hibás is az elv, abból mégsem következik, hogy némely egyes esetekben a siker a dolog jósága és igazsága bizonyságtételének s az ügy előmozdítására Isten kitűnő és világos közbenjárásának nem tekinthető. Remélni lehet, hogy az itt is úgy leend. Vegyük csak a tárgyat részrehajlás nélkül vizsgálat alá, arról fogunk meggyőződni, hogy mig "a siker sem a pogány, sem Mohamed vallása szamára mit sem bizonyít, addig itt hatalmas bizonyságjele annak, hogy a keresztyén vallás Istentől van. Figyelj a következendőkre.

1. szakasz
A keresztyén vallásnak természete, amint az az Új-Testamentumban foglaltatik

Emlékeztetlek arra, amit e tárgyról eddig előadtam. A keresztyén vallás harcra kel az embri szívnek minden rossz szenvedélyével: kárhoztatja a kevélységet, nagyravágyást és mindazon hajlamokat és törekvéseket, melyek az embert önszemei előtt felmagasztalják és a világ becsülésében emelik. Egyenesen megmondja a kegyeskedőknek, hogy minden drága istentiszteletük és Isten imádásának sokszorozott szertartásaik és kemény szigorúságuk mellett sem szerezhetik meg ezek nekik bűneik bocsánatját, sem Istennek kegyelmét, sem az örök idvesség igényét, és arra szólítja fel őket mindnyájukat, hogy mint vétkes elkárhozott, megromlott és nyomorult teremtések üdvük elnyerése végett, ahhoz folyamodjanak, ki a keresztfán szenvedett; hogy

teljes bizodalmukat egyedül abban helyeztessék, "ki lett nekünk Istentől bölcsesség, igazság, szentség és váltság." Korint. 1. lev. 1,30., és hogy neki éljenek. Oly indulatot és magaviseletet kíván, mely homlokegyenest ellene van minden megromlott szív kívánságainak. Gyökerestől kiirtja az embereknek uralkodó gondolkozásmódját és hajlamait, felkiáltván: "Az önzés ne uralkodjék: húzd le Jezabelt trónjáról és tipord lábaid alá." Az evangélium azt kívánja, hogy felebarátinknak jólétét magunkénak nézzük, s úgy szeressük őt, mint önmagunkat; és a nyilvános és a közjót úgy tekintsük, mint a magános és egyéni jólétnél felebb valót! Mindenekfölött arra tanít, hogy Istennek tekintélye legyen legfőbb rendszabályunk, mely vetélytársat lelkünkben meg nem szenved, és hogy kötelességünk állhatatos teljesítői legyünk és iránta teljes alázatossággal viseltessünk; vagy a szentírás igéjével élve: "Hogy dicsőítsük őt a mi testünkben és a mi lelkünkben, melyek Istenéi." Mi van e vallásban, ami kecsegtetné e Föld nagyainak fennhéjázó eszméit, vagy a tömeg kívánságainak és szenvedélyeinek hízelegne.

2. szakasz
Azon emberekről, kik által a keresztyén vallás elterjedett

A keresztyén vallásnak alapítója oly szegény volt, hogy helye sem volt, hol fejét lehajtsa; és azok, kiket ő választott, hogy az ő hivatásának bizonyságai legyenek és a világba küldendő követei

szinte semmi külső, őket ajánló dicsőséggel nem bírtak. Egyik sem volt tudományos ember a szónak görög vagy római értelmében, egyedül Pál zsidó értelemben. A többiek egyszerű emberek voltak. Nem mutathattak elő nemzetségi összeköttetéseket, jószágokat, címeket még csak honfiaik között divatozó "Rabbi"-t sem. Magaviseletüket illetőleg nem jelennek meg előttünk úri rangban; sem az udvarias életnek sima szokásait el nem sajátították. Ők egyszerű, becsületes, valódi kegyesség és színlés nélküli jó indulattól áthatott emberek valának, kik nagy egyszerűséggel és buzgósággal tevének tanúságot, s forró szeretettel viseltettek az ő Uruk és az embereknek lelke iránt. Külsejükben, ruházatjukban és szokásaikban a polgári társaságnak alsóbb rendjéhez tartozó embereknek tekinthetők, és mind beszédmódjukban, mind kiejtésükben honfiaik közt, Jeruzsálemben a galileai szóejtést követték, a görögök és a rómaiak közt pedig a zsidók beszédmódját. "Mit akar mondani a csacsogó ember?" ez volt az athénébeli bölcsészeknek gúnyos kérdésük; és Pálnak azon válasza: "Hogyha goromba is vagyok a beszédben, mindazáltal nem vagyok goromba a tudományban" (Kor. 2. lev. 11,6), arra szolgál, hogy ezen észrevételnek valóságát megerősítse. A jövő századokban Krisztusnak követői által méltán oly nagy mértékben tiszteltetett az apostoloknak jelleme, hogy készek vagyunk az ő világ előtti megjelenésüknek tiszteletet igénylő erőt tulajdonítni, mely általános megbecsülést parancsolt. De szorosabb vizsgálat mellett azt fogjuk találni, hogy az imént említett vélemény jobb alapon nyugszik.

Vegyük csak itt gondolóra azt, mily figyelemmel lehettek az emberek olyan férfiak iránt, kik egy új vallásnak terjesztése végett egyik helységből a másikba költözvén, azt állítják, hogy kívülöttük minden más ember tévedésben van. Mindenki előre is tudhatja, mely szívvel fogadta volt a világ az ő igehirdetésüket, midőn fennszóval mindenütt azt hirdették, hogy ha minden ember fel nem hagy bűnös gondolatival és utaival, ha a pogány el nem áll minden bálványaítél és az evangéliumhoz nem ragaszkodik, és a zsidó el nem tér külső vallásos szokásaiba vetett bizodalmától és Mózest Krisztusért el nem hagyja, Istennek ítéletét semmiképp el nem kerülheti.

3. szakasz
Az evangélium terjesztésében használt eszközök

Krisztusnak születése előtt nem látunk példát a pogányság között, hogy valaki úgy nevezett ésszerű móddal térítette volna meg valamely országnak, vagy egyes városnak lakosait a pogány hitregetanhoz. A polgári társaságnak gyermekkorában alkotott vallástan istenesnek fogadtatott, s azoknak, kik későbben vétettek fel a társaságba, engedelmeskedni kellett annak, mintegy feltételül, hogy annak oltalmát és jótéteményeit élvezhesse. Mohamed, mint honfiai közt legnevezetesb ember, és oly családból való, mely réginek és tiszteletre méltónak tartatott, mint viseletében udvarias és a művelt életnek minden legcsekélyebb szabályaira figyelmes, komolyan kereste azoknak kedvét, kik nézeteit elő-

segíthették. De azt tapasztalván, hogy a szelídség és oktatás unalmas utak a térítettek szaporítására, rövidebb és sikeresb módot választott, és a királyok utolsó eszközéhez, a fegyverhez nyúlt, melyet igen gyakran használt. A felfegyverkezett vallástanító, ki mint hadseregnek vezére jön és a híveknek parancsol, azt bizonyítja, hogy sikerét másvalamitől várja, mint [ész]okoktól; azért a siker itt nem is szolgálhat bizonyságul az igazság részére. Midőn látom, hogy fegyvere még gőzölög ellenei szívvérének melegétől, – nem csudálom azt, hahogy sok követőre talál, de a hit helyett az utálat és irtózásnak érzelmei fogják el lelkemet.

Forduljunk el ezen utálatos látmánytól, és lássuk már Jézus tanítványait, kik alázatos ruházatban tanítják a sokaságot a zsinagógában, vagy a csekély számú gyülekezetet az iskolában, vagy magános-házban. Ők kincsekkel nem bírnak és senkit meg nem vesztegethetnek, őnekik nincsen befolyásuk és nem ígérhetnek sem gazdagságot, sem tisztségeket. Ők a felfeszített Jézus Krisztust hirdetik. Elbeszélik élete történetét és halálát, feltámadását és mennybemenetelét, és azt nyilatkoztatják ki, hogy Ő az, ki megígértetett, hogy a világnak Megtartója és az élőknek és holtaknak Megítélője legyen. Mind a görögök, mind a rómaiak gyönyörködtek az ékesszólásban (csak a virágzó és cifra beszéd elégíté ki a korszak ízlését) s szép beszédben, és az előadásnak legcsekélyebb részeit is tekintetbe vették. De az apostolok között azon egyetlenegy is, kiről fel lehet tenni, hogy efféle tárgyba ereszkedhetett, azt nyilatkoztatja: "Nem mentem hozzátok nagy

ékesszólással és bölcsességgel." A többiek, ha akartak volna is – arra tehetetlenek valának, és hogy azután nem is törekedtek, írásaik világosan bizonyítják; mert ha valaha könyv volt, mely az írók részéről azt tanúsítja, hogy az ékesszólassal keveset gondoltak, az valóban az Új-Testamentum. Mi azt méltán úgy tekinthetjük, mint prédikálásuk mutatványát, mely azt tanúsítja, hogy ők senkit semmiféle úton sem akartak elámítani: "Mert a mi intésünk nem volt csalárdságból, sem tisztátalanságból, sem pedig álnoksággal." Ők nem élnek politikai ravaszsággal. Ők nem voltak a gazdagoknak és világ nagyainak fülbesúgói, sem a tömeg kedvét keresők. Ők az uralkodóknak nem hajtottak térdet; a népnek szeretetét nem hajhászták és fenn nem héjaztak tudományaikkal, hogy az által elvakítsák a tudatlan népet. Ők semmi földi hasznot sem ígértek az evangéliumot elfogadóknak; sőt ellenkezőleg, hallgatóikhoz ekképpen szóltak: "Mindenek, akik szentül akarnak élni Krisztus Jézusban, háborúságot szenvednek." (Tim. 2. lev. 3,13.) Ilyenek voltak az általuk használt eszközök. Arra valók valának-e ezek, hogy általuk a világ megvakíttassék, és hogy valamely álnokságra társakat szerezzenek?

4. szakasz
Azon ellenszegülésről, melyre az evangélium talált

Ha valamely pogány vallástannak ellenszegültek, akkor a fegyver dönté el a vitát! Mohamed

Istentőli megbízatást költött, hogy efféle úton hallgatásra bírja elleneit. Mennyire különbözik az evangéliumnak szelleme! "A mi vitézkedésünknek fegyverei nem testiek." (Korinth. 2. lev. 10,4) "Íme," azt mondja Krisztus tanítványainak, "én elbocsátlak titeket, mint a juhokat a farkasok közébe." (Máté 10,16.) Az evangélium ellen az ágyúk mindenfelé felállíttattak. Megvolt itt az ősök vallásához ragaszkodó népnek előítéletből származó ellenszegülése, és vakbuzgó és vad ragaszkodásuk aránylagos volt tudatlanságuk és lelki vakságukkal. Ellenzették az evangéliumot a bölcsészek és tudósok, mert a keresztyén vallás éppen oly kevésre méltatta a tanult embereknek elménckedéseit, mint a tömeg babonaságát; azért nem is csudálhatjuk, ha büszkeségüket megsértve és föllázítva látván, az ellenük mutatott megvetés fölött harag és bosszúra lobbantak. Ellenszegültek továbbá a papok és minden templombeli szolgák, sőt még azok is, kik az áldozatokból éltek. Nem csak jólétük és befolyásuk, hanem lételük is veszedelemben forgott. Mily sikerrel izgathatták fel a nép bosszúját az újítók ellen, arról minden időbeli tapasztalás bebizonyítmányt nyújt. De még sokkal rémítőbb volt a világ fejedelmeinek ellenszegülése. Mert a pogányságnak uralkodása alatt az egyház és állomány közt nemcsak, hogy szövetség létezett, hanem igazán szólva, a vallás a polgári alkotmány megtestesült képét viselé és ez különösen a római birodalomban történt, ahol a legfőbb tanácsbeli személyek egyszersmind a vallásnak is legkitűnőbb hivatalnokai voltak. A császár "Pontifex Maximusnak", azaz legfőbb pap-

nak neveztetett, és azok, kik hatalomra nézve legközelebb állottak hozzá, a legnagyobb papi méltóságokban vettek részt. Képzelhetjük magunknak, mely aggodalom tölté el ezen embereknek kebleit, midőn oly vallástannak beszivárgását látták, mely ha elhat, őket vallásos dolgokbani minden tekintélyüktől és befolyásuktól megfosztja, és mely nem kevesebb aggódásukra, a közbékét és polgári hatalmukat megrendítheti; miért, mint a történet világosan tanúsítja, a fejedelmek hatalmuk legkisebb morzsaléka fölött is mindenkor szorgosan őrködtek. Vagy ha maguk a fejedelmek nem gyanítnak is valami veszedelmet, más rendbeliek a fejedelmek bátorságáróli és a hon békességérőli gondoskodás ürügye alatt saját tisztségük és jövedelmeik veszélyeztetésének félelmét eltitkolva, épen nem késedelmeskednek a világi hatalomnak közbenjárását segítségül hívni, hogy efféle veszedelmes emberek igyekezetének véget vessenek.

De a zsidóknak ellenzése szinte nem vala csekélyebb a pogányokénál. A keresztyén vallás minden nemzeteket egy sorba állítván, a zsidók kevélységének gyökerére vetette a fejszét. Isten választott népének felsőbb szabadalma azonnal megszűnt. Ettől ők annyira irtóztak, hogy midőn Pál beszéde folyamában azt említené, hogy Krisztustól az igének pogányok közötti hirdetésére küldetett, azt kiáltották: "Öld meg az ilyen embert, mert nem kell, hogy éljen." (Apost. csel. 22,22) Huzamos ideig hallgatták őt a zsidók nagy csenddel, de miután a pogányoknak hasonló szabadalmak iránti jogáról beszélt, azt el nem tűrhették, és keresve keresték ezen

istenkáromlónak halálát. Ilyen vala az úgy nevezett zsidó pórnépnek szelleme. A farizeusok valamivel kisebb becsületességgel hasonló ellenzést és nagyobb gyűlölséget fejtettek ki. A keresztyén vallás győzelmével a tisztelet csúcsáról a megvetésnek feneketlen örvényébe taszíttattak le. S van-e a világon valami, ami nagyobb erőszakot és buzgalmat fejt ki az ellenzésben, mint a feljebb való ismeretbeni elbízottság és az álbuzgó szertartások pontos megtartásában való büszkeség? A papok a pogányoknak ugyanazon érzelmeiben osztoztak, a tanácsbeli személyek is készen voltak a már idézett okoknál fogva az ellenzésre; vagy arra azon okból kényszerítettek, hogy elnyerhessék a népnek kedvét.

Az ellenszegülésnek mindezen nemei még ama fő előítélethez járultak, mely minden megromlott szívben uralkodó, ti. az oly vallástóli idegenkedéshez, mely azt parancsolja, hogy minden büszkeség Jézus kereszte alá vitessék áldozatul, és mely a szívnek és életnek teljes tisztaságát és minden vétkes gondolatnak, szónak és cselekedetnek kiirtását kívánja.

Hogy ez nem valami elménckedő okoskodás, azt a Krisztus és apostolok és alsóbb rangú tanítók életmódja világosan tanúsítja. Gyalázat, javaiknak elvesztése, számkiűzetés, betömlöcöztetés, és halál volt jutalmuk a zsidóktól. A pogányok hasonló indulattal voltak, és a keresztyén vallásnak hirdetői általuk sem illettettek csekélyebb idegenkedéssel és sanyarúsággal. Azért a siker itt igazán megjegyzésre méltó.

5. szakasz
Az áldozatok, melyeket azoknak kellett hozni, kik az evangéliumot elfogadták

Nem könnyű dolog azoknak, kik oly keresztyén országokban élnek, hol a keresztyén vallásnak parancsai a polgári intázményekkel ellentétben nincsenek, igazán képzelni, mennyit kellett minden áttértnek az apostolok korszakában szenvedni, és mily áldozatokat hozni! A pogányság vallásos szertartásait annyira összekeverte a mindennapi foglalatosságokkal és örömélvezetekkel, hogy a lelkiismeretes keresztyén azáltal igen nagy nehézségek és keserves nélkülözések közé jutott. Mit sem szólván a színjátékról, bajvívásokról s diadalmi menetekről, melyek mind pogány szertartásokkal mentek végbe (s ezeknek nélkülözése a tömegnek nem csekély áldozatjába került) a pogány babona maga a családi élet körében a vendégszerető mulatságokban, sőt a rokonok iránti viseletben is mutatkozott. Ez az evangéliumhoz megtért embereknek fölötte keservesen eshetett; mert ez által csaknem minden társas örömtől kizárattak, az atyafiságnak és vérségnek csaknem minden kellemeitől és vigasztalásaítél megfosztattak.

Azonkívül mindenki idegenkedett tőlük. Námelyek őket istentagadóknak tartották és isteneik ellenségeinek és az emberi nem gyűlölőinek, és attól gyűlöltetteknek bélyegeztettek. A társaságnak kellemei rájuk nézve elenyésztek; komor ábrázatnál, vagy mi annál még keservesb volt, gúnymosolynál

és megvetésnél egyebet nem láttak. Ők rokonaik- és barátaiktól gyakran megtagadtattak, olyanok voltak: "mint seprei a világnak és mindeneknek elvettetett állatjuk" [mindenkitől megvetett teremtések] (Kor. 1. lev. 4,13), a gyűlölség-feltalálta leggyalázatosb nevekkel illettettek, és merre mentek, kénytelenek voltak mindenütt csendes szívvel tűrni a durva tömegnek vagdalódzásait.

Ezen indulatoknak hatályai a keresztyéneket még a mindennapi élet foglalkozásaiban is nyomon követték és világi ügyeikben is nagy hátramaradást szültek. A vakbuzgó pogány szomszédok nem bocsátkoztak adás-vevésbe azokkal, kik isteneiktől idegenkedtek. Olykor a dühös pórnáp, vagy zsákmány után sóvárgó világi felsőség javaiktól fosztotta meg őket. Mintha a polgári társasági áldásainak élvezésére méltatlanok volnának; némelykor a legutálatosabb gonosztevőkkel vettettek a tömlöcbe, némelykor száműzettek honukból s mindentől megfosztattak, mi kedves volt előttük; némelykor a kegyességük és buzgóságuk által elhíresedettek és mindazok, kik valósággal hívek maradtak vallásukhoz, halálra vitettek és kivégzésüknél a kegyetlenkedés minden nemei alkalmaztattak, és ha valamely köznyomor érte volt a római birodalmat, ez vala a pogányoknak kiáltása : "A keresztyének okai mind ennek," és e bántalomért minden javaik veszteségével és legfájdalmasb kínzásokkal lakoltak.

Ilyen volt mindazon embereknek reménye, kik az evangéliumot elfogadták, midőn először hirdettetett, és a mindennapi tapasztalás teljesen bebizonyítá a szomorú tettet. Azokat, kik a pogányság

hívei lettek, soha sem bántalom, sem gyalázat nem érte. Mohamed vallása követőinek a jelen életben nyitva állott az út a tisztségekre és örömélvezetekre. Igaz, hogy az evangéliumnak is megvan az ő jutalma, de ez olyan, melyet szem nem láthat, sem földi szenvedélyek nem érezhetnek, hanem melyek csak halál után bekövetkezendők. Ily áldozatokrai kilátással, kicsoda várhatta volna a keresztyén hitnek elfogadását?

6. szakasz
Az evangéliumnak sikere és a megtérteknek száma

Ha én mind ezen dolgokat pontosan és figyelmesen átgondolom, meg nem foghatom, hogy lehetett emberi gondolkozás szerint a keresztyén vallásnak akár a zsidók, akár a pogányok között valami sikere. Micsoda eredményt remélhetett oly vallástan, mely efféle emberek által terjesztetett, és oly kevessé édesgető úton, melynek oly rémítő ellenzéssel volt dolga, és mely minden egyes híveitől akkora áldozatokat kívánt. A keresztyén egyház évkönyveiben járatlan ember itt felhagyna minden reménynyel. De mi volt annak sorsa? Háromezer emberrel szaporodott a híveknek gyülekezete még azon nap, melyen a keresztnek zászlója először kitűzetett, és minden következő nap új alattvalókat hozott Krisztus lelki országába. Jeruzsálemben ezeren hajtották meg térdeiket a megfeszített Jézus imádására. Seregesen gyűltek a hí-

vek Samariában, Lydda, Joppe és Caesareában. Júdeából a pogányok közé mennek az apostolok. Keresztyén gyülekezetek támadnak Antiochia, Efezus, Korinthus, Athéne és Róma városokban. Minden évben nagy számmal szaporodnak a hívők. Az evangéliumnak győzelmes haladása nem szakasztatik félbe az apostolok halálával; a legdühösb ellenszegülés közepette is tovább és tovább terjed. Oly üldözések közt is helyt áll, melyektől az emberi természet borzad, s azoknak megszűnte után is új meg új erővel és hatalommal növekedik. Végre csaknem három századig tartó vetélkedés után, ellenségei lefegyverkeztetnek; a Caesarok királyi székének elfoglalására szólíttatik fel és dicső, emberi segedelem nélküli hathatósága mindenek előtt szembetűnő.

Mit fogunk mi mind ezen dolgokra mondani? Azt, hogy az apostoloknak bizonyságtétele meggyőző volt, és hogy az apostolok csodatevő erővel, a Szentlélek belső hatályának kíséretében működtek. Az, ki ezt tagadja, és az evangéliumnak sikerét mégis megengedi (mert tagadni lehetetlen), ki oly vallásnak engedné sikerét, mely a gondolkozásmóddal, az érzeményekkel és az egész világnak szokásaival homlokegyenest ellenkezett, mely sebes folytonos és mindig nevekedő arányban mutatkozott, az a legnagyobb csudát hiszi, mely valaha történt. De a józan és nyugodt elméjű vizsgálónak, ki minden oldalról tekintetbe veszi a dolgot, el kell ismerni, hogy ezen könyvnek az igazságra és isteni eredetre oly joga van, melyből egykönnyen kiforgatni nem lehet, és hogy mindent számba vevén, az evangéliumnak sikere egyike azon legnevezetesb

történeteknek, melyeket az erkölcsvilág valaha előállított.

Megmagyarázható-e ezen tünemény hasonlat által, s ez csudálkozásunkat megszüntetheti-e? A hasonlítás inkább álmélkodásunkat nagyítja és a bizonyítéknak erejét neveli. Én nem akarom Mohamedot és ennek utódait, a Kalifákat összehasonlítani az evangéliumot hirdető apostolokkal; mert az annyit tenne, mint a durva erőszaknak hatásait az ítélőtehetségnek és észnek tiszta működéseivel egybehasonlítani. (*)

(*) Mohamed pályájának kezdete némileg hasonlított Krisztus apostolainak eljárásához. Eleinte egyedül oktatás által kereste tanítványait. De ha mindig követte volna ezen szabályt, igen hihető, hogy vallásáról szülővárosának határain túl mit sem tudtak volna. Kiildetésének három első éveiben csak 14 tanítványt szerzett. Hét évi további fáradozása alatt alig hogy százan egyesültek vele. Tíz év alatti haladása Mekkának falai között lassú és csendes vala. Ilyen volt Mohamed sikere, oly körülmények közt, melyek működésének leginkább kedveztek; mert ő nemes családból származott a városnak néhány legelőkelőbb férfiaítél oltalmaztatott és pártoltatott, kikkel egyszersmind a vérségnek kötelei által is kapcsolatban állott; nyájas magaviseletű volt, és rendeleteit tökéletes ügyességgel tevé meg. Nem is volt ott valami uralkodó vallás, mely az embereknek oly társulatát gyámolította volna, melynek érdekei, tanítása haladásának ellene voltak volna. Miután pedig azt tapasztalta, hogy az oktatásnak ösvénye szándékának meg nem felelend, küldetésének 13. évében azt nyilvánította, hogy isteni hatalmat nyert a fegyvernek megtérítései eszközül használatára; és ezen időtől kezdve megtéríttetteinek száma, az ő hatalmával és sikerével aránylagosan növekedett.

A görög és római bölcsészek oly állapotba helyheztettek, mely az apostolokéhoz legközelebb járult. Okokkal éltek fegyver helyett; erőszakot sehol sem használtak; de körülmények rájuk nézve kedvezőbbek voltak. Csudáltattak és tiszteltettek és az emberi nem legelőkelőbb tagjainak tekintettek. Számosak voltak és szívüknek kívánsága szerint a hatalom általi gyámolítás és a közvéleménynek minden befolyása az ő részükön volt. Az ő tanrendszerük ízletesb volt, mint az evangéliumnak tiszta és hajtatlan alapelvei. De mily sikert mutathatnak elő az ő tanaiknak terjesztésében és a világnak újításában? (reform) Ki volt valaha ékesebbszóló, mint ezen emberek? Ki látott valaha emberi lélek által nagyobb erőt kifejteni, mint ők szemlélődésük elmésségében, előadásuknak kellemében és írmódjuknak szépségében kifejtettek? A földnek napnyugoti része számos éveken át az ő részükön volt. A bölcsészek egyik nemzetségének alkalma volt a másikat kiegészítni, és a beszédnek és az írásnak egyesített befolyását, céljuknak elérése végett messze elterjeszteni. De midőn az apostolok megjelentek, micsoda gyümölcsét látjuk fáradozásaiknak? Óh! Szókratész, Platón, Arisztotelész, hol találjuk fel mi az emberek közt azon újítást, melyet bölcselkedástek előhozott? Azt olvassuk ugyan, hogy Polemon, és kívüle még néhany egyének áletüket megváltoztatták; de mi nagyobb dolgokat kutatunk. Pál ennél sokkal többet cselekedett Athéné-

ben tartott legelső igehirdetésével, míg társaik őt kicsúfolták és kinevették. Mondjátok meg nekünk, melyik nemzetre utasíthattok, mint bölcsészeti erkölcsiségtől áthatottra? Mind hallgattok? Mondjátok meg, melyik városra? Oh! mi az emberek közt csak egy társulatra sem találhatunk, mely azt mondaná: "A bölcsészek arra tanítottak minket, hogy honunknak bálványimádását megvetvén, az igaz Istent imádjuk." Csaknem hajlandó vagyok azt gondolni, hogy tévedek! Ismét nyomozom a tárgyat; de kutatásom sikertelen. Alig hihetem el, hogy "Akademusnak" (*) kertjei, a Sztoa és Peripatetikai séták oly csekély hasznot hajtottak; – de végre kénytelen vagyok engedni.

A bölcsészeknek fáradságos, de gyümölcstelen működásük szemlélésétől a galileabeli férfiakhoz fordulván, mindenütt gyülekezeteket látok keletkezni; és a néptömeg megvetéssel veti el bálványait, lemond minden bálványozásról, erkölcstelen szokásról és minden tisztátalan hajlamairól; és Istent imádva, mély áhítattal borul az arcra. Csudálkozásom nevekedik, s meg nem állhatom, hogy fel ne kiáltsak: "Itt Istennek ujja látszik." Közelítsetek ti Szókratésznek és az ő társainak eljegyzett emberei, és tekintsétek meg azon különböző hatályt, melyet előhozattak bölcseitek vélekedése, és a megfeszített Krisztusról tanúi által hirdetett ige hozott elő. Feleljetek meg erre, ha tehetségtekben áll!

(*) Annak hitelve az volt: "Unum scio, quod nihil scio." [Egyet tudok: hogy nem tudok semmit.] Ettől neveztettek az Akademikusok, egy oly bölcsészeti felekezet, mely minden dolgot bizonytalannak mondott, azt tanítván, hogy az embernek mit sem kell hinni. J. a ford.

7. szakasz
A keresztyán vallásnak sikere egyedül tanainak igazságából magyarázható meg

Tegyük fel, hogy az 1780. évben élünk és hogy tizenkét szeplőtlen erkölcsű és feltűnő kegyességű férfiú Párizsban megjelenne, s az utca közepén ünnepélyesen ekképpen nyilatkoznék: "Egy nevezetes egyén, ezelőtt három évvel Frankhonban es a fővárosban is gyakran hirdetvén Isten igéjét, meggyógyította a betegeket, feltámasztotta a holtakat, kevés kenyérrel és hallal sok ezret kielégített, és azt parancsolta minden embernek, hogy őt az emberek, mint Istentől a világ számára küldött Megváltót, hallgassák. Ezelőtt mintegy két hóval az egyháznak és országnak főnökei, a néptömeg segedelmével és jóváhagyásával ellene összeesküdvén megölték őt. Hallván pedig, hogy harmadnapon fel fogna támadni, őröket rendeltek koporsója mellé; de ő adott ígérete szerint valóban feltámadott, mint azt az őrök is tanúsítják. Mi őt feltámadása után gyakran láttuk, s jelen voltunk, midőn az egekbe felvitetett. Ő megbízott minket, hogy e dolgokról bizonyságot tegyünk a világ előtt, s annak bizonyságaul oly nyelvek beszélésére tett alkalmasakká, melyeket mi soha sem tanultunk, és hogy csodákat tehessünk, miképp ő maga is cselekedett." Továbbá ekképpen folytatnák beszédüket a néphez: "A ti fejedelmeitek nagy vétket követtek el, hogy halálra adták őtet, országtokban előbbi vallástoknak már

most végének kell szakadni, és azzal egyszersmind papságtok befolyásának és tekintélyének is, és ti mindnyáján kötelesek vagytok e bizonyságtátelünket elfogadni, Isten haragjának büntetése alatt." Mily hatást várhatnak ily nyilatkozatból?

Midőn mindnyájan vádoltatnak, bizonyosan mindnyájan azon lesznek, hogy a vád alól felszabaduljanak, s ennek legsikeresb útja az leszen, ha a bizonyságtételnek hamisságát bemutatandják. Ezen közönséges indokhoz még az járul, hogy a világi főnökök e vádat méltán úgy tekinthetnék, mint kormányzásuk gyalázására irányzottat; mely azon kívül még tekintélyüket is fogná gyengíteni azok előtt, kik az új vallástant elfogadandják; mert őket egy próféta, sőt Isten fia gyilkosainak tekintették volna. Az egyházi tisztviselőknek még nagyobb okuk volna e részben az ellenszegülésre, mert egész lételük a bizonyságtételnek hamisságától függ. Mert ha igaz az, mit eme férfiak állítnak, akkor odavan örökre az ő tekintélyük, polgári tisztségük és jövedelmük. Ily körülmények közt avagy nem fognak-e használtatni minden lehetséges eszközök a hazugság felfedezésére? Nem fognak-e a dolognak mélyébe bocsátkozni és mindent elkövetni, mit csak a közel veszedelem által élesített emberi ész kézhez szolgáltathat az igazságnak kipuhatolására? Lehetséges-e, hogy efféle körülmények közt a csalás észre ne vétessék? Rendelkezésükre lévén az országnak minden hatalma, avagy nem fognának-e mozogni a csalárdság kikutatása végett? mely minél több személyekre, helyekre, időkre és alkalmakra vonatkozó célzás, annál

könnyebben megtörténhető. Mind ennek ellenében a tizenkét tanítvány semmivel sem bír, mint bizonyítmányoknak igazságával, mert ők összeköttetést, befolyást és tekintélyt nélkülöző emberek voltak. Kicsoda várhatja már a csalásnak lehetőségét efféle körülmények között?

Éppen ilyen volt a zsidóknak helyzete, midőn az apostolok az evangélium hirdetését Jeruzsalemben megkezdették. Nem valószínű-e, hogy minden tehetségükben álló eszközt magragadtak volna e bizonyságtételnek érvénytelenítésére? Igen, azt kellett nekik cselekedni, meg is cselekedték; mert önérdekük fölött akkor szintén úgy őrködtek, mint most. De mire találtak? – Hogy semmit sem fedeztek fel, azt az evangéliumnak sikere és a csalárdság felfedezése fölötti hallgatás nyilván tanúsítja. A régi idők egyet sem említnek. A keresztyén vallásnak zsidó és pogány elleneinek irataiban egyre sem találunk. Ha valamire találtak volna, lehetetlen, hogy az különféle alakban reánk nem maradt volna. A keresztyéneknek cáfolatai a ker. vallást megtámadó pogányok ellenében, mint Órigenésznek Celsus elleni irata említést tettek volna arról s megcáfolását bizonyosan megkísértetták volna. Vagy tán az mondatik: "Miután a keresztyén vallástan uralkodóvá lett; minden ellene írottak megsemmítettek." Ez lehetetlenség. Mert jóllehet a keresztyén vallásnak alapja a római birodalomban vettetett meg, mindazáltal azt mint népvallást több napkeleti országok el nem fogadták; – itt ellenei menedékhelyre találtak volna. Azonkívül fennmaradtak még a keresztyén vallásnak leg-

megrögzöttebb ellenei, a zsidók, és sokan közülük az országnak határain kívül laktak. Tulajdon könyveik és történet-irataik voltak, melyek el nem töröltethettek s úgy látszik, hogy ez meg sem kísértetett. A Talmud, mely e mai napig megvan, azon időben szerkesztetett, midőn a keresztyán vallás a római birodalomban uralkodó volt. De nem találunk abban valami okos és meggyőző felfedezésre, mely a zsidó főnökök által, az apostolok által Krisztus részére felhozott bizonyítékok hamisságában tétetett volna.

Valóban, ha az evangéliumróli bizonyságtétel hamisságának észrevételét feltételeznők, annak sikerteljes haladása éppen megfoghatatlan. Emlékezzünk csak vissza, hogy itt nem eszméleti tárgyakról volt a szó, melyekkel az emberek előítéleteik által mintegy atyafiságban voltak, – hanem valóságos történetekről, hol nem csak az ész, hanem az érzékek is ítélhettek; és mindenki tökéletes eldöntő szóval bírt. Feltenni azt, hogy miután a bizonyságtételnek hamissága kétségbe nem vonhatólag bebizonyíttatott, mégis ezren hittek volna Krisztusban azok közül, kik felfeszításében egyesültek; és pedig miután hitük miatt gyaláztatnak, a zsinagógából kivettetnek, szabadalmaiktól megfosztatnak, barátaiktól és honfiaiktól gyűlöltetnek, javaikat vesztik, tömlöcbe és halálra hurcoltatnak; ezt, mondom, feltenni, ellene volna a világ erkölcsi rendének és ellene mindazon alapelveknek, legyenek bár jók, vagy rosszak, melyek az emberi magaviseletre irányadólag befolynak. Szabad-e azért ezt feltenni, midőn egyéb indokokra hivatkozhatunk?

Igen, és az nagyon egyszerű, ti., hogy az apostolok tanúbizonysága igaz volt.

8. szakasz
A keresztyén vallás győzedelmeskedett mindazoknak gyengesége és gonoszsága ellenére is, kik Krisztus iránti hűségüket megszegék

Azt gondolhatnók, hogy valamely vallástannak előhaladása, sőt csaknem egész létele azoknak bölcsességétől és jó magaviseletétől függ, kik részére nyilatkoznak. Azon emberekbeni gyengeség és gonoszság, kik követőinek vallják magukat, a vallás jellemének és befolyásának romlására legnagyobb hatással vannak. De a vallás jelességével aránylagos, annak jó vagy gonosz hívőinek jellemétőli függetlensége és ha győzedelmeskedik, nemcsak azon barátinak segítségét nélkülözve, kik tulajdonaik által ékességére vannak, hanem azoknak ellenére is, kik azt gyalázattal igyekszenek elborítani, méltán következtethetjük, hogy valódi belbeccsel bír, és hogy isteni eredetű. Pedig ilyen Krisztus evangéliuma és e részbeni próbálatai minden időszakban számosak és fajdalmasok voltak.

Mily nagy számmal voltak a keresztyén vallásnak hívei közül gyenge emberek! Igyekezetük ugyan jó volt, de magaviseletük volt oktalan és eszközeik visszásak. De az visszahatással nem volt az evangéliumra, hogy efféle emberek azt elfogadják. Az egyenesszívűség, ha mindjárt lelki gyengeséggel páros is, sokkal inkább elősegíti Jézus evangéliu-

mának elfogadását, mint a legkitűnőbb éles elme, nélküle. Efféle gyenge emberek, midőn kitűnő helyet foglaltak el kivált a nyilvános tisztségek körében, akár a polgári, akár az egyházi életben, sok esztelen dolgokat követtek el és sok esztelen beszédeket tartottak, melyek a világnak legnagyobb nevetségére és a legélesb gúnyra adtak okot nem csak a vallásnak ügyetlen baráti ellen, hanem maga a vallás ellen is.

A megváltónak félelmes baráti az ő ügye miatt reszkettek, de félelmük szükségtelen volt. A világ kinevethette ugyan ezen embereknek esztelenségét, de azok jóságát tisztelni volt kénytelen. Azonkívül az evangéliumnak alapelvei nem azonosok azok erőtlenségével, kik abban hisznek; és az azt elfogadóknak hite nem az emberek tehetségein vagy véleményein alapszik, hanem a Szentíráson. A maga jelességében erős lévén a keresztyén vallás, megrendíthetetlen marad, s azért egy tanítvány sem áll el a mestertől, mivel szolgatársaiknak egyike esztelennek mutatkozik. Az az egyiptomi gúlához hasonlít, mely sérthetlenül áll alapján, ha majmok szökdécselnek is tetején. De a keresztyén vallás kijelentett [állítólagos] barátinak gonoszsága sokkal ártalmasabb azok gyöngeségénél. Az evangéliumnak hatálya, melyet az azoknak szívében s életében előteremt, kik befolyását nem ellenzik, sok milliónak megszenteltetésében és testvéri szeretetében mutatkozott. De némelyek, kik a keresztyén valláshoz állottak, az emberiségnek csaknem legrosszabb tagjai valának. Szükségtelen ideszámlálni azok tömegét, kik keresztyéneknek egyedül azért hívják magukat, mi-

vel oly országban születtek, hol általános a keresztyén vallás, jóllehet annak elveitől fölötte idegenek; vagy a vallás azon szentségtelen tanítóit, kik csak azért lépnek az egyházba, mivel ez a gazdagságra és tiszteletre vivő ösvény. Azon személyek, kik itt szóban vannak, hiteles vallást tévén az evangéliumról, és látszatos komoly figyelemmel viseltetvén annak parancsolatai és rendeletei iránt, e vallástétel közepette a legutálatosabb bűnökbe keveredtek, vagy a legborzasztóbb vétkeket követték el. Néhányan ezen emberek közül – úgy látszik, meggyőződésük ellenére – ragadtattak el rossz szenvedélyek s kívánságok által, melyek szívüket elfoglalák. Más előbbkelők csak szerepet játszottak, s a vallást tekintetbe sem vették, sem igazságait nem hitték; hanem csak köpeny gyanánt vették magukra, hogy benső gonoszságukat eltakarhassák, és így, mint az orgyilkos éjnek idején, álruhában jöttek elő s oly iszonyú tetteket követtek el, melyektől borzad az emberiség. Mily számos ily jellemű ember jelent meg Krisztus halála óta e mai napig! És ami a vallás ügyének még ártalmasabb, mindenféle időszakban voltak ily hirdetöi az evangéliumnak Júdástól – a tizenkettőnek egyikétől – kezdve a papok hosszu névsorán keresztül egész a mai napig.

Ily utálatos tettek által valami rossz ügy végképp elpusztult volna; de a keresztyén vallás meg nem rendíttetett. Olyan emberek, kik az evangéliumnak el nem fogadása miatt magukat mentegették, mentségre abban találtak is, és azok, kik az igényei megvizsgálásával járó fáradságot ke-

rülték, éppen tekintélye megtagadása által hivék magukat igazolva. De a keresztyének, ámbár az igazságtalanság eme jeleneteinél fölötte elszomorodtak, tántoríthatatlanul haladtak az egekbe vivő ösvényen. Még a megvesztegetett erkölcsű vagy képmutató papok által megtérített hívek is állhatatosak maradtak a hitben a szív és élet tisztasáaában, jőllehet azon embert, kinek szolgálata által az igazság ismeretét nyerték, a bűn iszapjában láták elmerülni, vagy a keresztyén vallást megtagadni. S ez vissza nem fog tetszeni azoknak, kik meggondolják, hogy azon új hívőknek hite nem az emberek bölcsességére, jóságára alapíttatott; hanem Istennek hűségére s hatalmára, és hogy tanításukat Istennek csalhatlan igéjéből vevék, mely szerint szükség, hogy botránkozások legyenek (Máté 18,7), és hogy az embernek fia Júdások által csókkal árultassék el.

Vegyék azért vizsgálat alá a deisták, a keresztyén vallás námely nyilvános barátinak és szolgáinak gyöngesége és gonoszsága dacára fenálló szilárdságát és haladását; méltó az szigorú próbatétre. Ebből annak jelessége és a Szentléleknek hatalma, az evangéliumnak elrejtett dicsősége és benső erélye, valamint minden más dolgoktóli függetlensége kiviláglik.