Ez időben Máté és Könyörület egybekelt, Gájus is odaadta leányát, Phőbét Jakabhoz, Máté testvéréhez nőül, – s ez időtől még körülbelül tíz napig maradtak Gájus házánál, idejüket s órájukat úgy töltvén, mint zarándokok szokták. Midőn el akartak utazni, Gájus tiszteletükre ünnepélyt rendezett, s ők ettek ittak, s jó kedvük volt. Most
elérkezett az elválás órája, s Bátorszívű kérte a számadást. De Gájus azt mondta, hogy nála nem szokás, hogy a zarándokok házánál befogadtatásukért fizetnének. Ő évszámra szállásolja s látja el őket étellel, s fizetését az irgalmas Samaritánustól várja, ki megígérte neki, hogy visszatértekor mindent, mit rájuk költött, pontosan ki fogja fizetni (Luk 10,84.85).
Ekkor Bátorszívű így szólt hozzá: "Szerelmesem, híven cselekszel, amit csak cselekszel az atyafiakkal és a jövevényekkel, kik az Ő bizonyságtételükkel dicsérték a Gyülekezet előtt a te szeretetedet; s jól cselekedtél hogy azokat azon szeretettel fogadtad, mely illik Istenhez (3Ján 5.6)." Erre Gájus elbúcsúzott mindnyájuktól s leányától, különösen pedig Gyöngeszívűtől. Egy kevés innivalót is adott vele az útra. De midőn kimentek az ajtón, úgy látszott, mintha Gyöngeszívű hátra akart volna maradni.
Midőn ezt Bátorszívű észrevevé, mondá: "jöjj, édes barátom velünk, én leszek vezetőd, s csak olyan dolgod lesz, mint a többieknek".
Gyöngeszívű. Ah! nekem oly kísérő kellene, ki hozzám illenék. Te bátor és erős vagy, de én, amint láthatod, gyönge vagyok. Azért örömestebb hátramaradnék, nehogy sok gyarlóságom miatt magamnak s nektek alkalmatlan legyek. Én, amint mondtam, gyönge elméjű ember vagyok, s könnyen megtévedek s megütközöm azon, mit mások könnyebben elviselhetnek. Én nevetést, csínt s cifra-
ságokat nem nézhetek, s kifürkészhetetlen kérdéseket nem hallgathatok. Nem, én oly gyönge vagyok, hogy még azon is bosszankodom, mit mások szabadon cselekesznek. Nem bírok az igazság teljes tudatával, én nagyon tudatlan keresztyén vagyok. Ha hallok másokat az Úrban örvendeni, ez is szomorít, mert én ezt nem tehetem. Olyan vagyok, mint a gyönge az erősek közt, mint a beteg az egészségesek közt, mint egy megvetett mécses, mert olyan az, kinek lábai annak szemei előtt elsiklanak, aki biztosan áll; úgyhogy nem tudom, mihez kezdjek.
Bátorszívű. De testvérem, mondá Bátorszívű, hisz az az én feladatom, hogy a kishitűeket vigasztaljam, a gyöngéket előre vigyem (1Thes 5,14). Neked mindenképpen velünk kell jönnöd, ügyelünk reád, segítünk neked, visszatartjuk magunkat mindentől, legyen vélemény vagy tett, mi neked bosszúságot okozhatna (1Kor 3,9–13); visszatartjuk magunkat irányodban kétes kérdésektől és vizsgálásoktól, mindeneid leszünk neked, gyöngék a gyöngékkel (1Kor 9,22), mintsem hogy hátra hagyjunk.
Eközben még mindig Gájus ajtaja előtt állottak, s íme, midőn így a beszéd hevében voltak, Sántaláb ment el mellettük mankóival kezében, szintén a zarándokútra.
Gyöngeszívű. Hogy jutottál te ide? Éppen most panaszkodtam, hogy nincs hozzám illő kísérőm, de te éppen kedvemre való vagy. Isten hozott, Isten hozott, jó Sántaláb, reménylem, én és te majd segíteni fogunk egymáson.
Sántaláb. Kíséreteden örvendeni fogok, s édes Gyöngeszívű, hogyan válnánk el, miután ily szerencsésen összetalálkoztunk, inkább odaadom neked mankóim egyikét.
Gyöngeszívű. Nem, mondá ez, jó akaratodért hálával tartozom neked, de azt hiszem, míg meg nem sántulok, még csak bicegni sem fogok. Azonban ha szükség lesz, majd a kutyák ellen fogom használni.
Sántaláb. Mankóim s én, parancsodra állunk, ha szolgálhatunk neked, jó Gyöngeszívűm.
Így mentek tovább, Bátorszívű és Becsületes elöl, Krisztina s gyermekei mellettük, s Gyöngeszívű és Sántaláb mankóival utánuk.
Becsületes. Jer, jó uram, s miután már az úton vagyunk, beszélj nekünk valami hasznosat azokról, kik előttünk keltek zarándokútra.
Bátorszívű. Kész szívve1. Úgy gondolom, hallottad régebben, miként találkozott, Keresztyén Apollyonnal Megaláztatás völgyében, s mily keserves volt neki Halálárnyék völgyén keresztülhatolni. Azt is bizonyosan hallanod kellett, mily megtámadtatásokat szenvedett Hív, Csapodár asszonytól, az öreg Ádámtól, Elégedetlentől, és Álszeméremtől – oly négy gonosztevő, minővel csak valaki útjában találkozhatik.
Becsületes. Igen, már mindezekről hallottam. De mégis legrosszabbul járt a jó Hív Álszeméremmel, ki egy kétségbeesett fickó vala.
Bátorszívű. Igen, jól mondta róla a zarándok: mindenek közt a leghelytelenebb nevet viselé.
Becsületes. De kérlek, jó uram, hol találko-
zott Keresztyén és Hív Fecsegővel? A maga nemében az is híres volt.
Bátorszívű. Tolakodó bolond volt biz az, de fájdalom, sokan követik nyomdokait.
Becsületes. Hívet csaknem elámította.
Bátorszívű. Igen, de Keresztyén csakhamar az igaz útra vezette, hogy fogásait kiismerje.
Így haladtak, mígnem azon helyre értek, hol Evangélista, Keresztyénnel és Hívvel találkozott, s megjövendölte nekik, hogy mi fogja őket Hiúság vásárán érni.
"Körülbelül itt jövendölte meg Evangélista mindkettőjüknek sorsukat," mondá a vezető.
Becsületes. Valóban, azt hiszem, erős leckét adott nekik.
Bátorszívű. Mindenképp, de egyszersmind erősíteni is igyekezett őket. De mit beszélünk róluk? Ők oly bátor emberek voltak, mint az oroszlánok, s arcukat malomkővé tevék. Nem emlékszel-e, mennyire nem rettegének, midőn a bíró előtt állottak?
Becsületes. De igen, s Hív mily dicsően szenvedett.
Bátorszívű. Igen, s a következmények éppoly dicsőek valának, mert Reményteljes és mások is, amint mondják, halála által megtéríttettek.
Becsületes. Te, úgy látszik, mindent pontosan tudsz, folytasd tovább elbeszélésedet.
Bátorszívű. Mindazok közt, kik Hiúság vásárán túl Keresztyénnel találkoztak, leggonoszabb volt Mellékúti.
Becsületes. Mellékúti, ki volt az?
Bátorszívű. Egy tősgyökeres gazember, aljas hízelgő, olyan ki minden áron jámbor akart lenni, de oly ravasz volt, hogy ebből bizonyosan sohasem származott kára vagy baja. Egészen különös, minden alkalomra használható vallást követett, s neje ehhez éppoly jól értett, mint ő. Majd ehhez, majd amahhoz a véleményhez hajlott, s midőn ezt tette, mégis mindig igazolni tudta magát. De úgy tudom, hogy e Mellékúti keserves véget is ért, s sohasem hallottam, hogy gyermekei azok részéről legkisebb becsülésben is részesültek volna, kik Istent igazán félik.
Eközben Hiúság városának, hol a hiúság vására tartatik, közelébe értek. Midőn látták, hogy már oly közel jutottak a városhoz, tanácskoztak együtt, mily módon juthatnának keresztül, s egyik ezt, másik amazt ajánlotta. Végre mondá Bátorszívű: "Én, mint gondolhatjátok, vezettem már néhány zarándokot e városon át. Ismerek is egy Mnasont, egy ciprusi nemzetiségű öreg tanítványt, kinek házához betérhetünk (Apcs 21,16). Ha úgy tetszik, menjünk oda".
Jól lesz, szóltak mindannyian. Ezalatt, míg a város külső részéhez értek, este lett; de Bátorszívű ismerte az öreg ember házához az utat. Odamentek tehát, s ő bekiáltott az ajtón; az öreg ember odabenn azonnal, amint meghallotta, megismerte hangját, s felnyitotta nekik az ajtót.
Ekkor gazdájuk, Mnason így szólott: honnan jöttetek ma? Ők így feleltek: "Gájus barátod házától idáig." – Akkor valóban hatalmas utat tettetek meg, s fáradtak lehettek. Üljetek le tehát. – Ők leültek.
Vezetőjük mondá: most tegyétek magatokat kényelembe, édes barátim, biztos vagyok róla, hogy barátom szívesen lát benneteket.
Mnason. Isten hozott, s amit kívántok, csak mondjátok ki, s mi megtesszük, amit tehetünk, hogy megkaphassátok.
Becsületes. Már egy idő óta szállásra és jó társaságra vágytunk, s most mindkettő megvan.
Mnason. A szállást látjátok, ami a jó társaságot illeti, az majd elválik.
Bátorszívű. Nem mutatnád meg a zarándokoknak szobájukat?
Szívesen, mondá Mnason. Tehát mindeniket szobácskájába vezeté s egy szép ebédlőt is mutatott nekik, hol tartózkodhatnának s az estebédet elkölthetnék, mielőtt nyugodni mennének.
Midőn helyeiket elfoglalták s kissé felfrissültek az úttól, kérdé Becsületes gazdájától, hogy akadnak-e a városban jó érzelmű emberek.
Mnason. Nagyon kevesen, mert valóban nagyon kevesen vannak, összehasonlítva a másként gondolkozókkal.
Becsületes. De miként láthatnók őket? Mert jó emberek látása olyan a zarándoknak, mint a holdvilág és csillagok feljövetele az éji vándoroknak.
Ekkor Mnason toppantott lábával s leánya, Kegyelem belépett. Így szólott hozzá: "Kegyelem, menj, s mondd meg barátimnak: Bűnbánónak, Szentnek, Szentetszeretőnek, Hazugsággyűlölőnek és Bűnbánatteljesnek, hogy néhány jó barátom van nálam, kik még ma este látni óhajtják őket.
Kegyelem elment, s ők eljöttek. s köszöntvén egymást, leültek együtt az asztalhoz.
Ekkor így szólt gazdájuk Mnason: "Jó szomszédok, amint látjátok, egy zarándok társaságot fogadtam be házamba, ők messziről jönnek és Sion hegyéhez vándorolnak. De mit gondoltok, mondá ujjával Krisztinára mutatva, hogy ki ez? – "Ez Krisztina, Keresztyén a híres zarándoknak neje, kivel Hív testvérével együtt e városban oly gyalázatosan bántak." Efelett igen csodálkoztak s mondák: "Valóban nem képzeltük, hogy ezeket itt láthatnók, midőn Kegyelem ide hívott bennünket; ez valóban örömteljes meglepetés." Most kérdezősködtek, hogy-mint-létük után, s hogy e gyermekek Keresztyén fiai-e. Midőn ezt igenelte, mondák: "a király, kit szerettek s kit szolgáltok, tegyen benneteket atyátokhoz hasonlóvá s vezessen oda, hol ő tartózkodik békében".
Erre kérdé Becsületes Bűnbánót s a többieket, hogy milyen állapotban van jelenleg a város.
Bűnbánó. Gondolhatjátok, hogy vásár idején mindenki nyüzsög, pezseg. Nagyon nehéz a szívet és észt helyes állapotában megtartani, ha így igénybe vagyunk véve. Ki ily helyen lakik, mint ez, s oly emberekkel van dolga, minőkkel nekünk, annak folyvást bizonyos figyelmeztető jelre van szüksége, mely a nap minden pillanatában vigyázatra inti.
Becsületes. De földijeitek nyugodtan viselik most magukat?
Bűnbánó. Jelenleg sokkal mérsékeltebbek,
mint azelőtt. Tudjátok, mint bántak itt Keresztyénnel s Hívvel. De azt hiszem, Hív vére még most is teherként fekszik lelkiismeretükön; mert mióta őt megégették, ily tetteket szégyellnek; – abban az időben féltünk az utcákon végigmenni, de most már mutathatjuk magunkat. Akkor a hívő neve gyűlölt volt, most a város némely részeiben (mert e város, mint tudjátok, nagy) a vallást tiszteletben tartják. De mondjátok csak, mint megy dolgotok zarándok-utatokon? Mint érez az ország irántatok?
Becsületes. Úgy megy, mint utasoknak menni szokott. Egyszer tiszta az út, majd meg sáros, hol hegynek fel, hol hegyről le megy, ritkán vagyunk biztosak a jövendő felől. A szél részünkre nem mindig kedvező, nem mindenki barátunk, kivel utunkban találkozunk. Már néhány kemény összeütközést is kiállottunk; hogy mi vár még reánk, azt nem tudjuk, de többnyire igaznak találjuk a közmondást: az igaznak sokat kell szenvednie.
Bűnbánat. De hát milyen összeütközéseket álltatok ki?
Becsületes. Kérdezd inkább vezetőnket, Bátorszívűt, legjobban ő adhat erről felvilágosítást neked.
Bátorszívű. Már három vagy négy ízben támadtattunk meg. Először Krisztinát s gyermekeit rohanta meg két gonosztévő, kik éltüktől akarták őket megfosztani. Azután három óriással volt dolgunk: Véremberrel, Káromlóval és Erénygyilkossal. Az utóbbit bár inkább mi támadtuk
meg, mint ő minket. Ez akkor történt, midőn már egy ideig Gájus házánál voltunk, ki nekem és az egész egyháznak gazdája, itt arra emlékeztettek bennünket, hogy fogjuk meg fegyvereinket s kíséreljük meg, hogy nem találnánk-e a zarándokok ellenségeire, mert hallottuk, hogy egy nagyon híres tartózkodik a vidéken. Gájus jobban tudta rejtekét, mint én, mert az azon a tájon tartózkodott. Midőn hosszas keresés után felfedeztük barlangját, örültünk s felvidultunk; s midőn közelebb jöttünk a barlanghoz, e szegény embert, Gyöngeszívűt találtuk körmei közt, és éppen azon a ponton volt, hogy megölje; de midőn észrevett bennünket, őt házában hagyta s maga kijött azon reményben, hogy új zsákmányra fog találni. Most egész erővel rohantunk reá, s végre földre terítettük, s levágtuk fejét, s azt hasonló nyugtalan embereknek intő jelül ide kitűztük. Ez az igazság, s itt van maga az az ember, ki bizonyíthatja; ő olyan volt mint a bárány, melyet az oroszlán körmei közül ragadnak ki.
Igen, szólott Gyöngeszívű, így egyszerre éreztem félelmet és vigasztalást. Félelmet, midőn minden percben fenyegetett, hogy szétdarabol, s vigasztalást, midőn Bátorszívűt s barátait fegyvereikkel szabadításomra közeledni láttam.
Erre mondá Szent: két dologra van mindenekelőtt azoknak szükségük, kik zarándokútra kelnek: bátorságra s mocsoktalan életre. Ha bátorságuk nincs, soha sem mehetnek útjukon előre, s ha életük nem mocsoktalan, a zarándok nevet rossz hírbe keverik.
Szentetszerető. Azt hiszem, ez intésre nektek nincs szükségetek. De valóban vannak néhányan, kik ez úton haladnak, kik inkább elidegenednek a zarándokságtól, semhogy e földön idegenek s zarándokok óhajtanának lenni.
Hazugsággyűlölő. Igaz, hogy sem zarándok-öltözetük, sem zarándok-bátorságuk nincs; nem egyenest járnak, hanem görbén, egyik lábuk befelé, másik kifelé hajlik, s ruhájukat hátul maguk után vonszolják, itt egy rongy, amott egy szakadás, s mindez uruk gyalázatára.
Alázatteljes. Ezek oly dolgok, miktől legjobban visszariadhatnának. Addig nem lehet a zarándok a kegyelemről biztos, sem magára sem útjára nézve, míg ily hibáktól s mocsoktól nem tiszta.
Így mulattak együtt, s idejük jól telt el, míg az ételeket felhordták. Felfrissíték tehát fáradt tagjaikat, s azután nyugodni mentek. De jó ideig maradtak e vásáron Mnason házánál, ki idővel leányát, Kegyelmet Krisztina fiához Sámuelhez, s másik leányát Mártát, Józsefhez adta nőül.
Hosszú ideig maradtak itt, (mert most minden másként volt mint azelőtt). Zarándokaink a városban sok jó emberrel ismerkedtek meg, s ezeknek tehetségük szerint szolgálatokat tevének. Könyörület szokása szerint sokat dolgozott a szegények számára, amiért gazdag áldást aratott, s ez által hitvallásának díszére vált. S igazán a többi fiatal nők is: Kegyelem, Phőbé és Márta igen jószívűek valának, s ezek is tehetségük szerint sok jót tettek.
A család gyorsan szaporodott, úgy, hogy Keresztyén neve fenntartatott a világban.
Ez itt-tartózkodás alatt egy szörny jött az erdőkből, mely a városiak közül sok embert megölt. Különösen a gyermekeket hordta el s tanította emlőiről táplálkozni. A városból senki sem mert vele szembeszállani, hanem mindenki elfutott, ha közeledése zaját hallá. A szörny a föld egy teremtményéhez sem hasonlított. Teste sárkányforma, hét feje és tíz szarva volt. Borzasztón pusztított a gyermekek közt, s mégis egy nő uralkodott felette. Egyezkedett az emberekkel, s az olyanok, kik éltüket jobban szerették, mint lelküket, elfogadták ezen egyezkedéseket (Jel 13,1).
Bátorszívű azonban azokkal egyesülve, kik Mnason házánál őket meglátogatták, szövetségre lépett, hogy odamennek, és az állattal megvívnak, ha talán így e város népeit ezen pusztító sárkány körmei és fogai közül megszabadíthatnák. Ők tehát fegyvereikkel kivonultak ellene.
A szörnyeteg eleinte igen kihívó volt, s ezen ellenségeire lenézéssel tekintett. De ők oly eréllyel támadták meg, miután hatalmas küzdők voltak, hogy visszavonulásra kényszeríték. Ekkor visszatértek Mnason házához.
Tudnotok kell, hogy a szörnynek volt bizonyos ideje, midőn előjött, s a lakosok gyermekeire leselkedett. Ez időben mentek bátor küzdőink utána, s folyvást annyira megtámadták, hogy idővel nem csak sebeket kapott, hanem meg is bénult; nem tett többé olyan pusztításokat a város gyermekei
közt mint azelőtt. Sokan azt is hiszik, hogy sebeiben bizonyosan meg fog halni.
Ez Bátorszívűnek s szövetségeseinek nagy hírt szerzett a városban, úgy hogy a lakosok közül sokan, habár nem gondolkoztak is egyformán velük, mégis nagy figyelmet s becsülést tanúsítottak irántuk. Így történt, hogy a zarándokokat itt kevés baj érte. Akadtak ugyan néhányan a rosszabb osztályból, kiknek nem volt több belátásuk, mint egy vakondoknak, s több eszük, mint egy oktalan állatnak, ezek nem viseltettek tisztelettel ez emberek iránt, s nem vették figyelembe bátorságukat s tetteiket.