Ötödik fejezet
Ama vigasztaló Szent-Lélek pedig, kit az Atya az én nevemben elbocsát, az megtanít titeket mindenekre; és eszetekbe juttatja mindazokat, amelyeket mondottam néktek (Ján 14,26).
Keresztyén folytatta útját, míg Értelmező házához étkezett, hol mindaddig többször egymás után kopogtatott, míg valaki a kapura jött s kérdezte: ki van ott?
Keresztyén. Uram, én utazó vagyok, és e ház urának egy ismerőse azt tanácsolta, hogy szóljak be, mert az javamra lesz. Én tehát beszélni szeretnék a házi úrral.
Ez tehát előhívta a házi urat, ki rövid idő múlva Keresztyénhez jött, s kérdezte tőle, hogy mit kíván.
Keresztyén. Uram, Romlás városából jövök, s a Sion hegyéhez megyek, s azon ember, ki ez út bejáratánál levő kapunál áll, mondotta nekem, hogy te, ha be fogok hozzád szólani, felséges dolgokat mutatsz majd nekem, melyek utamban segítségemre lesznek.
Értelmező. Jöjj be! Megmutatom neked, mi fog hasznodra szolgálni. Megparancsolta ekkor szolgájának, hogy gyújtson gyertyát, s Keresztyént felszólította, hogy kövesse.
Most tehát egy külön szobába vezeté s parancsolá szolgájának, hogy az ajtót nyissa ki. Ez megtörténvón, Keresztyén mindenek előtt a falon egy tiszteletreméltó ember képét látta függeni, ki sze-
meit ég felé emelé; a könyvek legjobbikát kezében tartá s ajkain a törvény igazsága látszott felírva. A világot háta megett hagyta; úgy állott itt, mintha szónoklatot tartana az embereknek, s arany korona lebegett feje felett.
Mit jelent ez? kérdé Keresztyén.
Értelmező. Azon ember, kit e kép ábrázol, ezrek közt egyetlen. Hogy ég felé emelt szemekkel, könyvek legjobbikával kezében, s az igazság törvényével ajkán látod, ez azt akarja neked mutatni, hogy az ö dolga nem egyéb, mint a homályos dolgokat felismerni, és a bűnös emberek előtt feltárni, – az pedig, hogy az emberekhez szónokol, hogy a világot háta megett hagyta, és hogy feje felett arany korona lebeg, ez azt akarja neked mutatni, hogy ura szolgálata iránti szeretetből e világ kincseit kevésre becsüli s megveti, de ennek fejében biztosítva lesz arról, hogy ama más világ dicsőségét elnyerendi. Először tehát e képet mutattam meg neked, mondá Értelmező, mert az ember, kit ábrázol éppen az, akit azon hely ura, hova menni fogsz, felhatalmazott, hogy vezetőd legyen mindazon nehéz helyeken, miket majd utadban érsz. Ügyelj tehát nagyon arra, amit neked mutattam, s ne hagyd figyelem nélkül, amit láttál, ha utazásodban olyanokkal találkozol, kik azt állítják, hogy jó útra vezetnek, holott útjuk a halálba vezet.
Most megfogta kezét s egy tágas terembe vezeté, mely telve volt porral, mert soha sem seperték ki. Miután egy darabig nézte, parancsolta Értelmező egy szolgának, hogy seperje ki. Midőn tehát
ez seperni kezdett, oly nagy por támadt, hogy Keresztyén csaknem megfulladt tőle. Ekkor Értelmező mondá egy szolgálónak, ki éppen ott állott, hozz vizet s öntözd fel e szobát. Ez megtörténvén, könnyűszerrel kiseperték s tisztították, hogy szinte öröm volt nézni.
Hát ez mit jelent? kérdé Keresztyén.
Értelmező pedig így szólt: e terem egy oly embernek szíve, mely soha sem volt megszentelve az evangélium szelíd kegyelme által, a por az eredendő bűn s a benső romlottság, mely az egész embert bemocskolja. Ki először seperni kezdett, a törvény, az pedig, ki a vizet hozta s a szobát fellocsolá, az evangélium. Az, hogy a por, mit az első söpört, azonnal felszállt, s a szoba nem hogy tisztult volna általa, hanem téged is csaknem megfojtott, azt mutatja, hogy a törvény ahelyett, hogy a szívet (működése folytán) a bűntől megtisztítaná, azt föléleszti (Róm 7,5.9), erőt kölcsönöz neki (1Kor 15,56) s hatását a lélekben öregbíti (Róm 5,20), éppen azáltal, hogy felfedezi és megtiltja, de legyőzésére erőt nem ad.
Hogy pedig azután láttad a szolgálót, ki a szobát vízzel fellocsolá s azután kedvvel hozzálátott a tisztításhoz, arra tanít, hogy ha az evangélium, szelíd és dicső működésével szívünkig hat, a bűn a hit által leveretik és legyőzetik, a lélek pedig megtisztul, (éppúgy, miként a porral történt, midőn a leány locsolt) – következőleg előkészíttetik, hogy a dicsőség királyát elfogadja (Ján 15,3; Ef 5,26; ApCsel 15,9; Róm 16,25.26).
Láttam ezután álmombam, hogy Értelmező karonfogván őt, egy kis szobába vezeté, hol két gyermek ült. Az öregebbet Szenvedélynek, az ifjabbat Türelemnek hívták. Szenvedély igen elégedetlennek látszott, de Türelem nagyon csendes volt. Keresztyén kérdezte tehát, mi az oka Szenvedély elégedetlenségének? Értelmező így válaszolt: nevelőjük azt kívánja, hogy a legjobb dolgokra a jövő év elejéig várjanak, ez mindent most akar, Türelem ellenben készséggel várakozik. Azután láttam, hogy valaki Szenvedélyhez jött, egy zsákot hozva neki tele drágaságokkal, melyeket lábaihoz kiönte. Ő felemelte, örült neki, s Türelmet gúnyosan kineveté. De láttam azt is, hogy rövid időn mindent elfecsérelt s e dolgok salakjánál egyebe nem maradt.
Magyarázd meg, kérlek, világosabban e tüneményt, így szólt Keresztyén Értelmezőhöz.
Értelmező tehát így beszélt: e fiúk ábrázolatok; név szerint Szenvedély e mostani világ gyermekeié, Türelem pedig a jövő világ gyermekeié. Miként itt is látod, hogy Szenvedély, mindent ez évben, azaz e világban óhajt bírni; olyanok e világnak fiai, akik minden jónak azonnal akarnak birtokába jutni, s a jóból nekik járó részre a következő évig, azaz a jövő világig nem tudnak várakozni. Ama közmondás: Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, többet ér nekik, mint minden isteni bizonyíték a jövő világ javairól.
Miként azonban láthattad, hogy melegibe mindent elfecsérelt s csakhamar salaknál egyebe nem
maradt, ez fog történni e világ végével minden ilyen emberrel. Most már jól látom, mondá Keresztyén, hogy Türelem több okokból a legnagyobb bölcsességgel bír, először mert a legnagyobb javakra várakozik, másodszor mert kincseit teljes fényükben fogja bírni, amidőn a másiknak salaknál egyebe nem leend.
Értelmező. Valóban! és még hozzáteheted, hogy a jövő világ dicsősége soha sem enyészik el, míg e világ kincsei hirtelen elmúlnak. Épp ezért nem volt annyira oka Szenvedélynek Türelem felett nevetni, hogy ő a maga javát előbb bírta, mint inkább Türelemnek van oka Szenvedélyen nevetni, azért, hogy ő a maga javát később bírja; mert az első az utóbbinak engedni kénytelen, mivel az elsőnek jövőjének kell lenni, az utóbbi pedig egyébnek nem csinálhat helyet, miután nem marad fenn semmi, ami még azután jöhetne. Aki tehát először nyeri el részét, idejének is kell lenni, hogy azt felemészthesse, aki pedig részét utoljára kapja meg, állandóan bírandja. Azért mondatott a gazdag embernek: "Javaidat elvetted a te életedben, hasonlatosképpen Lázár is az ő nyavalyáit, most pedig ez vigasztaltatik, te pedig gyötrettetel! (Luk 16,25)
Keresztyén. Azt értem, hogy nem legjobb a jelen javak után igyekezni, hanem várni kell a jövendőkre.
Értelmező. Igazat beszélsz, "mert amelyek láttatnak, idő szerint valók, de amelyek nem láttatnak, örökkévalók." (2Kor 4,18) Azonban jólle-
het ez így van, de azért a testi gyönyörök s látható dolgok közel rokonok; a jövendő dolgok s a testiség pedig mindig idegenek egymáshoz s épp azért tanácsos, hogy az első kettő épp oly közeli barátságban legyen, mint a két utóbbi folyvást bizonyos távolságban maradjon egymástól.
Azután láttam álmomban, hogy Értelmező Keresztyénnek megfogta kezét, s oly terembe vezeté, hol egy fal mellett tűz égett, s ugyanemellett valaki állott, ki sok vizet öntözött folytonosan arra, hogy eloltsa; mindamellett a tűz mind magasabban s izzóbban lobogott.
Most kérdezte Keresztyén, hogy mit jelent ez.
Értelmező így válaszolt: e tűz azon kegyelmi tényt jelenti, mely a szívben munkálkodik. Aki vizet önt arra, hogy csillapítsa s eloltsa, az ördög. Azonban annak is tudd meg okát, hogy mindemellett is miért lobog mind magasabban s erősebben e tűz. Most tehát a fal másik oldalához vezette őt, hol egy ember állott, olajjal telt edénnyel kezében, melyből folytonosan (habár titokban) öntött a tűzre.
Hát ez mit jelent? mondá Keresztyén.
Értelmező felelé: ez Krisztus, ki a kegyelem olajával folytonosan fenntartja a szívben már megkezdett működést, s népének lelkei ezen szer által bizonyítják be folytonosan, dacára annak, mit az ördög tehet, hogy kegyelmet nyertek; abból pedig, hogy a fal mögött látod állani, azt tanulhatod, hogy a megkísértettnek nehéz megtudnia, hogy
miként tartatik fenn lelkében a kegyelem munkája. (2Kor 12,9)
Láttam most, miként fogta Értelmező újból kézen, s mint vezeté egy kellemes helyre, hol egy nagy, elragadó kinézésű palota volt építve, melynek látásában Keresztyén igen gyönyörködött, különösen midőn tetején egész aranyba öltöztetett embereket látott járkálni.
Hogyan mehetünk mi oda? így szólt Keresztyén.
Értelmező odanyújtotta neki kezét, s a palota kapuja felé vezette. A kapu előtt nagy tömeg ember állott, mintha be kívánkoztak volna menni, de nem mertek. Nem messze a kaputól, asztal mellett egy ember ült, kezében könyvet s írószert tartva, hogy azok neveit, kik bemenendők voltak, feljegyezze. Látta most, hogy a kapuba vezető úton sok fegyveres ember állott, hogy azt megvédjék, s elhatározva, hogy azokat, kik bemenni akarnak, mindennemű bántalmakkal és sértésekkel illessék; Keresztyén ezen elbámult. Végül midőn a fegyveresek előtti félelemből mindenik visszarettent, Keresztyén egy merész, bátor kinézésű embert látott ahhoz, aki jegyezgette a neveket, e szavakkal közeledni: írd be nevemet, Uram! Ez megtörténvén, látta, miként húzta ki az ember kardját, s sisakkal fején a fegyveresekre rohant, kik halált hozó erővel törtek reá. De nem veszté el bátorságát, hanem dühösen vagdalt s szúrásokat osztott maga körül. Miután nehány sebet kapott s ő is mért néhány csapást azokra, kik ellenezték neki a bemenetelt (ApCsel
14,22), mindnyájukon keresztülvágta magát, s előrenyomult a palotába. Erre a tetőn járók édesded hangon mondák neki:
Jöjj be! jöjj be!
Dicskoszorá vár rád, jöjj be!Belépett, s épp oly ruhát adtak reá, minőt a bennt levők hordtak. Keresztyén mosolygott s mondá: valóban azt hiszem, ennek jelentését értem.
Hadd menjek, így szólt Keresztyén. Nem, maradj! mondá Értelmező, még többet is akarok neked mutatni; azután mehetsz tovább utadon. Ekkor megfogta kezét s egy sötét helyre vezette, melyen egy ember vaskalitkában ült.
Az ember igen levertnek látszott. Össze voltak kulcsolva kezei, s olyformán sóhajtott, mintha szíve akart volna megszakadni. Mit jelent ez?, mondá Keresztyén. Értelmező pedig parancsolta, hogy maga beszéljen az emberrel.
Keresztyén az embert így szólította meg: ki vagy? az ember így felelt: most az vagyok, ami egykor nem valék.
Keresztyén. Hát mi voltál egykor?
Ember. Egykor, őszintének látszó, reményteljes hívő voltam (Luk 8,13), úgy a magam, mint mások szeme előtt. Egykor azt hittem, hogy helyes úton járok a mennyei város felé, s még csak az oda juthatás gondolatának is örvendettem.
Keresztény. Jó, de hát mi vagy most?
Ember. Most, a kétségbeesés fia vagyok, s
attól úgy körülvétettem, miként e vaskalitkától. Ó, és nem futhatok. Nem, most már nem!
Keresztyén. De hogyan jutottál ez állapotra?
Ember. Abbahagytam az őrködést és a józanságot. Kicsapongásaimnak szabad féket engedtem. Az ige világossága s Isten jósága ellen vétkeztem. Megkeserítém a Szentlelket s ő engem elhagyott! Kísértettem az ördögöt s ez el is jött hozzám. Istent haragra ingereltem, s ezért elhagyott. Szívemet már oly keménnyé tettem, hogy lehetetlen a megbánás.
Ily emberre nézve, kérdé Keresztyén Értelmezőtől, nem marad-e már fenn semmi remény? Kérdezd meg tőle, mondá Értelmező.
Nincs – úgymond Keresztyén – semmi reményed? Kénytelen vagy fogva maradni a kétségbeesés vaskalitjában?
Ember. Nincs – semmi!
Keresztyén. Hogyan? az Áldottnak Fia csak ily könyörületes volna?
Ember. Én megfeszítém magamnak az Isten fiát (Zsid 6,6), őt (Luk 19,14), és igazságát megvetettem, vérét tisztátalannak tekintém s a kegyelem Lelkét kigúnyolám (Zsid 10,29). Azért minden ígéretből magam zártam ki magamat, s most nem marad nekem egyébb hátra, mint az ítéletnek valami rettenetes várása, és a tűznek lángja, mely engem, mint ellenkezőt fel fog emészteni (Zsid 10,27).
Keresztyén. Mi indított arra, hogy magadnak ily állapotot szerezz?
Ember. A kicsapongások, élvezetek s e világ előnyei, miknek élvezetéből egykor nagy örömöket ígértem magamnak; most azonban ezek mindenike úgy szúr, úgy rág, mintha mérges féreg volna.
Keresztyén. De hát bűnödet megbánván, nem térhetsz még vissza?
Ember. Isten a megbánást megtagadta tőlém. Szava nem serkent többé engem a hitre. Igen, ömaga zárt be a vas kalitkába, s az egész világ sem tehet többé szabaddá. Örökkévalóság! ó, örökkévalóság! mint küzdjek a gonosz ellen, melyet szünet nélkül hozol reám?
Gondolj ez ember nyomorára, mondá Értelmező Keresztyénnek, s álljon előtted örök intésül.
Igen, így szólt Keresztyén, ez borzasztó! Isten segíts, hogy őrködhessem s józan legyek az imára, hogy ez ember nyomorának forrását elkerülhessem. Uram, nem volna még ideje, hogy utamat tovább folytassam?
Értelmező. Várj, még egyet mutatok neked, azután ám menj útadon.
Így még egyszer megfogta Keresztyén kezét, s egy kamrába vezeté, hol valaki ágyából éppen felkelt, s míg öltözött, remegett és reszketett. Miért reszket ily nagyon ez ember? kérdé Keresztyén. Értelmező pedig megparancsolta neki, hogy állapota okát Keresztyénnek mondja el. Tehát az ember így kezdett beszélni: ez éjjel, alvás közben álmodám, az ég folytonosan sötétebb-sötétebb lőn, azután oly borzasztó módon mennydörgött és villámlott, hogy engem halálos félelembe ejtett. Felte-
kinték álmomban, s láttam, hogy a felhő hirtelen és csodálatos módon szétoszlott. Erre borzasztó kürtrivallást hallék, s a felhőn egy embert láttam, körülvéve az ég seregeitől, mind tüzes lángokban, s maga az ég is izzón lobogott, ekkor hívó szózatot hallottam ekképpen: Támadjatok fel, halottak s jertek ítéletre. S azonnal széttöredeztek a sziklák, a sírok felnyíltak, s a halottak amint ott benn feküdtek, kijövének; némelyikük szívből örvendett s feltekintett; mások ellenben a sírdombok mögé igyekeztek elrejtőzni. Láttam ezután, hogy a felhőkön levő ember felnyitá a könyvet, s a világnak megparancsolta, hogy járuljon elébe, előtte pedig pusztító tűz csinálván helyet, mint bíró s a vádlottak padján ülők között (2Kor 5,10; 1Thess 4,16.17; Jud 14 és 15.21; Mik 7,16–17; Zsolt 1,5; Mal 3,2–3; Dán 7,9–10); ekkor hallám, mint adták azoknak, kik a felhőben levő embert körülvevék, tudtukra: gyűjtsétek össze a gyomot, polyvát és tarlót, s vessétek az égő mocsárba (Máté 3,10–12; 7,19; Mal 4,1), ezzel megnyílt a feneketlen mélység lábaim alatt, s szorongatott kiabálás, füst és izzó szén emelkedett ki torkából. Ekkor a kíséretnek parancsoltatott: takarjátok a gabonát csűrötökbe (Luk 3,17) s csakhamar sokakat láttam, miként emeltettek a fellegekbe; de engem odalent hagytak (1Thess 4,16–17); el akartam én is rejtőzni, de nem tehettem, mert ki a felhőn ült, el nem fordítá rólam szemeit; emellett eszembe jutottak vétkeim, s lelkiismeretem minden oldalról vádolt (Róm 2,15); erre alvásomból felébredék.
Keresztyén. De hát mi volt e látományban, ami úgy megriasztott?
Ember. Ó, hisz az ítélet napja elérkezett, s én nem voltam elkészülve reá. De leginkább megdöbbentett, hogy az angyalok néhányat felvittek, engem pedig idelent hagytak, s a pokol torka lábaim előtt felnyílt; azonfelül lelkiismeretem is gyötört, s a bíró szemei folyvást rajtam függtek, kinek arca utálatot tanúsított irántam. Nos, kérdé Értelmező Keresztyéntől, mindezeket éretten megfontoltad-e?
Keresztyén. Igen, s íme egyfelől félelembe ejt, másfelől reményt nyújt.
Értelmező. Tehát őrizd meg mindezt szívedben, hogy emlékeztető ösztön legyen, mely az általad járandó úton előbbre haladni int.
Keresztyén most felövezte derekát, s készült az útra. Legyen veled, mondá Értelmező, a vigasztaló mindenütt útadon, s vezessen téged, édes Keresztyénem, ama városba vezető ösvényre. Keresztyén útjára tért így szólván :
Itt nyílt meg a szemem, látám bámulva mindazt,
Mi üdvös és mi öl; mi felvidított s aggaszt.
Itten tanultam meg: bércként kell állanom,
Hogy áldás és siker legyen munkáimon.
Bár lennék képes én mindezt felfogni, mélyen,
Hogy keblem a hála örök forrása légyen.