Ezután utánuk néztem, míg az eljegyzés földjére megérkeztek, hol a nap éjjel és nappal tündököl. Fáradtak lévén, itt egy kis időt pihenésre szántak. S minthogy ezen ország minden zarándoknak egyformán tulajdona volt, gyümölcskertjei pedig és szőlőhegyei a mennyei királyé: szabad volt nekik tetszésük szerint bármihez hozzá nyúlni. S így rövid idő alatt megújultak; zúgtak a harangok is, s folytonosan oly édes-bús kürthang hallatszott, hogy egész éjjel nem tudtak aludni, és mégis oly üdülteknek érezék magukat, mintha Isten tudja, mennyit nem aludtak volna. Ez alatt az utcákon, mindig ezen


170

kiáltás hangzott: "új zarándokok érkeztek a városba!" Egy másik viszonzá: "És oly sokan mentek át a vízen, és bocsáttattak ma be az aranykapukon!" Majd újra kiálták: "Éppen most érkezett a városba a Tündöklőknek egy légiója, s ebből tudhatjuk, hogy még sok zarándokok vannak útban; mert azért jönnek ezek, hogy őnékik szolgáljanak, és vigasztalják őket bajaik után." – A zarándokok fölkeltek, s ide s tova jártak, hanem mily mennyei hangok tölték most be füleiket, s mily égi látványok gyönyörködteték szemeiket! Ezen országban mit se hallottak, mit se láttak, mit se éreztek, mit se tapasztaltak, mi testüknek s lelküknek ne tetszett volna. Csak midőn a folyam vizét megízlelék – melyen át kellett menniük –, tetszett úgy nekik, mintha az az ínynek egy kissé keserű lenne; de mihelyest lenyelték, az is megédesült.

Itten egy jegyzéket szerkesztettek az eddigi zarándokok neveiről, s saját emlékezetesebb viselt dolgaikról. Beszélgettek arról is, hogy a folyam némelyeknek apályt, másoknak – kik rajta átmennek – áradatot mutat. Némelyek előtt egészen kiszárad, mások előtt partjain is túl árad.

Ezen helyen szoktak a városi gyermekek a király kertjébe menni, hogy ott kötött virágkoszorúikat a zarándokoknak szívélyesen átnyújtsák. Díszlett itt kámfor, nárdusvirág, sáfrány, kálmos, fahéjbabér, szőlőlugas, mirrha, aloé s mindennemű finom fűszerek. Ezekkel volt beillatozva a zarándokok szobája – míg itt laktak, – s testük meg-


171

kenve, előkészítésül a folyamon történő általmenetelre, ha órájuk ütni fog.

Míg ők itt pihentek a boldog órára várakozva, egyszerre kiáltás hangzik a városban, egy hírnök érkezett a mennyei városból; nagy fontosságú tudósítással a zarándok Krisztinának, Keresztyén nejének.

Keresésére indultak tehát s midőn megtalálták a házat, melyben tartózkodott, egy levelet adtak át neki, melynek tartalma ez volt: "Üdv neked, áldott nő! Vedd hírül, hogy az Úr téged hív és vár, hogy a halhatatlanság mezében tíz nap múlva orcája előtt állj!"

Amint a követ előttük ezen levelet felolvasta, ismertető jelt is adott nekik, hogy ő igazi követ, és azért küldetett, hogy őket sietésre intse. A jegy egy szeretet élesítette nyíl volt, melyet lassacskán szívébe kellett mártania, hogy fokról fokra ugyan, de oly biztosan hasson, hogy a meghatározott időre az elválás megtörténjék.

Amint Krisztina látta, hogy az idő rá nézve immár elérkezett, s hogy a társaságból ő az első, kinek át kell menni: magához hívta Bátorszívűt, vezetőjüket, s elmondta neki a dolog állását. Az azt felelé, hogy szívéből örül a tudósításon és nagyon örvendene, ha az üzenet néki szólna. – Majd tanácsát kéré ki, hogy az utazásra miként kell egyet-mást elrendezni. Az megtanítá, hogy miként, s "mi pedig, mondá – kik itt maradunk, elkísérünk téged a folyam partjáig".

Most gyermekeit hívatá, s rájuk adván,


172

mondá, hogy nagy könnyebbségére van homlokukon a jelt láthatni, és örül, hogy őket majd maga mellett láthatja és hogy ruhájukat hótisztán megőrizték. Végül szerény vagyonkáját a szegényeknek hagyván, megparancsolta fiainak és leányainak, hogy készen legyenek, ha a követ eljön értük. Ezen búcsúvétel után a vezetőtől és gyermekeitől Igazságért harcolóhoz fordult, s így szólt hozzá: "Uram, Ön mindig nemesnek és bátornak bizonyítá magát, legyen hű mindhalálig, és a mennyei királytól elveendi az életnek koronáját (Jel 2,10). – Kérem önt, vigyázzon gyermekeimre is, és ha netán valamikor gyengéknek látja, vigasztalja és bátorítsa őket. Ami leányaimat, – fiaim nejeit – illeti, ők hívek valának, s az ígéret beteljesítése a végcélnál várakozik rájuk. Álljerősennek egy gyűrűt adott.

Az öreg Becsületest is hívatá, s így szólott hozzá: "Íme, itt van ez igaz Izraelita, kiben nincsen álnokság (Ján 1,47)!" Az pedig mondá: "kívánom, hogy minél elébb megérd azon dicső napot, melyen Sion hegyére felszállasz, s örülni fogok, ha látom, hogy száraz lábakkal mégy át a folyón." S ő felele: "Történjék bár szárazon vagy nedvesen, de óhajtom az elválást; mert bárminő vihar érjen, ha oda juthatok, elég időm lesz kinyugodnom és magamat szárítgatnom.

Most bejött a jó Sántaláb is, hogy őt láthassa, kihez így szólott: "Neked az út eddig elég terhes volt; de a nyugalom annál édesebb lesz. Vigyázz és légy készen, mert a követ érted is megérkezik, mikor nem is gondolnád!"


173

Utána jött Reménytelen, leányával Félelemteljessel. Ezekhez így szólott: "Örök hálával emlékezzetek rá, hogy Kételkedés óriás kezéből megszabadultatok. Ezen kegyelemnek következménye az is, hogy épen ide értetek. Vigyázzatok, vetkezzétek le a félelmet; s bízzatok a jövőbe!

Majd Gyengelműhöz így beszélt: "Te Erénygyilkosnak bosszuló karjai közül ragadtattál ki, hogy az örökké élőnek világossága előtt járj, s a mennyei király arcában gyönyörködjél. Azért tanácslom, hogy félelmedért és kételkedésedért bűnbánattal járulj kegyelméhez, mielőtt érted küldene; nehogy – ha eljön – szégyenkezve és pirulva kelljen hibád miatt előtte állanod."

Végre eljött az elválás napja Krisztinára nézve. Az utcán nagy néptömeg hullámzott, kik elutazását látni óhajták. S íme, a folyamnak túlsó partja egészen el volt árasztva lovagokkal és díszhintókkal, kik felülről szállottak alá, hogy a város kapuihoz vezessék. Krisztina a folyamba lépett, s kísérőinek istenhozzádot intett. Utolsó szavai, melyeket hallottak – ezek voltak: "Megyek Uram, hogy nálad legyek és téged magasztaljalak."

Gyermekei s barátai visszatértek, mert a rá várakozó kíséret elrejtette Krisztinát szemeik elől. Ezzel elment, s belépett a kapun mindazon diadaljelvények közt, melyek közt előtte férje bevonult. A búcsúzás alatt gyermekei sírtak, Bátorszívű pedig Küzdővel lanton és hárfán örömhimnuszokat zengett. Végül mindenki saját lakába tért.


174

Idő folytával ismét jött hírnök a városba, s az üzenet Sántalábnak szólt. Kitudakolta hollétét, s így szólott hozzá: "Annak nevében jövök hozzád, akit te szerettél s mankón is követted. Feladatom neked megmondani, hogy ő téged asztalához vár, az estebédet vele együtt saját honában elkölteni, a Húsvét utáni napon. Azért készülj az utazásra." Erre ennek is jelt adott, hogy ő igazi követ, és így


175

szólott: "Elszakítottam az ezüst kötelet s az arany forrás elszivárgott (Préd 12,6)".

Sántaláb erre behívta zarándoktársait, és így szólott hozzájuk: "Értem küldtek, s Isten bizonyára titeket is hazátokba segít." Felkérte Küzdőt, hogy utolsó akaratát jegyezze fel. S minthogy mankóin és jó kívánságán kívül semmije se volt, amit a még életben maradtaknak hagyjon, így szólott: "Ezen mankót fiamnak hagyom, hogy nyomdokaimba lépjen, ezer forró óhajjal, hogy nálamnál jobb és derekabb legyen." Bátorszívűnek megköszönve vezérlését és barátságát, az útra készült. – Amint a folyam partjához ért, így szólott: "Most már nem lesz szükségem ezen mankókra, mert oda túl hintók és lovak várnak rám, utam folytatására. – Utolsó szava, melyet hallottak, ez volt: "Boldogul éljetek!" – Így vált el.

Ezután Gyengelműnek jött a hír, hogy ajtaja előtt megzendült a hírnök kürtje. Be is lépett hozzá, s így szólott: "Jöttem, hogy neked megmondjam: mestered magához hívat, s fénylő arcát rövid idő alatt meg fogod látni. S igazi követségem jeléül vedd ezt: "meghomályosodnak az ablakon általnézők (Préd 12,3 )."

Tehát magához hívatá Gyengelmű is barátait, s tudtukra adá a hozzá érkezett követséget és az igazolásul adott jelt. "Minthogy – folytatá – semmim sincs, amit rátok hagynék; miért tegyek végrendeletet? Ami pedig "gyenge elmémet" illeti, azt itt hagyom; mert ahová megyek, ott nincsen számára hely; ajándékul pedig még a legszegényebb


176

zarándoknak is – nem érdemes. Azért ha eltávoztam, kérlek Küzdő barátom, légy szíves azt valamely zugba elásni." Ezek után, amint az elválás órája ütött, belépett a folyamba, miként a többiek. Utolsó szavai valának: "Kitartás, hit és türelem!" S ezzel átment a túlsó oldalra.

Több nap múlva Reménytelenhez jött a hírnök, a következő hírrel: "Te reszkető, vértezzen fel királyod mellett az Úr legközelebbi napján azon tudat, hogy az örömtől fogsz reszketni, midőn minden kételyeid alól felszabadulsz." Hogy pedig – mondá a hírnök – meggyőződjél beszédem igaz voltáról, vedd ezt jelül: "A mandulafa megvirágzik, a sáska megkövéredik, és minden ő kívánsága megfogyatkozik (Préd 12,5)."

Leánya, Félelemteljes meghallván a történteket, azt mondá, hogy ő atyjával együtt akar menni. Erre Reménytelen így szólott barátaihoz: "Ti tudjátok, mint voltam én leányommal, s mily alkalmatlanok voltunk egész környezetünknek. – Nekem és leányomnak utolsó akaratunk, hogy a mi csüggetegségünk és szolgai félelmünk távoztunk után senkire át ne szálljon. Mert tudom, hogy halálom után ezek bizonyosan ajánlkozni fognak másoknak. Mert hogy őszintén megmondjam, kísértetek ezek, melyeket mi zarándokká lételünkkor magunkhoz fogadtunk, s többé nem tudtuk nyakunkról lerázni. Bizonyosan ismét kóborolni fognak, hogy valami zarándok felvegye őket. De tegyétek meg érettünk, hogy az ajtót előttük bezárjátok.

Mikor az óra ütött, mindketten a folyam part-


177

jára léptek. Reménytelen utolsó szavai valának: "Isten hírével éj, Isten hozott, nappal!" Leánya dalolva ment át a folyón, de dalát senki sem értette.

Nemsokára ismét egy hírnök érkezett a városba, ki az öreg Becsületes után tudakozódott. Belépett házába s kővetkező tartalmú sorokat adott át neki: "Az a rendelet számodra, hogy légy készen nyolc nap múlva megjelenni Urad előtt, atyjának házában." Jelül pedig vedd: "És megszűnnek minden éneklő leányok (Préd 12,4)." Összegyűjté tehát Becsületes is barátait s így szólott hozzájuk: Én meghalok, de végrendeletet nem teszek. Ami az én Becsületességemet illeti, hadd kísérjen el engemet; utódomnak szólhattok felőle. – Az elválás napján a folyam némely helyen partjain túláradt, azonban Becsületes még életében egy bizonyos Jólelkiismeretűt rendelt oda, hogy ott feltalálja őt, ami meg is történt. Az odanyújtá neki karját és átsegíté. Utolsó szava volt: "A kegyelem győz!" Így hagyá el a világot.

Majd ismét híre szárnyalt, hogy Igazságért küzdő szintén tudósítást kapott, a következő jellel: "A veder eltörik a forrásnál (Préd 12,6)." Amint megkapta, magához hívá barátait. "Elmegyek atyámhoz, – és ámbár nagy üggyel-bajjal értem idáig, most mégis legkevésbé sem sajnálom a rá fordított fáradságot. Kardomat annak adom, ki a zarándokútban utódom leend; bátorságomat és ügyességemet pedig annak, ki rá szert tehet. Sebhelyeimet magammal viszem, tanúbizonyságul, hogy a harcot azért vívtam, aki most megjutalmazóm leend."


178

A búcsúpillanat közeledtével sokan kikísérték a folyamhoz. Belelépve így kiáltott: "Hol vagyon, halál, a te diadalmad?" Majd beljebb "Hol vagyon koporsó, fullánkod? (1Kor 15,55)? – Így ment át, s tiszteletére a trombiták a túlsó oldalon mind megszólaltak, hangos riadással.

Ezután Álljerősennek jött üzenet; annak, kit a zarándokok a megbűvölt országban térdein találtak. A követ átadta neki nyilvánosan az üzenetet. Tartalma ez volt: "készítse magát egy más élethez, mert mestere nem akarja, hogy tőle továbbra is távol legyen." Álljerősen eleinte habozott. "Ne, – szólott a követ – ne kételkedj az üzenet igaz voltában; ím itt van jelszavad: "megtört a kerék a kútnál (Préd 12,6)." Ekkor tehát magához hívatá vezérüket, Bátorszívűt s így szólott hozzá: "Uram, ámbár nem volt szerencsém zarándokságom alatt sokat lenni a te társaságodban; mégis mióta ismerlek, sok szolgálatot tettél nekem. – Szabad legyen kérnem, hogy visszatértedkor (mert tudom, hogy te Urad házához visszatérsz más szent zarándokok idekísérése végett), nézz be családomhoz, s tudósítsd őket mindenről, ami velem történt és történni fog. Beszélj nekik boldogságomról s szerencsés megérkeztemről a mennyei városba. Beszélj nekik Keresztyénről és Krisztináról, hogy mint követték ő és leányai férjeiket. Említsd meg nekik boldog célhoz jutásukat is. Családom számára kevés, vagy jobban mondva semmi küldenivalóm sincs, imámon és könnyeimen kívül, ha volna még rájuk nézve valami hatásuk.


179

órája, lement a folyóhoz. Mily csend uralkodott afelett, amikor is Álljerősen feleútján túl, rövid szünet után így szólt kísérőihez:

Ezen folyam sokaknak volt rettenet, s valóban engemet is megborzasztott, ha rá gondoltam. Most egészen jól érzem magam benne, lábaim szilárdul állnak, s azon helyen nyugosznak, melyen a szövetség ládáját hordó papok lábai nyugvának, midőn Izráel a Jordánon átment. Ámbár a vizet az íny keserűnek, a gyomor hidegnek érzi; de ha arra gondolok, akihez megyek, és a kíséretre, mely rám a túlsó oldalon várakozik, szívem mint az izzó zsarátnok felmelegszik".

"Utazásom céljánál vagyok, fáradalmaim napjai véget értek. Megyek, hogy meglássam a fejet, mely tövisekkel koszorúztatott, és az arcot, mely énértem leköpdöstetett."

"Eddig csak a hallomás és hit táplált; de most oda megyek, hol a látás által fogok kielégíttetni és amellett leszek, kinek közelléte (rám nézve gondolaton és értelmen felüli gyönyör) üdv nekem és gyönyör.

"Én örömest hallottam uramról beszélni, és ahol csak a porban lábainak nyomát megpillantottam, legfőbb óhajom volt nekem is oda lépni".

"Az ő neve ír és balzsamcsepp volt szívemre, kedvesebb minden illatszernél. Hangja csengése bájosb és édesebb mindennél nekem, s tekintete után többen epedtem, mint a világtalan a nap fénye


180

után. – Szava volt éltető tápszerem és erősítő italom nyavalyás erőtlenségemben.

"Ő tartott meg és vezérelt jó útra tévelygésemből, az ő utain biztos léptekkel haladhattam".

Beszéde alatt orcája elváltozott, "az erős nem bírta magát" bensejében (Préd 12,5), s miután így szólott: "Fogadj el, mert hozzád megyek," eltűnt szemük elől.

De gyönyörű látványt nyújtott, amint az egész sík tér lovakkal és hintókkal, dalnok-lantosokkal, hárfázókkal és kürtösekkel volt elborítva, kik a zarándokokat üdvözlék megérkeztükkor, és egymás után rendben haladtak a sugárzó kapuk felé.

Ami Krisztina gyermekeit illeti, nem időztem annyit, hogy négy fiának nejeikkel és gyermekeikkel történő átmenetelét láthattam volna. De azért hallottam valakitől, hogy még életben vannak, s hogy az egyház kívánságára még egy ideig megmaradnak azon helyen, hol laknak.

Ha az lenne sorsom, hogy ezen utat még egyszer megtegyem, akkor tán azoknak, kik óhajtják, tudnék utasítást adni azokról, melyek felől most hallgatok. – És most kedves olvasó

Isten veled!