IX. RÉSZ
A deistáknak gondolkozásmódja és magaviselete röviden megvizsgálvaEddig mint megtámadóról szólottunk a deistáról, ki sátorát Jézus Krisztus országának határin belül ütötte fel. Okát akarta tudni a megváltó azon címerének és jogának, mellyel elterjedett birodalmait, valamint a sok millió alattvalókat is, kiken uralkodik, övéinek mondja, és mi ezt neki minden késedelmezés nélkül mutattuk be. Ő előállott kifogásaival, s mi feleltünk. Most már a keresztyén fog belépni a természeti vallás birodalmába, hogy természetével megegyezőleg támadja meg azt, de nem testi fegyverekkel, hanem a léleknek ama fegyvereivel, melyek minden században "Istennek ereje által erősek voltak, a nagy erősségeknek lerontására. Mikor ti. minden emberi okoskodásokat elfordítnak, és minden nagyságot, mely felemelkedik Istennek ismerete ellen, és az embereknek minden gondolatjukat foglyul viszik, hogy a Krisztusnak engedjenek." (Korinth. 2. lev. 10,4.5.) Kívánja, hogy a deista fogjon fegy-
246
vert, férfias védelmezésére. Az igazság azon tárgy, melyért a keresztyén harcol, azon igazság, mely Isten tiszteletére tanítja az embert, és lábait az örök üdvnek ösvényeire vezérli. Ha a deista következetes, tulajdon rendszerének elsőséget ád, mivel talán ama két tekintetben nagyobb elsőségekkel bír; és tisztábban és teljesebben szól arról, miképpen lehetünk Isten előtt kedvesek és boldogok. De ha ő, míg a keresztyén vallást ellenzi és megveti, olyan vallással elégszik meg, mely őt az embert érdeklő legfontosabb dolgokban egészen sötétségben hagyja, magaviselete ki nem állhatja az átható és részrehajlatlan észnek vizsgálatát. Légyen a dolog még további vizsgálatunk tárgya.
1. szakasz
A deisták nem oly emberek szellemében vizsgálják a keresztyén vallást, kik az igazságot szomjúhozzákMidőn az emberek csekélységek fölött vitáznak, a könnyelműség megbocsátható; de ha a vitának tárgya végetlen fontossága, akkor a léleknek ünnepélyes és komoly állapotja fölötte illő és elkerülhetlen szükséges. Ennek hiánya akkor nagy gyalázat. Az emberi léleknek ítélő széke elébe pedig soha csak félig oly érdekes tárgyak sem hozattak, mint az Új-Testamentumban vannak pl. Isten lényéről, az ő országlásáról, vagy az iránta tartozó kötelességekről, és az embernek örökkévaló boldogsága vagy nyomorúságáról. Ezek oly roppant és nyomós dolgok, hogy azon emberről, ki ezeket köny-
247
nyen veszi, méltán azt mondhatjuk, hogy az igazsággal sokat nem gondol.
De nem így bántak-e csaknem minden időben a deisták a keresztyén vallással? Mily kevés a kivétel! Miképp van az, hogy ama egyenes lelkűség helyett, mely tiszta szívvel vizsgál s részrehajlatlansággal fontolja meg a bizonyságtételeket, s érdeméhez képest igazán becsüli meg az evangélium által tett felvilágosításokat és annak számos hozzátételeit, melyekkel kitágította az emberi vallásos ismeretnek határait, ritkán találhatunk egyébre mint könnyelmű elmére és fennhéjázó önkényre. Nevetségessé teszik a keresztyén vallást, és megvetéssel viseltetnek iránta. Arra törekszenek, hogy gonosz elmésségüket kitüntethessék és keserű gúnyolások erednek szíveikből csaknem minden alkalommal. Minden csekélységen kapnak, mely nekik alkalmat nyújt kifogásra, s mindenben hibákat igyekszenek felfedezni; gyakran hamis idézetekkel élnek, minden vitázásaikban feltűnő az evangéliumnak gyűlölése, melyet el nem nyomhatnak; úgy látszik, hogy parancsainak tisztaságában botránkoznak meg főképpen.
Van még egy másik körülmény is, mely még inkább megerősíti azon hitemet, hogy a deisták komolyan nem veszik a dolgot. Ők keveset fáradoznak híveik körül, hogy ezeket tanrendszerüknek vallási és erkölcsi alapelveivel megismertessék. Ők elég buzgalmat mutatnak abban, hogy az embereket az evangéliumtól elidegenítsék; de ezt többnek nem vehetik, mint az álelvek kiirtásának a szívből. A fődolog még hátra van, ti. hogy jó elveket ültes-
248
senek. De minő buzgóságot fejtenek ki itt a deisták? Melyik adhat híveik közül tanúságot azoknak komoly szorgalmukról, hogy velük a természeti vallásnak ágazatait oktatták volna? Kicsoda mondhatja tanítványaitok közül, hogy ismételve és szeretve serkentettétek kegyesebb, jótékonyabb és erényesebb életre, mint melyet annak előtte folytatott? Az emberek, kik ezen dolgokkal nem gondolnak, akármi ürügygyel élnek, igaz buzgalommal soha sincsenek sem tanrendszerük iránt, sem az igaz vallás nyomozása iránt.
Midőn azt tapasztalom, hogy ez az evangélium ellenkezőinek közönséges szelleme, ennek félréértését többé nem csudálom. Akármit állítunk ezzel ellenkezőt, de az igazságot nem keresik. Úgy jelennek meg, mint kik félnek tőle és azt kerülik, s mint akik meg kívánnának szabadulni annak megszorító szabályaítél. Lelkük oly állapotban van, hogy az igazsággal való megismerkedés csaknem lehetetlenné lesz. Megvetéstek a keresztyén vallásnak nem válik szégyenére; azzal inkább isteni származását tanúsító bizonyítmányait növelitek.
2. szakasz
Úgy látszik, hogy a deisták mind vallásuk rendszerével, mind gyakorlatba-vételével, mind terjesztésével keveset gondolnakMinden országban a néptömeg az uralkodó vallás részére nyilatkozik, akármiféle legyen is az. Ha a keresztyén vallás a honi, akkor keresztyéneknek nevezik magukat. De ebből mi azt nem
249
következtethetjük, hogy annak alapelveit hiszik, vagy hogy szívükön fekszik magukviseletüket annak parancsaihoz szabni. Ők emiatt szintén oly kevéssé keresztyének, mint bölcsészek; mivel a bölcseletet számos emberek becsülik és értik a honban, melyben laknak. A keresztyén vallás mellett vagy ellen szóló okok, melyek híveinek életéből merítvók, nem efféle néptől veendők, hanem azoktól, kik meggyőződésből keresztyének és arra törekvők, hogy tetteik annak parancsaival megegyezzenek. A keresztyén vallásnak ezen okszerű követelését a deisták is teljes joggal tehetik, és deistáknak egyedül csak azok tekinthetők, kik meggyőződésből azok. De mind e megszorítás mellett nem vádoltathatnak-e a deisták méltán, hogy vallásuknak mind gyakorlatba vételét, mind terjesztését elmulasztják?
Deistákra találunk mind Frank-, mind Angolhonban közel másfél század óta; és elég idő engedtetett a természeti vallás híveinek éltükben kimutatni befolyását. Kötelez az erényre s felszólítja tanítványait azonkívül az Istenségnek imádására és dicséretére, mind a magányban, mind nyilvánosan. A keresztyén vallás szintén e dolgokat parancsolja, csakhogy nagyobb mértékben és több okokkal és tanítással élve. Kiknek az evangéliumbani hitük valami hitelre való, azoknál is találunk külön és házi ájtatosságra és a közistentiszteletbeni részvétre. Vajon a deisták Istent titkon imádják-e, s vesznek-e abban részt családaik is, arról feleljen lelkiismeretük. De mi közös istentiszteletüket illeti: már biztosabb ítéletet hozhatunk. Egy
250
rövid ideig tartó kivétellel nem tudunk Angolhonban deistákból egybeállott társaságot (*) mely nyilvános istentisztelettel bírt volna; e vallástannak leglegtudósb és legbuzgóbb ügynökei, az istenségnek külső vallástételét illőleg, úgy éltek e világon, mint Istentagadók. (**) A mi természeti vallásnak nevezte-
(*) Mintegy negyven évekkel ezelőtt, egy tanítója a keresztyén vallásnak, ki deistává lett, egy londoni kápolnában közistentiszteletet kezdett, hol mint a természetnek papja foglalatoskodott. De a deisták csakhamar ráuntak a közistentiszteletre, s már öt év lefolyta előtt, a kápolna bezáratott. Ugyanez történt 1838-dik évben Észak-Amerikában Philadelphia nevű városban, hol az elhíresedett Gunal Henrik nevű lelkész az úgynevezett észvallásnak közistentiszteletet rendelt. De pár év múltával borzasztó következetlenségekbe és tévedésekbe merülvén el, az evangéliumn mélyebb vizsgálatához fogott, s most leghíresebb tanítója. J[egyzet] a f[ordítótól].
(*) A régi angol deisták, kivévón Herbertet s Cherbury lordot, és némely mások úgy bántak a keresztyén vallással, hogy ha a keresztyének is aszerint cselekednének a természeti vallással, azt mondanám, hogy ők alávaló civódó és képmutató emberek. Ők a becsület hiányával voltak. Igaz véleményük kinyilatkoztatása helyett keresztyéneknek nevezték magukat, mégis mindent elkövettek, mi hatalmukban állott, a keresztyén vallásnak kisebbítésére. Midőn elveik miatt szenvedéseknek tétettek ki, miért nem tűrték azokat férfiasan, mint azt minden időbeli keresztyének tevék? Azonkívül sok esetekben ügyvédképpen állottak élére az erkölcstelenségnek és véteknek, minden komoly és szentséges dolgokat kigúnyolván. A francia deisták azon osztálya, kik emberbarátoknak nevezték el magukat, sokkal feljebb neműeknek látszanak lenni a régi francia és angol deistáknál. Elveiket nyíltan megvallották: "Mi (azt mondják) hívei vagyunk a természeti vallásnak." Készítettek vallásos szertartásokat; közistentiszteletre gyűltek egybe; dicséreteket és könyörgéseket mondottak s beszédeket tartottak Isten lényéről és az emberi kötelességekről. (Az emberbarátokra itt mondott dicséretre már régtől fogva nincsen alkalmunk. Isteni tiszteletük nem tartott tovább, mint az angol hitetlenek istentisztelete.) Olyan deista, ki komolyan törekszik Istennek kedvét megnyerni, egyenesen a keresztyén valláshoz vivő úton jár: "Aki az atyától hallott és tanult, az Krisztushoz jön;" s hálálva keresend enyhhelyet az evangéliumnak árnyékában.
251
tett, sok nemes serkentést foglal magában a kegyes életmódra. De azok, akik a deistákkal szövetkeztek vagy a deisták maguk állíthatják-e azt, hogy szokásukban van, ájtatos tisztelettel szólani az istenségről és egyebeknek ajánlani istenitiszteletüket és minden erénynek gyakorlatát? A természeti vallást azért teszik-e elébe a keresztyén vallásnak, mivel elégtelen erényt előteremteni az emberek között? Nem az ellenkezőt bizonyítják-e inkább irataik, és kívánságaiknál szigorúabbak-e parancsai, és az általa adott szabadalom sokkal csekélyebb-e, hogysem azzal kívánságaik és szenvedélyeik megelégedhetnének? Ha e dolgokat meggondoljuk, nincsen-e nagy okunk attól félni, hogy sokan elhagyandják a keresztyén vallást, a természeti vallásban keresvén menedéket, hogy megsza-
252
badulván az evangéliumnak köteleitől, kedvük szerint vétkezhessenek valamely vallástan nyomán? (*)
Szinte oly kevés gondot fordítottak a deisták vallásuk terjesztésére is. Midőn valakinek oly elvei vannak, melyekről azt hiszi, hogy azok Isten legnagyobb dicsőségére és az emberek boldogságára szolgálandnak, kötelességében áll azokat minden tőle kitelhető erővel elterjeszteni. A kötelesség ugyanaz, legyen az ember keresztyén, mohamedánus, deista vagy pogány. Voltak a keresztyénség közt deisták régtől fogva; és közöttük némelyek tudományos, nagy befolyású és tekintélyű férfiak voltak. Igaz, hogy mutattak némi buzgóságot, hogy néhány keresztyént vallásukra térítsenek; de megállapodván, minő ítélettel leszünk törekvésük tisztasága felől? A keresztyének Isten imádására és tiszteletére és minden erénynek gyakorlatára tanítatnak. Efféle térítésekkel azért keveset nyer a valódi jóság ügye; csak egy új indok sem közölte-
(*) Ezen előterjesztés szomorítólag igazoltatott, néhány évekkel ezelőtt némely frankhoni hitetlenek törekvése által, kik az emberi lelkekben a jövendő életrőli hitet el akarták törleni. "A halál örök álom," ez volt kedves elvük, s e felírás több temetőhelyek ajtaja fölött olvastatott. Mily indoknál fogva vetették meg ezen emberek a szentírást, az igenis szembetünő; kerülték az evangéliumnak tisztaságát és büntetését. Vagy kemény beszéd azt mondani, hogy az ok, mely miatt az efféle emberek úgy kívántak meghalni, miképpen az ebek, az volt, minthogy élni is ebképpen kívántak?
253
tik jellemük javítására. Vajon a deisták gondoskodnak-e elemi könyvek segedelmével gyermekeiket a természeti vallásnak elveiben oktatni, és a velek közlött indokokkal őket annak parancsolatainak megtartására kötelezni? annak meghatározását tulajdon lelkükre kell hagyni.
De még két útja van az igaz buzgóságnak, melyeken természetesen fogna nyilatkozni; azonban egyiken sem áll elő. Frank- és Angolhonban nagyobb számmal vannak a vétkes és erkölcstelen személyek, kik az észnek ellene cselekesznek, és szokott magaviseletükkel a legfelsőbb valóság megvetését nyilvánítják. Kicsoda hallott valaha a deisták fáradozásairól, hogy bűnbánatra bírják ezen bűnösöket és vétkes utaikról visszavezessék őket? Azonban az embereknek még más neme is van, mely régen felhívja a deisták buzgalmának jótékony segítségét. A Földnek nagy részét pogány bálványimádók lakják, kiknek vallásukat az istenség dicsőségével ellenkezőnek kellett a deistáknak tartani, magukra nézve pedig lealacsonyítónak. A természeti vallást ők a legjobb vallásnak, Isten előtt legkedvesebbnek és legüdvösebbnek, az ember számára pedig a legboldogítóbbnak tekintették. De kicsoda hallott valaha a deistáknak hittérítő társasága felől, mely a pogány bálványimádásnak vakhíveit az igaz Isten ismeretére vezérelje, ki teremtője és kormányzója a világnak? Irataikból ki nem vehetjük, hogy efféle gondolat szállta volna meg valaha valamely deistának lelkét. A buzgalomnak ily általános hiánya, e tekintetben valóban nevezetes. Nem költi-e fel ez bennünk a gyanút, hogy
254
itt valami fogyatkozásnak kell lenni; vagy magában a vallástanban, vagy az azt pártoló emberekben, hogy az vagy nem közli az emberekkel a szeretetnek lelkét, vagy hogy ők azt nem érzik, vagy hogy mindkettőben összevéve keresendő az ok?
3. szakasz
Megjegyzésre méltó, mily keveset tudtak a keresztyén vallásnak ellenségei ellene felhozniAzon naptól kezdve, melyen Jézus evangéliumát hirdette volt, erős ellenzésre talált, és ellenei igazolni akarták magukat annak megvetése miatt. A zsidók mindent elkövettek, ami embernek lehetséges, hogy annak hamisságát felfedezhessék, mert e felfedezéstől függött egész boldogságuk. De mily megjegyzésre méltó dolgot hoztak napfényre? Ugyane részben buzgók voltak a pogányok is. A fejedelmeknek, papoknak és bölcsészeknek egyenként külön okuk volt hadra kelni az evangéliummal, és mihelyt valamely testületnek érdekei kockáztattak, találkoztak [akadtak] eszes férfiak ügyüknek pártolására, még a legfaragatlanabb századokban is. De szerencséshek voltak-e ezek a zsidóknál? Ha elvesztek is némelyeknek iratai, ránk maradtak mások munkájának lényege, de ezek semmit sem foglalnak magukban, ami az evangéliumot veszélyeztetné vagy annak igazságát felforgatná. Legelső elleneitől a legszigorúabb okokat várhatnók ellene, annál inkább, minthogy a megcáfolásnak eszközeihez könnyebben juthattak. De ahelyett
255
hogy egy térre lépnének a későbbi századbani ellenségekkel, Celsus, ki először támadta meg a keresztyén vallást iratban, megengedi, hogy Krisztus és apostolai igazán végbevitték azon csudákat, melyekre hivatkoztak. Kevés idővel aztán, hogy a zsidók a Talmudot szerkesztették, nem tették volna-e le abban mind azt, mi nemzetüket az evangélium ellen megkeményíthette; de mit foglal az magában, ami a keresztyén vallást megcáfolná? Diadalmi öröm fogja el a keresztyén ember szívét, ha a régi zsidóknak és pogányoknak tompa fegyvereit látja.
A keresztyén vallásnak mai időnkbeli ellenségei sokkal bátrabb állást foglaltak el. (*) Régiebb testvéreik, kik közelebb éltek a keresztyén korszakhoz, teljes gyűlölettel viseltettek az evangélium
(*) Volney, hitetlen francia író tagadta, hogy valaha volt volna Jézus Krisztushoz hasonló egyén. Azoknak, kik az erkölcsi bizonyítéknak természetéhez értenek, és azoknak Krisztus létéről szóló nagy mennyiségéhez, el kell ismerni, hogy minden bátor, vakmerő dolgok közt, melyek az emberektől valaha az embernek fia ellen mondattak, Volney véleménye mint alaptalan és gyanúteljes elkülönözve áll előttünk. Ha tréfát nem űz testvéreivel, kísértvén, mennyire terjedne könnyűhitűségük, hanem komolyan veszi állítását, bizonyosan pártomat fogják minden józan elméjű olvasók, ha azt állítom, hogy Bedlámba [bolondokházába] való volna, és hogy annyira különös és megrögzött az ő bolondsága, hogy mindeddig még nem is építtetett lakás ily szerencsétlen ember számára, ki efféle teljes zarvarhoz még a képtelenségnek egész zűrzavarával is járul.
256
iránt; némelyek közölük magas rangúak és hivatalúak voltak; és a polgári tisztség, melyel felruháztattak, annál inkább segíté őket az igazság felfedezésére; de mindezek után kénytelenek voltak elismerni az Új-Testamentumi csudák valóságát. Valamivel későbben utódaik azokat nagy bátran tagadták. Némelyek azt ígérték, hogy a csudáknak lehetetlenségét bebizonyítandják; mások megkísérték az egyes történeteknek hiábavalóságát és hamisságát bemutatni, sokan a szentírásban ellenmondásokat, kifogásokat és nehézségeket kutattak; nevetséggel és csípős beszéddel gazdagon fűszerezték értekezéseiket. Némelyek ezen ellenségek közül nagy tehetségű és tudományú férfiak valának, míg mások semmivel sem bírtak, semmivel sem ajánlhatták magukat, kivévén az evangélium elleni gyűlölettel. De mindezen emberek mit hozhattak fel ellene? A keresztyén, ki körülményesen olvasott e tárgyról, örvendeni fog, látván, mily könnyen s kielégítőleg volt megfelelve kifogásaikra; mily távol estek a céltól mérges nyilaik; mily csekély mértékben voltak képesek a keresztyén vallásnak nagy bizonyságtételeit meggyengítni, s mint maradt meg épségében az épület, melynek lerontásán minden erejükből fáradoztak! Valóban a kifogások korántsem oly számosak, miképp a vitában járatlan tán feltételezné; mert jóllehet a deistáknak iratai nagy számmal vannak, mégis sokszor alig találunk egyébre, mint a már előbb tett kifogások ismétlésére. Azok, kik meg akarnák támadni a teremtésnek és gondviselésnek műveit, ezek ellen sokkal többet mondhatnának és hatályosabb módon,
257
mint az, ami kezdettől mondatott az isteni kijelentett vallás ellen.
4. szakasz
Az evangélium elleni szellem, mely annak hitelessége megsemmítését tervezte, a legnagyobb képtelenségekre vitte a deistákatMidőn az emberek valamely előttük kedvetlen tanrendszernek sikeres ellenzése végett a legnagyobb képtelenségekre vetemednek és minden valószínűtlen dolgokat hisznek, melyek annak hitelességét csorbítják: akkor van okunk abból azt következtetni, hogy a tanrendszer igaz; vagy minden esetre legerősebb okunk van azt hinni, hogy ők igazságtalanul bánnak. Mily feltűnő pedig ezen arcvonás a deistákban, mihelyt a keresztyén vallásról van sző. Sokan közölük nagy míveltségű, nemes gondolkozású és józan ítéletű emberek valának; de e tárgyat illetőleg van bennük valami dőreség, melyet a vitának minden olvasója észrevesz. A görög és római régi pogányok vallása a bálványimádásnak, babonaségnak, erkölcstelenségnek és vadságnak különnemű tömege volt. De mennyire magasztalják azt a hitetlenek! Gibbon, ki főrangú a hitetlenség "Főpapjai" közt, mindenkor nagy helyesléssel szól arról, s e címmel tiszteli meg azt: "a görögök díszes regetana." A Korán szinte hemzseg a nevetséges szertartásos esztelen szabályoktól, és olyan parancsoktól, melyek az észnek és erkölcsiségnek vannak ellene. De a mekkai próféta mmd amellett mégis embere a
258
hitetleneknek és róla és vallásáról a legékesebben szolnak. De miért? Ő Krisztus evangéliumának ellensége volt. Ezek közt szinte sok dicsszónoka van a mai pogányságnak is. A hindusok vallása, miképpen tudva van, a bálványimádásnak, fajtalanságnak és kegyetlenségnek zűrzavara, s a leghitelesb bírák tanúsága szerint, a hindus népnél gyalázatosabb, erkölcstelenebb, hamisabb és csalárdabb e földön nincsen. S még is mint magasztaltatott az a deista írók által! Ha hitet adnánk Raynalnak és segédeinek, azt vélnők, hogy vallásuk a bölcsességnek és tisztaságnak kivonata, és hogy hívei élő példái minden erénynek. De mi okból csúfíják el annyira az igazságot? Hogy a keresztyén vallás a hasonlatossággal árnyékba állíttassék, és Bráhmának vallása feljebbvalónak láttassék lenni Jézus vallásánál. A szentírásnak időtana megegyez a leghitelesb régi törtónetekkel, a természetnek jeleneteivel, a mesterségek és tudományok felfedezésével és erőt nyer a nemzetek évkönyveinek szoros vizsgálatával. Ellene, a kevélység szellemótől elragadtatva, oly időtant költöttek az Egyiptom,- Kína- és Hindosztánbeliek, mely százezer, sőt millió évekről szól. Némely uralkodóinak országa, szerintük, sok ezer évek óta állott fenn. A deisták e megbájolt italt nagy szomjúsan isszák s örömest részegednek meg tőle. De honnan van, hogy eszes emberek csak egy szempillanatig hihetik az efféle kézzel fogható képtelenségeket? Onnan, hogy általa az evangéliumnak hitelessége rontatik meg. Ha a keresztyén valami kitüntetett jó tettet cselekszik, azon gyanúsítással állanak elő a hitetlenek, hogy
259
itt méltán képmutatástól lehet tartani. Ha pedig más hitű ember ugyanazt míveli, bár alábbvaló mértekben, ő és vallása az egekig magasztaltatik, és megbocsáthatlan véteknek vennék, ha a képmutatásnak gyanújával terheltetnék. Minthogy keresztyén vallástanítók vannak, minden szolgái keserűen támadtatnak meg mint tudatlan és ravasz papok, kik minden nemesb érzeménytől megfosztvák. Terheljétek meg kedvetek szerint a gyalázatnak nagy rakásával a rossz embereket, kik e hivatalt elvállalják. De miért van ellenséges indulat a jók ellen, kik az erényt nem csak tanítják, hanem gyakorolják is, és a keresztyén vallás mellett a természeti vallásnak elveit is megvilágosítják, és parancsait oly kiterjedten, komolyan és állandóan sürgetik, amint deista sohasem cselekedett. Ők az evangéliumnak szolgái, s ez elég nagy vétek; minden azzal egybefüggő dolog visszatetsző. Kérjük a deistát, vizsgálja meg csak atyáinak és testvéreinek magaviseletüket független lélekkel. Fájdalmas ugyan valamely emberi társulat ellen ily kemény vádakkal felállani, de arra kényszeríttetünk; s kicsoda cáfolhatja meg azokat? Nem úgy látszik-e, mintha a keresztyén vallást megtámadó minden eszközeik törvényesek volnának, s hogy azt, akár igaz, akár rossz uton, kárhoztatni kell? De ez nem bizonyítja-e egyszersmind azt is, hogy kevés bizodalommal lehetünk azon emberekhez, kik efféle utakat választanak céljuk elérése végett? és úgy látszik, hogy tudják, miképp ügyük korántsem oly jó, mint a világgal elhitetni kívánják.
260
5. szakasz
A deistáknak vallástana el nem foglalhatja az evangéliumnak helyét, s az ember boldogsága felől célirányosan és kielégítőleg nem gondoskodhatikAz evangélium mindazon dolgoknak tiszta ismeretére vezet, melyek kötelességünkre és boldogságunkra nézve megkívántatók. Istennek lénye és tisztelete az út, melyen előtte kedvesek lehetünk, a kötelességnek sokféle részei, az ígéreteiben való vigasztalások, és a jutalmazásnak és büntetésnek jövendőbeli állapotja, mind teljesen és tisztán jelentettek ki és minden méltányos kívánségaink kielégítettek. Ezeket a deista megveti. Természetesen azt kellene abból következtetni, hogy ő azok helyébe jobbakat állíthat, és hogy midőn szívünket az evangéliumtól elvonva ezektől megfoszt, kielégítőbb felfedezésekkel szolgálhat az isteni igazságról és gazdagabb vigasztalásokkal. De minő vallástan az, melyet az evangélium helyett ajánlanak? Azt mondhatjuk méltán a deistákról, hogy egyedüli gondjuk az volt, az evangéliumbani hitet kiirtani a szívekböl; s midőn céljukat érték, mit sem gondoskodtak afelől, hogy más elveket közölnének; hanem mintha minden dolog annak rendjén volna, az embert magára hagyták minden őt kormányzó és meghatározott alapelv nélkül. Ezen cselekvésmód valóban a legszigorúbb megfeddésre méltó; s igazán mondhatjuk, hogy az, mit az efféle vakbuzgó belénk csöpögtet, nem az igazságnak és emberi
261
boldogságnak szeretete, hanem a keresztyén vallásnak gyűlölete. De tegyük fel azt, hogy a deista kész velünk vallástanát megismertetni, mi van abban, ami az evangéliumnak helyét betölthetné? Micsoda biztosítékot adhatsz nekünk, deista! hogy az Úr Isten az emberrel barátságos közösségre lépend? Midőn isteni tisztelettel kívánok foglalatoskodni, keresem a Krisztus által való menetelt egy Lélekben az Atyához! De mint mondhatod azt: Tisztelem az Istent?
Micsoda különös irányt adhatsz nekem és micsoda biztosítékot arról, hogy istenitiszteletem kedvesen fog fogadtatni? Az Új-Testamentum reményt ád, hogy kibékülhetek megbántott Istenemmel a Jézus Krisztusnak közbenjárása által; de te ezen tant megveted. Miképpen nyerhetem meg tehát bűneimnek bocsánatját s mint tehetek szert Isten barátságára? Magyarázd meg nekem ezt, deista, mert a tárgy legnagyobb érdekű lelki békességemre nézve. Azt mondod: "Bánd meg bűneidet és jobbítsd meg életedet, és az Isten megbocsátand és barátod lesz." De miképpen támaszkodhatom állításodra? Azon kívül, hányszor, meddig és micsoda bűnökért lesz a bűnbánat elegendő? Meggyőződésem az, hogy minden általam teljesített kötelesség keverve van tökéletlenséggel; miképp kezeskedhetsz nekem arról, hogy az kedves lesz? Én nagyon megvigasztaltatom ama áldásteljes állapotnak reménységével, melyel az evangélium Jézus tanítványait biztatá s mely a halál után bekövetkezendő. Te azt mondod, hogy az evangélium csalódás, s el akarod fojtani minden várakozásaimnat. De mit adsz
262
azok helyébe? Te szintén jövendő állapotról szólasz; de kicsoda látta valaha azt? A te vallástanoddal megegyezőleg, senki sem szállott le valaha az egekből, hogy azt kijelentse; az egész csak emberi okoskodáson épül. De okoskodás által oktathat-e engem valaki arról, mi az üdvösség, meddig fog az tartani, s vajon nem vesztheti-e el azt az ember? Az evangélium béketűrés és vigasztalással lát el engem a jelen élet szenvedései közt, midőn arra tanít: "Hogy azoknak, akik Istent szeretik, mindenek egyaránt javukra vannak," (Róm. 8,28) és hogy: "a mi nyomorúságunknak egy szempillantásig való könnyűségnek felette igen-igen örökkévaló állandóságát szerzi minékünk." (Korinth. 2. lev. 4,17) Mindezekről le kell mondanom, mihelyt neked engedek. De hol vannak már a vigasztalások, melyeket azok helyébe adhatnál? Nincsenek itt isteni beszédek: okoskodásokra és állításokra kell támaszkodnom; de vajon kielégítő lehet-e ez? Mindezen dolgokban a deista sejtésnél vagy valami csekély hihetőségnél többel nem szolgálhat. Meglehet, hogy úgy van; de meglehet az is, hogy másképpen van. Nem adhat semmit, mi a valóságot és bizonyosságot megközelítené. S vajon ez megfelelő gyámolítás-e? Elegendő-e a reménynek élesztésére s az életnek irányadására? Hát ezért áldozná fel a keresztyén az evangéliumot, "mely lábainak szövétneke és ösvényének világa?" Szélnek fogja-e ereszteni azt, amit méltán valónak tart oly tanrend szerint, melyről maguk a deisták sem mondhatják, hogy feljebb emelkednék a lehetőségnél? Meg kell elégednünk e rö-
263
vid útbaigazítással, hol bővebb megvizsgálás volna szükséges a tárgynak teljes megismerésére; oly egy tárgynak, mely hangosan szólítja fel a keresztyén vallásnak minden megvetőit, hogy arra a legkomolyabb figyelmet fordítsák.
6. szakasz
Nagyon hihető, hogy a természeti vallásnak azon tanszere, melyet a deisták vallanak, az Új-Testamentumből vétetett"Isteni kinyilatkoztatott vallás szükségtelen" azt mondja a deista, mert "az ész megtanít minket minden szükséges igazságokra;" s ennek bebizonyításául a természeti vallásnak tanrendszerére, melyet felállított, hivatkozik. De van okunk tagadni állítástokat s titeket azzal vádolni, hogy vallástanaitokat a szentírásból oroztátok. Annak foglalatját ti ugyan általában a természeti vallás elveinek nevezhetitek; de a kérdés az: Honnan tanulta a deista azokat? Mi vétetett az észtől s mi Krisztustól? Hogy a deista vallástanát nem az észtől vette, arról az emberek története oly bizonyítmánnyal szolgál, melyet egykönnyen meg nem fognak cáfolni. A görög és római birodalomnak régi bölcsészei legnagyobb tehetségű férfiak voltak; tudományok közt töltötték napjaikat; ők figyelmüket gyakran a legérdekesb tárgyakra irányozták, és sok könyveket írtak. De mutasd ki nekem tanrendszerüket a természeti vallásból! Itt-ott ugyan találunk helyes gondolatra, de számos tévedésekkel keverve; minden gyémánt az omladékok egész he-
264
gyeivel van elborítva, vagy jobban szólva, a ganéjrakásból csillog ki. Egy a mai legelőkelőbb deisták közül, Angolhonban megkísérté a tudva lévő igaz eszmékből valamely tanrendszernek gyűjteményét létrehozni. De ha melléje állította volna a sok omladékot, melyből azokat kiszedte, ha kimutatta volna a babonaságot, a képtelenséget és a bálványimádást, mellyel az eredeti szerzőknél egybeköttettek, kitetszett volna, hogy bármint dolgozott annak csinosbításán, mégis az elkülönözött gondolatok azoknál mit sem használtak. Legbölcsebb társaiknak vallástana életükkel együtt megvetést érdemlő babonából és bálványimádásból állott. Az újabb korbeli pogányok sem voltak szerencsésebbek. Hindosztán nagyon polgárosodott ország, s haladása a hasznos művészetekben közösen elismertetik. A Brahminok fölötte dicsértetnek tudományuk és a titkos bölcsesség miatt, mely "Schaster" nevű szent könyveikben foglaltatik. Még jóval nagyobb mértékben dicsértetett Kína a tudományokban és művészetekben tett javításaiért és intézeteinek kitűnő célirányosságáért, s találunk benne szintén bölcsészeket és papokat is. E két ország oly sokáig van már a polgárosodás állapotjában, hogy bennük mind a régi, mind az újabb időnek felfedezései egyesülnek. Ha tehát valakitől, bízvást ezektől várhattuk volna a természeti vallásnak legtisztább rendszerét. De ehelyett mind a két helyen a legvastagabb bálványimádás uralkodik, mely a tudósok befolyása által gyámolíttatik és mint a tudatlan nép, úgy maguk is rabjai a legalábbvaló s leglealacsonyítóbb babonának.
265
Ha már efféle állapotban találjuk a régi és újabb nemzeteket, kik szintén az ész által kormányoztattak, miképp van, hogy az európai deisták annyival haladják felül azokat a természeti vallásnak ismeretében? Tán onnan van, mivel a deisták most nagyobb tehetségekkel bírnak? Azt nem állíthatjuk, honnét van tehát, hogy azon ész, melyet ők el nem értek, tihozzátok oly közel jár? Mutasd ki ennek okát! Elhallgatsz? Ennek oka nem egyéb, mint az, hogy ott élsz, hol az evangéliumnak világa szolgál, melytől természeti vallásodnak ismeretét kölcsönözted: "Én az Új-Testamentumnak semmivel sem tartozom. Én soha e könyvet úgy nem olvastam, hogy képes volnék abból valami tanrendszert alkotni." Igazságod lehet, de megemlékezzél arról, hogy minden vallásos érzemények, melyek azoknak elméjüket mozgásba hozzák, kik veled egybeköttetvék, és mindazon igaz és kegyes eszmék az erkölcsi tárgyakról, melyeket kora gyermekséged óta felfogtál, egyenesen a Szentírásból erednek. Te valamely homályos napon járó emberhez hasonlítasz, ki, minthogy nem látja annak fényét, tagadja, hogy a naptól van ösvényének és a körülötte levő tárgyaknak világossága.
7. szakasz
A legkitűnőbb deistáknak és keresztyéneknek összehasonlítása, indulatjaikra és magaviseletükre nézveAz elvek jóságának legjobb és leghelyesb próbatétele úgy történik, ha befolyásukat tekintjük, mely-
266
lyel a gondolkozás- és életmódra vannak. Midőn azért a deista vallását a keresztyén vallásnál feljebb helyezi, jobb embereket is kell képeznie, és jelesebb tisztaságú és jóságú életet előteremteni. Nem veszem itt számba ama zabolátlan sereget, mely a deizmust vallván, ajtót nyit minden kívánságnak es szenvedélynek, mely kielégítés után sóhajtozik, és azt állítja, hogy vallásuk erre szabadalmat ad; minden hitetlen, kiben jellem és becsületérzés van, testvéreinek ezeket el nem fogadandja. Amire itt célzok, az (s nem fogja ez a vitát felvilágosítani), hogy összehasonlítsam a legkitűnőbb deistáknak életét a legbuzgóbb keresztyének magaviseletével.
Péter, Pál és Jánosban, Jézus tanítványaiban, kiknek gondolkozásuk és életük módjáról az Új-Testamentumban rövid jelentéseket bírunk, fáradhatlan igyekezetre találunk az alázatossághan, szelídséghen, részvétben, a bántalmak megbocsátásában, jótékonyságban és a rossznak jóval való visszafizetésében. Állandó bennük a törekvés, hogy Istennek tetszhessenek és hogy magukat őneki szenteljék; hogy jót tegyenek az emberekkel, még pedig, sem a hont, sem a vallást tekintetbe nem véve, és hogy őket oktassák, szentebb és boldogabb emberekké tegyék. Hogy ezekben célt érhessenek, alája vetik magukat a legnagyobb viszontagságoknak, szenvedéseknek és magának a halálnak is.
Lépjenek már az egybehasonlításnak terére a deizmusnak leghíresebb hívei: úgymint Celsus és Porfyrius: vagy az ismeretesb férfiak, Voltaire, Rousseau, Diderot, d'Alembert, Hume és Gibbon. Mutatnak-e ők oly jellembeli szentséget, oly szívbeli
267
tisztaságot, oly tiszteletet a legfőbb valóság, oly önzetlen és forró szeretetet az emberek iránt, és önjavukból és kényelmükből annyi áldozatokat másoknak boldogságára? Kettő a deizmus mezején kitűnő főnökök közöl, Gibbon és Rousseau életüknek emlékiratait hagyták meg a világnak; hasonlítsuk egybe ezeket Péter és János életével. Az eredmény fölött minden keresztyén diadalt fog érezni, a deista pedig el fog pirulni. A híres emlékiratokban, melyeket az ékesszóló történetíró a római birodalornnak enyészetéről és romlásáról hátrahagyott, ugyan élesszemű legyen az olvasó, hogy kezdettől fogva végig, csak egy nemes vagy fenséges érzelmet vagy a magaviseletnek valamely önzetlen és jótékony elvét észrevehesse. Az "Én" azon bálvány, melynek állandóan tömjéneznek. Ezen férfiúnak gondolatitól, hajlamaitól és indulatától mily nagyon különböző ama tarsusbeli Pálé, ki így szól: "Mert énnekem mind életemben, mind halálomban nyereségem Krisztus." Senki közülünk nem él magának, hanem ha élünk, az Úrnak élünk. Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen, mind az Isten előtt, mind az emberek előtt mindenkor. Mindeneket elszenvedek a választottakért." Rosseau-nak vallástételeiből megértjük, hogy élete vétkekkel szeplősített és szíve bemocskolt volt, a rossz hajlamok iránti engedékenység miatt. Ezen férfiúnak gondolkozása és cselekvése módja egybehasonlítható lesz-e János apostoléval, ki amit tanított, azt követte is, és kinek tana az volt: "hogy aki atyjafiát gyűlöli, gyilkos az." Az Isten szeretet; és aki
268
a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne. "Mi tudjuk, hogy a halálból általvitettünk az életre, mert szeretjük a mi atyánkfiait."
8. szakasz
A legkitűnőbb deisták és keresztyének egybehasonlítása a közelgő halálról való nézeteiket és reménységeiket illetőlegJók és hatályosak-e az elvek vagy nem, azt a viszálynak idejekor legjobban megtudhatjuk; és minél keservesh a viszontagság, annál világosabban tűnnek fel azok. De a halál közelítésének észrevételével semmi más nem hasonlítható össze. Ez az embernek legkeservesb. Az nem érdemes a bölcsész névre, s nem gondolkozik s nem érez okos emberhez illőleg, ki azt az emberi lételnek egyik legtiszteletteljesebb szakaszának nem nézné, melyben a lélek arra készül, hogy a küzdelem állapotjából a jutalomnak helyzetébe menjen át. Sőt ez éppen legalkalmatosabb próba az embereknek elveire es azon befolyásra nézve, melyet előidézhetnek. Tekintsen csak a deista fiaira a kísértésnek ezen ünnepélyes órájában és a keresztyén is az ő testvéreire, és az eredmény döntse el aztán elveiknek jóságát.
A deisták legmagasztosb kifejezésekkel élnek a régi pogányokról, s mégis nézzük csak egyiknek utolsó óráját, ki a történetírók által jeles erényei miatt felmagasztaltatott. Germanicus halála közelítése érzetében barátait egybegyűjté, s azt gyanítván, bár elegendő bizonyítvány nélkül, hogy Piso és
269
Plancina élete végét méreggel vagy varázseszközzel siettették, halála óráit arra fordítá, hogy őket bosszúállásra serkentse; arra tanítá őket, miképp volna az teljesítendő, és eskü által kötelezte őket arra. Ekkor még ezeket mondá: "Ha én a vaksors végzése szerint halnék meg, méltán vettem volna rossz néven az Isteneknek, minthogy idő előtti halál által életem tavaszában szakasztatnám el szülőimtől, nőmtől és gyermekeimtől." (Tacit. II. k.) Időre és helyre nézve csekély távolságban, Istvánban, az első vértanúban a haldokló keresztyént látjuk. Míg irgalmatlan gyilkosai kövekkel törik össze testét, az egekre emeli fel szemeit, s üdvözítőjének kezeibe ajánlván elköltöző lelkét, e szavakkal végzi be életét: "Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt vétkül." De tán a mai deistáktól többet várhatunk. A történet egynek példáját említi, ki nagy tehetségű, elmés és udvarias ember lévén, halála közelítésekor körülnézve keresé a deizmus vigasztalásait, de mire sem találván, gyötört lelke az evangélium vigasztalásaiban keresett menedéket. Keserű halál küzdelmében másokat intett a hitetlenség csábító ámítgatásainak eltávoztatására, és Jézusnak mint a bűnösök megváltójának kegyelme után sóhajtozott! Ekképp halt meg a rochesteri gróf Károly. Álljatok már ti elő, deisták, csak egy keresztyénnek példájával; ki élete végével az evangéliumot azzal vádolta volna, hogy vétekre és nyomorra csábította el ötet; és ki a deizmushoz fordult volna, enyhítést és vigasztalást keresve ezen ünnepélyes órájában. Ugye egyet sem tudtok? De azt mondjátok, hiszen voltak, kik elveikhez hívek maradtak
270
mindvégig? Úgy van; s azért lássuk már ezen elveknek célját, erejét és befolyását a legkitűnőbb hitetlenekben. Voltaire-nek haláláról különféle hírek szárnyaltak; baráti azt mondják, hogy hitetlenségében mindvégig állhatatos volt: de csak egy magasztos gondolatot vagy ünnepélyes igazságot sem említenek, melyekkel halálos órái oktatással teljesek lehetnének az embereknek. Némelyek pedig a római katolikusok közül azt állítják, hogy a lelkiismeretnek mardosásai közt múlt ki; azonban illetlen volna bizonytalan dologra, mint valami bizonyítékra hivatkozni. Rousseau halálának neme korábbi eszméivel megegyez, ki midőn az emberi nemet a világ omladékain összegyűjtve előállítaná, és miután életét elbeszéltetné mindenikkel, mindenkit felszólít, vajon azt mondhatja-e: "Én jobb vagyok ezen embernél." Diderot élete végső óráit talányok megfejtésére fordítá. Hume egyik deista társának tanúsága szerint a haláltól mit sem félt, jókedvű volt és afölött enyelgett, hogy ő már nem sokára Charon ladikján menend át a Styx folyón, és azzal vigasztalta magát, hogy híre nagy és nevekedő félben van, hogy atyafiának családjától örvendetesebb körülmények közt el nem válhatna; és hogy 65 éves lévén, halálával csak néhány fogyatkozással teljes éveket veszt. Gibbon halálának előestéjén szenvedései közt vigasztalását abban kereste, hogy kiszámítá, hogy még húsz évvel tovább élhet. Legjavát említettem annak, mit a deizmus valaha létrehozott, de eme csendes kimúlások lelkemre mélyebben hatnak és sokkal hatályosb bizonyságot nyújtnak a deizmus ellen, mint mindazon ijedségek,
271
melyekct. Voltaire állítólag szenvedett. Előttünk fekszik minden erő és vigasztalás, melyet a hitetlenségnek rendszere előteremthet. De miben foglaltatunk azok? Amint Diderot könnyelműségét, úgy Rousseau-nak büszkeségét is egyaránt, mint illetlent kárhoztatnunk kell. De mi van amaz csendes deista bölcsészeknek, Hume és Gibbonnak haldokló óráiban, ami a hitetlenséget ajánlhatná, vagy az evangéliumbani hitet megrendíthetné? Aki az emberi természetet ismeri, nem állíthatja azt, hogy az általuk idézett eszmélkedésekben oly hatály volna, mely által a lélek a halállal kibékülne. Gyönyörködhetik azokban az ember, ki egészséges s kinek helyzete kedvező; de ésszerű gyámolítására nem lehetnek annak, ki halálát közel látja. Azonkívül a jövendővel oly kevéssé gondolnak ezen emberek, mintha a halál örök álom lenne.
De a borzasztó üresség még kitűnőbb lesz a kimúló deistának lelkében, midőn átellenében a halállal küzdő keresztyénnek gondolatit és magaviseletét magyarázzuk meg. Tarsusbeli Pál, kinek szívébe mélyen behatott az evangéliumnak szelleme, bilincsei és tömlöce közt, közel látván halála óráját, ekképpen fejezi ki szíve érzeteit: "Kívánságom elköltözni és lenni Krisztussal: mert az mindennél jobb." (Filipp. 1,23) Örvendve tekintvén a múlt időkre, így kiált fel: "Ama nemes harcot én megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." (Timoth. 2. lev. 4,7) És elragadtatva a jövendő életnek előérzetében, így szól: "Végezetre eltétetett énnekem az igazság koronája, melyet megad nekem az Úr ama napon,