Szíves zarándok társak!

Egykor, magamra nézve nagy gyönyörrel, s reátok nézve haszonnal kezdtem elbeszélni azon álmomat, melyet a zarándok keresztyénről s a mennyei ország felé való veszélyes útjáról álmodám. Ugyanakkor mondottam néktek, mit vettem észre nejénél és gyermekeinél, s mint vonakodtak vele zarándok útjára menni, annyira, hogy kénytelen volt, pályáját nélkülük megkezdeni; mert nem volt szabad magát a romlás veszélyének kitennie, minek elközelgésétől félt, ha velük Romlás várában tovább marad, amiért is, amint már elbeszéltem nektek, őket elhagyá s útra indult.

Teendőim tömege miatt sokképpen akadályoztattam s tartattam vissza, szokott, s azon vidékeken való utazásaimtól, hova költözött, s így eddigelé nem volt alkalmam, hogy további tudósításokat nyerjek az általa hátrahagyottakró1, hogy róluk értesítést nyújthatnék. Midőn azonban legközelebb ismét dolgaim voltak azon vidéken, megint lementem oda. Mikor tehát egy, e helytől körülbelül egy mértföldre eső erdőben szállásoltam el magamat, újólag következőképpen álmodám.

Amint itt feküdtem, egy öreg úr jött hozzám, s miután neki szintén azon út egy részét kellett megtennie, melyen én utaztam, úgy tetszett nekem,


2

mintha felkeltem s vele mentem volna. Ahogy így mentünk, miként utasok szoktak, beszélgetésbe ereszkedtünk, mi esetleg, épen Keresztyénre, s utazásaira vonatkozott. Mert én a beszélgetést az öreghez intézett következő szavakkal kezdtem meg: Uram, mondám, micsoda város ez itt alant, utunktól balkézre?

Ez, így szólt Élesbelátás, mert ez volt neve, Romlás városa, népes hely, de igen rossz s veszélyes emberfaj lakja.

Gondoltam, hogy az a város lesz, mondám én. Magam is keresztül utaztam egyszer rajta, s így tudom, hogy arról való értesítésed igaz.

Élesbelátás. Nagyon is igaz; szeretném, ha igazsággal másként beszélhetnék lakosairól.

Jól van, mondám én, látom, hogy jó érzelmű ember vagy, s azért örömest fogsz arról hallani s beszélni, ami jó. Mondd csak, nem hallottad-e, hogy mi történt egy e városból való Keresztyén nevű emberrel, ki egy idő óta zarándokútba bocsátkozott a magasabb vidékek felé?

Élesbelátás. Hogy nem hallottam-e? Természetes, hogy hallottam, s az aggályokról, nehézségekről, harcokról, fogságokról, sóhajokról, panaszokról, borzalmakról s gyötrelmekről is, melyek útjában érték. Emellett azt is meg kell neked mondanom, hogy egész országunk el van telve hírével. Kevés olyan ház van azok közt, melyek róla és sorsáról hallottak, melyek ne igyekeztek volnál zarándokútjáról tudomást szerezni maguknak. Sőt azt hiszem, hogy azt mondhatom, hogy sokan


3

akadtak olyanok, kik veszélyes utazását jókívánataikkal kísérik. Mert jóllehet, míg itt volt, mindenki száján bolondként forgott, de most miután eltávozott, mindenki nagyon magasztalja. Mivel azt mondják, hogy hol jelenleg van, fenségesen él; sőt sokaknak azok közül, kik erősen el vannak határozva, hogy sosem veszik magukra veszélyeit, most ugyancsak viszket tenyerük nyereményei után.

Ha valamiben igazuk van, úgy abban van igazuk, hogy azt hiszik, hogy jól él, ahol van, mert most az élet forrásában s forrásánál él, s amije van, fáradság és gond nélkül van neki, mert semmi aggodalom nem vegyül közé. De mondd csak, mit beszélnek róla az emberek?

Élesbelátás. Mit beszélnek? Különös dolgokat mesélnek róla. Némelyek azt mondják, hogy most már fehér ruhákban jár, hogy nyakán aranyláncot, s fején gyöngyökkel kirakott aranykoronát visel (Jel 3,4.6, 11. Zsolt. 21.4). Mások azt mondják, hogy azon fénylő lények, kik még útjában jelentkeztek előtte, barátai lettek, s hogy oly bizalmas lábon áll velük azon helyen, hol tartózkodik, mint itt egyik szomszéd a másikával. E mellett biztosan állítják, hogy a hely királya igen pompás tartózkodást jelölt ki számára az udvarnál hogy mindennap vele eszik és iszik, jár és beszél, s annak mosolyát s kegyét élvezi, ki ott bíró mindenek felett (Zak 3,7. Luk 14,14.15). Végül némelyek gyanítják, hogy a fejedelem, amaz ország ura, rövid időn e vidékre fog jönni, hogy számot kérjen arról, hogy ki tudják magukat vágni, hogy szomszédai miért


4

nézték le s csúfolták ki őt annyira, midőn megtudták, hogy zarándok akar lenni. Mert azt erősítik, hogy most fejedelmének oly nagy kegyeiben áll, s hogy oly nagy részt vesz a meggyalázásokban, mik Keresztyént érték, midőn zarándokká lőn, hogy mindezt úgy fogja tekinteni, mintha őrajta magán történtek volna. S nem csoda, mert hisz minden amit kockáztatott, csak fejedelme iránti szeretetből tevé.

Ennek, mondám én, valóban örvendek. A szegény ember miatt örvendek, mert most már kipihenheti magát munkája után (Jel 14,13), s örömmel arathatja, amit könnyek közt vetett (Zsolt 126,5.6), mert megmenekült ellenségei s azok hatalmi köréből, kik őt gyűlölik. Emellett azon is örvendek, hogy ez országban e dolgokról a hír mindenfelé elterjedt, mert ki tudja, nem fog-e a hátramaradtak némelyikénél jó hatást előidézni. De mondd csak uram, hogy el ne feledjem, hallasz valamit feleségéről s gyermekeiről? Szegények, kíváncsi vagyok tudni, mit csinálnak.

Élesbelátás. Kik? Krisztina (*) s fiai? Nekik bizonyosan szintoly jól fog dolguk menni, mint magának Keresztyénnek. Mert jóllehet eleinte esztelenül viselték magukat, és semmi módon, sem Keresztyén könnyei, sem kérelmei által nem engedték megindíttatni szíveiket, de a további utángondolás csodás hatással volt reájuk. Felkészültek tehát s utána költözének.

Annál jobb, mondám én. De hogyan? neje, gyermekei s mindnyájan?

(*) A magyar fordításban eredetileg: Krisztiáne. Szabdi Béla is Krisztinának fordítja. [NF]


5

Élesbelátás. Így van az egész, mert én tudósíthatlak a dologról, miután azon percekben éppen ama helyen voltam, s az egész ügybe teljesen be vagyok avatva.

Tehát, mondám én, megtörtént dolognak vehetjük.

Élesbelátás. Bátran állíthatod. Mindannyian zarándokútra keltek, úgy a jó asszony, mint négy gyermeke. S miután, amint látom, jó darabon együtt mehetünk, az egész dolgot el fogom neked mondani.

E Krisztina (mert így neveztetik, mióta gyermekeivel zarándokolni ment), miután férje "a folyamon túl" haladt, nem hallhatván többé felőle, gondolatai által, lelkében nyugtalankodni kezdett. Először mivel férjét elvesztette, s mivel az állapot vékony köteléke egészen szétszakadt közöttük. Mert nem lehet másként, amint te is jól tudod, minthogy a természet a túlélteknél, legalább a kedves hozzánk tartozandók elvesztésére való visszaemlékezéskor, idéz elő, nem egy kellemetlen gondolatot. A férjére való visszaemlékezés tehát néhány könnyébe került. De még ez nem minden, mert Krisztina kezdte magában meggondolni, hogy nem férje iránti helytelen magaviselete-e az oka, hogy őt nem látja többé, s hogy ily módon elvétetett tőle. Erre mint valami varázsütésre, lelke elé tolult drága barátja iránt való barátságtalan, természetellenes és istentelen viselete, s lelkiismerete is kezdett felébredni, sőt a vétek érzésével terhelni. Teljesen meg volt törve, midőn eszébe jutottak férje folyto-


6

nos sóhajai, keserű könnyei s jajveszékelései, s hogy minden velemenetelre való kérelmei és szeretetteljes rábeszélései iránt miként keményítette meg szívét; mindabból mit Keresztyén neki mondott, vagy előtte cselekedett, mind az idő alatt míg batyuját hátán viselé, semmi sem volt, mi mint villámfény ismét lelke előtt ne állt és szívét ne hasogatta volna; különösen pedig fájdalmas felkiáltása: "mit kell nekem cselekednem, hogy üdvözüljek?" – a legérzékenyebben hangzott füleibe. Ekkor mondá gyermekeinek: "Fiaim, mindnyájan elveszünk. Vétkeimmel elűztem atyátokat, s ő elment; szívesen elvitt volna bennünket magával, de én magam nem akartam, s így a ti életbenmaradástokat is akadályozám." Erre a fiúk sírni kezdtek, s atyjuk után kívántak költözködni. "Ó," mondá Krisztina, "lett volna csak az sorsunk, hogy vele költözködjünk, jó dolgunk leendett, jobb mint minő most képzelhető. Mert jóllehet előbb oly esztelen valék, hogy azt képzeltem, hogy atyátok aggodalmai csupán alaptalan képzelődésekből származnak, vagy pedig, hogy melankolikus bogarai lennének, most sehogy sem bírom kiverni fejemből, hogy más okokból származhattak, tudniillik mert feltűnt előtte az élet fénye, melynek segélyével, amint tudomásomra jutott, a halál hurokjaiból megszabadult." Erre mindnyájan újra sírni kezdtek, s így kiáltottak fel: Ó, jaj arra a napra!

A következő éjjel Krisztina álmodott. Egy nagy tekercset képzelt maga előtt kiterítve, melyen útjainak mennyisége volt kijelölve, s rossz


7

tettei amint nyomták, igen feketéknek tűntek fel. Ekkor alvása közben, hangosan így kiálta fel: Isten, légy irántam, bűnös nő iránt, kegyelmes (Luk 18,13)! s kis gyermekei hallották őt. Erre, úgy tetszett neki, mintha két igen rossz érzelmű lényt látna ágya mellett állani, s így szólani: "mit csináljunk ezzel az asszonnyal? mert kegyelemért kiáltoz, ébrenlétekor úgy, mint alvása közben. Ha így engedjük tovább is haladni, amint megkezdette, akkor el fogjuk őt veszíteni, miként férjét is elveszítettük. Kell tehát valami módot keresnünk, mely által a jövőre való gondolkodásától elvonhatjuk, mert különben az egész világ sem fogja megakadályozhatni abban, hogy szintén zarándoknő ne legyen." Ekkor erősen izzadva felébredt, s némi reszketést is érzett, de rövid időn ismét elaludt. S ekkor úgy tetszett neki, mint ha férjét Keresztyént látná, az üdvösség helyén, sok halhatatlanok között, hárfával kezében állani, s játszani, egy oly lény előtt, ki a trónon ült, szivárvánnyal feje felett. Látta azt is, amint arcával az ura lába alatt levő trónzsámolyra leborult s így szólott: Teljes szívemből köszönöm uramnak és királyomnak, hogy engemet e helyre vezérelt. Ekkor a körülállók egész csoportja hangosan felkiáltott, s pengette hárfáit, de egy élő ember sem tudta megmondani, mit kiáltának; csupán Keresztyén és társai.