Míg így útjukat beszélgetéssel rövidíték, valaki szaladva jött szemközt velük, s így szólott: "Férfiak s asszonyok, ha élteteket szeretitek, meneküljetek, mert a rablók előttünk vannak".
Bátorszívű mondá: "ez az a három, kik a minap Kishitűt megrohanták. Jól van, készen vagyunk fogadásukra." Tovább mentek tehát, s az út minden fordulójánál körülnéztek, hogy nem találkoznak-e a gonosztevőkkel. De most, hogy talán
Bátorszívűről hallottak, vagy más zsákmányra találtak, elég az hozzá: sehol sem voltak láthatók. Krisztina most szállást kért maga és gyermekei számára, mert nagyon el voltak fáradva. Ekkor mondá Becsületes: "nem messze innen egy igen derék, Gájus nevű tanítvány lakik (Róm 16,23)." Elhatározták tehát, hogy mindnyájan oda térnek be, annál inkább, mert az öreg úr oly dicséretes bizonyságot adott róla. Midőn tehát a házhoz értek, minden kopogtatás nélkül, mint korcsmákban szokás, beléptek. Most a ház ura után kérdezősködtek, s ő előjött. Kérdezték tőle, ha itt maradhatnak-e éjszakára?
Gájus. Igen, uraim, ha becsületes emberek vagytok, mert házam csak zarándokoknak van nyitva.
Hogy a háziúr barátja volt a zarándokoknak, azon Krisztina, Könyörület s a gyermekek igen örvendettek. Szobát mutatott tehát nekik, egyet Krisztinának, gyermekeinek s Könyörületnek, s egyet Bátorszívűnek s az öreg úrnak.
Bátorszívű. Van-e valami vacsorád, jó Gájus? mert e zarándokok ma sokat utaztak s elfáradtak.
Gájus. Már késő van s így nem küldhetünk vacsora után; de amink van, arra szívesen látlak benneteket, ha megelégesztek vele!
Bátorszívű. Megelégszünk azzal, ami házadnál van, mert amennyire ismerlek, tudom, hogy soha sem hiányzik nálad, ami jó.
Lement tehát s beszélt a szakáccsal, kit Ízleld, mi jó-nak hívtak, hogy annyi zarándok
számára vacsorát készítsen. Ezt megtévén ismét feljött s így szólott: jertek, édes barátim, Isten hozott benneteket, örvendek, hogy házam van, melybe befogadhattalak. De míg az estebéd elkészül, ha úgy tetszik, mulassunk [foglalkozzunk] valami hasznossal. Mindnyájan beleegyeztek.
Gájus. Ha szabad kérdeznem, ki felesége e tisztes hölgy, s ki leánya ezen ifjú hajadon?
Bátorszívű. E nő egy előbbi zarándoknak, Keresztyénnek felesége, s ezek négyen az ő gyermekei. A hajadon az ő egyik ismerőse, kit rávett, hogy vele költözzék. A gyermekek mind atyjukra ütnek, s nyomában akarnak haladni. Igen, ha oly helyet látnak, hol az öreg zarándok feküdt, vagy oly nyomra akadnak, melyet az ő lába hagyott hátra, azonnal örömre kél szívük, s épp ott kívánnak időzni vagy zarándokolni.
Gájus. Ez Keresztyén neje s ezek Keresztyén gyermekei? Ismertem még férjed atyját, sőt atyjának atyját is. Sok derék ember volt e nemből, ősei először Antiochiában laktak (Apcs 11,26). A ti ősapátok (reménylem, férjed beszélt neked róluk) igen tiszteletreméltó emberek valának. Ők sokkal inkább bebizonyíták, hogy bátor s nagyerényű emberek, mint bárkik mások, kikről valaha hallottam, ahol az Úrról, zarándokairól, útjairól s azokról volt szó, kik az Urat szeretik. Férjed több rokonairól hallottam, kik az igazság kedvéért minden megpróbáltatásokat kiállottak. István, egyike azon család elseinek, melyből férjed származik, megkövezteték (Apcs 7,59.60)
Jakab, egy másik kard által végezteték ki (Apcs 12,2). Pált és Pétert mellőzve, volt köztük egy Ignác nevű is, ki az oroszlánok elé vetteték, Romanus, kinek csontjairól a húst levagdalták, Polykarp, ki tűzhalállal múlt ki. Egyikük kosárban a napra függesztetett, hogy ott emésszék fel a darazsak, a másik zsákban fojtatott meg. Teljesen lehetetlen volna, mindazokat előszámlálni, kik szégyent és halált szenvedtek zarándokútjuk kedvéért. Azon is igen örvendek, hogy férjed ily négy gyermeket hagyott hátra, minők ezek. Reménylem, atyjuk nevét fenn fogják tartani, s követik atyjuk életét, hogy úgy végezhessék be azt, miként ő.
Bátorszívű. Valóban, uram, reményteljes gyermekek, kik szívükből igyekeznek atyjuk nyomdokain haladni.
Gájus. Ezt gondolom én is, s ezért fog jövőben bizonyosan Keresztyén családja az egész föld kerekségén elterjedni s elszaporodni. Azért Krisztina annak idejében nézzen hajadonok után, nőkül fiai számára, hogy atyjuk neve s őseik háza soha se feledtessék el a világon.
Becsületes. Igen, sajnálatos volna, ha e család kihalna.
Gájus. Kihalnia nem lehet, de megkevesbedhetik; azonban ha Krisztina tanácsomat követi, teljes épségben marad. Krisztina, szólott ezután a nőhöz, örvendek, hogy téged s barátnédat Könyörületet együtt láthatom itt, szeretetreméltó pár. S ha tanácsolnom szabad, kösd magadhoz Könyörületet közelebbi rokonságba. Ha akarja, add
őt legöregebb fiadhoz Mátéhoz; így utódokat fogsz nyerni e földön. Így megköttetett ezen házasság, s idővel végre is hajtatott, de erről később többet.
Gájus tovább folytatta beszédét s mondá: "most a nők érdekében kell pár szót szólanom, nehogy szemrehányásokat nyerjek tőlük. Jóllehet a földre halál és átok egy nő által jutott (1Móz 3), de az élet és üdv is. Isten e földre küldte fiát, ki nőtől született (Gal 4,4). Igen, annak bizonyságául, hogy az utódok anyjuk tettét mennyire megvetették, e nem az Ószövetségben éppen emiatt gyermekeket kívánt, hogy nem nyerhetné-e ez vagy amaz a kegyelmet, hogy e világ üdvözítőjének anyjává legyen. Ismét, midőn az üdvözítő megjelent, előbb örvendettek efelett a nők, mint akár a férfiak, akár valamely angyalok (Luk 1,4245). Soha sem olvastam, hogy Krisztusnak valamely férfi valaha csak egy garast is adott volna, de a nők követték, s birtokukkal szolgálták (Luk 8,3). Nő volt, ki lábait könnyeivel öntözé, s ki holttestét a temetésre megkente (Luk 7, 3750). Nők voltak, kik siránkozának, midőn a keresztre vitetett (Luk 23,27), s nők, kik a kereszttől utána mentek s sírjánál ültek, midőn eltemettetett (Máté 27,55.56; Luk 23,27). Végül nők voltak, kik a feltámadás reggelén először voltak nála s adtak hírt tanítványainak, hogy a halottak közül feltámadott (Luk 24,1.22.23). E nem tehát nagy kegyelemben részesült, s ezáltal azt bizonyítja, hogy ez élet kegyelmének társörököse (1Pét 3,7)".
Most a szakács jelenteté, hogy a vacsora készen van, megterítette az asztalt, késeket, villákat, sót és kenyeret rakatott fel.
Ekkor mondá Máté:" a terített asztal látása s az evés emez előhírnöke éhségemet még inkább növeli, mint előbb".
Gájus. Így tápláljon életedben is minden előkészület és figyelmeztetés nagyobb vágyat, hogy a nagy király vacsorájánál országában részt vehess. Mert itt e földön minden egyházi szónoklat, írás és sákramentom csak olyan, mint az asztal megterítése, só és kenyér felrakása, összehasonlítva azon vacsorával, melyet Urunk fog számunkra készíteni, ha házához érkezünk.
Most felhozták az ételt s először is egy "felemelt comb"-ot, és "meglógatott szegy"-et vittek elébük (3Móz 7,32.33.34), hogy megmutassák nekik, hogy az evést imával s Isten iránti hálaadással kell megkezdeniök. Mindkét tál friss és jóízű volt, s bőségesen ettek belőlük. A következő vérvörös bor vala (5Móz 32,14; Bírák 9,13; Ján 15,5). "Igyatok kedvetek szerint," mondá Gájus, "ez nedve az igazi bornak, mely Isten és ember szívét megörvendezteti." Ittak és felvidultak.
Ezután tejbeaprított következett. "Ezt fogyasszák el a gyermekek," mondá Gájus "hogy ezáltal növekedjenek (1Pét 2,2)." Ezután vajat és mézet hoztak. "Egyetek belőle kedvetek szerint," mondá a gazda, "mert ez üdvös az ismeret és érzelem tisztítására s erősítésére. Ez volt Urunk étele. Vajat és mézet fog enni, hogy el tudja vetni a go-
noszt, s a jót külön tudja választani (Ésa 7,15)."
Ezután egy tányér almát, igen jó ízű gyümölcsöket hoztak. Ekkor így szólott Máté: ehetünk-e az almából, miután ez volt az a gyümölcs, mellyel a kígyó első anyánkat elcsábította?
Ekkor így szólott Gájus:
Alma által lőn az égi üdv veszítve,
De a lelket bűn s nem alma szennyezi be.
Csak a tiltott gyümölcs rontja a vért s szívet,
Megengedve, jóra táplál az, elhihedd!
Idd borát, ó, egyház! idd, s adj érte hálát,
És te szeretetlen, edd, csak edd almáját.Máté mondá: azért vonakodom, mert nem régiben beteg lettem a gyümölcsöktől.
Gájus. A tiltott gyümölcsök beteggé tesznek, de nem azok, melyeket Urunk megengedett, hogy élvezzük.
Míg így beszéltek, egy más tálat tettek fel, dióval. Ekkor mondák néhányan az asztalnál: a dió elrontja a jó fogakat, különösen a gyermekek fiatal fogait.
Midőn Gájus ezt hallotta, mondá:
Homályos szent mondat dióhoz hasonló,
Kemény héja alatt édes magot hordó,
Ki bátran feltöri, kedves tápra akad,
Fogj hát hozzá, s módját gyakorold önmagad.Most nagyon felvidultak s hosszasan ültek az asztalnál s mindenféléről beszélgettek. Ekkor így szólt az öreg úr: jó gazdám, míg itt a diót tördösitek, ha úgy tetszik, fejtsd meg nekem e talányt:
Volt egy ember, kit sok bolondnak tekinte,
Minél többet pazarlt: annál többet gyűjte.Mindnyájan nagyon ügyeltek, s várták, hogy mit fog Gájus mondani. Egy darabig csendesen ült, azután mondá:
Azaz, ki mindenét szegényeknek méri,
Nem egyszer, de tízszer térül vissza néki.Valóban, uram, mondá József, nem hittem volna, hogy kifejted.
Ó, válaszolt Gájus, magam is jó darabig ezen az úton vezettettem. Semmi sem tanít annyira, mint a tapasztalás; Uramtól tanultam jótékonyságot gyakorolni, s tapasztalásból tanultam, hogy emellett nyerünk. "Vagyon olyan, ki adakozik; mindazáltal annál inkább gazdagodik: és vagyon olyan, ki megtartóztatja magát az adakozástól; de bizony szűkölködik. Vagyon olyan, ki nagy vagyon mellett szegény, s vagyon olyan, ki szegénysége mellett gazdag (Péld 11,24; 13,7)".
Most Sámuel súgott anyja fülébe, s mondá: "Anyám, ez igen jó ember háza, maradjunk itt jó ideig, s testvérem Máté is egybekelhet Könyörülettel, mielőtt tovább megyünk." Midőn Gájus, a gazda ezt hallotta, mondá:" Szívesen, gyermekem".
Tehát tovább maradtak itt egy hónapnál, s Könyörület Mátéhoz nőül adaték. Itt-tartózkodásuk alatt Könyörület szokása szerint azzal foglalkozott, hogy a szegények számára ruhákat és öltözeteket készített, mi által a zarándokokat igen jó hírbe hozta.
De hogy elbeszélésünket folytassuk. Evés után a gyermekek ágyba kívánkoztak, mert az utazás miatt kifáradtak. Gájus tehát megmutattatta nekik szobájukat. Könyörület pedig mondá: én majd lefektetem őket. Lefektette tehát, s ők jól aludtak, a többiek pedig egész éjjel fennmaradtak; mert Gájus és ők annyira megtetszettek kölcsönösen egymásnak, hogy nem bírtak elválni. Urukról, magukról s utazásukról beszélgetve, az öreg Becsületes bóbiskolni kezdett. Ekkor mondá Bátorszívű: "hogyan, öreg úr, álmos kezdesz lenni? Jöjj, vidítsd fel magadat, itt van egy talány számodra." Halljuk, mondá Becsületes. Ekkor mondá Bátorszívű:
Ha ölni akarsz: öld előbb meg magadat,
Ha kint élni: élted hagyd otthon azalatt."Ej!" szólott Becsületes, "ez nehéz feladat, nehéz megfejteni, még nehezebb kivinni. De jöjj csak, jó gazdám, ha úgy tetszik, rád ruházom szerepemet, fejtsd meg, majd hallgatni fogom amit mondasz.
"Nem," mondá Gájus "neked van feladva, s tőled várják a választ."
Ekkor mondá az öreg úr:
Csak ha az Úr kegyét rád adá,
Leszel bűneidtől szabaddá;
S igaz élted csak úgy lészen,
Ha magadnak meghalsz egészen."Ez igaz, mondá a gazda; "a helyes tudomány s tapasztalás bizonyítja. Mert először: míg a ke-
gyelem nem nyilatkozik s a lelket hatalmával le nem győzi, addig egyáltalában nincs annak ereje, hogy a véteknek ellenálljon. Mert ha a bűn a sátán kötele, melybe a vétek lebilincselve fekszik, hogy tudjon addig ellenszegülni, míg az aléltságából ki nem szabadul? Másodszor egy sem fogja állítani, ki vagy az észt vagy a kegyelmet ismeri, hogy élő emlékoszlopa lehessen a kegyelemnek, aki saját romlásának rabszolgája".
"Erről jut eszembe, hogy nektek egy történetet beszéljek el. Két ember zarándokútra kelt, egyik még mint ifjú, a másik midőn már öreg volt. Az ifjú embernek erős belső küzdelmeket kellett kiállania, az öreg embernek magasabb kora folytán gyöngébbeket. Az ifjú ember éppen olyan erősen haladt mint az öreg, s éppoly gyors volt, mint az. Kettőjük közül már most melyiknél világolt legtündöklőbben a kegyelem ereje, miután mindketten egyformáknak látszottak?
Becsületes. Kétségtelenül az ifjú embernél. Mert ami a legnagyobb ellenállásnak ellenszegül, legjobb bizonysága annak, hogy legerősebb, különösen ha azzal lépést tart, mi felényi ellenállással sem találkozik, mint az öregség rendesen teszi. Különben már magam is észrevettem, hogy öreg emberek e tévedésükben boldogoknak érzik magukat, amennyiben tudniillik a természet törékenységét a kegyelemnek a romlás feletti győzelmének tartják, s így azon veszélybe jutnak, hogy önmagukat csalják meg. Valóban, oly éltes emberek, kik a kegyelem tapasztalásával bírnak, legjobban képesek az ifjabbaknak
tanácsokat osztogatni, mert legjobban felismerték a dolgok igazságát. De ha egy öreg és egy ifjú ember egyszerre kezdi meg futását, akkor az ifjabbnak az az előnye van, hogy a kegyelem munkássága nála a legvilágosabban nyilatkozik, jóllehet az öregnél a vétekre való ösztön már természeténél fogva gyöngébb.
Így ültek s mulattak egész reggelig. Midőn a család felkelt, felszólítá Krisztina Jakab fiát, hogy olvasson el egy fejezetet. Ő az Ésaiás 53. fejezetét olvasá. Mikor befejezte kérdé Becsületes, hogy miért mondatik ott: az Üdvözítő "kiaszott földből" fog jönni és "nem volt tekintete és szépsége".
Bátorszívű. Az elsőre azt felelem; mivel a zsidó egyház, melyből Krisztus származott, akkoriban csaknem minden nedvét, azaz a vallás elevenítő lelkét elveszíté. A másodikra azt válaszolom: e szavak azok álláspontjáról mondattak, akik nem hittek, mert ezek, mivel szemükkel nem képesek az Úr szívébe látni, róla külső megjelenésének alacsony volta szerint ítélnek. Éppúgy, mint azok, kik nem tudják, hogy a drágakövek fel nem tűnő burokkal vannak borítva. S így ha vagy egyet találtak, ismét eldobják, mint valami közönséges követ, nem tudván, hogy mit találtak.
"De halljátok csak," szólott Gájus, "miután itt vagytok s Bátorszívű, amint tudom, jól tudja forgatni fegyvereit, kísértsük meg felfrissítvén magunkat, ha nektek úgy tetszik, a mezőkre kimenni, ha talán valami jót tehetnénk. Valamint egy mérföldnyire innen ugyanis egy bizonyos Erénygyilkos
tartózkodik, egy óriás, ki a király országútját e vidéken igen nyugtalanítja. Én tudom rejtekhelyét; ő egy csapat rabló vezére, s szép volna, ha a vidéket a gonosztevőktől megtisztíthatnók.
Beleegyeztek s elindultak, Bátorszívű magával vitte kardját, sisakját, pajzsát, lándzsákat és botokat. Midőn az óriás tartózkodási helyére értek, egy bizonyos Gyöngeszívűt találtak kezei közt, kit szolgái vittek hozzá, útközben fogván meg őt. Az óriás éppen le akarta vetkőztetni, mert az emberevők fajához tartozott.
Amint Bátorszívűt s barátait barlangja nyílásánál fegyverekkel kezükben meglátta, rájuk kiáltott, hogy mit akarnak.
Bátorszívű. Téged akarunk, mert azért jöttünk, hogy oly sok zarándokok halálát megbosszuljuk, kiket te a király országútjáról elvonszoltál s agyonvertél: azért jöjj elő barlangodból. Csakhamar fel is fegyverkezett, előjött s megkezdették a küzdést. Egy óránál tovább vívtak, ekkor kissé kipihenni magukat megállottak.
"Miért jöttetek földemre és birtokomra?" kérdé Erénygyilkos.
Bátorszívű. A zarándokok vérét megbosszulni, mint már előbb mondottam. Újra megkezdették, s az óriás Bátorszívűt hátrálni kényszeríté. De ismét előnyomult, s bátorsága hevében oly merészen forgatta kardját az óriás feje és oldala körül, hogy kiüté kezéből a fegyvert; erre leterítette, agyonverte, levágta fejét, s magával vitte a vendégházba. Magával vitte Gyöngeszívűt is a zarándokok
szállására. Midőn hazaértek, megmutatták a családnak a főt, egy rúdra tűzték, mint már másoknál is tevék, azok rémítéséül, kik jövőben hasonlót engednének meg maguknak.
Erre kérdezték a zarándoktól, hogy miként jutott az óriás kezei közé.
Gyöngeszívű, a szegény ember így szólt: amint látjátok, én beteges ember vagyok, s mivel a halál naponként kopogtatott ajtómon, azt gondoltam, hogy otthon soha sem fogok meggyógyulni. Azért a zarándok élethez folyamodtam s ide utaztam Bizonytalan városából, hol én és atyám születtünk. Jóllehet sem testi sem lelki erővel nem bírok, de dacára annak, hogy jóformán csak mászni tudok, mégis örömest óhajtottam éltemet mint zarándok eltölteni. Midőn az út elején levő kapuhoz értem, a hely ura szívélyesen fogadott, s nem tett semmi ellenvetéseket sem gyönge kinézésem, sem gyönge elmebeli tehetségem miatt, hanem oly dolgokat adott, mik utamban szükségesek valának, s jó kimenetellel biztatott. Midőn Értelmező házához értem, ott is nagy barátságra találtam, s mivel Nehézség halmát fáradtságosnak vélték rám nézve, szolgái egyike vitt fel oda. Valóban, sok segedelemre találtam a zarándokoknál, habár egyik sem akart oly lassan menni, mint én valék kényszerülve haladni. De ha összejöttek velem, bátorítottak, s azt mondották, hogy Uruk akaratja a kishitűeket vigasztalni (1Thes 5,14), s ezután tovább haladtak útjukon. Midőn a Harctérhez értem, ez óriás lépett elémbe s küzdelemre szólított fel. De ó, oly
gyöngén, aminő valék, nagyobb szükségem volt szíverősítőre. Előjött tehát s megragadott; de reméltem, hogy nem fog megölni. Midőn barlangjába cipelt is magával, biztosan hivém, miután nem önkéntesen mentem vele, hogy ismét élve fogok kijönni. Mert hallottam, hogy egyetlen oly zarándok sem fog a gondviselés törvényei szerint ellensége keze által megölettetni, kit erőszakkal fognak meg, ha szíve Ura iránt hív marad. Arra, hogy ki fog zsákmányolni, elkészültem, s ki is zsákmányolt, de mégis élve szabadultam meg tőle, miért köszönetet mondok Uramnak mint indítóoknak, s nektek mint eszközeinek. Még több megtámadtatásra is elkészültem, de ez határozatom: futok, ha lehet, megyek, ha nem futhatok, és mászok, ha nem mehetek. Ezért a fő dologban (azé legyen a dicsőség, ki engem szeretett!) tisztában vagyok; utam előttem fekszik, lelkem már túl van a folyamon, melynek nincs hídja, jóllehet, amint láthatjátok, csak csekély bátorsággal bírok.
Becsületes. Még a régebbi időkben nem ismertél egy bizonyos Félénk nevű zarándokot?
Gyöngeszívű. Hogy ismertem-e, nagyon jól; ő Tompaság városából jött, mely 4 északi fokra fekszik Romlás fővárosától, s épp annyira az én születéshelyemtől is. Nagyon jól ismertem, mert nagybátyám volt, atyám testvére. Neki s nekem körülbelül egy kedélyhangulatunk vala; ő kevéssé kisebb volt mint én, de testalkatunkra nézve nagyon hasonlítottunk egymáshoz.
Becsületes. Látom, hogy ismered s azt is el-
hiszem, hogy rokonok voltatok, mert hasonló halvány kinézésed van, tekinteted is olyan, mint az övé, s beszéded is igen hasonlít az övéhez.
Gyöngeszívű. Igen, többnyire ezt mondták, akik bennünket ismertek, s amit belsejében olvastam, azt találtam nagyobb részt magamban is.
Gájus. Jöjj be, barátom, mondá a jó gazda, ne csüggedj, nekem s házamnak szívesen látott vendége vagy, s amit óhajtasz, csak jelentsd ki bátran. Amit csak szolgáimtól kívánsz, örömest fogják teljesíteni.
Ekkor így szólt Gyöngeszívű: ez váratlan kegy, s olyan, mint sötét fellegek után a nap. Gondolta volna-e ezt az óriás, midőn zsebeimet kiürítette? El akart-e küldeni, midőn kirabolt, e kedves gazdához? S mégis úgy történt.
Éppen midőn Gyöngeszívű és Gájus így beszéltek, futva jött egy ember, s beszélte, hogy onnan körülbelül másfél mérföldnyire egy bizonyos Nem-igaz zarándokot a villám álltó helyében lesújtott.
Gyöngeszívű. Ah! mondá Gyöngeszívű, lesújtotta? Néhány nappal ezelőtt‚ mielőtt idáig jöttem volna, ért utol s kísérőm akart lenni. Velem volt akkor is, midőn Erénygyilkos, az óriás megfogott, de könnyű lábai lévén megugrott. De amint látszik, ő menekült, hogy meghaljon, s én elfogattam, hogy éljek.
Gyakran amit elménk vésznek gondol,
Az ment ki a legnagyobb nyomorból.
E végzés gyakran a biztosoknak
Halált hoz, s üdvöt az elnyomottnak.... Ím, én élek, a fogoly; míg halált
Fensőbb kézből a menekvő talált.