Protestáns Szemle, 1909. 625-632. o.

A reformáció ideáljai

Írta: Raffay Sándor

Válságos időket élünk. Korszakok változásának a határán járunk. Mint a felhők gomolygása a fejünk felett, olyan szeszélyes az eszmények és életcélok váltakozása a lelkünkben. Úgy tetszik nekem, mintha az idők vén fáját is őszi hervadás lombhullató köde övezné. Csak a körvonalait látom tisztán, és azt, hogy minden ágáról megsárgult falevél módjára peregnek le a régi eszmények, az apák eszményei. A tavaszt hirdető új rügyeket azonban még nem látom sehol. A régi ideálok között a reformáció ideáljai is sárgulnak, szenvednek. Kifakadnak-e újra, hoznak-e még virágot és gyümölcsöt? Reánk nézve nagyon komoly kérdés.

Másfelől meg ősi ellenfelünk, a pápás egyház ostromolja igazainkat. A pápa a világ botrányának mondotta a reformációt. Követői pestisnek hirdetik. A zavaros, iránytalan korszellem gyöngeségét ki akarják használni ellenünk, hogy letörjék minden hitelünket. Elérkezettnek látják azt az időt, hogy megsemmisítsenek. Megszakítják velünk az érintkezést. Ne temere és Provida-féle ócska felfogást tudnak becsempészni híveik és műveltségükkel kérkedő papjaik lelkébe. Gyermekeinket elalkudtatják, tehát létünket a gyökerében: a jövendőhöz való reménységében támadják meg. S valljuk meg, hogy a közvélemény, ha nem is nekik ád igazat, de bennünket megvédelmezni nem tud és nem akar. Sőt a saját hiveink sem buzognak a reformáció szent örökségének megtartásán azzal a lélekkel, amely őseikhez és az ősöktől öröklött örökség értékéhez méltó volna.

Mindezzel azonban nem az ünnepi hangulatot akarom rontani, hanem csak az idők komolyságát kívánom jelezni. A reformáció évfordulója most olyan nehéz viszonyok között virradt fel reánk, hogy annak ma nem szabad csak pihenést

626

nyújtania, hanem erők forrását kell megnyitnia; utat kell mutatnia, eszméket kell tisztáznia, öntudatát kell nevelnie. Ha megrágalmazzák a reformációt, nekünk annál inkább hangoztatnunk kell az igazait. Mert sohasem azért győz az ellenfelünk, hogy erős, hanem mindig azért, mert mi vagyunk gyöngék. Ha győzni akarunk, úgy nekünk, a reformáció híveinek kell erőseknek lennünk. Ha támad bennünket a korszellem, támad az ősi ellenség: nem várhatjuk, hogy más védje és hirdesse igazainkat.

Ez a mi kötelességünk, amely soha se merüljön ki meddő panaszkodásban. Az ellenfél kiáltotta át hozzánk nemrég ezt a szégyent: "Ne sopánkodjatok, hanem dolgozzatok!" Köszönjük meg neki ezt az ébresztő szót. Az ellenfél a legjobb barát, mert gyengéinket tárja fel. Dolgozzunk! És ne vádaskodjunk a közszellem miatt. Mi is részesei vagyunk annak a korszellemnek. Hiszen egy födél alatt él velünk. S ha szobánkat, mikor levegője elromlik, nem szellőztetjük szorgalmasan, magunkra vessünk. A közszellem alakításában nekünk is részünk van. S kérdem, megtettünk-e minden tőlünk telhetőt, hogy ezt a korszellemet irányítsuk, világosítsuk, nemesítsük és magunknak megnyerjük? Megismétlem az ellenfél szavát: "Ne sopánkodjunk, hanem dolgozzunk!"

Az ősi ellenfélre se szórjunk vádat. Akik harcban állanak, kihasználják egymás gyöngeségét. Ma ellenünk fordult a kocka. De nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ellenfelünk a mi tulajdon elhullatott fegyvereinkkel ver. A sajtót, a néppel való törődést, a társadalmi mozgalmak élén való vezérkedést, az eszmék vándor-propagálását, a lelkekkel való foglalkozást, a művelődés irányítását, az igehirdetés építő irányzatát, a felekezeti öntudat erősítését mind tőlünk tanulták. Ma az ellenfél a mozgékonyabb, azért ver le bennünket ülőhelyünkben.

De még nincs veszve minden. Ma ellenünk fodrozza a szél az idők árjának hullámait, és az a mi partjainkat mossa. De a szél nem fúj mindig ugyanazon irányból. Csak az evangéliumi öntudatot kell ébresztgetnünk s erősítenünk.

Először is nem szabad egy pillanatra sem felednünk, hogy a reformáció nemcsak a múlté, hanem a jelené is. Október 31. a Krisztus egyházában az, ami március 15. a népek történetében. Eszmék bontakozása, ideálok feltámadása, szabadságnak hajnalhasadása. Az első öntudatos lépés egy szebb jövő felé. Amikor a wittembergi vártemplomn ajtaján megkoppant egy kalapács, amelynek hangjára, mint hajnali óraütésre a kísértetek, megrebbentek a középkor sötét szellemei. Aztán

627

jött az élet-halál harc az eszményekért. A riadó az a 95 tétel volt, amely a wittembergi vártemplom ajtaján ércbeöntve maiglan is cáfolatlanul áll. Október 31-én történt a hadüzenet.

Ma a hadüzenet emlékezetét újítjuk fel. De ünneplésünk csak akkor lesz áldásos, ha megismétlődik a válságos időkben az a hadüzenet, és újra felveszi minden protestáns a reformáció szent harcát, amelynek az a célja, hogy a Krisztus eszméjét diadalra juttassa a Krisztus egyházában, a társadalomnban, az egyes emberben egyaránt. E mai nehéz időkben nem is lehet a mi ünneplésünk elmélázás a múltak eszményein, hanem erőgyűjtés a küzdelemre, felébresztése a kötelességtudatnak, hogy amit a reformáció megkezdett, azt a harcot folytatni tartozunk egészen a Krisztus eszményének a diadaláig. Mert a reformációban nem a kész eredmények a fontosak, hanem azok az eszmék, amelyeket felvetett, és amelyeknek megvilágosítását reánk és a jövendő századokra hagyta. Amikor a reformáció emlékezetét ünnepeljük, akkor csak a kezdet lelkesedéséből kívánunk mi is erőt és lelkesedést meríteni. Maga a harc folyik ma, és folyni fog mindaddig, míg a nagy eszmények meg nem valósulnak.

Azt mondja az ősi ellenség, hogy a reformátorok lázadók voltak. Hogy megbontották a hívők egységét, hogy a fennálló rendet felforgatták azért, mert nyughatatlan vérük lázadásra késztette őket. Sokszor megtévesztik e váddal még a tulajdon híveinket is. De azt kérdezem én: bűnt követ-e el a ragyogó napsugár, mikor átlázad a ráboruló felhőknek homályán? Bűnt követ-e el a rab madár, mikor a kedvező pillanatban kiröppen a kalitkájából, hogy éljen úgy, amint Isten rendelé, szabadon? Bűnt követ-e el a csacsogó patak, mikor a gátvető göröngyöt szétmállasztja? Ha meglévő dolgok ellen soha sem volna szabad fellázadni, akkor a quieta non movere [ami nyugszik, ne bolygasd] elve alapján csakhamar megtespedne az egész világ. A tó, amelyet meg nem mozgat a szél, szükségszerűen bemohosodik és megposhad.

Minden haladás lázadás a léha tespedés, a lomha tunyaság ellen. Az eszmények szolgálata lázadóvá teszi a rajongót. A reformátoroknak is fel kellett lázadniok, mikor látták, hogy a krisztusi eszmények mind elsikkadtak a pápa egyházában. Hogy életet nem, csupán formákat tudott teremteni az a nagy erő, mely a Krisztusban új élet kovászául lépett a világba. Hogy a Krisztus szent nevében hatalmi érdekeket szolgáltak azok, kiknek tisztük lett volna az önfeláldozó szeretet munkálásának nemes példaadása. Igen! Fellázadtak azok az egyszerű barátok, de elmondhatták Pál apostollal: "Nem test és

628

vér ellen van nekünk tusakodásnnk, hanem fejedelemségek ellen, hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen" (Ef 6,12).

Minden alkotásnak rombolás a kezdete. Kidöntjük a fát, hogy felhasználhassuk. Aki a bomladozó házat jó karba kívánja hozni, annak előbb a korhadó gerendákat kell lebontania. A reformáció se tett egyebet, mint a pápa egyházában rámutatott a sok korhadásra, a tovább évődő romlásra, amit mind csalfa cifraságok takartak, mint a kulisszák vászonvárait a színpadi dísz. És mert a makacs haszonbérlők nem akarták kijavítani a korhadásokat, új családi házat építettek a régi ideáloknak.

A reformáció ideálja a vallási téren a közvetetlenség. Mi a vallás? A közönséges ember rámutat a formák, szokások és szertartások bizonyos tömegére, a tanítások, megmerevült igazságok bizonyos rendszerére, és azt mondja: ez a vallás. És ragaszkodik a vallásához a megszokott formák miatt, vagy elveti a vallást a hitele-vesztett formák miatt. A gyakorlat embere a vallásban azt a féket becsüli és kívánja megtartani, amely a még öntudatos cselekvésre képtelen embert irányítja s korlátok közt tartja. A bölcselkedő egy érdekes lelki jelenséget lát benne csupán. A léha pedig gúnyolódik fölötte, mert nem mer belemélyedni, nehogy felébredjen benne az elaltatott lelkiismeret.

A higgadtan gondolkozó ember azonban érzi, hogy a vallás a lélek harmóniája. Harmonikus lélek, harmonikus élet vallás nélkül el sem képzelhető. Mert lehetetlen az életet megérteni a lelkek-lelkének, az Istennek felvétele [létezésének elfogadása] nélkül. Ez az Isten pedig az én Istenem is. Mi nekem az Isten és mi vagyok én az Istennek? E kérdések tisztázása a vallás. Az a vallásos ember, aki úgy fogja fel az életet, hogy az élet a maga ezerféle változásában Isten kormányzásának tárgya, az ember pedig szakadatlanul az Isten gondviselése alatt áll, az ő bölcs ujjmutatását követi.

Az Istenhez való e viszonyunk cselekvésre késztet. Erkölcsöt nevel, kultuszformákat teremt. De ezek a formák nem azonosak a vallással, csak köntösei annak. Mint ahogy az ember se az a ruha, amelyben előttünk áll, bár a ruha is jellemzi az embert; még csak az a beszéd sem az ember maga, amelyben megnyilatkozik, bár abból is ítélhetünk felette. Az ember törekvések és életcélok egész tömege‚ gondolkozás sajátossága, lelki világ változatos egysége. A vallásban is az életcélok sajátossága, az Istenhez és az emberekhez váló viszony mineműsége a fő.

629

Minden vallásban az Isten-fogalom mineműsége irányítja a vallás világnézetének és formáinak a sajátosságát. Ahol az Istent fejedelmi fenségében, korláttalan hatalmában mutatják be, ott az ember alázatos alattvaló, aki csak áldozatokkal, könyörgésekkel, hízelkedésekkel, pártfogók és közbenjárók egész tömegével tudja csak megközelíteni a Hatalmast. Ez a legközönségesebb felfogás, amelynek alapszempontját a mindennapi élet szolgáltatja. Ez az oka, hogy a legtöbb vallás örökös rettegésben tartja a híveket. Folyton arra figyelmezteti, hogy valamiképp el ne veszítse annak kegyét, akitől minden boldogsága és keserűsége függ. Ha pedig elveszítette, akkor siet neki módot nyújtani, utat mutatni, miképp szerezheti vissza az elveszített jóindulatot. Az ilyen vallásos felfogással szervesen összefügg a sokféle testsanyargatás és lelki gyakorlat, amelyek egyrészt folytonosan gyötrik, másrészt szakadatlanul az önámítás és képmutatás lejtőjére kényszerítik az embert. Az ilyen vallásos felfogás a józan lelket nem elégítheti ki. Mert érzi, hogy a vallásnak nem az a hivatása, hogy nyűg legyen, mely a szabad mozgást folytonosan gátolja, hanem szárnynak kell lennie, amelynek segítségével a magasban, az eszmenyek világában az isteni, az örökkévaló körében mozoghat. A vallásnak nem az a hivatása, hogy megkeserítse, hanem hogy megvidámítsa és eszményi tartalommal töltse meg az egész életet. A vallásnak nem az a hivatása, hogy korlátok közé szorítsa az embert, hanem hogy feloldja még azokat a kötelékeket is, anmelyek az embert a természetes hajlandóságok erejével a világhoz kötik; és közvetlenül az Istennel, az ideálok, a tökéletesség örök forrásával fűzze össze. A vallások hivatása nem elméleti igazságok hirdetése, hanem istenes élet teremtése, nem tetszetős formák mutogatása, hanem emelkedett életcélok jelölése és eszmények útjának taposása. A vallásnak arra kell megtanítania az embert, hogy az Istent ne azért tiszteljük, mert félünk tőle, ne azért keressük, mert jutalmát várjuk, hanem mert minden emelkedett gondolat, minden nemes céltűzés, minden eszményi törekvés, minden igazság az ő akaratának visszhangja az emberben. A vallásnak az a hivatása, hogy az egyház ne legyen börtön, a templom ne legyen látványosságok vásári sátra, hanem bizalmas otthon, amelyben egy atya gyermekei közös épülésre, az Atya akaratának tudakolására gyülekeznek össze.

Mikor Jézus a keresztyénség eszméjét hirdette, ezeket a gondolatokat ismertette meg az emberekkel. Mikor a reformáció zászlót bontott, ezek a jézusi elvek voltak zászlójára írva. És mi ma is ezeket az ideálokat szolgáljuk. A reformáció vallási

630

eszménye nem változott. Ma is azt hirdeti, hogy az ember közvetítés nélkül keresse és találja meg Istenét. Az egyház nem közvetítő, csak útmutató, erősítő, békéltető otthona a hívőknek.

Megvallom, hogy itt emberi gyarlóságba esnek a mi híveink is, mikor a reformáció munkáját megítélik. Abból a gyarló gondolatból sarjad ki tévedésük, mintha a reformáció a XVI. században befejezett egésszé fejlődött volna. Ezért meg akarnak állani a reformáció formái és tételei mellett örökre. Az ortodoxia azonban, mint bizonyos formák és tételek megrögzítése, a reformáció egyházában kiáltó ellentmondás. A reformáció szakadatlan haladás egy eszmény felé, az ortodoxia megállapodás egy elért állásponton. Az ortodoxia úgy tesz, mint a balgatag örökös, aki apáitól öröklött házát lakva érintetlenül. javítatlanul hagyja egészen az összedűlésig. Pedig nem az az igazi kegyelet, ha megtartjuk azt, amit kaptunk, mert akkor olyanok vagyunk, mint az egy talentumot elásó szolga, hanem ha gyümölcsöztetjük azt az alkotó, építő, haladó szellemet, amely apáinkban lakozott.

A reformáció a szabad mozgásnak, a haladásnak, s ezzel az egyéni felelősség tudatának a zászlóhordozója. Vádat is emelnek a reformáció ellen, hogy a szubjektivizmusnak kaput nyit, a szabadságot túlzásba viszi. Mi e vád igaza? Tény az, hogy az ember szabadságra van teremtve. Értve szabadságon az ember erőinek öntudatos érvényesítését, vágyainak hivatásszerű követését. De ebben a meghatározásban már megvan a szabadság korlátja is. Visszás az a lélek, amelyet vágya nem a szép, nem az örökkévaló, nem az igaz felé von. A szabadság tehát nem fékevesztett rohanás a támadó vágy után, hanem öntudatos, de korláttalan követése az emberi hivatásnak. Póráz nélkül való emelkedés az Isten felé. A szabadság korlátozója, határa: az eszményiség. Még a rend jelszavával is csak akkor vethetünk gátat az emberi lélek szabad röptének, ha az a rend egyúttal eszmény is.

Ebben a szabadságban nem indulatokat oldunk le láncaikról, hanem magasztos, eszményi célokat tűzünk ki. Nem nyújtunk szabad teret a fékevesztett rohanásnak, rombolásnak, sőt utat egyengetünk a józan haladásnak. Mindent nemesíteni akarunk e földön. Nemesítenünk kell a gondolkozó lelkeket is, hogy a jövendőben ne csak a test kapjon szárnyakat, amelyekkel átrepül a levegőégen, hanem kapjon szárnyakat a lélek is azokban az eszményekben, amelyek Istenhez közelebb juttathatják. De ha megkötjük azt a repülő sárkányt, felemelkedik tán a föld fölé, de legföljebb egy helyen lebeg. Sza-

631

badon kell bocsátanunk, hogy erejében, értékében és alkotásában gyönyörködhessünk.

Szabadság nélkül nincs élet, nincs erőkifejtés. Az egyén felszabadítása, az eszményiség, az ideál követésének a kötelezésével ez a Krisztus eszméje, ez a reformáció igazsága és nagy öröksége. Csak ilyen szabad egyénekből, ilyen öntudatosan emelkedett célok felé törekvő emberekből alakulhat olyan társadalom, amilyent Jézus akart, s amilyen csak a vallás helyes megértése alapján létesülhet.

Mióta társadalommá szervezkedett az emberiség, minden törekvés célja ennek a társadalomnak egészében és alkotó elemeiben való tökéletesítése, emelése. E nagy munkában a vallásnak óriási szerepe és hivatása van. Az a vallás, amely kizáróságot hirdet, mely a társadalmat nem abból a célból tagolja szét, hogy újabb és újabb gócpontoknt teremtsen e nemes ideálok szolgálatánal, hanem hogy az az "egyedül jogosultság" gyerekes hangoztatásával egymás ellen szítsa az indulatokat, az a vallás nem felel meg hivatásának, sőt a társadalomra nézve egyenesen veszedelmes. Jézus nyomán a reformáció társadalmi eszménye a testvéries összesimulás munkálása, egymás terheinek szeretettel hordozása, a mások gyarlóságainak türelmes javítgatása, és mindenekfelett a szakadatlan tökéletesítés alapozása.

A reformáció társadalmi ideálját különösen most szükséges hirdetnünk, hogy legyen a kor szelleme emelkedett és igaz. Mert ma a korszellem beteg. Telve van ellentétekkel. Ugyanazon körben, sőt ugyanazon szívben együtt találjuk a hitetlenséget és a bigottériát, a tagadást és a babonát, a lelki gyakorlatokért való rajongást és a könnyűvérűséget. Látjuk, hogy ugyanazon emberekből alakulnak trösztök és kartellek a társadalom kiszipolyozására, és egyesületek a nyomor enyhítésére; eszményekről szavalgatnak azok, akiknek a gondolkozása csupa léhaság és az élete merő eszménytelenség! A szeretet nevében gyűlölködnek, áldott hivatással átkozódnak nagyon sokan. Ebben a társadalomban nagyon is nagy szükségünk van emlékezni az eszményekben gazdagabb kor fordulóiról, és ünnepelni azokat az ideálokat, amelyek örök igazságként állanak a változó korszakok rohanó árjában.

Az idők vén fája hullatja leveleit; az apák eszményeit, a múlt vezérlő igazságait. De a fa áll, s várja új kikelet felvirradását. Átmeneti kort élünk. A lehullott igazságok egy részét szentségtelen lábakkal megtapodják. Kegyeletes dolog, hogy mentsük meg őket a meggyalázástól. De elsősorban az életerőt, az új rügyet termő életnedvet óvjuk az elpusztu-

632

lástól. Mert hiába virradt meg a kikelet, kiszáradt fát lombra nem fakaszt. A reformációban rejlő nagy életerőt indítsa meg lelkeinkben az emlékezés, hogy a reformáció ideáljai teremtsenek új világot egyházban, egyénben és társadalomban egyaránt.

Budapest

Raffay Sándor