Ezalatt mind jobban közeledett az idő, midőn zarándokainknak útjukat folytatniok kellett, ezért készülődtek az elutazásra. Barátaikért küldtek, beszélgettek velük, s időt határoztak, midőn egymást uruk oltalmába ajánlják. Jöttek olyanok is, kik abból hoztak nekik, amivel bírtak, s mi egészséges volt úgy a gyöngéknek, mint az erőseknek, nőknek miként a férfiaknak, s így gazdagon ellátták őket mindazzal, amire szükségük volt (Apcs 28,10).

Ekkor útra keltek s barátai amennyire lehetett elkísérték őket s újra uruk oltalmába ajánlották egymást s elváltak. A zarándok-társaság Bátorszívűvel élén tovább haladt; s miután a nők kis gyermekeikkel szintén nem bírtak gyorsan járni, Sántaláb s Gyöngeszívű könnyen bírt velük lépést tartani.

Városi barátaiktól elválván, csakhamar azon helyre értek, hol Hív halált szenvedett. Megállottak, s megköszönték annak, ki neki erőt adott keresztjét


139

oly állhatatosan viselni, annál inkább, mert ők érezték azon áldást, mit oly halál, mint az övé, magával hord.

Erre jó darabig tovább mentek, s Keresztyénről s Hívről beszélgetve, s arról hogy Hív halála után miként csatlakozott hozzá Reményteljes. E közben Nyereség halmához értek, hol az ezüst-akna volt, mely Démást a zarándokélettől elcsábítá, s melybe némelyek véleménye szerint Mellékúti is beleesve kimúlt. De midőn az emlékoszlophoz értek, mely a halommal szemközt állott, tudniillik a sóbálványhoz, mely Szodoma és a holt tenger előtt feküdt, ekkor csodálkoztak, mint előttük Keresztyén is, hogy oly tudós s éretteszű emberek miként lehettek annyira elvakítva, hogy itt megfordultak. De meggondolták, hogy az emberi szív mások kárán nem indul meg, különösen ha az, mire figyelmét fordítja, az esztelen szemre csáberővel bír.

Láttam most álmomban, hogy a folyamhoz értek, mely a kedves hegyek túlsó oldalán folyik, s melynek mindkét oldalán pompás fák nőnek, melyeknek levelei bensőleg használva megterhelés ellen jók, hol a rétek egész éven át zöldellnek, s hol biztosan lehet pihenni (Zsolt 23,2). A folyó partján a réteken kunyhók és aklok is voltak juhok számára, s egy ház a báránykák, azon nők gyermekeinek befogadására s ápolására, kik zarándokútra kelnek. Olyan gondoskodott róluk, ki gyöngeségükön szánakozni tudott (Zsid 5,2), s a báránykákat karjaira vevé, keblén hordozá, s a kisdedeket


140

szelíden tudta vezetni (Ésa 40,11). Azt tanácsolta Krisztina négy menyének, hogy ez ember gondjaira bízzák kicsinyeiket, avégett, hogy e vizeknél felneveltessenek, tápláltassanak s ápoltassanak, s jövőben egy se fajuljon el közülük. Ha valamelyik eltéved vagy elvész, ő visszahozza, az összetörtet bekötözi, a beteget meggyógyítja (Ezék 34,11 stb. Jer 23,4). Nem hiányzik itt nekik soha sem ételük, sem italuk, sem ruházatuk; itt biztosak a tolvajoktól, s rablóktól, mert ez ember inkább kész meghalni, mintsem egyet hagyjon elveszni azok közül, melyek gondjaira bízattak. Biztosak itt arról, hegy jósággal s komoly gonddal fognak felneveltetni, s arra oktattatnak, hogy helyes úton járjanak, ami, ahogy tudjátok, nem kis jótétemény. Van itt egészséges víz, vannak kellemes rétek, illatozó virágok, pompás fák és egészséges gyümölcsök, s nem azokhoz hasonlóak, melyekből Máté evett, s melyek Belzebúb kertjéből a falon keresztül hullottak le, hanem egészséget hoznak, ahol nincs, ahol pedig van, ott fenntartják s gyarapítják.

Nagyon meg voltak tehát elégedve, hogy kicsinyeiket neki adhatták át, s az még jobban felvidítá őket, hogy ez mind a király költségére történt, s a gyermekeknek s árváknak menhelye volt.

Tovább mentek, s midőn az út melletti réthez értek, s azon ösvényhez, melyen Keresztyén haladt társával Reményteljessel, amidőn Kétségbeesés óriástól elfogatott s Kétség várába záratott, leültek s gondolkoztak, mit volna legjobb tenniök, miután most oly számosan voltak, s oly derék


141

embert bírnának vezetőül, mint Bátorszívű, s ha nem legjobban tennének-e, ha támadást intéznének az óriás ellen, várát szétdúlnák, s ha zarándokok lennének benne, szabad lábra állítanák őket, mielőtt tovább haladnának. Egyik ezt, másik mást mondott; egyik azt kérdé, hogy szabad volna-e szentségtelen földre menniök, a másik úgy vélekedett, hogy ezt megtehetnék, feltéve, hogy a cél jó. De Bátorszívű mondá: "Habár ez utolsó állítás nem állhat, s nem lehet feltétlenül és általában igaz; mégis parancsom van, hogy a véteknek ellenálljak, a gonoszt legyőzzem, s a hit jó harcát vívjam. S mondjátok meg, kivel vívhatnám inkább e jó harcot, mint Kétségbeesés óriással? Ezért megkísérlem őt megölni s Kétség várát szétdúlni. Fel tehát, ki jön velem?" – "Én," mondá az öreg Becsületes "s mi is" – szólottak Krisztina négy fiai, mind a négyen "erős ifjak" (1Ján 2,13.14). A nőket tehát az úton hátrahagyták, s velük Gyöngeszívűt s Sántalábat mankóival, hogy védelmeznék őket, míg ők visszatérnek, mert jóllehet az óriás oda igen közel lakott, mégis ha az országúton maradnak, egy kis gyermek is biztosan vezethette volna őket.

Így felmentek Bátorszívű, Becsületes s a négy ifjú Kétség várához, hogy felkeressék Kétségbeesés óriást. Midőn a várkapuhoz értek, igen hangosan kopogtattak. Csakhamar a kapuhoz jött az öreg óriás, s neje, Bizalmatlanság utána. Az óriás így szólott: "ki meri ily módon Kétségbeesés óriást háborgatni?" – "Én" – szólott Bátor-


142

szívű, a mennyei város királyának egyik szolgája, s a zarándokok vezetője. Felhívlak, hogy nyisd fel előttem kapudat s készülj a harcra, mert én azért jövök, hogy fejedet magammal vigyem s váradat szétdúljam.

Az óriás azonban, mert óriás volt, azt hivé, hogy őt senki sem bírja legyőzni. "S miként rettenthetne meg" – gondolá ezen Bátorszívű, mikor régebben még az angyalokat is legyőztem?" Felölté


143

tehát vértjét, sisakot tett fejére, tüzes páncéllal övezé körül mellét, s vas-sarukban jött ki, nagy fütyköst tartva kezében. A hat férfi csakhamar rátámadt, s elöl is, hátul is szorongaták. Midőn Bizalmatlanság, az óriásnő segítségére jött, az öreg Becsületes egy csapással lesújtá. Most már életükért harcoltak, Kétségbeesés óriás földre teríttetett, s keserű lőn halála. Kétségbeesetten védte magát, s amint mondani szokták, oly életerővel bírt, mint egy macska. De Bátorszívű volt halála, ki mindaddig nem nyugodott, míg fejét vállairól le nem csapta.

Most Kétség vára szétdúlásához fogtak, amit békén megtehetének, miután már annak urát megölték. Hét napig voltak ezzel elfoglalva, s egy Reménytelen nevű zarándokot találtak ott, csaknem holtra éheztetve, s leányát, Félelemteljest, de még mindkettő életben volt. De csodálkoztatok volna, látva a holttetemeket, melyek a várudvaron itt és amott hevertek, s mily telve volt a börtön a halottak csontjaival.

Midőn ezt végrehajtották, Bátorszívű s kísérői oltalmukba fogadták Reménytelent s leányát, mert becsületes emberek voltak, habár Kétségbeesés óriás foglyai valának is. Magukhoz vették tehát az óriás fejét (mert testét egy kőhalom alá temették el), s elvitték társaikhoz, s megmutatták nekik, hogy mit végeztek. Mikor Gyöngeszívű és Sántaláb látta, hogy csakugyan Kétségbeesés óriás feje, igen örültek, s jó kedvük támadt. Krisztina pedig, ha kellett, tudott a citerán ját-


144

szani, s menye Könyörület a lanton. S miután ily jó kedvük volt, egy darabot játszottak, Sántaláb pedig táncolt hozzá. Megfogta Félelemteljes kezét, s így táncoltak az utcán, jóllehet egyik kezében a mankó volt, de mégis pompásan ment, s a leány is dicséretet aratott, pontosan ütemet tartván a zenével. Ami Reménytelent illette, ő a zenével nem sokat gondolt, jobb szerette az evést, mint a táncot, mert már majd meghalt éhen. Krisztina azért pillanatnyi erősítésül szívvidámító italából adott neki, s ennivalót is készített azután számára. Csakhamar az öreg úr is magához tért, s igen jó kedve kezdett kerekedni.

Láttam most álmomban, hogy midőn mindezt bevégezték, Bátorszívű Kétségbeesés óriás fejét magához vevé, s az országúton egy magas karóra tűzte, éppen szemközt azzal, melyet Keresztyén állított fel a zarándokok intéséül, nehogy az óriás birtokába tévedjenek. Azután egy márványlapra a következő sorokat írta:

Ez az a fej, melynek már csupán nevére,
Remegés szállott a zarándok szívére.
De Becsületestől vára már lerontva,
S Bizalmatlanság is, neje, megyilkolva,
Már Félelemteljes, s a bús Reménytelen,
A kétség börtönét elhagyák hirtelen; –
Aki még kétkedik, nézzen e bitóra,
S vegyen hitet, s erős meggyőződést róla.
E hidra-fej, melyet most átlép Sánta is,
Mutatja hogy az Úr az igaznak paizs.