Hetedik fejezet
Igyekezzetek bémenni a szoros kapun: mert sokan (mondom néktek) igyekeznek bémenni és nem mehetnek. (Luk 13,24)
Ezután láttam őt álmomban tovább menni, míg a völgybe ért; ott az úttól kissé félre három mélyen alvó embert látott, láncokba verve. Az egyik neve Együgyűség, a másiké Lomhaság s a harmadiké Vakmerő volt.
Ily állapotban látván őket heverni Keresztyén, hozzájuk ment azon szándékkal, hogy talán jó volna őket felkölteni s reájok kiáltott: "ti olyanok vagytok, mint aki fekszik az árbocfának tetején (Péld 23,34)." Mert a holt tenger alattatok feneketlen örvény. Ó, ébredjetek és jertek ide! Ó, csak akarjátok s én segíteni foglak benneteket, hogy láncotoktól megszabaduljatok. Ekkor így beszélt hozzájuk: ha az, ki körül megy mint az ordító oroszlán (1Pét 5,8), előjön, bizonyosan fogainak fogtok martalékul esni. Erre reábámultak s így válaszoltak neki: Együgyűség mondá: én nem látok veszélyt! Lomhaság: csak még egy keveset alszom! és Vakmerő: mindenki maga viszi a maga bőrét a vásárra. Ezzel újra lefeküdtek aludni, s Keresztyén tovább folytatta útját.
Fájt neki, hogy ily veszélyben levő emberek annak jóságát oly kevésbe veszik, ki nekik saját jószántából segedelmét felajánlá; habár felébresztené őket, tanácslna nekik s felajánlaná magát a láncaikból való kiszabadításra. Míg efelett aggódott, a távolban két embert látott a keskeny út baloldalán a falon keresztül bebotlani s kétszerezett léptekkel felé sietni. Egyik Betűrágó, a másik Hízelgő nevet viselt. (*) Midőn közelebb jöttek, a következő beszélgetésbe ereszkedett velük.
Keresztyén. Honnan, uraim, mi járatban vagytok s hová?
Betűrágó és Hízelgő. Mi Áldicsőség országában születtünk s a Sion hegye felé törekszünk, hogy hírnévre tehessünk szert.
Keresztyén. Miért nem mentek az út bejáratánál levő kapun keresztül? nem tudjátok, hogy meg vagyon írva: "aki nem az ajtón megyen bé, hanem másunnét hág be, lopó és tolvaj az. (Ján 10,1)"
Betűrágó és Hízelgő. A kapun való bemenetelt nagyon nagy kerülőnek tartják honfitársaink mindannyian; ők a rövidebb utat szokták választani, s a falon át másznak be: így tettünk mi is.
Keresztyén. Nem fog-e ez azonban az Úr iránti engedetlenségnek tekintetni, kinek városa felé haladunk, hogy így semmibe sem veszitek kinyilatkoztatott akaratját?
Ami ezt illeti, mondák Betűrágó és Hízelgő, azon sose törd fejedet, mert amint egyszer mások teszik, az a bevett szokás, lehetne oly bizonyí-
(*) Szabadi Béla szerint: Felületes és Képmutató.
tékokat felhoznunk, melyek ezt több, mint ezer éve mutatják.
De, mondá Keresztyén, megállhat-e majd eljárástok a törvény előtt is?
Betűrágó és Hízelgő, így szólottak: ezen szokás, mely több mint ezer éven keresztül fenntartotta magát, egy igazságos bíró által kétségtelenül érvényes szokásjognak fog vétetni, azután meg mi van abban, akár hogy jutottunk is az útra, csakhogy rajta vagyunk. Te, ki amint vesszük észre, a kapun keresztül jöttél be, épp azon az úton vagy, melyen mi, kik a falon keresztül botlottunk be. S már most azt kérdezzük, mi tekintetben vagy jobb nálunknál?
Keresztyén. Én mesterem zsinórmértéke szerint járok, ti vad ötleteitek szerint. Ez út urától ti már a tolvajok közzé fogtok számíttatni; s azért kétlem, hogy az út végén a becsületes emberek sorába vétessetek fel. Az ő tudta nélkül magatoktól jöttetek be, s magatoktól kell majd kimennetek is, kegyelme nélkül.
Erre csak röviden válaszoltak: hogy tudniillik csak magára ügyeljen, s ne osztogasson másnak tanácsot. Láttam ezután, mint mentek együtt útjukon tovább, anélkül hogy sokat beszélgettek volna. Most a két ember így szólott Keresztyénhez, hogy ami a törvényeket s rendeleteket illeti, azt ők éppen oly lelkiismeretesen figyelembe veszik, miként ő. Amellett nem is látjuk, miben különböznél oly igen tőlünk, talán azon kabátban, mit viselsz, s mit neked, amint észrevesszük, szomszédaid egyike adott, hogy meztelenségedet eltakarja.
Keresztyén. Ti, kik nem a kapun keresztül jöttetek be, törvények és rendeletek által nem is fogtok megszabadulni (Gal 2,16). Ami a kabátot illeti, melyet viselek, azt azon hely ura adta nekem, hova megyek, s éppen azért, amint mondtátok, hogy meztelenségemet eltakarja. Mint irántam való hajlamának jelét viselem, mert azelőtt rongyaimnál nem volt egyebem. S míg utamon vagyok, azzal vigasztalom magamat: valóban, így gondolkozom, ha a város kapujához érkezem, annak ura bizonyosan meg fog ismerni, mert az ő kabátjába vagyok öltözve, s oly kabátban, melyet azon napon, melyen rongyaimból megszabadított, szabad kegyelméből ajándékozott nekem. Azonfelül homlokomon egy jelt viselek, melyet talán még észre sem vettetek, s melyet egy urammal benső barátságban levő ember azon napon nyomott homlokomra, melyen a teher vállaimról leesett. Azonfelül azt is meg kell nektek mondanom, hogy egy lepecsételt levelet is adott át, melynek olvasása utamban vigaszt nyújt. S megparancsolta, hogy ezt a mennyei kapunál, mint bejövetelemnek egy másik jelét általadjam. Félek, hogy mindezen dolgokkal nem bírtok, s éppen azért nem bírtok velük, mert nem a kapun jöttetek be.
Mindezekre nem válaszoltak neki, hanem egymásra néztek s nevettek. Ezután láttam, hogy mint mentek mindnyájan tovább, de Keresztyén ment legelöl. Csak önmagával beszélgetett, hol sóhajtozva, hol pedig igen vidáman, gyakran olvasott a levélből, melyet a fénylő lények egyike adott át neki, s ezáltal egészen felüdült. Láttam ekkor, mint
menének tovább, míg Nehézség halmához értek, melyből egy forrás fakadt. Itt megoszlott az út, s még kettő vezetett azon kívül, mely a kaputól egyenesen vonult: egyik jobbra, másik balra a domb oldalán; a keskeny ösvény azonban egyenesen a Nehézségnek nevezett dombnak irányult. Keresztyén most a forráshoz lépett (Ésa 49,10), s ivott belőle, hogy felfrissítse magát; ekkor a domb megmászásához fogott, mondván:
Meredek a tető, és mégis meg kell másznom,
Lankadjon bár tagom, ne vesszen bátorságom,
Hiszen tudom, hogy az élet-út itt visz el!
Menj, gyáva félelem, szív bátorsága fel!
Édesb a helyes út gyötrelme, kínjai,
Mint víg ösvényen a mélységbe hullani.Ezalatt a másik kettő is elérkezett a domb tövéhez, de látván, hogy e domb meredek és magas, s még más két út is vezet mellette, s miután azt hivék, hogy e két út azzal, melyen Keresztyén megy, a domb másik oldalán bizonyosan össze fog érni, elhatározták, hogy azokon mennek tovább. Ez utak egyike Veszélynek, másika Romlásnak neveztetett. Egyikük a Veszély nevű utat választá, mely egy hegyektől sötétlő vidékre vitte, hol egy darabig tapogatódzott, elesett, s nem is kelt fel többé.
Keresztyén után néztem, hogy miként halad a dombon felfelé, s láttam, mint ment át futásból a menésbe, s mint kellett az út meredeksége miatt négykézláb másznia. A domb ormának fele útján azonban egy kellemes lombsátor volt, a domb urától
a kifáradt vándorok pihenésére építve; ide ért Keresztyén, s pihenés végett leült. Kivette kebléből levelét s önerősítésére olvasgatá. Itt újra megnézte kabátját, illetőleg ruháját, melyet a kereszthez érkeztekor kapott. Míg egy darabig önmagában gyönyörködött, előbb elszunyadt s csakhamar mély álomba merült, mely az est beálltáig e helyhez köté; alvása közben levele kiesett kezéből. Amint aludt, valaki hozzálépett, hogy felköltse (Péld 6,6): "Eredj el a hangyához, ó te rest, és tanulj!" E szavakra Keresztyén hirtelen felugrott s megkettőztetett léptekkel folytatta útját, míg csak a domb tetejére nem ért.
Amint most a domb ormára érkezett, jött felé teljes erőből futva két ember, az egyik Félénk, a másik Bizalmatlanság nevű. Miért futtok úgy visszafelé? kérdé Keresztyén. Félénk azt válaszolta, hogy ők Sion városába igyekeztek, s e nehéz helyen már túl is voltak, de mentől tovább haladtak, annál nagyobb veszélyekkel találkozának; s ezért helyesebbnek vélték a visszatérést. Igen, mondá Bizalmatlanság, útunkban, éppen előttünk feküdt egy pár oroszlán, (vajon aludtak vagy ébren voltak-e, nem tudjuk) s nem hihettünk mást, mint hogy ha közelükbe érünk, azonnal darabokra szét fognak szaggatni.
Valóban elrémítetek, mondá Keresztyén, de hát hova fussak, hogy megmenekedjem? Ha hazámba térek vissza, ott bizonyosan elveszek, miután tűz és kénkőeső martalékául fog az esni. De ha elérem a mennyei várost, biztosságban – lételemről bizonyos
vagyok. Meg kell kísértenem! a visszatérés hiú halál! Előre, az igaz, hogy csak halálfélelemmel hatolhatok, de azontúl örök élet vagyon! Bátorság s előre! Bizalmatlanság és Félénk futottak a dombról lefelé. Keresztyén tovább folytatta útját. Még egyszer átgondolván, amit ez emberektől hallott, a keblében volt levél utánnyúlt, hogy abból erősítést merítsen: utánanyúlt de nem találta. – Efelett Keresztyén mély bánatba merült, s nem tudta, hogy mihez kezdjen, mert hisz' hiányzott neki, amivel fel szokta volt magát üdíteni, hiányzott az, mi a mennyei városba beléptijegy gyanánt szolgált volna neki. Végre eszébe jutott, hogy a domb oldalán levő lombsátor alatt elaludt; s térdre esve kért Istentől bocsánatot esztelen cselekedetéért, ezzel visszafordult, hogy levele után nézzen.
Ki volna képes ecsetelni ama mély bánatot, mit Keresztyén szívében ez útja alatt érzett! Hol sóhajtozott, hol meg sírt, de legjobban vádolta önmagát, amiért oly balga volt, hogy azon helyen, hol fáradságát csak kissé kellett volna kipihennie, alvásnak adta magát. Így ment ő vissza, gondosan tekintgetve ide is, oda is, hogy nem találná-e meg levelét, mely zarándoklásában oly gyakran vigasztalá. Végül meglátta a lombsátort, mely alatt ült és elaludt; de látása annál inkább felnyitotta szíve bánatát, mert az jutott eszébe, hogy mily gonoszságot követett el alvása által. (Jel 2,4–5; 1Thess 5,6–8) Így ment tovább, jajgatva vétkes alvása felett. Ó, én nyomorult, így kiáltott fel, ki aludni voltam képes, midőn még nappal vala, ki
aludni voltam képes a fáradságok közepett, s úgy kedveztem testemnek, hogy e nyughelyet, melyet e domb ura a zarándokok lelkének felelevenítésére készített, én testem felelevenítésére használtam. Mennyit jártam most hiába! Így történt Izráel népével is, vétke miatt visszavezettetett a veres tengerhez; s most én is fájdalmasan teszem meg újra azon utat, melyet örömmel tehettem volna, ha e vétkes álom nem vesz rajtam erőt. Mennyit haladhattam volna azóta utamon előre! s most háromszor kell azon utat megjárnom, mit csak egyszer kellett volna! vajon nem fog-e rámesteledni, miután már hajlóra áll a nap? Ó, miért is aludtam!
Most ismét a lombsátorhoz ért, hol kissé leülvén zokogott; végül azonban ülése alatt gondosan vizsgálódván, reátalált levelére, mert a gondviselés így akarta. Reszketve és mohón vette fel s keblébe rejté. Ki írhatja le afeletti örömét, hogy levele újra birtokában volt? Hisz' e levél életének s az óhajtott révbe való bemehetésének biztosítéka volt. Keblébe rejté, megköszönte Istennek, hogy oda irányozta szemeit, ahol feküdt, s örömmel s hálakönnyek között készült útja folytatására.
Mily fürgén tudott most a dombra mászni. De mégis mielőtt ormára ért, a nap lemenvén feje felett eszébe juttatá bűnét s ismét így vádolta magát: Ó, vétkes alvás! miattad zarándoklásomban ím mily hamar reám borul az est. Nap nélkül kell vándorolnom, lépteimet sötétség fedi, kínzott lények kiáltozásait kell hallanom, s mindezeket egyedül vétkes alvásom miatt! Eszébe jutott most Bizalmatlan-
ság s Félénk elbeszélése, hogy miként ijedtek meg az oroszlánok látásától. Ez állatok, szóla magában, éjjel zsákmányuk után látnak, s ha sötétben jönnek velem szembe, miként menekszem meg, hogy szét ne tépjenek? Ily gondolatok közt haladt tovább, végzetét vádolva; egyszerre felemelte szemét, s íme: szorosan az út mellett egy kastély tűnt szemébe, mely Szép-nek neveztetett.