lanokká nem teszi. Korán reggel vezessük el őt a szőlőhegyekbe és vele a vetések közt sétálva, legeltessük szemeit a természetnek sokféle jelenetein. És ekkor adjuk kezébe a könyvet, nemde tízszerte nagyobb erővel fognak reá ekkor hatni a bizonyságtételek? Kövessük ugyan ezen cselekvésmódot a keresztyén vallás tekintetében is, mert oly sok kedvező és nyomos bizonyságtételek származnak részére az Új-Testamentumból, mint az egy Isten létének bebizonyítására a teremtésnek műveiből.

Minden, aki meg kíván ismerkedni a keresztyén vallással és aki az igazságot sikerteljes reménnyel akarja nyomozni, komolyan kérettetik, hogy az Új-Testamentummal foglalkozzék.

Az itt következő egyes szakaszoknak célja az, hogy az evangéliumnak fő és alapelveiről némi képzetet nyerj, s egyszersmind arról is meggyőződj, hogy az Új-Testamentum nem valami közönséges könyv. – Némely újabb korbeliek az Új-Testamentumot valami gyenge s nevetséges gyűjteménynek színében ábrázolák és igen is sokan csábíttattak el általuk anélkül, hogy azt olvasták volna. De olvasd át a következő szakaszokat, s erősen hiszem, hogy minden részrehajlatlan lélek kénytelen leend bevallani, hogy az Új-Testamentum, mind azon könyvek közt, melyet a világ valaha csak látott, a legrendkívüliebb munka.

1. szakasz
Istennek jelleméről, mint az az Új-Testamentumban adatik elő.

Nem könnyű feladata az írónak azon egyéneknél, kikről szól, a jellembeni állandóságot fentartani! Minél fenségesb a jellem, annál nehezebb megőrizni az annak tulajdonítandó méltóságot. De a nehézség legnagyobb fokra ott emelkedik, hol Istenről van szó. Az ember meglehetős pontossággal szólhat az emberről, természetének általános alapvonásait illetőleg, de Istenről úgy szólni és őt az ő lénye és korinányzására nézve oly módon kitüntetni, hogy végetlen tökóletességű lényének méltóságából semmi el ne maradjon, halandónak igazán nehéz feladat. Az Új-Testamentumnak írói pedig e munkát vitték végbe. Az ő irataik méltán Isten könyvének nevezhetők. Az Úr Isten mindjárt kezdetben szemünk elejbe állíttatik, és előttünk is marad mindvégig. Ő minden lapon, sőt minden egyes mondatban megjelenik nekünk. Előadatnak benne az ő különféle tulajdonai, s mi felruházva látjuk őt hatalommal, bölcsességgel, szentséggel, igazsággal és jósággal. Szemünk elejbe állíttatik, mint a világnak teremtője és kormányzója és mint a bűnös embereknek megváltója. Ő beszél és működik, s nekünk tudtunkra adatik, amit mondott és cselekedett. Az ő rendkívüli rendeletei az emberi nem megváltására egész terjedelmükben magyaráztatnak, és mi még arra s oktattatunk, mitevő lesz ő a világnak végezetéig, sőt még az örökkévalóságban is.

Leülve arról gondolkozom, miképp boldogullhattak a galileabeli férfiak vakmerő kísérletükben és csudálkozom, hogy sem oly beszédre, sem oly cselekedetre nem találok, mely Istenhez méltatlan volna! Némely dolgok értelmemnél feljebbvalók ugyan; és az nem csuda, mert ő Isten, nem pedig ember. De azok között, melyeket észbeli tehetségemmel felfoghatok, semmi sincs olynemű, mire nézve azt mondhatnám: "Az Istenhez nem méltó, hogy így szólott vagy így cselekedett." Sőt ellenkezőleg, minden tárgy Istenhez méltó világosságban tűnik fel. Az ő végzései, mennyire azokat felfogni képes vagyok, végetlen dicsők! Ő a közös jólétet mindig a legnagyobb mértékben eszközli; ő képes a gonoszból jót előteremteni és tettlegesen előmozdítani mindazoknak boldogságát, kik őt szeretik és félik! Ha fölöttébb tágas mezőre nem vinne, kiterjeszteném előadásomat az Ó-Testamentumra, a szent írásnak első részére is.

Kész vagyok tehát a feleletre, minthogy hiszem, hogy az Új-Testamentumnak írói Istentől valának lelkesítve. De miképp fogtok ti számot adni, kik a keresztyén vallást megvetitek? Hol szereztek a tudományos nevelés nélkül való emberek oly igaz és fenséges fogalmakat a legfőbb valóságról? De a bizonyságtétel még csak akkor jelenik meg a meggyőződésnek teljes erejében, hogy ha az Új-Testamentumot egyéb emberi írományokkal hasonlítjuk egybe. A görög és római költőknek művei mindenektől magasztaltatnak! Ti azokat csudáljátok! De tekintsük meg csak azon isteneket, kiket eme férfiak, – mint a régi pogányoknak hittanári – lerajzoltak

és dicsőítettek, és azt fogjuk találni, hogy azoknak bujasága, versengése, bosszúállása, szenvedélye és magukviselete annyira visszataszító, hogy a lélek már csak az egybehasonlítástól is borzad! És mégis, mily magasra emelkedtek eme bölcsészek a dicsőségnek évkönyveiben! De midőn némelyeket közülük az istenséget tagadni halljuk, látjuk, mint zárják ki mások a világnak kormányzásából; és midőn eme bölcsek legjelesbikénél is, Istenről egy józán gondolat mellett, tíz esztelenre akadunk, meglehet, hogy tán míveltebb társaságra találunk, de mindenesetre olyanra, mely csak kevésb mértékben tanulságosb a költőknél. Szinte oly szükségtelen megállapodnunk a napkeletiek Brahma és Buddha tisztelőinél is, kiknél hasonló ízlésre találnak, s kiknek istentiszteletük hasonszínben mutatkozik. – Mohamed, mint megjegyeztük, különös kedvence a keresztyén vallás ostromlóinak. Figyelmezzünk istenrőli tanítására, s csak azon egyet említsük meg, hogy az Ó és Új-Testamentum utánképzés végett kezében volt, és ő mégsem tette. Istenről adott rajzai durvák és fenyegetődzők. Némelyeket Isten tulajdonaiból elfeledett, s ennélfogva az ő Istene tökéletlen. Egyedül a judea- és galileabeii férfiak voltak képesek Isten lényét leírni. És ők ezt oly szerencsével vitték végbe, hogy korunkban a legmíveltebb országokban sem mondhatja senki: "Ti Istennek valamely tulajdonáról megfeledkeztetek, mi előadástokon javíthatunk." Avagy nem Istentől oktattattak-e mind erre?

18

2. szakasz
Jézus Krisztusnak jelleméről

Bár mi sem volna egyéb az Új-Testamentumnak más könyvektőli megkülönböztetésére, ez már magában is elegendő lenne elsőségének bemutatására, hogy itt valóságos, nem pedig képzelt jellemről van szó, az magából, az előadásból szembetűnő. Emberi ész oly neműt soha sem gondolhatott volna ki. Hozzá hasonlóra nem találunk a régi irományokban; Plato és Sokratesnek sejtelmük sem volt róla. Ilynemű születés, élet és halál az emberi fogalom határin túl esnek, mert az emberi képzelet emberi szenvedélyek és törekvések által vezéreltetik és korlátoztatik. Itt az alaknak különös összhangzása mellett bizonyos eredetiseg és a rajznak természetes vonásai is mutatkoznak, melyek azt tanúsítják, hogy az arcképp valóságos személynek levett képmása, nem pedig a festőnek agyában született képzelet műve. Ezt kiváltképp Krisztusnak életéről mondhatjuk. Az ítélettel bíró olvasó azonnal észreveszi, hogy ez nem valami regény, vagy lángésznek erőlködése, valamely sohasem létezett nevezetes egyén előteremtése fölött, hanem valóságos személy, ki a Földön élt, szenvedett és meghalt, és úgy beszélt, úgy cselekedett, amint róla megíratott. Ha valahol különbséget tehet az emberi ész a valóságos élet és költészet közt, annak bizonyosan itt van helye, mert itt ezer körülmények érintetnek, melyek igen bő alkalmat nyújtanak az egyiknek másiktól megkülönböztethetésére. Valamely írónak tüzes képzelődése azt hitetheti el ma-

gával, hogy vitézének tettei természetesek és azon jellemnek, melyben őt különféle helyzetekben rajzolá, megfelelők, sőt hogy teljesen összevágó azokéval is, kikkel érintkezésben volt. De egy oly olvasó, ki az emberi életnek különös körülményeibe jól be van avatva, itt, más pedig ott talál benne valami természetellenes dologra és így fel van fedezve a rege. Krisztusnak életében efféle helytelenségek nem fordulnak elő; itt minden a maga illő helyén van. Avagy a galileabeli férfiak az ámítgatásnak oly nagy mesterei voltak-e? Nem! Természetes tehát a következmény: "Hogy ők valóságos történetet írtak."

Más megfontolásra méltó körülmény, mely az Új-Testamentumot kiváltképp jellemzi, Krisztus jellemének tökéletessége. Olyan egyén rajzoltatik itt le, ki minden tévelygéstől és bünlől ment és kinek bölcsessége és jósága tökéletes. Ezen jellem az evangéliumnak nemcsak néhány, végén való dicső mondataiból tűnik ki, hanem életének és halálának egész történetéből. Jézus sok és különféle helyzetekben állíttatik előnkbe. Ő mint egymástól nagyon különböző tárgyakról szóló rajzoltatik; majd nyájasan társalkodik barátival; majd a néphez szól; majd elleneinek szidalmazására felel; majd mint működő, majd mint szenvedő áll előttünk, mégis csak egy szó sem fordul elő, mely a bölcsesség parancsaival ellenkeznék, egy tette sincsen, mely a becsületesség törvényével meg nem egyezne. Gyakran a legkísértetteljesebb körülmények közé helyeztetik, és szövevényes s váratlan kérdésekkel terheltetik, de az ő végetlen bölcsessége feleleteiből

és magaviseletéből mindenkor kitűnő, és őt valamely esztelenség vagy bűnről senki sem vádolhatja. Nála, mennyei atyja végzése szerint a zsidók által reáhárult legkeservesb szenvedések között sem találsz, sem Isten elleni zúgolódásra, sem emberek elleni gyűlöletre, sem bosszúállásra, sem szidalomra. De ő nemcsak nemleges erényben mutatkozik, hanem Isten akaratjának is teljes engedelemmel hódol. Júdással való bánásmódja, midőn általa elárultatott és ellenségeinek eladatott; Pilátus előtti magaviselete, Jeruzsálem leányaihoz intézett szózata, midőn szenvedéseit siraták, és a keresztfán ellenségeiért való könyörgése; mind ezek, jóságának legmagasztosb és legtisztább indulatát mutatják. Nála legkisebb mértékben sem mutatkozik sem valamely rossz szenvedély, sem valamely illetlen szó, sem tudatlanság, sem hiba, sem gondatlanság; benne minden merő igazság és bölcsesség. Rajoskodásnak [rajongásnak] és babonaságnak e bámulatos személyben helye nincsen. Benne kezdettől fogva végig az erénynek és jóságnak teljességére találunk.

Kitűnő tehetségű férfiaknak, kik állandóan majd ez, majd amaz kötelességgel foglalkoznak, s kik éppen azáltal nehéz és kísértetteljes helyzetekbe jutnak, fölötte nehéz minden megrovástól távol maradni. Majd elhamarkodva szólnak, majd józan megfontolás nélkül mívelnek valamit, majd meggondolatlan szemrehányást tesznek, majd fölötte keserű választ adnak. Krisztus hivataloskodásának kevés éveiben, a jó tetteknek és tényleges szolgálatoknak nagyobb száma összpontosul, mint más 70 éves embernek hosszú életében, ki gyermeksége óta szol-

gálta Istent. Benne semmi tökéletlenség sem létezik : "kicsoda közületek" azt mondja legengesztelhetlenobb ellenségeinek és nektek deistáknak, "kicsoda közületek, ki engem valamely bűnről győzhet meg." Vizsgáld meg Jézus életét tökéletesen és minden éberséggel. Négy férfiak által íratott az meg és én bátran állíthatom, hogy semmit sem fogsz benne találni, ami jelleme tökélyén valami csorbát ejtene. Más könyv egy sem mutat fel hason példát! Néhány dicsérettel teljes lapokat lehet ugyan hiba nélkül írni. A nyugalmas és munkátlan élet sok feltűnő hiány nélkül jellemezhető; de oly sok oldalról elfoglalt élet, milyet az Új-Testamentum Jézus Krisztusban bemutat, kívülötte még nem létezett, és ezzel, tökéletes jellemének rajzolásában, a nehézségek is ezerszer nagyobbítvák, nekik mégis íme sikerült! Ily példát nem mutathatnak elő sem a régi, sem a mai világnak emberei. És ha tekintetbe vesszük az írókat, azoknak nevelését, életnemét, társalkodását és egybeköttetéseit, méltán kiálthatunk fel csudálkozva: Miért valának egyedül ezen férfiak képesek arra, mit a régi és mai világban oly sok hason törekvésű férfiak hiában kísértettek meg? Képtelen vagyok más feleletet adni, mint ezt: "hogy ők Istentől oktattattak."

Még egyéb említésre méltó körülmény is van Krisztus jellemében, mely még az előbbinél is nevezetesb. Míg az evangélisták egyiránt úgy szólnak róla, mint ki emberi természetet öltött magára: egyszersmind úgy is tesznek említést felőle, mint embernél nagyobb származásúról; mert ő nem csak ember, hanem Isten fiának is neveztetik. Itt

tehát Jézus jellemének előadásában új nehézség támad. Emberi tökélyein kívül, elő kell adni azon magasztos méltóságot is, mely illeti "az Igét", mely kezdetben vala Istennél, és az az Ige Isten vala, mely által mindenek teremtettek. És mi ezt sem nyomozzuk hiában. A legméltóbb leereszkedéssel, mely valaha az emberi természetet díszesíté, az érzelem és magaviseletnek oly neme egyesül itt, mely Isten fiához illő, s fenséges rangjának teljes mértékben megfelel. Jézus beszéde tekintélyteljes, hatalmáróli öntudata ígéreteiből kivehető és áldásait úgy osztogatja, mint kinek joga van azokkal rendelkezni. Minden dologban, helyen és időben ment levén a kevélységnek és kérkedésnek legkisebb visszatükrözésétől is, mesterhez illő fenséges életét mutatta be annak, "ki leszállott a mennyekből, hogy a világ éljen általa; ki az Atyának egyetlen egyszülött fia volt, teljes kegyelemmel és igazsággal." (János ev. 1,1.2; János 1,14; 3,13–15)

Az Úr Jézust illetőleg van még egyéb tárgy is, mely megfontolásra méltó, s mely szinte igen fontos, ti. hogy az evangélisták nem valamely népszerűséget hajhászó jellemet írtak le. Benne a csalárd embernek egy szokott jele sem látható, s a zsidó nép tapsa utáni sóvárgás fel nem lelhető. Ez Messiást vár, ki őket győzelemre vezetendi, ki minden ellenségeiket meghódítja, és őket földi méltóságokra segítendi. E tekintetbeni reményük pedig nagy, forró és tartós volt; ők ezt anyjuk tejével szítták magukba és atyáiktól örökölték. Azok, kik őket ámítgatni törekedtek és kedvüket kívánták megnyerni, hízelkedtek előítéle-

teiknek és világi dicsőséget ígértek nekik. Eképp cselekedtek a hamis Messiások. Mi ezeket a hadsereg élén látjuk, hogy fegyvereikkel a zsidó népnek dicsőséget, hírt és nevet szerezzenek. De a názáretbeli Jézus oly módon lépett fel, mely egészen váratlan volt, mely minden reményüket megsemmíté és elméjükből az arany álmokat, melyekkel oly soká gyönyörködtettek, kiűzé. Szóval: oly dolognak megsemmisítését tapasztalák, mely reményüknek védhorgonya volt és elméjüket teljesen elfogá. De ezen reményökbeni megcsalatkozásnál még többet is tapasztaltak; Jézus ti. országának alattvalóítél éppen ellenkező indulatot kívánt, s ezt saját példájával erősíté meg. Ahelyett, hogy forró vagyaikat nevelné, a zászlót kitűzné, győzelemre és dicsőségre vezetné őket, azt mondja: "Az embernek fia jövendőben adattatik a bűnösök kezébe és megostorozzák és megcsúfolják és halálra ítélik őtet." Sőt még többet tett, ahelyett, hogy pogánynépek fölötti elsőségükrőli véleményükben őket megerősítené, sokféle hasonlatossággal élt, melyben azon kedvetlen és őket lealázó igazságot ismerteté meg velük, hogy a pogányok is részesülendnek a zsidó népnek szabadalmaiban és hogy minden nemzetbeli emberek, kik az evangéliumot hiendik, egy szent atyafiúi szövetségbe fognak összeforrni. – Ilyen-e az ámítgató embernek magaviselete? Vajon akár a lerajzolt személy, akár az írók, támaszthatnak-e gyanút maguk iránt, hogy zavarosban halászni szándékuk. *)

*) Anélkül, hogy engedelemért esedezném, bízvást számolhatok olvasóimnak köszönetére, ha itt, Krisztus jellemének mesteri kéztől eredt nem kevésbé igaz, mint szép és utánozhatlan rajzát közlöm:

"Ha megvallom neked, hogy a szent írásnak méltósága engem csudálatra ragad, s az evangéliumnak tisztasága áthatja egész szívemet. Olvasd bölcsészeink munkáit és meglátod, írásmódjuk minden ragyogása mellett, mily csekélyek és megvetendők a szentírással egybehasonlítva. Lehetséges-e, hogy könyv, mely ily egyszerű és fenséges, puszta emberi mű volna? Lehetséges-e, hogy olyan szent személy, kinek történetét az tartalmazza, csak merő ember lenne? Avagy utánozza-e valahol valamely ábrándozónak vagy hírszomjas hitfelekezetesnek beszédét? Mily nagy a kellem, mily nagy a tisztaság az ő erkölcseiben! Mily vonzó magaviselete! Mily fenségesek elvei! Mily mély bölcsesség rejlik beszédeiben! mily lélekéberség válaszaiban! Mily nagy kívánságai fölötti uralkodása! Hol van azon ember, hol azon bölcsész, ki úgy élhetne és úgy múlhatna ki a világból, távol minden gyengeség és kérkedéstől? Ha Plátó a képzelt jó férfiút leírja, kit hibái fölötti minden szégyene mellett, az erény legnagyobb jutalmára tart méltónak, ő ezzel Jézus Krisztusnak lelkületét adja elő. A hasonlatosság itt oly nagy, hogy azt minden keresztyén egyháztanárok észrevették. – Mely nagy elfogultságnak és vakságnak kell lenni abban, ki (Sokratest) Sofronikusnak fiát (Jézussal), Máriának fiával hasonlítja egybe. Mely végetlen különbség van közöttük! Sokrates kín és gyalázat nélkül halván meg, jellemét mindvégig könnyen megtarthatta; de ha halála, bármily könnyű volt is az, életét meg nem koszorúzta volna, kétkedni lehet, vajon Sokrates, minden bölcsességét egybevéve, több volt-e hiú álbölcsésznél. Ő találta ugyan fel, miképp mondják, az erkölcstannak elméletét, mások azonban ezt már őelőtte gyakorolták, s így csak mondania kellett azt, amit egyebek míveltek és példáikat parancsolatokká alakítania. De hol tanulhatta volna meg Jézus népe tanítóinál azon tiszta és fenséges erkölcsiséget, melyre nézve egyedül ő adott nekünk parancsolatot és példát? Sokratesnek halála, ki barátival békességben bölcselkedik, oly kellemetesnek látszik, mint azt csak kívánni lehet; de Jézusnak halála, ki halálos kínjainak közepette egész nemzettől szidalmazva, sértve és vádolva múlt ki az életből, a legrettenetesebb, melytől az ember valaha tarthat; Sokrates a méregpoharat véve, áldást mondott a könnyező törvényszolgára, ki azt neki átadá; Jézus pedig gyötrelmes kínjai közt imádkozott irgalom nélküli kínzóiért. Úgy van! Ha Sokratesnek élete és halála bölcs emberhez volt illő; Jézus életéről és haláláról azt mondhatjuk, hogy az Istenhez volt méltó. Vagy tán merő költészetnek tartsuk mi az evangéliumi történetet? Valóban barátom! a költészetnek bélyegét legkevésbé sem hordozza homlokán; de igen Sokratesnek életrajza, melyet egy halandó sem von kétségbe, mert ez korán sincs oly hitelesen bebizonyítva, mint Jézus Krisztusé! Efféle vélekedés ahelyett, hogy segítne a nehézségen, ezt csak más helyre teszi át, mert sokkal nehezebb elgondolni azt, hogy többen írtanak volna egyetértve efféle történetet, mint hogy csak egy ember tette annak tárgyát. A zsidó írók, oly beszédre, mint az evangéliumban foglaltatik, tehetetlenek, s oly erkölcsiség és gondolkozásmódtól idegenek voltak; igazságának jelei oly szembetűnők és oly utánozhatlanok, hogy a költő magánál a hősnél is bámulandóbb egyén lenne!" – Rousseau.

Mily egy elme! mely ily szép és igaz ítéletre képes. Az Új-Testamentumnak isteni eredete ragyogó fényben állíttatik elő! De mily szív viszont, mely ellenáll mindezen bizonyítékok erejének és ily jeles igazságok dacára is eltompulva azt mondja: "Én az evangéliumban mégsem hihetek."

A forma és mód, mely szerint a tanítványok Krisztus életét előadják, szinte szokatlan

és különös figyelmünkre méltó. Itt a maga nemében valami tökéletes van s hozzá hasonlót az em-

beri tudományosságnak egész köre nem nyújthat. Hogy az evangéliumot író férfiak mesterüket szerették, az sokkal nyilvánosabb, hogy sem tagadhatnók. Az ő lemondásuk minden világi elsőségről és reményről, az ő teljes átadásuk az Úrnak szolgálatára, és az ő emiatt tűrt sokszoros és keserves szenvedéseik, elegendőleg tanúsítják, mind egyenesszívűségüket, mind legbensőbb szeretetüket. Tán elragadtatva írják le Jézus életét és halálát? Megvizsgálván a dolgot, effélére nem találunk. A leveleknek írói lelkesedéssel szólnak ugyan tökéletességéről és szeretetéről, de a próféták szintén azt teszik. Ésaiás különösen a megfeszítésnek mindazon megható jeleneteit rajzolja, melyek valamely mélyen megilletődött nézőben támadhatnak. De az evangélistáknál tökéletes az elmenyugalom! Emberi buzgalom ezt tán közönyösségnek nevezné. Nem kísértik felgerjeszteni olvasóiknak indulatait s azzal, amit elbeszélnek, saját érzelmeiket egybe nem keverik. Krisztusnak az egész evangéliumban nincsen egy ajánlata sem, valamely dicsbeszédnek nemében. Ők az ő csudáit és bámulatos tetteit a-

nélkül adják elő, hogy azokat dicsérnék, még pedig oly nyugalommal, mely első szempillanatra megmagyarázhatlannak látszik. Legtávolabbról sem igyekeznek ők azokat magasztalni, hogy csudálkozást idézzenek elő! – Nem, midőn szenvedéseiről és haláláról szólnak és a zsidóknak kegyetlenségeiről, nem adnak helyt az indulatoskodásnak és szomorkodásnak, sem az ő ellenségei elleni kifakadásnak; itt nincsen a szenvedő iránti részvétnek kifejezése, sem Júdás és a főpapok ellen valami keserűség. Úgy beszélnek el mindent, mintha a dolog őket nem is illetné. Midőn Xenophon Sokratesnek halálát leírja, mi természetesen látjuk kifejezve annak érzelmeit a szenvedőveli rokonszenvben, erényeinek ajánlásában és ellenségeinek vádolásában. Mi okból nem találjuk mi ugyanazt Jézus életíróinal? Ez annál feltűnőbb ezen férfiakban, minél kevésbé voltak jártasok érzelmeik eltitkolásában. Bizonyosan felsőbb kalauz vezérlete alatt működtek.

3. szakasz
Az emberi természetnek ábrázolata

Istennek kinyilatkoztatásaiban e tárgyról bízvást várhatunk különös oktatást, s nem is fogunk megcsalattatni. Egy azon leghasznosabb foglalkozások közül, melyeket a legkitűnőbb bölcsészek tanulmányul választottak, az emberi szív vala, nevezetesen pedig a tetteknek kútfejeit és az innen eredő hatásokat igyekeztek kikutatni. De hol fogunk mi az emberi természetnek oly igaz és töké-

letes nézetére találni, mint az Új-Testamentumban. A szív itt szétboncoltatik, és minden részei, még legbensőbb rejtekei is szemünk eleibe állíttatnak. Itt pontosan rajzolvák az észnek, akaratnak és indulatoknak rendetlenségei, melyek az emberi romlottságot képezik. Azon számos csalódások, melyek az embereket, majd saját szívüknek hatásai, majd külső okoknak működése által, fogva tartják, itt felfedeztetnek. Az elvek, melyek az emberek magaviseletére hatnak, majd oktatólag, majd történetek által adatnak elő, és keblünkbe tekintve azt vesszük észre, hogy a rajz igaz. – Annak előszámlálása, mi a gonosz emberek szívében megfordul, olyannyira igaz, hogy mihelyt tetteiknek indokairól, félelmükről, lelkiismeretüknek vádolásáról, kívánságaikról és törekvéseikről van szó, azonnal hajlandók úgy tekinteni magukat, mintha ujjal mutatna reájuk a lelkész. A jó emberekről is szinte van szó, s azoknak hajlamai, céljai, kísértései, nehézségei, reményei, szomorkodásai és vigasztalásai oly tökéletes pontossággal adatnak elő, hogy kivehetőképp egyedül a szíveknek vizsgálója írhatta e könyvet. Bevezet szintén az életnek minden viszonyaiba és körülményeibe is, előnkbe állítja a gazdagot és szegényt, a fiatalt és az aggot, a szerencse és szerencsétlenségben, az életben és a halálban levő embert és mindegyiket jelesen ábrázolja.

Hozzátesszük ehhez még azt, hogy míg e csudálatos könyv a nyomort, az önokozta félelmet és az embereknek hibáit festi, az evangéliumot egyszersmind, mint oly gyógyszert mutatja be, melyet az isteni bölcsesség és kegyelem rendelt. Leírja a

hatályt, melyel az evangélium bír a szívek fölött, megszabadítván ezt minden gonosztól és előteremtvén benne a hitet, szentséget és boldogságot. Előállítva találjuk itt a különféle véralkatnak nagy változatosságát és a szívnek állapotját; és az evangéliumnak ezekre való hatása is világosan adatik elő. A keresztyén ember tapasztalatból tudja és a szemlélet útján meggyőződik, hogy az ábrázolat tökéletes és teljesen igaz és ő ebben dönthetlen bizonyságát látja a könyv isteni származásának.

Ha itt megállapodom, s a dolog fölött gondolkodom, az ámulat és csudálkozás érzetei hatják át szívemet. E könyvnek írói nagyobbára galileabeli halászok voltak, kik éltüknek első szakát munkás foglalatoskodás közt, nem pedig az emberi természetnek tanulmányában tölték, s mégis, az emberi természetnek, mindnyájan ugyanazon szoros ismeretét mutatják s rendszerük is ugyanaz. Éppen ezt bátran mondhatjuk az Ó-Testamentumról is. Ehhez járul még, hogy mint zsidók más nemzetbeli emberektől el lévén választva, ezekkel csak csekély ismeretségben lehettek; és mégis minden nemzet és századbeli emberekről írnak. E könyv reánk éppen úgy alkalmazható, mint az ő idejükben élő emberekre. E könyvvel a régi bölcsészek irományai közül, tekintsük bár akár elmélkedóseik mélységét, akár rajzaik valóságát, akár pedig szemlélődésük körét, egyetlenegy sem hasonlítható össze. De honnan eredt ezen míveletlen embereknek felsősége? Adjon számot erről a deista, ha tud.

4. szakasz
A közbenjáróról és az általa történt megváltásról szóló tan

Hogy köteles az ember Istent teljes szívéből szeretni és felebarátját, mint önmagát, az nemcsak a vallásnak kívánata, hanem egyszersmind az észnek is parancsolata. De jaj! sem az észnek, sem a vallásnak nem volt elegendő hatása, az eredményt előteremteni. Az ember Istent megbántotta és bűne érdemessé tevé őt a büntetésre; mert Istennek szentsége a bűnt szükségképpen gyűlöli és az ő igazsága őt arra bírja, hogy kedvetlenségét, melyet a bűn fölött érez, kormányzásában kitüntesse. Az ember megromlott teremtés, s e romlottsága nyilvános gondolataiból és hajlamaiból. Az emberi nemnek egész története ezt számtalan adatokkal tanúsítja. Ha azt állítjuk, hogy a földön lakozó különféle nemzetek évkönyvei elegendőleg nem rajzolják a rettentően megromlott teremtések érzelmeit és cselekedeteit, akkor bizonyságtétel nem létezik. A vétekrei hajlam és megromlottság éppen oly természetesen és bizonyosan visznek nyomorra, amily természetes, hogy a kő lefelé esik.

Mi úton szabadítathatnak meg azért a bűnös és megromlott teremtések a gonoszságtól és büntetéstől, hogy megújuljanak a jóságra és boldogságra, egy a legnehezebb és legfontosb kérdések közül, melyekkel foglalkozhatunk. Isten méltán vonta meg kegyelmét tőlünk: miképpen fog ő megengeszteltetni ? A bűn az embert félelemmel tölti el Istene

iránt: mint fogjuk elmellőzni a félelemnek okát? A romlottság az embert az istenneli egyességtől idegeníti el, miképp fognak megváltozni gondolkodásmódja és hajlandéságai? Mindezek oly kérdések, melyeket a természetes vallás meg nem fejthet, s melyekre az észnek válasza nincsen.

A bűnbánatot és megjobbulást némelyek teljesen elegendőnek nézték ezen rossznak kiirtására; de ők véleményüket nem gyámolíthatják Istennek erkölcsi kormányzása módjával. A feslett életű igazán és keservesen bánja gonosz kicsapongásait; de a bánat nem gyógyítja meg beteg testét: "őt ifjúsága bűneinek terhe nyomja és vétkeinek szerencsétlen következései kora koporsóba ejtik." A játékos siratja esztelenségét és élete módját megjavítja; de bűnbánata és jobbulása vissza nem adják elvesztett birtokát, s hátralevő éveit szegénységben és szükségben éli át. Azzal, hogy az emberek az igazság kiszolgáltatásának eszméiben Istent követik, helyeslik egyszersmind az isteni eljárást is. A gyilkost elfogják és törvényszék eleibe viszik. Ő bánatját kijelenti, s nincs is okunk annak valóságát kétségbe hozni. De vajon azt hiszi-e valaki, hogy az ő bánatja hatástalanná teendi a törvényt? Ő elítéltetik és halált szenved. Ha tehát az emberek érzelmei Istennek eljárását megerősítik és a bűnbánatot elégtelennek vallják a gonoszság kiegyenlítésére, mi annak hatályáról magunknak ésszerűleg mit sem ígérhetünk. Egyéb védeszköz után kell tehát látnunk, de hol találjuk mi azt fel?

A legfőbb valóságnak rendkívüli közbenjárása e részben szükséges, és az ő kinyilatkoztatása oktat

e tárgyban minket. Jóllehet nagy kérkedés volna tőlünk, mindent névszerint előszámlálni akarni, mit a kinyilatkoztatás magában foglal, mégis bátran mondhatjuk, hogy ami a bűnbocsánatot és a bűnösnek az istenneli kiengesztelődés nemét illeti, annak szükségképpen teljes és értelmesnek kell lenni. Ezek elmellőzhetlen kellékek. Az Új-Testamentum nem is hiúsítja meg e részbeni óhajtásainkat és reményeinket; beleereszkedik mind ezen nehézségek részletes megfejtésébe és minden minket terhelő nyomor ellen gyógyszerrel szolgál. A megtartóróli tan és az általa leendő megváltás minden lapon szemünk elejbe állíttatik, és a keresztyén vallásnak ez tulajdonképpeni szíve.

Ezen megtartó Jézus Krisztus. Az ő személye méltóságának ábrázolásában és a szavak választásában az apostolok ingadoznak. "Ő az atya dicsőségének fényessége és az ő személyének kimetszett bélyege." Zsid 1,3. "Ő Istennek formájában volt, és nem állítá ragadománynak lenni az ő istenneli egyenlőségét." Filip 2,6. "Mivelhogy azért a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese lett ugyanazonoknak." Zsid 2,14. Az ő hivatala minden oldalról leíratott. Mint próféta, pap és király jelenik meg és mi arra taníttatunk, hogy a megtartónak halálig való engedelmességéért, ki most az egekben esedezik érettünk, Isten igazságos, és hogy mindenek megigazulnak előtte, kik Jézusban hisznek. Az ő nevében való hitnek általa nyerjük el a bűnöknek bocsánatját, az istenneli kiengesztelődést és az ő kegyelmének élvezését; Jézus Krisztus megjelenése és köz-

benjárói tetteinek következtében jelent meg a Szent Lélek a földön kiirtani az emberi romlottságot és az elméknek megvilágosításával és a lelkeknek megszentelésével előre alkalmasakká tenni az embereket ama tökéletes és örökkévaló üdvre, mely az evangéliumban ígértetett.

A megtartóról szóló egész tan egyedül a kinyilatkoztatásnak levén eredménye, reánk nézve, annak szüksége, bölcsessége, egészben vagy csak részletesen teendő használatá felől, sokkal nehezebb ítéletet hozni, mint a természetes vallás alapelveiről. Különféle pontok vannak, melyektől e tan függ és melyekkel egybekötve van, mint pl. a bűnnek nyomora és következményei; az általa létrejött igazságtalanság; mi kívántatik meg az isteni természetnek szentségével és igazságával, valamint az isteni kormányzásnak dicsőségével megegyezőleg, a bűnbocsánatra; és melyek azon példák vagy intések, melyeket minden értelmes teremtéseknek adni szükséges? Mindezek olyan dolgok, melyekben eldöntő bíró egyedül az Úr Isten lehet. Ezen magasztos tételeknél eszével senki sem képes tovább hatni, mint mennyire őt a kinyilatkoztatásnak világával Isten vezérli. Különféle részeiben és tárgyalásában e tan eszünk fölött való, de egy esetben sincs az észnek ellene. Az utolsó esetben kárhoztatásra volna méltó, de ezen eset elő nem fordul. Jóllehet sok egyes dolgokban meg nem foghatjuk, miképp eszközöltetett a megváltás, azt mégis világosan látjuk, hogy az Új-Testamentummal megegyezőleg, a világkormányzónak sok érdekteljes szándékai teljesedtek be általa. Ha rendkívüliek az eszközök, a

cél is az, és ha a megtartó nagy és dicső személy, bizonyosan az ő közbenjárása is legmagasztosb, legkegyelmesb, legterjedelmesebb és legtartósabb hatásokat hoz elő a világnak kormányzásában. Meglehet, hogy a megváltás egyéb előttünk tudva nem levő céloknak is megfelel; némelyek tán olyanok, melyek az embert közvetlen nem érintik; mások pedig, melyeknek okát mostani helyzetünkben nem tudhatjuk, s melyeket most velünk tudatni szükségtelen volt.

Ezen tan részére fel kell hoznunk azt is, hogy a természetes és erkölcsvilágnak hasonszerűségével (analogia) is megegyez. Mely sok esetben van egyik személy másik jólétének eszközeül rendelve; úgyszintén némely jótétemények, melyekre magunk szert nem tehetnénk, nem szolgáltatnak-e számunkra mások közbenjárása által? Azért, ha e könyv ilynemű tant foglalna is magában, de mint Istentől eredett elegendőleg bebizonyodnék, az ellene valami szilárd támok gyanánt nem szolgálhat.

Különös figyelemre méltó az is, hogy a közbenjáróról való tan, oly sajátságot ad az evangéliumnak, mely ezt, minden emberi eredetű rendszertől megkülönbözteti. A régi pogány vallások, megőrizvén az eredeti kinyilatkoztatásnak néhány nyomait, e tannak csak gyenge árnyéklatát mutatják. A zsidó bűntőli feloldozás azt már minduntalan szemünk eleibe állítja, és mi annak számos szertartásait csekély részben vehetjük egyébnek, mint a megváltó előrajzának és az általa történt megváltás különféle alakban és tettekben feltüntetett ábrázolatának. De midőn az emberek maguk akartak akár

valamely régi vallásnak javítása által, akár valamely újnak kigondolása által vallásszerkezetet alkotni, ama tannak sem szükségét, sem hasznát át nem látták. Mohamed oly magasra nem emelkedhetett és az üdvözítő által lett megváltás egyike azon dolgoknak az Új-Testamentumban, melyeket ő érintés nélkül hagyott, míg más oldalról abból sokat csent el. Mily kevés mértékben bírnak az e tan helyébe tett tanok reménylett nyomatékkal, a Koránnak minden felvilágosodOtt olvasója könnyen megítélendi. E hiány a mohamedanizmust oly sötét komor rendszerré teszi, mely az evangéliumnak örvendeztető világa nélkül szűkölködvén, a buzgó töröknek félelmes lelkét mindig kétségben tartja, vajon az ő bűnbánatának, imádságainttk, böjtöléseinek, alamizsnálkodásainak és búcsújárásainak mennyisége elegendő-e vétkének eltörlésére és a paradicsom kapuinak megnyitására? A sok régi bölcsészek, kik új vallásos rendszer alkotójának tekintélyét kívánták bírni, úgy állnak előttünk, mint kiknek valamely közbenjárónak szükségéről fogalmuk sem volt. Úgy szinte a mai deisták sem érezték a megváltásnak szükségét, s annak egy részét sem vevék fel irományaikba, jólehet az Új-Testamentumból lopták ki természetes vallásukat. Hogy bűnbocsánatra szükségünk van és hogy az embernek ki kell engeszteltetni Istennel, azt a legokosabb deisták is megengedik. De mivel ők a megváltóról megfeledkeztek, megfeledkeztek az eszközökről is, melyek által a megváltás Isten dicsőségére, s az emberek lelki üdvének megalapítására elérhető; pedig ez hatalmas ösztöne és erős alapja az élő re-

ménynek. Minden efféle meggyőződésű, s komolyabb gondolkozású emberben, nem fognak-e bizonyos gyümölcsként mutatkozni a nyomasztó bizonytalanság, a tébolyító kétség és az aggasztó félelem?

Honnan vették az apostolok-e tudományukat? Ők tökéletes rajzot adtak nekünk az emberi természetről és a legtisztább fényben állíták előnkbe az emberek romlottságát, gonoszságát és nyomorúságát. Ők azzal egyszersmind módszerét tűzték ki ezen gonoszságtóli megszabadulásnak. Az ő tanrendszerük ésszerű, eredeti, az emberi természetnek állapotjához alkalmazott, tökéletes és teljes gyógyszer. Ők azt vallják, hogy minden vallástanaikat Jézus Krisztustól vették. De honnan vette volt ezt maga az Úr Jézus Krisztus? Azok, kik isteni küldetését tagadják, ennek megmagyarázását nehéznek fogják találni! Az ő tanában valami kimondhatlan van és minden más tanoknál feljebbvaló. Magában foglalja az valamint Istennek jogait, úgy az embernek szükségeit is, és miképp az Úr Istent minden ő tulajdonaiban dicsőíti, úgy az embert is teljesen boldogítja. Kicsoda jutott kívülöttük akár a régi, akár a mai időben ily óriási gondolatokra? Pedig Jézusnak nem volt tudományos nevelése. Talán csak az Ó-Testamentum volt azon egyetlen könyv, melyet valaha olvasott. Ő bölcsekkel sohasem társalkodott, s társalgó baráti sem a főpapok, sem a vének, sem az írástudók nem voltak. Állapodjék meg itt a deista és fejtse meg nekünk kielégítő okát az evangélium magasztos felsőbbségének. A keresztyén e nehézségektől ment; mert ő a szent

írásban azt olvassa, és azt hiszi: "Hogy Jézus Krisztus azon egyetlenegy szülött Fiú, ki az Atyának kebelében volt, az elbeszélte nekünk." János 1,18.

5. szakasz
Az evangéliumnak erkölcsi parancsai

Azok, kik gyermekségüktől az Új-Testamentum olvasásához annyira hozzá szoktatvák, hogy annak minden része ismeretes előttük, alig képzelhetik maguknak, mily nehéz az emberek közti viszonyokat oly szorosan meghatározni, hogy mindenki világosan tudhassa kötelességét. Az evangélistáknak és apostoloknak írásai e tárgyban oly tiszta fényt árasztanak el, hogy némelyek hajlandók a viszonyos kötelességek ismeretét úgy tekinteni (melyet a keresztyénség minden tagjai különféle csatornák által egyedül ezen kútfőből nyertek), mint tulajdon elméjük eszméletéből eredendőt és mint az emberi szívben magától, minden fáradság és mívelés nélkül felsarjadzottat. De olvassad csak az Indiai Menunak szabályait, vagy nézd át a régi napnyugoti pogány bölcseknek könyveit és csalódásod csakhamar megszűnend, hogy némely tárgyak itt jól és jelesen adatnak elő, ezt mindenkinek meg kell engedni. Azonban sok pontokban mily hiányosak, másokban mily igazságtalanok, a legtöbb tárgyban pedig mily babonások azok! Némely kötelességek hibásan adatnak elő; mások megcsonkíttatnak; mások egészen kihagyatnak; és sok dolgok parancsoltatnak szigorú kötelesség gyanánt, melyek

nem is azok. Erkölcsi törvénykönyvükben még ott is számos hiányra találunk, hol az emberek iránti kötelességekről van szó. Még nagyobb e hiány, a rendszernek legérdekesb részében, ti. az ember Isten iránti viszonyának és az abból származó kötelességek meghatározásában. Erkölcsi kötelességek helyett más egyébre alig találunk, mint babonás szokásoknak és jelentéktelen szertartásoknak undok tömegére.

Az Új-Testamentumban az erkölcsi parancsolatoknak tökéletes rendszere létezik. Mivel tartozik az ember a vele élő teremtéseknek mindennemű viszonyokban, az tisztán határoztatott meg és hathatósan parancsoltatott. Azt senki sem mondhatja: "Igazságtalanul kívántatik tőlem, hogy atyámmal, urammal, cselédemmel, gyermekemmel így bánjak." Az embernek Isten iránti kötelességei (egy a legnehezebb tárgyak közül, s melyben a pogányok legtöbbet hibáztak) hasonló világossággal és tökéllyel fejtetnek meg. Senki sem gondolhat egy kötelességet sem, melyről azt mondhatnók, hogy oktalan s ennél fogva nem teljesítendő. Bátran felhívhatunk minden embert, nevezzen meg Isten vagy az emberek iránt oly kötelességet, melyet az Új-Testamentum előnkbe nem szabott; vagy mutasson fel valamely kötelességül tett dolgot, melynek oka nincsen s kötelező ereje nem volna? Az egyszerűség, a rövidség, a világosság és a fontosság, mellyel azok rajzoltatnak, erőt kölcsönöznek az igazságnak és irányt adnak az észnek a közönséges kötelességeknek különös körülményekre alkalmazásában.

Az Új-Testamentumot író férfiaknak erkölcstana

tulajdon maguké! Ők azt egy halandótól sem kölcsönözték. Az a forrásnál kezdődik és törvényeket szab a véleményeknek. Parancsolatai a szívnek első működéséig terjednek, megkívánja a szívnek tisztaságát, és az apostolnak mondása szerint: "Foglyul viszi az embereknek minden gondolatát, hogy Krisztusnak engedjenek." 2. Kor. 10,5. Hiábavaló képzelet itt meg nem szenvedtetik és szentségtelen kívánság sem támadhat benne anélkül, hogy a lelket meg nem szeplősítené és magát büntetésnek ki nem tenné.

Mily különböző ezen rendszer attól, mely a görög és római bölcsektől íratott és taníttatott! Mily magas helyet foglal el a pogány erkölcstanítók között, tulajdon személyüknek, jó hírüknek és nevüknek tekintetbe vétele! Mily fölötte hajhásszák mások jó véleményét és a közönségnek tapsát, költőiknek egyike következő versszakban, mindkettőt kifejezi:

"Est pulchrum digito monstrari, et dicere, hic est." (Mily szép, ha ujjal mutatnak ránk és mondják: Ím, ez az!)

A farizeusok is hason erkölcstant gyakoroltak. Kívánságuk az volt: "Hogy az emberektől látassanak és inkább szerették az emberek dicsőségét, hogysem azt, mely Istentől származik." János 5, 44. Ezeket egészen kizárja az evangélium és az önmegtagadást hathatósan parancsolja mindeneknek, kik Isten országának óhajtnak lenni tagjai. Mindeneknek előtte, főképp annak tekintetbe vételét kívánja, ami Isten előtt kedves; az embereknek

tanácsát pedig csak annyiban, mennyiben Isten végzésével megegyezik, és rajta alapszik. Megparancsoltatott ugyan Jézus tanítványainak: "Hogy fényljék az ő világosságuk az emberek előtt;" de a cél nem az volt, hogy másoktól bámultassanak és dicsértessenek, hanem az, hogy akik látják az ő jó cselekedeteiket, "dicsőítsék az ő mennyei Atyjukat." Máté 5, 16.

Az Új-Testamentumnak erkölcstana tiszta maradt mind azon emberi keveréktől, mely még minden emberi tanrendszert előbb vagy később megszeplősített. Nem engedi meg a féktelenséget, nem kíván komor szigorúságot; nem foglal magában babonaságot s nem elégszik meg azzal, ha csak egyes kötelességek vétetnek tekintetbe. Mely sok féktelen cselekedetek tűretnek el és hagyattatnak jóvá a pogány és mohamedán vallásban; az evangélium ellenben egyre sem ad szabadalmat, még csak gondolatban sem. Mily nagy seregére találunk a babonás szertartásoknak minden pogány törvénykönyvben, a Koránban és Talmudban, mely a későbbi zsidók bibliája. De vegye az Új-Testamentumot Krisztusnak legkérlelhetlenebb és az Új-Testamentumban legjártasb ellensége kezébe, és mutasson ki csak egyet is. A vallásos gyakorlatokbani önkínzás és szigorúság kezdettől csakhamar meggyökeredzett az emberi kedélyben, és mily nagy szerepet játszott az ókor vallásaiban, mennyire otthonos most is Mohamed követőinél és a zsidóknál, sőt sok keresztyéneknél is. De efféle szigorú vallásos kínzásoknak megszenteltetését hol találjuk fel az evangéliumban? Még távolról sem említtetik

azon eszme, hogy ilynemű dolgokkal az ember kedvesebb lesz Isten előtt, vagy hogy általuk tökéletesb állapotba emeltetik. Ha a vallás történeteit átnézzük, sokszor adatik ugyan alkalom azon tapasztalásra, hogy az erkölcsi kötelességeknek helyébe szertartások helyeztettek és hogy egy kötelességbeni buzgalom vagy pontosság, térítvényül számíttatott be, másoknak elmulasztásakor. Kötelességeink teljesítésében egyoldalúságot az evangélium meg nem enged, hanem tökéletes engedelmességet kíván és fennhangon hirdeti: "Hogy valaki vétkezendik egy dologban, az egész törvénynek megrontásában bűnös." Jakab 2, 10.

Miképpen lehettek már ezen könyvnek írói képesek, az erkölcsiségnek oly rendszerét felállítani, melyen a világ tizennyolc századok lefolyása után sem javíthat semmit; meg az indiai, görög és ős római bölcseknek tanrendszereiben számtalan hibák jöttek napfényre és számtalan javításokkal bővíttettek. A deista köteles erről ésszerúleg számot adni. A keresztyén nagyon könnyen fejti meg: Az evangélisták és Krisztus apostolai "a Szentlélektől indítva szóltak." 2. Péter 1, 21.

6. szakasz
Jövendő éltünkbeni sorsunknak az Új-Testamentumban rajza

Nagy előnye van azon írónak, ki magának oly tárgyat választ, mely emberi ésszel utolérhető és melyről szemlélet, tapasztalás vagy elmélkedés után

mindenki ítélhet. Jövendő jutalmaztatásunknak vagy büntettetésünknek állapotja mesteri tollat kíván, ha csak valami tűrhető bizonyossággal akar is írni róla valaki. Annak átnézése, mi e tárgyról nyilváníttatott, ezen észrevételnek igazságát kitüntetendi.

A görög és római költők, kik a régi kornak legmíveltebb nemzetei közt a pogány istenészetnek tanárai voltak, előadják a jó embereknek haláluk után bekövetkezendő boldogságokat és a gonoszoknak szerencsétlenségüket. De mely alávaló e boldogság! Ez abból áll, hogy ütközeteikről beszélnek, hogy verseiket mondják el és hogy egymásnak hízelegnek. Az, ki ismeretes a földön levő embereknek iparkodásival, ha csak legkevésb költői képzelettel láttatott is el, amaz ábrázolatot, legalább az eszméket illetőleg, könnyen meghaladhatja. A szerencsétlenségnek állapotja valamivel jobban íratik le, de ez is kicsinyes és alávaló.

Mohamed, ki az Új-Testamentumot valamennyire ismerte, tán azon szándékkal, hogy rajta javít és kiesb alakba önti, a jövendő életről saját eszméivel ajándékozott meg minket. Ő ugyan hízeleg a kíváncsiságnak, de gyermekes ábrázolatai átalában csömört okozók. Az üdvözültek jutalom helye, minden érzéket és minden vágyat igénybe vesz, ez valami epikureus és kéjenc embernek boldogsága. Az általa rajzolt boldogtalanságnak állapotja utálattal és borzadással tölti el a lelket, ez valami arab vad képzelődésének műve, ki a legbaromiabb kegyetlenséget képes szemlélni és kigondolni. –

Az újabb deisták e részben már visszatartózkodóbbak voltak. Nehányan közülük a halálról már

úgy beszéltek, mint az emberi lét végéről. De e tanban valami oly fölötte lealázó és egyszersmind annyira esztelen foglaltatik, hogy véleményüket alig magyarázhatjuk meg jobban, mintha azt tesszük föl felőlük, hogy a visszafizetésnek helyétől rettegtek. Mások ellenben, sőt legtöbbek közülük megengedik, hogy efféle hely van, de mit sem mondanak e helyről, min a nyomozó lélek előre megnyugodnék. Van üdv a jó ember számára és némelyek hozzá teszik: a gonoszok sorsa boldogtalanság. De miből áll az üdv és boldogtalanság, azt leírni a deisták közöl elég bátor egy sem volt. Ha jövendő állapotunk tárgya a beszédnek, járatlan jövevényeknek látszanak, kik a dologról kellő ismerettel nem bírván, minket sötétben hagynak. Leírásukban nincs maradandó, minden csak futó árnyék, mely után hiába kapkodunk. A pogány Elysiumnak és Tartarusnak van ugyan valami teste, de ezek sokkal durvábbak, hogysem az ész előtt csak egy szempillanatig is helytálljanak; itt egyedül az olympi játékokba és Dionysius börtönébe vezettetünk. Mohamed rajzolásának is van lényege; de paradicsoma valamely napkeleti szeráj; és az általa festett pokol: spanyol hitnyomozó-törvényszék. A természet legyőzettetik és a kínok nyomasztó súlya alatt összerogy.

Ha az Új-Testamentumot vesszük kezünkbe, egészen különböző jelenetnek leendünk szemtanúi. Itt nem kell tovább is a deizmus szentségében tapogatódznunk, sem mások valószínűtlen állításai nem gerjesztnek undorodást és bosszúságot bennünk. Jézus tanítványainak boldogsága természetes, ártatlan és kedves példázatokban adatik elő és e mellett

mindig hozzá tétetik azon intés, hogy ezek csak példák és egyedül egy jövendőbeli szerencsés helyzetnek leírására valók, mely tökéletes ismeretlen és szentségben áll, és hogy az istenneli egyenlőségből, annak teljes élvezéséből és a tökéletes, bölcs és szent lények társaságából ered. A boldogtalanság természetes tárgyaktól vett hasonlatokban rajzoltatik, melyek tiszteletre gerjesztők és anélkül, hogy érzelmeinket kínpadra csigáznák, a szívet üdvös félelemmel töltik be. Egyszersmind arra is világosan oktattatunk, hogy a kárhozat nagy mértékben rossz hajlamokban és indulatokban, a lelkiismeret mardosásában, a kétségbeesésben és a méltán neheztelő Isten kegyelmének elvesztésében álland. Az Új-Testamentumnak e legnehezebb tárgyak fölötti felsőbbsége minden olvasó előtt feltűnend. Adja elő jól megfontolva ennek okát.

Figyelemre méltó sajátság itt azon mód, mellyel e tárgy kezeltetik. Mikor emberek írnak a jövendő életről, hajlandók képzeletüket szabad szárnyra ereszteni. Ez mindig úgy volt, kivévén a mai deistákat. Innen van, hogy csömörlésig bíbelődnek ábrázataikkal. Hol álljanak meg, azt nem tudják és az írónak áradozó képzelete, az ítéletnek kárára állíttatik előnkbe. Erre mi Krisztus apostolainál nem találunk. Ők méltóságukat itt sem feledik el. Midőn a bizonyos határt megközelítik, fátyolt vonnak a többire. ha ez, egyiknél vagy másiknál lángész eredménye lenne, nem valószínű-e, hogy mások tovább mentek völna? Legalább egy közülük, ki társainál fellengzőbb lélekkel és gazdagabb képzelettel bírt, nem bocsátotta volna-e ezen vonzó tárgynál szabad

szárnyra képzeletét? Ezt természetesen annál inkább várhattuk volna, minthogy némelyikük többi társaik iratait sem látták, s ennél fogva lépteiket intézendő iránnyal és példánnyal sem bírtak. Ezen megjegyzés fontossága csak nevekedik, ha azt az Ó-Testamentum íróira is kiterjesztjük, kikre az szintén alkalmazható. Miképp magyarázzuk ezt meg? Nem isteni kéz volt-e itt a tollvivő?

7. szakasz
Az evangéliumban előterjesztett indokok

Hogy az Új-Testamentum nem valami közönséges könyv, az kitetszik tanaiból, parancsaiból és a jövendő életről való felfedezéseiből. Az indokok, melyeket előállít, ámbár a mondottakban nagy részt már bennfoglalvák, mégis mint önállók, különös szempontból is tekinthetők. Ha a dolgot kellőleg megvizsgáljuk, elhirtelenkedettnek nem mondhatjuk azon állítást, hogy a gonosztóli irtózásra és a jónak elfogadására, következésképpen a nyomornak elűzésére és a boldogság növesztésére, erősebb indokokat azoknál, melyeket az evangélium előnkbe tár, gondolni sem lehet. Itt tetteinknek az emberi szívben rejlő minden rugója mozgásba hozattatik; a remény, a félelem, a szeretet, a gyűlölet, a vágy, az utálat, a háladatosság igénybe vétetnek s érintés nélkül az emberi szívnek csak egy rugója sem hagyatik. Hogy az indokok különfélék, az lényeges haszon.

Nem ismeretes-e a gonosztóli félelem, mint az emberi léleknek egyik leghatalmasb rugonya? Krisztus Urunk és apostolai nyilvánítják Istennek haragját a mennyből, az embereknek minden istentelenségei és hamisságai ellen, és előszámlálják mind azon sok és keserű nyomorúságot, mely a jelen életben a törvénynek megszegését nyomban követi. De a jövendő élet egyedül valódi helye a jutalmazásnak vagy büntetésnek, s az által, ki a bírói széket az ítélet napján elfoglalandja, arra oktattatunk: "hogy a rosszak az örökkévaló kárhozatra vitetnek, hol leszen sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása." – Vajon a félelem szolgálhat-e ennél valamely hatalmasb nézettel azon rosszra való hatalmas hajlamoknak megzabolázására, melyek az emberi szívben léteznek? De más nemű indokok még teljes mértékben és gyakrabban ösztönöznek tettre bennünket. A keresztyénség nem rabszolgák vallása. Félelemmel nem aljasítja le a lelket, hanem átalában nemes és nagylelkű érzelmekkel táplálja és a szeretetnek indokaival, az áldásoknak ígéreteivel és a dicsőségnek reményeivel ösztönzi tettre. Itt végtelen területű térre lépünk, melyen jóllehet sietve kell átmennünk, mégis a kies kilátás örömében részesülünk, midőn tovább haladunk! – A legfelsőbb lény oly egy szóban fejezi ki magát, mely annyira eszmeteljes, hogy köteteket lehetne róla írni. Azt mondja: "Isten a szeretet." A bűnösök és nyomorultak iránt végetlen kegyelme minden lapon szemünkbe tűnik. Az Úr Jézusnak határtalan részvéte és kegyelme, ki a világra jött, hogy felkeresse és boldogítsa azt, aki elveszett,

sőt még a legnagyobb bűnösöket is; és az ő tanítványai iránt való megfoghatlan kegye, – gyakran előforduló és egyik fő tárgy tanaiban. A szent léleknek hatalma és annak megvilágosító, megszentelő és vigasztaló hatásai gyakran tartatnak lelkünk elébe. Istennek népe fölötti atyai gondoskodásn, vezérlése, gyámolítása, jelenléte, szomorúságbani vigasztalása és a halál órájában való atyainál is nagyobb részvéte és segélye, – más könyvekben soha nem használt szavakkal fejeztetnek ki. Mind ezekhez még az is hozzá járul, hogy az örökéletről számunkra levétetik a fátyol és a legtisztább és legnemesb boldogság állapotjának szemléletére szólíttatunk fel, mely mind örökké megmarad és növekedik.

Ilyenek az evangéliumnak indokai, melyeknek közös iránya az, hogy elősegítsék a hitet, szentséget és Isten akarata iránti hódolatot, annyira, hogy az emberek hasonlók legyenek Istenhez. Hatalmasb indokokat senki sem mutathat elő. De miképpen ürítheték ki az aknát -/- ezen halász, sátorcsináló és vámszedő emberek? Mert vizsgáljuk csak a régi és mai pogány vallásban az indokokat, melyekkel Jupiternek, Brahmának és Fónak áldozó-papjai és tisztelői megismertettek! Az ősz elpirul láttukra s elszégyenli magát egybehasonlításuknál. – Jóllehet Mohamednek volt fogalma a jövő életnek jutalmából és büntetéséből származó indokoknak erejéről, mindazáltal, azokat a lélekről a testre ruházván át; – azon gyöngéd, zsenge és az emberszívet elfoglaló érzemények közül, melyek Istennek szeretetéből és a közbenjárónak részvétéből

erednek, sokat egészen kihagyott. – Jól értesített deisták be fogják vallani, hogy íróik sokkal buzgóbbaknak látszanak a babonaság elleni felkiáltásokban, mint azon indokoknak sürgetésében, melyek a természetes vallás gyakorlására valók, s melyeket ez nyújt; de mily kimondhatlan alábbvalók ezek számra, hatásra és értelmiségre nézve, a keresztyén vallás indokainál.

8. szakasz
Azon jellemről, melynek képzésére az Új-Testamentum rendeltetett.

Mi természetesen a vonzódás és hatások után ítélünk meg valamely rendszert; s ezek szerint határozzuk meg, jó-e az, vagy nem? E szabály szerint vizsgáljuk meg az evangéliumot is. Sarktanait már említettük. Nyomozzuk már most azt, minémű jellem előidézésére mérettek ki azok és micsoda színben jelennek meg, midőn az élet mezejére ültettetnek át. A jellemnek valamely rendszer általi képeztetése a gyúpontban egybesített rendszabályoknak, melyek ezen egyesült hatásokat az indulatban és magaviseletben rajzolják, mintegy öszvege. Ha az egészet kevés szavakkal ki akarnám fejezni, tehát az Új-Testamentumnak terve az: "hogy aminémű volt Jézus Krisztus, midőn a Földön volt, tanítványai is olyanok legyenek; és ők maguk is ugyanazt kívánják.

De hogy részleteibe ereszkedjünk a dolognak és a tárgyat teljesebben tekintsük meg: az valódi

keresztyén, ki a gonoszt gyűlöli s a jót követi. Ő szíve állapotját állhatatos figyelemmel kíséri, minden bűnkedvelő hajlam kiirtására törekszik, és csak egyet sem szenved meg. Szereti Istent mindenek fölött, és életének nagy feladata abban áll: tetszeni Istennek, alája rendelni a maga hajlamait és másoknak akaratját. A naponként vett kedvezésérti háladás ég szívében. Étele és itala Istennek akaratját cselekedni, az ő parancsolatait megtartani és a szerencsétlenség közepett is a véghetetlen bölcs és jó isteni gondviselés rendeléseinek veti alája magát állandóan, Jézusra az ő üdvezítőjére tekint, és a megváltásnak áldásait illetőleg benne bízik; Jézusnak példáját folytonosan szeme előtt tartja és állhatatos szorgalommal törekszik, hogy az ő nyomdokain járjon.

Egyszersmind úgy tekinti magát, mint a Földön lévő okos teremtések nagy községének egyik tagját; testvérek közt érzi magát és úgy szereti felebarátját, mint önmagát. – A közjót a maga javának eleibe teszi; tettei minden helyzetben becsületesek, és minden aránylagos, akár családi, akár státusi, akár vallásos kötelességeit lelkiismeretesen elvégzi. Ő irgalmas az ügyefogyottak -/-iránt, kész gyámolítani a szűkölködőket; ellenségeinek megbocsát; a gonoszt jóval, a szidalmat áldással fizeti vissza. – A jó tettben találja gyönyörűségét, s jóvolta kiterjed az egész emberi nemre. Hon, nyelv, vallás, vagy a testnek színe jóvoltának nem határvonalai – az egyedül az emberi természet által korlátoztatik, és akárhol talál emberi lényre, abban atyafira ismer s az ő boldogsága előmozdí-

tásában leli örömét. Minthogy a lélek az embernek legnemesebb része, annak örök boldogsága is legnagyobb gondja.

Míg másokért ekképp érez, senki sem vádolhatja őt, hogy a magáróli gondoskodással felhagy. Szorgalom, becsületesség és hűség jellemzik megszokott életemódját; valamint szívét is az alázatosság, tisztaság, megelégedés, mérséklés és a léleknek békessége és öröme lakja. Azon kívül még oly hősiség találtatik benne, melyben valami isteni vagyon. Ő a jóbani állhatatosságot magáévá tette, s az épségnek és jóakaratnak ösvényén halad elő s meg nem retten sem kísértetben, -/- sem megvetésben, sem ellenzésben, hanem követi azt, ami jó, bár egyedül maradna is. Kész inkább minden nélkülözést eltűrni s a legkínosb szenvedéseknek alája vetni magát, sőt magát a halált is legborzasztóbb nemében elszenvedni, hogy sem elhagyni a kötelességnek ösvényét, vagy lemondani az igazságnak és jóságnak alapelveiről.

Érzem, nehéz kísérlet leírni a keresztyénnek jellemét, és szégyenlem, hogy csak olyan szegény rajzt állíthattam elő; de a dolog jelessége helyrehozandja az előadásnak hiányát. Vizsgáljuk meg azt, s aztán kérdezzük önmagunktól: "Találunk-e más valahol ilynemű szándokra." Mohamed kontár modjára lopván meg az Új-Testamentumot, törekedett ugyan valami hasonneműt előállítani, de hiában, hajlamai az egészet elrontották. A Korán, hitért vakbuzgó vitézeket képez a hitetlenek vérének kiontására, vagy is ezeknek inkább a mészárszékre való hajtására, hogy sem a pásztornak akol-

jába; a test örömeinek szolgáló rabokat képez mind ez életben, mind a jövendőben. A pogány világnak törvényhozói, jólehet némelyek közülük isteni kijelentést igénylettek, Krisztus apostolaítél nagyon eltávozó gondolatokkal és nézetekkel bírtak. Lykurg hihetőleg erős idegű és bátor szellemű férfiú törvénykönyvével azon volt, hogy a Spartabeliek bátor, testileg megedzett és a harcban gyönyörködö emberek legyenek. – Másik a népet dolog- és földmívelésre akarta szoktatni. – Harmadik arra igyekezett őket tanítani, hogy a kereskedésben tüntessék ki magukat. Negyedik törekvése az volt, hogy a művészetben, tudományban és polgárosodásban emeltessenek magasb fokra. De hogy ők oly jellemű embereket neveljenek, minők feljebb ábrázoltattak, az – kivevén az újtestamentumi írókat, Mózest és a prófétákat, kik e könyvnek első részét szerkesztették s kiket ugyan azon lélek lelkesített, – soha senkinek sem jutott eszébe. Mily magasra emeli ez a szentírást minden egyéb könyv fölött. Lehet-e csak gondolni is, hogy ily terv mögött csalárdság lappangjon? Ily jellemrőli eszme nem csak hogy a rossz emberek természetének ellene van, hanem még a jó embereknek tehetségüket is felülmúlja, miből méltán következtetjük, hogy az Istentől eredett.

De tán azt mondja valaki, hogy e jellem merő eszményi. Korántsem! Jézus példájával bizonyította be azt, mit tanítványaítél kívánt; és ők tehetségeik szerint nyomdokain haladtak. Olyan férfiak voltak Péter és János, Jakab és Pál, és ezer egyebek. Találunk ugyan tökéletlenségekre és gyen-

geségeknek jeleire, a hirtelen kísértés megtámadása közben őbennük is; de ők ezeket naponként siratták és keservesen panaszkodtak, hogy a keresztyén jellemnek sok részeiben elmaradtak céljuktól és szabályuktól. Azonban a feljebb megnevezett alapelvek mind uralkodtak szíveikben, elmeállapotjukat rendszerint kormányozták és mind ez magaviseletükből világlott ki. A rajtuk szemlélhető foltok oly felhőkhez hasonlítnak, melyek nyáron déltájban az égen végigfutnak s itt-ott elhomályosítják a napot; de ösvényük az igazoknak útjához hasonlított és napjaik beteltéig teljes erejében fénylett. Későbbi századokban sok ezernyi hason szellemű emberek voltak s még most is sok ezeren vannak, kiknek a keresztyén jellemet valósítani és bemutatni életük legfőbb és legállandóbb célja. A gonoszság zajt üt, de a jóság nem civódik, sem nem kiált! Az égnek villáma és dörgése, fényével és zörgésével magára vonja a közfigyelmet, de a nap csendesen mozog pályáján és zaj nélkül terjeszti áldásait.

9. szakasz
Azon boldogságról, mely efféle jellemeknek az evangélium által történt alkotásából származik

Az előbbi szakaszokban foglalt igazságoknak nyomatossága még szembetűnőbb lesz, ha azon befolyást tekintjük, melyet az efféle jellemnek túlnyomósága az emberi nem boldogságára gyakorol.

Hogy a szerinte alkotott egyénben előidézendi a csendet, megelégedést és békességet, mely Isten barátságának reményéből, a rossz indulatoknak számkiűzéséből, a szent hajlamok gyakorlásábOl és a legnemesb alapelvekből támad; azt az emberi természetnek minden illetékes bírája kész szívvel megengedendi. Legyenek csak valamely családnak minden tagjai áthatva ezen érzemények- és hajlandóságoktól, s az a szeretetnek és örömnek lakása leend. Az efféle polgároktól lakott város, atyafiúi szent szövetség lesz, melyben összhangzat van, melyben a viszonyos szíves szolgálatrai készség a szomszédságot és a társas közlekedést kimondhatlan kellemetessé teszik. Ha valamely ország efféle lakosokkal telnék meg, az oly boldogságnak lenne színpiacává, minőhez hasonlót a világ sohasem látott. Mindenki hűséggel teljesítené hivatala kötelességeit, közlekedésükben becsületesek lennének, a közjót keresnék s az önérdeket alája rendelnék a közjónak. Itt volna aztán igazán békesség, egyetértés és bőség, megelégedés és rendszeretet s a társaság rendszabályainak tisztelete. Ismeretlen lenne a zsarnokság, a fegytelenség és a féktelenség.

Oh! vajha Európa ily jellemű néppel telne be! Akkor az iránt támadna vita, kicsoda indítványozna először a háborúnak véget vetni és a béke helyreállításának dicsőségében részesülni. A béke könnyen meglenne; mert az értekező gyűlésben szavazat nélkül maradna a kevélység, a fösvénység, a nagyravágyás és bosszúvágy, a dicsőségnek kívánása az uralkodási szomj. – Becsületesség, jóakarat, és az ügyefogyottak sorsa iránti részvét lennének

egyedüli tanácsnokok, kik az alkudozásnak gyorsan véget vetnének. Minden embert testvér gyanánt ölelnének, könnyűvé lenne a békés élet, minthogy a harcnak magva az emberi szívben megsemmítetnék.

De egyedül az igaztalanság eltávoztatásával az ily ember meg nem elégednék. Többé nem lévén megszállva gonosz lélektől, melyet hibásan hazafiúságnak neveznek, mely arra tanította s ösztönözte őket, hogy tulajdon honuk nagyságát másoknak romlásával keressék, – kötelességnek és örömnek éreznék egymás jólétét és boldogságát előmozdítani. Az eddig tapasztalt átok helyett a nemzetek egymásnak áldásaivá lennének, és az evangéliumnak értelmében úgy szeretnék a szomszéd nemzetet, mint tulajdon magukat! Mikor pedig azon okok közül egy előfordulna, melyek eddig Európának részeit vérrel öntötték el, akkor a keresztyén szeretet, az egymás iránti engedékenység, az igazságtalanságok megbocsátása, a gonosznak jövali visszafizetése, a bántalmakra jótéteményekkel való felelet, a békességnek és barátságnak köteleit szorosabban és erősebben kötnék meg, mint ez előtt!

De még sokkal messzebbre is kiterjedne ezen isteni alapelveknek befolyása. Europa népeinek eme változásán örvendeznék Ázsia, Afrika és Amerika. Ahelyett, hogy az idegeneket minden nyereségen kapkodni és hatalmuk és kereskedésük növekedését minden eszközökkel látnák űzőbe venni, oly emberekre találnának bennük, kik testvérileg bánnának velük; kik szinte oly készek lennének

jótéteményeket közleni, mint elfogadni, sőt kik inkább igyekeznének velük jót tenni, mint az ő kincseikkel meggazdagodni, az ily dicső változáson elcsudálkozva azt következtetnék, hogy amely alapelvek ilynemű tettekre bírják az embert, azok szükségképpen Istentől valók. – Míg a jóindulatú európaiak velük jót tenni és őket boldogítani, törekednének, kíváncsian tudakozódnának: "Honnan származott ezen nevezetes változás? Annak előtte ti nekünk átkunkra voltatok és borzadással néztünk titeket. A mi aranyainkat, földeinket, sőt személyeinket is elkoboztátok. Most pedig áldásul vagytok nekünk; legfőbb igyekezetetek az, minket jótéteményekben részeltetni. Honnét vettétek ti ezen alapelveket, melyek által valódi új teremtésekké lettetek?"

Olvasd e könyvet, válaszol az európai ember, Új-Testamentumot adván kezébe, mi azt nyelvetekre lefordítottuk, hogy annak használatából valamint mi, úgy ti is bölcsességet, jóságot és szerencsét vegyetek. Sóvárogva nyúlnának e könyv után; ők is olvasnák s az üdvösségre alkalmatosokká tétetnének, és az általa fölviruló szerencse megörvendeztetőleg terjedne el az egész földön. A fegyver szükségtelenné lenne; a tárházak megnyittatnának s a fegyvertárak megürülnének. Azt mondanák: "Ne lássák többé szemeink eme szívrepesztő látványt! Változtassátok át ezen irtóztató ágyúkat földmívelési műszerekké, ezen pusztító golyókat kapává és ásóvá; kovácsoljatok e kardokból ekevasat és ezen dárdákbol sarlókat." Mindenki békességben élne; az elterjedt közlekedés -/- növekedő

szeretetet szülne. Valahol csak ember emberrel találkoznék, atyafiát látná, Isten és emberekhez való szeretet, lakná a szívet, s mindenütt igazságot, egyességet, jóakaratot és örömöt teremne.

A boldogságra oly egyenesen intézett alapelvek, melyek azt mindenféle alakban elősegítik, eredhetnek-e csalárd vagy gonosz embereknek szívéből? A Sátánnak országa így magával meghasonlott volna s annak szükségképpen vége lenne. Ekképp alkotott jellemek avagy nem inkább azt jelentik-e, hogy eredetük odafenn, nem itt alant van? Nem hirdeti-e az ily rajz, hogy annak alkotója maga a végetlen irgalmú és kegyelmű Isten, ki teremtéseinek boldogságában gyönyörködik, és melyet ő oly bölcsességgel állított elő, hogy az minden viszonyba beillik, és mint az egyént, úgy a világot is egyiránt boldogítja. Vagy tán utópiai álomnak mondandják ezt? No! de azt csak megengedik, hogy az kellemteljes álom! De nem természetes eredménye-e ez az evangéliumi alapelvek szívre befolyásának? Nem! ki a szentírást hiszi, annak a most leírt dolgok mibenléte nem képzeleti. A gyenge ábrázolat, mely itt adatott, megegyező az Ó és Új-Testamentumnak jövendöléseivel, melyek a legragyogóbb és legélénkebb színezetben nyíltan hirdetik és írják le az ismeretnek, jóságnak és az egész földön elterjedt boldogságnak teljes állapotát és Jézus Krisztus evangéliumának az emberek szívébeni lakását. Ésa 11,11. Mik 4; János jelen. 20.

Még csak egyre kérlek, hogy a tárgyat alaposan megfontoljad, és annak igaz súlyát tegyed a nyilván való bizonyság mérlegébe.

10. szakasz
Minden feltalálható az Új-Testamentumban, mit egy Istentől jött kinyilatkoztatástól várni lehet.

Azon ember, ki, mielőtt Isten akaratját tudtunkra adta volna, szorosan meg kívánná határozni, mit foglalandna az magában, – ezzel oly képtelenséget követne el, mint mikor valamely angyalnak a világnak alkotása előtt kedve jött volna az Isten által alkotandó világnak ábrázolatát adni! Miután az teremtetett, akkor igenis szerezhet magának arról helyes képzetet; és annak képzetében és különféle részeiben tisztán láthatja Isten bölcsességét, hatalmát és jóvoltát. Szinte úgy vagyunk Isten kinyilatkoztatásával is! – Az emberi nem legbölcsebb tagjainak sötétben kellett kapkodni, mielőtt az adatott és mibenlétét magának senki sem képzelhette tisztán. – Most minden józan okoskodó ember világosan észreveheti, mily jól van az embernek szükségeihez alkalmazva, mily nagyon tünteti ki Istennek tulajdonait, és hogy dicsőségének előmozdítására van rendelve.

Itt nekünk minden ismeretre szükséges dolog kijelentetett. Isten az ő lényéről és korrnányzásáról oktat minket. Isteni eredetet különféle könyvek igényeltek maguknak; de azokban sokra nem találunk, mi Istenről mondatik, és Istennek oly teljes és terjedelmes ismeretére, mindnyájukat egybevéve sem akadunk, mint az egy Új-Testamentumban magában. Az emberi természet valamint alapelveire

így hiányaira nézve is minden oldalról le van rajzolva. Krisztusnak jelleme minden okos lénynek követésre méltó mintát nyújt. A közbenjáróróli tan és az általa lett megváltás gyógyszert szolgáltat az emberek hiányainak és nyomorúságainak ellenében, és megnyitja az örök áldásokra vezető ösvényt. Az evangéliumnak parancsolataiban hajlandóságainknak és magaviseletünknek teljes és tökéletes szabálya foglaltatik. Kimutattatik a jövendőbeli élet és egy tekintetre látjuk mind az igazaknak boldogságát, mind a gonoszaknak kárhozatját, mihez még az is járul, hogy minden indok, melynek szívünkre befolyása lehet, teljes erejében állíttatik előnkbe!

Szóval: nincs itt semmi érdekes dolog, melynek tudomására szükségünk van, hogy arról itt oktatást nem nyernénk. Nem mondom, hogy semmi kívánni való nincsen; mert mi sok ki nem jelentetett dolgoknak tudását is megkívánhatnók! De azt csakugyan bátran állítom, hogy mind az, miről a józan ész elmondhatja, hogy az magaviseletünknek kormányzása és a jelenvaló életnek vigasztalása végett tudásunkra szükséges, itt utánozhatlan egyszerűséggel, tisztasággal és pontossággal van kijelentve.

Az Új-Testamentumot felületesen olvasó ember tán azt mondja: "Mi végre van mind ez mondva, és micsoda bizonyságát adja ez az isteni kijelentésnek?" De ki értelmesen és figyelemmel gondolkozik a dologról, az alapelveket nyomozza s elhatározott annak nagy szorgalommali megvizsgálására, ami Istentől jött kijelentésnek vallja magát, az meg

nem fog nyugodni e kérdésen: "Isteni eredetéről, mily külbizonyitványok léteznek?" – hanem először is azt kérdi: "Milyen dolgok azok, melyeket az magában foglal, mennyei igazságok gyanánt állíttatnak-e előmbe, hogy megtudjam, mi legyen az, aminek gyámolítására adatott e bizonyságtétel?" Ez a haladásnak tulajdon módszere: és aki nem sajnálja fáradságát az általunk állított alapelvek mélyebb vitatásába ereszkedni, világosságukban, szentségükben, kiterjedésükben és teljességökben azokat áttekinteni, azon fontos észrevételben, hogy minden azokban előforduló tárgyak szükségesek az emberi természetnek javítására és boldogítására, – elegendő okot találand azon ítéletre, hogy azok méltók egy végetlen kitűnő lény általi kijelentésre, hogy magukban hordják az ő isteni eredetükrőli hihetőséget, és hogy ha még külső bizonyságtétellel is elláttattak, mint mennyekből jött kijelentés elfogadhatók!