Most felkeltek s tovább mentek. Nem messze előttük egy tölgy állott, s ezalatt, midőn oda értek, mélyen aludva egy öreg zarándokot találtak. Hogy zarándok, azt ruhájáról, övéről s botjáról ismerték
fel. Bátorszívű felköltötte, s az öreg úr, midőn szemeit felnyitá így kiáltott fel: "Mi baj? kik vagytok? mit akartok itt?"
Bátorszívű. Kelj fel, barátom, ne oly tüzesen, hisz mi mind barátaid vagyunk.
Mégis felkelt az öreg ember, s mindaddig vigyázott magára, míg meg nem tudta, hogy kik volnának. "Nevem Bátorszívű, s ezen zarándokok vezetője vagyok, kik a mennyei város felé igyekeznek".
Erre így szólt Becsületes (így nevezték). Bocsánatot kérek, aggódtam, hogy azon cinkosok közé tartoztok, kik kevéssel ezelőtt Kishitű t mindenéből kifosztották, de most, hogy jobban körül nézek, jól látom, hogy becsületes emberek vagytok.
Bátorszívű. De hát mit tettél vagy tehettél volna, hogy magadon segíts‚ ha csakugyan ama cinkosok közé tartozunk?
Becsületes. Mit tettem volna? Hát míg győztem volna szusszal, védtem volna magamat, és annyit biztosan tudok, hogy semmi bajom nem esik, mert egy keresztyént soha sem lehet legyőzni, hacsak maga meg nem adja magát.
Bátorszívű. Jól beszélsz Becsületes apó, arról ismerek rád, hogy jóravaló ember vagy, mert igazat szóltál.
Becsületes. Én meg azt látom, hogy te jól tudod, mi az igazi zarándokság, mert más egyebek mindazt vélik, hogy minket mindenki legkönnyebben legyőzhet.
Bátorszívű. De miután jó órában jöttünk össze, kérlek, hadd tudjam legalább nevedet, s hogy honnan jössz.
Becsületes. Nevemet nem mondhatom, de Tompaság városából jövök, mely körülbelül négy napi járóval fekszik távolabb, mint Romlás fő városa.
Bátorszívű. Hát amaz ország fia vagy? Akkor, úgy hiszem, félig-meddig ki fogom tudni találni, hogy ki vagy. Neved, öreg, Becsületesség, nemde? – Erre az öreg úr elpirult, s mondá: "nem általános Becsületesség; hanem Becsületes a nevem, s mindig igyekeztem, hogy egész lényem is egyezzék nevemmel".
Becsületes. De miként találhattad ki uram, hogy az az ember vagyok, csupán abból, mert azon helyről jövök?
Bátorszívű. Uramtól hallottam már rólad, mert ő mindent tud, mi a földön történik. De gyakran csodálkoztam, hogy valaki jöhetett helységetekből, mert városotok még gonoszabb, mint maga Romlás fővárosa.
Becsületes. Igen, mi távolabb lefelé esünk a naptól, s azért hidegebbek s érzéketlenebbek vagyunk, de ha valaki egy jéghegy közepén laknék is, ha az igazság napja jön fel feje felett, megdermedt szíve szelíd harmatot fog érezni; s így történt velem is.
Bátorszívű. Elhiszem, Becsületes apó, elhiszem, mert tudom, hogy a dolog igaz.
Erre az öreg úr, a zarándokok mindenikét egy szent testvéri csókkal üdvözölte, neveiket tudakolá, s kérdezte, hogy eddigi zarándok útjukon mint ment dolguk.
Krisztina. Az én nevemet már bizonyosan hallottad, a jó Keresztyén volt férjem, s e négy gyermek az ő gyermeke. Mint el volt ez öreg úr ragadtatva, midőn ezt mondotta neki! Ugrált, nevetett, s ezernyi jókívánattal áldotta meg őket.
Becsületes. Igen, én férjedről eleget hallottam, úgyszintén útjairól s küzdelmeiről is, miket életében szenvedett. S vigasztalásodra legyen mondva, férjed neve e világtáj minden részében visszhangzik; hite, bátorsága, türelme s hűsége tette nevezetessé.
Most a gyermekekhez fordult s kérdezte nevüket. Ekkor így beszélt hozzájuk: Máté, légy hasonló Mátéhoz, a vámszedőhöz, nem a bűnben, hanem a kegyességben (Máté 10,3). Sámuel hasonlíts a prófétához, a hit és imádság emberéhez (Zsolt 99,6). József, légy olyan, mint elődöd Potifár házánál, szűzies és a kísértés elől futó (1Móz 39). Jakab, légy olyan, mint Jakab, az igazságos, s mint Urunk testvére (Apcs 1,13). Ekkor elmondták neki Könyörületről, mint hagyta el hazáját és barátait, hogy Krisztinát és gyermekeit követhesse. Ekkor így szólt az Öreg Becsületes: Könyörület neved, könyörület is fog vezetni és kísérni zarándoklásaid minden fáradalmain s bajain keresztül, míg oda nem érsz, hol a könyörület forrását színről színre láthatod.
Mindezeken a vezető szívből örvendett, s egymás után mosolygott az öregen. Midőn most együtt mentek, kérdezte az öregurat, hogy nem ismer-e egy bizonyos Csüggedtet, ki az ő vidékükről kelt zarándokútra.
Becsületes. De igen, nagyon jól ismerem. Ő az az ember volt, aki lelkében hordta a dolog velejét, de egyike volt a legnyugtalanabb zarándokoknak, kikkel életemben találkoztam.
Bátorszívű. Látom, hogy ismered, mert nagyon helyesen jellemzed.
Becsületes. Hogy ismerem-e? Sokáig kísérője valék, jó darabon együtt utaztunk. Midőn először kezdett jövő üdvére gondolni, már vele voltam.
Bátorszívű. Én is vezetője voltam, Uram házától egész a mennyei város kapujáig.
Becsületes. No, akkor jól tudhatod, mennyire kiállhatatlan volt.
Bátorszívű. Nagyon jól, de mégis ki tudtam jönni vele, mert az én hivatásombeli emberek gyakran olyanok vezetésével is megbízatnak, aminő ő volt.
Becsületes. Jól van, hát beszélj róla valamit, s mondd meg, mint viselte magát vezetésed alatt.
Bátorszívű. Mindig aggódott, hogy célját nem érheti el. Minden szó, melyet valakitől kimondatni hallott, mely az iránta való ellenséges indulat színét viselte magán, a legnagyobb mérvben megijeszté. Hallom, hogy Elcsüggedés mocsaránál egész hónapig feküdt sírva, s nem bátorkodott átmenni, habár sokakat látott áthaladni maga előtt, s
nem egy akart neki segédkezet nyújtani. Visszatérni sem akart. Gyakran mondta, ha el nem jut a mennyei városba, meghal, s mégis minden nehézségen kétségbeesett, s minden szalmaszálba, mely útjában feküdt, megbotlott. Miután ama mocsárná1 már jó ideig feküdt, végre egy napos reggelen nekivágott, nem tudom, miként, s szerencsésen keresztülért. De midőn már odaát volt, maga is alig akarta hinni. Azt hiszem, lelkében is éppily Elcsüggedés-mocsarat viselt, melyet mindenütt magával hordott, különben nem lehetett volna soha olyan, aminő volt. Így elérkezett a kapuhoz, tudjátok, melyiket gondolom, mely az út bejáratánál fekszik, s itt is hosszú ideig pihent, míg bekopogtatni bátorkodott. Midőn a kaput kinyitották, visszalépett, s másokat engedett előremenni, s azt mondta, hogy ő erre nem méltó. Jóllehet ő előbb ért a kapuhoz mint mások, mégis sokan mentek előtte be. Ekkor a szegény ember reszketve és ingadozva állt itt s biztos vagyok róla, hogy őt így látva mindenki lelke sírt volna, mégis visszatérni sem akart. Végre kezébe fogta a kapun függő kalapácsot, s egy-két ízben egymás után kopogtatott; valaki kinyitotta neki, de mint előbb, visszarettent. Az aki kinyitotta, kilépett hozzá s így szólott: "te reszkető, mit kívánsz?" Ekkor halottként földre rogyott. A vele beszélő ájulásán csodálkozott. Így szólott hozzá: "Béke legyen veled; kelj fel! mert én számodra nyitottam ki a kaput, jöjj be, mert te áldva vagy." Ekkor végre felkelt s reszketve bement s midőn benn volt, még csak arcát is szégyellte mutatni. Midőn ott, az előttetek
ismert módon befogadták, tovább menni intették, s megmutatták neki az utat is, melyen haladnia kell. Így elért a mi házunkhoz, de mint ott a kapunál, úgy tett, uram, Értelmező kapujánál is. Megint jó ideig kinn feküdt a hidegben, míg jelenteni merte magát, s visszatérni most még kevésbé óhajtott. Sőt mi több, sürgős ajánlatot is hozott uramhoz magával, hogy őt fogadja be, s a ház minden üdítő szereiben s vigaszaiban részeltesse, s mellé egy derék, bátor vezetőt adjon, mert neki magának nem volt többé már annyi bátorsága sem, mint egy kis csibének; s mindezek mellett is félt az ajtóhoz menni. Addig járkált ott fel s alá, míg a szegény ember az éhség és hideg miatt csaknem elveszett. S levertsége oly nagy vala, hogy annak dacára, hogy sok másokat látott kopogtatni és bemenni, ő mégsem mert belépni. Végre egyszer kinéztem az ablakon, s észrevettem egy embert az ajtó előtt fel s alá járkálni; kimentem s megkérdeztem, hogy ki lenne, de szegény ember! könnyekbe voltak lábadva szemei, s ekkor megtudtam, hogy mi baja. Bementem tehát, s elbeszéltem a házban, s urunknak jelentettük a dolgot. Ő engem ismét kiküldött, hogy vegyem rá, hogy bejöjjön, de valóban keserves fáradságomba került, míg erre rávehettem. Végre bement, s meg kell vallanom, uram csodálatos szeretettel viselteték iránta. Az asztalnál válogatott ételeket rakott elébe. Midőn átnyújtotta neki ajánlólevelét, s uram megnézte, megígérte neki, hogy kívánsága be fog töltetni. Midőn jó darabig ott volt, kissé bátrabbnak s vigasztalódottabbnak látszott. Mert tudnotok kell,
hogy uram a legszelídebb könyörülettel viseltetik különösen az elcsüggedtek iránt. Ezért mindent elkövetett, hogy felbátorítsa. Most midőn a hely minden nevezetességeit s hasznos dolgait látta, s készülődött útját a város felé folytatni, uram, miként Krisztinának s nektek is, egy üveg erősítő italt s némi frissítőket adott neki. Így indultunk ki, s én előtte mentem; az ember azonban igen keveset beszélt, csak gyakran hangosan sóhajtott.
Midőn oda értünk, hol a három gonosztevő volt felakasztva, azt mondá: fél, hogy ő is hasonló véget ér. Mégis vidámnak látszott, midőn a keresztet és a sírt meglátta. Ott kért, hogy időzzünk egy keveset, hogy ezeket kissé jobban szemügyre vehesse, s ezután egy ideig vigasztaltabbnak látszott. Midőn Nehézség halmához értünk, semmi félelmet nem mutatott, s éppígy az oroszlánok előtt. Mert nyugtalansága, tudnotok kell, éppen nem ilyszerű dolgokra, hanem egyes-egyedül jövendő üdvözülésére vonatkozott.
Bevittem Szép házba, s úgy hiszem, még mielőtt erre eltökélte volna magát, s bent megismertettem a hely szüzeivel, de sokkal tartózkodóbb volt, semhogy társaságunkban sokat forgolódott volna. Sokat óhajtotta az egyedül-lételt, de a hasznos társalgást szerette, s gyakran ernyő mögé húzódva hallgatta a beszélgetést. Nagy örömét lelte őskori dolgokban is, s ezek felett magában örömest gondolkozott. Később megmondta, hogy azon két házban, melyekben utolszor valánk, tudniillik a kapunál s Értelmezőnél
igen örömest tartózkodott, de nem mert hosszasabb ott-időzést kérni.
Midőn a dombról lefelé Megaláztatás völgyébe alászállottunk, oly gyorsan haladt, miként még senkit sem láttam haladni, mert ő nem gondolt azzal, bármily alacsony helyen lett légyen is, csak végül boldog legyen. Sőt azt hiszem, némi összhangzás létezett a völgy közt és közötte, mert egész utunkon nem láttam sehol oly vidámnak, mint e völgyben. Itt leborult, átölelte a földet; s még az azon növő virágokat is megcsókolá (Jer. sir. 3,27–29). Napfelköltekor már mindig ébren volt, s a völgyben fel s alá járkált.
De midőn Halálárnyék völgyének bejáratához ért, azt hittem emberemnek vége lesz. Nem mintha a visszatérésre mutatott volna kedvet, attól mindig visszaborzadt, de valóban közel volt hozzá, hogy félelmében meghaljon. Ó, a rossz lelkek meg fognak ragadni! Ó, a gonoszok rosszul bánnak velem! – kiáltott szüntelen, s ezt sehogy sem bírtam fejéből kiverni. Oly kiabálást vitt véghez, s oly lármát ütött, hogyha meghallják, már csak ez is felbátoríthatott volna akárkit, hogy reá rohanjanak. De figyelmesen megjegyeztem magamnak, hogy e völgy oly nyugodt és csendes volt, midőn áthaladtunk rajta, mint aminőnek sem azelőtt sem azóta nem találtam. Úgy sejtem, az ellenségek urunktól különös rendeletet s parancsot kaptak, hogy mozdulni ne bátorkodjanak, míg Csüggedt át nem halad.
Nagyon hosszadalmas volna nektek mindent elmondanom; azért csak még egy pár esetet. Midőn
Hiúság vásárára ért, azt hittem, a vásáron minden emberrel összekap; s aggódtam, hogy mindkettőnk fejét be fogják zúzni, oly hevesen beszélt esztelenségeik ellen. Az elbűvölt földön szintén igen ébren vala. De midőn a folyóhoz ért s hidat nem látott, megint gonosz aggodalmak közé jutott. Most, most, mondá ő, örökre el fog merülni, és soha sem fogja örömmel látni azon arcot, melynek látásáért oly sok mérföldet vándorolt. S itt megint meg kellett jegyeznem, hogy a folyamban a víz akkor alacsonyabban állott, mint valaha életemben láttam. Végre itt is átjutott, lábait is alig nedvesítvén meg. Midőn a kapuhoz felment, búcsút vevék tőle, s üdvözítő fogadtatást kívántam neki oda fenn. "Igen, végre, végre!" – kiáltá. Ekkor elváltunk, s én nem láttam öt többé.
Becsületes. Tehát úgy látszik végre, mégis jól ment dolga?
Bátorszívű. Igen, igen, s ebben sohasem is kételkedtem, nagy kegyelmi hajlamokkal felruházott ember volt ő, csak hogy mindig levert vala, s ez magára nézve is oly kínossá tette életét, másokra nézve pedig oly nehézzé. Inkább, mint minden más embernek, gyöngéd érzete s tartózkodása volt a bűntől. Mindig úgy aggódott, hogy másokat ne sértsen, hogy sokszor a megengedettet is elvonta magától, nehogy botránkoztatásra szolgáltasson alkalmat (Róm 14,21; 1Kor 8,13).
Becsületes. De mi lehetett oka, hogy egy ily jó ember, teljes életén keresztül ily sötétben vándorolt?
Bátorszívű. Ennek két oka van. Egyik, hogy a bölcs Isten úgy akarja, hogy némelyek sípoljanak, mások sírjanak (Máté 11,17). Ámde Csüggedt egyike volt azoknak, akik basszust játszanak. Ő és a hozzá hasonlók az öreg kürtöt fújják, melynek hangjai leverőbbek, mint más zenéé, habár némelyek azt mondják: a basszus minden zene alaphangja. S ami engem illet, én oly megtérésre mit sem adok, mely nem a lélek levertségével kezdődik. Az első húr, melyet a zenész rendesen felhangol, ha fel akarja hangolni hangszerét, a basszus-húr. Így Isten is ezen húrt érinti először, ha a lelket maga iránti szeretetre akarja hangoltatni. De Csüggedtünknél az volt a hiba, hogy végpercéig sem bírt más hangot adni. Azért beszélek ily képekben, hogy fiatal hallgatóimnak némi gondolkoznivalót nyújtsak; s mert a Jelenések könyvében is, a boldogok zenészekkel hasonlíttatnak össze, kik a trombitát fújják s hárfán játszanak, s a trón előtt énekelnek (Jel 5,8; 14,2.3).
Becsületes. Nagyon buzgó ember volt, ezt bizonyítja róla felhozott elbeszélésed, mit sem rettegett nehézségektől, oroszlánoktól s a hiúság vásárától. Csak a vétek, halál és pokol rettegtette, miután még némi kétségeket táplált magában a mennyei városba való felvétele iránt.
Bátorszívű. Igazad van, egyedül emiatt aggódott, s ez, mint helyesen megjegyzed, kedélygyöngeségből, s nem általában egy zarándok szellemi életének gyöngeségéből származott. Mindennel megmérkőzött volna, mi útjában áll, de amik őt nyom-
ták, oly dolgok valának, melyeket még könnyen senki sem rázott le magáról.
Krisztina. Ez elbeszélés igen jólesett nekem. Eddig azt hittem, senki sem járt úgy, mint én, de mostan látom, hogy e jó ember közt s köztem némi hasonlatosság van, s csak két dologban különbözünk. Az ő nyugtalansága oly nagy volt, hogy kitört, de én az enyémet magamba fojtám. Az övé továbbá úgy lesújtá őt, hogy nem bátorkodott a felvidulás helyein kopogtatni, az én aggodalmam pedig arra ösztönzött engem, hogy még erősebben kopogjak.
Könyörület. Ha szabad nekem is véleményemet kimondanom, akkor be kell vallanom, hogy belőle énbennem is találtatott valami kevés. Mert mindig inkább féltem a "nagy mélységtől" vagy a "paradicsom"-beli helyem elvesztésétől, mint más egyébtől. Ó, gondolám magamban, csak azon szerencséhez jussak, hogy ott helyet nyerjek, ez elegendő nekem, ha emiatt az egész világot elveszítem is, csak ezt megnyerjem.
Máté. Félelem volt az is, mondá Máté, mi elhiteté velem, hogy távolról sem bírom azt magamban, ami az üdvösséggel együtt jár. De ha egyszer oly jó embernek is, mint ő vala, így volt dolga, miért ne menne azért nekem is jól?
Félelem nélkül nincs kegyelem, mondá Jakab. Ha nincs is ott éppen mindenütt kegyelem, ahol pokoltól való félelem található, ott meg bizonyosan nincs kegyelem, ahol isteni félelem nincs.
Bátorszívű. Jól beszélsz Jakab, te a szeg fejére találtál; mert Isten félelme a bölcsesség kezdete, s azoknak, kiknél a kezdet hiányzik, kétségtelenül sem közepük, sem végük nincs. De eleget beszéltünk már e Csüggedtről, még csak ez utolsó istenhozzáddal vegyünk búcsút tőle:
Féltél bár Csüggedt, de főként
Mégis Istent félted,
S merve mindent, csak egyet nem –
Koronád letépned.
Hát csüggesztett a pokoldüh? ...
Bár mondhatnók többrül! ...
Kiben kételyerő nincsen
Kegynek soh sem örül.Láttam most, hogy tovább folytatták beszélgetésüket. Mert midőn ezen beszélgetésnek vége szakadt, Becsületes egy másik Önfejű nevűről kezdett szólani. Ő zarándoknak adta ki magát, mondá Becsületes, de biztos vagyok róla, hogy soha sem volt a bejáratnál levő kapunál.
Bátorszívű. Beszéltél erről valamikor vele?
Becsületes
. Igen s nem egyszer, sem kétszer, de mint neve, mindig csak önfejű maradt. Nem hajlott sem emberi szóra, sem okokra vagy példákra; mire szíve indítá, csak azt tevé, s egyébre nem lehetett rávenni.Bátorszívű. De hát mily alapelveket követett?
Becsületes. Úgy vélekedett, hogy az embereknek a zarándokok hibáit éppúgy követni kell,
mint erényeiket, s csak ha mindkettőt megteszik, akkor üdvözülhetnek bizonyosan.
Bátorszívű. Hogyan? Ha azt mondta volna, hogy a legjobbon is megeshetik, hogy éppúgy bebonyolódik a vétekbe, amint részt vesz a zarándokok erényeiben, akkor ezen nem lehetne sok kivetnivalót találni. Mert fájdalom, valóban semmi cselekedeteinkről sem vagyunk biztosak, csak azon feltétellel, ha őrködünk és küzdünk. De ő nem így vélekedett, hanem, ha jól értettelek, véleménye az volt, hogy meg van engedve, hogy az ember ilyen legyen.
Becsületes. Igen, igen, így gondoltam, s ő is ekként gondolkozott s élt.
Bátorszívű. De hát mi alapon állított ilyeneket?
Becsületes. Ej, hát a Szentírást hozta fel maga mellett tanúul.
Bátorszívű. Beszélj kérlek bővebben róla.
Becsületes. Szívesen. – Ő azt mondá: idegen nőkkel érintkezni, ezt Dávid is gyakorolta, az Isten szíve szerinti ember, s eszerint ő is teheti. Továbbá: egy nőnél többet tartani, Salamon is gyakorlá, tehát neki is lehet. Sára és az istenfélő dajkák Egyiptomban hazudtak, miként Ráháb is, s ezért neki is szabad tennie. Mondá továbbá: a tanítványok uruk parancsára mentek el, s elvitték a tulajdonosnak szamarát; Jákob atyja örökségét csel és tettetés útján nyerte el, azért ezt mindkettőt szintén teheti.
Bátorszívű. Valóban, erős bizonyságok! s
biztos vagy afelől, hogy komolyan így vélekedett?
Becsületes. Magam többször hallottam ezt tőle a Szentírásból érvekkel s minden módon védelmezni.
Bátorszívű. Ez oly vélemény, melynek semmi áron sem kellene a világban léteznie.
Becsületes. Érts meg jól. Ő nem állítá, hogy ezt mindenkinek szabadna tennie, de csak annak, ki bír azok erényeivel, kiknek ilyen dolgokat cselekedniök szabad, lehet ugyanazt tennie.
Bátorszívű. De van-e ennél hamisabb következtetés? Ez épp olyan, mintha azt mondaná: mert hajdan jámbor emberek gyöngeségből vétkeztek, azért neki meg van engedve, hogy önszántából s meggondoltan vétkezzék. Vagy mert egy gyermek, a szél fúvása miatt, vagy valami kövön elbotolva elesett és sárral bepiszkolta magát, ezért ő készakarva feküdjék bele, s mint a disznó hemperegjen a sárban. Ki gondolhatná, hogy valaki a kedvcsapongások hatalma által ennyire elvakíttathatnék? De be kell teljesedni annak, ami meg vagyon írva: "megütköznek az igében, kik hitetlenek abban, amire rendeltettek volt Istentől (1Pét 2,8)." Ha azt véli, hogy ily erényekkel bírhatnak a szent emberek, kik bűneikbe belenyugszanak, akkor ez éppoly erős csalódás, mint a másik. Hogy "Isten népének bűnáldozatait zabálják s vétkeik után vágyódnak (Hóseás 4,8)," ez még nem annak jele, hogy erényeikkel is bírnak. S nem hihetem, hogy valaki, ki ezen véleményen van, egy és ugyanazon időben
higgyen is, szeressen is. De te kétségtelenül erős ellenvetéseket tettél, s mit tudott felhozni maga mellett?
Becsületes. Ej, hát azt mondotta: hogy ezt meggyőződésből teszi, s így sokkal becsületesebbnek tetszik előtte, mintha tenné s ellenkező meggyőződésben volna.
Bátorszívű. Istentelen válasz. Mert kedvcsapongásainak szabad féket engedni, míg meggyőződése ellene szól, rossz; de vétkezni s türelemről beszélni még gonoszabb. Az első az olyanokat, kik jól látnak, nem dönti romlásba múlhatatlanul, de a második kelepcébe keríti őket.
Becsületes. Sokan vannak, kik úgy gondolkoznak, mint ez az ember, csakhogy nem így beszélnek, s innen ered, hogy a zarándokéletet oly kevésre becsülik, mint napjainkban történik.
Bátorszívű. Amit mondasz, fájdalom, nagyon is igaz, de aki féli a paradicsom királyát, az mindezt elkerüli.
Krisztina. Különböző vélemények vannak a világban. Tudok egyet, ki azt mondta, hogy elég időnk van a bűnbánatra akkor is, mikor meghalunk.
Bátorszívű. Az ily emberek épp ebből a fajból valók. Biztos vagyok róla, ha az ily embernek egy hét ideje lett volna, hogy húsz mérföldet járjon meg életében, akkor e hétben az utolsó órára halasztaná el ezen utazást.
Becsületes. Igazad van, s mégis azok közül, kik magukat zarándokoknak nevezik, nagy rész
nem tesz egyebet. Én, mint látod, öreg ember vagyok, s jó ideje járok ez úton, s itt némi tapasztalásokat is szereztem.
Láttam oly embereket, kik midőn utazni indultak, úgy tettek mintha az egész világot nyakukba akarták volna venni, s mégis pár nap alatt elvesztek, mint azok, kik a pusztában halának meg, s az ígért földet soha sem láthaták. Mások, kikről mit sem reméltek, midőn zarándokokká lettek, s kikről azt hitték, hogy egy napig sem fogják kiállani, nagyon derék zarándokoknak bizonyíták be magukat. Láttam oly embereket, kik a legnagyobb gyorsasággal haladtak, s kik rövid idő múlva ismét a leggyorsabban visszatértek. Mások eleinte dicsérték a zarándokéletet, s rövid idő múlva ép oly hevesen szólottak ellene. Némelyek, midőn megkezdették a paradicsomba való utazást, egész biztossággal állították: van oly hely, s midőn már csaknem oda értek volna, visszafordultak s azt mondották, hogy nincs. Sokan dicsekedtek, hogy mit fognak tenni, ha ellenállásra találnak, kik pedig egy álhírre hitüket, vallásukat s mindenüket megtagadták.