Huszadik fejezet

Ama nemes harcot én megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetül eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, amaz igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindenkinek is, aki várják amaz ő dicsőséges eljövetelét. (2Tim 4,7.8)

Láttam ezután álmomban, hogy a zarándokok ily beszélgetések közben Bűvösföldet elhagyva, Eljegyzés országába értek. (Ésa 62,4–12) Itt kellemes, felfrissítő volt a levegő, s miután útjuk éppen átvezetett rajta, egy ideig élvezték azt. "Nézd: ez országban már előbújtak a virágok, a kikelet is itt van, s a búgó gerle hallatja országunkban énekét."


196

E vidéken éjjel-nappal tündöklik a nap, mert Halálárnyék völgyének túlsó oldalán, s kívül fekszik Kétségbeesés óriás kerületén. Innen már Kétségvárát sem vehették ki. De észrevették azon várost, ahová zarándokoltak, sőt ezek lakosai is találkoztak velük, mert itt szokták rendesen a Tündöklők sétájukat élvezni, miután azon ország ez, mely a mennyel határos.

Itt újíttatik meg az eljegyzés menyasszony és vőlegény között. Itt örül az Isten rajtuk, miként a vőlegény menyasszonyának örvend. (Ésa 62,5) Itt nem nélkülözték sem a kenyeret, sem a bort, mert e helyen mindazt nagy bőségben találták, amit egész zarándokútjukban kerestek. Itt hangokat vettek ki a városból, melyek így szólottak: "mondjátok meg a Sion leányának: íme, eljött a te Szabadíód, íme az ő jutalma ővele vagyon." (Ésa 62,11) Itt úgy neveztettek az ország minden lakóitól: "a szent nép, az Úrtól megváltattak." (Ésa 62,12)

Míg tehát ez országban zarándokoltak, több örömöt élveztek, mint azon összes vidékeken, melyeken eddig áthaladtak. Mennél közelebb jutottak a városhoz, annál tökéletesebb látványt nyújtott az nekik. Gyöngyökből és drágakövekből volt építve, s utcái színaranyból valának; úgyhogy Keresztyén a különös dísztől és fénytől, mit az arra vetödő napsugarak visszavertek, a vágyakozás miatt beteg lett. E tekintet Reményteljesre is hasonló benyomást tőn; így feküdtek tehát itt egy darabig, s fájdalmasan így kiáltának fel:" ha megtaláljátok


197

az én Szerelmesemet, mondjátok néki, hogy én a szerelem miatt beteg vagyok." (Énekek éneke 5,8)

Miután kissé kipihenték magukat, továbbmentek útjukon, s mind közelebb-közelebb jutottak a városhoz. Útjuk a legkedvesebb gyümölcsös és szőlőskertek hosszában vonult el, melyeknek az útra néző kapui nyitva állottak. A kertész az úton állott. Kérdék tehát tőle zarándokaink: "kiéi e pompás szőlőhegyek s kellemes kertek?" – "a királyéi" – volt a válasz "s saját gyönyörűségére s a zarándokok felfrissítésére alkotá." (5Móz 23,24) Ezzel a kertész a szőlőkertekbe vezette őket, s mondta nekik, hogy frissítsék fel magukat az abban tenyésző felséges gyümölcsökkel. Ekkor megmutatá a király sétaútjait s nyaralóit is, melyekben örömmel tartózkodott. Itt időztek egy darabig s elaludtak.

Most láttam álmomban, hogy itt, alvásuk közben sokkal többet beszéltek, mint egész utazásuk alatt. A kertész, ki efeletti csodálkozásomat észrevevé, kérdezte: mit gondolkozol efelett? E szőlőskertek gyümölcseinek természete, hogy oly édesek, hogy az alvó ajkait beszélésre ösztönzik.

Midőn azután felébredtek, láttam, amint készülödtek, hogy felmenjenek a városba. Azonban a napnak a városról való visszaverődése oly vakító vala (mert tiszta aranyból volt), hogy még nem voltak képesek puszta szemmel nézni, hanem csak egy tükör segítségével, mit e célra előkerestek. (Jel 21,21; 2Kor 5,7) Midőn így tovább zarándokoltak, láttam, hogy két ember találkozott velük, kik aranyfényben tündöklő ruhába valának öltözve,


198

a kiknek arca oly fényesen világított, mint a napsugár.

Ez emberek kérdezték a zarándokokat, hogy honnan jönnek, hol szálltak meg, mily nehézségeket s veszélyeket állottak ki, s mily vigaszokkal s örömökkel találkoztak útjukban. Mindezeket elbeszélték.

Keresztyén és társa kérte most e férfiakat, hogy igazítsák őket útba. A férfiak készeknek mutatkoztak, de hozzátevék: a mennyei várost csak hitetékkel érhetitek el."

És így láttam álmomban, hogy együtt mentek, míg meglátták a város kapuját.

Erre láttam, hogy köztük s a kapu közt egy mély folyó vala, de átvezető híd nem létezett. Ennek láttára igen elkedvetlenedtek a zarándokok, de a velük menő férfiak megmagyarázták: át kell hatolnotok, különben nem juthattok el a kapuhoz."

Most a zarándokok kérdezősködtek, hogy nincs-e más, a kapuhoz vezető út, e választ nyerék: "de igen, azonban a világ megalkotása óta, csak két embernek eugedtetett meg, tudniillik Énókhnak és Illésnek, hogy arra léphessenek, s a végítélet trombitájáig senki sem fogja utánuk azon az úton a mennyei várost elérni. (1Kor 15,51.52) A zarándokok, különösen Keresztyén, szívükben csüggedni kezdtek, s ide-oda fordíták tekintetüket, hogy nem vesznek-e valami oly utat észre, melyen a folyamot kikerülhetnék. – De hiába. "Mindenütt" – kérdék a férfiaktól "egyenlő


199

mélységű a folyam?" – "Nem" – válaszolák ezek: "de ez esetben nem lehetünk semmi segedelmetekre; mert aminő a mennyei város királyában való hitetek, aszerint fogjátok a vizet mélyebbnek vagy csekélyebbnek találni.

Most nekimentek a folyamnak, de amint beléptek, Keresztyén süllyedni kezdett. Hangosan kiáltott Reményteljes barátjára: "Elmerülök e vizekben! fejemen felül van az ár, a hullámok túlcsapnak rajtam!"

"Vigasztalódjál, édes testvérem!" válaszolt a másik. "Én szilárd alapot érzek." "Ah, édes testvérem," kiálta Keresztyén, "a halál aggálya vett körül! nem fogom meglátni azon országot, melyben tej és méz folyik!" – Emellett rettentő setétség s aggály borult reá, hogy nem láthatott maga elébe. Nagy mérvben elveszté eszméletét is, úgyhogy nem tudott többé visszaemlékezni azon édes enyhítő szerekre, miket zarándok útjában élvezett. Minden, mit beszélt, csak lelkének attól való ijedtségét s szíve félelmét árulta el, hogy a folyamban elveszve, soha sem fog a kapun bebocsáttatni. Itt aggasztotta (amint a körülállók is észrevették) vétkeire való gondolása, miket úgy zarándoklása előtt mint után elkövetett. Azt is észrevették, hogy gonosz lelkek megjelenésétől gyötörtetett; legalább erre mutattak egyszer-másszor elejtett szavai. Így Reményteljesnek elég dolga volt, hogy testvére fejét a víz felett feltarthassa; néha egészen le is merült, s csak egy idő múlva tűnt ismét félholtan elő. Reményteljes ezalatt nem fogyott ki vigasztalásaiból: "Test-


200

vérem" – mondá ő – "látom a kaput, s előtte embereket állani, kik fogadni akarnak bennünket."

De Keresztyén válaszolá: "te vagy az, te vagy az, akire várnak, mert te, mióta csak ismerlek, mindig reményteljes valál." – "Te is az voltál," válaszolt amaz. – "Ah, testvérem" – mondá ez, "ha csakugyan jól állana ügyem, most bizonyosan segítene rajtam az Úr; de vétkeimért hálóba kerített s elhagyott. – "Testvérem," mondá ekkor Reményteljes, egész elfelejtéd ama mondást, mely így hangzik: "Az istentelenek nincsenek a halálnak köteleiben, és az ő erejük állandó. Az embereknek nyomorúságokban nincsen részük, és az emberekkel együtt nem nyomorgattatnak." (Zsolt 73,4.5) Az aggály s félelem, mit e folyamban érzel, nem annak jele, hogy Isten elhagyott, hanem csak eszközök a te megkísértésedre, hogy visszaemlékezel-e szeretete előbb nyert nyilatkozataira, s hogy a szenvedések közt is megmaradsz-e a benne való erős hitben.

Most láttam álmomban, hogy Keresztyén ezen egy ideig gondolatokba mélyedt; Reményteljes ekkor még hozzátevé:" Vigasztalódjál! Jézus Krisztus meg fog gyógyítani!" E szavakra Keresztyén e hangos szavakban tört ki: "Ó, ismét látni fogom őt! Ő biztosít arról:"mikor a vizeken általmégy, veled leszek, és a vizek el nem borítanak téged." (Ésa 43,2) Most mindketten felbátorodtak, s az ellenség elnémult, míg egészen általértek. S azonnal erős alapot is talált Keresztyén, ahol megállhatott; és úgy találták,


201

hogy a folyó hátra levő része gázolható volt. Ily módon azután által is értek. A túlsó parton ismét találkoztak a két tündöklő lénnyel, kik ott reájuk várakoztak. Mikor a folyóból kiléptek, ezek e szavakkal üdvözlék őket: "Mi szolgáló lelkek vagyunk, kik szolgálatra kiküldettetnek azokért, akik az idvességnek örökösei lesznek." (Zsid 1,14) Ekkor csatlakoztak hozzájuk s elvezették őket a kapuhoz. Meg kell itt jegyeznünk, hogy a város egy roppant magas hegyen állott. De a zarándokok könnyen felértek, mert ama két lénytől karjaikon vitettek. Halandó ruháikat is hátrahagyták a folyóban, jóllehet ezekbe öltözve léptek a folyóba, mégis azok nélkül jöttek ki. Így könnyű s gyors volt a felmenetel, habár az alap, melyen a város épült, magasabban feküdt a fellegeknél. Kedves beszélgetések közt haladták át a légvidéket, örömmel eltelve, hogy oly szerencsésen átjutottak a folyamon, s szolgálatukra ily felséges kísérőket találtak.

A beszélgetés tárgya, mit a Tündöklőkkel folytattak, a hely felségessége volt; melyről nekik mondatott, hogy szépsége s gyönyörűsége kimondhatatlan. "Itt van a Sion hegye," mondák ők, "a mennyei Jeruzsálem, a szent angyalok s a tökéletesen igazak megszámlálhatlan csoportja (Zsid. 12,22–24; Jel 2,7; 3,4) "Most ti mentek" ‚– mondák továbbá – "Isten paradicsomához, hol látni fogjátok az élet fáját s enni fogtok örökké friss gyümölcseiből. Ha oda megérkeztek, fehér ruhákat adnak reátok s a királyokkal való közösségtek örök időkön át fog tartani. (Jel 22,3–5) Ott nem fogtok azokkal


202

találkozni, mikkel a földön találkoztatok, vagyis szomorúsággal, bategséggel, fájdalommal és a halállal, mert a régi elmúlt (Ésa 57,2; Jel 21,3.4) Mentek most Ábrahámhoz, Izsákhoz, Jákobhoz és a prófétákhoz, oly férfiakhoz, kiket Isten elvont a jövendő rossz elől, s kik most fekhelyükön, igazságában kipihenik magukat." – Most kérdék a zarándokok: mi vár reánk eme szent helyen?" – "Ott," lőn a válasz, "minden keserűségtekért vigaszt s minden szomorúságtokért örömöt fogtok nyerni; aratjátok, amit vetettetek, név szerint minden imátok, könnyetek s szenvedésetek gyümölcsét, miket utatokban a király kedvéért viseltetek el. Ama helyen aránykoronát fogtok viselni, s a Legszentebb örök nézésében gyönyörködhettek; mert ott látni fogjátok őt a maga valóságában. (1Ján 3,2) Ott őt, kit itt szolgálni igyekeztetek, jóllehet testetek gyengesége miatt, nagy nehézségek közt, szünet nélkül versenyezve, örömtelten s köszönettel fogjátok szolgálni. Ott gyönyörrel telnek el szemeitek a Mindenható látásán, s füleitek, ha hangját hallják. Ott ismét örvendetek majd az Úrban, előttetek járt barátaitok bánásmódjában, s örömmel fogadjátok majd mindazokat, kik utánatok oda fognak jönni. Ott titeket is fénybe és méltóságba öltöztetnek és ha a Dicsőség királya megjelenik a szél szárnyain, a menny felhőiben s kürtrivallás között, ti is megjelentek vele; s ha a bírói széken ül, mellette fogtok ülni. Igen, és ha ítélni fog, minden gonosztévők (úgy angyalok, mint emberek) felett, nektek is lesz szavatok az ítéletben, miután ők úgy az ő, mint


203

a ti ellenségeitek is valának (Júd 14; Dán 7,9.10; 1Kor 6,2.3) És végül, ha ismét visszatér a városba, kürtszóval kíséritek, s minden időben vele lesztek."

Amint ily beszélgetések közt közeledtek a kapu felé, íme a mennyei lakosok egész csoportja jött velük szemközt, kikhez a két Tündöklő így szólott: "Ezek oly férfiak, kik Urunkat még midőn a földön voltak is szerették, s kik neve kedvéért mindenüket elhagyák. Ő küldött ki bennünket, hogy menjünk elébük s íme már annyira vezéreltük őket óhajtott utazásukban, hogy bemehetnek Megváltójuk arcának gyönyörteljes látására." Ekkor hangos örömrivalgással így kiáltott a csoport: "Boldogok azok, kik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hívattak." (Jel 19,9) Most néhányan a király kürtösei közül is, fehér és fénylő ruhákban, elébük jöttek, kik magát a mennyet is eltölték erős és zengzetes hangjaik visszhangjával. Ezek üdvözlék most Keresztyént és társát legalább ezerszer, örömujjongással és kürtrivallással.

Erre minden oldalról körülvették őket; némelyek elöl, mások utánuk, néhányan jobb, néhányan bal oldalukon mentek, mintha a felső vidékeken való átvonulásukon őrködni akarnának. Ez útjukban minden lépésüket megszakítás nélküli örömujjongás s üdvrivalgás kísérte magasabb karban; hogy mindenkinek, ki e dolog szemtanúja volt, úgy tetszett, mintha maga a menny jött volna le fogadásukra. Mialatt így előre mentek e kürtösök, Keresztyénnek s testvérének tekintetben és mozdulatokban, me-


204

lyekkel zenéjüket kísérték, igyekeztek tudtára adni, mily szívesen fogadják társaságukban őket, s mily örömmel jöttek elébük. Ők pedig mindketten úgy érezték, mintha már azelőtt a mennyben lettek volna, mielőtt odaértek, elragadtatva az angyalok látása s zengzetes hangjuk által.

Most szemük előtt feküdt a város, és úgy tetszett a zarándokoknak, mintha belülről, üdvözletükre, az összes harang zúgását hallanák. De mi sem ragadta őket jobban el, mint az a gondolat, hogy ott maguk is ily társaságban fognak élni, még pedig örök időkön át. – Mely nyelv, mely toll képes kifejezni roppant örömüket!

Midőn most elérték a kaput, efelett e szavakat látták arany betűkkel felírva: "boldogok, akik megtartják az ő parancsolatit, hogy legyen nekik szabadságuk az életnek fáján, és a kapukon bemenjenek a városba." (Jel 22,14)

Ezután láttam álmomban, hogy a két tündöklő figyelmezteté őket, hogy a kapu előtt pihenjenek meg. Midőn ezt megtették, néhány férfiú kinézett a kapun, úgymint Énókh, Mózes és Illés, kiknek mondák: "e zarándokok Romlás városából, e hely királya iránti szeretetből jönnek." Egyszersmind a zarándokok mindegyike átadta a maga igazoló levelét, melyet utazásuk elején kaptak. Ezen igazolványok azonnal átadattak a királynak, ki miután azokat elolvasá, kérdezte, hogy hol volnának azok az emberek? A nyert válaszra, miszerint a kapu előtt állanak, rögtön kiadta a paran-


205

csot, hogy ezt nyissák ki, "hogy," mondá "menjen be az igaz nép, az igazságnak megőrizője.

Most láttam álmomban, hegy mindkét férfi bement a kapun. S íme, amint beléptek, megdicsőültek, s egyszersmind aranyként fénylő ruhába öltöztettek fel. Ugyanakkor azok, kik hárfákkal s koszorúkkal jöttek elébük, a dicsénekre ugyancsak hárfákat s megtiszteltetés jeléül koszorúkat adának nekik. Most hallottam álmomban a város minden harangjának örömcsengését, s így szóltak hozzájuk: "menjetek be a ti Uratok örömébe!" s maguk a férfiak is erős hangon így kezdtek beszélni: "a királyi székben ülőnek, és a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom, örökkön örökké!" (Jel 5,13.14)

Míg most a kapu tárva volt, hogy a férfiakat bebocsáthassák, utánuk néztem, s íme: a város úgy ragyogott, mint a nap délben; az utcák merő aranyból voltak, s azokon sokan járkáltak, koszorúkkal fejükön, kezükben zsoltárokkal s aranyhárfákkal, hogy dicséneket zengjenek.

Ezenkívül oly lényeket is láttam, kiknek szárnyai valának, s szünet nélkül így beszéltek egymáshoz: "szent, szent, szent az Úr!" Erre bezárták a kaput, s miután ilyen dolgokat láttam, csak még az az egy kivánságom maradt, hogy én is ott lehessek.

Ezen dolgok feletti gondolatokba elmerülve, hátrafordítám fejemet, hogy visszatekintsek, s Tudatlant láttam a folyó partján menni; ő csakhamar átért, éspedig feleannyi akadályra sem talált


206

mint a másik két férfiú. Mert úgy történt, hogy épp azon a helyen egy Hiúremény nevű hajós állott, ki csónakjával őt áthozta. Midőn a túlparton volt, felment a hegyre a kapu felé; de egyedül jött, s nem ment a legkisebb segítségére sem senki. Mikor pedig a kapu elé érkezett, rátekintett az afelett álló feliratra, s kopogtatni kezdett, azon hiedelemben, hogy majd abban a pillanatban be fogják bocsájtani. De kérdezték őt a kapu felett kinéző emberek: "honnan jössz? s mi a kívánságod?" – "én" – válaszolt – "ettem és ittam a király előtt s ő tanított utcáinkon." – Erre kérték tőle igazoló levelét, hogy megmutathassák azt a királynak. – Ő tehát keresgélt keblében, de mit sem talált. "Hát nincs?" kérdék tőle. Ő pedig hallgatott. A dologról értesíték a királyt. Ez azonban nem akart lejönni, hogy őt lássa, hanem megparancsolta a két tündöklőnek, kik Keresztyént és Reményteljest a városba vezették, hogy menjenek, ragadják meg Tudatlant, s kezét-lábát összekötözvén vessék ki. Tehát felkapták őt, s a levegőben azon ajtóhoz vitték, melyet a domb oldalán láttam, s ide bevetették. – Ekkor láttam, hogy a menny kapuitól szintúgy, mint Romlás városából vezet egy út a pokolba.

Így felébredtem, s íme csak álom vala.