Ez idő alatt Krisztina útra kelt, s Könyörület vele ment. Amint tehát így haladtak, s gyermekeik szintén velük, Krisztina a következő beszélgetésbe kezdett:
Könyörület, mondá, egészen váratlan kegynek tekintem, hogy velem jössz, hogy utamon egy darabon elkísérj.
Erre így felelt az ifjú Könyörület (mert még ifjú volt): Ha elhihetném, hogy tanácsos lenne veled mennem, soha sem közeledném többé városunkhoz.
Krisztina. Jól van, Könyörület, tedd egybe az enyémmel sorsodat, én jól tudom, mi lesz
zarándokutunk vége. Férjem oly helyen van, melyet a spanyol aranybányák minden aranyáért sem hagyna el. S habár az én meghívásomra jössz, téged sem fognak visszautasítani. A király, ki értem s gyermekeimért küldött, Könyörületen örömet talál. Amellett, ha akarod, szolgálatomba fogadlak, s mint szolgálóm jöhetsz velem. De azért minden dolgunk közös lesz, csak költözz velem.
Könyörület. De miként lehetek biztos afelől, hogy engem is befogadnak? Csak biztatna e reménnyel olyan, ki azt tudhatja, s egy pillanatig sem haboznám, hanem veled mennék, miután az segítene, aki segíthet, lenne bár ez az út mégoly fáradságos.
Krisztina. Jól van, édes Könyörületem, megmondom én neked, mit kell cselekedned. Jöjj velem a szoros kapuhoz, s ott kedvedért tovább kérdezősködöm; s ha ott biztatást nem találsz, belenyugszom, hogy lakhelyedre ismét visszatérj. Szeretetedet is, amelyet irántam s gyermekeim iránt tanúsítasz, amennyiben elkísérsz utunkon bennünket, miként tenni fogod, viszonozni fogom.
Könyörület. Akkor hát elmegyek, s elfogadom, ami utána következik, s adja az Úr, hogy sorsom ott olyan legyen, amint az ég királya szívét felém irányozá.
Krisztina most örvendett szívében, nemcsak mert útitársa akadt, hanem azért is, hogy e szegény leányt rávehette, hogy saját üdvösségét megszerezze. Így mentek együtt tovább, s Könyörület sírni kezdett. Erre mondá Krisztina: "miért sírsz így, testvérem?"
Könyörület. Ah! ki más jajgathat, mint aki jól megfontolja, mily helyzetben és mily állapotban vannak szegény rokonaim, kik még vétkes városunkban tartózkodnak. S ami még bánatomat növeli: az, hogy semmi tudomásuk s senkijük sincs, ki megmondhatná nekik, hogy mi vár reájuk.
Krisztina. A részvét illik a zarándokokhoz, s te most azt érzed barátid iránt, mit jó Keresztyénem érettem érzett, mikor elhagyott. Fájlalta, hogy sem rá ügyelni, sem az egész dologgal törődni nem akartam; de Ura s a mienk is, összegyűjté könnyeit, s kincsei közt őrzi, s most aratjuk annak áldását, te, én, s ezek a kedves gyermekeim. Reménylem, Könyörület, hogy e könnyeid, nem fognak elveszni, mert az igazság mondotta: "akik vetnek könnyhullatással; nagy örömmel aratnak; aki az ő keresett magvát vivén, sírva megyen vala, az térjen meg nagy énekszóval, hozván az ő kévéit (Zsolt 126,5.6)."
Erre így szólt Könyörület:
Isten a gazdag kegyelmű
Hogyha jónak látja,
Bévezet engem is az ő
Égi szent házába.
Nem vonja el kezét tőlem,
Nehogy szent útjától,
Mely bár zordon – mégis szelíd...
Eltévedjek távol.
Ó, Uram! vonzz hozzád engem
Minden enyéimmel egyben
Hadd keressenek ők is mind téged,
S imádják szentséged!
Öreg barátom tovább folytatta s így beszélt:
De midőn Krisztina, Csüggedés mocsarához ért, meghökkent. "Mert," mondá, "ez azon hely, hol drága férjem csaknem a mocsárba fúlt." Azt is észrevette, hogy a Király azon parancsa dacára, hogy e helyet a zarándokok számára ki kell javítani, az még rosszabb karban van, mint azelőtt volt. Én kérdeztem: ha csakugyan igaz-e ez? Igen, mondá az öreg úr, nagyon is igaz. Mert sokan állítják, hogy ők a Király munkásai lennének, s azt mondják, hogy értenek a király országútjának javításához, kik kövek helyett mocskot és trágyát hordanak össze, s így ahelyett, hogy javítanának, csak rontanak. Krisztina és gyermekei tehát meghökkentek. De Könyörület mondá: "jertek, kísértsük meg, csak óvatosak legyünk." Tehát nagyon ügyeltek, hogy hova lépnek, s nagy üggyel-bajjal át is értek. Azonban Krisztina egy-két ízben majd' benn maradt. Alig értek át, amint szavakat hittek hallani, melyek ilyképpen intéztettek hozzájuk: "Ó, boldog vagy te, ki hittél, mert be fog az teljesülni, ami neked mondatott az Úrtól (Luk 1,45)".
Erre tovább mentek, s Könyörület így szólott Krisztinához: "csak oly biztosan hihetném, miként te, hogy örömmel fogadtatom a szoros kapunál, azt hiszem a Csüggedés semmi féle mocsara nem riasztana vissza."
Most mondá a másik: te ismered a magad, s én is ismerem a magam búját. Édes barátném, sok bajra fogunk még találni mindannyian, míg utunk céljához
érnénk. Mert nem is lehet másként, mint hogy az olyan emberek, kik ily felséges dicsőségre vágynak, mint mi, s kiknek boldogságát annyira irigylik, mint a mienket, mindennemű hálókba és akadályokba, fájdalmakba és küzdelmekbe ütközzenek, miket azok gördíthetnek utunkba, kik bennünket gyűlölnek.
És most elhagyott Élesbelátás úr, hogy magam álmodjam végig álmomat. Úgy tetszett tehát nekem, mintha láttam volna Krisztinát, Könyörületet és a gyermekek mindannyiát a kapuhoz menni, s midőn oda értek, rövid ideig gondolkoztak, hogy miként kérjenek bebocsájtatást, és mit mondjanak annak, ki felnyitja előttük a kaput. Végül azt határozták, hogy miután Krisztina a legidősebb, ő kopogtasson be, s azzal, aki felnyitja a kaput, a többiek helyett is beszéljen. Krisztina tehát kopogtatni kezdett, s miként férje is, több ízben kopogtatott egymás után. De válasz helyett úgy tetszett nekik, mintha egy kutya jött volna ugatva feléjük. A kutya, mégpedig nagy kutya, félelmet ébresztett a nőkben s a gyermekekben. Nem is mertek egy ideig tovább kopogtatni, félvén, hogy a véreb reájuk ront. Erősen ingadoztak tehát ide-oda lelkükben, s nem tudták, hogy mit tegyenek. Kopogni nem mertek a kutyától való félelem miatt; visszatérni sem mertek, félvén, hogy a kapuőr észreveszi őket s megharagszik reájuk. Végül elhatározták, hogy még egyszer kopogtatnak, mégpedig erősebben, mint első ízben. Erre így szólt a kapuőr: "Ki van itt?" A kutya pedig felhagyott ugatásával, s ő felnyitotta a kaput.
Krisztina mélyen meghajtotta magát, s mondá: "Uram, ne haragudjék az ő szolgálóira, amiért királyi kapuján kopogtattunk." "Nos" – mondá az őr, "honnan jöttök s mit kívántok?" Krisztina felele: "Onnan jövénk, ahonnan Keresztyén is jött, s ugyanoly célból, ha tudniillik kegyelmesen megengedni szíveskednél, hogy e kapun át azon útra mehessünk, mely a mennyei városba vezet. Aztán, jó uram, megmondom azt is, hogy én Krisztina vagyok, előbb Keresztyén neje, ki már felérkezett.
Erre az őr elcsodálkozott s így szólt: "Miként történhetett, hogy most az zarándoknővé lett, ki csak ezelőtt rövid idővel is annyira irtózott ez élettől?" Erre a nő lehajtá fejét s így beszélt: "igen; s itt kedves gyermekeim szintén így vannak".
Ekkor megfogta kezét s beeresztvén mondá: "hadd jöjjenek hozzám a kisdedek is," s ezzel bezárta a kaput. Ezt megtévén parancsolta egy, a kapun álló kürtösnek, hogy Krisztinát vígan, kürtrivalgással s örömtelten fogadják. Ő engedelmeskedett, megfújta a kürtöt, s a levegőt finom zengzetes hangokkal töltötte el.
Szegény Könyörület az egész idő alatt sírva s reszketve állott odakünn, félvén, hogy vissza fog utasíttatni. De midőn Krisztina maga és gyermekei számára bebocsáttatást nyert, Könyörület mellett szót kezdett emelni.
"Jó uram, mondá, velem van egy útitársnőm, ki még ott künn áll, s ki ugyanolyan szándékkal jött ide, aminővel én. Kedélyében igen le van verve, mert ő,
amint véli, minden felszólítás nélkül jött, míg ellenben én meghívást kaptam férjem királyától!"
Most Könyörület nagyon türelmetlen kezdett lenni, s minden perc oly hosszúnak tetszett előtte, mintha egy óra lett volna. S épp ezért megszakítá Krisztinának őmellette történő további felszólalását, amennyiben ő maga kopogtatott a kapun. Azonban oly hangosan kopogtatott, hogy Krisztina emiatt összerezzent. A kapuőr kérdé: "Ki van ott?" "Barátném," válaszolt Krisztina.
A kapus tehát felnyitotta a kaput, s kitekintett, de Könyörület ájultan feküdt odakünn, mert elfogta az amiatti félelem, hogy a kapu soha sem fog előtte megnyittatni.
A kapus azonban megfogta kezét, s így szólt: "Hajadon, kelj fel."
"Ó, uram," mondá ő, "elájultam s alig maradtam életben." Ekkor azonban e szavakkal felelt a férfi neki: "mikor az én lelkem elfogyatkozott volna énbennem, megemlékezém az Úrról; és beméne imádságom tehozzád, a te szent templomodba." (Jónás 2,8) Ne félj, így szólott, hanem kelj fel, s mondd meg, hogy miért jöttél.
Könyörület. Olyasmi kedvéért jövök, mire soha sem hívattam meg, mint barátném, Krisztina. Ő a király hívására jön, de én csak az övére. Azért félek –"
Felhívott téged, hogy e helyre jöjj vele?"
Könyörület. Igen, s amint látod uram, el is jöttem. Ha tehát még megnyerhető a kegyelem
vagy a bűnök bocsánata, akkor kérlek, hogy szegény szolgálódnak is juttass részt belőle.
Ekkor a férfi ismét megfogta kezét, és szelíden bevezette, s mondá: "mindazokat elfogadom én, kik hisznek bennem, bármily úton jöjjenek is hozzám."
Erre így beszélt azokhoz, kik körülötte állottak: "hozzatok valamit, hogy Könyörület megszagolván, ájulása elmúljék." Ekkor egy köteg
mirrhát hoztak, és szempillanatra rá ismét magához tért.
Ezután Krisztina és gyermekei s Könyörület az út bejáratánál fogadtattak az Úrtól, s ő barátságosan beszélt velük. A nők továbbá így beszéltek hozzá: "vétkeinket fájlaljuk, s kérjük Urunkat bocsánatáért, s további utasításért, hogy mit cselekedjünk."
"Bocsánatot adok nektek szóval és tettel; szavammal a kegyelem megígérése által; tettel abban a rendben, amelyben én nyertem. Vegyétek az elsőt e csókban ajkaimról, a másikat, amint ki fog előttetek nyilváníttatni."
Láttam mos{ álmomban, hogy sok kedvező szót intézett hozzájuk, aminek igen megörvendettek. Felvezette őket a kapura is, s megmutatta nekik, hogy mely tett által szabadultak meg: azáltal, ami a kereszten történt, s megígérte, hogy e látványt, erősítésükre, további útjukon sem fogják nélkülözni. Ezután egy nyaralóban egy darab ideig magukra hagyta őket, hol beszélgetni kezdének egymással.
Ó, Uram! így szólt először Krisztina, mennyire örvendek, hogy idáig eljutottunk!
Könyörület. Van is okod reá, de én meg ugrálni szeretnék örömömben.
Krisztina. Pár percig azt hittem, midőn a kapunál állottam, s kopogásomra senki sem válaszolt, hogy minden fáradságunk hiábavaló lesz, különösen, mikor az a csúf kutya oly dühösen ugatott reánk.
Könyörület. Én pedig akkor féltem legjobban, midőn láttam, hogy téged befogadtak a kegyelembe, én pedig odakünn maradtam. Most gondoltam magamban, be fog teljesedni, ami meg vagyon írva: "Két őrlő asszony lesz a malomban; az egyik elfogadtatik, a másik elhagyatik (Máté 24,41)." Alig bírtam megtartani magam, hogy fel ne kiáltsak: el vagyok veszve! Többször kopogtatni is féltem, de midőn a kapu felett álló feliratra tekinték, bátorságot merítettem. Azt is gondoltam, hogy vagy még egyszer kell kopogtatnom, vagy el kell vesznem. Tehát kopogtattam, de már nem tudtam miként, mert lelkem élet-halál közt küszködött bennem.
Krisztina. Tehát már nem tudod nekem megmondani, hogy miként tetted ezt? Mert kopogtatásod oly erőszakos volt, hogy én puszta hallásától is összerezzentem; azt hiszem, soha életemben nem hallottam ilyen kopogtatást; s úgy véltem, hogy erőszakkal be fogsz nyomulni, s az országot támadással veszed be.
Könyörület. Ah! az én helyzetemben ki tehetett volna másként? láttad, hogy a kaput bezárták előttem, s közelemben egy igen gonosz eb volt. Ki ne kopogtatott volna oly elhagyatott helyzetben, mint aminőben én valék, teljes erejéből? de mondd csak, mit szólott Urunk ily lármára? nem bosszankodott reám?
Krisztina. Midőn erős lármádat meghallotta, csodálatos szelídséggel nevetett. Azt hiszem, amit tettél, nagyon tetszett neki, mert legkisebb
visszatetszést sem mutatott. De csodálkozom azon lelkemben, hogy miért tart ilyen kutyát. Ha ezt előre tudom, nem lett volna elegendő bátorságom, hogy e merész útra keljek. De most miután egyszer benn vagyunk, hát benn vagyunk, s ennek teljes szívemből örvendek.
Könyörület. Ha nem bánod, mihelyt ismét lejön, megkérdem tőle, mi célból tart udvarában ily csúnya állatot. Reménylem, nem fogja rossz néven venni.
Tedd ezt, mondák a gyermekek, s vedd rá, hogy kösse meg; mert félünk, hogy ha tovább megyünk, meg fog harapni.
Erre ismét lejött hozzájuk, s Könyörület arccal a földre borulván előtte így imádkozott, s így szólott hozzá: "Uram, fogadd a dicsőítés áldozatát, melyet hozok neki most ajkaim tulkaival (Hóseás 14,3)".
A férfi pedig mondá a nőnek: "Béke legyen veled, kelj fel." Ő azonban arcra borulva maradt, s így beszélt: "Igaz vagy Uram, ha perlek is veled: de mindazáltal ugyan törvénykezem veled (Jer 12,1)." Miért tartasz oly hamis kutyát udvarodban, melynek látására nők és gyermekek, aminők mi vagyunk, félelemből készek elfutni kapud elől?
A férfi válaszolt, mondván: "ama kutyának más a tulajdonosa, s más udvaron is tartatik, s az én zarándokaim csak ugatását hallják. Azon kastélyhoz tartozik, melyet ott a távolban láttok, de egész ezen hely faláig eljöhet. Ordításának hatalmas hangja által már néhány különben derék zarán-
dokot a rosszabbtól a jobbhoz riasztott. Annyi bizonyos, hogy tulajdonosa nem az irántam vagy az enyéim iránt való jóakaratból tartja, hanem oly szándékból, hogy visszatartsa tőlem a zarándokokat, hogy féljenek a bejárat e kapujához jönni s kopogtatni. Olykor-olykor ki is tört, s némely olyanokat is gyötört, kiket szerettem, de most még mindent békén elszenvedek. De zarándokaimnak kellő időben segítek, úgyhogy nem juthatnak hatalmába, s nem bánhat velük úgy, mint eb-természete óhajtaná. De hogyan, hát te, akit oly drágán vásároltam, ha bármennyit hallottál volna is erről előre, mégsem féltél volna egy kutyától? A koldusok, kik kapuról kapura mennek, inkább engedik megugattatni, sőt még ráadásul megharaptatni is valamely kutyától magukat, semhogy valami vélt alamizsnát elveszítsenek. S szabad-e egy más udvarán levő kutyának, melynek ugatását zarándokaim javára fordítom, valakit visszatartania, hogy hozzám ne jöhessen? Én megmentem őket az oroszlán torkából, és szeretteimet a gonosz kutyák hatalmából."
"Beismerem "tudatlanságomat," szólott Könyörület, "arról beszélek, amit nem értek; belátom, hogy te minden dolgokat helyesen cselekszel."
Erre Krisztina utazásáról kezdett beszélni, s az út után tudakozódott. A férfi tehát enni adott nekik, megmosta lábaikat, s nyomdokaiba engedte őket lépni, épp úgy, miként Krisztina férjével is tevé. Láttam ezután álmomban, mint mentek tovább útjukon, s az idő is kedvezett nekik. Krisztina pedig így énekelt:
Ó, áldott a nap, melyen elkezdém
Zarándokutamat:
S legyen örökre megáldva az is,
Ki ily tanácsot ad.
Bár – mely lelket üdvözít, – messze még
A szentség fátyola;
De utam feltarthatatlanul visz felé,
S jobb későn, mint soha.
S majd ott örömmé lesz a fájdalom,
Hitté a félelem:
A végcélnál ragyogó jutalom
Már itt lebeg velem!