már az egyháznak minden eddigi feladata mellett azon mindennél magasztosabb, mindennél parancsolóbb és talán mindennél nehezebb kötelessége előtt állunk, hogy a hitetlenség, a materializmus áramlataival diadalmasan felvegye a küzdelmet.

És ha ebből a szempontból vizsgáljuk az emberiség helyzetét, egy sajátságos kép tárul fel előttünk. Mindazon nemzetek társadalmában, amely nemzetek lelki élete nélkülözte a protestántizmus éltető elemét, mind élesebb és élesebb, mind áthidalhatatlanabb ellentét fejlődik ki hit és tudomány, vallás és felvilágosodás között. Azt a kétségbeejtő tünetet látjuk, hogy a felvilágosodás, a tudomány mind vallásellenesebb, mind istentagadóbb, a vallásra nézve mind ellenségesebb irányokat követ. A vallás, a hit pedig görcsösen kapaszkodik bele a középkori világnézet avult bástyáiba, s azok közé kívánja az emberiség lelki életét beszorítani.

És a világnézet e rettenetes meghasadásának áldozatul esik nemzetek és társadalmak belbékéje. Két ellenséges táborra szakadnak egész nemzetek, amelyek nem érthetik meg többé egymást, amelyek gyűlölködő ellenségekként állanak és küzdenek egymással, és két ellenséges áramlat marcangolja az igazságot kereső emberi lelket is. Egymás ellen fordul az emberi lélek két legnemesebb ösztöne. Az, amely az ismeretet, és az, amelyik az Istent keresi.

S ha ezzel szemben azon társadalmak felé tekintünk, amelyek ha nem is esetleg protestánsok, de amelyeknek egész gondolatvilágára a protestáns felfogás, a protestáns gondolkozás befolyást gyakorol, ott azt látjuk, hogy mind jobban szaporodnak a két látszólagos ellentétes tábor között a nagy belső szintézis jelenségei. Ott azt látjuk, hogy az emberiség előrehaladásának, a kultúrának egy alacsonyabb stádiuma csak az, ahol kitör az ellentét emberi és isteni tudomány, ész és vallás között. De azután éppen a legmélyebben járók, éppen

563

a legnagyobb elmék megtalálják a kiegyenlítés útját, elvezetik a nemzetet, elvezetik a társadalmat olyan világnézet boldogító terére, amely a modern felfogást, a modern tudományosságot, a felvilágosodást, a lélek szabadságát az igaz, mély vallásossággal össze tudja egyeztetni.

És ha megvizsgáljuk ennek a jelenségnek az okát, hát vajon minek tulajdonítsuk azt? Talán annak, hogy a mi hitelveink olyan fölényben vannak más vallások hitelveivel szemben? Hát, tisztelt közgyűlés, én hiszem és vallom, hogy a mi hitelveink haladást képviselnek a római katolikus egyház hitelveivel szemben, de azért ezt a nagy jelentőségét a protestantizmusuak mégsem ennek tulajdonítom. Nem annak, mintha dogmáink olyan magaslaton állanának, és mintha dogmáink belső tartalma, lényege adná a kulcsot kezünkbe arra, hogy megtaláljuk az egységet tudomány és vallás között. Nem ebben, hanem abban, hogy a protestantizmus eltörölte a dogmának azt a lelkeket lenyűgöző uralmát, amely az igazság felé törekvő embert az emberi tekintélyek egész bástyázatával vette körül és akadályozta meg fejlődésében.

A protestantizmus lényege az én nézetem szerint, és igazi nagy missziója az emberiség történelmében nem az, hogy az egyházat mégszabadította bizonyos visszaélésektől. Nem is az, hogy itt-ott javított, tisztított az egyház dogmatikus tanain. De igenis az, hogy fellázadás volt a dogma uralma, fellázadás volt az emberi tekintély ellen, hogy kezébe nyomta a keresztyén hívőnek a Bibliát, és azt mondta: terád nézve csak egy tekintély van, az Isten, a Jézus Krisztus tanítása; keresd meg azt a Bibliában, építsd fel a magad hitét, a magad igaz, szent meggyőződése szerint, s akkor tárt karokkal fogadunk be magunk közé Krisztus tanítványaként.

Itt rejlik, itt fekszik a fejlődés, a haladás momentuma a protestantizmusban. Itt rejlik az a boldogító erő, amelynek folytán megtalálhatja az emberi elme, az igazságot kereső emberi elme mindig, a fejlődésnek minden magasabb stádiumában is, a belső egységet, a belső összhangot a tudomány és a vallás között. Mert hiszen hogyha megtisztítjuk vallásnézetünket az emberi gyarlóság minden hozzátételétől, és ha tekintély gyanánt nem fogadunk el mást, mint Jézus tanítását, úgy a hogy azt a Szentírás elénk tárja, akkor ebben a tanításban nem ellentétet fogunk találni a modern tudományosság legújabb vívmányaival szemben, de ebben a tanításban fogjuk megtalálni minden, az egzakt tudományokon felépülő világnézetnek is igazi koronáját, legszebb, legmagasabb, legfenségesebb betetőzését.

564

Annyi új meg új vívmánnyal számol be az emberi elme aránylag rövid idő alatt, hogy emberileg érthető, hogy széles körökben, széles körök felfogásának alapjául az a meggyőződés alakul ki, hogy csak az létezik, amit megérthetünk, hogy csak az van, amit láthatunk, tapasztalhatunk, elménkkel felfoghatunk és megismerhetünk. S azután odaállunk, szabadgondolkozóknak nevezzük magunkat, és félvállról mosolyogva tekintünk le azokra a szegény korlátolt elmékre, akik hisznek még olyanokat is, amelyeket az emberi elme meg nem érthet, az emberi ész meg nem állapíthat. Mondom, emberileg érthető, de olyan nagyon nevetséges, olyan nagyon szánalmas és annyira a felfuvalkodott békát juttatja az ember eszébe. Hiszen tudunk-e egyáltalán eszmélni, tudunk-e egyáltalán gondolkozni anélkül, hogy öntudatlanul az eszmélés első pillanatától fogva egész gondolkozásunk alapjául olyan sarktételeket ne tegyünk, amelyek az emberi elme előtt egyáltalán megfoghatatlanok. Hát meg tudjuk-e mi érteni a tér és idő fogalmát, a kezdet és vég, a születés és enyészet, az örökkévalóság és az örökös fejlődés fogalmát? De hát minden téren, a legpozitívabb tudomány terén is, amint egy bizonyos mélységre elhaladunk, légyen az fizika, vegytan, vagy matézis, hát nem jutunk el mindenütt az emberi elme korlátjáig?

Csak egyetlenegy példát engedjenek meg, uraim. Éppen a matézisből veszem, minden tudományok legpozitívabb, legracionálisabb, leglogikusabbjából. Van-e érthetetlenebb dolog az emberi elme előtt, van-e nagyobb abszurdum a mi emberi felfogásunk szerint a végtelen nagy és a végtelen kicsi fogalmánál? Hát el tudunk mi képzelni egy mennyiséget, amelyet bármennyivel szorozhatunk meg, vagy bármennyit adhatunk hozzá, vagy bármennyit vonjunk ki belöle, mindig ugyanaz marad? Hát van-e az összes dogmák terén felfoghatatlanabb, abszurdabbnak látszó dolog, mint ez a matematikai igazság, amelyet hinnünk kell, mert rájutunk matematikai okoskodások logikájának vas kényszere alatt, és hinnünk kell, mert beválik az életben, ha egyes gyakorlati képletekben a végtelen naggyal és végtelen kicsinnyel operálunk.

Hát ha ez így van, ha ennél a száraz, logikai tudománynál is, nem is olyan magas szférákban, csak az elemi ismeretekben ha eljutunk bizonyos fokig, már túlhaladtunk az emberi korlátokon, ha itt is hinnünk kell, mert rákényszerít a logika – törvényekben, amelyeket meg nem foghatuak, meg nem érthetünk, akkor nem nevetséges dolog-e a lét legmaga-

565

sabb problémáinál odaállani ezzel a mi szegény, nyomorult emberi elménkkel, amely még erre sem volt képes, még erre is gyenge fegyvernek bizonyult, és azt mondani, hogy én nem hiszem azt, amit én meg nem értek. Mintha azt mondaná a tükör, hogy csak azok a napsugarak léteznek, amelyek az ő maroknyi felületére esnek, mintha azt mondaná a prizma: nincs több meleget és fényt adó sugár, mint amit az én kis testecském tör meg a maga elemeire.

Minden, úgynevezett tudományos rendszer, amint egyszer a lét alapjainak megoldásával akar foglalkozni, otthagyja a tudományt, megszűnik észbeli, elmebeli produktum lenni, álmodozássá, teóriákaak nevezett ködképek felállításává válik. Minden tudomány és minden vallásos rendszer [a maga] létfeltételeit a lélek belső sejtelméből kívánja megfejteni, és mindezek között a kísérletek közt az, amit Krisztus állít elénk, a legfenségesebb, a legnemesebb, a legtisztább és a legigazabb. A legigazabb, mert arra az erkölcsi érzésre alapítja magát, amely ott él, vagy legalább is ott szunnyad minden emberben. Abból a gyarló, tökéletlen erkölcsi ösztönből, amelyikkel különbséget tudunk tenni jó és rossz között, abból építjük fel az erkölcsi tökélynek legtisztább, legmagasabb ideálját, amely valaha létezett. És azután ezt az erkölcsi tökéletességet, ezt az erkölcsi ideált személyesítjük meg abban az Istenben, aki a világot kormányozza, aki a szellemi, anyagi és erkölcsi világrendnek nagy uralkodója, parancsolója. És ezt az erkölcsi erőt, ezt az erkölcsi tökéletességet a tisztaság, az igazság, az erő, a tökéletesség nagy tulajdonságai mellett és nagy tulajdonságai felett felruházza a szeretet tulajdonságával, és az egész világrend vezető, éltető princípiumává a szeretetet teszi.

Azt mondja Pál apostol, hogy majd ha eltöröltetik minden, ami rész szerint való igazság, megmarad a hit, remény és szeretet, ez a három, ezek között pedig legnagyobb a szeretet: az a szeretet, amelyik mindeneket elfedez, mindeneket hiszen, mindeneket remél és mindeneket eltűr, és az a szeretet, amely soha el nem fogy. Ez a szeretet képezi az egész mindenség, az egész erkölcsi világ összetartó kötelékét. Ez szabályozza viszonyunkat Istenhez. És ez kell hogy szabályozza viszonyunkat embertársainkhoz. Ez teszi Istent, az erkölcsi tökéletességet, a teremtés urát ennek a szegény, gyarló, embernek nevezett féregnek szeretett édes atyjává, és ez teszi az Istenhez fiúi viszonyban ragaszkodó egész emberiséget egymás testvérévé.

Hát Isten szeretete és kegyelme, amely elnézi gyarló-

566

ságainkat és bibáinkat, a mi ílúi szeretettink Isten iránt és ebből kifolyólag a mi testvéri szeretettink felebarátaink Iránt: ez a néhány szó az, amire alapítja Krisztus a maga egész világnézletét, a maga egész világrendjét; és ez a néhány szü annyival, de annyival fenségesebb minden egyébnél, amit akár azelőtt, akár azóta az emberi elme megalkotott.

Hiszen Jézus előtt is volt aránylag tiszta fogalma Istenről a zsidó nemzetnek, az is egy Istenben hitt. De az az Isten, a zsidók Istene, a bosszúálló, kemény, hatalmas, haragtartó Isten volt. Hol áll az a szerető édes atya fogalmától?

És az ókor kultúrája, az ókor bölcsészete megalkotta az emberi alapon nyugvó etika terén talán a legfenségesebb alkotást. De hol van Platón és Arisztotelész etikája attól a magaslattól, amelyre a mi kötelességeinket, a mi hivatásunkat a felebaráti szeretet fogalma helyezte?

És ha valaki még ezután is kételkednék benne, hogy isteni eredetű ez a tanítás, hát nézze meg, milyen nehezen tudta ez az egy pár egyszerűnek látszó nagy igazság az emberiség lelkébe befészkelni magát, és milyen gyarlóan tudjuk még ma is, egy magát tisztultabbnak hívő kor gyermekei visszaadni, megvalósítani ezt az egy pár egyszerű igazságot! Hiszen Krisztus azonnal meghódította az egész művelt emberiséget, alig pár század alatt uralkodó vallásává lett a világnak. De hol maradt belőle a szeretet? Hol maradt a felebarát fogalma? Hol maradt azon egyenlőségnek, az emberi méltóság azon egyenlő elismerésének fogalma, ami a felebarát fogalmának becsületes megvalósítását jelenti? Hát nem kellett századoknak, ma már majdnem mondhatnám: évezredeknek eltelni, amíg a felebarát fogalma legalább némileg, gyarlón, tökéletlenül, de mégis lassan, nehezen átmegy az életbe és valósággá válik?

És mennyi gyűlöletet hirdettek ezen szeretet nevében! És mennyi sok bűnt, mennyi elnyomást, mennyi zsarnokságot kellett az emberiségnek azoktól elszenvedni, akik Krisztus követői, talán a szeretet-vallás hirdetői, akik ezt talán hitték is és mindenesetre vallották!

Ma is, tisztelt közgyűlés, ha az emberi tudományt az emberi salaktól meg akarjuk tisztítani, ma is, ha az emberi világnézetet magasabb, tisztább régiókba akarjuk felvinni, ma is vissza kell mennünk annak eredeti forrásához, oda, ahol a szeretetet tanították nekünk, és semmi egyebet oda, ahol a szeretet volt egy egész, az emberiség javáért átélt, az emberiség javára átszenvedett életnek, az emberiség javára elszenvedett mártírhalálnak igazi, egyedüli éltető eleme.

567

Krisztus tanításához kell tehát visszatérnünk; de nem ahhoz a gyarló, törékeny, mulandó mezhez, amelybe azt emberek bölcsessége öltöztette.

Minden dogma emberi mű, magán viseli az emberi gyarlóság bélyegét, és annak a kornak bélyegét, amelyben megszületett. Hiszen könnyen kimutatható ókori, zsidó, görög, középkori, germán világnézeteknek, felfogásoknak nyoma, megvalósulása egyik vagy másik dogmának keletkezésénél.

A dogmára szükség lehet; hiszen természetes dolog, hogy pozitív vallásoknak rendszerbe kell szedniök a maguk tanítását. De a dogma fogalmából a fejlődés fogalmát kizárni nem lehet. És ami még ennél is fontosabb: a dogmát, mint az emberi gondolkozás és igazság felé törekvő elme béklyóját, rabláncát odaállítani nem lehet. A dogmát nem tolhatjnk a krisztusi igazságot kereső emberi elme és Jézus Krisztus közé. A dogma igenis ott állhat, hogy fonalat adjon azok kezébe, támpontul szolgáljon azoknak, akik megnyugszanak abban a tanításban, amit az egyház ad. De az egyháznak nem tiltani, az egyháznak előmozdítani, elősegíteni kell azt, hogy vegyük kezünkbe a Bibliát, keressük meg Isten tanítását, és merítsünk abból hitet, amelyik azután nem kölcsönkért, nem eltanult, nem gépiesen ismételt hit lesz, de élő valóság, lelkünk élő része, amely össze van forrva velünk, és amely azután cselekedeteinknek, küzdelmeinknek valóban diadalmas iránytűje, diadalmas vezetője lesz. Ahhoz, hogy a keresztyénség a mai kor nagy küzdelmeiben, a materializmus, a hitetlenség, az ateizmus, a felkorbácsolt indulatok és szenvedélyek háborgó tengerében diadalmasan állhassa meg helyét: ahhoz nem gépies hitre, ahhoz nem lélek nélkül elrecitált formulákra: ahhoz élő hitre van szükség, arra az élő hitre van szükség, amelyik vezette küzdelmeinket a múltban, amely felállította azokat a tantételeket, amelyek akkori felfogásunknak lenyomatát, hű tükrét képezték, de amelyet mi csak akkor fogunk hozzájuk méltóan képviselni, ha mi meg a magunk lelkének benső szükségletei szerint a mai kor felfogásaihoz idomítva tudjuk magunknak krisztusi alapon ezt a tökéletesebb, magasabb hitet felépíteni.

Áll ez, tisztelt közgyűlés, az egész protestáns társadalomra nézve. Mindenkinek, aki a lét problémáit gondolkozó és az igazságot kutató lélekkel keresi, mindenkinek hivatása az, hogy az evangélium alapján ezt a saját egyéni meggyőződését alkossa meg, és mindenkinek, ha egyszer ez a meggyőződés Krisztus tanain alapszik, krisztusi forrásból fakad, mindenkinek otthon kell magát érezni az egyházban.

568

De kétszeresen áll ez azokra nézve, akiknek magasztos hivatása, hogy az egyházat e küzdelmekben képviseljék, vezessék, akiket Isten igéjének hirdetőjévé tett végzetük. Ha valahol, a lelkipásztornál nem szabad az egyéni hit erőforrására nyűgöt vetni. Az egyház nem állhat semmiféle dogmatikus, semmiféle teológiai irányzatnak szolgálatába; se az egyiket, se a másikat egyoldalúan ne karolja fel. Az egyház nyissa ki a maga kapuját minden szellemi irányzat számára, amely krisztusi alapon áll. Hiszen csak lüktetőbb, duzzadóbb, gazdagabb, tartalmasabb, erősebb és hatalmasabb lesz annak az egyháznak belélete. De annak a lelkipásztornak, aki a mai kor ezer kísértésének, ezer megpróbáltatásának kitett gyermekei előtt hirdeti az Isten igéjét, annak a lelkipásztornak, akinek a mai kor örvényei mellől kell a megtántorodó emberiséget visszavezetni, annak a lelkipásztornak a maga hivatása gyakorlatában ne gördítsünk útjába olyan akadályokat, ne rakjunk rá olyan béklyókat, hogy az eléje szabott formalizmus vagy kiölje lelkéből azt az igaz hitet, amely erőforrás, amely nagy tettek rugója lehet, vagy ami még ennél is borzasztóbb, arra a lélekölő tudatra kárhoztassa, hogy kénytelen hazudni az Úristen színe előtt.

Szabadítsuk meg a lelkipásztort minden olyan hitvallási formulától, amely ilyen kínos, ilyen fájdalmas helyzetet teremt számára. Én nem tehetek róla: én sokszor megborzadok arra a gondolatra, hogy mit állhat ki egy lelkipásztori pályára nemes idealizmussal lépő ifjú, akinek az egyéni felfogása dogmáink egy részét nem fogadja el. Mit állhat ki akkor, midőn a maga lelkipásztori tevékenységének legfenségesebb pillanatában ajkaira kell venni igazságokat, amik rá nézve nem igazságok, hirdetnie kell a legünnepélyesebb pillanatokban, a legünnepélyesebb formában, a legmagasztosabb kérdések körül tantételeket, amelyeknek az ő belső hite, a belső meggyőződése ellentmond?! Ó, ha panaszkodunk sokszor, hogy terjed a közönyösség, hogy kevesen vannak azok, akik az ihlet szent tüzével, szent lelkesedésével élnek a maguk magasztos hivatásának: gondoljuk meg, hogy a múlt idők ezen elavult maradványaiban nagyon, nagyon sok mérget adunk be annak az ifjú léleknek, aki szent ideálizmussal jön erre a pályára, és aki azután megbotlik abban a borzasztó zátonyban, hogy vagy le kell törnie a maga életpályáján, vagy bele kell mennie, a legjobb esetben is abba, hogy gépiesen, oda nem gondolva, lélek nélkül, üres szívvel hirdessen olyan tanokat, amiknek az ő benső, lelki meggyőződése ellentmond.

Tisztelt közgyűlés! Mindezek közt a gondolatok közt

569

olyan megkapóan jött most, amidőn az egész protestáns világ figyelme Genf felé fordult, a genfi egyház alkotmányának fölépítése. A genfi egyház büszkén vallja magát az 1536-ban alapított Kálvin-féle egyház örökösének és folytatójának. És ebben a tudatban, hogy ő Kálvin örököse és Kálvin folytatója, ezt mondja:

"Tanításának alapjává a keresztyén lelkiismeret és a tudomány fényénél szabadon tanulmányozott Bibliát teszi. Tagjai mindegyikének kötelességévé teszi, hogy a személyes és megfontolt meggyőződésben erősítse magát. Megnyitja kapuit a genfi kanton minden protestánsának, anélkül, hogy valaminő hitvallást szabna elé. Az a célja, hogy vallási és erkölcsi fejlődésének tekintetében az igazságosság és testvériség szellemében összehozza és egyesítse őket."

Hát én is azt hiszem, tisztelt közgyűlés, hogy a genfi egyház így örököse és követője Kálvinnak. Százszorta hűbb örököse és követője, mint hogyha híveitől a Kálvin-féle Káté vagy a Helvetica Confessio szoros követését követelné.

Hiszen igaz, a nagy reformátorok alkottak hitcikkelyeket. Igaz, hogy szigorúan, ridegen megkívánták e hitcikkelyek követését. Hiszen koruk gyermekei voltak. De az ő egész tanításukban ez az, ami múlandó, ez az, ami törékeny, ez az, ami gyarló, ez az, ami annak a kornak szülöttje. Az, ami az ő nagyságuk alapját, az ő boldogító, világtörténelmi missziójukat képezi, az nem az, hogy hitcikkelyeket alkottak, s azokat egy felekezetre rákényszerítették, hanem igenis az, hogy feltámadtak a tizenöt század tekintélyével az emberiségre nyomott hitcikkelyek ellen, hogy vindikálták maguknak jogot a Biblia vizsgálatára, a szabad vitatásra, a szabad vizsgálatra és a saját egyéni meggyőződésük követésére.

S mi nem akkor leszünk hű követői Kálvinnak és Luthernek, ha abban követjük őket, ami gyarló, ami mulandó, amiben a kor gyermekei voltak, de akkor követjük igazán, ha abban igyekszünk nyomdokaikba lépni, ami örökbecsű, ami örökéletű, ami az emberiséget és a keresztyén egyházat egy magasabb szférába, egy magasabb nívóra emeli. És ha ezen az úton halad a mi egyházunk tovább, akkor igenis Krisztus tanát fogja hirdetni és semmi egyebet, Krisztus szolgája lesz és senki másé, és akkor azután évről-évre, nemzedékről-nemzedékre, évszázadról-évszázadra, mindig lépésről lépésre előre, mind magasabbra emelkedve, mind tökéletesebben fogja a maga magasztos hivatását, a Krisztus tiszta tudományának hirdetését, terjesztését, megvalósítását megközelíteni.

Gróf Tisza István.