s ezek egyesítve az eddig már idézett közvetlen bizonyságokkal a bizalmasságnak, melyet tiszta szívű nyomozó kívánhat legnagyobb biztosságát adják, s legalább is annyit, amennyi szükséges és elegendő a részrehajlatlan elmének a megegyezésre!

1. Szakasz
Valószínűtlensége annak, hogy az apostolok új vallást költöttek

A világtörténet sok embereket mutat fel, kiknek kedvük kerekedett embertársaikat sokféleképp megcsalni. A vallás, fájdalom! számos és szerencsétlen ámítgatásoknak volt termékeny forrása, és egy rendszer sem találtatik, mely e végre nem használtatott volna. De egyenesen csalás végett költeni valamely vallást, az végetlenül nehezebb kísérlet, mint a már létezőt arra fordítani. Az emberek tisztelői az ó vallásnak, és minden, ami e részben kívántatik, az, ezen tiszteletet nagyobbítni és a csalárd embernek hasznára intézni el; de a másik esetben a tiszteletet még csak teremteni kell; s ennél nehezebb dolog nincs.

Feltenni azt, hogy néhány ismeretlen mesteremberek és júdeabeli halászok új vallás feltalálásának eszméjére vetemedtek, mely ellentétben állott az egész világgal, mely a vallást egészen megakarta szüntetni, s a bálványimádásnak minden nemeit végképp lerontani, az a valószínűség határain messze túl látszik esni. Nekik vezérrajz hiányzott! A pogány regetan sokféle rendszereinek alkotói,

tekintélyes emberek voltak, kik fegyveres kézzel tevék nyomadékossá követeléseiket; vagy mély tudományú férfiak és a buta népnél, – melyet rá akartak venni annak hitelére, amit mondottak, s melytől jósigének tartattak, – végetlenül feljebbvalók. (*) De a polgári társaságnak alsó lépcsőin álló embereknek, kik sem hatalmat, sem tudományt nem igényelhettek, s kiket saját népüknek fejei, mint fölötte tudatlanokat lenéztek, effélét megkísérteni valóban különböző dolog. Az emberek az előtt efféléről mit sem tapasztaltak, s a történet (jóllehet fölötte hihető, hogy az Ó-Testamentumnál egyebet sem tudtak), sem biztatá a sikernek sugarával őket. Istennek kinyilatkoztatása, mely Mózesnek közbenjárása által adatik a zsidó népnek, ahhoz nem hasonlított és ilynemű kísérletre nem bátorította volna őket. S még valószínűtlenebbé teszi az efféle kísérletnek feltételét a keresztyén vallásnak természete. Tán kelleténél több súlyt nem adok azon gondolatnak, ha azt mondom: valószínűtlen, hogy ily emberek ilyesmit gondoltak volna ki.

(*) Talán nem is kellene mondanom azt, hogy új rendszert találtak fel; mert mindazoknak alapzata és anyaga csaknem ugyanaz volt; és midőn a nép közt a már bevett vélemények közös tiszteletben voltak, ők ennek hasznát vették, s hozzá egyedül néhány új megkülönböztető szertartásokat és ünnepélyeket tettek, vagy valamely régi rendszernek különös részét változtatták vagy módosították. E szempontból véve az eszmélkedés még súlyosabb leend.

2. Szakasz
Az Új-Testamentumnak isteni eredetét következtethetjük az íróknak lelki tehetségeiből

Ha valaki kezembe egy felületes és sovány bölcsészeti dolgozatot ád, azt mondván: "Ez Newton Izsák úrnak munkája", – én, mihelyt átnéztem, azt fogom felelni : "Lehetetlen; kegyed nagyon csalatkozik." Ellenben, ha oly könyvet olvasnak el előttem, mely telve a legnemesebb eszmékkel, legmélyebb bölcsességgel, feljebb való mindennél, amire valaha találtam; s én kíváncsian kérdezem : "kicsoda annak írója?" és azon feleletet veszem : "Néhány iskolás-gyermek;" kívánságom támad őket látni. Előhívják őket, s én ha azt kérdezvén. "A ti írástok-e ez ?" és azon feleletet nyerem : "az!" azt válaszolnám: "Mégsem hihetem el nektek, mert ez nem gyermekeknek műve, hanem a legérettebb kornak is becsületére válnék." –"Kegyed félreért minket"‚ így válaszolnak: "az írás és az irály a mienk, de a tollunk alá mondott gondolatok mesterünktől valók." Ez a dolgot egyszerre megmagyarázza! S ami nyilatkozatuknak hitelében megerősít, az azon körülmény, hogy olyan dolgok fordulnak benne elő, melyeket ők, mint látszik, tökéletesen fel nem fognak. Mind ez természetes és szépen megegyezik az erkölcsi világ törvényeivel.

Alkalmaztatván már ezen észrevételeket a jelen esetre, íme itt valamely felsőbb nemű könyvünk

van, mely legteljesebb oktatást nyújt mindazokban, melyek az emberi nemnek legmagasztosb érdekeit tárgyazzák. Íratott az néhány tanulatlan júdeabeli férfiak által; de a legügyesebb bölcsészeknek iratait is végetlen messzire elhagyja. Hasonlítsd csak egybe azt, amit Istenről, az ő természetéről és kormányzásáról; az emberről, az ő kötelességéről és boldogságáról; a jelen és jövendő életről mond, s magad meg fogsz győződni arról. Mint történt az, hogy ezen emberek minden másokat annyira felülhaladuak? Ha a kérdést az Új-Testamentum íróinak teszem, azt felelik: "Nem mi vagyunk, akik szólnak, hanem az Atyának Lelke az, aki miáltalunk szól. A nyelv a mienk, de az igazságok Isten által kinyilatkoztattak. Azok nem lelkünk erélyességéhöl keletkeztek, mi onnan felülről vettük azokat. Miért ne adnánk mi hitelt azoknak? A kijelentett dolgok méltók Istenhez. Ha a könyvben oly dolgokat veszek észre, melyeket maguk sem látszanak teljesen érteni, az ő tudósításuk még hitelesebb leend. Tőlük ha megtagadjuk hitünket, oly nehézségre akadunk, mely az erkölcsi rendnek felbontását idézi elő, ti. hogy ezen nevelés és tudomány nélküli férfiak jobb könyvet írtak, mint a világnak legügyesb emberei a tudományosság minden előnyeivel felruházva, akár előttük, akár utánuk valaha készíthettek!

3. Szakasz
Az Új-Testamentumnak írói könnyűséggel írtak mindennemű tárgyakról

Vannak tárgyak, melyeknek előadása fölötte nehéz, annyira, hogy a leglelkesebb elméknek is nagy a feladat és a tárgy erőt felülmúlónak mutatkozik. Az apostolok a legfenségesb és legnehezebb tárgyakkal foglalkodtak, melyekről csak írni lehet. De az ő modoruk engem bámulatra ragad. Ők mindenkor nyugodt elméjűek. Ők kétkedni sohasem látszanak, sem valamely eszmék vagy szók miatt tétovázni. A szükség, melyre néha vitetnek, hogy valamely eszmét teljesen előállítsanak, nem a léleknek valami hiányából származik, hanem a nyelvnek elégtelenségéből gondolataiknak teljes kifejezésére. Szóljanak bár Istenről vagy az emberről, a múlt vagy jövendő dolgokról, a mennyországról vagy pokolról, Istennek szándékairól vagy cselekedeteiről, mindenütt tulajdon körökben látszanak forogni, és teljes ismeretségben lenni a tárgyakkal.

Ez nem valami mindennapi ügyesség, s midőn meggondoljuk, hogy ezen írók nem voltak bölcsészetet tanító iskolákból származott tudományos bölcsek, hanem a Tiberias nevű tón levő csónakokból hívott halászok; kik a mindenek közt legnehezebb tárgyakban mesteri ügyes kezet mutatnak, s utánozhatatlan könnyűséggel adják elő rajzaikat; mit fogunk akkor mondani? Legalább azt, hogy ők valóbnan rendkívüli emberek voltak. Ezen ügyességük anál nevezetesebb, minthogy többen egyesültek a könyv

nek szerkeztésére s minthogy amint látszik, mindnyájan ugyanazon mértékben voltak ügyesek. Vessük csak ezt a bizonyítványok mérlegébe s meglátjuk, hogy nem leend nyomadéktalan.

4. Szakasz
Azon komoly szellem, melyben az apostolok írnak, bizonyságtételüknek erejét szaporítja

Főképpen nevezetes, hogy az emberek képesek szellemüket irataikba átönteni, miképp látjuk, hogy azt társalgásaikban naponkint teszik. Átszivárog az irataikból lelkünkbe, s megtudjuk, milyen természetü emberek voltak. E tulajdonságot tekintve nincs könyv, mely az Új-Testamentumot felülmúlná, s nincs író, ki igaz jellemét tisztábban adná elő. Lelkeiknek képe az ő szent könyvükben van lerajzolva. Minden figyelmetes olvasó észreveendi, hogy irataiknak rendszeres jelképe olyasvalami, mit jobban nem tudok kifejezni, mint "a komolyság" szóval. Más régi időkből való írók a véralkatnak változékonyságában jelennek meg. Némelykor elevenek, máskor ismét komolyak; némelykor gondolkozóknak, máskor könnyelműeknek találjuk őket. De a galileabeli férfiakat egyiránt mindig komoly gondolkozásúaknak látjuk. Ők Istennek szívükbeni hatását érezték; ők állandóan áhítatoskodtak, s irataik telvék a legforróbb buzgósággal és kegyelettel. Csak egy vonásra sem akadunk, mely az Isten iránti tiszteletnek hiányát mutatná.

Sokszor tapasztaltatott, hogy a legnagyobb komolysággal író férfiak hajlandók mások iránt oly szigorú indulatot mutatni, mely a kedvetlenségnek, vagy éppen a gyűlölségnek színében tűnik fel. De az Új-Testamentumnak írói a legmélyebb és legállandóbb komolysággal a legtisztább és legforróbb szívességet egyesítik. Ők sohasem idegenek a szeretettől. Ők a leggyengédebb könyörületességet fejezik ki azok iránt, kik az isteni dolgok felől méltányos érzelmeknek hiányával vannak, s Istentől és emberektől idegenek; és az Isten iránti tisztelettel egyesítve az igaz ember szeretetnek ama fenséges szellemét is kitüntetik, melyet a világ soha sem látott, s melyet egy azóta, – hasonló körülmények közt – írott könyv sem állított fel. Ha már ily emberek nem lennének hiteles tanúk, ugyan kiket mondhatni azoknak?

5. Szakasz
Az Új-Testamentumnak írói sem alávaló, sem rossz szenvedélyeket nem árulnak el

Midőn az emberek történetet, vagy emlékiratokat, vagy leveleket írnak, melyeknek maguk is egyik nevezetes részét teszik, jellemüket és gondolkozásukat azon modorban találjuk ábrázolva, melyben ők önmagukról és másokról szólnak, kikkel közlekedés, barátság vagy ellenségeskedés által vannak valami összeköttetésben. Olyan emberek, kik az életnek egyszerű szokásai közt neveltettek fel, míg azon ál-

lásra vergődnek fel, mely a világ figyelmét vonja magára, egész nyíltszívűségükben mutatkoznak. Akik pedig hozzá vannak szokva a társaságnak sima modorához, megtanulták elrejteni azt, mit mások tartózkodás nélkül beszélnek el, azonban még a fátyolon át is sokat felfedezhetünk valódi jellemükből és uralkodó hajlandóságaikból.

Az Új-Testamentumnak írói az elsőrendűek közé tartoznak, kik könyvük lapjain egész szívüket feltárják. Ha főképp, mint egyszerű emberek ugyanazon helyzetben levő más emberekhez hasonlítottak volna, mi észrevennők bennük a közfigyelem általi felmagasztalás keresetét, az írói dagályosságot, a siker miatti hiúságot, a tőlük különbözőknek fitymálását, az őket megvetőknek gyűlölését és azon tulajdonoknak becstelenítését, melyekkel maguk nem bírnak. De ezen alávaló és rossz hajlamoknak még csak csíráját sem látjuk. Iratuknak egyedüli szándéka az igazságot közölni. Nyomára sem akadunk oly gondolatnak, mely dicsőséget hajhászna azáltal, hogy szép dolgokat mond. Ámbár minden várakozások fölötti sikernek örvendhettek, mégis az öndicséretnek csak egy szavát sem halljuk ajkaikról. "Nem önmagam," így szól egyik azok közöl (s vele mindnyájan megegyeznek), "hanem Isten kegyelme, mely bennem vagyon." Másoknak megvetése, – azért hogy gyengék, vagy rosszak, úgy látszik, egészen ismeretlen előttük; teljesek szeretettel és könyörülettel legrosszabb, sőt legmegátalkodottabb elleneik iránt is. Minden jó tulajdonságnak megadják az illő dicséretet minden személyválogatás nélkül; és a hasznos ismeret minden nemeinek a

tartozó magasztalást ugyan hol fogunk mi más efféle könyvre találni?

6. Szakasz
Az Új-Testamentum íróinak alázatossága

A tudomány és jóságbani büszkeség, mely közönségesek a könyvekben! Új-Testamentumféle munkák, melyeknél az írók nemcsak szerkeszték, hanem rész szerint tárgyai is a történetnek, ilynemű ábrázolatokra különös tért nyitnak; de hiába nyomozzuk azt Krisztus tanítványaiban. Soha írók szemeink elől jobban el nem enyésztek az Új-Testamentum szerzőinél, s bámulatra ragad, mily kevés az, ami tőlük, s mily sok az, ami másoknak ajkairól jő. A beszélynek folyamában elmondják hibáikat egészen őszintén és természeti alakban. Ők tartózkodás nélkül beszélik el tudatlanságukat, előítéleteiket, tévelygéseiket és hibáikat.

Egyéb írók is szólottak önhibáikról, de úgy, hogy abból dics utáni törekvésüket ki lehetett venni. Az általuk kedvelt szólásmód ez: "Nézzed csak, mily alázatos vagyok." Vagy: "Ezek mindössze a hibák, melyek bennem vannak; nincsenek-e azok csekély és kevés számmal?" Az apostolok e fogáshoz hasonlót sehol sem mutatnak. Itt a nemes becsületesség van meg, mely együgyűen adja elő az igazságot; nem pedig a kevélység, mely az alázatosságnak köpenyege alatt kapkod a dicséret után. Az anyaegyházban mint Krisztusnak követei hivataluknál fogva nagy tekintéllyel bírtak. Ők leg-

bámulatraméltóbb csodákat vittek véghez, a betegség szavukra elenyészett, s a halál visszaadá prédáját. Az ő szolgálatuk által a híveknek gyülekezete tagokkal szaporodott. Mind ezen dolgok igenis alkalmasak valáuak, hogy a kevélység elfogja szívüket! Azonban az apostolok ilynemű szellemet nem mutatnak. Egyikük kénytelen levén jellemének védelmére, Krisztus keresztje ellenségeinek ellenében, a Korinthusiakhoz írt 2-dik levele XI. fejezetében elbeszéli szenvedéseit és fáradozásait. De ezen fejezet minden lehelete csak alázatosság és önmegsemmisítés; úgy látszik, hogy kínjára volt mindazt elmondani, amit Urának szolgálatában szenvedett és cselekedett. Amit ők hivataluk egyik részéről mondanak, ti.: "Mi nem magunkat prédikáljuk, hanem Jézus Krisztust, az Urat, magunkat pedig a ti szolgáitoknak lenni a Jézusért" – egesz jellemükre alkalmazható.

Az apostoloknak alázatossága kitűnik szinte Krisztus élete sokféle körülményeinek előadásából is. Oly férfiak, kik mesterüknek fényében kívántak volna ragyogni, ennek jellemét igen nagyon felmagasztalván fátyolt húztak volna azon körülményekre és tettekre, melyek kevéssé látszottak tiszteletre méltóknak, vagy melyek a világnak okot szolgáltathattak volna, véleményét róla alább szállítani. Az evangéliumnak írói ellenkezőleg cselekesznek. Ők sok dolgokat említenek, melyeket tán minden következő század elfödött volna, s melyekről tudták, hogy azok Jézus jellemét beárnyékozzák a világi szellemű emberek előtt. Szüleinek polgári állása, názáretbeli diáktalan nevelése, honfiai

által történt megvetése, midőn (mint a világ Megváltója) nyilvános hivatalában mutatkozott, igényeiért halálának megkísértése, az őt eszelősnek hívő rokonok ellenzése, a nép véneinek folytonos ellenségeskedóse, az ő annyira szűkölködő helyzete, hogy helye sem volt, holott fejét lehajtsa, mások jótéteményei általi eltartása, magaviselete, melynél fogva nagyehetőnek, iszákosnak neveztetett, s mely miatt a vámszedő és bűnös emberek barátjának, az ördögök fejedelme (Beelzebub) szövetségesének, sőt ördöngösnek kiáltatott ki, mindezek szégyen és titkolódás nélkül adatnak elő. Ekképp nem cselekedtek volna oly emberek, kiknek az volt tervük, vagy megcsalni a világot, vagy felmagasztalni önmagukat. Ők az evangélium ellenségeinek alkalmat szolgáltattak minden vádnak megvizsgáltatására, önmagukat a világ oly egyéne tanítványainak mutatták be, kit, mint szegényt lenéztek, s ki megvettetett. A gőg nem ekképp cselekedett volna. Ők alázatossággal voltak felruházva.

7. Szakasz
Az apostolok, mint oly férfiak működtek, kik bizonyságtételeiket igazaknak lenni hitték

A tanúk teljesen meggyőzödteknek vallják magukat arról, hogy Jézus az Üdvözítő (Messiás) s hogy bizonyságtételüknek minden része igaz. Miképp indítattak azon hivatal elvállalására, mely őket a tanulásra hívá fel, ez elegendőleg sohasem fon-

toltatott meg általunk, jóllehet sok meggyőző erőt rejt magában.

A közéletnek munkáit teljesítvén némelyek közülük halászok voltak, egy pedig vámszedő. Krisztus mondá nekik: "Kövessetek engemet!" Azok pedig elhagyván házaikat, kényelmüket s reményeiket, mint családtagok éltek ővele; tudományát tulajdon szájából hallották, és bizonyságai lettek életének, halálának, feltámadásának és mennybemenetelónek. A tanúknak egyike dühös és vérszomjas vakbuzgó volt és üldözője a keresztyén vallásnak. Damaskusba, Jézus tanítványaira fenyegetéseket és öldökléseket szomjúhozva, látjuk őt utazni. De mielőtt e helyre megérkeznék, futásában megállíttatik s nem sokára azután, ugyan azon városban, hol Krisztus evangéliumának kiirtását tervezte volt, halljuk tőle hirdetni, hogy Jézus a Krisztus (Messiás, Megkenetett. Zsolt 45,8), és igazaknak vallani azon tetteket, melyeket azelőtt minden kitelhető erővel ellenezvén, el kívánt törleni. Az erkölcsi, valamint a természeti világnak megvannak az ő törvényei: van rend mind a kettőben. Hirtelen és ok nélkül az emberek el nem hagyják gondolkozásukat és életmódjukat. Ők azonnal ki nem vetkőzhetnek az ő mélyen meggyökeredzett, kedves és erősen megalapított előítéleteikből, kiváltképpen a születésnek, nevelésnek és legkevésbé a vallásnak előítéleteiből. Ez miképp mindenikre, úgy főleg Pál apostolra alkalmazható. Valami oknak s pedig megfelelő oknak kellett lenni, mely bennük, de kivált őbenne ily nagy változást szült. A keresztyén vallás terjesztésének

története elbeszéli ezt az apostolok cselekedeteinek 9-ik fejezetében és Pál apostol maga ugyane könyv 22-ik és 26-ik részében. Ő valóban megváltozott. A Rómabeliekhez írt levele 12-ik része és a Korinthusbeliekhez írt első levelének 13-ik fejezete egészen különböző embernek mutatják őt ama Saul nevű buzgó zsidótól, ki Gamáliel lábainál neveltetett fel. De mely okát fogjuk már adni ezen csudálatos változásnak? Mindnyájukban s őbenne is meg kellett lenni azon teljes meggyőződésnek, hogy Jézus ügye Istennek ügye volt.

A mód, mely szerint apostoli hivatalukat teljesíték, szintén azon szellemet tanúsítá, mely teljesen meg volt győződve a Krisztusróli bizonyságtételeknek igazsága felől. Mesterük azt parancsolta nekik, hogy elmenvén tanítsanak minden népeket, Jeruzsálemben kezdve el. Ők engedelmeskedtek s kevés hetekkel azután ugyanazon helyen tettek bizonyságot, hol Jézus felfeszítetett, hogy ő volt az Atya által ígért Messiás. Prédikálásuk Jézus Krisztusra vonatkozó tettek részletes előadásából állott. Ha csalárdságban jártak volna, távolabb fekvő tartományokba utaztak volna. Ők Konstantinápolyban, Rómában vagy Marseille-ben hirdették volna azokat, amiket Jézus Júdeában és Galileában cselekedett; s a csalárdság oly könnyen felfedezhető nem volt volna. De azzal, hogy Jeruzsálemben kezdették, egyszersmind a vizsgálatnak is kitették tanításaikat. Ezen városnak minden lakosa képes volt azt megítélni és fölötte határozni. Adhattak volna-e az apostolok meggyőződéssel járó nagyobb bizonyságot annál, hogy maguk is hitték a bizony-

ságtételnek igazságát, melyet Krisztusról hirdettek? Ennek bizonyossága még nagyobb leend, ha meggondoljuk, hogy oly időben és oly helyeken hirdették az apostolok az evangéliumot, hol legnagyobb volt a tudomány. A zsidók minden mások fölött legjártasabbak voltak a vallás ügyében; s ezekkel kezdték közölni bizonyságtételeiket. A görögök és rómaiak legmesszebbre haladtak a művészetben, tudományban és az irodalom különbféle szakaiban; ezekhez jövének aztán az apostolok, és Syriában, Kis-Ázsiában, Görög és Olaszországban is prédikáltak. Mindenütt nyíltan és teljesen megismertették a néppel Krisztus evangéliumát. Ez valósággal az őszinteségnek minden jeleivel jár s az apostolokban oly öntudatra mutat, mely az igazság szavának hirdetéséből származott; mert míg gyülevész népet könnyen meg lehet csalni, a polgárosodott nemzet nem hiend bizonyság nélkül. Egyedül azok tehetnek, kik részükön hiszik lenni az igazságot, az apostolok példája szerint.

8. Szakasz
Az apostolok sem az előítéleteket elő nem mozdították, sem az emberek szenvedélyeinek nem hízelkedtek

Az emberi gonoszságnak és nyomornak egyik fő eszköze az előítélet. Ez az a lánc, mely az emberi lelket az igazság keresésében akadályoztatja. Találtatnak az embereknél egyéni, művészeti, nemzeti és vallásos előítéletek, s minél inkább

kedveznek ezek az ő megromlott kívánságaiknak, annál hatalmasbak lesznek. Azok, kik őket meg akarják nyerni anélkül, hogy előítéleteiket megkímélnék, emberileg ítélve, kevés sikert várhatnak. A pogány törvényhozók ezen alapelv szerint cselekedtek s Mohamedet azoknak nyomdokait látjuk követni. Az ő rendszerében az előítéletekhez való alkalmazásnak csodálatos nemeire találunk. Azt találjuk, hogy némelyek a zsidóknak vannak kedvére, mások a keresztyének mcgnyerésére, mások ismét tanainak a pogány bálványzók ínye szerinti rendelésére. Az apostolok egynek sem fogják pártját; ők mindnyájuktól tiltják az embert, mint legtöbbnyire fölötte veszedelmesektől, sőt a kevésbé ártalmasbakat is úgy állítják elő, mint gyermeki esztelenségeket, melyek alkalmatlanná teszik az elmét az igazság elfogadására.

Mily vastagok voltak a zsidóknak előítéletei egészben és különböző felekezeteikben! Úgy szinte a pogányoknak előítéletei is meggyökeresedtek valának, és az uralkodóknak, a bölcsészeknek, a papoknak, a köznépnek, mindeniknek volt része benne. – Valami furfangos ember engedékenység által kísértette volna meg őket lekenyerezni; vagy azon volt volna, hogy az egyik részt magának biztosítsa s ezeknek segedelmével a többieket megnyerhesse. Az apostolok ellenben mind megtámadták, a zsidó és pogány előítéletek ellenségeinek mutatkoztak anélkül, hogy a roppant erőt tekintetbe vették volna, melyet több, mint ezer évek nevekedésével nyertek. Az ő szándékuk valóban nem a csalás, hanem az újítás volt; és hízelgő ámítgatók helyett

bizonyosan hajthatatlan, feddhetetlen emberek állanak előttünk.

Valamint az emberek előítéleteivel nem sokat gondolnak, úgy vétkeiknek sem hízelegnek, s rossz szenvedélyeik iránt sincsenek kímélettel. Midőn az emberek másokat meg akarnak csalni, azon vannak, hogy szenvedélyeiket részükre megnyerjék és azzal ítélőtehetségüket kijátszhassák. Ez volt kivétel nélkül célja még minden csalárd embernek. De Krisztusnak apostolai nem ismerik a hízelgést; fel nem találtatik az egész Új-Testamentumban. Midőn a leggyengédebb könyörületességet tüntetik ki a vétkes és nyomorult teremtések iránt, s legnagyobb mértékben ereszkednek le az emberi gyarlósághoz, – akkor sem táplálják az embereknek előítéleteit, sem szabadalmat nem adnak valamelyiknek, legkevésbé pedig az ő vétkes szenvedélyeiknek.

Ők a zsidóknak nem hízelegtek, hanem egy sorba állították az emberi nem minden tagjaival. Nem hízelegnek a Farizeusoknak, hogy Krisztus ügye számára az ő népszerűségük segedelmét megnyerjék; hanem inkább azzal vádolják őket, hogy Istennek törvényét sikeretlenné tették hagyományaikkal. Úgyszinte a Sadduceusoknak sem kedveznek, hanem a vakok vak vezetőinek nevezik őket; sem a néptömegnek, hanem inkább a mindennemű bűnnek távoztatására s minden kötelességeinek teljesítésére szólítják fel azt.

A pogányokat nem teszik elébe a zsidóknak. Valamely alapelvnek feláldozásával nem kedveltetik meg magukat a felsőségeknél, s fáradozásaiknak gyámolítását sem várják tőlük. Úgy-

szinte a pogánypapokat sem igyekszenek megnyerni azzal, hogy a népet irántuk való hódolatra és engedelmességre serkentsék. Nem járnak a bölcsészeknek védurasága után az ő felekezeti tanhitük elfogadásával; sem a néptömegnek kegyét nem hajhászszák számos ünnepélyek és fényes szertartások által. Ők sem barátaiknak, sem ellenségeiknek nem bókolnak, barátaiknak nem, a magukhoz édesgetés végett; ellenségeiknek nem, hogy ezeknek gyűlölésétől megmenekedjenek; a zsidóknak nem, hogy hitsorsosukat megnyerjék, a pogányoknak nem, hogy őket az egyházba csalogassák.

Tehát csábítók az ily férfiak? Igazán, ámítgatás volna-e az ő tervük? Ilynemű szabályt követ-e az emberi okosság? Az ilyennek hódolók vajon várhattak volna-e sikert efféle módszernél? – Van ebben valami feljebbvaló az embernél. Itt a magaviseletnek oly nemére akadunk, mely minden el nem fogult lelket kényszerít elismerni azt, hogy nem ilyen azon embereknek magaviselete, kiknek célja a csábítás, s hogy itt a becsületességnek minden hihetősége fellelhető, melyet szavaktól, vagy cselekedetektől csak várni lehet.

9. Szakasz
Azon nagy tekintélyű beszédmód, mellyel az Új-Testamentum írói élnek

Az emberi természetnek legbiztosabb bírálói az Új-Testamentumnak íróit a legalázatosabb emberek közé sorozzák. Van azonban itt valami különös

jelenet, ti. hogy ezen alázatos emberek mindenütt az isteni tekintélynek parancsoló hangján szólnak. Egyéb könyvírók, kik hitet követelnek, majd okoskodnak, majd történeteket beszélnek el. Ezek is előadják néha véleményüket, gyakran tetteket is elbeszélnek; de azon hozzáadással, hogy azok kinyilatkoztatott tanítmányok és átadatott parancsolatok, melyek iránt Isten nevében kérnek hitelt és engedelmességet. Ez nem a kevélységnek valami lázrohama, mely egy szempillanatra hevülvén fel aztán lecsendesül, sem nem az uralkodási vágynak valami követelése, mely használva a jó alkalmat, aztán felhagy vele, az inkább az egészen keresztül vonul. S ez nem csak egy, hanem mindenik íróval úgy van. E tekintetben közöttök jellemükre nézve teljes összhangzat uralkodik.

Minél jobban gondoljuk meg azt, annál különösebbnek látszik. Az Új-Testamentum szerkesztésében tizenegy férfi volt részes. [*] Ők egymástól elkülönözve írtak, s nagyon hihető, hogy némelyek közülük sohasem is látták azt, amit a többi cselekedett, míg saját részüket befejezve egymással nem közölték. Ha egy, vagy kettő avagy három közülük oly ember volt volna is, kinek természetes véralkata, vagy felvett hajlandósága arra ösztönözte volna őt, hogy a hatalom szavával éljen, feltehetjük mégis a többiekről, hogy eszméiket különbözőleg adták volna elő: de ők azt nem cselekedték. Míg itt a beszédben és kifejezésben különségre akadunk, mi elméjük különböző állapotának természetes eredménye, mindnyájan parancsolólag szólnak

[*] Ez a tizenegy nem jön ki; a konzervatív álláspont szerint a következők jöhetnek szóba: Máté, Márk, Lukács, János, Pál, Jakab, Péter, Júdás, és esetleg egy másik János és a Zsidó levél szerzője. [NF]

Isten nevében és beszédük iránt figyelmet és engedelmet követelnek.

Összefügg e tárggyal még egy más feltűnő körülmény is. E könyvnek csak egyik írójától sem halljuk az ügyesség-nélkülözés fölötti panaszt, vagy tekintvén az annyira magasztos tárgyat, melynek előadásához fogtak, kíméletet kérni olvasóiktól hibáiért és tökéletlenségeiért. Más irományokban ez valami közönséges. Az apokrifus könyvek egyik szerzője ily védszóval áll elő: "Hogy igazán és a történettel megegyezőleg írtam volna, azt magam is akartam, ha pedig nem, erőm fölött nem igyekezhettem." (Makkabeusok 2. könyv. 15. rész, 39.) Alig van előszó valamely nehezebb, kidolgozott értekezésről, mely az olvasónak kíméletéért nem esengne. De ebből mi az Új-Testamentumban mit sem tapasztalunk; nem is volt soha könyv, mely annyira megsemmítené az írókat s minden büszkeségtől annyira ment embereket állítana előnkbe. Ezen annyira alázatos emberekkel, miképpen fogjuk mi az általuk annyira használt parancsoló beszédmódot megegyeztetni? Vegye ezt gondolóra a deista!

10. Szakasz
Azon jellem, melyben a keresztyén vallásnak alapítója és első tanítói mutatkoznak

Midőn valami új vallás terjesztetik, kívánatos, hogy legkedvezőbb alkalmuk legyen az embereknek annak követeléseit megvizsgálni. Sok függend azon

helyzettől, melyben az azt terjesztők megjelennek. Feljebbvaló rang, előkelő állapot, vagy tekintélyes hivatal, mindnyájan oda irányozvák, hogy a lelket megvakítsák és az alapos vizsgálatot megakadályoztassák. Vespasianus, miképp mondatik, csodákat tett. Ha a császárnak tetszett volna engem arra felszólítani, hogy az ő csodáinak valóságát nyomozzam, azt feleltem volna neki, mit egy bölcs mondott egyik utódának: "Nincs kedvem oly férfival vetélkedni, ki huszonöt légiónak parancsol." – Mohamed, valamint Kalif (országbíró, helytartó), úgy próféta is volt, és mihelyt annyi tanítványokat gyűjtött, kikből egy cimbora-csapatot képezhetett, azonnal felfegyverezte őket, és mint azoknak vezére jelent meg. A földi Isten-országlás, melynek felállításában fáradozott, mind őt, mind utódait valamely Szultánnak és seregek vezérének öltözetében állítja szemünk elébe. Nem örömest vizsgálom a próféta vallásának igényeit, mivel kardja és dárdája szemeim előtt csillognak s fájdalmat okoznak, és mivelhogy kétségeim őt komor tekintetűvé teszik. Ha már életemnél jobban nem szeretem az igazlelkűséget, azt mondon: "Hiszem! számíts engem híveid közé!" Ugyanilynemű helyzetben voltak a régi pogányok közti törvényhozók is. Mihelyt a nép elfogadá azoknak törvénykönyvét és uralkodásuknak engedett, az ország minden hatalma kezükbe került.

Rex Anius, rex idem hominum Phoebique sacerdos.
Virgil.

Anius, ki nem csak Apollónak papja, hanem az embereknek királya is, kívánhatja tőlem rendszeré

nek megvizsgálását, hogy magamat megnyugtassam annak igazsága felől, mely, mint mondja, mindenki előtt szembetűnő. De körültekintvén, tömlöcüket meg hajdúkat látok, kik nemigen barátai a szabad vizsgálatnak. Félelmemet igyekezvén eltitkolni, hozzá fordulok, mondván: "Anius királyom, szorgos foglalatosságim máshová hínak engem, kérlek ments föl engemet."

Ezektől forduljunk már a keresztyén vallásnak alapítójához. Jézus a zsidók közt úgy jelent meg, mint magános személy, sem külső fénnyel, sem polgári hatalommal fel nem ruházva. "Ember, kicsoda tett engemet bíróvá, vagy osztóvá?" mondá ő oly emberhez, ki tőle azt kívánta, hogy némely házi perlekedéseiket eligazítsa. Minden befolyása az ő bölcsességéből, jóságából és Isteni hatalmából származott. "Az én országom," felele ő Pilátusnak, "nem e világból való." Az apostolok is visszatükrözék mesterüket. Ők nem jártak el valamely földi királynak meghagyásaiban. Ők magányos polgárok voltak összeköttetés nélkül a világ nagyjaival; és egyszerű férfiak, járatlanok az udvaronc és divatszerinti emberek viseletében. Ők a világ uralkodói közül egyikkel sem voltak összeköttetésben valami befolyás elnyerhetése végett. Ők mit sem tudtak róluk, kivévén, mikor ítélőszékeik eleibe hurcoltattak, hogy ott tanaikról és magaviseletükről számot adjanak. Úgyszinte az emberi ékesszólásnak csábító ereje is ismeretlen volt előttük. Legtöbben közülük irataikkal bizonyítják, hogy idegenek voltak attól és tehetetlenek a csábítás mesterségére. De miképp az Új-Testamentumból szembetűnő

rendszerüket egész nyíltszívűséggel és egyszerűséggel terjeszték elő és hallgatóiknak vizsgálat és elfogadás végett tárák föl. Az ember ellenvetést tehetett, vagy nehézségeit és kételkedéseit kifejezhette anélkül, hogy emiatt bajba keveredéstől kellett félnie. Gondolható-e az emberek számára ennél kedvezőbb módszer? Ha az apostolok mások elméjére valami hatással voltak, ennek az ő tettetés nélküli jóságukból, becsületességükből és emberszeretetükből kellett támadni, nem pedig külső körülményeknek nyomadékos hatalmából, vagy ravasz fortélyoskodásból. Rád hivatkozom, deista (*)‚ nem volt-e kedvező a világ helyzete, mikor a keresztyén vallás behozatott, s nem adatott-e az embereknek legteljesebb alkalom annak követeléseit megvizsgálni?

(*) Oly ember, ki a Szentháromság egy Istent s általában a kinyilatkoztatott vallást tagadja.