melyre hitem támaszkodik. Min alapszik már e bizonyosság? Ez azon erkölcsi rendben leli alapját, melyet éppen most említénk. Miben keresendő ez, azt rövideden ezennel megmutatandjuk, amivel egyszersmind szép út nyíland a bizonyítványok mezejére való bemenetre is.

A természet világában Isten a dolgoknak bizonyos rendjét állította fel, mely mindenütt egyformán létezik, valamint a napnak és éjszakának változásaiban, a vonzás és súly erejében is. Ez által alkalmatossá lesznek a természet tüneményeinek bizonyossággal megítélésére. Hát az erkölcsi világban tán nincs hason rend s tán nincsenek felállítva törvények, melyeknek ismerete által ítéletet hozhatunk, ha mindjárt nem is föltétlen bizonyossággal, de mégis annyi határozottsággal, mennyi elégséges ítéletünk eligazítására a bizonyságok ügyében. Ez sokkal nyomadékosb amannál, miért is ezt (ti. az erkölcsi rendet) bizodalommal várhatjuk.

Vannak az emberi szívben bizonyos általános rendszabályok, melyeket magaviseletében mindenki tekintetbe vesz, mint a boldogság utáni vágy, a dicsőségnek kívánása, a vett jótéteményekérti hála-érzelem és sok más. Vannak ezeken kívül még néhány különös alapelvei a tevékenységnek, az embereknek különféle jelleméből származók, melyeknek egyike uralkodó vagy vezér elv, mely mint főmozgony hozza mozgásba az okos gépművet, a magaviseletnek irányt ád s az életet rendezi. Látok valamely kitűnő kegyességű embert; életéből Isten s emberek iránti szeretete ezer esetben kivilágla-

nak. A másik, kit ismerek, becsvágyának rabja, nyomozom kora gyermekségétől fogva a szívében uralkodó szenvedélyt, s azt látom, hogy vele együtt növekedett. Ismerek egy harmadikat, kit teljességgel a fösvénység kormányoz; élete egyedüli foglalkozása a – birtok. – Van más valaki, kit figyelemmel kísértem; ez az örömnek hódolt s azzal évek óta mintegy kereskedést űzött; kívánságainak és teste szenvedélyeinek ápolása látszik élete egyedüli céljának lenni. Van egy régi barátom, kivel sok évek óta viszonyban élek s kit mindenkor igaz és megpróbált jelleműnek tapasztaltam, s kire a meg nem számított aranyokat is bízhatnók. Átelleni szomszédja egy országos gazember, ki rászed s megcsal mindenkit, valamikor csak lehet.

Az efféle jellemű emberektől szerzett ismeretből, mely a történetnek példáival szaporíttatik, tűrhető határozottsággal ítélhetjük meg azt, mit fognak az emberek végbe vinni? ha valami kitűnő példája rajzoltatik a kívánságok fölötti uralkodásnak és a kevéssel való megelégedésnek, senki sem mondja: "Hogy Sándor nagy Cézár volt azaz ember." Ha azt adják tudtunkra, hogy szokatlan kegyetlenséggel bántak a foglyokkal, bizonnyal nem Howard úr lesz előttünk gyanús. (*) Ha olyan élet felől hal-

*) E nemesszívű angol jószága legnagyobb részét, szabadságát vesztet szegény embertársaira költötte el; evégett bejárta Europának országait, a kórházak és tömlöcök javítását sürgette és áldozott is. A mostani tömlöcök reformját nagyobb részt ő készítette el.

lunk valamit, mely kívánságaira és szenvedélyeire nézve nevezetes öntagadást gyakorol, mindenki felkiált: "Ez nem Néró, sem Heliogabalus!" Ha valamely rablásról, mely rettentő gyilkolással egybekötve, éjnek idején követtetett el, azt olvassuk, hogy Sokrates vagy Epiktetus vádoltatik azzal, bosszankodással fogjuk elvetni a könyvet és felkiáltani "hogy e vád bizony hamis." E példának sorát ki-ki meghosszabbíthatja!

Azon általános és főleg ezen kitüntetett és különös alapelvek, melyek az emberi szívet kormányozzák, képzik azt az erkölcsi rendet, mely minket képessé tesz az emberi magaviseletnek megítélésére. Az életnek mindennapi eseteiben és jelen szerencsénknek legnagyobb érdekű dolgaiban mi ezen erkölcsi rendnek törvényei által vezérelve meghatározhatjuk, mire törekszenek bizonyos emberek és micsoda eszközöket fognak választani, és ezáltal azoknak lételét és bizonyosságát elismerjük. Hasonlóképp nem alkalmazható leszen-e ez a keresztyén vallásra és az apostoloknak bizonyítványaira? Bizonyosan; mert mi itt az okoskodásnak ugyanazon törvényeiből indulunk ki és a bizonyítéknak ugyanazon neméből, miképp bizonyítványtól függő más dolgokban. Tekintse csak ezt állhatatosan a részrehajlatlan olvasó, ki az igazságot nyomozza, s aztán vegye gondolóra miféle emberek voltak Jézusnak bizonyságai és mily nagy mértékben köteleztetünk hitelt adni az általuk letett bizonyítványnak!

1. Szakasz
A bizonyságoknak minősége és száma!

Képzelhetnénk-e magunknak valamely hivatalt az emberek boldogságára nézve érdekesbet, mint melyet Jézus tanúságára rendelt személyek viseltek, hogy a világ előtt isteni hivatásáról bizonyságot tegyenek? Az ő választásuk tőle függött. Ha ő rabbik, írástudók, vagy főpapok közöl választotta volna azokat, azon gyanúba eshetett, mintha azt tervezte volna, hogy emberi tudomány segítségével akarta megcsalni az embereket. Az által a történt választással a gyanú elháríttatott, Krisztus Urunk közönséges foglalkozású embereket hívott magához a társaság tömegéből. Erkölcsi műveltségüket és jellemüket illetőleg úgy jelennek meg előttünk, mint egyenes szívű, komoly, jó emberek, kik az Ó Testámentumot jeles figyelemmel olvasták, s annak foglalatját jól ismerték.

Két vagy három tanú bizonyságával minden bizonyítéknak célját elérjük. De a tárgy, melyről itt tanúságot kell tenni, szokatlan volt; s azért Krisztus sokkal nagyobb számmal rendelte azokat. Ő tizenkettőt hívott meg. Megengedtetik, hogy ezek elég nagy számmal voltak. Ha ketten, vagy hárman a ravaszság gyanújába eshetnének is, mintha képesek lettek volna valamely hamisság híresztelésére szövetkezni, ezt tizenketten már nehezen vihetik végbe. Azért a bizonyságtételben való közértelmük egyszersmind a bizonyítékok súlyát is tetemesen erősíti.

A választott férfiaknak legjobb alkalmuk volt azt megérteni, aminek bebizonyítására hívattak. Krisztus Urunk baráti körébe vette fel őket! Három évnél tovább laktak vele együtt. Legszívesb barátságával örvendeztette meg őket, s ők teljesen ismerték jellemét, gondolkozása módját, élete tetteit, halálát és minden arra bekövetkezett csudálatos jeleneteket, míg végre szemük láttára vitetett föl az egekbe. Előttük semmi sem titkoltatott el; nem is volt titkolni való. A görög bölcsészeknek voltak titkos (ezoterikus) és nyilvános (exoterikus) tanai. Mohamed mennyei jeleneteket vett ürügyül, hogy a török hívőket házától visszatartsa, s csak azon esetet vette ki, mikor általa meghívattak. Jézusban semmi ehhez hasonlót nem találunk. Őhozzá minden órában lehetett járulni. Tanítványai egész magaviseletét látták, és egész tudományát hallották. Ők vele a legnagyobb, de legtiszteletteljesb bizodalmi viszonyban éltek, úgy hogy egy halandónak sem lehetett több alkalma valaminek megismerésére, mint mely adatott az apostoloknak, mindazon dolgokkal való megismerkedésre, melyek Jézus Krisztus jellemére és hivatására vonatkoztak.

2. Szakasz
Az apostoloknak képességük a Krisztusróli bizonyságtételre

Azokban, kik érdekes tárgyakban tesznek tanúságot, két dologra méltán számíthatunk, ti. fogékonyságra és becsületességre. Lássuk, vajon megvannak-e eme tulajdonok ezen férfiakban.

Jelen esetben középszerű észtehetséggel is megelégszünk. A bebizonyítandó dolog nem valami elvont eszméletnek tárgya, hanem a cselekedeteknek gyűjteménye, melyekre néhány azokból természetesen folyó világos alapelvek támaszkodnak. Melly nagy mértékben bír valaki észtehetséggel, azt világosabban még semmi sem mutathatja meg, mint valamely könyvnek írása. Jézus tanúi ezt cselekedték, és az Új-Testamentum mindenkit meg fog győzni arról, hogy abban az ésszerűségnek hiányára nem találunk, mely őket hivatásukra alkalmatlanná tette volna.

De a főnek, valamint a szívnek egyaránt épnek kell lenni. Az erkölcsi épség föltétlen szükséges a bizonység hitelére, és valósággal az fő dolog. A becsületes vizsgálónak, ki minden körülményt érdeme szerint ítél, meg szembetűnő lesz, hogy ha a készületlen élőszó, vagy írásbani beszédek, ha továbbá a cselekedetek és szenvedéseknek hosszú sora erkölcsi épséget bizonyíthatnak; soha sem voltak becsületesb emberek a földön Jézus Krisztus apostolainál.

Azonban néha-néha megtörtént, hogy jó észtehetséggel és kérdést sem szenvedő jellembeni épséggel bírni látszó emberek, úgy annyira alája vetették magukat a lelkesedés hatásainak, hogy a forró képzeletnek és részegítő szenvedólyeknek esztelen játékává lettek. Ha azért az apostolok mindjárt nem lettek volna is csalárd emberek, de igenis ábrándozók, már ez is haszonvehetetlenné tenné tanúságaikat. Ezen észrevétel igaz, de itt nem alkalmazható. Vizsgáljuk csak éltüknek történetét, s

mindenütt nyilvános a bölcsesség és mérséklet. Vizsgáld ezen kívül irataikat, s ábrándra itt nem találsz, hanem kezdettől fogva végig ép ítéletre. A tárgy a legfenségesb, mely a lelket foglalatoskodtathatja, de a képzelet vad elragadtatásának nyoma nincsen. Vannak mondatok, melyek a léleknek legélénkebb erélyességét és a leghatalmasb hajlandóságnak forróságát fejezik ki, de maga a tárgy azt elegendő okokkal helyesli, s azért itt a lelkesedés – ész s nem képzelet! Valóban, ha a keresztyén vallás ellenségének mellében még csak legkisebb szikrája maradt a becsületnek, kénytelen lesz őket felszabadítani ezen vád alól. (*)

(*) Ha az apostolok azt valóban nem hitték, amit Krisztus feltámadásáról annyiszor tanúsítottak, nem lehettek ábrándozó emberek. Ha ellopták volna holttestét, miképp a katonák állították, maga a tett az ábrándból kigyógyította volna őket. Ha a koporsóban maradt volna, akkor nem a lelkesedés, hanem a csalárdság hirdethette volna csak az ő feltámadását. De magaviseletük azt bizonyítja, hogy a halálróli feltámadásáról megvoltak győződve, ki aztán megjelent nékik, s szemük láttára emelkedett fel az egekbe. Innen volt az ő nemes buzgóságuk az igazságnak terjesztésében, mely egész későbbeni éltüket elevenító. Nevezzék el az emberek ezt ábrándozásnak, – ha úgy tetszik, – de magaviseletük és irataik nyíltan bizonyítják, hogy ők minden emberek közt legtávolabb estek a közönséges, s alávaló értelemben vett ábrándos jellemtől.

3. Szakasz
Az apostoloknak nyíltszívűsége és személyes meggyőződése bizonyságaik valósága felől

Az embernek társalgói illedelméből vagy irataiból a lelkes emberek meglehetős határozottsággal

ítélhetik meg azt: vajon komolyan veszi-e az a dolgot vagy nem? Az Új-Testamentum minden könyvek közt a legnagyobb figyelemmel vizsgáltatott meg mind barátai, mind ellenségei által. Egyik szándék ellenei részéről legalább az volt, hogy hibák fürkésztessenek ki benne. A hamisszívűség és csalás a legnagyobb hibák. De minő felfedezéseket tettek? Ha Mohamed a Koránba oly helyeket hozott be, melyek valami mennyei parancsolatot vagy engedelmet foglalnak magukban feleségeinek szaporítására, olyanokkal sokasítván ezeket, akikre kíváncsi szemekkel tekintett, s ismét elzárván a társaságtól azokat, kiknek féltékenységétől rettegett; nem kívántatik több közönséges észnél a testi indoknak eltalálására. De van-e valami ehhez hasonló az Új-Testamentumi írókban? Jellemüknek minden vonása igazszívű, haszonlesés nélküli becsületes emberekre mutat. Legnagyobb egyszerűséggel beszélik el előítéleteiket és hibáikat. A könyvnek egész tartalmán át az igazszívűségnek legfőbb hangja zengedez. Feltaláljuk itt az igaztalanságtóli állhatatos irtózást, Isten jelenlétének és szentségének érzelét és az arról való mély és tiszta ismeretet, hogy ő minden gonozságért bosszút áll. S ezen egyeneslelkűségük éltóknek és cselekedeteiknek egész folyamában a legnevezetesebb módon mutatkozik.

4. Szakasz
Az apostolok állhatatossága és kitartása a tanúbizonyságtételben

Az apostolok mindnyájan mint Jézus Krisztus isteni küldetésének tanúi voltak és az ő évről évre éltöknek végeig folytatott bizonyságtételük nagyon nyomadékos.

Ha valamely nevezetes szolgálatba jutnak az emberek, szokatlan állásuk és foglalkozásuk által bizonyos időre feltűnő változás történhetik gondolataikban és erkölcseikben, s ők egy kis ideig tán megzabolázzák magukat. De midőn a hatalmas ösztön ereje kifogy, valóságos jellemükben jelennek meg, s azoknak fogjuk őket ismerni, amik valósággal. Ha valami meleg képzeletnek egyedüli buzgóságától ösztönözve fogtak valamely munkához, vagy pedig lángoló szenvedélyek, vagy hamis reménységeknek erőteljes hatálya által, akkor ők, mihelyt tüzük elalszik s reménységükbeni megcsalattatásukat látják, azonnal elhagyják az unalmas helyzetet s több hasznot, örömet ígérő munkához fognak. – Ha Krisztusnak tanítványai valami földi örömélvezet, vagy nyereség tervében egyeztek volna meg, bizonyára rövid idő alatt észrejöttek volna. Vagy tán becsvágy dagasztá szíveiket? Csakhamar azt tapasztalták, hogy a világtól mit sem várhatnak, hanem csak lealacsonyítást. Vagy tán fösvénység vakítá meg őket? Csakhamar észrevehették, hogy nem birtok utáni úton járnak. Vagy tán a kényelemnek és örömnek kedvelése éleszté remé-

nyeiket? Nem sokkal azelőtt teljesen meg voltak győződve arról, hogy az a Jézus Krisztusróli bizonyságtétellel kezetfogva nem jár. De e megyőződés meg nem változtatá magaviseletüket, sem hivatalukról azért le nem mondottak, sem annak teljesítésébeni buzgóságuk nem csökkent általa. Ők rendíthetlen állhatatossággal és lankadatlan buzgósaggal jártak el éltük végeig az ő Uruk ügyébeni tanúságtételben a világ előtt.

Ha tizenkét ember, – akár mint egyén, akár mint valamely társulat elnökei – valami csalás terjesztésében egyezik meg, akkor olyan egyforma a dolog kimenetele, hogy az erkölcsi világ törvényének nézhetjük azt, hogy akármely barátságosak és szívesek voltak is kezdetben, a munka folytatásával egyenetlenek s nézeteikben ellenmondók lesznek, és hogy az, mit a tervezetnek végteljesedéséig a titokban-tartás esküjével és az állhatatosság ígéretével fogadtak és minden hozzá tartozók szeretettel ragadtak meg, haladásában féltékenység, irigység, gyűlölség, kölcsönös vádolás, egymásutáni elszakadás által hátráltatott és utoljára is azzal végeztetett, hogy a gonosz terv felfedeztetvén, hamis szíveikről a fátyol a világ láttára levonatott. De mi Krisztusnak apostolai közt efféle indulatról mit sem veszünk észre. Haldokló-félben is ugyanazon bizonyságtételt adják, melyet eleve letettek. Azoknak egyike árulóvá lett, de semmi fölfedezendö titkai sem valának. "Vétkeztem," így kiáltott fel halálközben, "vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért." Pál és Barnabás hevesen vitáztak, midőn egymástól elváltak; de aztán egyenkint is csak

ugyan azt művelték, amit az előtt egyesülve, ti. hogy a názáretbeli Jézus isteni küldetéséről tegyenek bizonyságot. Pétert és Pált is látjuk rövid ideig viszálykodásban lenni, de heveskedésükben semminemű gonosz csalárdság sincs napfényre hozandó; Krisztus ügye ellen semmi vádjuk sincsen. Kivévén az egy Júdást, kinek szomorú vallomása az Úr ügyének teljesen kedvező; a többieket mind egyig szilárdnak találjuk, kik szeretettel és buzgalommal fejezik ki a világ előtt azt, hogy Jézus a – Megváltó.

5. Szakasz
Az apostoloknak bizonyságtétükérti szenvedéseik

Ha az apostolok valóban nem azon emberek voltak volna, kiknek kijelentették magukat, életük nem lett volna egyéb, mint a szenvedéseknek folytonos színhelye. Mert oly személyeknek, kik gonosz szenvedélyeket táplálnak szívükben és világi örömökért rimánkodnak, elviselhetlen teher lett volna azon szünetnélküli sanyargatás, melynek alája veték magukat az ő lelküknek lelki és isteni dolgok utáni törekvésében, gondolkozásuk, beszédük és cselekedetük teljes folyamában. A keresztyén vallás nem volt a bölcsészek rendszereihez hasonló eszméleti vélemények gyűjteménye, melyek az emberre hagyták tetszése szerint elrendezni életét; hanem az törvényt szab életünknek, mely kormányozza a magaviseletet, a véralkatot, az értelmeket, sőt még a szívnek gondolatait is, és arra szólítja fel őket, hogy előbbi állapotukból egészen kivetkezzenek.

Olyan életet, milyen az apostoloké volt, egyedül az evangélium alapelveinek szívükbeni jelenléte és hatalma tehetett tűrhetővé és valóságossá. De ehhez járul még az is, hogy mesterüknek szellemével telvén be, vallásuk rájuk nézve nem valami bosszantó teher volt, hanem gyönyörűség: "Krisztus igája gyönyörűséges és az ő terhe könnyű volt, minthogy őtőle tanultak, ki szelid és alázatos szívű volt."

De mivelhogy Krisztusban békességük volt, a világon szenvedniük kellett az ő bizonyságtételükért. Ahelyett, hogy kötelességük teljesítésével gazdagságot, tisztességet, vagy örömet szereznének, inkább a legkeservesb sanyargatásoknak tétettek ki. A méltatlanságnak minden nemeiben részesültek; mindenféle bántalmakat tűrtek. Ez velük nem egyszer vagy kétszer történt; keserves tapasztalás által arról győződtek meg, hogy mást semmit sem várhatnak, mint folytonos szenvedéseket, míg a Krisztusról azon bizonyságtételt folytatják, hogy ő a világnak Üdvözítője. Egyikük helyzetének leghívebb rajzát tulajdon szavaiban találjuk fel, ki a többek közt röviden ekképp számlálja elő szenvedéseit: "A sebekben bőségesen, a tömlöcökben gyakran, halálos veszedelmekben gyakorta. A zsidóktól ötször szenvedtem négy negyven csapást egy-egy híján. Háromszor verettettem meg vesszővel; egyszer köveztettem meg; háromszor voltam a tengeren veszedelemben hajótörés miatt, éjjel-nappal a mélységben voltam. Veszedelmes utakon gyakorta voltam; folyóvizeken veszekedtem; [veszélyben forogtam] latrok miatt veszedelemben voltam; veszedelemben voltam az én nemzetségem miatt; veszedelemben a pogányok

miatt, veszedelemben voltam a városban, veszedelemben a pusztában, veszedelemben a tengeren; veszedelemben voltam a hamis atyafiak közt. Fáradságban és nyomorúságban, felvigyázat alatt gyakorta, éhségben és szomjúságban, és böjtölésben gyakorta; hidegségben és meztelenségben." (Korinth. 2. lev. 11, 23–27) Ilyen bánásmódnak voltak alájavetve az apostolok, de mindemellett sem látjuk őket hüledezni, vagy bosszankodni. "Ami Urunk"‚ azt mondják, "előre mondotta volt azt meg nekünk." "Ha engemet háborgattak, titeket is háborgatnak." (János evang. 15,20) Ők a háborgatást valami természetes dolognak nézték és munkájukat ernyedetlen buzgalommal folytatták. Krisztus és az ő ügye iránti szeretetük a bántalmak közepette is úgy fénylik, mint a lángoló tűz. Közöttük csak egy sem volt, ki harcba keveredvén, mesterük halála után, a harcmezőt elhagyta volna; ők helyt állottak éltük végső leheletéig. Az ilyen magaviselet mellett feltehetnők-e mi azt, hogy cselekedeteiknek ösztönei tisztátalanok voltak? Mihly sokkal könnyebb és természetesebb lesz megegyezni abban, hogy ők becsületes, jó és hű emberek voltak!

6. Szakasz
Az apostoloknak vértanúsága mint az ő bizonyságtételüknek pecsétje

Ha az emberek vélemények kedvéért halnak meg, azzal azt mutatják, mily szorosan ragaszkodnak azokhoz. S ha józan ítéletű és jóérzelmű személyek, kik egyéb tekintetben erkölcsi épségűek is,

Úgy cselekesznek, akkor az annak bizonysága, hogy véleményük igazsága felől meggyőződtek. Azonban hasznos és szükséges e hitnek alapját nyomozni. Ha az tetteken alapul, oly tetteken, melyek kézzelfoghatók, számosak, különfélék, súlyosak, többek által bebizonyítottak, melyeknek tudósításában mindnyájan megegyeznek és ahol erkölcsileg volt lehetetlen, hogy megcsalattattak volna, ott vértanúságukat bizonyságtételük végképpeni megpecsételésének kell tekinteni. Ilyen vértanúk voltak Krisztusnak apostolai, és azon tettek, melyekről bizonyságot adtak, minden most előszámlált tulajdonokkal bírnak.

Ha Mohamed azon állítása valóságáért halt volna meg, hogy ő az Alborák nevű állaton látogatá meg a mennyországot, és hogy mindazon visszatetsző dolgok valóságosak, melyeket ő hallott és látott; a bizonyíték oly gyenge, hogy ha legközelebb járnánk is állításához, csak annyiban egyezhetnénk meg: "hogy ő azt állítja, miszerint az valósággal megtörtént." De midőn tizenkét ember minket arról oktat, hogy három évnél tovább éltek Jézussal, hogy hallották beszédeit, látták csudatetteit, hogy tanúi voltak halálának; hogy feltámadása után sokszor társalkodtak vele s látták, midőn felvitetett az egekbe, hogy a nekik adott ígéret szerint részesültek a Szentlélek erejében és hogy képesek voltak soha nem tanult nyelveken szólani, csudákat tenni, betegeket gyógyítani és holtakat föltámasztani (dolgok, melyeket ők gyakran végbe vittek) akkor azt kérdjük, lehetséges-e, hogy ők itt a tetteknek valóságát és bizonyosságát

illetőleg megcsalattak? Itt a kétkedésnek még csak árnyéka sem maradhat fönn.

Lehet, hogy voltak vértanúk kevélységből, kik inkább meghaltak, semhogy véleményükről lemondjanak, s az állításuk visszavételére irányzott kényszerítést megvetve távol voltak attól, hogy önhitük felhagyásával idegent vállaljanak el. Voltak a véleményeknek is számos vértanúi, kiknek halála egyenes lelkűségüknél és azon meggyőződésnél, hogy véleményük igaz, mást nem tanúsít. Mily nagyon különböznek Krisztusnak apostolai mind a kétféléktől, s mennyivel feljebb állanak náluk! Őket igazán a tettek vértanúinak nevezhetjük. A vélemények tárgyaiban félreértés lehetséges, de az igazán megtörtént dolgokban nem! Dolognak súlyát növeli még az is, hogy ők e történt dolgoknak hitelére sem születésük, sem nevelésük előítéletei, sem földi haszonlesés által nem ösztönöztettek. Az ő hitük inkább mindezzel ellenkezésben van, s lerombolja minden előbbi hibás érzeményeiket és szokásaikat. Mi állíthatja tehát elő, ha nem egyedül a tetteknek valósága az ily példátlan állhatatosságnak megfelelő okát, melynél fogva önként veték alá magukat a kínzásnak és a legkegyetlenebb halálnak? Én példátlannak nevezem e bátorságot, mivelhogy az Isten akaratja iránti szent átadással, Istenbeni szilárd bizalommal, a jövő élet áldásainak legelevenebb reményével, sőt az ő gyilkosaik iránt is legbensőbb jóakarattal volt egyesítve, mely magát a legyengédebb könyörületességben és teljes bocsánatot tanúsító nyilatkozatokban fejezé ki, buzgón könyörögvén Istenhez,

hogy azt nekik vétkül ne tulajdonítsa, hanem hogy rajtuk is könyörüljön és őket is jó és boldog emberekké tegye. S ilyen emberek lehetnének-e csalárd emberek? Avagy ők "nem az élő Istennek szolgái-e, kik az üdvre vivő ösvényt mutatják meg nekünk?"

7. Szakasz
Az apostoloknak az nem lehetett szándékuk, hogy rossz eszközök által jó célt érjenek el

Ami Jézus Krisztusnak isteni küldöttségéről tanúsíttatott az apostolok által, még csak egy feltételt engedne meg, ti. azt, hogy maguk készítették egymás közt a vallást, s felőle azt hitték, hogy legfőbb mértékben leend boldogítója az embereknek, és hogy azért igénylették Istentőli származását, hogy az annál hamarább fogadtassék el. Ez okból vitettek ők arra, hogy csodákat és jövendöléseket költsenek; mivel azzal azt nagyobb méltóságra emelvén, egyszersmind az Istentőli származásnak fényében is előtüntették. Még nagyobb buzgóságuknak jeléül tervüknek sikeréért a legkeservesb üldözéseket tűrték, védelméért halálra adák át magukat és igazságát és isteniségét utolsó leheletükig vallák.

De e föltétel homlokegyenest ellenkezik az erkölcsi rendről való minden eszmékkel. Nem is szólván arról, mily valószínűtlen, hogy ezen emberek vagy akárki más is képes volna ily vallást és annak védelmére ily bizonyságokat kigondolni – az

apostolok azt jelentik, hogy ők Istennek tisztelői! S ezt irataik, s magaviseletük is minden oldalról bizonyítják. Ők elismerik, hogy Isten minden hamisságnak és csalárdságnak bosszúállója és az Ő kegyének veszteségét kimondhatlan rettentőnek rajzolják. Ők különösen azon életszabály ellen kelnek ki, hogy az emberek gonoszt cselekedjenek, hogy abból jó következzék, azt állítván, hogy "igaz az ő kárhozatjuk." S vajon ennek kiteendik-e magukat a semmiért? Szenvedések közt töltendik-e ők éltüket, gyalázatos és kínos halálra adandják-e magukat egyedül csak azért, hogy feltételeikkel sértsék meg Istent? Ez lehetetlen! ennek más okát kell adni!