Tizenötödik fejezet
Mikort az én lelkem elfogyatkozott énbennem, megemlékezém az Úrról. (Jónás 2,8)
Láttam ezután, hogy a zarándokok útjukban egy kellemes folyamhoz érkezének, melyet Dávid király "Isten kutacskájának" nevez, de János az "élő víz forrásának. (Zsolt 65,10; Jel 22,1; Ezék 47,1–9) Most útjuk épp e folyam hosszában húzódott. Itt tehát nagy gyönyörrel ment Keresztyén és útitársa; ittak is a folyam vizéből, miáltal fáradt lelkük felfrissült. A part mindkét oldalán zöldellő fák állottak, mindenféle gyümölcsökkel megterhelve. A leveleket is használják, hogy minden bajt elhárítsanak, ami útközben a vér felhevülése által származhatik. A folyam mindkét oldalán liliomokkal gyönyörűen ékített rétek feküdtek, melyek egész éven át virágoztak. E réten leheveredtek, elaludtak, mert itt biztosan nyugodhattak. (Zsolt 23,2; Ésa 14,30) Felébredve ettek a fák gyümölcseiből s ittak a forrás vizéből, s azután újra lefeküdtek aludni. Így tettek néhány napon s néhány éjjen keresztül; s azután énekelték:
Nézd, mily égtisztán cserg a kis patak,
Üdítve a fáradt- s tikkadtakat!
S a pompázó, illatdús zöld liget
Tápot nyújt, mely enyhít lelket, szívet, –
– S ha árnyát, gyümölcsét megízlelted,
Mindent eladsz, hogy bírhasd e kertet.
Midőn hajlandóknak érezték magukat útjukat tovább folytatni (mert még nem érték el útjuk végét), ettek, ittak és elindulának.
Most láttam álmomban, hogy mielőtt messze mentek volna, az út s a folyam eltért egymástól‚ ami nem kis fájdalmat okozott nekik, de azért mégsem volt szabad letérni útjukról. A folyamtól eltért út göröngyös vala, s lábaik az utazástól érzékenyekké váltak. Ez a zarándokokat igen lehangolá (4Móz 21,4), s jobb útra vágyódtak, habár tovább folytatták is azon útjukat. Nem messze maguk előtt, az út bal oldalán egy rétet és egy lejtőt láttak, mely oda levezetett. E rét Útféli rétnek nevezteték. Erre mondá Keresztyén: "Ha e rét utunk hosszában fekszik, menjünk által reá." Ekkor a lejtőre ment, hogy megtekintse, s egy gyalogutat vett észre, mely a rét másik oldalán az ő útjuk hosszában vonult. "Az út egészen kedvemre van, mondá Keresztyén, itt legkönnyebb lesz haladni. Jer, édes Reményteljes, menjünk arra."
Reményteljes. De mi lesz, ha ez ösvény utunktól félre vezet bennünket?
Keresztyén. Nem hiszem. Nézd csak te is, hát nem az út hosszában terül el?
Reményteljes útitársától így rábeszéltetve‚ követte őt a lejtőn. Itt lábaiknak igen kényelmesnek találták az ösvényt; s midőn maguk elé tekintének, egy ugyanolyan embert vevének észre, minők ők valának (Neve Önbizalom volt.). Utánakiáltottak s kérdezték tőle, hogy hová visz ez az út. "A menny kapujához," felelé. "Látod," így szólott Ke-
resztyén, "nem mondtam-e? erről tudhatod, hogy igaz úton járunk." Ezzel utána mentek. De íme, az éjj beállt, s igen sötét lett, úgyhogy ők, kik hátul valának, elveszték vezetőiket szemük elől.
Önbizalom, ki előttük haladt, nem látta jól az utat, s egy mély gödörbe bukott, hol a bukás következtében gyötrelmesen meghalt. E gödröt az ország ura azon szándékból csináltatá, hogy abban megfoghassa a hiú, hírvágyó bolondokat. (Ésa 9,16)
Keresztyén és társa hallotta az esést, azért kiáltottak, hogy megtudhassák, mi történt; de válaszul csak egy nyögést nyerének. "Hol vagyunk most?" kérdé Reményteljes. Erre társa egy szót sem felelt, félvén, hogy őt az igaz útról levezette. Most borzasztó vihar közelgett, a villámok fénylettek, a menny dörgött, az eső borzasztón zubogott, s a vizek magasra emelkedtek.
"Ah, bár utunkon maradtam volna," sóhajtott Reményteljes.
Keresztyén. Ki hitte volna, hogy ez az ösvény letérít bennünket igaz utunkról?
Reményteljes. Mindjárt eleinte féltem tőle; s csendesen azért intettelek. Világosabban beszéltem volna veled, de nem mertem, miután te nálamnál öregebb vagy.
Keresztyén. Ne haragudj, kedves testvérem. Engem is búsít, hogy téged az igaz útról letérítve ily nagy veszélynek tettelek ki. De bocsáss meg, kedves testvérem, nem rossz szándékból tevém.
Reményteljes. Nyugodj meg, kedves test-
vérem; megbocsátok neked, s azt hiszem, ez még javunkra fog szolgálni.
Keresztyén. Örvendek, hogy ily jószívű testvérrel jöhettem össze; de azért itt meg nem állapodhatunk. Meg kell a visszatérést kísérelnünk.
Reményteljes. Engedd azonban, kedves testvérem, hogy én menjek elöl.
Keresztyén. Nem, engem eressz előre, hogyha valahol valami veszély fenyeget bennünket, az előbb engemet érjen vétkemért, hogy mindkettőnket én távolítottam el az úttól.
"Nem," mondá Reményteljes, "te ne menj elöl, mert kedélyed izgalomban lévén, könnyen letéríthetne újra az útról." – Erre bátorításukra hangot hallának, mely így szólt: "vigyázz az ösvényre, az útra, melyen járj!" (Jer 31,21) De ezalatt a vizek oly magasra nőttek, hogy ezáltal a visszamenet igen veszélyessé vált. (Ekkor gondoltam magamban: könnyebb az útról letérni, melyen rajta vagyunk, mint arra ismét visszamenni, ha egyszer letértünk róla). Mégis vissza mertek térni; de oly sötét volt, s az ár oly magas, hogy visszatértükben nemegyszer közel voltak a halálhoz.
Minden ügyességük dacára sem voltak képesek még ez éjjen elérni ama lejtőt. Midőn végre némi oltalmat találtak, leültek, bevárandók, míg megvirrad, s ki lévén nagyon fáradva, az álom meglepte őket. Nem messze e helytől, hol feküdtek, egy Kétségvár nevű vár állott, Kétségbeesés óriás tulajdona, s így az ő birtokán s földén aludtak. Amint tehát ez reggel jókor felkelt, s földjein járkált,
Keresztyént és Reményteljest birtokán és földjén aludva ott kapta.
Mérges hangon költötte fel őket álmukból, s kérdé: honnan jönnek, s mi dolguk van az ő birtokán. Elmondották neki tehát, hogy ők zarándokok, s eltévesztették az utat. Erre mondá az óriás: "Ez éjjel ellenem vétettetek, amennyiben birtokomba mertetek lépni, s ezért velem kell jönnötök." Így
kénytelenek voltak vele menni, mert ő volt az erősebb. Keveset is szólhattak, mert jól tudták bűnüket. Az óriás tehát maga előtt hajtá őket várába, s itt egy sötét, undorító börtönbe veté. (Zsolt 88,16) Itt hevertek szerda reggeltől szombat estig anélkül, hogy egy falat kenyeret, egy ital vizet vagy világot kaptak volna, s anélkül, hogy valaki kérdezősködött volna hogylétük után. Így itt gonosz állapotban voltak, s távol barátaiktól s ismerőseiktől, Keresztyénnek pedig kétszeres volt aggodalma, mert meggondolatlan tanácsa vitte őket e szenvedésekbe.
Kétségbeesés óriásnak Bizalmatlanság nevű neje volt. Midőn lenyugodtak, elmondta e nejének, hogy mit cselekedett; tudniillik, hogy két zarándokot elfogott, s börtönébe vetett, mivel birtokára léptek. Kérdezte azután tőle, mit volna legjobb velük ezután cselekedni. Elmondván neki, kik lennének, honnan jönnek s hova mennek, azt tanácsolta a nő, hogy ha majd másnap reggel felkel, irgalmatlanul verje őket végig. Ekkor egy hatalmas vadalmafa fütyköst vett kezébe, ezzel lement hozzájuk a börtönbe, s úgy bánt el velük, mintha kutyák lettek volna, jóllehet egy keserű szót sem mondottak. Ezután rájuk rohant, s oly keservesen megverte őket, hogy sem magukon segíteni, sem mozdulni nem voltak képesek. Erre visszavonult, s magukra hagyta őket, hogy nyomorúságukat megsirathassák, s szerencsétlenségükön panaszkodhassanak; úgyhogy az egész napot sóhajtásokkal s keserves panaszokkal töltötték el. A következő éjjel az asszony ismét beszélt férjével, s miután megtudta,
hogy még életben vannak, azt tanácsolta, hogy vegye őket rá: vessenek véget életüknek. Amint tehát megvirradt, éppoly durván ment be hozzájuk, mint azelőtt való nap, s midőn látta, hogy a tegnap kapott ütések miatt még nagyon szenvednek, így szólott hozzájuk: "miután nagyon valószínű, hogy innen soha sem fogtok kijutni, nem marad számotokra egyéb, mint hogy vagy késsel, kötéllel, vagy méreggel életeteknek véget vessetek. Mert miért legyen még az élethez kedvetek, miután látjátok, hogy oly sok keserűséggel van az összekötve?" – Ők azonban felszabadításukat kérték. – Erre dühösen reájuk tekintett, reájuk rontott, s kétségtelenül megöli őket, ha szédülés nem fogta volna el (mert az erős napfény néha megszédíti), miáltal egy időre elveszté keze használatát. Azért visszavonult, s most is, mint előbb, egyedül hagyta őket gondolataikkal. Erre tanácskoztak a foglyok, hogy jó volna-e tanácsát követni vagy sem. Erről a következő beszélgetésbe ereszkedtek:
"Testvérem" mondá Keresztyén "mit tegyünk? keserves ez élet, melyet most folytatunk. Én részemről nem tudom, mi volna jobb, tovább is élni, vagy itt rögtön meghalni. Az én lelkem választja a megfojtást és a halált inkább, mint az én csontjaimat (Jób 7,15), s a sír elviselhetőbb nekem, mint a börtön. Kövessük-e az óriás tanácsát?
Reményteljes. Valóban, helyzetünk borzasztó, s én is kedvesebben venném a halált, mint hogy mindig e helyzetben maradjak. De gondoljuk meg, hogy azon ország királya, ahová igyekszünk, azt mondá:
"ne ölj!" Más életét nem vehetjük el, annál kevésbé követhetjük az óriás tanácsát, hogy magunkat öljük meg. Emellett aki mást öl, csak annak testén követhet el gyilkosságot; de ki magát öli meg, testén s lelkén egyszerre követ el gyilkosságot. S te, testvérem, a sírban való nyugalomról beszélsz, de feleded a poklot, hova bizonyosan eljutnak a gyilkosok? Mert "egy öldöklő sem nyeri el az örök életet." S azt is gondoljuk meg, hogy Kétségbeesés óriásnak nincs minden hatalom kezében; – amint tudom, már mások is jutottak kezei közé, s mégis megmenekedtek tőle. Ki tudja, hogy Isten, ki e világot teremté, nem hozza-e Kétségbeesés óriásra a halált; vagy hogy ez nem felejt-e el bennünket bezárni; vagy rövid időn nem jön-e újra szédülés reá, mi értelme használatától megfosztandja. Ha ez megtörténnék, én részemről el vagyok határozva, hogy bátorságot véve magamnak mindent meg fogok ragadni, hogy kezei közül megmenekülhessek. Esztelen voltam, hogy ezt már előbb is meg nem kíséreltem. De legyünk türelemmel, kedves testvérem, s még várjunk egy ideig. A szabadulás boldog órája, mihamarább üthet; de ne legyünk öngyilkosok." Ezáltal Reményteljes testvére kedélyét megnyugtatá legalább mostanra, s így békén maradtak ez egész napon keresztül (sötétben), nyomorult s keserves állapotban.
Estefelé újra lement az óriás a börtönbe, hogy megtekintse, foglyai követték-e tanácsát. Még életben találta őket. És valóban: "csak életben," mert ez volt minden; mert a kenyér és víz
nélkülözése s a verése által nyert sebek miatt alig bírtak már lélegzeni. Ez nagy dühbe hozta: "miután látom, ordítá, hogy megvetettétek tanácsomat, oly gonoszul fogok veletek bánni, hogy jobb lett volna nem is születnetek."
E szavaknál erős reszketés fogta el őket, s azt hiszem, Keresztyén el is ájult. Midőn kissé magához tért, az óriás tanácsa feletti beszélgetésüket megújították, "hogy nem volna-e most legtanácsosabb azt követni. Keresztyén megint amellett volt, de Reményteljes ismét a következő ellenvetést tett neki.
Nem jut eszedbe, édes testvérem, előbbi bátorságod? Hisz sem Apollyon, sem mindaz, mit Halálárnyék völgyében hallottál, láttál vagy éreztél, nem volt képes téged legyőzni. Mily kísértéseken, aggodalmakon s félelmeken mentél már eddig keresztül? s most nem ismernél félelemnél egyebet? látod, én is veled vagyok börtönödben, holott a természet sokkal gyöngébb emberré alkotott, mint aminő te vagy. Ez az óriás engem ugyanúgy megsebzett, mint téged; én is csak úgy meg vagyok a kenyértől és víztől fosztva, mint te; mint neked, úgy nekem is világosság nélkül kell ülnöm s gyászolnom; de legyünk kissé több türelemmel. Gondold meg, mily férfiasan viselted magad Hiúság vásárán, nem félve sem lánctól, sem ketrectől, sem pedig a véres haláltól. Azért ameddig bírunk‚ maradjunk békén, hogy legalább a szégyent elkerüljük, mely egy keresztyénhez sem illik.
Midőn újra este lett, s az óriás nejével együtt
lefeküdt, kérdezősködött a foglyok után, s hogy követték-e tanácsát. Erre így válaszolt: "nyakas gazemberek azok, kik készebbek inkább minden nyomorúságot elviselni, sem hogy magukat megöljék. Ekkor a nő így folytatá: "akkor vezesd őket holnap a várudvarra, s mutasd meg nekik azok csontjait és koponyáit, kiket már eddig a másvilágra küldöttél, s mondjad, hogy még a hét vége előtt darabokra fogod őket szaggatni, mint más hozzájuk hasonlókkal is cselekedtél.
Virradatkor újra lement az óriás hozzájuk, s felvitte őket a várudvarra, megmutatván nekik azokat, amiket felesége parancsolt. "Ezek, mondá, egykor, miként ti, zarándokok voltak; s mint ti, szintén birtokomba léptek, s midőn jónak találtam, darabokra szaggattam őket, s ez fog veletek is tíz nap alatt történni." "Vissza, távozzatok börtönötökbe." S ezzel egész odáig mindig verte őket. Egész szombaton át, megint az előbbihez hasonló keserves helyzetben feküdtek itt.
Midőn megint estve lett, Bizalmatlanság asszonyság ismét beszélgetni kezdett férjével foglyairól. Az öreg óriás afeletti csodálkozását fejezte ki, hogy sem veréssel, sem rábeszéléssel nem képes őket eltenni láb alól. "Attól félek nagyon, viszonzá a nő, hogy azon reményben élnek: jönni fog valaki őket felszabadítani, vagy pedig tolvajkulcsuk van, aminek segítségével megszabadulni remélnek." – "Igazán azt véled?" mondá az óriás, "Akkor holnap reggel mindjárt kikutatom őket."
Ezalatt a foglyok szombaton körülbelül éjfél táján imádkozni kezdtek, amit csaknem reggelig folytattak.
Itt kevéssel virradat előtt csodálkozva tört ki ily szavakban Keresztyén: "Ó, én esztelen! ily utált börtönben fetrengek, holott azon kívül szabadságomat élvezhetném! Hisz keblemben bírom az ígéret egyik kulcsát, mely, biztos vagyok benne, Kétségbeesés várában minden zárt ki fog nyitni.
"Mit mondasz? hisz ez felséges, édes testvérem," mondá Reményteljes, "vedd ki kebledből, s próbáld meg."
Ezzel kivonta Keresztyén s kísérletet tett vele a börtön ajtaján; a zár mindjárt a kulcs egyszeri fordulására kinyílt, s az ajtó fáradság nélkül feltárult, úgyhogy Keresztyén és Reményteljes kimehetett. Ekkor a külső ajtó felé törekedtek, mely a várudvarra vezet, s kulcsukkal ezt is kinyitották. Ezután a vaskapuhoz értek. Azt is ki kellett nyitni. Jóllehet nehezen nyílt, de végre mégis sikerült. Kitárták, hogy gyorsan elfuthassanak. De a kapu kinyitáskor oly erősen nyikorgott, hogy Kétségbeesés óriást felköltötte; az gyorsan felugrott, hogy foglyait üldözőbe vegye.
De tagjai szokott szédülése folytán annyira megzsibbadtak, hogy nem volt képes továbbmenni. Ekkor továbbmentek, s az országútra értek. Így ismét biztosságban voltak, kívül lévén birtoka határán.
Miután a lejtőn áthaladtak, tanácskozának, hogy mit tegyenek annak megakadályozására, hogy
azok, kik utánuk fognak jönni, szintén Kétségbeesés óriás kezei közé ne jussanak. Végül abban állapodtak meg, hogy ott egy oszlopot állítanak e felirattal: "e lejtőn keresztül visz az út Kétségvárra, Kétségbeesés óriás birtokába, ki a mennyei birodalom királyát megveti, s szent zarándokainak életére tör." – Sokan olvasták az utánuk jövők közül e felírást, s így elkerülték a veszélyt. Ekkor így énekeltek a zarándokok:
Alig hogy a jó ösvényt elhagyánk:
A tiltott út mennyi gyászt hoza ránk!
... Vándor! járj az igazság útain,
Hogy ne nyögj az órjás rabláncain.
Ez óriás neve Kétségb'esés,
S vára, melyben él – a Kételkedés.