E dicsőséges tett után tovább mentek, mígnem a kedves hegyekhez érkezének, hol Ke-


145

resztyén és Reményteljes a hely szépségein annyira felvidultak. Ők is megismerkedtek a pásztorokkal, kik, mint előbb Keresztyént, szívesen fogadták őket hegyeik között. S mivel ily nagy csapatot láttak Bátorszívű kíséretében, így szólottak hozzá (mert vele nagyon jó ismerősök valának): "Drága urunk, szép számú társaság van veled; mondd csak, hol szedted össze őket?"

A vezető így szólott a pásztorokhoz:

Itt van először is Krisztina, s vele
Ifjak, nejeikkel, az ő kísérete.
Kik engem követve, óhajtanak nyerni
Bűn hely't égi kegyet s örök hírt szerezni.
Itt jön Becsületes, a jó öreg, s véle
Sántaláb; mindkettő – helyesen ítélve –
Nemes fajból való; Gyengelmű is velök,
Ki bár beteg: híven szolgál az Úr előtt. –
Itt jön Reménytelen és Félelemteljes;
Már csak nevükre is lehet a szem nedves.
Vajon lesz e itten nyugvóhely számunkra –
Vagy tovább vonuljunk? Adjátok tudtunkra!

"Derék társaság ez, mondák a pásztorok, Isten hozott benneteket nálunk! Mert mi el tudjuk látni úgy a gyöngéket, mint az erőseket; Királyunknak gondja van arra, amit ezek közül a legcsekélyebbel is teszünk (Máté 25,40). Következőleg a gyöngeség senkit sem akadályoz, hogy tőlünk be ne fogadtassék. Azért a palota ajtaihoz vezették őket s azután így szólottak hozzájuk: "lépjetek be, Gyöngeszívű s Sántaláb; lépjetek be Reménytelen s leánya, Félelemteljes. "Ezeket," mondák Bátorszívűnek, "nevükön szólítjuk‚ mert a legfélén-


146

kebbek s a legcsüggedtebbek; ami azonban titeket, kik erősek vagytok, illet, szabadon engedünk cselekedni, amit tetszik." Ekkor így felelt Bátorszívű: "Ma valóban a kegyelmet látom arcotokon sugárzani, s abból, hogy nem taszítjátok el magatoktól, sem ki nem rugdaljátok a gyöngéket, azt látom, hogy Urunk valódi pásztorai vagytok (Ezék 34,21), annál inkább, mert a palotába vezető útjukat még virágokkal is behintitek."

A gyöngék és nyomorultak most bementek, s Bátorszívű a többiekkel követé őket. Midőn mindnyájan leültek, mondák a pásztorok a gyöngébbeknek: "Mit óhajtotok bírni? mert itt mindent adunk, ami a gyöngéket erősíti, s éppúgy, ami a vakmerőket óvatosságra inti".

Most ebédet készítének számukra, könnyen megemészthető s az ínynek kellemes, egyszersmind azonban tápláló eledelekből. Azután nyugodni mentek, ki-ki a maga helyére.

Reggel midőn mindnyájan felöltöztek s felfrissítették magukat, mivel a nap igen kellemes volt, s a hegyek magasak valának a megmászásra, rögtön a mezőre vezették őket a pásztorok, s szokásuk szerint némely csodálatraméltó dolgokat mutattak meg nekik. Azokon kívül, miket Keresztyén is látott, még e következő újakat látták.

Először is a Csodák hegyét, hol némi távolban egy embert láttak, ki "szavával hegyeket helyezett át." Ekkor kérdék a pásztoroktól, hogy ez mit jelent. Ők így feleltek nekik, ez egy Nagykegyelem fia, kiről a zarándokútja első részében


147

már hallottunk. Azért van oda állítva, hogy megmutassa a zarándokoknak, hogy mindazon nehézségeket, melyekbe ütköznek, a hit által miként háríthatják el (Márk 11,23 stb.) "Ismerem őt," mondá Bátorszívű, "sokak közt ki van ő tüntetve".

Ezután egy más helyre, az úgynevezett Ártatlanság hegyére vezették őket. Itt egy egészen fehérbe öltözött embert láttak, kit ketten: Előítélet és Gonoszság folyvást sárral dobáltak. De ím, bármennyit dobtak is reá, rövid időn lehullott róla, s ruhája ismét csak oly fehér volt, mint előbb. Ekkor kérdék a zarándokok: mit jelentene ez? A pásztorok felelék: ezen embert Istenfélőnek hívják, s a ruha élte tisztaságát akarja jelképezni. Kik sarat dobálnak reá, s olyanok, kik jó tetteit gyűlölik, de mint itt látjátok, hogy mi sem marad belőle ruháján – így fog menni annak dolga, ki vétek nélkül él e földön. Bármennyien fáradjanak is azon, hogy az ilyeneket befeketítsék, hiába fáradnak, mert Isten rövid idő után úgy fog cselekedni, hogy ártatlanságuk előtűnjék, mint a világosság, s igazságuk, mint a fényes dél (Zsolt 37,6).

Ezután a Szeretet hegyére mentek velük, hol egy férfit mutattak nekik, ki előtt egy csomó kelme feküdt, melyből a körül álló szegények számára öltözeteket s ruhákat szabott. A csomó kelme mégsem kevesbedett. Mi ez? – kérdék. "Ez azt mutatja nektek," mondák a pásztorok, "hogy ki oly jó szívvel bír, hogy munkájából a szegényeket is részelteti, az soha sem fog semmiben szükséget szen-


148

vedni (Péld 11,24). Azon kenyér által, mellyel az özvegy a prófétát jól tartotta, lisztje hordójában nem kevesbedett (1Kir 17,8–16)".

Más helyen egy Bolondot s egy Okulninemtudót láttak, kik egy Szerecsen mosdatásával foglalkoztak, hogy fehérré tegyék. De mennél jobban mosták, annál feketébb lőn. "Így vannak a gonoszok," mondák a pásztorok; minden mód, hogy jó fényben tűnjenek fel, végre még utálatosabbakká teszi őket. Így jártak a farizeusok, s így járnak minden képmutatók.

Ekkor így szólott Könyörület, anyósához, Krisztinához: "nagyon szeretném, ha lehetne azon üreget látni, mely közönségesen a pokol mellékútjának neveztetik. Krisztina e kívánságot kinyilatkoztatta a pásztorok előtt. Elmentek tehát a bejárathoz, mely egy domb oldalán feküdt, felnyitották, s azt mondák Könyörületnek, hogy egy darabig hallgatózzék. Hallgatózott tehát, s ily kiáltást hallott: "átok atyámra, hogy lábaimat a béke és az élet útjától visszatartá." Egy másik mondá: "ó, bár inkább darabokra szaggattak volna, minthogy életem fenntartásáért lelkemet veszítettem el." Egy harmadik mondá: "csak visszatérhetnék ismét az életre, mennyire megtagadnám önmagamat, csak hogy ezen helyre ne jussak." Ekkor úgy tetszett, mintha ez ifjú nő lábai alatt a borzalomtól a föld is inogna s megrázkódnék. Halotthalvány lett s reszketve távozott, miközben mondá: "boldogok azok, kik e gyötrelem helyétől megmentetnek."


149

Midőn a pásztorok mindezeket megmutatták nekik, visszavezették őket a palotába, s megvendégelték őket mindazzal, mit a ház nyújthatott. Könyörület pedig, mint fiatal nőknél szokott történni, valami után vágyódott, amit ott látott, de szégyellte kinyilvánítani. Anyósa kérdezte‚ hogy mi baja, mert úgy nézett ki, mintha rosszul lett volna. Ekkor mondá ő: "fenn az ebédlőben egy tükör függ, mely után nagyon vágyódom, s azt hiszem, ha nem kaphatom meg, idétlent [elvetéltet] szülök. Ekkor így szólt Krisztina: "kívánatodat felfedezem a pásztoroknak, s nem fogják neked visszautasítani." De szégyellem magam, mondá Könyörület, hogy a férfiak megtudják kívánságomat." Nem, leányom," mondá amaz, "nem szégyen, sőt erény ilyesmi után vágyakozni. "Hát így, anyám, ha akarod, kérdezd meg a pásztoroktól, hogy eladnák-e."

E tükörnek azonban ezer közt sem akadt párja. Mert egyfelől mindenkinek saját vonásait mutatta meg a legpontosabban (Jak 1,25), másfelől pedig a zarándokok királyának ábrázatát és képmását tüntette fel (2Kor 3,18), s néhányan mondották nekem, hogy a tükörben még a töviskoronát is úgy látták fején, s a sebhelyeket kezem, lábain s oldalában, mintha szemük előtt lett volna. Igen, oly pompás tulajdonság van e tükörben, hogy mindenkinek úgy tünteti fel az Urat, amint látni óhajtja, élve vagy halva, a földön vagy az égben, megaláztatása vagy felmagasztaltatás állapotában, a szenvedésekre való megje1enésében vagy jövő dicsőségében (1Kor 13,12).


150

Krisztina azért félrehívta a pásztorokat (kik Ismeret, Tapasztalás, Őrködő s Őszinte nevet viseltek) s mondá nekik: leánya olyanforma állapotban van, aminőben gyakran szoktak fiatal nők lenni; a házban tudniillik valami után vágyódik, s nem tud róla lemondani.

Tapasztalás. Hívd elő, hívd elő, s bizonyosan meg fogja kapni, amire mi rásegíthetjük. – Előhívták tehát, s kérdezték tőle: "mi az, amit kívánsz?" Ő elpirult, s mondá: "a nagy tükröt odafenn az ebédlőben. – Ekkor Őszinte odafutott, s előhozta s jóakaratú örömmel odaadta neki. Erre Könyörület meghajtá magát, megköszönte s mondá: "erről ismerem meg, hogy szemeitek előtt kegyelemre találtam".

A többi fiatal nőnek is odaadták, amit kívántak, s a fiatal embereknek nagy dicséret jutott részül, hogy oly bátran küzdöttek Kétségbeesés óriás ellen. s várát szétdúlták.

Krisztinára s négy leányaira pedig nyakkendőt kötöttek, fülbevalókat tevének füleikbe s ékszereket homlokukra (Péld 4,9).

Midőn tovább akartak menni, békén engedték őket elindulni. Ezeknek nem nyújtottak olyan figyelmeztetéseket, mint Keresztyénnek és társának. Ennek az volt az oka, hogy Bátorszívű volt vezetőjük, ki a dolgokat pontosan ismerte, s alkalmas időben oszthatott nekik figyelmeztetéseket, tudniillik, akkor midőn a veszély közel volt. Keresztyén és társa bárminemű figyelmeztetéseket nyertek a pásztoroktól, midőn hasznukat vehették volna, elfelejtették


151

őket. Ebben Keresztyén felett e társaság előnyben volt, s e következő énekkel vonultak tovább:

Ó, hű pásztorok, kik asztalunkra
Enyhítőszert raktatok számunkra.
Ti, kik olyat soha el nem hagytok,
Ki elé révpartul a menny ragyog.

Mit becsüléstek nyújt, ím a miénk,
S magunkat már itten felfrissíténk;
Szent jelvényeink is vannak nekünk,
Mutatva érdemünk, ahol megyünk.

Csakhamar azon helyre értek, hol Keresztyén Forduljmeggel találkozott, ki Hittagadó városban lakott. Ez eszébe jutván most Bátorszívűnek, így szólt: itt találta Keresztyén ama Forduljmeget, ki hittagadásának bélyegét hátán viselé. Ez oly ember volt, ki semmiféle tanácsra nem akart hallgatni, s bukásában semmi rábeszélés sem tartóztathatta fel. Midőn azon helyre érkezett, hol a kereszt és a sír volt, valakivel találkozott, ki rá kiáltott: nézz ide, de ő fogait csikorgatá, dübörgött, s azt mondotta: elszánta magát, hogy mindezek dacára visszatér városába. Mielőtt a kapuhoz ért, találkozott vele Evangélista s meg akarta fogni, hogy ismét az útra vezesse. De Forduljmeg ellenszegült, s miután soká védte magát, átugrott a falon s megszabadult kezei közül.

Tovább mentek, s éppen azon helyen, hol Kishitűt régebben kirabolták, kivont karddal egy ember állott, s arca vérrel volt elborítva. Bátor


152

szívű kérdé: "ki vagy?" – az ember felelé: "nevem Igazságért küzdő. Zarándok vagyok s a mennyei városba megyek. De midőn utamon haladtam, három ember megtámadott, s három kérdést intézett hozzám, hogy válasszak közülük: akarok-e közéjük állani? – vagy visszatérni oda, ahonnan jöttem? – vagy itt e helyen meghalni (Péld 1,11–14)? Az elsőre azt felelém, hogy teljes életemben becsületes ember valék, s azért nem kívánhatják, hogy zsiványok cimboraságába keveredjem. Második kérdésükre azt mondottam nekik, hogy azon helyet honnan jövék, semmi áron sem hagytam volna el, ha ott kellemetlenségekre nem találok, de miután éppen nem kívánságom szerintinek s még kevésbé üdvösnek találtam magamra nézve, – elhagytam s ezen utat választám. Ekkor kérdezték tőlem, ha a harmadikkal meg lennék e elégedve? – én azt felelém nekik: életem sokkal drágábban vásároltatott, hogysem oly könnyen odaadnám. Különben nem áll hatalmatokban, hogy elibém ily választást tegyetek, s csak a ti bajotok lesz, ha kiköttök velem."

Ekkor ezek hárman, név szerint Hevesdi, Meggondolatlan és Kotnyeles kardot ránta ellenem, s én is kivontam fegyveremet ellenük. Így küzdöttünk, egy három ellen, három óra hosszat.

Amint láthatjátok, bátorságuknak némi bélyegét hagyták rajtam hátra, de tőlem is vittek magukkal néhányat. Éppen most távoztak el, alkalmasint hallhatták lépteiteket, s futásnak eredtek.


153

Bátorszívű. Valóban nagyon egyenlőtlen játék, három egy ellen.

Küzdő. Igaz, de mit számít olyan előtt a nagyobb vagy csekélyebb szám, akinek részén áll az igazság? "Ha akár körülöttem tábort járnának is – mondja Dávid – nem fél az én szívem; és hogyha had támadt ellenem: mégis őbenne bízom (Zsolt 27,3)." Gyakran megesett, hogy kevesen egész sereget futásra kényszerítettek, s hány embert ölt meg Sámson egy szamárállkapcával?

De miért nem kiabáltál, mondá a vezető, hogy segítségedre jöhettük volna?

Küzdő. Királyunkhoz folyamodtam, ki jól tudtam, hogy meghallhatott s láthatatlan segélyt nyújthatott, s ez elegendő volt nekem.

Bátorszívű. Derekasan viselted magadat; hadd lássam kardodat.

Megmutatta neki. Miután emez kezébe vette, s egy ideig vizsgálta, így szólt; valóban! ez igazi Sion-fegyver.

Küzdő. Igen. Ha valakinek ilyen fegyvere s ügyes keze van azzal bánni, s jártassága a vívásban, az bátran kiköthet még egy angyallal is. Nem kell attól tartania, hogy nem bírná ki, csak azt tudja, hogy hol hozza alkalmazásba. Éle nem tompul el. Csontot és velőt, lelket és szellemet keresztülhasít (Zsid 4,12).

Bátorszívű. De sokáig vívtál, – csodálom, hogy nem vagy kimerülve.

Küzdő. Mindaddig vívtam, míg kardom kezembe tapadt, úgyhogy mindkettő annyira ösz-


154

szeforrt, mintha karomból nőtt volna ki a kard, s midőn ujjaimat elborítá a vér, akkor kezdtem még a legnagyobb bátorsággal küzdeni.

Bátorszívű. Helyesen cselekvél. Vérig ellenállottál a vétek elleni küzdelemben (Zsid 12,4). Maradj nálunk, járj-kelj velünk, mi útitársaid leszünk. – Most magukkal vitték őt, megmosták sebeit, s adtak neki abból amijük volt, hogy felfrissítse magát, s úgy mentek együtt tovább.

Menet közben kérdezősködött tőle Bátorszívű, ki nagy örömét lelte benne, (mert szerette az oly embereket, kik hatalmas küzdők valának) s mivel sok gyönge s megtört volt a társaságban, – egy és más dologról. Először is: hogy hová való?

Küzdő. Én Sötétség országában születtem, s ott élnek még most is szüleim.

Bátorszívű. Sötétség országa? nem azon a vidéken fekszik, ahol Romlás városa?

Küzdő. Igen, ott fekszik. Mi arra bírt, hogy zarándokútra keljek, a következő volt. Egy Igazságszerető jött vidékünkre, és beszélt Keresztyén tetteiről, hogy miként hagyta hátra nejét és gyermekeit Romlás városában s kelt zarándokútra; mint ölt meg egy kígyót, mely útjában ellent akart neki állani, s mint jutott végre céljához. Azt is elbeszélték neki, hogy ura minden nyughelyén mily szívesen fogadták, különösen pedig a mennyei város kapujánál. Ott, beszélte e férfi, egy csapat Tündöklőtől kürtrivallással fogadtatott, a város harangjait meghúzták, s aranyos ruhákat adtak reá. Egyszóval ez az ember olyképp adta elő nekem Ke-


155

resztyénnek és utazásának történetét, hogy szívem tűzben égett, hogy utánamenjek, s sem atyám, sem anyám nem bírt visszatartóztatni. Így elhagytam őket, s már ennyire értem utamon.

Bátorszívű. Nemde a kapun keresztül jöttél be?

Küzdő. Igen, igen, mert ugyanezen ember mondta nekünk, hogy minden hiába való volna ha nem a kapun keresztül jönnénk be az útra (Ján 10,1).

Bátorszívű. Lásd, mondá a vezető Krisztinának, férjed zarándoklása s nyert jutalma mindenfelé ismeretes.

Küzdő. Hogyan, ez Keresztyén neje?

Bátorszívű. Igen, s ez az ő négy gyermeke.

Küzdő. Hogyan! s szintén mindannyian a zarándokúton?

Bátorszívű. Természetesen, utána indultak.

Küzdő. Ezen szívemből örvendek. A derék ember mennyire fog örvendeni, ha azokat a mennyei város kapuján látja bevonulni, kik nem akartak vele menni.

Bátorszívű. Kétségtelenül nagy vigasztalás lesz reá nézve. Azon öröm mellett, hogy magát ott látja, még az leend legnagyobb öröme, ha nejét és gyermekeit megpillantja.

Küzdő. Erről levén szó, szabadjon egy kérdésre nézve véleményedet hallanom. Akadnak ugyanis olyanok, kik kétkednek abban, hogyha ott leendünk, meg fogjuk-e egymást ismerni?

Bátorszívű. Ha azt vélik, hogy ott önma-


156

gukat ismerendik s örvendeni fognak üdvükön, miért nem hiszik akkor azt, hogy másokat is fel fognak ismerni, s majd azoknak üdvén is örvendenek? Azután, mivel hozzátartozóink: második énünk, jóllehet a természetes állapot megszűnik, mégis nem következtethetjük-e joggal, hogy örömük sokkal nagyobb lesz őket ott látni, mint azt látni, hogy hiányzanak?

Küzdő. Szép, már most látom, mit tartasz efelől. Akarsz még tőlem valamit a zarándokéletre való léptemre vonatkozólag kérdeni?

Bátorszívű. Igen. Atyád és anyád meg voltak határozatoddal elégedve?

Küzdő. Ó, nem! a rábeszélés minden kigondolható módját elővették, hogy visszatarthassanak.

Bátorszívű. Mit hozhattak fel ezellen?

Küzdő. Azt mondották, hogy henye élet ez, s ha magam is nem volnék hajlandó a restségre és tunyaságra, akkor nem pártfogolnám a zarándokéletet.

Bátorszívű. S mit mondottak még egyebet?

Küzdő. Ej, hát azt mondották, hogy ez igen veszélyes út, sőt a legveszélyesebb az egész világon.

Bátorszívű. S megmagyarázták-e, hogy miben áll e veszély?

Küzdő. Részben igen. Beszéltek Csüggedés mocsaráról, melybe Keresztyén csaknem belefúlt; a Belzebúb várában felállított nyilazókról, kik azokra lőnek, akik a kapun kopogtatnak. Beszéltek az erdőről s Nehézség halmának bor-


157

zasztó emlékoszlopáról, az oroszlánokról, s a három óriásról: Véremberről, Hittagadóról s Erénygyilkosról is. Megaláztatás völgyében, mondák, egy gonosz szellem tanyázik, ki Keresztyént csaknem megfosztá életétől. Azután, mondák, Halálárnyék völgyén kell át vonulnod, hol a gyötrő lelkek laknak, hol a világosság sötétség, a hol az út telve van tőrökkel, vermekkel és csapdákkal. Beszéltek Kétség váráról s Kétségbeesés óriásról, kinél a zarándokok halála csaknem bizonyos, és úgyszintén a veszélyes elbűvölt földről. S végre, hogy mindezek után egy folyót fogok találni, melyen nem vezet híd keresztül, s mely éppen köztem s a mennyei város közt fog feküdni.

Bátorszívű. S csak ennyit mondottak?

Küzdő. Nem, azt is mondták, hogy az út telve van csábítókkal s olyanokkal, kik leselkednek, hogy a jámborokat hitüktől eltérítsék.

Bátorszívű. De miként bizonyították ezt be?

Küzdő. Azt mondották, hogy ott volna Világbölcs, ki mindig csábítani igyekszik, Betűrágó s Tettető, kik az úton leselkednek. Ha ezektől megszabadulnék, akkor Mellékúti, Fecsegő, vagy Démás fogna meg, vagy Hízelgő vonna hálójába, vagy a buta Tudatlannal visszatérnék ismét a kapuhoz, ahonnan ő a pokol mellékútjához küldetett.

Bátorszívű. Valóban elismerem, hogy ez elegendő volt, hogy téged elcsüggesszenek, – de abbamaradt-e azután a dolog?


158

Küzdő. Nem. – Beszéltek még sokakról, kik már régebben megkísértették ezen utat, s jó darabon haladtak rajta előre, hogy lássák, hogy megtalálhatnak-e valamit ama dicsőségből, melyről időről időre annyian szólottak. De visszatértek s eszteleneknek mondták magukat, hogy emiatt még csak ki is tették lábukat, s ez elégtétel vala az egész országra nézve. Több olyanokat neveztek meg, mint Nyakast és Hajlót, Bizalmatlanságot, Félénket, Forduljmeget s az öreg Istentagadót, s még más többeket is, kik közül többen messzire elértek, de egy sem tapasztalt útjából csak annyi előnyt sem, hogy egy toll súlyával is felért volna.

Bátorszívű. Még több példát is felhoztak, hogy téged elcsüggesszenek?

Küzdő. Igen, – szólottak egy bizonyos Csüggedtről, egy zarándokról, ki útját oly sivárnak és szomorúnak találta, hogy egyetlen nyugodt órája sem volt rajta s hogy Reménytelen meg csaknem éhen halt meg. Igen, s hogy Keresztyén maga is (mit csaknem elfeledék), kivel olyan nagyra voltak, egy mennyei koronáért való minden fáradozásai után bizonyosan a fekete folyóba fúlt, s egy lépéssel sem jutott tovább, mit természetesen el akartak titkolni.

Bátorszívű. S ezek közül mi sem riasztott vissza?

Küzdő. Nem, úgy tetszett nekem, mintha mindez semmi se lett volna. Csak azt hivém, mit Igazságszerető mondott, s ez engem mindenen túl tett.


159

Bátorszívű. Tehát ez a győzelmed a hited volt (1Ján 5,4)?

Küzdő. Igen. Hittem, s kiindultam, ezen útra értem, mindenkit legyőztem, kik utamban állottak, s hitem által idáig jutottam.

Kiben nemes bátorság él,
     Az lépjen ide;
Aki még vész-, s vihartól fél,
     Nem kell közinkbe! –
Örök hűség fogadásra
     Nincsen gátja, s akadása,
Kinek öröm, s hivatás a
          Zarándokélet.

Kik gőgösen biztos bukást
     Jósolnak néki:
Csak szikra kell, s gyalázatban
     Fognak mind égni –
Azt oroszlán sem rettenti,
     Az órjást is felserkenti,
Mert az, mi őt védelmezi:
          Zarándokélet.

Démon, vagy ördög, nem árthat
     Semmit őnéki.
Áldás rá az Úrtól árad,
     S ezzel ő beéri.
Mert balhit füstként elrepül,
     Emberi szó megszégyenül,
De néki szent szó egyedül:
          Zarándokélet.