Ezalatt az elbűvölt Ingoványra értek, hol a levegőnek magától van az a hatása, hogy elszédít. A hely egészen be volt bokrokkal s tövisekkel nőve,
kivéve itt-amott, hol egy-egy elbűvölt lomb állott.
Ha valamely ember ilyenbe ül, vagy ebben elalszik, az a kérdés, mondák többen, hogy fel fog-e még e világon valaha kelni vagy ébredni. E bokrok közt mentek tehát mindannyian együtt, Bátorszívű mint vezető elöl s Igazságért-küzdő mint hátvéd utánuk, hogy őrködjék, nehogy hátulról valamely gonosz ellenség, vagy sárkány, vagy óriás, vagy rablók megtámadják s rosszat tegyenek közöttük. Így mentek, – a férfiak mind kivont karddal, mert ismerték a hely veszélyességét. Egyik a másikat amennyire bírta, igyekezett felbátorítani, Gyöngeszívűnek mindjárt Bátorszívű után kellett mennie, s Reménytelen Küzdő szemei előtt maradt.
Még nem messze értek, midőn sűrű köd és sötétség borult mindannyiukra, úgyhogy egyik a másikat hosszú ideig nem láthatá. Ennélfogva időközönként egymásra kellett kiáltaniok, mert nem jártak világosságban (2Kor 5,7). Bárki megítélheti, hogy ez közülük a legjobbra nézve is kísértetés vala, hát még a nőkre s gyermekekre nézve, kiknek szívük éppen úgy mint lábuk, csak gyönge és finom vala. De mégis részint a vezetőnek, részint pedig annak, ki e határozatot hozá, vidító szavai folytán, meglehetősen sikerült nekik előhaladni. Az út sár és mocsarak közt itt is nagyon fáradságos volt, s az egész vonalon egyetlen fogadó vagy étterem sem létezett, hol a gyöngék felfrissíthették volna magukat. Volt itt tehát nyögés, sóhajtozás. Míg egyik egy bokron botlott keresztül, a másik a
sárba rekedt, s a gyermekek a mocsárban elveszték cipőjüket. Míg egyik kiáltja: "Elesem!," a másik így szól: "hé, hol vagy?" s egy harmadik: "a bokrok oly erősen tartanak, hogy nem bírok helyemből mozdulni!"
Erre egy lombsátorhoz értek, s itt jó meleg volt, s minden oly csábítóan nézett ki. Felül művészileg volt összeszőve, virágokkal díszítve, s körben padok és székek állottak. A fáradtak számára egy puha nyughely is volt itt. Ez mind összevéve természetesen nagyon csábító volt, mert a zarándokok már kezdtek az út fáradalmaitól elnyomatni. De közülük egyetlen lépéssel sem nyilvánítá egyik sem ott-időzési szándékát. Sőt inkább, amint észrevettem, folyvást pontosan ügyeltek a vezető tanácsára s intéseire, s ő oly lelkiismeretesen figyelmezteté őket a veszélyekre s azoknak természetére, hogy csaknem mindig akkor szedték össze leginkább bátorságukat, mikor a veszedelem legközelebb volt, és erősíték egymást a test vágyainak megtagadásában. E lombsátor a Rest barátjának nevezteték, s a zarándokokat akarattal csábítá el, hogy ott pihenjenek, ha fáradtak volnának.
Láttam most álmomban, hogy ezen elhagyott úton tovább mentek, míg egy oly helyre értek, hol könnyen el lehetett tévedni. A vezető pedig jóllehet nappal nagyon meg tudta mondani, hogy mely utak vinnének rossz helyre, de a homályban azért bizonytalan volt efelől. Azonban mindazon utak térképe zsebében volt, melyek részint a mennyei városba, részint onnan kivezettek. Azért tüzet csiholt (mert soha
sem ment tűzszerszám nélkül sehová), s megnézte térképét, mely e helyen vigyázatra inté, hogy jobb kéz felé forduljon. S ha itt nem lett volna annyi elővigyázattal, hogy térképét megnézze, akkor valószínűleg elvesznek a mocsárban. Mert csak kevéssé előttük, mégpedig a legszárazabb út végén egy megmérhetetlen mélységű gödör volt, telve mocsárral, szántszándékkal a zarándokok elveszejtésére készítve.
Ekkor gondoltam magamban, hogy aki zarándokútra kél, miért ne vihetne mind ily térképet magával, hogy ha útja felől bizonytalan lenne, utánanézhetne?
Továbbmentek most ez elbűvölt földön, míg egy szorosan az országút mellett levő, második lombsátorhoz értek. Ebben két ember feküdt: Vigyázatlan és Vakmerő. Ezek mindketten ennyire jöttek zarándokútjukon, de itt kifáradva az úttól leültek pihenni, s mélyen elaludtak. Midőn a zarándokok őket meglátták, megállottak s csóválták fejüket, mert tudták, hogy az alvók ugyancsak kényes helyzetben valának. Tanácskoztak tehát, hogy mit tegyenek, hogy tovább menve aludni hagyják-e őket, vagy hozzájuk menve megkísértsék őket felkölteni. Az utóbbira határozták magukat, ha ugyan lehetne, de azon elővigyázattal, hogy ügyelni fognak, nehogy maguk is a hely csábító erejének martalékul essenek.
Bementek tehát s az embereket nevükön szólíták, mert a vezető ismerte őket, de sem hangot, sem feleletet nem hallottak. A vezető most meg-
rázta őket s mindent elkövetett, hogy felébreszthesse.
Ekkor egyikük mondá: "ha pénzem megkapom, kifizetlek." A vezető fejét csóválta. "Amíg kardom kezemben tarthatom, védeni fogom magamat," mondá a másik. Efelett egyik a gyermekek közül nevetett. Krisztina kérdé: "Mit jelent ez?" "Álmukban beszéltek," mondá a vezető, "üssétek, lökdössétek, vagy bármit tegyetek is velük, mindig csak így fognak nektek felelni. Nem másként, mint az, ki felett a tenger hullámai már összecsaptak, s ő aludt, mintha a hajó árbocán ült volna, s mondá: ha felébredek, ismét meg fogom kísérelni (Péld 23,34.35). Tudjátok, ha az emberek álmukban beszélnek, mindenféle szavakat mondanak, de semmi értelem nincs azokban. Mostani szavaik éppen olyan össze nem függők, mint útra kelésük s itteni leülésük: semminemű összefüggéssel nem bír. Ilyen üdvtelen dolog, ha vigyázatlan emberek lesznek zarándokokká. Húsz közül, ha egy akad, ki nem így jár. Mert ez Ingovány az utolsó mód, melyet a zarándokok ellensége alkalmazhat, azért, amint láthatjátok, csaknem az út végére van téve, s ezáltal még könnyebben előnyt nyer felettünk. Mert – gondolja az ellenség –, mely időben óhajtanának amaz esztelenek inkább leülni, mint akkor, midőn ki vannak fáradva? s mikor lennének jobban elfáradva, mint útjuk vége felé? Azért történt tehát, mint mondottam, hogy ez elbűvölt föld Egybekelés országához oly közel fekszik, s pályájuk végén. Azért a zarándokok vigyázzanak, nehogy úgy járjanak, mint
ezek, kik, mint láthatjátok, elaludtak, s senki sem ébresztheti fel őket".
Ekkor a zarándokok reszketve óhajtották, hogy tovább menjenek, s kérték a vezetőt, hogy csiholjon tüzet, hogy hátralevő útjukat lámpa világánál tehetnék meg. Lángot gyújtott tehát, s ennek segélyével folytatták útjukat (2Pét 1,19); mert igen nagy sötétség vala.
A gyermekek azonban igen fáradtak kezdtek lenni, s ahhoz folyamodtak, ki minden zarándokot szeret, hogy nekik könnyebbé tegye útjukat. Midőn tehát kissé tovább mentek, szél kerekedett, mely a ködöt eloszlatá, s a levegő sokkal tisztább lőn. De még sokáig nem értek az elbűvölt föld végére, csak egymást s az utat is, melyen menniük kellett, jobban láthaták.
Midőn már csaknem végére értek, oly ünnepélyes hangot hallottak maguk előtt, mintha valaki, valami nagyon fontosat akart volna mondani. Tovább mentek, s íme, úgy tetszett nekik, mintha egy férfit látnának térden állva, ki kezeit és szemeit fölfelé emelé, s amint nekik látszott, a magasban valakivel komolyan beszélgetett. Közelebb jöttek, de nem érthették meg, hogy mit mondott. Halkan mentek tehát tovább, míg be nem végezé. Most felállott, s egyenest a mennyei város felé szaladni kezdett. Bátorszívű azonban utána kiáltott: "megállj, barátom, részeltess bennünket társaságodban, feltéve, hogy a mennyei Sion felé igyekszel." Az ember megállott s ők hozzá mentek. De amint Becsületes meglátta őt, mondá: "ismerem ezen embert." Ekkor így szólt Igazságért küzdő:
"nos, ki ő?" – "Körülbelül azon vidékről való, ahol én laktam, neve Álljerősen, s ő a szó szoros értelmében igazi zarándok ".
Egymáshoz jöttek, s azonnal így szólt Álljerősen az öreg Becsületeshez: "ej, Becsületes apó te vagy?" "igen" – mondá ő, "oly igazán én vagyok, mint ahogy te te vagy." "Szívemből örvendek," szólt Álljerősen, "hogy ezen úton talállak téged." "S én is éppúgy örvendek rajta," felelé a másik, "hogy téged térden állva találtalak." Ekkor Álljerősen elpirult, s mondá: "hogyan, láttál engem?" "igen" – szólott emez, "s e látványnak lelkemből örültem." "Nos, hát mit gondoltál?" szólt Álljerősen. "Hogy mit gondoltam," kiáltá az öreg, "mit gondolhattam volna egyebet, minthogy egy derék emberre akadtunk utunkban, s ezért csakhamar meg fogjuk társaságunknak nyerni." "Ha nem csalódtál, igen boldognak érzem magamat! De ha nem lennék olyan, minőnek lennem kellene, akkor egyedül kell elviselnem." "Az igaz," mondá a másik "de félelmed csak megerősít abban, hogy a zarándokok királya s lelked között jól áll a dolog, mert Ő azt mondja "jól van annak dolga, ki mindentől retteg (Péld 28,14)".
Küzdő. De testvérem, mondd csak, mi volt oka, hogy éppen térdepeltél? valami különös nyert kegyelmekért, vagy más egyébért történt?
Álljerősen. Amint tudjátok, az Ingoványon vagyunk, s amint itt mentem, gondolkoztam magamban, hogy e helyen mily veszélyes az út, mennyien találták már itt végüket, kik idáig értek.
s elveszének. A halál neme felett is gondolkoztam, mellyel e hely az embereket fenyegeti. Akik itt meghalnak, nem erős betegségben halnak meg. A halál reájuk nézve nem lesz nehéz.
Becsületes. Itt félbeszakítá az öreg Becsületes: láttad-e a lombsátorban ama két alvó embert?
Álljerősen. Természetes, természetes, hogy ott láttam Vigyázatlant és Vakmerőt, s úgy tudom, hogy mindaddig ott is fognak feküdni, míg elrothadnak (Péld 10,7). De hadd folytassam elbeszélésemet. Midőn, amint mondám, így gondolkoztam, egy csinos öltözetű, de öreg nő jött felém, elébem állott s önmagától felajánlá nekem pénzét és szeretetét. Az igazat megvallva igen fáradt s kimerült voltam, szegény vagyok mint a templom egere, s ezt hihetőleg a boszorkány is tudta. Egy-két ízben visszautasítám, de ő fel sem véve vonakodásomat, mosolygott. Ekkor haragudni kezdtem, de ezzel sem gondolt semmit. Erre újabb ajánlatokat tett nekem s mondá: ha tőle engedem magamat vezettetni, naggyá és boldoggá fog tenni. "Mert" – így szólt "én vagyok a világ uralkodónéja, s az emberek tőlem nyerik boldogságukat." Nevét kérdeztem; s ő azt mondá, hogy Szappanbuborék asszony lenne. Ez még jobban eltávolított tőle, de azért csábításaival csak folyvást követett. Ekkor térdre borultam, s felemelt kezekkel könnyek között imádkoztam ahhoz, ki megígérte, hogy segíteni fog. S éppen midőn ti oda jöttetek, a nő továbbment útján. Ekkor tovább folytattam e nagy megmenekedésért köszönetemet; mert biztosan hiszem,
semmi egyéb szándéka nem volt, minthogy utamnak tökéletesen gátat vessen.
Becsületes. Kétségtelenül ez volt szándéka. De megállj csak, amint róla hallok beszélni, úgy tetszik nekem, mintha valahol vagy láttam, vagy legalább olvastam volna felőle.
Álljerősen. Talán mindkettő megtörtént?
Becsületes. Szappanbuborék asszony! Nem egy magas, termetes nő, kissé sötét színű?
Álljerősen. Eltaláltad, egészen így néz ki.
Becsületes. Igen simán s hízelkedve beszél, s minden mondat után mosolyog az emberre.
Álljerősen. Tökéletesen így viseli magát.
Becsületes. Nemde egy nagy erszényt hord oldalán, s gyakran játszik abban kezével, s tapogatja pénzét, mintha az lenne szíve gyönyörűsége?
Álljerősen. Valóban, ha ez egész idő alatt mellettünk állt volna, sem állíthatod teljesebben elébem, s nem írhatod le jobban vonásait?
Becsületes. Akkor az, ki képét lerajzolá, jó másoló volt, s az, ki róla írt, igazat beszélt.
Bátorszívű. E nő boszorkány, s varázshatalmával ez egész tájt bűvölet alatt tartja. Aki egyszer fejét ölébe hajtá: mintha csak arra a tőkére hajtotta volna, melyre a pallos lecsap, s ki szemeivel szépségében gyönyörködött: bátran az Úr ellenségei közé számíthatod. Ez az, ki a zarándokok ellenségeit fényben és díszpompa közt mulattatja. Már sok zarándokot letérített útjáról. Ő és leányai
mindig a zarándokok körül ólálkodnak s csábos fecsegéseikkel mindig az élet gyönyöreit dicsérik, csalogatva őket. – Arcátlan, gyalázatos személy, ki mindenkivel szóba áll. A szegény zarándokokat kineveti, kigúnyolja; a gazdagoknak hízeleg s magasztalja őket. Ha olyanra akad, ki álnoksággal valahonnan pénzt tud keríteni, azt házról-házra járva dicséri; a lakomázást, vendégséget nagyon kedveli, s mindig egyik vagy másik dús asztalnál van. Némely helyen magát istennőnek adta ki, s ezért sokan imádják. Meghatározott ideje, s nyilvános helyei vannak a csalásra, s állítja és erősíti, hogy senki se tud oly javakat felmutatni, mint ő. Azt ígéri, hogy még az unokáknál is megmarad, csak tiszteljék és becsüljék. Erszényéből mint a polyvát szórja a pénzt, de csak bizonyos helyen és bizonyos személyeknek. Szereti, ha felkeresik, jót beszélnek felőle és hízelegnek neki. Soha se fárad el javaival dicsekedni, s azt szereti leginkább, ki legjobb véleménnyel van felőle. Koronákat, országokat ígér, csak tanácsát kövessék, de már számosakat hálóba juttatott, számtalanokat pedig a pokolba. –
Álljerősen. Ó, mily szerencse, hogy ellenállottam! mert vajon hová vezetett volna engem?
Bátorszívű. Hová? Isten tudja! Hanem általában szólva, bizonyosan "sok balgatag és káros. kívánságokba, melyek az embereket halálos veszedelmekbe merítik (1Tim 6,9)." Ő volt, ki Absolont atyja ellen bujtotta, s Jeroboámot ura ellen. – Ő vette rá Júdást, hogy urát és mesterét eladja, ő térítette le Démást az Istennek tetsző útról.
De ki tudná elbeszélni, hogy mennyi bajt okozott? Ő hinti el a meghasonlás magvát fejedelmek és alattvalók, szülők és gyermekek, férj és nő-, és szomszédok között, sőt magában az emberben is, test és lélek között. – Azért Álljerősen pajtás, felelj meg nevednek, s mikor már mindent megtettél: állj meg!
Ezen szavaknál a zarándokok keblében öröm és félelem váltakozott, mígnem végre ezen énekben törtek ki:
Mennyi vész tódul a zarándokra! ...
Elleni, mint a tenger homokja!
S a bűnkényszernek csábos útjait,
Megszámlálni élő nem bírja itt.
Egyik posványba süllyed, s azt hiszi,
Hogy éltét dúsan s nyugodtan viszi.
Másik, ki az örvényt elkerülte:
Beleugrik a lángoló tűzbe!