Tizenhetedik fejezet
Aki magának láttatik állani; meglássa, hogy el ne essék. (1Kor 10,12)
Újra elaludtam s ismét álmodtam: ugyanezen két zarándokot láttam a hegyen le, az országút hosszában a város felé menni. Nem messze e hegyektől, balkézre Elbizakodottság országa fekszik, melyből egy keskeny görbe út vezet az útra, melyen a zarándokok haladtak. Itt egy víg ifjúval találkoztak, ki azon országból jött, s Tudatlan nevet viselt. Keresztyén kérdezte: honnan jön s hová megy?
Tudatlan. Itt e kissé balkézre fekvő országban születtem s a mennyei városba megyek.
Keresztyén. De miként gondolod, hogy be-
juthatsz a kapun? mert ott némi nehézségekre találhatsz.
Tudatlan. Azt hiszem, hogy mint más jó emberek, úgy én is keresztülhatolhatok.
Keresztyén. Mit tudsz előmutatni, hogy felnyissák neked a kaput?
Tudatlan. Ismerem uram akaratját s mindig jó életet folytattam, mindenkinek megadom a magáét, imádkozom, böjtölök, kiadom, amit kell, s alamizsnát osztogatok, elhagytam hazámat, hogy elérjem azt, hova most megyek.
Keresztyén. De hisz te nem az út bejáratánál levő kapun keresztül, hanem a keskeny, görbe úton jöttél, s azért félek, bármit tarts is magadról, hogy téged, ha majd a számadás napja elérkezik, ahelyett hogy beeresztenének a városba, tolvajnak és gyilkosnak fognak nyilvánítani.
Tudatlan. Ti egészen idegenek vagytok előttem, nem ismerlek benneteket. Kövessétek országotok vallását, s én is követem a magamét; s remélem, minden jól fog menni. S ami a kaput illeti, melyről szólotok, jól tudja az egész világ, hogy az országunktól igen távol van. S úgy tudom, nem is ismeri egyikünk sem azon utat; felesleges efelett még csak nyugtalankodni is, miután magatok látjátok, hogy igen kellemes zöldellő útunk van, mely vidékünkről legrövidebben vezet az országútra.
Midőn Keresztyén látta, hogy ez ember bölcsnek képzeli magát, azt súgta Reményteljes fülébe: "a bolond felől jobb reménységed légyen, hogynem mint afelől." (Péld 26,12) S még
hozzá tevé, ha a bolond bolond is cselekedeteiben, mégis mindvégig minden embert bolondnak tart. (Préd 10,3) Beszéljünk-e még tovább is vele, vagy engedjük arról gondolkozni, mit már eddig hallott? Ha helybenhagyod, válaszolt Reményteljes, hagyjuk el, s csak alkalomszerűleg mondjuk meg neki, amit elbír.
Tehát mindketten továbbmentek, s Tudatlan utánuk jött. Midőn már egy darabon megelőzték, igen sötét utcába érkeztek, hol egy emberrel találkoztak, kit hét ördög hét erős kötéllel megkötözött s visszavitt azon toronyhoz, melyet a hegy oldalán láttak. (Máté 12,45; Péld 5,22) Keresztyén most éppúgy, mint társa Reményteljes, reszketni kezdett. De amint az ördögök elvitték őt, Keresztyén ránézett, hogy nem ismeri-e, s eszébe jutott, hogy ez egy bizonyos Hitehagyott, Hitehagyás városából. Arcát azonbanjól nem láthatta, mert mint egy elcsípett tolvaj, lecsüggeszté fejét. Midőn elhaladt, Reményteljes utána nézett, s hátán egy cédulát látott e felirattal: "gyarló hívő és átkozott hitehagyó." Keresztyén erre mondá útitársának: most jut eszembe egy eset, ami egy jó embert, amint elbeszélték, körülbelül itt ért. "Az embert Kishitűnek hívták, ki becsületes volt, s Őszinte városban lakott. Az eset pedig ez vala: e mély út bejáratánál, Szélesúti kaputól egy más Holtember Út vezet le, így nevezve a rajta elkövetett gyilkosságok miatt. Midőn e Kishitű, miként mi most, zarándokolni ment, ott leült s elaludt. Most az történt, hogy három markos fickó
a Szélesúti kaputól lejött; kik Csüggedésnek, Bátortalanságnak s Bűnsúlynak (*) (három testvér) neveztettek, s midőn Kishitűt megpillantották, villámgyorsasággal reá rohantak. A jó ember éppen álmából ébredt fel, s készült útját tovább folytatni, midőn rárontottak s fenyegető hangon megállni parancsolták. Erre Kishitű elhalványult, s sem viaskodni, sem elszökni nem tudott. "Az erszényedet!" kiálta rá Csüggedés. Mivel azonban vonakodott odaadni (mert nem örömest veszítette el pénzét), gyorsan rátámadt Bátortalanság, kezével zsebébe nyúlt, s egy ezüsttel tölt erszényt húzott abból ki. "Tolvajok! tolvajok! tolvajok!" kiált Kishitű. Akkor Bűnsúly egy bunkóval úgy fejére vágott, hogy e csapással földre teríté.
Itt feküdt tehát vérében és oly veszélyben, hogy halálra fog vérzeni. Ez egész idő alatt mellette állottak a tolvajok; de midőn végül hallották, hogy az úton valaki jön, félvén, hogy ez bizonyos Nagykegyelem, ki Jóelőrevigyázat városában lakott, odábbálltak, s a jó embert magára hagyták. Egy idő múlva Kishitű ismét magához tért, felkészült s tovább próbált vánszorogni. Ez volt az eset.
Reményteljes. De hát mindenét elvették, amije csak volt?
Keresztyén. Nem; azon helyet, hol ékszereit tartotta, nem rabolták ki. Így ezek megmaradtak. De azt beszélték nekem, hogy a szegény ember vesztesége miatt igen aggódott, mert a tolvajok költőpénzének nagy részét elvették. Amit nem kaptak meg, csak ékszerei valának. (1Pét 1,4) Igaz,
(*) Szabadi Bélánál: Gyáva, Gyanakvó és Gonosz. [NF]
hogy költőpénzéből is maradt neki valamicske, ami útja végéig is alig volt elegendő. Sőt (ha jól vagyok értesítve) visszatértekor még koldulni is kénytelen volt, hogy éltét eltengethesse; mert ékszereit nem volt szabad eladnia. De koldulása dacára s bármit tett is, útja legnagyobb részét üres gyomorral járta be. (1Pét 4,18)
Reményteljes. De nem csoda-e, hogy megbízólevelét el nem vették, mely által a mennyei kapun beeresztik az embert?
Keresztyén. Mindenképpen. Hogy ezt nem kapták meg, azt nem elövigyázatának köszönheti, mert miután a megtámadások folytán teljesen zavarba jött, sem ereje, sem ügyessége nem volt, hogy valamit elrejtsen. Inkább tehát az isteni gondviselésnek, mint az ő fáradozásainak tulajdonítható, hogy e becses dolog elkerülte figyelmüket. (2Tim 1,14; Tit 1,9)
Reményteljes. De az mégis vigaszára lehetett, hogy ékszereit nem vették el.
Keresztyén. Nagy vigaszára lehetett volna, ha helyesen használja. Azonban azok, kik nekem e történetet elbeszélték, azt mondák, hogy egész útjában csekély hasznukat vette. S ez onnan jött, hogy mikor pénzét elvették, roppant ijedség fogta el, s csakugyan el is feledkezett azokról utazásának nagy részén, s ha eszébe jutottak is és magát vigasztalni kezdé vesztesége felett, ismét más gondolatok támadtak agyában, melyek minden vigasztól megfoszták.
Reményteljes. Ah, szegény ember! mily nagy bút okozhatott ez neki!
Keresztyén. Igen, mily nagy bút! de hát nem így elcsüggedtünk volna mi is, ha hasonló bánásmódot tapasztalunk, kiraboltatnánk, sőt megsebesíttetnénk, s méghozzá idegen helyen. – Szegény szív! csoda, hogy bánatodban meg nem szakadtál! azt is mondták nekem, hogy utazásának minden hátralevő ideje alatt csak keservesen jajgatott s sopánkodott, és mindenkinek kivel találkozott elbeszélte, hol és miként rabolták ki, kik voltak a rablók, mit veszített el, s mint sebesült meg úgy, hogy élte árán is alig bírt szabadulni.
Reményteljes. De csoda, hogy a szükségtől kényszerítetve, ékszerei egy részét el nem adta, vagy el nem zálogosította, hogy legalább valamije legyen, mivel utazását megkönnyítheti.
Keresztyén. Hogyan? mégsem tértél észre? Mire zálogosított vagy kinek adta volna el őket? hisz az egész országban, ahol kifosztatott, nincs ékszereinek semmi értékük; s a segélyt, mire szüksége lett volna, ugyancsak nem találhatta volna ott meg. Emellett, ha a mennyei város kapujánál hiányoznak ékszerei, akkor (és ezt igen jól tudá) örökségéből kizáratik, s ez rá nézve rosszabbnak tűnt, mintha tízezer zsiványtól gonoszul megtámadtatott volna.
Reményteljes. Miért vagy oly szigorú, édes testvérem? Ézsau eladta elsőszülöttségét egy tál lencséért (Zsid 12,16), s ez elsőszülöttsége legnagyobb ereklyéje vala; ha ő tehetett így, miért ne Kishitű is?
Keresztyén. Igen, Ézsau eladta elsőszülöttségét, s még mások is tettek így, s ezáltal, miként azok is, a legnagyobb áldásból kirekeszték magukat. De azt is tekintetbe kell venned, hogy Ézsau és Kishitű nagyon különböző helyzetben voltak. Ézsau első születése előképi volt, de Kishitű ékszerei nem voltak ilyenek. Ézsaunak hasa volt az istene; de Kishitűnek nem. Ézsau szükséglete testiségében rejlett; Kishitűnek nem; Ézsau nem tekinthetett túl kedve kielégítésén, "mégis meg kell halnom," mondá ő, mit kezdjek akkor az elsőszülöttséggel? (1Móz 25,32) Jóllehet Kishitű sorsa magával hozta, hogy csak csekély hittel bírjon, de e csekély hite által is megőriztetett ily tévedéstől, s ezáltal oly nagyra becsülte ékszereit, hogy el nem adta azokat, miként Ézsau az ő elsőszülöttségét. Sehol sem olvashatod, hogy Ézsaunak csak egy szikrányi hite is lett volna. Nem csoda tehát, ha az, kinél csak a test uralkodik, (miként mindig történik oly embereknél, kiknél nem áll ellent a hit); eladja az ördögnek elsőszülöttségét, lelkét és mindenét. Mert ők olyanok, mint az üzekedő vad, melyet senki fel nem tarthat. (Jer 2,24) Ha egyszer érzékisége‚ kedvcsapongásai kielégítése felé fordul, úgy kénytelen azt magának mindenáron megszerezni. Kishitű érzelme másnemű volt, s isteni dolgokra irányult; tápláléka lelki s felülről jövő vala; mi okból adta volna el tehát ki ily érzülettel birtokolt ékszereit, hogy kedélyét üres dolgokkal töltse be? (feltéve, hogy vevőkre akadt volna is). Senki sem fog csak egy fillért is adni, hogy gyomrát szénával tölthesse
meg; sem a gerlét nem lehet rávenni, hogy miként a holló, dögöt egyék. A hitetlen testi gyönyörökért mindent, amivel bír, sőt önmagát is leköti, zálogba veti vagy eladja. De olyan, ki – habár kis mértékben – hittel, üdvhozó hittel bír, nem fogja ezt soha tenni. Ebben rejlik tévedésed, testvérem.
Reményteljes. Elismerem; de szigorúságod mégis csaknem haragra lobbantott.
Keresztyén. Miért? csak oly víg madarakkal hasonlítottalak össze, melyek még alig bújva ki tojásukból, járatlan utakon ide oda szaladgálnak. De hagyjuk ezt; fontold meg csak jól a leírt dolgot, s tökéletesen meg fogunk egyezni.
Reményteljes. De ama három fickó, édes Keresztyénem, mégis gyáva vala. Elfutottak volna-e különben, mivel az úton valakinek lépteit hallották? miért nem vett Kishitű bátorságot? én úgy vélem, megkísérelhette volna velük a harcot, s csak akkor, ha már segélyt nem remélhetett, kellett volna magát megadnia.
Keresztyén. Hogy gyávák, azt már többen mondották; de kevesen találták olyanoknak őket a kísértés idején. Ami a bátorságot illeti, az Kishitűnek nem volt; s úgy veszem észre, te amellett vagy, édes testvérem, hogy csak küzdelem után add meg magádat. De valóban, ha most, midőn távol vannak, oly sokat tartasz is magad felől, ha találkoznának veled, te is másként gondolkoznál. Gondold meg még egyszer, hogy habár ők szolgák, mégis a feneketlen mélység királya alatt szolgálnak, ki, ha szükséges, maga is segítségükre siet, s kinek hangja az orosz-
lán ordításához hasonló. (1Pét 5,8) Én is megtámadtattam, miként e Kishitű, s magam is borzasztónak találtam. E három gazember reám rontott, s miután Keresztyénhez illőleg ellentállottam, csak egyetlen felkiáltásra vala szükségük, s mesterük azonnal ott vala. S valóban, amint mondani szokás, egy fél krajcárt nem adtam volna életemért, ha éppen, mivel Isten úgy akarta, egy oltalmazó vérttel nem vagyok fedezve. S mindamellett, hogy így felpáncélozva valék, felettébb nehéz volt férfiasan megállnom a viadalt. Ennélfogva senki sem tudhatja, e harcban mi érhet bennünket, csak az, aki kiállotta.
Reményteljes. Jól van; de amint láthatod, ők már csak annak puszta sejtelmére is, hogy egy bizonyos Nagykegyelem lehet a közelben, megoldották a kereket.
Keresztyén. Természetesen; mindketten, úgy ők, mint mesterük, gyakran futáshoz folyamodtak, ha Nagykegyelem csak mutatkozott is. De hát mit is nem tehet ő, mikor a király harcosa; – azt hiszem, tudni fogsz különbséget tenni Kishitű és a király harcosa közt. A királynak nem minden alattvalója egyszersmind harcosa is, nem is képesek erre, ha az forog kérdésben, hogy oly dolgokat tudnak-e véghezvinni, mint ő. Nem lehet egy kisgyermektől várni, hogy úgy tudjon Góliáttal bánni, mint egykor Dávid: az ökörszem-madárkánál ökör-erőt keresnek. Némelyek erősek, mások gyöngék; némelyek nagy, mások csekély hittel bírnak. Ez ember a gyöngék egyike volt, s ezért csakhamar legyőzetett.
Reményteljes. A zsiványok miatt szeretném, ha csakugyan Nagykegyelem lett volna.
Keresztyén. Ha ő lett volna is [a helyében], bizony meglehetősen meggyűlt volna velük a baja, mert csak azt jegyzem meg: jóllehet Nagykegyelem fegyvereinek forgatásához ugyancsak ért, s míg ellenségeit kellő távolban bírja magától tartani, elbánik velük, de ha ők, tudniillik Szívevesztett és Bizalmavesztett és a harmadik reárontanak, nehezen képes magát megtartani, hogy a földre ne teríttessék. S ha egyszer leteríttetett az ember, te is tudod, hogy mennyit tehet.
Ki Nagykegyelmet jól szemügyre veszi, arcán sebhelyeket s vágásokat fog észrevenni, mik mondásomat még inkább igazolják. Azt is hallottam, hogy egyszer maga mondotta (midőn éppen viaskodáshoz kezdett): "életünk reményével magunk is felhagytunk." Hogyan tudták e semmirekellők s társaik Dávidot gyászolásra, panaszkodásra s siránkozásra bírni! Lám, Hémánnak és Ezékiásnak, kik a maguk idejében csakugyan hősök valának, ugyancsak össze kellett magukat szedni, ha ezektől megtámadtattak, s nem egyszer meg is kapták a magukét. Péter egykor meg akarta kísérelni, mit tudna ő tenni; de jóllehet róla az mondatik, hogy az apostolok feje, ezek mégis úgy megforgatták, hogy végül egy nyomorult szolgálótól is rettegett. Emellett az ő királyuk első szavukra készen áll, s ha egyszer a rövidebbet találnák húzni, hacsak lehet, azonnal segítségükre siet, s ha ő felkél, megrettennek az erősek, s ha ideront, kegyelemről
szó sem lehet. Ha karddal, dárdával, fegyverrel s páncéllal rontanak rá, meg sem mozdul. A vasat szalmának s az ércet rothadt fának tekinti. Semmiféle nyíl el nem űzheti; s a parittyából hajított kövek pozdorjává lesznek előtte. A számszerívnek köveit is úgy tartja, mint a pozdorját, és neveti a fegyvernek forgatását. (Jób 41,16–19) Mit kezdhet ily esetben az ember? Igen, ha valaki minden alkalommal Jób lovaival, ügyességével s bátorságával bírna azokat megülni, akkor még képes volna valamit véghezvinni, mert: "az ő orrának horkantása rettegés! Az ő lábai vermet ásnak, és örvendez az ő erejében, és a fegyverrel szembe megyen; noha ellene zúgnak a tegezbeli nyilak, fénylik a kopja és a dárda; az ő haragjában és felbőszülésében kapálja a földet; és együtt veszteg nem áll, mikor trombitát fújnak. A trombitaszóra azt mondja: Nyihahaha! mivelhogy távol megérzi a hadat és a fejedelmeknek csatazaját és kiáltásait." (Jób 39,21–25)
De oly gyalog emberek, mint aminők én s te vagyunk, soha se kívánják, hogy oly ellenséggel legyenek szemben; s ne gondoljuk azt, hogy mi majd jobban forgatnók magunkat, mint mások, kikről halljuk, hogy legyőzettek; s ne is ámítsuk magunkat saját férfiasságunk gondolatával; mert az ilyeneknek a megtámadás idején rendesen a legkeservesebb a dolguk. Szolgáljon például Péter, kit már előbb is említék. Kérkedni akart, igen akart, miután hiú szíve azt súgta neki, hogy jobban fog cselekedni és erősebben fog állani mestere mellett, mint más em-
berek; s mégis ama gonoszoktól ki veretett le hatalmasabban, mint éppen ő?
Ha tehát halljuk, hogy az országúton ily rablások történnek, két dologra kell ügyelnünk:
Először, hogy fegyveresen menjünk ki, s pajzsunkat magunkkal vigyük, mert mivel neki ez hiányzott, nem volt képes Leviatánt hátrálásra szorítani; ha e pajzzsal nem bírunk, legkevésbé sem fél tőlünk. Ama bátor harcos nemhiába figyelmeztetett: "mindenekelőtt azonban ragadjátok meg a hit pajzsát, hogy kiolthassuk a gonosz minden tüzes nyilát." (Ef 6,16)
Úgy van tehát jól, ha a királytól biztos védőkíséretet kérünk, és boldogok vagyunk, ha ő maga jő velünk. Ez bírta örvendezésre Dávidot, midőn a halál sötét völgyében vala, és Mózes inkább akart meghalni, mint egy lépéssel is továbbmenni Istene nélkül. (2Móz 33,15) Ó, édes testvérem, ha ő velünk van, csak akkor nem félhetünk több százezrektől sem, kik körülvesznek s reánk támadnak (Zsolt 3,6 és 27,1–3); de nélküle a büszkék az elhullottak közé esnek. (Ésa 10,4)
Én részemről azelőtt is voltam csatában; s jóllehet a Mindenható jósága folytán, amint látod, még életben vagyok; de azért hősiességgel nem dicsekedhetem. Örvendeni fogok, ha több hasonnemű küzdelem nem ér, de félek tőle, hogy még nem vagyunk túl minden veszélyen. De mégis, miután sem az oroszlán, sem a medve nem nyelt el, reméem, hogy Isten a legközelebbi körülmetéletlen filiszteus kezei közül is megszabadít.
Így mentek tovább, s Tudatlan utánuk ballagott, míg egy helyre érkezének, hol egy másik út is össze volt kapcsolva az övékkel, mely előttük éppoly egyenesnek tűnt fel, mint az, amelyen menniük kellett. Itt most nem tudták, melyiken menjenek, miután mindkettő egyenesen látszék előttük feküdni. Azért megállottak, hogy efelett tanácskozzanak. Míg így gondolkoztak a követendő út felett, íme egy fekete bőrű, de igen fényes ruhába öltözött ember lépett hozzájuk, s kérdezte, hogy miért állnak így. – ők azt válaszolák, hogy a mennyei városba igyekszenek, de nem tudják, ez utak közül melyiken haladjanak. – "Kövessetek engem," mondá a férfi:" én is oda megyek." – Követték tehát azon útra, mely a főúttal összeköttetésben volt, s mely lassanként annyira eltérítette őket azon várostól, hova eljutni igyekeztek, hogy rövid idő múlva arcuk egészen el volt fordulva tőle. Mégis követték őt; de lassan-lassan, mielőtt észrevették volna, oly hálóba vezette őket, melybe annyira belebonyolódtak, hogy sem ki, sem be nem bírtak jutni. Erre leesett a fekete emberről a fehér ruha; s most megtudták, hogy hol vannak. Itt hevertek tehát, s egy darabig kiabáltak, mert maguk magukat ki nem bírták szabadítani.
"Most," mondá társának Keresztyén, "látom, magam is mily tévedésben vagyok. Jól intettek a pásztorok a hízelgőktől. Ma teljesült rajtunk a bölcs mondása: "A férfiú, ki hízelkedik az ő barátjának, hálót vet annak lábai ellen." (Péld 29,5)
Reményteljes. Velünk adták az út leírását is, hogy annál könnyebben eligazodhassunk rajta,
de elfeledtük elolvasni, s nem őrizkedtünk a gyilkos útjától. Ebben a tekintetben Dávid bölcsebb volt, mint mi; mert ő azt mondja: "a te ajakidnak beszédéért megóvtam magamat a latornak ösvényitől." (Zsolt 17,4) Így hevertek a hálóban, s önmaguk felett sóhajtozának. Végre megláttak egy tündökhő egyént, ki feléjük jött, s egy vékony zsinórból font ostort tartott kezében. Midőn azon helyre ért, ahol voltak, kérdezte tőlük, honnan jönnek s mit cselekszenek itt. Elmondották neki, hogy szegény zarándokok, kik Sion felé igyekszenek, de egy fehér ruhába öltözött fekete embertől letérítettek útjukrÓl, ki felhívta őket, hogy kövessék, miután ő is oda szándékszik. Az ostoros ember erre így felelt: "Hízelgő az, álnok apostol, ki magát a világosság angyalává váltóztatá. (Dán 11,32; 2Kor 11,13.14) Ezzel széttépte a hálót s kibocsájtá őket. Ekkor így szólott hozzájuk: "Kövessetek, én újra utatokra vezetlek benneteket." Így visszavitte őket azon útra, melyet elhagytak, hogy Hízelgőt kövessék. Tündöklő kérdé most tőlük: "hol töltöttétek az utolsó éjszakát?" ők mondák: "A kedves hegyeken levő pásztoroknál." Erre kérdezte őket, nincs-e meg nekik az út leírása; igenelték. "De midőn," mondá "megállottatok, nem vontátok-e elő, hogy belőle olvassatok?" "nem" válaszolák. "S miért nem?" kérdé. – "Mert elfelejtettük," volt a felelet. Kérdezte tovább tőlük, ha nem intették-e a pásztorok, hogy a Hízelgőtől óvakodjanak. Igenelték; "de nem is képzelhettük, hogy e szép szavú az lenne." (Róm 16,17.18)
Erre láttam álmomban, hogy megparancsolta nekik, hogy feküdjenek le. Miután ezt megtevék, érzékenyen megdorgálta őket, hogy megismerjék az igaz utat, melyen menniük kell. (5Móz 25,2; 2Krón 6,27) Emellett mondá: "akiket én szeretek, megfeddem és megdorgálom; légy buzgóságos azért, és térj meg." (Jel 3,19) Ekkor felszólítá őket, hogy folytassák tovább útjukat, s pontosan ügyeljenek a pásztorok egyéb jegyzeteire.