A szerző előszava.

Természetes ösztöne minden élő lénynek, hogy keresse, ami neki hasznos és kellemes, és kerülje, ami káros és kellemetlen. – Ez ösztönt az emberben jelentékenyen fokozza és nemesíti az Istentől beléoltott okos értelem, amely képessé teszi őt arra, hogy különbséget tudjon tenni vélt és igazi jó között, s egyúttal ösztönzi őt, hogy csak azt keresse és válassza, ami igazán hasznos és kellemes, egy szóval, ami igazán jó.

Ez okból már a régi bölcselők is eleitől fogva a Legfőbb Jót kutatták; azt a jót tehát, amely a Léleknek egyedűl biztosíthatja nyugodalmát és boldogságát. – Sőt gondosabb megfigyeléssel észrevesszük azt is, hogy a Legfőbb Jó kérdése nemcsak a bölcselő elméket foglalkoztatta és foglalkoztatja, hanem hogy minden ember elméje elsősorban és valóképpen abban szorgalmatos, miképp találhatná meg azt a tökéletes, bizonyos és önmagában teljesen kielégítő boldogságot, amelynek birtokában még más után is áhítozni soha eszébe sem juthatna.

Sajnos azonban észrevesszük azt is, hogy e boldogságot úgyszólván mindenki künn a világ-

ban, e világ dolgaiban keresi. Vagyon és jólét, gazdagság és élvezet, dicsőség és méltóság, művészet és tudomány – és más egyéb világi gyönyörűség: íme a képzelt javak, amelyekbe boldogságunkat helyheztetjük.

Ábránd, hiú álom az egész. Kielégíthet tán ideig-óráig, de a lélek számára, miként azt a legbölcsebb elme, Salamon király is igazolja: gyötrelem az csak és hiábavalóság (Préd. 2,18). Mert nincsen a léleknek semmi másban igaz nyugodalma és békessége, hanem csak az egyben, amire maga bölcs Salamon is, miután ama földi hiúságokat mind végigkóstolta s belőlük kiábrándult volna, eljutott: ti. elfordulni a világtól s egyedül Istenhez folyamodni, őt félni és az ő parancsolatit megtartani (Préd. 12,15). Ez a veleje minden bölcsességnek. – Ezt a bölcsességet tanulta megismerni és magasztalja a zsoltáréneklő király is, mondván: boldog ember az, aki elméjéből kivetve a világot, Istennel lakozik az ő szívében. (73. Zsoltár.)

Áldom az Istent, hogy nekem is megnyitotta szemeimet és megengedte, hogy e világnak minden csalárdságát és hiábavalóságát megismerhettem egyben megtanulhattam, hol keressem lelkemnek igaz békességét, boldogságát és bátorságát [biztonságát]. – És hogy ezt mind magamnak minél mélyebben elmémbe véssem, mind embertársaimnak megmutassam: megírtam e Világ Útvesztőjében való bujdosásom könyvét, feltárva híven mindazt, amit ott láttam és megéltem, nemkülönben azt is, a-

miben a sok csalódás és kiábrándulás után szabadulást és vigasztalást leltem. – Avval, hogy leírásom tetszést arat-e, avagy nem: nem törődöm. – Csak azt engedje meg a jó Isten, hogy kivezető fonálként szolgáljon sokaknak, akik – mint magam – e világ útvesztőjében eltévelyedtek s abból kiszabadulni szeretnének.

A ki könyvemet figyelemmel olvassa, meg fogja érteni azt ís, hogy noha mese-formája van is, mégsem mese az, amit benne elmondok: hanem hogy az élet valóigaz állapotját rajzolom meg, mihez az anyagot első sorban is a saját élettapasztalatomból merítettem. Akik ismernek, ráismernek az illető helyekre.

Az én vezetőim is, mint minden e világban bujdosó embernél, ketten voltak. – Egyik a Tudvágy, vagyis a fékezhetetlen ösztön mindeneknek meglátására és felkutatására. – A másik a Megszokás, vagyis a hiú látszat amely e világ csalárdságát az igazság hitető színében tünteti fel. Aki őket okos megfontolással és éber körültekintéssel követi, meg fogja látni emberi nemünk tévelygéseit; különben biztos lehet, hogy orrán, anélkül, hogy sejtené, hamis szemüveget visel, a közönséges látszat és vélekedés szemüvegét, amely mindent visszájáról mutat.

Ami mostmár az Istennek szentelt szívek állapotját nézi, azt eszményi tökéletességében rajzoltam meg. – Ily szívek a valóságban aligha találhatók: ámde mindenkinek kötelessége ez eszmény felé törekedni, és én bízom

Istenben, hogy akadnak olyan pallérozott nemes lelkek is, akik nekünk e tekintetben példányképül szolgálhatnak.

És most béke veled, keresztyén olvasó! Istennek szent lelke mutassa meg neked, feljebb mintsem én tehetem, e világnak minden hiábavalóságát, másrészt meg az örömet, vigasztalást és dicsőséget is, amelyek az elválasztott és Istennel eggyé forrott lelkeknek örökségét képezik. Úgy legyen. ‚

Írtam az Úrnak 1623-ik évében.

Komenius Ámos János.      

I. FEJEZET.

Amelyben megismerkedünk hősünk e világ útvesztőjében való bujdosásának indító okával s két vezetőjével:. Mindenlátóval és Hitetővel.

Múlnak az évek, s az ember idővel megtanul ésszerűen gondolkozni, jót és és rosszat egymástól megkülönböztetni. – Amikor magam is e kort elértem, s látva az elémbe nyíló különféle életpályákat és hivatalokat, amelyekben az emberek foglalatosak, magam is ott álltam a nagy kérdés előtt: nos hát most hová, merre? – bizony igen gondolkozóba estem, s akárhogy is törtem árva fejemet, csak nem tudtam semmiképp megállapopodásra jutni.

Az az egy bizonyos volt előttem, hogy választandó életpályámnak olyannak kell lennie, hogy minél kevesebb gonddal és nyugtalansággal, de annál több örömmel és gyönyörűséggel járjon. Csakhogy éppen az volt a kérdés, hogy melyik is hát ez a gyönyörűséges és bátorságos hivatás. Másoktól tanácsot kérni nem mertem, félve, hogy ki-ki majd a maga dolgát fogja előttem feldicsérni. Magamtól meg nem mertem semmihez sem fogni, nehogy elhamarkodjam a dolgot és rosszul válasszak.

Igaz ugyan, hogy olykor-olykor tettem egy kis próbát itt is, ott is: ámde kísérleteim mind dugába dőltek, mert bármibe fogtam, mindjárt nehézségekre bukkantam, amelyek elvették a kedvemet, s reményeimből is mihamar kiábrándítottak.

Ilyenkor aztán állhatatlanságom érzete gyötrelemmel töltötte el a szívemet: rettegtem a szégyentől, hogy majd még gyámoltalannak és ingadozónak fognak tartani.

Végtére is hosszas gyötrődés és vergődés után abban állapodtam meg, hogy bejárom az egész világot, s mielőtt véglegesen döntenék jövő életsorsom dolgában, előbb minden életpályát, rendet és hivatást alaposan megvizsgálok.

Ez elhatározásom aztán nyugodalmat is hozott zaklatott lelkemnek.

Megindultam tehát, azaz hogy álltam tanakodva, tépelődve, hogy merre induljak.

Egyszerre csak, honnan, honnan nem, máig sem tudom, elém toppan egy élénk tekintetű, szapora járású, még szaporább beszédű alak, maga az elevenség és mozgékonyság.

– Honnan, hová? – kérdi tőlem.

– Otthonról – válaszolék őszintén, s megyek világlátni.

– No ez derék. De hát van-e vezetőd? kérdi jóakarólag.

– Senki, csak a jó Isten és a magam két ép szeme, s hiszem, hogy egyik sem csal meg.

Megcsóválta a fejét s különös hangon mondá:

– Nos hát akkor valóban szánalmas sors vár reád. – Majd kis szünet után azt kérdezte:

– Hallottál-e valamit a krétai labirintusról?

– Ó, igen – felelém.

– Hát akkor tudod, hogy ez a világ csodája egy nagy-nagy épület volt, sok-sok rekeszekből, szobákból és tekervényes utakból fortélyosan úgy megépítve, hogy aki abba vezető nélkül belément, akár örökké ott tévelyeghetett és botorkálhatott volna, és soha de soha ki nem akadt volna belőle.

– Hanem az a krétai labirintus csak tréfa ám szemben e világ útvesztőjével. Azért nem is javallom, hogy magad, vezető nélkül bocsátkozzál beléje.

Elkomorodtam. Hiszen ha volna valakim; de hát honnan szerezzek én magamnak ily vezetőt!.

Mire ő megnyugtatólag szólt:

– Ne csüggedj, itt vagyok én. Az én hivatásom, hogy azokat, akik e világban körül akarnak tekinteni, mindenfelé elvezessem és nekik mindent megmutassak. Ez okon kerültem elődbe is.

Kérdésemre aztán be is mutatta magát:

– Az én nevem Mindenlátó. Foglalkozásom, hogy bejárom e világot s ennek minden zegezugába bekandikálva, kitudakozom az emberek beszédeit és cselekedeteit. – Meglátom, ami nyilvánvaló; kifirtatom, ami titokzatos. Egyszóval nélkülem nem történhetik meg semmi: az én kötelességem mindent szemmel kísérni. Azért ha engem követsz, elvezetlek sok-sok helyre, ahová magad ugyan soha sem jutnál el.

Örömömben, hogy ily megbízható útitársra akadtam, kértem őt, hogy ne sajnálja tőlem sem a fáradságot, s vezessen engem is. – Mire ő készséggel megfogta a kezemet: – Jerünk.

Megindultunk hát s elsőben is én törém meg a csendet. – Felette jó kedvre hangolt, hogy megismerhetem e világ folyását, s ezért nem volt az udvariasság csupán, amidőn vezetőmnek készséges ajánlkozásáért köszönetemet fejeztem ki. Különösen jól esett tudnom, hogy immár megpróbálhatok mindent, s közvetlen tapasztalásból győződhetem meg arról, amihez az ember bátorsággal ragaszkodhatik.

– Barátom – válaszolt vezetőm – ha te avval a szándékkal indulsz utnak, hogy mindent megítélj s ne vedd a világot úgy, amint van: nem tudom, vajon ami királynénk őfelsége meg lesz-e majd veled elégedve.

– Hát kicsoda a ti királynétok? – kérdém álmélkodva.

– Bölcsesség ő felsége – felelte ő – aki e világ folyását igazgatja egyik végétől a másikig. Bárha vannak olyan salamonkodó kotnyelesek – tevé hozzá nem minden gúny nélkül – akik őt Hiábavalóságnak csúfolják. Azért is hát előre figyelmeztetlek, hogy te ne salamonkodjál, hanem tarts mértéket, nehogy magad is, magam is bajba jussunk.

Még be sem végzé szavait, amidőn valaki, hirtelen azt sem tudtam, hogy férfi-e, asszony-e

(mert alakja mélyen el volt burkolva s körötte mintha köd terjedezett volna) mellettünk terem, s Mindenlátót utunk célja felől kérdezi.

– És te nálam nélkül mernél útra kelni? – szólt aztán Mindenlátóhoz, hogy a kívánt választ megkapta. Avagy nem tudod-e, hogy a te dolgod emberedet mindenüvé elvezetni, az enyém pedig neki mindent megmagyarázni? Mert úgy rendelte azt őfelsége a királyné, hogy bárki lépjen is az ő országába, ne a maga tetszése szerint ítélje meg azt, amit hall és lát, hanem hogy megmondódjék őneki, mely dolog micsodás és mire való: ő meg ne bölcselkedjék, hanem vegyen mindent úgy, amint van.

E szavaira Mindenlátó felszólította az ismeretlent, hogy tartson ő is velünk. Mit ez minden vonakodás nélkül teljesített.

Természetesen kíváncsi voltam megtudni új útitársam nevét is, mire ő így mutatta be magát:

– Bölcsességnek, a világ királynéja ő felségének tolmácsa vagyok, akinek az a hivatalom, hogy megtanítsak mindenkit arra, miként lásson és fogjon fel minden dolgot e világban. – Én vagyok az, aki mindenkit, legyen az öreg vagy ifjú, tudós vagy tudatlan, előkelő vagy alacsony sorsú, az igazi tudásra kioktatok. Nélkülem még a fejedelmek és hatalmasságok is unalomban s szomorúságban töltenék életüket.

Újabb ismeretségemnek nem is mondhatom, mennyire megörültem. Hiszen magam is éppen azt keresem, ami igazában okos, szép és jó, s azt

akarom elkerülni, ami unalmas és szomorú. Azért őszinte jókedvvel üdvözöltem őt is, kifejezve abbeli reményemet, hogy vezetőim segélyével célomat immáron nem lesz nehéz elérnem.

– Afelől ne is kételkedjél – biztatott ő – a mi országunkban úgy van minden elrendezve, hogy itt boldog és elégedett lehet mindenki, aki reánk hallgat. Majd sorra meglátsz mindent – s aztán választhatsz tetszésed szerint.

– És ha nevedet szabad kérdenem? – szólék némi elfogultsággal.

– Szívesen. Az én nevem Hitető.

II. FEJEZET.

A kantár és a pápaszem. – Kilátás a magasból.

Megvallom, dacára útitársaim felett érzett örömömnek, nem kevésbé meg is ütköztem a nevükön.

– No te ugyan szép társaságba keveredtél – tűnődtem magamban. – Az egyiknek neve Mindenlátó, a másiké Hitető. – A királynéjuké pedig, amint véletlenül kiböffentették, Hiábavalóság. Vajon mi lesz majd e mulatságnak a vége?

Tépelődve, lecsüggesztett fővel lépegettem nyomukban.

Benső tusakodásomat mindjárt észrevette Mindenlátó s rámszólt:

– Nos, te állhatatlan lélek, talán már megbántad feltételedet? Megállj csak, majd jössz te velünk mindjárt készséggel!

Evvel hirtelen kantárt vetett a fejemre, hogy nyomban a zabolát is a szájamon éreztem.

Annak a kantárnak a gyeplője pedig a vakmerőség szíjából volt kihasítva, zabolája meg a konokság vasából kovácsolva. – Amiből aztán hamar meggyőződhettem, hogy ezentúl nem szabad elhatározásból végzem majd utamat, hanem az olthatatlan tudvágy vakmerősége által vezettetve, konok elszántsággal, minden irányban.

Ugyanakkor Hitető meg pápaszemet nyomott az orromba, amelyen át mostantól kezdve a világot néznem kellett. És valóban csodálatos egy pápaszem volt az. Amint rajta átpillantottam, mindjárt mindent egészen másnak láttam. A közellévőt távolinak, a kicsit nagynak, a rútat szépnek, a feketét fehérnek és megfordítva. Beláttam most már azt is, hogy ez a vezetőm nem hiába viseli a Hitető nevet, mikor az emberek orrára ilyen furcsa szemüveget illeszt.

Ez a pápaszem pedig, miként ugyancsak mihamar megértettem, készült a vélekedés üvegéből, foglalatja pedig az előítélet szarujából.

Különös szerencsémre Hitető a pápaszemet sietségében görbén nyomta az orromba, úgy, hogy óvatosan átkukkanthattam mögüle. Így abba a szerencsés helyzetbe jutottam, hogy megláthattam a világot a maga való mivoltában is. Mondhatom, e tudat nem kis megnyugvásomra szolgált.

– Szájamba ugyan zablát vetettetek – mondék magamban csöndes önelégültséggel, – szemeimet hamis üvegetekkel megtévesztettétek; de értelmemet, ha Isten is úgy akarja, el nem vakítjátok. Megyek hát s meglátom, miért nem akarja Hiábavalóság őfelsége, hogy országán ki-ki a maga természetes szemeivel nézhessen végig.

Tűnődéseimből Mindenlátó hangja zavart ki.

Szédületes magaslaton állottunk, mintegy a felhők között. (Most se tudom, hogyan kerültünk oda). Lábaink alatt, lenn a mélyben egy fényes és hatalmas város, amelynek szélei a messze távol ködébe tűntek el. Hatalmas kerítés s ezentúl egy feneketlen széles árok vette körül, magában a városban felülről lesugárzó világosság: a falakon túl, a kerítésen kívül s az árok fölött emésztő sötétség.

Közelebbről szemügyre véve a távlatképet, észrevettem, hogy maga a város számtalan utcákból; épületekből és palotákból áll, amelyek között hangyabolyként nyüzsgött-mozgott a sok-sok ember. Kelet felé egy hatalmas kapu, amelyből egy keskeny utca egy másik kapuhoz vezetett, mely azonban nyílásával már nyugat felé nézett. – E kapunál aztán a város hat főútra oszlott, amelyek mind keletről nyugat felé irányultak. A város közepén egy ormótlan tágas tér s ennek a hátterében egy hatalmas fellegvár.

– Íme előtted a szép világ – szólott hozzám Mindenlátó. – Ide hoztunk, hogy első sorban is tekintsd át egészében s legalább némi fogalmad

legyen róla. – Aztán tovább mutogatott s folytatta:

– Ama kapu amott napkelet felől az Élet kapuja; ama második, nyugat felé néző, az Elhivatás kapuja. Innen indul ki-ki arra felé, amerre sorsa rendeli. – A keletről nyugat felé haladó hat főút a különféle életpályák, rendek és hivatások, amelyek az emberekre várnak. – Íme mindjárt ott dél felé a Házirend, mellette a Munkások, – tovább a piac felé a Tudósok rendje, azután az Egyházi rendek, majd a Felsőség, és végül a Harcosok rendei. Hát nem felséges berendezés ez!? Amaz elsőben a világrajövetel és a nevelés; – a másodikban a megélhetés eszközeiről való gondoskodás, – a harmadikban a tanítás és művelődés; – a negyedikben a lelkek gondozása; – az ötödikben az igazságszolgáltatás; – a hatodikban a védelem. – Mindenek egymásnak és mindenben egymásért. Ama fényes fellegvár ott az utak végeztével a Szerencse vára, ahol a sors különös kegyeltjei laknak gazdagságban, gyönyörűségben és dicsőségben. Az az ormótlan nagy tér előtte közös versenytere azoknak, akik amaz utakról a vár felé törekesznek. Magának a fellegvárnak kellő közepén pedig ott emelkedik ki ragyogó pompájában Bölcsességnek, e világ királynéja ő felségének a rezidenciája.

Mondhatom, e szép elrendezés, így madártávolatból, nekem módfelett tetszett, s hálát adtam Istennek, hogy mindezt így intézte. Csak az tűnt fel, hogy az utak sok helyütt meg-megszakadoz-

tak s egymásba kuszálódtak, ami – úgy véle kedtem – könnyen zavart és eltévelyedést okozhat. Ehhez járult még, hogy az egész város mint egy körhinta forgott lábaim alatt, úgyhogy az örvényszerű látványba szinte beleszédültem; amellett minden, még a legkisebb dolog is, úgy lótott-futott, dübörgött, zakatolt, zúgott és hemzsegett – hogy igazán lélekzsibbasztó volt azt szemlélni.

Hitető sem maradt el dicsérő magyarázatával.

– Ládd-e, mily gyönyörűséges egy világ ez, már csak így a messzi magasból is. Hátha még majd közelebbről is megtekintheted, s minden zegezugával megismerkedhetel szemtől szembe!

– Valóban – válaszolék – elbűvölő egy kép. Vajha ilyennek bizonyulna közelről is!

– Azon ne aggódjál, kedvesem. Bizonnyal még szebb lesz az. Csak bizalom és most – előre!

– Megállj! – vágott közbe Mindenlátó – előbb hadd mutassam meg neki azt a helyet, ahová már nem lesz többé visszatérésünk.

– Tekints csak hátra, napkelet felé – folytatta most hozzám fordulva – látod-e azt a ködlő tömeget, amely abból a homályos kapualjból előrajzik? Emberek azok, akik most jöttek a világra, nem tudva, honnan, hogyan és mi végre. – Most még csak nyávogni, sírni tudnak, és életük egyébként teljesen öntudatlan: ezért az a sötétség köröttük. – De ha azon a keskeny uton, amely az Élet kapujától megindulva arra nyugat felé vezet, valahogy átvergődnek, közben majd meg-

világosodik nekiek is, mígnem az Elhivatás kapuját elérik. – Most pedig menjünk, s lássuk, hogyan-miképp folynak odalenn a dolgok – e kapun túl.

III. FEJEZET.

Végzet és sors. – "Speculare." – Az álarc, a faláb és a tükör. – Élet és halál.

Sötét, kanyargós lépcsőzeten lebocsátkozva, végül eljutottunk ama keleti kapuhoz. Nyílását telve találtuk gyermekemberekkel. – Jobbról a kapubálvány alatt egy rideg tekintetű aggastyán, előtte öblös ércedény.

És láttam, hogy a gyermeknépség miként rajzik ki az élet kapuján s törekszik hanyatt-homlok az aggastyán elé, hogy ennek ércfazekába nyúlva, onnan egy-egy cédulát húzzon ki, amelyre valami fel volt írva.

Aztán láttam azt is, amint elolvasva kihúzott céduláját, némelyik nagy örömkiáltással szaladt valamelyik út felé, míg a másik szomorúan támolygott tovább, más irányban.

Ez a dolog engem nagyon meglepett, azért meg nem állhattam hogy egyiknek-másiknak a cédulájába ne pillantsak, megtudandó, vajon mi lehet az, ami egyiknek oly nagy örömet, a másiknak pedig oly nagy szomorúságot okoz.

Egy-egy szó volt csak mindegyiken. "Uralkodjál." "Szolgálj." "Parancsolj." "Engedelmes-

kedjél." "Írj." "Szánts." "Taníts." "Kapálj." "Ítélj." "Harcolj..." És így tovább. Mindenlátó sietett is a dolgot megmagyarázni.

– Amint látod – szólt – e cédulákra kinek-kinek jövő elhivatása és állapota van felírva. – Az a rideg arcú aggastyán ott, azokkal a szoborhideg, kérlelhetlen vonásokkal – a Végzet. Tőle függ, ez életben kire mi sors várakozik.

Most Hitető biztatni kezdett, hogy nyúljak magam is az ércedénybe. Ám ezellen én tiltakoztam, kijelentve, hogy mindeneknek előzetes megvizsgálására indulván, magamat semmi irányban le nem köthetem s a vak szerencsére nem bízhatom. De ők erre azt felelték, hogy itt kiváltságra senkinek joga nincs, hanemha egyedül Végzet intéző úr ő kegyelmességének beleegyezésével.

Ő elébe járultam hát s előadtam néki alázatos kérésemet: engedje meg, hogy előbb mindeneket megvizsgálhassak s csak aztán ejthessem meg választásomat.

– Fiam – válaszolt kimérten az agg – jól látod, hogy mások ily kéréssel nem terhelnek, hanem ki-ki belenyugszik abba, ami osztályrészeül jutott. – Hanem hát ám jó, legyen meg óhajtásod.

Ezzel egy üres cédulát vett elő s arra valamit firkantva, átadta nekem.

A cédulán az egyetlen szó volt: "Speculare." Ami annyit tesz, hogy "vizsgálódjál."

S egy kézintéssel útnak eresztett.

– Mivel tehát csakugyan mindent tőrül hegyre

meg akarsz vizsgálni – szólt most hozzám Mindenlátó – hát jöjj, menjünk legelőbb is a piacra.

Óriási szabad térre, töméntelen sokaságba vezetett amely sűrű volt, mint a köd, és nyüzsgött, mint egy méhkas. – Volt ott nép a világ minden vidékéről, kor, nem, rang, nyelv és fajkülönbség nélkül. Öltözetük is vajmi különféle volt, a legfényesebb és legdrágább ruházattól kezdve le a mezítelenségig. Mozdulataik is a legkülönfélébbek, szinte nevetségesen bohókások, különösen amikor egymást üdvözölték. – Ez a hátát görbeszti, amaz a térdeit hajtogatja; egyik lábaival serényen kaparja a földet, a másik meg társának a kezét nyalogatja. Egész mulatság volt nézni őket.

– Íme a dicső emberi faj – mond Hitető, – a kiválasztott, a lelkes, a halhatatlan nemzetség. Fellépésük különféleségéből magából kitűnik már istenképűségük, s benne, mint tükörben szemlélheted nemed nagy méltóságát.

Vezetőm dicsérő szavai által, melyeknek gúnyos élét akkor még nem fogtam fel, felbátorítva, közelebbről szemügyre vettem embereimet, de nyomban egy kellemetlen tapasztalatot kellett szereznem. Észrevettem ugyanis, hogy mindegyik álarcot viselt, amelyet csak akkor vett le ábrázatáról, ha magában maradt. – Különös felfedezésemet siettem közölni vezetőimmel, megkérdezvén, hogy voltaképpen mire jó az az álarc?

– Édes fiam, – magyarázta a dolgot Hitető – nem más okból van az, mint okos előrevigyá-

zásból, hogy senki magát mások előtt igaz valója szerint le ne leplezze. – Önmaga szemében ki-ki lehet olyan, amilyen; de idegenek előtt magát kendőzni s jó színben feltüntetni: ildom és bölcsesség.

Hát ez az én különös felfedezésemnél még különösebb magyarázat meg csak arra volt jó, hogy felcsigázza kíváncsiságomat: megismerni mindenkit a maga saját ábrázata szerint. – Hanem ekkor meg arra a meggyőződésre jutottam, hogy valamennyinek nemcsak az arca, hanem egyéb teste is álcázva, kendőzve van. – Való állapota szerint megannyian tele mindenféle kiütésekkel, daganatokkal, kelésekkel, bélpoklos mirigyekkel. – Egyiknek disznószája, másiknak ebfogai, a harmadiknak ökörszarvai, a negyediknek szamárfülei, az ötödiknek rókaszemei, a hatodiknak farkaskörmei. Amaz ott a nyakát magasra nyújtja, mint a páva; ez meg itt összevonva szemöldeit felborzolja üstökét, akárcsak a búbosbanka a maga bóbitáját. Ámde arcuk szerint legtöbben leginkább a majomhoz hasonlítottak. – Ki sem mondhatom, hogy e látvány mennyire megundorított, sőt elrémített. Fájdalommal sóhajtottam fel: hisz ez iszonyú!

– Nono – utasít rendre Hitető –, csak ne ijedezz. – Nem szörnyekkel, de emberekkel van dolgod. Csak nézd meg őket jól a pápaszemeddel.

Úgy látszik, hogy a köröttünk járókelők meghallották beszélgetésünket, mert egyszerre csak zúgolódni kezdtek, s már-már nekem támad-

tak. – Így hát jókor megértvén, hogy hasztalan itt minden bölcselkedés, elhatároztam, hogy ezentúl megjegyzéseimet magamnak tartom meg. Különben attól is tartanom kellett, hogy esetleg Hitető észreveszi csalafintaságomat s majd mélyebben találja orromba nyomni a pápaszemet.

Hanem úgy magára nézve a dolgot, valóban mulatság volt látni, hogy mily ügyesen tudtak az én embereim álarcaikkal bánni; mint kapták azt fel hirtelen s mily gyorsan változtatták meg alattomban, a körülmények szerint. Kezdtem megérteni, hogy csakugyan ilyen a világ folyása. Hanem persze hallgattam, mint a hal.

Tétlenséggel sem vádolhattam őket, bár viszont meg kell jegyeznem, hogy egész munkájuk apró-cseprő haszontalanságokból, gyermekes bajoskodásból állott. Fáradozásuk azért hiábavaló volt. Egyik szemetet gyűjtött, a másik a földet túrta, a harmadik követ görgetett, a negyedik meg holmi csigákon terhet vontatott fel-alá. Mások ismét csengettyűkkel, üres hólyagokkal, tükrökkel s egyéb hasonló dibdáb dolgokkal pepecseltek. Voltak, akik a maguk árnyékát méregették, kergették és fogdosták. – És valamennyi oly komoly képet vágott hozzá, s oly erőkifejtéssel dolgozott, hogy némelyik meg is szakadt bele. Voltak, akiknek egész munkájuk abból állott, hogy a többit vigyázták s velük állandóan pereltek.

Meg nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem vezetőimet, vajon azért van-e csak az ember e világon, hogy isteni tehetségeit ilyen alantas

és méltatlan dolgokra pazarolja. Mire Hitető rendreutasítólag szólt:

– Már miért volna e foglalkozás hozzájuk méltatlan? Avagy nem abban nyilatkozik-e meg éppen az ő elméjük csodás volta, hogy egyik ezt cselekszi, a másik meg amazt, mindegyik tehát mást és mást, de valamennyien együtt egymást mintegy kiegészítve, az egy közösség szolgálatában? Azért hát ne salamonkodjál felettébb, hiszen még nincsenek az égben, de a földön: illik azért földi dolgokkal is foglalkozniok. – Láthatod egyébként, mily ékesen és szép rendben folyik itt minden.

Ámde jobban szemügyre véve a dolgot, bizony csak rendetlenséget és zavart láttam én mindenfelé.

Szanaszét, félbehagyott vagy elrontott művek. Lépten-nyomon egyik a másik dolgába ártja magát s üstökbe kapnak, hogy kifáradva megbékülvén újból összemarakodjanak. Majd meg egész csapatostul esnek valamely munkának, hogy aztán egyik a másik után megszökjék tőle. Még ahol felügyelet alatt folyt is a dolog, ott sem volt jobb állapot. A munkások felügyelőikkel szemben engedetlenek, makacsok és alattomosak voltak, sokszor fel is lázadtak ellenük, s botjaikat hátukon törték össze. No – mondok – ha ugyan ez is rendnek mondható!

Megfigyeltem azt is, hogy az egész nagy piac tele volt, éppúgy, mint odább az utak is, vermekkel, árkokkal, kövekkel és gerendákkal, amelyek a járást-kelést felette bizonytalanná

tették. – Hanem azért senki azokat az útból el nem távolította volna: rohant vakon valamennyi, s bizony sokan felbotlottak, sokan összetörték és megvérezték magukat, hogy láttukra a szívem igazán elszorult. – Ám azért csak nem távolították el azokat az akadályokat; ellenkezőleg nagyot nevettek rajta, ha valaki jó nagyot vágódott s alaposan megsértette magát.

Nem találván senkit, aki embertársát óvta, figyelmeztette volna, elhatároztam, hogy magam vállalkozom e feladatra, s igaz részvétből többet óvva figyelmeztettem, ha valami veremnek vagy gerendának tartott. Hanem bizony csak goromba szidalmat arattam véle, és éppen csak hogy ép bőrrel menekülhettem dühük elől.

Hagytam hát magukra s láttam, hogy aki felbotlott és megsebesült, feltápászkodván, előbbi gondatlanságával támolygott odább, míg végül valahol kidűlt s az árokban maradt. – Különösen az lepett meg, hogy míg a maguk okozta sérülést rendszerint fel sem vették: ha más valaki csak ujjal érintette őket, nyomban megannyi talpra legénnyé lett s kész volt a haddelhadd.

Tapasztaltam azt is, hogy azt, ami új és változatos, mindnyájan felette kedvelték, amiért is ruházatukat, lakásukat, sőt nyelvüket is folyton változtatták. Sokan egyebet sem csináltak, mint folyton más és más ruhába öltözködtek. – Mások újabb és újabb épületeket terveztek, lerontván a régibbeket. Általában minden ügyükben-bajukban a legnagyobb állhatatlanságot árulták el. De nem

volt eset olyan, hogy ha valaki valamit szólt, cselekedett, épített: azt mások ki ne nevették, le ne szólták, meg ne rostálták, széjjel ne szedték volna. Amit az egyik nagy örömmel felépített, azt a másik hasonló buzgalommal sietett lerontani: ugyannyira, hogy nem is láttam, hogy amidőn valaki valamit alkotott, azt mások megdönteni ne igyekeztek volna. Sőt voltak olyanok is, akik nem is vártak másokra, hanem maguk bontottak magok után: úgy, hogy én nem tudtam e fonák tétovázáson és állhatatlanságon eléggé csodálkozni.

Különösen két bolondságokat tapasztaltam, amelyekről nem lehet hallgatnom. – Némelyek ugyanis magas falábakat alkalmaztak talpuk alá, hogy így kiemelkedve a tömegből, ezt felülről lenézhessék. Hanem persze minél magasabb falábat használtak, csak annál könnyebben buktak fel. Annyival is inkább, mert – miként ezt is gyakorta volt módon láthatni – sokan alattomban gáncsot vetettek eléjük. – Mások viszont folyton tükröt hordoztak magukkal, amelybe folyton beletekintgettek, még olyankor is, amidőn másokkal beszéltek, vagy egyéb munkában voltak foglalatosak. Ls hogy illegtek-billegtek, amint magukat e tükörben nézegették, hol elölről, hol oldalvást, hol hátulról, miközben arcukról látszott, mily nagy gyönyörűségüket találják arcukban, termetükben, cipőikben, lábaikban stb! Ezek nagyon elégedettek lehettek – önmagukkal.

Végezetül megpillantottam a Halált, aki ott járt-kelt mindenütt közöttük, kezeiben

kaszával, íjjal és nyilakkal s folyton kiabálva: "Ember, gondolj végedre!"

De bizony az ő kiáltására nem igen hederített senki, hanem futott ki-ki a maga bolondsága után.

Ő pedig, minthogy nem fogadták szavát, nyilait csak úgy szórta mindenfelé, megsebesítve vagy megölve, kit hogyan talált, ifjat és öreget, gazdagot és szegényt, tudóst és tudatlant egyaránt. A megsebzettek hörögtek, jajgattak, nyögtek és ordítoztak, hogy kín és szörnyűség volt azt hallgatni. – Egyesek e hangokra megszaladtak, mások lehajoltak a sebesültekhez, s akin észrevették, hogy már nem is vonaglik, megragadták fején-lábán, kivitték a város falán kívül, s ott a feneketlen sötét árokba dobták. Akkor ismét visszatértek s ettek-ittak tovább kényük-kedvük szerint, nem törődve semmivel, még a Halállal sem, aki pedig lépten-nyomon ott dörzsölődzött a ruhájukhoz.

Láttam, hogy a megsebesültek között ott sürögtek-forogtak egyesek, holmi kenőcsökkel, tapaszokkal, porokkal és italokkal, jó pénzért árulva portékáikat a betegeknek. Ezek persze mohón vettek mindent, s birokra keltek a Halállal. De ő evvel mit sem gondolt, csak szórta nyilait szakadatlanal közéjük, és sorjába döntögette le magukat a kedves gyógyszerárusokat is.

Hát ez nekem felette keserves látvány volt: hogy a halhatatlanságra teremtett ember ily tehetetlenül, ily nyomorultan és reménytelenül pusztuljon el és ily különb-különbféle halállal! És hogy

e gyászos sors rendszerint akkor éri az embert, a midőn leginkább szeretne és tudna élni, barátai körében, szerzett vagyona élvezetében. Szívesen figyelmeztettem volna legalább ezeket, hogy kerüljék a Halál nyilait, s óvatosabbak és vigyázóbbak legyenek: ámde amikor magának a Halálnak kiáltó szava sem fogott rajtuk, ugyan mit használt volna akkor az én gyenge intésem? Tehetetlenül sóhajtottam fel: Szánj meg minket, Úr Isten, hogy ne legyünk tovább is vakok, szerencsétlenségünkre!

Sóhajtásomra Hitető mosolyogva jegyezte meg:

– Ugyan, ugyan, hát nem a legbolondabb bolondság volna-e a halállal tépelődni? Kivált, amikor mindenki tisztában van avval, hogy azt ki nem kerülheti! Sokkal okosabb azért, nem törődni véle, hanem dolgaink után látni. – Ha majd eljön, úgyis itt lesz; akkor majd aztán leszámolunk vele egy szempillantásban. Avagy tán mert egyik-másik meghalt, a többi most már vígságot ne ismerjen? Meghal egy, születik helyette más kettő. Punctum.

Amire én csak annyit jegyeztem meg, hogy ha csak ebben áll a bölcsesség, úgy én ahhoz csakugyan nem értek. – És elhallgattam.

De nem hallgathatom el, hogy még mielőtt a piacot elhagytuk volna, eszembe jutott a kérdés, vajon honnan is szerzi voltaképpen a Halál azt a sok nyilat, amelyekkel folyton a tömegbe lövöldöz. Mert hogy soha sem fogy ki a készlete. Odatekintek, hát íme világosan látom, hogy bizony neki puzdrája nincsen is, csak tegze, a nyila-

kat pedig az emberektől szedi, mindenkitől azt, amellyel őt meg akarja ölni. Azt is láttam, hogy e nyilakat az emberek maguk készítették, sőt némelyek még magok is vitték a Halál elébe, úgyhogy ha ez csak azokat a nyilakat akarta is kilövöldözni, amelyeket így keze ügyébe szolgáltattak, ugyan derekes munkát kell vala végeznie. – Ekkor győződtem meg arról, hogy mily igaz a régi latin mondás:

"Et mortis faber est quilibet ipse suae"

hogy senki sem hal meg máskép, semhogy előbb mértékletlenségével, esztelenségével vagy vakmerőségével maga ne szerezne magának mirigyeket és keléseket, mert ezek a Halálnak magunk készítette nyilai.

Téplődésemből Hitető szavai ráztak fel:

– Bolond, inkább nézed-e a halottakat, mint az élőket? Hagyjad halni, aki halni való: te azonban készülj – élni!

IV. FEJEZET.

Bujdosó megismerkedik a családi élet rendjének útvesztőjével.

Ott hagyva a piacot, bekanyarodtunk a délről fekvő útra, ahol a Házirend honol. Azt mondták vezetőim, hogy ez a legkellemesebb városrész, illik hát, hogy legelőször is evvel ismerkedjem meg.

Mindjárt az út torkolatánál egy vidám kinézésű kapura bukkantunk, amelynek homlokzatán tündöklő betűkkel ragyogott e szó: "Kézfogás." A kapu előtt egy hatalmas tér, amelyen csak úgy zajlott-zsongott a mindkét nembeli emberek sokasága. – Valamennyinek arcáról szinte lesugárzott a boldogság, a gondtalan öröm, hogy láttukra magam is szinte virágosabb kedvre hangolódtam.

Láthatólag nagy érdeklődéssel nézegették egymást. – Szemügyre vették egymás szemét, fülét, orrát, ajkát, fogait, nyakát, kezeit, lábait; megmérték egymást magasság és alacsonyság, vékonyság és szélesség, szín és súly szerint. Kiváltképpen azonban nagy figyelemmel voltak – miként többször is tapasztaltam – egymás erszénye iránt, alaposan mérlegelvén annak teli vagy üres, tömött vagy lapos voltát. Megtörtént, hogy egyet tízen is körülrajzottak, hogy aztán mind hoppon hagyják. De ha egyik a másikat ki akarta vetni a nyeregből, mindjárt készen volt a csetepaté, olykor még az öldöklés is. Előfordult gyakorta, hogy egyik ajtót mutatott a másiknak, hogy majd aztán neki mutasson ajtót egy harmadik. Vagy hogy egyik zsákmányul ragadta el a másikat, hogy idővel eldobja magától, mint kellemetlen nyűgöt. – Láttam olyanokat is, akik minden teketória nélkül első találkozásra kezet fogtak s így léptek a kapu alá. Egyszóval ki-ki kereste a maga párját, s ha ráakadt, menten sietett vele azon a kapun át.

Valóságos bohózat volt az, amelynek láttára meg nem állhattam a kérdést, hogy mire is jó az? Mire Hitető így felelt:

– Akiket itt látsz, mind olyanok, akik szíves örömest bemennének a Házasság utcájába, de mivel e kapun senkit át nem eresztenek oda magánosan, azért mindenki előbb magának párt keresni tartozik. – Aki megtalálja, mehet, s miként látod, megy is rögtön.

– De hát nem volna ennek közelebb útja? kérdém. Mert amint látom, így sok lótás-futással jár a dolog.

– Együgyű bárányka, gúnyolódott Hitető, hát nem éred fel ésszel, hogy éppen ebben áll a legfőbb gyönyörűségük, hogy éppen ezt tartják életük legszebb szakának? Nézzed csak, mily virágos, szinte csapongó a kedvük!

Valóban egyesek csakugyan igazi csapongó kedvben voltak, de valamennyiről ezt jó lélekkel ugyan nem álllthattam volna. Mert bizony voltak közöttük elegen olyanok is, akik gyanakodva és bosszúsan kerülgették egymást. Se ételük, se italuk, se nappali, se éjjeli nyugodalmuk. Egész életük merő tépelődés, méreg és epedés.

Szinte kárörvendve mutattam reájuk, hogy rácáfolhatok Hitetőre:

– Nos, hát ezek is boldogok?

– Természetesen, válaszolt ő, mert ezeknek meg éppen ez kell a boldogságra.

– Érti, aki tudja, mondám én, hanem hát jerünk s nézzük; mi történik odaát a kapun túl.

Áthatoltunk nagynehezen a sokaságon, s a kapu alá értünk, ahol egy nagy mérőt láttunk, két kosárral. – A jelentkező párok szembe ültek a mérő két karján függő kosarakba, s megmérették, hogy súlyuk egyenlő-e. Addig méregették őket rendszerint, amíg a körülálló rokonok az egyensúlyt különféle nyomtatékok segélyével ki nem csinálták; akkor aztán elbocsátották útjukra. Megtörtént olykor, hogy egyik-másik a kosárból kipottyant: no hiszen volt ám akkor nevetés és ujjongás! Sőt előfordult az is, hogy az ilyen kipottyant boldogtalannak csuklyát vagy zsákot húztak a fejére s csúffá tették kegyetlenül.

– Íme az eljegyzés, vagy ahogy még mondják: kézfogás, magyarázgatta a dolgot vezetőm. – Amikor ti. a mérleg egyensúlyba jut.

– Megfoghatatlan, mondám én, hogy bárha némely pár szemmel láthatólag még annyira egyezik is, a mérleg mégis felbillen; holott egy másik párnál, minden rang- és korbeli különbség dacára, oly biztos egyensúlyba jut. Pedig hát hol az egyensúly pl. egy 80 éves aggastyán és egy 18 éves hajadon között? És hol egy élemedett úrnő és egy ifjú között?

– Van némi igazad, de látod, nem ismered a dolgot. Mert hát mire valók azok a nyomtatéksúlyok, például egy jól megtömött erszény, vagy egy kalap, amely előtt más alsóbbrendű kalapok önként lerepülnek a fejekről (és sok más egyéb hasonló dolog), másra, mint amaz egyensúly létrehozására?

Beláttam, hogy vezetőmnek igaza van. Azért ráhagytam a dolgot s mentünk tovább.

Hát egy lépéssel odább, éppen a kapuhajlás alatt, több kovácsot láttunk, akiknek egyetlen foglalkozása az volt, hogy az idáig bocsátott párokat összeláncolták, s aztán így eresztették tovább. És csodálatos, hogy amíg a kovácsok a két ember békóját összekovácsolták, addig az őket kísérő ünneplő sereg, akik azért is jöttek, hogy a dolog hiteles tanúi legyenek, vígan kurjongott, dalolt, táncolt és mulatott az ő költségükön.

Figyelmesebben szemügyre véve, tapasztaltam, hogy e békók nem lakatra jártak, mint a közönséges raboknál, hanem amúgy alaposan össze voltak forrasztva, hogy e világon senki fel ne nyithassa, szét ne téphesse őket.

– Szörnyű rabság! – sóhajték, amelybe ha valaki egyszer beléesik, soha többé abból ki nem szabadul.

– Bizony soha, mond Hitető, csakis a halál által. De ne hidd ám, hogy ez állapot oly keserves. Ellenkezőleg: édes fogság ez, amelyért ki-ki szívesen cserébe adja szabadságát.

No már ebben erősen tamáskodtam.

Azért most a házasélet utcájába tértünk, ahol csak párjával találtuk az embereket, hanem a legkülönfélébb változatban. Kicsit a naggyal, fiatalt az öreggel, szépet a rúttal stb. Ezek után csak természetes volt a kíváncsiságom, hogy miben állhat tehát ez állapotnak annyira feldicsért édes boldogsága. – Láttam ugyan, hogy dédel-

getik, simogatják, csókolgatják egymást; Hitető nem is szűnt meg váltig magyarázni, hogy mily igen nagy dolog ez: én azonban sehogysem tudtam felérni ésszel, vajon az egész állapot felér-e az érte cserébe adott szabadsággal.

S valóban, amint embereimet közelebbről szemügyre veszem, azt találom, hogy éppen nem mind arany, ami fénylik. Mert vélt nagy boldogságuk dacára valamennyien nyakig úsztak a gondban, bajban. A legtöbbjük körül gyermekek egész hada, akiket fájdalommal és életveszedelemmel hoztak a világra; most meg kettős gond öli miattok. Egyrészt hogyan tartsák féken; másrészt, hogyan sarkantyúzzák folyton a jóban: holott sem a féket, sem a sarkantyút gyermekeik elviselni nem akarják. S ha aztán ellökik a féket és lerúgják a sarkantyut: kész a szülők bánata és gyötrelme.

Amiből megértettem, hogy gyermekekkel bírni avagy nem bírni: a házas életben egyaránt nyomorúság.

Ehhez járult még, hogy hasonlag itt is, akárcsak odakünn a piacon, akadtak különféle vermek, gerendák, árkok és kövek; ha aztán az egyik elesett és megsértette magát, magával rántotta a másikat is s együtt kellett sírniok és szenvedniök, tehetetlenek egymáson segíteni.

Amiből mind arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez állapotban kinek-kinek a maga gondja helyett annyija van, ahányadmagával összeláncolva jár. – Azért nem tetszett nekem ez álla-

pot. Nem, különösen, ha fontolóra vettem azoknak állapotát, akik ellenszenvvel, türelmetlenséggel vagy bizalmatlansággal telve el egymás iránt, örökös boldogtalanságban élnek és egymást holtra gyötrik, kínozzák és átkozzák. E gondolatra bizony megborzongott a hátam.

– Istenem! kiálték fel, mily kegyetlen egy sors, bizonnyal sokkal gonoszabb a halálnál.

Mire Hitető kurtán felelt.

– Miért nem gondolták meg idejekorán a dolgot? Úgy kell nekik!

Végül jött csakugyan az óhajtott halál, s amint nyilával egyikét-másikát lesújtotta, társának kezéről a békó azon nyomban lepattant.

Azt hittem, hogy ez megnyugvásukra, sőt örömükre lesz, azonban ehelyett oly sírás-rívást, oly jajgatást és óbégatást vittek véghez, aminőről soha sejtelmem sem volt.

Aztán – kisírván magukat, megtörlék szépen a szemeiket, gyászruhájukat fiatalos viganóval cserélték fel és – uram fia! – ész nélkül szaladtak ismét ki a kapu elé, hogy ott újból fontra tétessék és békóba veressék magukat...

– Hiábavalóság, mondék megbotránkozva. Jerünk ismét.

Azonban, hogy őszinte legyek s magamról képmutató módon ne hallgassak, be kell vallanom, hogy mielőtt az Elhivatás kapujához értünk volna, mindkét vezetőm erősen rámbeszélt, hogy próbáljam meg magam is ez állapotot, legalább így közvetlen tapasztalatból győződhetem meg mibenlétéről.

V. FEJEZET.

Földi dolgokban való serénykedés. Ínséges tapasztalatok szárazon és vízen.

Átkanyarodtunk a Munkásrend negyedébe. A főút mentén jobbról-balról egy sereg apróbb utca és piac, tele különféle fészerekkel, műhelyekkel, kohókkal és boltokkal. És mindenütt fülsiketítő zörgés és nyikorgás, süvöltés és kalapálás, zenebona és vásári zaj. Szinte belekábultam.

És mennyi mindenféle foglalkozás!

Egyik a föld színét túrta, a másik meg belévájt, mint a vakondok. Ismét mások a vízben pocsékoltak, a tűzben kaparásztak vagy a levegőeget hasogatták. Voltak, akik fenevadakkal viaskodtak, s ismét akik mindenféle terheket cipeltek ide-oda. Valamennyi lázas munkában, mint a hangyaboly.

Vezetőim látható elragadtatással szemlélték e nyüzsgést-mozgást, s nagy fennhangon magasztalták annak élénk vígságát.

Hát hiszen a dolog elég mulatságos is lett volna, ha e víg zajba nem vegyül vala gyakori sóhajtásnak és sírásnak, nyögésnek és panaszkodásnak a hangja. Amiért én éppen nem oszthattam vezetőim elragadtatását.

Mikor meg aztán, tanácsukra, magam is itt-ott belefogtam a munkába, bizony sok mindenféle lehangoló tapasztalatot kelle szereznem.

Elsőben is úgy találtam, hogy mindegyik foglalkozás sok verejtékkel és vesződséggel, még

több veszedelemmel jár. Azok, akik a tűzzel dolgoztak, füstösek és feketék voltak, arcuk, kezük tele sebekkel, akárhánynak a szemevilága is kiégett. Akik viszont a vízen foglalatoskodtak, dideregtek és fáztak, ízületeiket kegyetlen fájdalom hasgatta, sokan a mélységbe is fúltak. – A föld alatt dolgozók rendszerint véznák és sápadtak voltak, tagjaik mintegy láztól kínozva remegtek, s bizony nem egyet maga alá temetett a leszakadt veremoldal. Akik meg terheket cipeltek, tenyerük hólyagossá lett, derekuk megroppant, és sokan beleszakadtak az erőlködésbe.

Emellett a legnagyobb részük, nyomorúságos munkájával alig tudott annyit keresni, amiből éppen csak hogy keservesen eltengődhetett. Akiknek pedig jobban ment dolguk, e jólétükben több része volt a gonoszságnak és lelketlen fortélynak, mit a becsületes igyekezetnek.

Meggyőződtem továbbá arról is, hogy mindegyiknek a munkája tulajdonképpen csak a szájáért való volt. – Ki mit szerzett, azt menten a maga vagy a hozzátartozói szájába tömte. – De voltak olyanok is sokan, akik más szája elől elrántották a kész falatot, s azt a saját iszákjukba tömték. Ámde tarisznyájuk rendszerint lyukas volt, úgy hogy amit beletömtek, menten ki is hullott abból, és idegenek kapkodták fel. Akinek pedig jó iszákja volt, attól, ha maga nem pazarolta el tartalmát, mihamar mások szedték el, csellel, erőszakkal, ahogy jött. Így aztán amit gyűjtöttek, rendszerint gyorsabban költötték el, semhogy

megkeresték. Mi okból, bárfelé is tekintettem, mindenütt aránytalanul több szegényt és nyomorultat láttam, mint gazdagot és jómódút.

További megfigyelésem az volt, hogy rendszerint csak annak a munkának volt valamelyes sikere, amelynek az illető egészen nekiadta magát. Ha valaki hátratekintett vagy megrestült, hátra is maradt nyomban, s kisiklott a kezéből az is, amit már megfogott.

Hasonlag, amíg valaki valamire alkalmatossá vált, életének java részét már leélte, s ekkor is hiába erőlködött, nem tudott sehogy sem zöld ágra vergődni. Tengődött. Még a legügyesebbek s legszerencsésebbek sorsa is folytonos ingadozás volt nyereség és veszteség, haszon és kár között.

S hozzá mindegyiknek szorgalmát és sikereit nyomon kísérte társainak irigysége; baját, veszteségét meg azok káröröme. – Ha kinek több és jobb munkája akadt, szomszédai mindjárt fogukat csikorgatták s öklüket összeszorították – és ahol csak lehetett, akadályokat gördítettek elébe. Amiből mindenféle visszavonás, perpatvar és bűn származott.

Általában mindenütt ott társult a ravaszság, gáncs és csalárdság. Ha valaki másnál munkát vállalt, azt csak úgy tél-túl, tessék-lássék végezte. – A tapasztaltak rászedték a tapasztalatlant, s ki-ki annál jobban dicsérte a portékáját, minél selejtesebb és hitványabb volt az, csak hogy mások nyakába varrhassa.

Végül az egész főleg azért kedvetlenített el, mert meggyőződtem, hogy e foglalkozások legnagyobb része emberi nemünknek nemhogy javára nem, de kárára való csak: puszta merő hiábavalóság és üres haszontalanság. Testünknek ugyan vajmi kevés és egyszerű eledelre és ruházatra van szüksége: miért hát minden gondunkat, erőnket és munkánkat első sorban és kizárólag e hiábavalóságokra fecsérelni? Sohase tudtam megérteni, hogy miért minden csak a testnek és a testért, holott az embernek mégis csak jóval értékesebb része a lélek, amelynek javáról kellene első sorban is gondoskodnunk...

Bizony csak nem találtam én kedvet e földi szorgalmatosságokban.

De mielőtt ez áldatlan mezőt elhagynám, el kell mondanom két élményemet, amelyekhez – egyrészt szárazon, másrészt vízen – vezetőim jóindulatú gondoskodásából jutottam.

Ők ugyanis észrevéve lehangoltságomat, elhatározták, hogy elvisznek tágasabb, levegősebb helyre, s megmutatják nekem a kereskedelmet, amelynek alkalmatosságain majd szabadon repülhetek ide s tova a nagy világban, mint a madár. Biztattak, hogy majd ez bizonnyal meghozza a kedvemet.

Én beleegyeztem.

Nyakunkba vettük hát a világot s csakhamar egy idegesen lótó-futó tömegbe jutottunk, akik mind a leglázasabb sietséggel dolgoztak, kézzel-lábbal örökösen hadonásztak, nyelvükkel fáradhatatlanul

kelepeltek, miközben mindenféle útjukba akadt dolgot még forgácsot, szemetet és hulladékot is garmadába hordtak s nyalábokba csomagoltak. Kérésemre, hogy mit jelentsen ez: vezetőim felvilágosítottak, hogy az emberek itt mind portékáikkal a világba készülnek.

– De hát akkor minek nékik ez a sok poggyász és teher, kérdém csodálkozva, hiszen egyszerűbb s könnyebb is az utazás ily dolgok nélkül?

– Együgyű te, pirított reám Hitető, azt hiszed tán, hogy könnyebb a világban csak úgy minden készség nélkül megfordulni? Tudd meg hát, hogy ezek a terhek itt nekik a szárnyaik!

– A szárnyaik?

– Úgy ám. Mert azok adnak nékik erőt, oltalmat kedvet és élvezetet. Azokkal szereznek maguknak a világban jóindulatot, barátságot, jólétet, tiszteletet és dicsőséget.

Vezetőmnek nyilván igaza lehetett, legalább tény az, hogy azok látszottak a legboldogabbaknak, akik a legtöbb és legnagyobb terhet halmozták fel. Aztán mindent gondosan lemértek, tengelyre raktak, s aztán ezek elé barmokat fogván, vígan megindultak a szélrózsa minden irányában.

És minthogy megannyian váltig bizonygatták, hogy mily gyöngyélet ez, magamnak is eleinte kedvem tellett benne.

Hanem jött egymás nyomába a sok kellemetlen akadály. A hőség, mely mihamar eltikkasztott embert s állatot egyaránt. A fergeteg és égi-

háború, amely nyakunkba zúdult s áruinkkal együtt elpusztulással fenyegetett. A sok útszakadás, gödör és kátyú, amelyekbe elfeneklettünk, úgy hogy alig tudtunk belőlük elcsigázva, sáros-porosan kivergődni. A rablók, akik utunkat állották s portékáinkat, olykor egyik-másiknak életét is, erőszakkal elvették. S a határokon a harmincadok, ahol meg erszényünket könnyítették meg. – Bizony csakhamar elmúlt kicsinyke kedvem, s nem találtam többé e foglalkozást sem oly mulatságosnak, mint kezdetben.

Látva újabb elkedvetlenedésemet, vezetőim most más ajánlatot tettek. – Rábeszéltek, hogy menjek velük a tengerre, az ám az igazi úti gyönyörűség! Végigsiklani a végtelen vízrónán, mint a nyíl, s e közben új meg új, eddig sohasem tapasztalt élvezetekben gyönyörködni. – És elvezettek a föld szélére, ahol szemeink előtt nem volt már egyéb, csak víz és ég.

Valami deszkákból összeszerkesztett alkotmányra szálltunk, amely ott himbálódzott a víz hátán, hogy már csak rálépni is veszedelmesnek találtam. Minthogy azonban vezetőim nagy bátorsággal járultak elöl, hát csak nyomukban haladtam magam is, annyival is inkább, mert azt mondták, hogy ez lesz most a mi úti alkalmatosságunk. Azt hittem, hogy most már mindjárt repülni fogunk, hanem bizony eltelt egy, két, három, sőt tíz nap is, és mi még mindig helyben vesztegeltünk. Türelmetlenül fordultam végre is vezetőimhez, szemükre hányva, hogy mást ígértek; de ők lecsillapítottak,

hogy várjak békén, míglen eljönnek a vontatóink.

Leírták, mily csodálatos vontatók ezek. Nem kell nekik sem abrak, sem ostor, sem sarkantyu, sem istálló, sem vendégfogadó, egyszer csak beállítnak maguktól, s aztán repülünk velük – mint a sárkány. Egyben megmutogatták nekem a különféle szerszámokat, istrángokat, gyeplőket, hámfákat, tengelyeket, nyújtókat és rudakat, amelyek a vontatáshoz valók s amelyek mind más formájuak voltak, mint a szárazföldi alkalmatosságokon. Különösen meglepett engem, hogy ennek a tengeri járműnek a tengelyrúdja hátul volt, amely mellett csak egyetlen ember ült, aki avval kérkedett, hogy egy ültőhelyéből az egész alkotmányt arrafelé fordítja, amerre akarja.

Egyszerre szél kerekedik. Nosza a mi legényeink egyben mind talpra ugranak, s nagy víg zajjal, sebbel-lobbal futosnak ide-oda, egyik ehhez, másik ahhoz kapkod, néhányuk hatalmas póznagerendákon és köteleken fel- s lekúsznak, mint a mókusok, megeresztik a rudakat, és azokról idomtalan vászonlepedőket feszítenek ki: vagyis, mint vezetőim megjegyezték, befognak.

És azok a vászonlepedők, hogy a szél beléjök akaszt, egyszerre nagy öblös pajtákká dagadnak (vezetőim azt mondták, hogy íme, megjöttek a szárnyaink); a hajó hatalmas árbocai, meg a bordázata recsegnek, ropognak; alattunk meg a víz sercegve, süvöltve hasadoz. Még észre sem vettem, és már künn repültünk a nyílt tengeren.

– Repüljünk hát Isten nevében – mondám áhítattal szívemben, és belenyugodtam, ha nem is gyönyörűséggel, de nem minden félelem nélkül, sorsomba.

Mert ha a fedélszínre mentem, nyomban szédület fogott el; ha meg lemenekültem a hajó bensejóbe, hát akkor meg a külső falait csapkodó-nyaldosó víznek dühöngése és sistergése hozta rettegésbe szívemet. De nem szóltam semmit, nehogy gyávasággal vádoljanak.

Amint pár mérföldet haladtunk, egyszerre különös köd ült az agyvelőmre, szemeim elhomályosultak, fejem elszédült és minden benső részem reszketett. Úgy éreztem, hogy szét kell szakadnom, s a legszörnyűbb testi háborúság között a fedélzetre terültem. Szánalmas sorsomat még elviselhetlenebbé tette, hogy vezetőim és környezetem csak nevetni tudtak bajomon. – Persze ők már tapasztalásból ismerték, hogy a baj csak múló, és nem fog tartani pár napnál tovább; de én már azt hittem, hogy a halál torkába jutottam, amelytől ugyis csak néhány hüvelyk vastagságú deszkafal választott el. – Hanem nekik volt igazuk. – Erőm lassanként visszatért, és én meggyőződtem, hogy a tenger csak hozzám, új ismerőséhez volt mostoha.

Az első bajon tehát szerencsésen átestem volna, de jöttek nyomába mindjárt sulyosabb gondok és veszedelmek.

Elsőben is a szél elült. Vitorlaszárnyaink lelohadtak. És mi ott gubbasztottunk egy helyben,

mint a szárnyaszegett madár. Mintha hajónk odaragadt volna a vízbe.

És az én lelkemet ismét elfogta a keserűség.

– Ó, kedves anyaföld, közös édesanyánk, sóhajték fel, hol, merre vagy, meglátlak-e, elérlek-e még valaha! A teremtő Isten nekünk adott téged s a vizet a halaknak; de míg a halak okosan a maguk helyén maradnak, mi oktalanul elhagyunk téged! Ha csak a jó ég nem segít, bizony itt kell elpusztulnunk a szomorú mélységben.

Egyszerre csak vidám kiáltás hangozik a hajó minden zege-zugából: Szél, szél! És újra megmozdultunk és minden arcon felragyogott a boldog öröm.

Sajnos, jókedvünk csakhamar búbánatra vált. Mert a szél óráról órára mind szilajabbá lett, mígnem végre valóságos égi háború lett belőle. Az orkán bömbölve, ordítva zúgott végig a végtelen vízen, hullámhegyet hullámhegyre torlaszolva, amelyeken hajónk, miként haszontalan dióhéj táncolt ide s tova. – Százszor mintha a villámló eget értük volna, ismét százszor mintha a poklok mélységébe vettettünk volna alá. Majd meg ott forogtunk a szédületes vízforgatagban, mint az örvénytől elkapott pehely.

Rettegésemben a gondviselésbe vetettem egész bizodalmamat, s úgy hittem, hogy útitársaimnak is bizonnyal nagy okuk van most a kegyességre. Ámde ők ehelyett csak káromkodtak, szitkozódtak és ocsmány beszédeket folytattak.

s inkább fohászkodjanak ők is Istenhez segedelemért. De hasztalan! Egyesek a szemem közé nevettek. Mások rám rivalltak, hogy fogjam be a számat. Sőt voltak, akik megragadván, avval fenyegettek, hogy kidobnak a hajóból, mint fölös terhet.

Hitető nem is késett a jó tanáccsal.

– Hallgass s emlékezzél meg, hogy csak vendég vagy a más házában. Azért legjobb siketnek és vaknak lenni.

És én elhallgattam. Kénytelen voltam vele.

Ámde még csak most következett a legszörnyűbb való. A tenger füstölgött, morajlott mint az égő vulkán, s a habok úgy dobálták hajónkat, mint valami labdát. Ordított, recsegett, ropogott, tört-szakadt minden. A kétségbeesés dühében egyesek a vitorlákat szaggatták le; mások vastag köteleken hatalmas horgonyokat vetettek a háborgó elembe, ismét mások eszeveszetten dobáltak a vízbe mindent, ami kezük ügyébe esett. – Bezzeg elült most a merszük, különösen, amikor a vihar úgy söpörte le őket a gerendákról és kötelekről, mint a gyermek a gallyról a hernyókat. – Most már eszükbe jutott Isten is, és nagy sírás-rívással összeborulva ölelték, csókolták egymást, sőt voltak, akik imádkoztak is.

Egyszer aztán egy szörnyű hullámcsapásra a hajó nagyot nyekken, bordái abban a percben megszakadnak, árbocai mint égő háztető gerendái összeomolnak: egy szörnyű üvöltés, s hajónkat elnyelte a háborgó tenger.

Hogyan jutottam ki, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy egy parton ébredtem fel, mellettem vezetőim, akik avval vigasztaltak, hogy ne törődjem másokkal, csak ha magam élek. – Bizony sanyarú vigasztalás volt az. De mit tehettem? Hallgattam, csendesen feltévén magamban, hogy a jövőben hasonló kirándulásra engem ugyan rá nem vesz senki.

Azok azonban, akik velem együtt megmenekedtek, másképpen gondolkoztak. – Alig hogy megszáradtak a napon, mindjárt más vízi alkalmatosság után néztek.

– Hát csak menjetek, ti vakmerőek, de bizonyos, hogy én többé nem tartok veletek.

– Ó, te üvegházi palánta, gúnyolódott Hitető, ne véld, hogy mindenki oly kényes, mint te. Pénzért, vagyonért az ember mindent újból és újból szívesen kockára tesz.

De én nem tágítottam.

– Avagy barom vagyok-e én, hogy csak a testemről gondoskodjam s érte mindenféle veszélybe rohanjak? Mikor még az oktalan barom is ösztönszerűen kerüli a veszedelmet.

– Hát jó, mondották vezetőim, tudjuk most már, hová vágyol.

És megígérték, hogy odavezetnek.

VI. FEJEZET.

Tudományok útvesztője. Bujdosó elsőben is megismeri a tudósok állapotját általánosságban.

És elvezettek a Tudósok rendének negyedébe.

Út közben Mindenlátó vitte a szót.

– Mivelhogy a testet oly kevésre becsülöd, mondá, s mindig csak az elmét a lelket hangoztatod, hát itt lesz a helyed. Meg fogsz találni itt mindent, amire csak vágyol: szellemi élvezetet, lelki nyugodalmat; a durva testi munkától fel leszel oldva s ott sütkérezhetel a mennyei bölcsesség sugárözönében.

– Sőt akár mindentudóvá is lehetsz, toldotta a szót Hitető, – akár maga az Isten. És égen és földön, és a magasságban és a mélységben, és a múlt és a jövő dolgában nem lesz titok teelőtted.

Gondolhatni, hogy mily nyugtalan várakozással követtem őket.

Végre elérkeztünk a kapuhoz, amelyen e név állott: Fegyelem. A kapu nyílása hosszú, keskeny és sötét volt; tele fegyveres vigyázókkal, és csak az juthatott át a tudósok útjára, aki előbb náluk jelentkezett.

A jelentkezőt aztán erős vizsgálat alá fogták.

Elsőben is az erszényét kutatták ki, s ha azt rendben találták, úgy jött a sor a fejére, a törzsére, az agyvelejére és a bőrére. Ha aztán azt találták, hogy a feje acél, a törzse ólom, az agyveleje folyó

ezüst és a bőre vas: áteresztették. Ha nem: elutasították.

A különös vizsgálat, megvallom, rendkívül meglepett. – Kíváncsian fordultam tolmácsomhoz, mondja meg, mire való itt ez az öt érc: az acél, az ólom, az ezüst, a vas, meg az arany (utóbbi ti. az erszényben). Mire Hitető így világosított fel.

– Akinek a feje nem kemény, mint az acél, meghasad az. Akinek az agyveleje nem sima és fényes, mint a folyó ezüst, annak nincs is tüköre, amelyben a világ képét felfogja. Akinek a törzse nincs ólomból, az nem bírja ki a hosszú ülést. Akinek a bőre nem olyan, mint a vaslemez, az nem állja ki a fenyítéket. S akinek nincs aranya: ugyan min szerez majd magának élő és holt mestereket? Avagy azt hiszed tán, hogy e világon ingyen juthatni valamihez?

És én megértettem, hogy aki ez állapotra adja magát, annak csakugyan öt dologra van szüksége: szívós egészségre, fogékony elmére, kitartó szorgalomra, békés türelemre és – pénzre. – És csak most lett még előttem világos a régi latin példaszó:

"Non cuivis contigit adire Corinthum"

ami jó magyarul annyit tesz, hogy nem botból lesz a beretva.

Mikor aztán a vigyázók a vizsgálattal elkészültek, azokat, akiket alkalmasoknak találtak, újabb munkába fogták. – Fülükbe fújtak, orrnyílásukat és ujjaikat különféle mozdulatokra begya-

korolták. Végül a koponyájukat is megfúrták s abba valami tölcsérformát illesztettek. Hitető, észrevéve újabb elszörnyülködésemet, sietett kioktatni.

– Barátom, ne csodálkozzál e dolgon. Aki tudós akar lenni, annak minden érzéke kell hogy más formájú legyen, mint a közönséges embereké. – Ez pedig bizony csak tűrés és szenvedés útján érhető el.

mérik. A neve: "Bibliotheka". – Nézd csak nézd a bölcsességnek itt felhalmozott gazdag kincseit! Mily mohón gyűjtik, kutatják és keresik azokat mesterek és tanítványok egyaránt.

Valóban úgy is volt. – Csak úgy özönlött egyik a másik után s leemelvén az állványokról egyik-másik tokot, nyomban felnyitotta azt s mohón habzsolta a tartalmát. – Hozzá léptem az egyikhez s megkérdeztem, miben fárad?

– Gyarapodom, válaszolá.

– És ízlik-e? Kérdém újból.

– Hát bizony kesernyés és fanyar, amíg rágom, válaszolt újból az én emberem, hanem az utóíze, az annál édesebb.

És tényleg, mert megemésztette amit bevett, hát gyarapodott is láthatóan.

Ámde nem mindegyik találta ez élvezetet ily kellemesnek. Különösen azok nem, akik felette mohón faltak be mindent s megteltek anélkül, hogy a bevett anyagot meg is emésztették volna.

– Hát ezek – pedig ilyenek voltak nagyobb számmal – nemcsak hogy nem növekedtek, hanem ellenkezőleg szinte láthatóan senyvedtek, megsápadtak, lesoványkodtak, elbágyadtak s végül is meghaltak anélkül, hogy valami hasznosat elértek volna.

Voltak olyanok is, akik nem elégedtek meg azzal, amit bensőleg sajátokká tehettek, hanem teleaggatták magokat zsákokkal és szatyrokkal, s azokba tömték, amit csak összekapdoshattak, és úgy cipelték terhüket, hogy szinte görnyedtek

alatta. Különösen kedvelték a különféle szótárakat, amelyeknél csak a megfelelő betűre kell nyitni s rögtön megtalálhatni, amiről éppen szó van. Azt mondták, hogy e dolgokra felette nagy szükségük van, mert ezek az "emlékezet támaszai". Mikor aztán valakivel szóba álltak, hát csak a szatyrukba nyúltak, s onnan szedegették elő, amire éppen szükségük volt.

Különben is figyelmemet most más dolog kötötte le. – Távollétünk alatt ugyanis azok a különféle felírású tokok felette megszaporodtak azokon a lelki patikapolcokon.

Nagyon szerettem volna megtudni, hol és hogyan készülhettek azok ily gyorsan és ily szerfölött nagy számban. –

Mindenlátó most egy kárpithoz vezetett, amelyet félrevonva láttunk ott sok esztergályost, akik nagy szorgalmatosságg~~ készítették a szebbnél szebb, formásabbnál formásabb tokokat, fából, csontból, kőből, ércből, ahogy jött, s azokat különféle kenetekkel megtöltvén, áruba bocsátották. – Azt is láttam, hogy e keneteket különféle jóillatú gyökerekből füvekből és virágokból készítették, amelyeket nagy fáradsággal kerestek és gyűjtöttek össze. Hanem ilyen munkások csak igen kevesen voltak. A legtöbbje nem tett egyebet. mint hogy benyúlt a más edényébe, s innen is, onnan is kikapodva valamit, azt összekeverte újból feleresztette, meghígította, más színűre festette, sokszor mindenféle szemetes és Piszkos anyaggal összezagyválta. s aztán előállt vele, mint új szerrel, égig-földig magasztalva, s a leghangzatosabb címek és titulusok alatt embertársai nyakába sózva azt.

Amiből meggyőződtem hogy csak kevesen vannak, akik a benső valóságot vizsgálják; a legtöbben csak a felületen maradnak, kapkodók, vagy éppen szédelgők, akik kotyvasztékaikkal nem hogy hasznot nem hajtanak,

de sőt egyenesen embertársaik lelki egésségét veszélyeztetik.

Nem mondhatnám, hogy vajmi nagy kedvre hangolt volna a könyvcsinálásnak e módja. De e megfigyelésemmel már éppen hallgattam, mert ezért ugyan bizonnyal megköveztek volna.

Visszatértünk a piacra. Ámde itt meg a jó tudósok időközben szörnyű harcba keveredtek. Éspedig nemcsak pelyhes állu ifjak, akiknek ifjonti hevével az még indokolható lett volna, hanem élemedett, őszbecsavarodott tudósok is ott rázták-tépték egymás üstökét. – Minél tudósabbnak tartotta magát valamelyik, annál harciasabb volt, szúrt, vágott és lövöldözött, annyira, hogy e látvány nem volt éppen épületesnek mondható. Hanem hát ő meg éppen ebben kereste a hírt, nevet és dicsőséget.

– Az Isten szerelméért, szólék megütközve vezetőimhez, mi történik itt? Hát ez az a békés, nyugalmas állapot, amelyet ti itt nekem kilátásba helyeztetek?

Mire Hitető csillapítólag válaszolt.

– Nem érted a dolgot, fiam. Gyakorlat ez csak mind, miközben elméjüket a tudásra köszörülik.

No már az igaz, hogy furcsa gyakorlatokat tartanak ezek a tudós urak. A kézművesek között ily patáliát ugyan nem találtam. Csak úgy repült a sok papirosgolyó, és szúrt-vágott az a húsból való hegyes nyíl a szájban. Volt, aki magát vitézül védelmezte s ellenségeit alaposan helyben-

hagyta; de volt sok, aki elesett. És csodálatos, még ezeknek sem hagytak békét, hanem tetemüket csak annál irgalmatlanabbul vagdalták és szabdalták, sőt ki-ki legörömestebb azon mutatta meg a maga nagy vitézségét, aki magát többé már nem védelmezhette. És nem volt dolog, ami felett hajba ne tudtak volna kapni. Kész volt a perpatvar oly kérdések miatt is, hogy pl. a hó fehér- e avagy fekete, s hogy a tűz meleg-e avagy hideg stb.

Végül is amidőn a felfordulás tetőpontját érte, egyes kiválóbb tekintélyek közbeléptek s békét ajánlottak.

Mondhatom, senki sem volt boldogabb, mint jó magam, amint híre terjedt, hogy az egész viszálykodásnak egy csapásra vége lesz. Csak arra voltam kíváncsi, kik hajtják végre e nyilvánvaló csodát?

Vezetőim elmondták, hogy Bölcsesség királyné őfelsége engedelméből minden rendből kiválasztatnak a legtudósabb és legbölcsebb férfiak, hogy a perlekedő feleket meghallgassák s ügyükben ítéletet mondjanak. –

Őfelsége parancsából meg is alakult a békebíróság, amelynek tagjai közt, hogy csak néhányat emlitsek, ott láttam Aristotelest Plátóval, Cicerót Sallustiussal, Aquinói Tamást Duns Scotussal, Erasmust a Sorbonnistákkal, Ramust és Campanellát a peripatetikusokkal, Kopernikust Ptolomaeussal, Theoprastust Galenus-

VII. FEJEZET.

Bujdosó megismerkedik a különböző tudósrendekkel, első sorban is a filozófusokkal.

Mindenlátó és Hitető valóban felette előzékenyek voltak, s már út közben igyekeztek a helyzettel megismertetni.

– Hogy tisztában légy a hellyel, ahová most megyünk, buzgólkodott a magyarázatban különösen Hitető, jegyezd meg jól, hogy a filozófusok oly emberek, akik minden dolognak való lényegét ismerik, s akiknek tudta nélkül égen-földön mi sem történhetik. Nincs az a mélységes titok, amelynek ők a fenekére ne látnának s nyitját ne tudnák. Szellemük ragyogása megvilágosít birodalmakat, tekintetük végigméri Isten utait. –

Biztosra vettem, hogy végre csakugyan elérem azt, ami után mindekkoráig hasztalanul epekedtem. –

Hanem, amint a sok méltóságteljes aggastyán közé léptünk, nem láttam én ott mást, mint gyermekes hiábavalóságot. – Ott ült Bion egy szobor mozdulatlanságával. Anarcharsis meg sétált. Thales repült. Hesiodus szántott. Platon fellegvárakat épített. Homeros énekelt. Aristoteles perelt. Pythagoras némán maga elé bámult. Epimenides aludt. Archimedes a földet tologatta. Solon törvényeket írt. Galenus viszont recepteket. Euklides a termet mércsikélte; Kleobulus a jövőt kutatta. Bias koldult. Epiktetos szolgált.

tem vezetőimet, hogy menjünk már tovább. Hitető ugyan bolondnak nyilvánított, hogy amikor alkalmam nyílnék a bölcsektől tanulni, megfutok tőlük. Ámde én megmaradtam a kívánságom mellett, s így tovább ballagtunk.

a filozófiát, e felséges tudományt, egyenesen a fejétől akarják megfosztani.

Perlekedésükben nem találván örömet és épülést, otthagytam őket kiábrándulva.

elé, amelynek bejárata felett ott büszkélkedett a felírás:

"Udeisz ageometrétosz eizito."

csövének hisz s így festi le a dolgokat (amiből persze mindenféle összekocódás és perpatvar támadt), elfordultam tőlük is.

– Veszekedjetek kedvetekre, gondolám. Hanem én a ti bölcsességetekből többet ugyan nem kérek.

Igazán már belefáradtam a sok szemlélődésbe és csalódásba. Vajh vége lesz-e már? sóhajtottam. Mire Mindenlátó megnyugtatott, hogy még csak egy terembe lépünk, hanem aztán ez majd kárpótol ám mindenért busásan.

tam igaz embereket, akik emberhez méltó foglalkozást űznek, gondolám.

Azonban ez örömem is korai volt. A jó tanító urak ugyanis vizet prédikáltak, de maguk bort ittak, s bárha csak a jobb oldali képeket ajánlgatták is, magok szívesen feledték tekintetüket a baloldaliakon, minek következménye volt, hogy példájukkal másokat is elcsábítottak. Beláttam, hogy hitvány képmutatókkal van dolgom, akiknek szíve oda húz, amitől mást szájjal eltiltanak. És nagyon elkomorodtam.

– Már látom, hogy te mindenben csak gáncsot keressz, tört ki türelmét vesztve Hitető. Avagy azt akarod tán, hogy az emberek angyalok legyenek?

S mivel láttam, hogy a tudósok némelyike is nagyon fanyar képpel tekintgetett reám, hát szép csendesen levertem a port saruimról s otthagytam őket.

VIII. FEJEZET.

Előző fejezet folytatása, amelynek során Bujdosó megismerkedik az aranycsinálók és rózsás atyafiak hamis bölcsességével.

– Jüjj, szólt biztatóan Mindenlátó, elvezetlek most oly helyre, ahol az emberi elme legfenségesebb diadalát üli, s ahol a tartózkodás oly kellemes, hogy aki egyszer oda eljutott, el se kívánkozik onnan soha többé.

Egy sötét boltíves terembe értünk; falai hosszában tűzhelyek, olvasztók egész sora, a legkülönfélébb üstök, lábasok, tégelyek, lombikok s egyéb üvegedények nagy tömegével. A mellettük foglalatoskodó emberek közül egyik a tüzet szította, a másik fát, szenet hordott, a harmadik a lombikokban és üstökben forralt, kotyvasztott, a negyedik a megolvadt anyagot öntögette edényekbe; tétlen nem vesztegelt senki.

Egy ideig nagy érdeklődéssel, sőt csodálkozással szemléltem munkájukat, s kíváncsian fordultam vezetőimhez, kik ezek s mit cselekszenek?

szétpattant s elillant az "Azót". A harmadiknak az a baja támadt, hogy a drága folyadékot tévedésből a földre öntötte. A negyedik meg viszont a folyadékot tartalmazó edény bedugaszolásánál vétette el a dolgot. Egyszóval mindenki talált valami mentséget, amellyel munkája sikertelenségét kendőzze. Sokaknak éppen amidőn a szemükre a legnagyobb szükségük lett volna, azt a füst marta meg s míg törölgették – az "Azót" ismét csak elpárolgott.

Voltak, akiknek szemét a hő, fény és füst annyira elgyengítette, hogy többé hasznát nem vehették s munkaképtelenekké lettek. – Ismét akadtak szerencsétlenek, akiket a gőz megfojtott.

– A legtöbbnek azonban kevés volt a szene, s míg utána futkosott, a tüze kialudt. Mondhatnám, rendszerint ez volt az iparkodás vége. Pedig nem csak olyan akármilyen céh volt ám az, amelybe bárki rövidesen beléphetett; hanem csak azt vették fel, akinek erszénye jól meg volt tömve: s a vége mégis az lett, hogy kiürült az erszény, elfogyott a szénre való, s füstbe ment minden fáradság és reménykedés.

Meg nem állhattam, hogy megfigyelésemet vezetőimmel ne közöljem.

– Munkást, aki hiába fáradozott, látok ugyan eleget, mondék, hanem olyat, aki meg is találta volna azt a követ, egyetlenegyet sem. Elkotyvasztották a maguk aranyát, ráadásba eltékozolták egészségüket, hol van hát a nyert aranyuk, hol a halhatatlanságuk?

– Persze, persze; csakhogy az ilyen dolgokat nem szokás ám mindjárt dobra ütni. Hiszen tudja meg csak valamelyik e világ hatalmasai közül a felfedezést: rögtön magának követelné azt, a felfedezőt pedig jól zár alatt tartaná, nehogy másoknak is elmondja drága titkát. – Szegény tudós – jó éjszakát akkor a te szabadságodnak!

Hitető ugyan oktalanul hivatkozott a hatalmasok önző kényére. Nem volt attól mit félteni! Maguknak az így tönkrejutott embereknek elejtett, ellesett szavaiból világossá lett előttem gyászos csalódásuk és kiábrándulásuk. – Egyik a tudósokat okolta, hogy mert azt a titkos tudományt oly rejtélyesen és homályosan írták le. A másik az olvasztó edények törékeny voltában kereste a sikertelenség okát. A harmadik a kedvezőtlen időjárásra, a negyedik a csillagok kedvezőtlen konstellációjára panaszkodott; az ötödik meg erszényének kora kiürülését fájlalta. – Egyszóval, ki-ki talált valami okot, oktalan vigasztalásul – gyámoltalanságában. – Csak az egyet nem akarta meglátni egyikük sem, ti. hogy tulajdonképpen tanácstalanul álltak ott valamennyien. Végül is elszéledeztek, ki erre, ki meg arra, üres erszénnyel...

Tovább mentem hát magam is, nehogy az én erszényem is kiürüljön.

Amint a homályos boltívek alól kimenekültünk, hogy a szabad terén kissé felüdüljünk, egyszerre csak trombitaszó üti meg füleinket. Fel-

tekintek, hát látom, hogy valaki lóháton a téren terem és hangos kiáltással maga köré szólítja mind a filozófusokat. Mikor összegyülekeztek, ötféle nyelven, nagy fennhangon adta tudtukra, amint következik:

álltak ott, s az egész tiszteletre méltó gyülekezetre a meglepetés szótlan némasága ült.

Amikor aztán meglepetésükből magukhoz tértek, megeredt a vélemények áradata, mint a gátján áttört folyó.

megtestesült sátánfajzatoknak nyilatkoztatták, akiknek egyetlen céljuk a bölcsességnek megrontása.

Az egész nagy tér zajgott, mint egy köpü, s mindenki égett a vágytól, hogy a titokzatos bölcsekkel megismerkedjék. – Ez okból sokan – egyesek nyíltan, mások titkon – kérő leveleket írtak, s azokat nagy reménykedések közt útnak indították. De valamennyinek instanciája, miután bejárta Tolnát-Baranyát, felelet nélkül érkezett vissza, s a reménykedés csakhamar lelohadt, és helyét csüggedés, sőt szégyenérzet foglalta el. – Mert bizony akadtak sokan, akik hiszékenységüket kegyetlenül kinevették.

Dacára első csalódásuknak, voltak, akik kérő leveleiket újból és újból megismételték, mindenféle ráolvasással, sőt erős esküvésekkel is kényszerítve ama titokzatos bölcseket, hogy fogadják őket is társaságukba s avassák titkukba. Sőt egyesek nem átallották nyakukba venni a világot s személyesen lótottak-futottak mindenfelé, keresve, kutatva a titkos helyet, ahol ama bölcsek bölcsességükkel rejtőznek. – De hiábavaló volt minden fáradságuk: csak ott voltak végül is, ahonnan kezdetben kiindultak, sőt még gonoszabbul, mert lelküket majd megölte az emésztó vágyakozás.

titokzatos bölcsesség megvásárlására, amelyet – úgymond – a "rózsás atyafiak" kincsesházából rakott ki elénk. – Készlete mesés kelendőségre talált.

Fényes dobozok voltak azok, szebbnél szebb; rejtelmesebbnél rejtelmesebb felírásokkal, de kikötötte nyomban azt is, hogy dobozát senki fel ne nyissa, mert a benne rejtőző bölcsességnek éppen az a bűvös ereje, hogy a dobozon keresztül, magától, titkon hat az; holott ha a dobozt felnyitják, abból menten elillan.

Voltak, akik a tilalomnak vakon hittek s nem merték dobozukat felnyitni; hanem voltak olyanok is, akik kíván[csi]ságukat nem bírták megfékezni, s egymás után nagy óvatossággal nyitották fel dobozaikat, hanem bizony abban nem találtak semmit.

No hiszen volt erre lárma és szitkozódás! Nekiestek az árusnak, hogy rászedte őket, s már-már tettlegességre is vetemedtek: de ő nyugodtan letorkolta őket, mondván, hogy hiszen az éppen a titkok titka, hogy az ily dobozok tartalmát nem láthatják meg, hanem csak a tudomány választott fiai. Ha tehát ők mit sem látnak, arról ő nem tehet.

És míg szavai felett ott álmélkodnának: őközülük szép óvatosan elinalt.

Akik meg ott maradtak, különböző hangulatban szétoszoltak. Egyesek bosszankodva, mások gúnyolódva: csak olyat nem láttam, aki a titkos bölcsességből valamit megtudhatott volna. – Csak annyit tudok, hogy lassan mindegyik elhallgatott,

és aki előbb a legzajosabban lármázott, most az lett a legszótlanabb, egyik azért, hogy hallgatásával azt a vélelmet keltse, mintha tudna valamit, – a másik meg azért, mert – miként pápaszemem mögül észrevettem. – restellte, hogy felültették.

– Olyanforma csend volt az, mint mikor égiháború után a fellegek eső nélkül vonulnak el.

Megvallom, magam is felette restelltem a dolgot, hogy így orromnál fogva vezettettem magamat.

– Hagyd el, vigasztalt Hitető, gondold, hogy még nem jött el az órád...

Hanem itt ugyan várhattam volna ez órára akár ítéletnapig.

– Ha ezrek, akik pedig tudósoknak neveztetnek, mit sem remélhetnek, mondék, hát én se vesztegelek itt tovább. – Menjünk.

IX. FEJEZET.

Bujdosó az orvosok és jogtudósok közé jut, majd meg véletlenül egy tudósavató ünnepélynek lesz tanúja.

Sietve elhaladtunk a vegyészek és természettudósok már szemlélt helyiségei mellett, mire egy szűk utca végén egy zordon terembe értünk, ahol borzalmas látvány tárult elénk. – A teremben szanaszét különböző alakú és nagyságu asztalok, azokon meg egy-egy kiterített emberi tetem, fej, törzs, lábak, kezek stb. amelyeket tudósok és tanulók csoportjai állottak körül. – És a tudósok

keze alatt, részben rövidebb-hosszabb idő múlva mind egymás után elpusztultak, sőt hozzátartozóik rendszerint a tudósokat okolták halálukért.

Azért bárha e foglalkozás a tudósoknak néha igen kövér jövedelmet biztosított is, én nem találtam benne kedvemet, sőt látva egyébként is a pálya hiábavaló és kietlen voltát, lehangoltan hagytam ott őket. –

nélkül, hogy a jó rend és a nyugalom megzavartatnék...

Be kellett látnom, hogy ez magában véve nem helytelen dolog, s azért kezdtem iránta közelebbről is érdeklődni. Hanem itt is csakhamar csalódnom kellett.

Először is meggyőződtem arról, hogy egész munkájuk és törekvésük csak a földi múló javakra irányul, a lelket pedig és ennek nemesebb szükségleteit teljesen figyelmen kivül hagyják.

Azután meg mihamar tisztába jöttem avval is, hogy ez az egész tudomány csupa önzés és önkény, s nem az igazságnak egyszerű és természetes alapjain, hanem az agyas okoskodás és a körmönfont szőrszálhasogatás ingatag és megtévesztő talaján épült fel. – Hát bizony csakhamar a csömörig jóllaktam vele s igyekeztem mielőbb szabadulni e fojtó légkörből.

Hitető már elvesztette türelmét. Kegyetlenül lehordott vakmerőségemért, hogy nem átallom a legüdvősebb intézményt, a jogrendet is leszólni. – De Mindenlátó pártomat fogta, s igyekezett vezető-társát lecsillapítani.

– Hagyd őt, mondá neki békeltetőleg, és légy irányában türelmes. Majd elvezetjük őt a kegyes emberek közé, ott bizonnyal megtalálja helyét és nyugodalmát.

Már éppen elkészültünk a tudományok csarnokaiból, amidőn hirtelen trombitaszó megállásra kényszerített.

– Készül valami, szólt Mindenlátó, maradjunk még egy-két percig.

– Nos és mi legyen az? kérdém kíváncsian.

Álmélkodva kérdeztem vezetőimet, hogy hát ennyi és nem több az egész dicsőség? Mire Hitető megdorgálta telhetetlenségemet, s büszkén mutatott a kitüntetettekre.

– Avagy nem látod arcukon a nemes méltóságot és a tiszteletet, amellyel mindenki előttük meghajol?

Hát az igaz, hogy ebben nem volt hiba: hanem azért én csak erősen tamáskodtam tovább is, s kijelentettem, hogy ha már eddig vártam, várok szívesen még tovább is, hogy megtudjam, mi lesz a dolog vége.

Hát az történt, hogy valamelyiket a kitüntetettek közül valaki megszólítja, s felkéri, hogy számoljon. Nem tudott. Mérjen. Az se ment. Nevezze meg a csillagokat. Belesült. – Beszéljen különféle nyelveken. Száját se nyitotta meg. Tartson hát beszédet anyanyelvén. Erre sem volt képes. És így tovább.

– De hát a gutába is – kiálték fel haragosan – az mégis csak furcsa dolog, hogy valaki a hét tudomány doktorának neveztessék és csak egyikhez se konyítson!

– Persze, gúnyolódott Hitető, te azt szeretnéd, hogy mindenki mindent tudjon. Hanem másképp van ám a dolog. Amit egyik nem tud, tudja a másik, a harmadik, a negyedik; elég ha valaki valamit tud. Egyik a másikat kiegészíti.

– Valóban szép dolog, vágtam vissza most magam is nem minden gúny nélkül, hogy ha valaki ifjúságát, lelki erőit és vagyonát az iskolákra elpa-

zarolta, még kérdés tárgyát képezhesse, vajon tud-e valamit. A jó Isten legyen irgalmas és kegyelmes az ilyen tudománynak!

– Hallod-e, riadt reám Hitető keményen, most már igazán jó lesz, ha a szájadat tartod. – Mert ha még tovább is kiállhatatlankodol, akadsz oly kemény ökölre, amely megmutatja neked az ebek harmincadját.

– Hát jó, válaszolék – hadd legyenek ez urak akár hetvenhét tudományban is doktorok és mesterek, s tudják mind, vagy egyiket sem: nekem most már mindegy, csak ne lássam többé őket...

És otthagytam a méltóságos gyülekezetet.

X. FEJEZET.

Egyházi rend és állapot. Bujdosó megbizonyosodik, hogy itt is csak útvesztőben járunk, s csalódás és hiábavalóság, ami reánk várakozik.

Szűk sikátorokon át új térre jutottunk, amely tele volt sorjába épült templomokkal, kápolnákkal s egyéb szent helyekkel, amelyekben kis bejártak nagy emberseregek.

Beléptünk mi is mindjárt a legelsőbe, amelyet értünk. – Hát biz az tele volt különféle, képtelennél képtelenebb képekkel és szobrokkal, és egyéb megfoghatlan dolgokkal. Csúszó-mászó állatokkal, madarakkal, négylábú fenevadakkal, rovarokkal és férgekkel, fákkal és gyökerekkel.

rokonszenvesebbnek találtam, mint az előbbiekét, s azért őszinte érdeklődéssel kérdezősködtem vallásuk eredő forrása iránt. – Hát egy nagy fára mutattak, amelynek gyökerei égnek meredtek, ágai pedig a földbe voltak ásva. Azt mondták reá, hogy ez a "Korán." – Fagyökerének helye a föld, ágazatának a levegőég: azért mindjárt észrevettem, hogy itt felfordult világba jutottam, s hogy annak a fának eredete puszta képzelet; de ők nagyban vitatták [bizonygatták] annak való igazságát és bizonyosságát. – El nem mulasztottam azért megkérdezni: mivel tudják igazolni, hogy vallások alapja igaz és való? Mire Hitető kivezetett a templomból, s egy nagy seregre mutatott, amely kezében élesre köszörült karddal, szemében a vakbuzgóság villogó tüzével, ajkain irtózatos üvöltéssel sorakozott hadi rendbe, készen mindent, ami velük nem azonos véleményen van, apróra kaszabolni. – És amerre haladt, nyomában fegyverzörgés, halálordítás, tűz és füst és vérnek párolgása. És még a hit bizonyítékának mondották, hogy az törni, zúzni, pusztítani, rabolni és embert ölni képes!

E látvány elfagyasztott szívemben minden rokonszenvet, s borzadva és lélekben megtörve tántorogtam tovább, nem tudva sehogysem lelkem feldúlt egyensúlyát visszaszerezni.

Mindenlátó, észrevéve vergődésemet, biztatólag szólt.

– Bátorodjál, barátom, a rossz látomásnak immár vége. – Oly emberekhez vezetünk most, akiknek vallása nem képzeleten, de magán az Isten

vezető kaput, azonban e szavakat maguk se vették komolyan, talán nem is merték, talán nem is hitték, legalább én azt tapasztaltam, hogy rendszerint hallgattak ott is, ahol pedig okuk lett volna szólani. – Beláttam csakhamar annak okát is, miért nem merték szavukat felemelni. Amint ugyanis oda mentünk, ahol ők laktak, erősen bíztam, hogy őket kegyes elmélkedések közt, imádkozásban s a Legszentebbel való foglalkozásban találom: hanem bizony nem tettek ők maguk közt egyebet, mint vendégeskedtek, torkoskodtak, ittak, kártyáztak, dorbézoltak és hortyogtak. Olyik agarászott vagy nyulászott, a másik pénzét, mit szent helyről kapott, szentségtelenül erkölcstelen célokra elfecsérelte; egyszóval a testnek éltek, s a lelket és annak üdvösségét teljesen elhanyagolták. – Nem mondom, hogy nem lettek volna közöttük olyanok is, akik hivatásukhoz szabták életüket is, s komoly, áhítatos és istenes foglalkozásokban gyönyörködtek: de a nagyobb rész bizony a legkevesebb idejét fordította a bibliára, akkor is csak felületesen, vagy a látszatért bajlódván azzal. –

– És ezek legyenek az Írás magyarázói, az Igehirdetők! kiálték fel elkeseredve. És ezek legyenek az erkölcs példaképei, a mennyországba vezető kalauzok? Vagy hát az egész világ csakugyan nem egyéb, mint csalás, ámítás és szemfényvesztés?

Panaszos kifakadásaim felkeltették egynehánynak a figyelmét, s nyomban nekem estek és szidalmazni kezdettek kényük-kedvük szerint. Hogy-

ha képmutatókat és szemfényvesztőket keresek, menjek máshová! de itt ne akadékoskodjam. Tudják ők nagyon jól, mivel tartoznak az egyháznak, de nekik kötelezettségük vannak barátaikkal s a társadalommal szemben is. És így tovább...

ben. – Hogy a dolog nyitjára juthassak, megfigyeltem most ezeknek életmódját is, s azt találtam, hogy valamennyi túl van terhelve más és más dologgal, annyira hogy nem jutott idejük alattvalóik megfigyelésére. De mert ők mind igen nagy tudományú férfiaknak látszottak, gondoltam, hogy teendőiket is jobban tudják megítélni, mint jó magam, azért e dolgot nem is firtattam tovább.

Annál inkább felháborított a mód, amellyel e rendbeli emberek hivatalaikhoz jutni iparkodtak. E tekintetben válogatósak egyáltalán nem voltak, hanem megragadtak minden eszközt, még ha oly kifogásolható volt is. Jó Isten, micsoda lótás-futás, rábeszélés, szuplikálás esett meg ilyenkor, és mily kíméletlen tolakodás, különösen ha zsíros és jövedelmező helyről volt szó! És pedig sokszor még mielőtt az kihűlt volna. Százan is leselkedtek egynek a halálára s adták egymás kezébe a patrónusok kilincseit. Az egyik mint a megholtnak vérrokona tartott igényt állására, a másik meg sógorság révén; a harmadik érdemeire hivatkozott, a negyedik előkelő családjára s összeköttetéseire, az ötödik bizonyítványaira, a hatodik aranyait csörgette, a hetedik tehetségeinek megfelelő szélesebb hatáskört keresett, a nyolcadik előbb vett ígéretekkel hozakodott elő. – Megundorodtam a szégyenletes zsibvásár szemléletére.

– Ej no, hát az a rend és tisztesség, hogy az emberek csak a hivatalt keressék; a hivatás meg, az mellékes?

– Ugyan ne prézsmitálj, fedett Hitető, hát honnan, miből válasszanak, ha nincs jelentkező? Aztán meg hívhatnának-e valakit akaratja ellen?

– De én úgy hiszem, vetém ellen, hogy ily állásoknál az isteni elhivatás az első...

– Persze, majd a jó Isten egyenesen az égből fog tán leszólani... Az isteni elhivatás nem egyéb, mint az elöljárók és patrónusok kegye, amelyet jogában áll mindenkinek keresni, aki arra magában erőt és tehetséget érez. Azok választják meg ezek közül, akit alkalmasnak tartanak.

– De hát arra, hogy az elöljárókat és a patrónusokat megnyerjék, a versenyzőknek nem volna-e más alkalmasabb és tisztességesebb útjuk-módjuk, mint pl. alázatosság, szerénység, szorgalom a munkában és a hivatalban kipróbált hűség? Nem válnék-e el így minden lótás-futás, kéregetés, érdek és vesztegetés nélkül is, ki micsodás s mire képes és méltó? Mert a lelki hivatalokhoz csak lelki minősítés illik...

Hitető, látva hogy e tekintetben tréfát nem ismerek s véleményem mellett törhetlenül megállok, végül is beismerte, hogy tagadhatlanul a keresztyénségben is sok visszaélés csúszott be, és pedig elsősorban éppen az egyházi hivataloknál; ám azért másrészt mégis bizonyos dolog, hogy dacára a sok visszaélésnek itt elérik az üdvösséget, mert van egy csalhatatlan biztos és tiszta bűvszerük – s ez a Hit. – Csak ez a Hit legyen meg, s minden visszaélés dacára sem fenyeget baj; azért ajánlja, hogy ha tán egyes berendezé-

sekkel megbarátkozni nem is tudnék, csak e Hitet szerezzem meg s őrizzem lelkemben – és boldog leszek. –

Vezetőm szavai kimondhatlanul jólestek szívemnek. – Hát mégis van egy dolog, amelyben mindnyájan, minden egyéb különbözőség dacára egyek: és ez a Hit! – Ámde Hitető sietett örömömet lehűteni, kijelentvén, hogy az az egység, amelyről én álmodom, ugyan bizony nincs meg, ellenkezőleg itt is van egy s más különbség, hanem jobb, ha én azokat nem feszegetem, mert nem értek hozzá...

szegültek. Voltak, akik azt tartották, hogy mert az a kő csak a visszavonást [viszályt] táplálja, azért legjobb volna széppen félretenni; viszont azonban, akadtak akik életüket tették fel érette, ha valaki azt csak egy ujjal is érinteni merészelné. – Ilyformán örökös visszavonás, ellenségeskedés és perpatvar folyt e kő körül, miközben sokan életüket is vesztették érette; egyik harcoló párt váltotta a másikat: de a kő mindig megmaradt, s azoknak a kezéből, akik megragadni akarták, mindig kisiklott és mindig a központban forgott, – Mert felülete sima volt és gömbölyű.

– Őrült akarsz lenni magad is?

És én boldogtalan, ekkor hibáztam el lépésemet. – Hallgattam Hitető szavára, aki éles hangon figyelmeztetett, hogy nekem nem elvonulni feladatom, hanem a Világ útvesztőjét bejárni: s otthagytam azokat, akiket lelkem megszeretett, de otthagytam velük lelkem békességét is. – Míglen majd Isten egyszer megkönyörül rajtam s az elhagyott ösvényre visszasegít...

XI. FEJEZET.

Bujdosó a felsőség rendjének útvesztőjében megismerkedik a jog, törvény, hatalom és méltóság hiábavalóságával.

Haladtunk tehát a Végzet-jelölte irányban tovább e világ útvesztőjében s eljutottunk a Felsőség rendjének főútjára, amelynek során hatalmas épületek és paloták pompáztak, homlokzatukon a büszke felírással: "Jog." "Törvény." "Igazság." "Hatalom." "Közrend." "Megtorlás". stb.

Csak úgy találomra beléptünk egy fényes, templomszerű épületbe, amelynek magas, oszlopcsarnokos terme tele volt sorjába felállított magasabb és alacsonyabb, egyszerűbb és díszesebb faragású székekkel, amelyeknek támláin, nyilván a bennük ülők méltóságának jelzésére, a legkülönfélébb feliratokat láttam, mint "Bíró" "Tanácsos," "Polgármester," "Ügyész," "Ispán," "Miniszter," "Fejedelem," "Király" stb...

– Íme azon kiváló emberek, magyarázta Hitető – akik a törvényt hozzák, osztják és képviselik, a perekben ítélkeznek, a jót védelmezik, a gonoszt megbüntetik s a jó rendet és békességet e világban megőrzik.

– No ez már helyes dolog, mondék, s valóban nélkülözhetlen, hogy e világ folyása rendes és méltóságos legyen. Hanem ugyan honnan szedik az erre való embereket?

– Hát némelyiket a nép választja, másikat kinevezik, mások meg úgy beleszületnek a hivatalukba.

Ezt is rendén valónak találtam.

Hanem amint figyelmesebben körültekintek, látom, mint tolakodnak egyesek azokra a székekre, s ez okból micsoda pogány vesztegetést, csúszást-mászást, koldulást és erőszakot visznek véghez. Meg nem állhattam, hogy fel ne kiáltsak:

– Hohó, ez már nem rend!

– Hallgass, boldogtalan, vágott gyorsan a szavaimba Hitető, avagy bajt akarsz zúdítani a nyakadba?

– De hát miért ez éktelen tolakodás, e szívtelen marakodás? Nem várhatná be ki-ki békességben, míg majd szólítják őt?

– Neked ahhoz semmi közöd. Ha másoknak nincs ellene kifogásuk, mit patvarkodol te magad? Bizonnyal meg vannak arról győződve, hogy rátermettek a kívánt hivatalra.

Elhallgattam. De egyben igazítottam a pápaszememen, hogy jobban lássam a dolgok folyását.

És minél tovább szemléltem, annál csüggedtebb s elégedetlenebb lettem. – Észrevettem ugyanis, hogy nem akadt közöttük egyetlenegy sem, akinek egyik-másik tagja ne hiányzott volna. – Egyiknek a fülei, hogy mások panaszát meghallgathatná; másiknak a szemei, hogy a rendellenességeket észrevehetné; harmadiknak meg az orra, hogy a törvény ellen vétők csalárdságát kiszagolhatná. – Voltak, akiknek nem volt nyelvük, hogy az elnyomottak érdekében felszólalhatnának; másoknak meg a kezeik hiányoztak, amelyekkel az Igazságnak érvényt szerezhettek volna; ismét másoknak a szívük helye volt üres, s így nem volt bátorságuk arra, hogy a Jog, Törvény, Igazság útját és parancsát követni képesek lettek volna. És ha akadt is közöttük nehány olyan, akinek tagjai mind épek voltak, hát annak meg nem volt sem éjjele, sem nappala, sem álma, sem nyugvása: holott amaz előbbiek életük nagyobb részét henyeségben és üres kedvtelések között töltötték el. – Felforrt az epém.

– De hát miért bíznak Tövényt, Jogot, Igazságot ily emberekre, kiálték fel elkeseredetten, akiknek a feladathoz megkívántató tagjaik hiányoznak?

– Hát csak azért, felelt nagy bölcsen Hitető, hogy megtudd, amit a régi közmondás tanít:

"Qui nescit dissimulare, nescit regnare"

vagyis szórul szóra fordítva, aki nem tud szín-

lelni, nem tud az kormányozni sem. Ami jól megmagyarázva annyit tesz, hogy aki uralkodni akar, annak sokszor nem szabad se látnia, se hallania, se éreznie, se értenie: még ha lát, hall, érez és ért is. Hanem te ezt, járatlan emberke, persze nem érted.

Igaza volt. – Ez az elmélet csakugyan sehogy sem fért a fejembe. Hanem Hitető, látva benső forrongásomat, hamar elhallgattatott.

– Javallom neked, légy csendesen. Különben magad lásd, hogy ha tovább salamonkodol, mi lesz majd a következménye. Avagy nem tudod-e, hogy a Törvény embereit leszólni főbenjáró dolog?

Hallgattam tehát, hogy nyugodtan megfigyelhessem a dolgok továbbfolyását.

Bajos dolog volna tapasztalataimat mind sorra elmondani, azért csak két élményemet emelem ki, amelyek különösen mélyen vesődtek lelkembe.

részegest iszákosnak nevezte volna stb. – Mint tanúk szerepeltek: Pletyka, Gyanú, Ráfogás és Hazugság. A vádat képviselte Agyafúrt, a védelmet pedig Csácsogó. Megjegyzem, hogy a védelemről Együgyűség mindjárt a tárgyalás elején lemondott, kijelentvén, hogy beismeri a vád igazságát, hanem abból amit mondott, nem von, mert nem vonhat vissza semmit. – "Itt állok, másképp nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!" S evvel szabad folyást engedett az ítéletnek.

A bírák tehát összeültek, hogy szavazatukat leadják. – Atheus elismerte, hogy Együgyűségnek tökéletes igaza van, hanem bűnös, mert oly dologba ártotta magát, amihez semmi köze. Ha büntetlenül menekül, félő, hogy majd ránk is kiölti nyelvét.

Versengést kedvelő e véleményhez a maga részéről készséggel hozzájárul, azon megokolással, mert, úgymond, ha eggyel szemben elnézők vagyunk, majd jönek sokan mások, s ezekkel szemben is engedékenyeknek kell lennünk.

Hallomásból ítélő megvallja, hogy ő ugyan voltaképpen azt sem tudja, miről van szó, de mert Fondorló így állítja a dolgot, hát elhiszi neki, s ő is a büntetésre szavaz.

Részrehajló már előre tudta, hogy az a fecsegő Együgyűség mindent kitrécsel, azért nem fog ártani a szájára lakatot illeszteni.

Személyválogató felette sajnálja, hogy kedves barátján, Fondorlón sérelem esett; elvárta volna pedig Együgyűségtől, hogy legalább reá

való tekintetből nyelvét fékezte volna. Ezért a vádlott méltó az ítéletre.

Aranykedvelő elégülten markolászott a zsebeiben, amelyekbe a vádló néhány aranyat csúsztatott, s méltatlankodva mondta ki vádlottra a "bűnöst."

Próbálatlan kijelentette, hogy ő hasonló esetet nem ismer. Ki mit érdemel, viselje.

Tudákos úgy okoskodott, hogy amiben mindenek megegyeznek, azellen neki sem lehet kifogása.

Bánomisén rövidesen kijelentette, hogy ő is oda áll, ahova a többség.

Restelkedő legjobb szerette volna a pert elhalasztani.

De Hirtelenkedő rögtöni ítéletet kívánt. Hiszen a dolog világos. Minek hát azt halogatni. – Így hát Ígyakarom kimondta az egyhangú szentenciát, hogy amit a törvény parancsol, annak meg kell történnie.

És elítélték Együgyűséget egy híján 40 arculcsapásra, hogy máskor a tisztességes embereket ne mocskolja. – Mire Fondorló a prókátorokkal együtt mély hajlongások között, elégedetten bókolt. Együgyűség pedig kezeit homlokára kulcsolván, keservesen sírt, miközben a poroszlók megragadták és a büntetés helyére hurcolták.

Engem a méltatlan és igazságtalan ítéletre elfogott a keserűség.

– Uram Isten, ha e világban így mérik az

igazságot, engedd, hogy perem mással ne legyen, de bíró se legyek más felett...

Ám alig hogy kiejtettem e szavakat, máris szájamon éreztem a Hitető erős markát.

– Hallgass, nyomorult, avagy még rosszabbul jársz, mint a vádlott!

És tényleg Fondorló, Agyafúrt és Csácsogó ellenem máris vádat emeltek, s bizonnyal keservesen szánhattam volna őszinteségemet, ha vezetőim nyakon nem ragadnak s rövidesen ki nem dobnak a tornácból. – Ott lelkendeztem a törvény csarnoka előtt és szemeimet törölgettem, miközben láttam, hogy csak úgy tódul oda a nép, ki-ki a maga ügye s bajával, s valamennyihez sietve furakodik egy-egy prókátor, néki szolgálatait felajánlva, egyben ügye és erszénye után tudakozódva. Érdekes volt megfigyelni a buzgóságot, amellyel mindegyik a maga tudományát ajánlgatta, melyet ki-ki hóna alatt nagy csatos bőrerszényben hordozott, amelyen rendszerint valami felírás volt olvasható. – Sikerült egy-két ily erszénynek a felírását megpillantanom s feljegyeznem. Valóban épületes és tanulságos felírások...

"Mások vérén való meghízás titka."

"Aratás vetés nélkül."

"Húzd-halaszd."

"A csavar és szipoly művészete." Stb...

Dacára azonban erszényük és tudományok különbözőségének, egyben valamennyien megegyeztek és ez az volt: hogy egytől-egyig sohasem az

ügyet, hanem az abból eredő hasznot mérlegelték, mintha nem a megbízóik de csakis a saját dolgokról lenne szó. – De már ezt nem nézhettem fájdalom nélkül – azért felsóhajtottam s egy házzal odább mentem. Látva mélységes bánatomat, Mindenlátó biztatott, hogy de most igazán olyasvalamit mutat, amiben bizonnyal örömem fog majd telni s megbékülök a világgal. – Fel fogja előttem tárni a fejedelmek és királyok kormányzását, amelyet ők Isten kegyelméből végeznek.

Odavezetett.

Fényes palotateremben felállított ragyogó trónusokon, amelyek magasabbak voltak, semhogy valaki oda felérhetett volna, ott ültek azok, akik a földön Isten képét hordozzák, fejükön különféle alakú és díszű koronák. – Feltűnt azonban mindjárt első tekintetre, hogy valamennyiüknek a füleihez sajátságos kürt alakú eszközök voltak erősítve, amelyeknek szájába kellett beszélnie azoknak, akik hozzájuk járultak. Ámde e kürtök felette hosszúak, tekervényesek és likacsosak voltak, miért is igen sok szó út közben kihullt belőlük, a többi meg nagyobbára megváltozott és másképp hangzott, midőn a Koronás füléhez ért. Ezt én onnan vettem észre, mert a beszélőknek nem mindig adatott felelet, hasztalan kiabált némelyikük teli torokkal; ha pedig olyik feleletet kapott is, az nem ritkán egészen idegen dologra vonatkozott.

Hasonlóképpen szemeik s szájuk előtt is hasonló távcső és kürt alakú eszközt viseltek,

minélfogva rendszerint mindent máskép láttak, és feleletük is másként hangzott, mint ahogy tán ők maguk is akarták volna.

Fel nem foghattam e furcsa berendezést s csodálkozva kérdém vezetőimtől.

– Ugyan, a jó Isten szerelméért, miért nem dobják sutba e kürtöket, tölcséreket és látcsöveket, s miért nem igyekeznek inkább a maguk természetes érzékszerveivel hallani, látni és beszélni, mint más emberek?

– Azért, válaszolt Hitető, mert e körülményességet trónjuk fénye és személyük fensége úgy kívánja. Avagy azt hiszed tán, hogy holmi parasztokkal van itt dolgod, akiknek mindenki kedvére az orruk alá kaparászhat?

Majd újabb látvány kötötte le figyelmemet. – Voltak ugyanis egyes vakmerők, akik a Koronás székéhez felkapaszkodva, ott a kürtök nyílása mellett füleikbe sugdostak, szemeik elé más és más színű szemüvegeket tartottak, orruk alá füstöltek, lábaikat, kezeiket összekötözték majd feloldozták, sőt még székeiket is megmozgatták, döntögették és más hasonló vakmerőségeket műveltek.

Megdöbbenve fordultam vezetőimhez, kik ezek?

– A titkos tanácsosok, akik a Koronást informálják.

– No, ha én az ő helyében volnék, ilyesmit ugyan meg nem tűrnék, hanem a magam ítéletének és cselekedeteinek független ura maradnék, mondám.

– Persze, mintha egyetlen ember mindent a nyakára vehetne!

– De hiszen ha így van, akkor nyomorúságosabb sorsa van az ily koronás főknek, mint a legutolsó közönséges polgárnak, aki tagjait szabadon használhatja, míg azok sokszor úgy meg vannak kötözve, hogy mozdulni sem képesek. –

– Annál biztosabban ülnek helyükben. No nézd csak...

Odanézek, hát íme a Koronások közül akadt csakugyan egy, aki nem engedte magát mustráltatni, hanem elkergette magától azokat, akik tagjait igazgatni akarták. – Szabadon közeledhetett hozzá, aki csak akart. – Hanem az volt ám a csődülés és tolongás! Seregestül jöttek az emberek, és megrohanták őt, százan kiabáltak egyszerre a fülébe, százan kapkodtak kezei, lábai után, százan fogták le szemeit, és mindegyik azt akarta, hogy elsősorban őt hallgassa meg, az ő baját lássa meg, rajta segítsen: úgyhogy a nagy felfordulásban maga sem tudta, mit tegyen, kit hallgasson előbb, kinek miképp tegyen igazságot. – Amiből meggyőződtem, hogy a két rossz között mégis jobb a kisebb rossz; s helyesebb, ha magát egyes kiválasztottak tanácsára bízza, mint hogy közprédául kiszolgáltassa. – Bár nem tudtam megérteni, hogy nem tudnak okosabb módot kieszelni, amely biztosabb sikerre is vezetne.

– Felette bajos dolog ez, magyarázta Hitető, mert akárhogyan is, csak mégis alkalmat kell nyújtaniok alattvalóiknak arra, hogy panaszaikkal,

kérelmeikkel hozzájuk járulhassanak s igazukat náluk keressék. Vagy tán úgy tegyenek, mint amaz ott ni?

És beláttam azt is, hogy bármint is igyekezzenek az uralkodók rendbentartani a világot, azért rendetlenség lesz mindig, mértéken felül. És bármiképp igyekezzenek, kürtök, tölcsérek és látcsövek segélyével, avagy azok nélkül, a világot igazgatni: igazság és igazságtalanság mindig váltakozni fognak, míg ember lesz a földön. – S amikor a nép egy része ujjong, a másik része verejtéket sír hozzá...

– Bizony hiábavalóság minden és cifra nyomorúság! gondolám.

És otthagytam a fényes csarnokot, elégedetlen, csüggeteg szívvel. –

XII. FEJEZET.

Bujdosó végezetül a Harcosok és lovagok rendének útvesztőjébe jut, s itt is csalódik.

No de legalább tekintsd meg azokat is, akik a vitézség útját választották, s lásd meg saját szemeiddel, micsoda nagy becsületük van az ilyeneknek. –

Vezetőim e felhívására befordultam velük az utolsó utcába, ahol a Vitézi rend tartózkodott. Itt egy egész sereg marcona férfiúra akadtunk, akik mind vérvörös ruhába voltak öltözve, s arról tanakodtak, miképp lehetne a Halálnak szárnyakat adni s őt képessé tenni arra, hogy a messze távolban is úgy tudjon öldökölni, mint közelről; továbbá, hogy miképp lehetne mindazt,

ami évek hosszú során épült, egy félóra alatt elpusztítani. És így tovább.

E beszédek engem nagyon megrémítettek. Eddig legalább, bármi emberi cselekedetet láttam, mind az emberi nem gyarapodását, terjedését épülését célozta, itt azonban egyenesen kimondott cél a pusztítás és a rombolás! Ámde Hitető máskép gondolkozott.

– Tévedsz, barátom, mert ezek is ugyanazon célra törekesznek, mint a többi emberek: csak az eszközük más, melylyel ama célt szolgálják. Nem is pusztítás az, amit ők végeznek és terveznek, hanem csak az akadályok elhárítása. Majd, ha jobban megfigyeled munkájukat, meg is fogod jobban érteni.

hadi fegyvereket, hogy isszonyat volt reájuk nézni. –

Micsoda vadállatok ellen használják ezeket? – kérdém.

– Emberek ellen.

– Uram Isten, de hát lehetséges-e, hogy ember embertársával szemben ily szörnyűségeket eszeljen ki?

Hanem Hitető csak mosolygott együgyűségemen, s nagy jó kedvvel élcelődött az én nyúlbátorságomon...

Kiérvén a piacra, már ott állottak a tűzzel, vassal, mindenféle szarvakkal és karmokkal felszerelt vitézek kemény hadisorokban, miként egy sziklatömeg. – Majd megmozdultak s a legkülönfélébb csoportosulásokat végezték, aztán meg összegombolyodva nagy tábort ütöttek, sütöttek, főztek, ettek, ittak, daloltak és kurjogattak s más egyéb duhajságokat végeztek, kényük-kedvük szerint. –

Tolmácsom gyönyörködve nézte a mozgalmas képet s fennen magasztalta nékem annak szépségeit.

– Lásd, ez aztán a gyöngyélet, enni, inni, vigadni – és senkinek sem engedelmeskedni, a világnak fittyet hányni. –

– Hát az igaz, csakugyan fittyet hánynak nemcsak az egész világnak, de még a tisztességnek és az erkölcsnek is, mondám keserű panasszal.

– És ezt megengedik, elnézik nékik?

– Hagyd el, barátom, így van ez rendén. Oly állapot ez, amely sok mindenféle szabadságot

megkíván... Hiszen bőrüket viszik érte a vásárra. –

És láttam azt is, amint csakugyan bőrükkel fizettek... Hanem azt szörnyűség csak elmondani is... A tábori zaj már lassanként elült, a tábortüzek is pislogó mécsként egymás után kialudtak, az álomba merült harcosokra fátyoltakarót vetett az éjszaka. – Egyszerre csak riadó hangja kél, mire trombiták zengése, dobok pergése válaszol. – És a sötét tábor egyszerre felriad. Kiabálás, fegyvercsörgetés, ide s tova futkozás, lovak nyerítése, puskák ropogása egy pokoli zajjá olvad össze; már nyakukon az ellenség, már összeroppan a két rettenetes tábor, s aztán megindul a rettenetes hajsza, verekedés és kaszabolás, s a csatazajba sűrűn belevegyül a sebesültek sikoltása, az elesettek halálhörgése s a győzőnek diadalordítása. És amikor a harc mint az elvonuló fergeteg, végül elcsendesült, s a felkelő nap végigontotta sugarát a mezőségén, nem volt ott más csak vér és vér, eldobott, elejtett, összetörött fegyverek, merev lódögök mellett szanaszét halottak és jajveszékelő sebesültek... közöttük hiénaként ott űzte szörnyű mesterségét a martalócok csapata. E látványra lelkemet eddig soha nem érzett fájdalom és kín szorította össze. – Keserűen szemükre lobbantottam vezetőimnek kegyetlenségüket, amiért ide vezettek, de még nekik állott feljebb, és még ők szidtak le engem, s Hitető egyenesen gyáva himpellérnek nevezett, mert

– úgymond – ha férfi volnék, hát bátorságom is volna...

– De hát az Isten szerelmeért, ugyan mit cselekedtek ezek a szerencsétlenek, hogy egymást így össze kellett kaszabolniok?

– Mit? Éppen semmit. Az az egész, hogy uraik összekülönböztek, hát így intézik el a dolgukat.

– De hát nincs erre más mód és lehetőség?

– Nincs. Bírót nem ismernek el maguk felett, azért egyetlen bírájuk a kard. – Itt pedig mindig annak van igaza, aki győz... Meg aztán aki itthagyta a fogát, bőrét: meg volt érte fizetve előre. – Azért nincs, ki a másnak valamit szemére vethessen.

Mondhatom, furcsa okoskodás. Nem is óhajtottam még a folytatását is hallani. Azért készséggel fogadtam Mindenlátó azon ajánlatát, hogy menjünk s nézzük meg azokat, akik a csatában dicsőségesen forgatták kardjukat.

Egy fényes palotába mentünk, amelynek dísztermében, mennyezetes trónusán ült a Koronás, egymás után intve maga elé a hősöket. – Előléptek. Egyiknek keze, másiknak lába hiányzott, a harmadiknak a feje beszakítva, a negyedik zászlót, az ötödik erszényt hozott, amelyet az ellenségtől elhódított. – És mindegyik szép pecsétes levelet kapott, amely nékik bizonyos kiváltságokat biztosított, s megengedte, hogy nevük elé bizonyos predikátumokat írhassanak. – Jöttek azonban mások is, akik harcban ugyan részt sohasem vettek, hanem erszényük nagyon duzzadt volt, s

azt letették a trón elé, s ők is hasonló kiváltságleveleket kaptak.

És valamennyinek megengedtetett, hogy egy felsőbb udvarba vonuljanak, ahová engem is utánuk űzött a kíváncsiság.

Valóban érdekes társaság volt ott. – Fel s alá sétáltak tollas-parádésan, aranysarkantyúkkal, büszkén emelt fővel. – Nem is mertem közelükbe tolakodni, mert észrevettem, hogy ha valaki közelükbe jött s őket megszólította, de címüket elhibázta, avagy hátát alaposan meg nem görbítette, azt ugyan alaposan leszidták, sőt megöklözték. Egyébként a hivalkodáson kívül egyebet éppen mit sem csináltak.

Hát én sehogy sem tudtam felfogni ez eljárásuk méltóságát, s legjobb szerettem volna nekik hátat fordítani. De Mindenlátó még visszatartott, s biztatott, hogy ha magamat okosan viselem, nem lesz semmi bántódásom.

– Kiváltságaik okozzák, magyarázta, hogy a napot lopják és hivalkodnak. Főfoglalkozásuk: nyulat, rókát és farkast űzni, dohányozni, kávézni, dúsan terített asztalok mellett dőzsölni, a parasztot kunérozni [!?], kockázni, lovat, agarat idomítani, asszonyokat bolondítani és egyéb hasonló dolgokat művelni. Körülbelül ez az, ami őket a közönséges emberektől megkülönbözteti.

Hozzá, mint hallottam, ugyancsak kiváltságaik következtében minden amit cselekesznek, nemes dolog; s társaságukba nem juthat senki, csak aki velük egyenrangú...

Hát bizony én nem is vágyódtam közéjük... Sőt örültem, amikor hátat fordíthattam kiváltságos magaslatuknak.

*

Távozás közben Hitető így szólt hozzám.

– Megvizsgáltad hát az emberek különféle hivatalait, rendét és állapotát. Amint látom, egyben sem találtad kedvedet, azért talán, mert úgy gondolkozol, hogy foglalkozásuk mindenütt és mindenben hiábavaló. – Tudd meg azonban, hogy alaposan tévedsz, mert munkájának, ha az kitartó és hűséges, mindegyik aratja majd a gyümölcsét. S ez: béke, boldogság, jólét és dicsőség. – Ne ítélj azért elhamarkodva, hanem várd be nyugodt türelemmel mindennek a végét.

– Hogy pedig ezt megtehesd, s a végről is személyesen megyőződhessél, hát jöjj – hívott fel Mindenlátó – elvezetlek Szerencse Várába, melynek közepén Bölcsesség királynő őfelsége palotája pompázik. – Ott majd megismered mindennek igaz célját, s belátod majd, hogy e célért méltó az életben küzdeni s bízva bízni. –

És az én csüggedt lelkemet új remény és bizalom dagasztotta. –

– Menjünk hát, mondám megújhodva, oda, ahol nyugalom lakozik és boldogság és vigasztalás...

XIII. FEJEZET.

Szerencse vára, ahol Bujdosó megbizonyosodik arról, hogy gazdagság, földi gyönyörűség, világi méltóság és dicsőség – mind hiábavalóság.

Hosszú, hiábavaló bujdosás után elértünk hát a vágyva óhajtott Szerencse vára elé.

Amennyi út, mind a vár előtti nagy térre torkollott, s rajtuk seregestül rohant, özönlött a nép, lökdösve, taszigálva egymást s ostromolva a vár bejáratát.

Ám e bejárat csak igen nehezen volt megközelíthető.

Egyetlenegy, magas, keskeny kapuból állott amely láthatólag már nagyon régi lehetett, mert kőfala omlós, törmelékes volt, s alapjától tetejéig szúró tövissel benőve. – Homlokzatán ott állott a szó: "Virtus."

Tán mert a kapu felette omlatag volt, tán mert a tüskebozóttal érintkezésbe jutni nem látszott kellemetes dolognak, tán mert a feljárás hozzá felette meredek és fárasztó volt, ki tudná megmondani, hogyan s miért: elég az hozzá, hogy e kapun nem igen mertek az emberek áthaladni, hanem, miként vezetőim mondták, már ősidők óta különféle melléknyílásokat és bejárásokat törögettek a kapu oldalain, gondolván, hogy azokon könnyebben juthatnak a várba. – E mellékbejárások feliratai voltak: "Képmutatás," "Hazugság," "Hízelkedés," "Gonoszság," "Fortély," "Erőszak" stb... Ámde amidőn

a felírásokat betűzgettem s vezetőim előtt azokra vonatkozólag pár megjegyzést tettem, azok, akik ez utakon igyekeztek a várba, ugyan felzúdultak ellenem, úgyhogy tanácsosabbnak láttam megfigyelésemmel csendben maradni s titkon félrehúzódni.

E csendes megfigyelés közben észrevettem hogy voltak igen sokan olyanok is, akik ugyan eleinte megkísérelték az Erény kapuján való áthatolást, azonban csakhamar visszafordultak és maguk is ama mellékbejárásokon igyekeztek aztán Szerencse várába. – Ámde bármely úton jutottak légyen is át, valamennyien még éppen nem érték el a tulajdonképpeni várat, hanem előbb egy nagy piacra kerültek, amelyen csak úgy nyüzsgött azok serege, akik epekedve pillantgattak fel a fényes fellegvárra, s vágyva lesték onnan Fortuna várúrnőnek kegyteljes intését...

– Hát még itt is csak bizonytalanság és várakozás az ember sorsa? kérdém.

– És türelem – egészité ki Hitető. Mert törekedni ugyan törekedhetik mindenki, ámde az, hogy célt is ér-e, nem tőle függ, hanem egyedül Fortuna úrnőtől.

Csakugyan be kellett látnom, hogy így van a dolog. Mert amint jobban körültekintettem, észrevettem azt is, hogy a magas fellegvárba sehol sem lépcső, sem létra nem vezetett fel, csupán egy szüntelen forgó kerék, amelynek fogaiba kellett belekapaszkodni annak, aki fel akart jutni. –

Sikerült egyiknek-másiknak a kapaszkodás s nem pottyant le fordulat közben a kerékről a mélységbe: akkor odafenn Fortuna asszony felfogta, és számára a várban helyet jelölt. – De még azt is, hogy valakinek sikerült a kerékbe kapaszkodni, csupán Fortuna asszony főudvarmesternője, Véletlen úrnő eszközölte, aki kegyeinek osztogatásában teljesen önkényes és megbízhatatlan volt. – Azt segítette, támogatta, akit szeszélye arra kiszemelt. Hiába hivatkozott előtte bárki kifejtett munkásságára, érdemeire, találmányaira, hiába mutogatta sebeit és forradásait: őnagysága se látott, se hallott... Nem is hiszem, hogy nem süket és vak...

Ily körülmények között nem csoda, hogy lenn maradtak sokan, akiknek egész életük folytonos munka, becsület és iparkodás volt, s akik az Erény tüskés, köves kapuját is törhetetlen bátorsággal átlépték: viszont sokan, akik kezüket sem mozdították eddig, most egyszerre Véletlen által segítve könnyűséggel jutottak a magasba. – Mennyi csalódás, szomorúság, kétségbeesés és örökös hiú reménykedés egyrészt, lenn a nagy tömegben – s mennyi igazságtalanság, fennhéjázás és gőg másrészt, odafenn a választottak magaslatán.... Mondhatom, az első benyomás, amelyet e helyen szereztem, vezetőim ígéreteit legkevésbé sem igazolta. –

De ha már egyszer idáig jöttünk, gondolám, nézzük meg a dolgok további folyását is. És vezetőim e percben már felrepítettek a fellegvárba.

Ott állott Fortuna asszony, a vár úrnője egy fényes gömbön, körötte kegyeltjei, akik között különféle ajándékokat, koronát, jogart, uradalmakat, rendjeleket, címeket és méltóságokat, aranyat, mézet, marcipánt és cukrot osztogatott szét. – Akiket megajándékozott, azokat a szolgák különböző emeletekre vezették. Az első emeletre jutottak azok, akiket Fortuna úrnő arannyal ajándékozott meg. A másodikba, akik édességet s egyéb ínyencdolgokat kaptak. A harmadikba s egyúttal a legfelsőbbe, akiknek dicsőség és méltóság jutott osztályrészül. – Bár voltak olyanok is elegen, akiknek megengedtetett mind a három emeletén tartózkodni. –

Beléptünk mi is legelsőben a legalsó emeletbe, amely egészben sötét és pinceszerű volt, úgyhogy eleinte mit sem láttunk, csak a füleinket ostromolta valami erős pengés, kongás, csörgés-zörgés s az orrunkat ingerelte valami kellemetlen dohos szag. – Majd amint pár perc múlva szemeim a homályhoz szoktak, észrevettem, hogy a tágas pinceszerű teremben emberek élnek és mozognak, egyik ott hever a pallón, a másik fel s alá járkál, a harmadiknak keze, lába békóban, a negyediknek hátán súlyos teher és így tovább.

Azt hittem, hogy valami börtönbe jutottunk.

– Isten ments! veté ellen mosolygó arccal Hitető; nem foglyok ezek itt, hanem Fortuna kegyeltjei, akik a kegyelmes úrnő adományait élvezik.

Közelebb léptem hát embereimhez, s láttam, hogy a békók tagjaikon, a teher vállaikon mind-mind ragyogó színarany. – Aki lót-fut, azt rejtegeti; aki a földön fekszik, abban vájkál, azt pengeti, csörgeti... Aki békót visel, dehogy válnék meg tőle, sőt azt szerelmesen ölelgeti, csókolgatja. Aki pedig a teher alatt görnyedez, még több után sóvárog, s verejtéke alól kivigyorog a nagy boldogsága, amely pedig majd megfojtja. Nem is volt itt szomorú senki, csak az, akinek terhe kisebb volt a másénál. – Aztán hogy rejtegették, dugdosták, óvták, féltették drága kincsüket – egymással szemben! Mennyi bizalmatlanság, irigység és káröröm, a szívekben, a szemekben! Valóban boldogtalanabb, nyomorultabb embereket aligha láttam még egész bujdosásom alatt!

Hitető arcomról olvasta le gondolatomat, mert mintegy magyarázólag így szólt:

– Bizonyos igaz, hogy kincsekkel bírni s azoknak rabszolgájává lenni: teher és nem élvezet. Ámde erről Fortuna egyáltalán nem tehet. – Másrészt meg ne feledd, hogy ezeknek éppen a rabság élvezet. – Ám azért bizonyos, hogy az arany becses vagyon...

– Beszélhetsz, jó vezetőm, akármit, szavad meg nem tántorít. Ha ez a boldogság és a szerencse: hát magam nem kérnék belőle...

– Úgy hát jöjj, nézzünk feljebb. Oda, ahol nincs más, csak gyönyör és élvezet.

Felmentünk a második emeletre, ahol elsőben is egy terembe értünk, amely mindenféle

kerevetekkel, vánkosokkal és szőnyegekkel volt telerakva, amelyeken szanaszét heverésztek elpuhult alakok és kedvükre hortyogtak, bárha már az idő délre járt. – Közöttük meg cifra szolgák, inasok és lakájok járkáltak fel s alá, vigyázva, hogy ha valamelyik felkél, nyomban szolgálatára legyenek. Aztán illatos fürdőben megmosdatták, selyembe, bársonyba öltöztették, felcicomázták; s ha valahová menni akartak, ruganyos hordszékekbe ültették őket, szóval úgy bántak velük, mint dajka a csecsemő gyermekkel.

– Nos, mit szólsz e kényelemhez? kérdezett Hitető, ahol az ember mindent készen talál, amit csak szeme-szája kíván. – Hát nem valóságos mennyország ez?

– Kétségkívül tízszeresen jobb sors, mint az előbbieké, hanem...

– Már megint "hanem..."

– Hanem nézd csak e boldogokat, folytattam zavartalanul. – Szemük kidülledt, arcuk puffadt, testük mintha fel volna fújva. Szegények oly érzékenyek, hogy ujjaddal sem érintheted őket. – Sokszor hallottam, hogy az álló víz megposhad: nos, íme, itt az igazolása. Szegény, szegény boldogok: nem irigyelhetem boldogságukat.

– No nézd a kis bölcselőt! gúnyolódék Hitető. Mindjárt gondoltam, hogy itt is fog találni valami kivetni valót.

– Sebaj, folytatta Mindenlátó, vezessük csak tovább.

Most egy valóban gyönyörűséges helyre ér-

tünk, egy pompás kertbe, amely tele volt árnyékos sétányokkal, hűs lugasokkal, csobogó szökőkutakkal, vízesésekkel, madárdallal és virágillattal. A bokrok között kies pavilonok, az erdőrészben vad, a vizekben hal. És az erdő visszhangzott a vadászok vidám zajától, a lugasok és pavilonok a mulatók pajzán kacagásától...

– Nos, hát itt is fenntartod-e a te állóvíz-elméletedet?

– Azt ugyan nem, válaszolám vezetőm kérdésére, hanem lásd, hol van itt csak egyetlen igazán elégedett arc? Vigadnak, táncolnak, vadásznak, élveznek, de mindegyiknek arcán ott ül a ki nem elégített kívánság, vagy a fáradt lehangoltság... Mintha valamennyinek lelkében valami űr tátongna. – A kéj magában még nem élvezet, s ha csak ennyiben áll a boldogság, akkor nem óhajtom; jerünk tovább...

Egy fényes étterembe jutottunk, dúsan terített asztalokkal, amely szinte roskadozott a sok drága étel, ital súlya alatt. Az asztaloknál lakmározó népség, amely mohón evett, ivott és tömte magát, hogy szinte a gombok potyogtak le ruháiról. A lakomát zene vidámította, s csakhamar oly kurjongatás, ének, fütyülés, zenebona támadt, hogy szinte megrengett belé a terem. – Annyi bizonyos, hogy mélakórság ez uraságokat nem gyötörte.

– Nos hát, hogy tetszik neked e harmónia? kérdé Hitető.

– Egyáltalán sehogy!

– Ugyan? Pedig meg voltam győződve, hogy

ezúttal a zene szárnyain a te kedélyed is kedvre hangolódik...

Ezalatt a lakomázók észrevették jelenlétünket, s az egyik asztalnál ülők erősen hívtak, üljünk közéjük s mulassunk velük.

Visszautasítottam. Undorított a társaság, amelynek a gyomra az Istene s egyéb boldogságot nem ismer.

Vezetőim ugyan korholtak hidegségemért, amely a lakomázókra láthatólag rossz benyomást gyakorolt, hogy már egyesek dühöngeni kezdtek ellenem, hanem én nem tágítottam, s bizony végül is nekem volt igazam.

Mert a folytonos eszem-iszom életnek csakhamar beállottak a gyászos következményei. – A csömör, az étvágytalanság, a görcsök, az álmatlanság s egyéb alkalmatlan [kellemetlen] nyavalyák, amelyek a gyomor mértékletlen túltöméséből és az ital mértékletlen élvezetéből támadtak. – És a dőzsölő atyafiak most ott hevertek ágyaikon beteg-halaványan, szemeik vérbe fúlva, testük láztól gyötörve, kezük, lábuk reszkető vonaglásban, foguk vacog a forró hidegtől. – Bizony drágán fizették meg túlhajszolt gyönyörűségüket!

– És ti ezt nevezitek boldogságnak? mondék vezetőimhez. – Holott nyomorultabb élet ez az állaténál. Mert az állat csak addig eszik, iszik, amíg természetes éhét, szomját kielégíti: csak az ember feledkezik meg a természet törvényéről, s gyomráért elhanyagol mindent, hogy aztán gyomra által pusztuljon el...

Nem, e boldogságból sem kérek magamnak egy órára valót sem!

Otthagytuk azért a dáridót, s felhaladtunk a legfelsőbb emeletbe, ahol azok tartózkodtak, akiket Fortuna asszony méltósággal, dicsőséggel tüntetett ki.

Ragyogó palotaszerű terembe jutottunk, amelynek közepén hosszú sorokban álltak egymás mellett a különféle magasságú székek, s az alant hullámzó tömeg mélységes tisztelettel és hódolattal tekintett a bennük ülőkre. – Hanem észrevettem, hogy a székek mindegyike olyforma szerkezetű volt, hogy vajmi könnyen felbillenhetett, s másrészt – csodálkozásomra – a terem boltozata nem mesterséges alkotás volt, hanem maga a szabad égbolt, napjával, holdjával, csillagaival, felhőjével, villámaival s fergetegével. Mikor hogy.

Hitető ismét kiolvasta szememből gondolatomat.

– Mily boldogság, úgymond, ott ülni a magasban, ahol mindenki hódolattal és tisztelettel tekint fel reánk.

– És hozzá tűrni kénytelenül, hogy eső, vihar, égiháború nyakunkba zuhanjon, – tettem hozzá pajzán gúnnyal...

– Hát mi ez a csekélység ahhoz a mélységes tisztelethez képest, amely méltóságunkat övedzi?

Hanem ez a mélységes tisztelet sem volt olyan eszményien tiszta, mint azt vezetőm rám akarta disputálni. Mert igaz, hogy szembe mindegyik bókolt és hajlongott, de jól láttam azt is,

hogy amint a székek mögé kerültek, egyszerre eltűnt arcukról a mosoly és kiült szemükbe a gyűlölködés dühe, ökleiket fenyegetőleg rázták, s a trónszéket csúful leköpdösték, sőt akárhányszor meg is rúgták kegyetlenül, hogy megingott, mint nád a viharban. Ilyenkor aztán megtörtént az is, hogy egyszerre csak széppen felbillent, s a földre pottyant éppen az, aki tán a legbiztosabban érezte magát székében...

Maguk a székeken ülők is legfőbb gyönyörűségüket abban találták, hogy egymás székeit felborítani igyekeztek. Így aztán egyikük sem ült biztosan: ma egyik bukott, holnap a másik.

– Hja, a szerencse változó, mondá vezetőm, hanem azért ne véld, hogy Fortuna asszonynak ne volnának oly kegyeltjei is, akiket örök időkre szóló kitüntetéssel és dicsőséggel jutalmazott.

E biztatást, megvallom, jólesett hallanom, mert egyáltalán nem tekinthettem Szerencse kegyének s jutalomnak és boldogságnak azt, hogy valaki egy időre ama méltóságos székek egyikébe ülhessen, de csak azért, hogy onnan rövidebb-hosszabb idő múlva a sárba pottyanjon vissza... Azért kértem vezetőimet, mutassák meg nekem az igazán szerencséseket és boldogakat.

Néhány lépcsővel magasabbra vezettek, egy kapun át, amelynél sajátságos alak állott őrt, csupa szem és csupa fül. Nála kellett mindenkinek jelentkeznie, aki a halhatatlanság csarnokába felvétetni óhajtott, s arra magát illetékesnek és méltónak is tartotta. – És ő fel is vette a jelentkezők

közül mindazokat, akik valamely rendkívüli cselekedetre hivatkozhattak, a többit pedig egyszerűen visszautasította. Feltűnő módon a legtöbb kiválasztott az uralkodók és a harcosok rendáből került ki, a többi rendek már jóval kisebb számban részesültek a különös kitüntetésben.

Így mérték odafenn a dicsőséget és halhatatlanságot... És így kerültek a jó emberek lassanként feledésbe, a rosszak pedig így élnek az egymást váltó nemzedékek emlékében nem mindig elrettentő, de inkább csábító példaként... És az én lelkemet elfogta szörnyű félelem, az emberek történetírására s ennek halhatatlanaira gondolva!

XIV. FEJEZET.

Bujdosó kedvét veszti s perbeszáll vezetőivel, akik őt e Világ Királynője elé vezetik s ott bevádolják.

Miként a leégett ember, akinek mindenét elpusztította a tűzveszedelem, sírva nézi egykori vagyonának üszkeit: úgy éreztem magamat most én is, hogy bejártam az egész világot, vigasztalást, békát azonban nem találtam sehol. – A csalódottság keserű érzete annyira rabjává tett, hogy vezetőim vigasztaló, biztató szavai teljesen elvesztették minden hatásukat lelkemre. – Nem fojthattam vissza többé könyeimet, amelyek patakként peregtek végig arcomon, míg szívem fenekéről keserű sóhajtás tört elő:

van elégedve a maga sorsával. Gondolod: tettetők azok mind? Mert ha nem: hát akkor – bolondok. Persze, a te elméleted szerint...

– Ám legyenek elégedettek, de hogy boldogok is volnának valóban, nem hihetem.

– Hát mondjuk, hogy bolondok. Ám legyen. Csak ha bolondságukban jól érzik magukat. Légy magad is inkább ily bolonddá, csak betegségedből gyógyulhass...

– Nem lehet, nem lehet. Avagy nem láttátok, hányszor megpróbáltam? Belefogtam ebbe is, abba is, de rám szakadt terhével a csalódás, amelyet a dolgok állhatatlansága és mindennek nyomorúságos vége okozott.

– Azaz hogy inkább a fantáziád. Különc vagy, s ez okozza, hogy soha megállapodásra s így nyugalomra sem juthatsz. – Ha nem volnál annyira válogatós s nem rágódnál annyit a dolgokon, mint malac a szalmacsutakon, boldog, derült és elégedett lennél te is, mint annyi más. –

– És ha a külső színnel, a felülettel megelégedném s az ízetlen nevetést öröm-, az éretlen firkálást bölcsességszámba venném... De hová tüntessem a sok könyűt, verejtéket, betegséget, nyomort, nélkülözést, csapást és szükséget, amelyeknek se szeri, se száma, bármely állapotra tekintsünk is. – Vagyon, jólét, hír, név, dicsőség, ismeret és bölcsesség után fut, nyargal mindenki, s ugyan mire jut?... Mit mondhatok én a magaménak? Semmit. Mit tudok? Semmit. – Hol vagyok? Magam sem tudom? Mi célból létezem?

Még kevésbé felelhetek reá. Mi vagyok?... Semmi.... semmi... Annyi igyekezet, annyi kutatás, vizsgálódás, munka és fáradság egész eredménye csak egy benső fájdalom, – amelyet kívülről mások gyűlölete tetéz.

– Éspedig teljes joggal. Miért nem jártál tanácsom szerint? Nem mondtam-e, hogy végy mindent úgy, amint van? Hogy ne salamonkodjál, ne válogass, ne bírálgass, hanem hagyj mindent lefolyni a maga útján? Hallgattál volna a szavamra, s most boldog volnál, és mindenki tisztelne, becsülne. – Nézd, akiket botorul botoroknak tartasz, húzzák az igát, hogy szinte nyögnek bele – és mégis jó kedvük van. Te meg... – Igaz, látom, tudom. Azt is tudom, hogy se több, se jobb, mint ők, nem vagyok. Tudni sem tudok többet. Többem sincs, mint nekik. Csak az fáj, hogy ahelyett, hogy a valót látnák, valójában árnyékot űznek, s eszük ágába se jön, hogy a dolgok lényegére gondolnának. – Az fáj, hogy az ember egészében törpe, rövidlátó, sőt vak és nyomorult, s nem ismeri fel a bajt, amely szíve gyökerén rágódik.

– Valóban bolond vagy, s nem tudom, hogy miképp segítsünk bajodon. Hová tegyünk? Hová vigyünk? Mihez kezdjünk még veled, kit az egész világ csak untatott?

– Hagyd el, vágott Hitetó türelmetlen szavaiba Mindenlátó – felvisszük őt Királynénk Őfelsége színe elé: majd ott bizonnyal eszére tér.

És nyomban megindultunk, ők a türelmetlen-

ségtől és bosszúságtól, én meg a csalódásoktól felizgatva.

A rezidencia, amelyben ő Felsége, Bölcseség királyné lakozik, fényes palota volt, pazaron díszített, előkelő külsővel. – Bejáratánál erős őrség, amelynek feladata: az udvari nép kivételével feltartóztatni mindenkit, nehogy avatatlanok a palota belsejébe jutva, meglássák a titkot, amely szerint a világ igazgattatik. – Azért amidőn magam is odajárultam s bebocsáttatásomat kértem, nyomban elállták utamat és erős vallatóra fogtak, majd látva, hogy nem tágítok, gorombán visszautasítottak. – Szerencsére Mindenlátó, aki az őrség parancsnokával – úgy látszik – bensőbb ismeretségben volt, ezt félreszólította s fülébe súgott valamit, mire ez maga jött elibém, karon fogott s udvariasan betessékelt. – A hirtelen kedves változás, mondhatom, igen hízelgett s büszke voltam ily kitűnő barát kalauzolására...

Most hát módomban állott a palotát közelebbről is szemügyre venni, amelyről azt mondták, hogy csupa alabástrom: pedig csak most tűnt ki, hogy papiros az és semmi más, amely csak messziről fehérlik, közelről azonban esőmosott, ütött-kopott, hasadékokkal teli alkotmány, amelyre szánalom volt tekinteni. Azaz hogy, bizony no, majdnem elnevettem magamat, amikor meggyőződtem, mily tetszetősen kínálkozik úgy messziről alabástromnak, ami papiros... Senki sem csodálkozhatik rajta, hogy amidőn a lépcsőházhoz jutottunk, hogy azon a palotába felmenjünk; nem

a legbizalmasabb hangulat fogott el. Sőt, hogy nem is a legjobb kedvvel indultam neki a bizonytalan vállalatnak. Hanem Hitető rám pirított.

– Ugyan mire való móka már ez megint? Ahol annyi sokan járnak fel s alá, ott persze éppen csak a te nyakadba szakad le majd a boltozat!

Mit tehettem hát? Mentem, hogy gyávának ne tartsanak...

Káprázatosan fényes trónterembe léptünk. Hatalmas kristályablakokon keresztül pazarul öntötte sugarait a nap, amelyeknek özönében a falakat dúsan takaró drágakövek kábító fénnyel ragyogtak. A pallót arannyal gazdagon áttört drága szőnyeg takarta, a boltozat pedig mintha felhő vagy köd lett volna. Ez utóbbi megfigyelésére már nem volt érkezésem, mert teljesen magához bűvölt a trón magasán királynői fenségében ülő Bölcsesség.

A szokatlan fény és a méltóságos pompa szinte megrémített, különösen, amikor észrevettem, hogy a fényes udvari népség figyelme rám irányult, s a legtöbben úgy néztek reám, mintha azt akarták volna kérdezni, hogy mit akar itt ez a betolakodott idegen? Ámde Mindenlátó, észrevéve kínos zavaromat, biztatólag a fülembe súgott:

– Bátorság, barátom. Lépj előbbre, hogy Ő Felsége is észrevegyen. – Aztán fel a fővel, de csak illedelmesen és módosan!

Komplimentumok [bókok], széptevés és udvarlás ugyan nem volt sohasem kenyerem, hanem azért készséggel fogadtam meg vezetőm tanácsát, s előlépve,

igyekeztem erőmtől telhetőleg ildomosan viselkedni.

Egyébként, ezúttal igazán hívatlanul, Hitető tolmácsommá szegődött s így szólt a Királynőhöz:

– Felséges úrnő, Istennek dicsőséges képmása! Jobbágyi hódolattal, egyúttal azonban fájdalomtól vérző szívvel is vezetjük Felséged Színe elé az ifjút, akit Felséged nádorispánjának, Fátum őeminenciájának kegyes engedelméből, Felséged dicső birodalmának összes tartományaiban híven kalauzoltunk, dacára azonban minden buzgó igyekezetünknek, vele mire sem juthattunk. – Korlátlan vágyainak nem tehetvén eleget, íme ezennel Felséged bölcsességébe ajánljuk őt.

Hogy e szavak hallatára mit éreztem, ki-ki elgondolhatja, hiszen valóságos vád volt az ellenem, illedelmes bemutató formájában elmondva. Lelkemet félelem és aggodalom szállotta meg. Ez aggodalmam még inkább fokozódott, amidőn a trón zsámolyánál egy szörnyű fenevadat vettem észre (kutya volt e, vagy tigris, avagy valami sárkány, nem tudnám megmondani) amely villogó szemekkel tekintett reám, s mintha csak egyetlen intésre várt volna, hogy rám vesse magát és elnyeljen. A trón két oldalán két asszonyruhába öltözött darabont állott: az egyik szörnyen félelmetes, a másik inkább nevetséges, semmint ijesztő külsejű. – Amaz vaspáncélt viselt, amely tüskés volt, mint a sün, ujjain acélkarmok; fegyverzete: egyik kézben dárda és kard, a másikban

kézív és tűz. A másik olyformán nézett ki, mint valami bohóc; páncélja: szőrével kifordított rókabőr, jobb kezében rókafark, baljában valami csörgőkkel telt hólyag. –

A királyné, kit fejtől talpig drága fehér fátyol takart, Hitető vádaskodására így szólt hozzám:

– Vakmerő ifju, elhatározásod, hogy birodalmunkat bejárod s ott mindeneket megpróbálsz, tetszett nekünk, s abban kegyelmesen támogattunk is két hű szolgánk útján, akiket e célból vezetőidül rendeltünk. Bánt azonban, hogy – miként halljuk – makacs és válogatós vagy, és ahelyett, hogy mint jövevény a világtól valamit tanulni igyekeznél, azt mindjárt oktatni és vezetni akarod. – Módunkban állna, vakmerőségedért keményen megbüntetni, kegyelmünknél fogva azonban megbocsátunk neked s megengedjük, hogy kormányunk alaposabb megismerése és megbecsülése céljából udvarunkban maradhass s végzéseinknek szem- és fültanúja lehess. Ne feledd, hogy e különös kegyelmünket csak igen ritkán osztogatjuk, azért elvárjuk, hogy reá méltónak is bizonyulsz. – Kezével gyöngéden intett – és én meghajtva magamat félreállottam, kíváncsian várva a történendőket. – Egyúttal – látván hogy a királynő elé előkelő hölgyek egész sora járul, megkérdeztem vezetőmet, kik azok, s mi a nevük és foglalkozásuk?

– Azok Ő Felsége titkos tanácsosai, mondja; éspedig jobbról: Szüzesség, Vidámság, Okosság, Nyájasság, Mértékletesség,

sával tudtul adja, ha a trónhoz valami gyanús alak közeleg. – Udvari néven a neve Hírszolgálat, ámde akiknek az ő hivatala nem tetszik, avagy kellemetlen, egymás közt csak Besúgásnak nevezik. – Most pedig ne tekintgess tovább jobbra, balra, s ne firtass minden után, hanem figyelj arra, ami történni fog.

– Szíves örömest.

XV. FEJEZET.

Salamon király mint kérő, fényes kísérettel Bölcsesség királynőnél tiszteleg, hol e világ titkos igazgatását szemléli.

Egyszerre a palotában mozgás támad, amely mint futótűz terjed el – és íme, fényes kísérettől követve, hirtelen belép egy napbarnította arcú férfiú, testén királyi bíbor, fején korona, jobbjában királyi pálca, léptei maga a méltóság, tekintete meg maga a fenség. – Odajárul a királyné trónusa elé, s míg mindeneknek szemei várakozásteljesen reá szegeződnek, így kezdi beszédét:

– Atyáimnak és ősatyáimnak Istene az egy igaz és szent Isten, kegyelméből megengedte nekem, hogy a világ folyását szabad szemmel megfigyelhessem s efelett még, hogy Bölcsesség Őfelségének, e Világ királynőjének kezét megkérhessem.

– A nevem Salamon, Izrael királya...

– Megtisztelő magas kegy, amelyben felséges Úrnőnk, Bölcsesség, e világ királynője, Felsé-

gedtől részesül – válaszolt a király kérő szavaira a királyné főminisztere, Megfontolás: ámde Úrnőnk magának Istennek lévén jegyese, kezével többé nem rendelkezik; barátságát azonban s hű szövetségét Felségednek készséggel felajánlja.

Salamon király az udvarias visszautasításra mélyen elszomorodott.

– Ám legyen, mondá sóhajtva, meg kell nyugodnom a változhatatlanban... Ő felsége Bölcsesség királynő kitüntető barátsága is azonban nyereség nekem, azért élek az engedéllyel, s itt maradok, míg megtanulom, mi különbség van a bölcsesség és a bolondság között, mert nem találom örömömet semmiben sem, ami csak a nap alatt vagyon...

Ha én azt úgy el tudnám mondani, e királyi szavakra mily öröm szállotta meg szívemet ! Íme – mondék – megjelent végül, akit mindeddig oly hasztalanul kerestem, s aki után oly epedve vágyakoztam. És eltökéltem, hogy titkon, de híven követem nyomdokát. – És szívemben hálákat adtam Istennek e váratlanul kedves fordulatért...

Salamon és egyéb kísérete most letelepedtek Bölcsesség királyné trónja körül, hogy meglássák Őfelsége kormányzását. – Valóban fejedelmi kíséret volt az: próféták, pátriárkák, apostolok, hitvallók, egytől-egyig tisztes, méltóságos férfiak.

– Mögöttük néhány filozófus is: Socrates, Platon, Seneca és mások.

Aztán megindult a tárgyalás, amelynek alapját a világ folyásának rendje és mivolta képezte.

Elmondom röviden az egészet úgy, amint saját szemeimmel láttam és tapasztaltam.

békés haladása érdekében Őfelsége ez országháborítókat ez órától fogva egész birodalmából száműzi, fej- és jószágvesztés büntetésének terhe mellett."

És lőn e rendeletre az egész birodalomban nagy öröm, mindenki (magam is) e királyi nyílt parancs kiadásában egy jobb jövőnek, egy immár elkövetkező aranykorszaknak hajnalpirkadását üdvözölte.

Ám azért maradt minden tovább is a régiben, s a birodalomból egymás után érkeztek a panaszos levelek, hogy Őfelségének bölcs rendeletét nem veszik komolyan s nem hajtják végre.

A királyné hát most biztosokat küldött ki, hogy rendeletének érvényt szerezzenek. E biztosok voltak: Késlekedés, Halogatás és Bánomisén – Szigorú utasításuk volt, hogy alaposan kinyomozzák, vajon azok a betolakodott, de számkivetésre ítélt idegenek a birodalomból eltávoztak-e, avagy nem tért-e vissza titkon egyik-másik. És ők eljárván megbízatásukban visszatértek, jelentvén, hogy akadtak ugyan gyanús személyekre, akiknek neveik hasonlók az ítéltekéhez, de magokra az ítéltekre nem. Egyik például Dobzódáshoz hasonlított ugyan, de a neve Mámor volt. – A másikat, ki ismét a Fényűzéshez volt hasonlatos, Ízlésnek nevezték. Az Uzsora helyett csak a Kamatot találták. A Nyalánkság helyett meg az Ínyencséget. Dölyf is eltűnt, de most a Gőg divatos. Renyheség helyébe meg Tétlenség szegődött. Bujaság he-

lyét Érzékiség foglalta el. Kegyetlenségét Szigor. És így tovább. – Egyszóval: rendben van minden, az ítélet végre van hajtva. E jelentést az egész koronatanács teljes megelégedéssel vette tudomásul. A biztosoknak fáradságos eljárásukért magas rendek és kitüntetések adattak, egyébként pedig kimondatott, hogy mert a bűnösök kipusztultak az országból, helyetteseikre pedig a parancs nem vonatkozott: tehát most már minden rendben van ismét.

Salamon és kísérete e sajátságos ítélet hallatára álmélkodva rázták fejeiket, magam pedig szomorúan elgondoltam:

– Íme a nevek megváltoztak ugyan, de a bűn más néven él vígan tovább... Hát bizony ez furcsa bölcsesség, s valóban kíváncsi vagyok, mi lesz az egész dolognak a gége.

Kis idő múlva egy minden rendű és rangú emberekből összetoborzott küldöttség állott a trón elé, mély hajlongások és bókolások között, azon legalázatosabb kérelemmel, hogy – tekintettel jobbágyi hűségükre és hódolatukra, amelylyel Őfelsége összes törvényeit és rendeleteit megtartották és végrehajtották – Őfelsége az eddig élvezett szabadságaikat s kiváltságaikat újból megerősíteni, sőt újabbakkal megsokszorozni méltóztassék. – Ígérik egyúttal, hogy Őfelsége legmagasabb kegyét fokozott hűséggel és önfeláldozással fogják meghálálni.

A királynő a váróterembe utasítva őket, tanácsot tartott ügyükben, melynek végeztével a

kérelmezők újból behívatván, nékik a következő határozat hirdetett ki.

"Őfelsége a királynő, akinek legkegyelmesebb és legmagasabb gondja hű alattvalóinak boldogsága és tisztessége, anyai szívének meleg sugallatát követve kegyteljesen fogadja a küldöttség hódolatteljes kérelmét, s ezennel megengedi és elrendeli, hogy ezentúl mindeneknek magasabb címe és titulusa legyen. A kézművesek azért innentúl nemzetesek helyett tekinteteseknek, a hivatalnokok nagyságosoknak, a papok főtisztelendőknek, a tudósok és tanárok különösen tudósoknak, a nemesek méltóságosoknak, a főnemesek excellenciásoknak címeztessenek, elrendeltetvén egyúttal, hogy senki megszólítást avagy levelet elfogadni nem tartozik, amely teljes új megillető címét nem tartalmazza."

A küldöttség tagjai boldog örömmel köszönték meg a királynő magas kegyét, s még mélyebb hajlongásokkal távoztak... Magam azonban szánalommal vegyes mosolyra fakadtam:

– Egy-két vonással több... És ennyi elég nékik a boldogságra!...

Most meg a szegények jöttek, keservesen elpanaszolva, hogy milyen igaztalanul oszlanak meg a földi javak, s hogy míg mások jólétben, bőségben úsznak, nékik állandó szükség a kenyerük. Bajaik orvoslásáért könyörögnek. – Az ezeknek adott királynői határozat így szólott:

"Őfelsége, bárha szívének egyenlő szereteté-

vel öleli minden alattvalóját, s egyaránt óhajtja, hogy valamennyien egyenlő boldog és megelégedett sorsban legyenek: mégis kell, hogy tekintettel legyen birodalmának alkotmányára, amelynek legszebb ékességét éppen a különféle rend, rang és mód adják meg. – Ezen alapelvből foly az is, hogy míg pl. Fortuna a fellegvárban székel választottaival, addig Industriának odalenn a tömegben van kormányzói székhelye. – Egyébként senki előtt sincs elzárva az út, hogy szegénységéből magát valamelyes módon jólétre felküzdhesse."

A sovány vigasztalással egyesek szívesen beérték, csak azt kérték, engedtessék meg, hogy ki mire kitartással és becsülettel törekszik, azt el is érhesse, és ne legyen senki teljesen a vak sorsnak kiszolgáltatva. Hát ez igen csiklandós és kényes kívánalom volt, amely a felséges tanácsnak sok fejtörést okozott. – Végül is határozatba ment, hogy Fortuna kormányzónőnek s miniszterének, Véletlennek az alkotmányban biztosított jogai ugyan nem csonkíthatók: mégis felkéretnek, hogy ezentúl az igazán iparkodókra lehetőleg tekintettel legyenek...

Hát bizony ez az ítélet körülbelül annyit mondott, hogy: "Nesze semmi, fogd meg jól!"

Majd a híres-nemes emberek céhjéből való két előkelő férfiú járult a trón elé, Theophrastus és Aristoteles, akik azt a kiváltságot kérték, hogy 1. céhük ne legyen alávetve oly eseteknek, mint más egyéb emberek, – 2. hogy

meg ne haljanak. – Mert kár volna, ha az emberiség legjelesebb fiaitól megfosztatnék.

Kérelmük megfontoltatván, első részében jóváhagyatott, s megengedtetett nékik, hogy balesetek és elemi csapások ellen minél hathatósabb eszközökkel védekezzenek, éspedig a tudósok tudományok által, a hatalmasok hatalmi eszközeik által, a gazdagok pénzük által stb. Ami pedig a halhatatlanság iránt, helyesebben a halál ellen való kérelmüket illeti, a királyné megbízta az alkimistákat, hogy ez irányban biztos és csalhatatlan eszközt hozzanak javaslatba; minthogy pedig ezek felfedezésükkel nem jelentkeztek, a két küldött pedig sürgette a döntést, hát Őfelsége kijelentette, hogy végtelen sajnálatára, jogos és méltányos kérelmüket megfelelő szer hiánya miatt egyelőre nem teljesítheti, de privilégiumot ád nekik, hogy halálok után, ameddig csak lehet, emlékezetük megmaradjon, s sírjukat ne közönséges halom, hanem kőfedél takarja. Egyébként is szabadságuk legyen mindent megtenni, ami a közönséges tömegtől őket megkülönböztetni alkalmas.

Ezután a hivatalnokok küldöttsége következett, akik, miután rendjüknek fáradságos munkáját s küszködését a legélénkebb színekkel ecsetelték volna, sorsuk könnyítését kérték. – Ami nekik meg is adatott, olyaténképpen, hogy ezentúl, ha belefáradtak a munkába, helyettesíttethetik magukat a pihenőidő alatt.

Következett az alattvalók nagyszámú küldöttsége, amely kemény panaszt emelt a

hivatalnokok és ispánok zsarnoksága és nyúzása miatt, minek bizonyságára a királyi tanács elé tárták sebeiket, töréseiket s a testüket elborító kék foltokat, sürgősen kérvén nyomorult sorsuk enyhítését.

A magas tanács összenézett, mitévők legyenek. – A panaszt tények igazolják, másrészt azonban bizonyos tény az is, hogy a felsőségnek joga az alattvalók kormányzása. Mégis beidézték őket, hogy kormányzásukról számoljanak. Az idézettek meg is jelentek, ámde az alattvalók egyetlen panaszával szemben nyomban tízzel állottak elő, vádolván őket lustasággal, engedetlenséggel, konoksággal, gorombasággal, s hangsúlyozván, hogy mihelyt kissé szabadjukra hagynák őket, rögtön felbomlanék minden rend és fegyelem. – Mindkét fél meghallgatása után végül a határozat úgy szólt, hogy mivel az alattvalók felsőbbségük jóindulatával visszaéltek, érezzék tovább is ezek szigorát, különben is az lévén a világ sorja, hogy az egyik parancsol, a másik meg engedelmeskedik. – Egyébként megadatott nekik a jog, hogy uraik kegyét és jóindulatát szorgalom és hűség által kiérdemelhessék. –

Most a politikusok, tanácsosok, jogtudósok, bírák és ügyvédek járultak a trón elé, s előadták, hogy mily tökéletlenek s hiányosak a törvények: ezer meg ezer jogeset dacára, amelyek azok alapján elintézhetők, újból és újból akadnak esetek fölös számmal, amelyekre a törvényekben nincs

paragrafus. Mikor aztán ily esetekben a saját jóhiszemű véleményükre vannak utalva, a nép gyűlölséggel fordul ellenük, s őket a törvény elcsavarásával vádolja. Sürgős védelmet kérnek ilyetén vádakkal és gyanúsításokkal szemben.

A királynőnek sehogy sem volt ínyére, hogy egészen új és tökéletes törvénykönyv kiadása útján segítsen a bajon, mert a réginek eltörlése magán a törvény tekintélyén ütne csorbát. – Úgy döntött hát, hogy maradjon minden a régiben, egyúttal azonban a jogászoknak minden ezentul történendő törvénymagyarázat és alkalmazás érdekében egy kulcsot adományozott, ti. hogy tartsák magukat mindig a közjóhoz: amit ez kíván, annak az egyesekkel szemben mindig érvényesülnie kell. – Remélhető, hogy mert ez elvet a nép nem fogja megérteni, bele fog nyugodni. –

Végül az asszonyok is küldöttséggel járultak a trón elé, férjeik elviselhetlen igája miatt panaszkodva. Viszont a férfiak meg feleségeik engedetlensége miatt emeltek panaszt. – Ismételt tanácsülések után a főminiszternő a következő végzést hirdette ki a panaszos feleknek:

Minthogy a férfiak természettől urai a nőnemnek, azért ez állapotnak tovább is meg kell maradnia, éspedig a következő megszorításokkal:

1. Egyetlen férfinak sem szabad valamihez fogni, mielőtt felesége tanácsát ki nem kérte, lévén az asszonynép az emberiség fele;

2. hogy ha, ami gyakrabban megtörténik, az

asszony okosabb uránál, legyen ő az úr s a férfi az asszony...

E határozattal azonban egyik fél sem elégedett meg. Az asszonyok erélyesen követelték, hogy legalább az uralomban osztozhassanak a férfiakkal; sőt voltak olyanok is, akik, tekintettel arra, hogy a férfiak eddig kizárólag uralkodtak, az uralkodói jogot innentúl kizárólag a női nem számára követelték. Ez igényük igazolására nagy ügyesen hivatkoztak Bölcsesség királynő udvarára, ahol csak a női nem uralkodik, – s az elvre, hogy "Regis ad exemplum componatur mundus", vagyis hogy illő, hogy minden ország uralkodójának példája szerint igazodjék. Viszont a férfiak avval védekeztek, hogy bárha Isten e világ kormányát Bölcsesség királynőre bízta is, de a legfelsőbb igazgatást örök időktől magának tartotta fenn, ez okon hát mégis csak a férfiakat illeti meg az uralom.

A kérdés fogós volt, és mindenfelé sok fejtörést okozott. A határozat meg – hiába várták mindkét részről – csak egyre késett. E helyett azonban Gyöngédség és Elnézés megbízatást kaptak, hogy mindkét féllel külön-külön tárgyalásba bocsátkozva, a békés kiegyezés útját egyengessék. – Ezek aztán tisztükben úgy jártak el, hogy a férfiakat rávették, hogy a családi békesség kedvéért mondjanak le odahaza az uralomról, s kövessék nejeik tanácsát; az asszonyoknak pedig a lelkükre kötötték, hogy elégedjenek meg ennyivel, s kifelé engedelmességet mutassanak. Így minden megmarad itt is a régiben s e mellett a családi

élet egyáltalán meg nem rövidül. Különben ki kellene pattannia a titoknak, hogy a férfiak a világot kormányozzák ugyan, ám őket meg az asszonyok: márpedig ennek nyilvánosságra jutását őfelsége nem óhajtja...

A dolog hát csakugyan ennyiben maradt.

XVI. FEJEZET.

Salamon leleplezi Bölcsesség királynőt, s feltárja e világ hiábavalóságát, később azonban maga is e hiábavalóság tőrébe esik, kísérete pedig üldözést szenved s majd szánalmasan elpusztul. – Bujdosó végül is megutálja a világot, s el-kivágyik belőle.

A jelenlévők mind kőbálványként bámultak maguk elé, elámulva a gyors és megakadályozhatlan fordulat miatt.

Salamon most a királynő tanácsosainak álarcait is mind leszedte, s íme kitűnt, hogy az Igazság lárvája alatt valójában az igazságtalanság, a szentség mögött elvetemedettség, az okosság mögött ravaszság, a barátság mögött gyűlölet, a kegyesség álarca alatt pedig képmutatás rejtőztek s ülték diadalmi torukat. – És Salamon, látva, hogy Isten szép világát ily hűtlen és avatatlan nép kormányozza, újból fennen kiáltotta: "Hiábavalóságok hiábavalósága! És minden, de minden merő hiábavalóság!" – És otthagyta Bölcsesség udvarát.

Bátor, nyílt fellépése meglepő hatású volt. Népek és fejedelmek, királyok és királynék járultak nyomába, hogy tanítását hallgassák. És az ő szájáról a bölcsesség édesen folyt, mint a méz, szavai azonban élesek és szúrók valának, miként dárda és szurony. –

Magam és meglepett vezetőim még a királynő palotájában maradtunk, hogy meglássuk a dolgok tovább folyását.

Amikor első ijedségéből magához tért, a királyné tanácsot ült, mitévő legyen? Egyes tanácsosok, mint Buzgóság, Szigor és Bátorság az erőszakot ajánlották, Salamont kíséretével együtt űzőbe venni s kíméletlenül felkoncolni. Ám Megfontolás ezt nem tudta helyeselni. Salamonnak – úgymond – hatalmas seregei vannak, s nincs kizárva, hogy mire elérjük, már ő lesz

erősebb, s ő szorít meg bennünket. Azért okosabb dolognak tartotta, hogy küldjék Salamon után Nyájasságot és Gyönyörűséget, hátha e kettőnek szép szóval, hízelkedéssel és édes csábokkal jobban sikerül, ami egy egész hadseregnek kétséges?...

Javaslata tetszett s egyhangúlag el is fogadtatott.

Megindult hát Nyájasság és Gyönyörűség, hogy Salamont megejtsék. – Megvallom, kíváncsi voltam rá, feladatuknak mikép lesznek képesek megfelelni, s minthogy sem Mindenlátó, sem Hitető szándékomat nem ellenezték, nyomukban indultunk magunk is.

Salamon már a tudósok városrészében tartott, amikor elértük.

koronájának, népek és nemzetek világosságának nevezve s azon vágyó reményének adva kifejezést, hogy Salamon, aki addig minden renddel szemben oly bölcs, előzékeny és nemeslelkű volt, e kegyet e városrésztől, ennek rendétől sem vonja meg. Sőt a házasság rendje egyenesen tőle, a nagy királytól várja felmagasztaltatását. – És Salamonnak tetszett a bók, jólesett a hízelgés, s megígérte, hogy megtiszteli e rendet is; nyomban a legszebb leányzókat kiválasztá a maga számára, s Fáraó leányával a fontra ülve, megmérette, majd összebékóztatta magát, többre becsülvén innentúl a bájos asszony egyetlen mosolyát a maga összes bölcsességénél. – Ámde azért a többi szépségekről sem feledkezett meg, sőt számukat mindinkább szaporította, úgyhogy számuk nemsokára 700 lett, sőt azonfelül is tartalékban még 300. – Mert most meg abban kereste a dicsőséget, hogy e téren is összes atyáit és ősatyáit felülmúlja.

Hanem ez időtől fogva egész udvara bolondok, ámítók és szemfényvesztők tanyája lett, úgyhogy akiknek szívük még a helyén maradt, el nem fojthatták aggodalmukat a dolgok ily gyászos fordulata felett. –

Ő azonban, amidőn e városrésztől megvált, és az egyházi rend negyedébe lépett, betért a legelső templomba, ahová őt Gyönyörűség vezette, s ahol állatokat imádtak és fajtalansággal áldoztak. – Amint ezt népének legelőkelőbbjei, Mózes, Illés, Ésaiás és Jeremiás látták, nagyon felháboro-

dának; élénken tiltakoztak azellen, hogy nekik e förtelemben csak legkisebb részük is volna, és hangos szóval óvták a népet a rossz példa követésétől. A király példája azonban mindinkább és mind mélyebbre hatott, s mind szélesebb körben harapódzott el, úgyhogy végül is Mózes fegyverével sújtott rájuk, Illés lángoló tüzet bocsátott fejükre az égből, Ezékiás pedig minden bálványt porrá zúzott...

Ezt látván, Nyájasság és Gyönyörűség magukhoz vévén nehány filozófust és Mammont, most a lázadók elcsitítására siettek, megmagyarázni igyekezvén nekik, hogy nem illik a világ rendje ellen lázadozniok, azért sokkal helyesebb, ha kitartanak tovább Salamon mellett, aki a legbölcsebb fejedelem és a leghitelesebb példa. Am ezek nem mentek lépre, hanem még hangosabban tiltakoztak, kiáltottak és lázítottak, mígnem végül is általános felkelés lett a mozgalomhól.

Most a királyné, aki mindenről kitűnően volt értesülve, a felkelők ellen vezérré tette testőrkapitányát, Erőszakot, s megparancsolta neki, hogy valamennyit elpusztítsa. És harcba szállt mindenki, és pedig nemcsak a harcosok rendéből, hanem fejedelmek, filozófusok, jogászok, kézművesek, papok, sőt még asszonyok is, mert általános jelszóvá lett, hogy oly lázadókkal szemben, akik az egész világ rendjét felforgatják, mindenkinek, rend, rang, kor és nemkülönbség nélkül síkra kell szállani. És láttam seregüket felszaporodni, mint a tenger homokját, s aggódva kérdeztem: mi lesz ennek a vége?

– Mi lesz a vége? vágott gondolatomba Hitető, hát majd meglátod, miként szoktak elbánni azokkal, akik esztelen okvetetlenkedésből a világban zenebonát és háborúságot csinálnak.

Még beszéltm s máris szörnyű mészárlás keletkezett. – Ama "lázítók" kisded csapata védtelenül állott a reátóduló dühös áradattal szemben, s egymás után hullott el szörnyű csapásaik alatt. – A félelem és borzalom miatt egész testem-lelkem remegett. – Különösen mikor láttam, hogy alig akadt köztük, aki kegyelmet kér avagy elfogad: hanem valamennyi fejét leütteti azért, amiért fegyvert fogott. –

És megindult a hóhérmunka. – Egyiket tűzön égetik, a másikat vízbe fullasztják, a harmadikat keresztre feszítik, a negyediket vashorgokkal tépik darabokra, az ötödiket fenevadaknak vetik zsákmányul és így tovább. – És a föld népei ujjongva szemlélték a szörnyű látványt...

Az én szívem csordultig eltelt keserűséggel, s nem nézhettem tovább a szörnyű gyilkolást. – Elhatároztam azért, hogy búcsút mondok e világnak, s elhagyva azt, magamat valamely puszta vagy barlang magányában húzom meg.

Vezetőim azonban észrevették szándékomat, s erősen megfigyelés alatt tartottak. Eleinte hallgattam s nem árultam volna el semmiért a terveinet. De mert soha békét nem hagytak, s mert állandóan kérdéseikkel unszoltak és zaklattak, végül is kitört belőlem az elfojtott harag.

– Hagyjatok engem békén, nem hitetitek el

többé velem, hogy e világon valami még jobbra Is fordulhasson. – Minden reménységem oda! Jaj nekem!

– Micsoda? förmedtek reám, hát még az imént látott szörnyű példák sem térítettek eszedre?

– És haljak, ha kell, ezer halállal, készebb vagyok reá, semhogy tovább is itt lézengjek, és a sok igazságtalanságnak, gonoszságnak, árulásnak, istentelenségnek tehetetlen szemtanúja legyek.

– Hagyjatok azért most már a magam útján, s mert kedvesebb nékem az életnél a halál, engedjétek, hogy odamehessek s megtekinthessem az utolsót még, ami itt vár: a haldoklók sorsát s állapotát.

– Ám legyen – szólt röviden Mindenlátó, Hitető azonban kézzel-lábbal ellenezte szándékomat s végül is, látva hogy nem tág tok, szép csendesen eloldalgott s eltűnt oldalamról...

Haldoklókra bőven akadtunk mindenütt. De mily szánandó, nyomorúságos állapotban! Lelkük, ajkuk tele aggodalommal és bizonytalansággal, rettegéssel és borzalommal, panasszal ésjajkiáltással.

Borzalom fogott el, másrészt meg a tudvágy nem hagyott menekülnöm, végig kellett néznem az egész jelenést. – Végigmentem hát a ravatalok hosszu során, egész a világ végeig, ahol megszünik a világosság. És a míg mások, halottaikat a mélységbe süllyesztve, szemeiket becsukták, hogy ne lássanak, addig én csak annál inkább kinyitottam az enyéimet, sőt még szemüvegemet is eldobtam, s mélyen az űr fölé hajoltam, hogy minél jobban s minél messzebbre lássak. –

Rettenetes látvány! Feneketlen sötétség, feneketlen mélység, amelynek határszélei sem láthatók, benne férgek, kígyók és rothadás, melyből szurok- és kénfüsttel vegyes undok bűz száll fel a magasba, testet és lelket egyaránt kimoudhatlan iszonyattal töltve el. – Megtörve, minden benső részemben összezúzva és kimerülve rogytam össze, s keserves könyhullatások között sohajtottam fel: – Ember, ez hát végső sorsod; minden igyekezet, munka, kitartás, művészet és tudomány végső célja; a végső nyugalom, amely után sovárogtál; a halhatatlanság, amellyel magadat ámítottad? Boldogtalan, nyomorult nemzetség! Minek születtem e világra, minek léptem át az Élet kapuját, ha végül is e világ minden hiába-valóságának záradékául a kietlen sötétség vár reám? Isten, Isten, miért hagytál el engemet? Isten, ha vagy, irgalmazz nekem, nyomorultnak!

És szemeimet egyszerre elborította a sötétség...

II. Könyv.

Menekülés e Világ útvesztőjéből.

vagy:

Szív paradicsoma.

XVII. FEJEZET.

Bujdosó magához tér s teljes elhagyatottságában Krisztus hívó szózatát hallja, ki őt az igazi boldogság felől kioktatja és elméjében újjászüli.

Meddig tartott kábultságom, nem tudom, csak arra emlékszem, ó, örömkönnyek között emlékszem reá, hogy egyszerre csak egy édes, szelíd hang szólít meg: "Térj meg!"

A kimerültségtől elbágyasztva, alig bírtam fejemet felemelni, hogy utánanézzek, honnan a hívogató szó: de nem láttam senkit, semmit, csak azt láttam, hogy teljesen magamra maradtam, Hitető után most Mindenlátó is elhagyott...

És a szózat másodszor hangzott: "Térj meg!"

Nem tudom melyik volt nagyobb, a zavar és és bizonytalanság-e, amely mindinkább elfogott, avagy a fájdalom és kétségbeesés, amely lelkemet marcangolta, minthogy nem tudtam sehogy magamon segíteni; amidőn, most már harmadszor, a szózat újból felszólított:

"Térj meg! Oda, ahonnan kiindultál, szívednek benső kamrájába, és ajtaját jól bezárolván, keresd ott, amit eddig odakünn hiába kerestél."

Benső ellentállhatlan ösztöntől hajtatva, haladéktalanul követtem a felhívást; boldog én, hogy Isten szavára hallgattam: mert hiszen Isten kegyelmének hatása volt már ez is lelkemben. – Gyenge erőm szerint összeszedve elmémnek minden gondolatát, bezártam szemeimet, füleimet, szájamat, orromat és minden érzékszervem bejáratát s visszavonultam szívemnek benső kamrájába. – Ó, mily sötétség lakozott itt! Csak lassan kezdett e sötétben, egyes beszűrödő fénysugarak hatása alatt, odafenn a kamra boltozatán, egy kis kerek ablakon át, valami világosság felderengeni; ámde az ablak üvege vajmi poros és szennyes volt, annyira, hogy eleinte a kamrában egyéb semmit sem vehettem ki szemeimmel.

Ám a csekélyke beszűrődő fény lassanként mégis képessé tett arra, hogy körültekintve a kamrában, annak berendezését közelebbről szemügyre vegyem. – És láttam annak falain művészi rajzolatok homályos körvonalait, alattok névírásokkal, amelyek közül sikerült néhányat nagynehezen kibetűznöm. "Szelídség." "Alázatosság." "Békességestűrés." "Igazság." És így tovább. – A legnagyobb részük azonban még mindig homályos és olvashatlan maradt. – A kamra közepén szanaszét hevertek törött lajtorják, összeszakadozott kötelek, kidőlt oszlopok romjai, két nagy kitépett szárny, különféle kerekek, horgok s egyéb összeroncsolt, össze-vissza görbült eszközök, egykor nyilván valamely kiváló, most azonban feldúlt gépezetnek a részei...

E látvány bámulattal töltött el, annyival inkább, mert sehogy sem tudtam reájönni, bármennyire is megfeszítettem figyelmemet, honnan s hogyan támadt e rombolás és pusztulás, és hogy miképp lehetne a szétszórt részeket ismét egybeforrasztani s a gépezetet ismét működésbe hozni. – Bár másrészt biztatott a reménység, hogy az, aki engem ide elhívott, bizonnyal nem hagy magamra ezután sem, hanem alkalmatos órában megtanít majd mindenekre. Ó, és mennyire vártam ezt az órát!

Egyébként nem mondhatom el, hogy új otthonomban mily jól éreztem magamat. – Kamrám egyszerű volt ugyan, de végtelen békés, nyugodt és bizodalmas. – A sok zaj, bűz, piszok, amelyen eddig oda künn a világ útvesztőjében mindenütt úgyszólván átgázolnom kellett, ide nem hatolhatott be... Mintha szent helyen laktam volna!

Reménységemben nem is csalódtam. – Mert nemsokára ragyogó fény hatolt be kamrám ablakán, amely egészen megvilágosodott. Feltekintek, és íme, isteni dicsőség fényében egy emberalak közelít felém. Ábrázatja sugárzott, ámde a fénysugarak nem voltak rettenetesek, miként Mózes fején, ellenkezőleg: valami báj, melegség és jóleső kellem vegyült beléjük, milyet a világban még sohasem tapasztaltam. – Szava is csupa gyöngédség, barátság és jóindulat, amint mélységesen szép szemeivel rám tekintve, ajakát megnyitja: "Légy üdvöz!" – És ugyanekkor karjaival már szívére

ölelt, az én lelkemet meg sajátságos édes illat hatotta át, hogy sírnom kellett az örömtől.

Váratlan látogatása és üdvözlete annyira meglepett és meghatott, hogy valósággal ajkamra dermedt a szó, s csak csüngtem arcán szótlanul, szívemben teli áhítatos alázattal. Ám ő újból megszólalt, s ez úgy hangzott lelkemnek, mint csendes hajnalon a harang édes kongása...

– Hol voltál, fiam? mondd, hol voltál oly soká? Hol, merre bujdostál? És mit kerestél? Vigasztalást... És e világban!? És miért nem Istennél? és miért nem az Ő templomában? Nem abban amely kőből épült, hanem az Ő élő templomában, amelyet maga választott magának szentélyül: a te saját szívedben! – Láttam bujdosásodat és tévelygéseidet; tudd meg most, az én kegyelmem volt az, amely megőrzött téged s végül visszavezetett saját magadba, a saját szíved templomába.

– Mert ez az én lakásom is. – Maradj meg itt velem és én is veled maradok: s meglásd, hogy amit a világban hiába kerestél, a békességet, nyugodalmat és vigasztalást itt mind megtalálod. – Ne félj, hogy itt is csalódás érhet, mint odakünn a világban. Mert most tőlem veszed az ígéretet: az én ígéreteim pedig igenek és ámenek.

Csak most vettem észre, hogy Jézus az, aki meglátogatott és szavaival megvigasztalt: Jézus, akiről künn a világban hallottam ngyan sokat, de csak kételkedéssel és hitetlenséggel zavart dolgokat. – Most azonban, hogy szemtől szembe előttem állott, édes szavai teljes vigasztalással és

bizodalommal töltötték el lelkemet. – És a boldogság eddig nem is sejtett érzetében megoldódott az ajakam, és kezeimet bátran az övébe téve, szemeimet hűséges szemeire csüggesztve, megszólaltam:

– Beszélj, Uram és én engedelmeskedem. Itt vagyok, egészen a tied vagyok és te az enyém... Rakj reám akármely terhet: igád gyönyörűséges és könnyű lesz nekem, csak Te adj erőt annak viselésehez. – Vezess, ahová csak akarsz – és én követlek híven... Legyek én semmi: csak Te légy nekem minden! – Ó, mert érzem, tudom, sírva, felmagasztalva vallom: Te vagy Uram, egyedül Te, az én Igazságom, – én meg a Te bűnod...

– Nyilatkozatod, édes fiam, tetszik nekem, légy hát azért egészen az enyém. Enyém voltál ngyan öröktől fogva, csak éppen magad nem tudtál róla. – Régen elkészítettem már számodra e mai örömet s hívogattalak is bujdosásod idején gyakorta magamhoz, de te nem értettél meg, s nem vetted észre utaimat. Ám én azért nem hagytalak el, s bárha egyideig bolyognod engedtelek is, tettem azért, hogy majd annál bensőbben egyesítselek magammal.

Se a világ, se vezetőid, se Salamon – csak egyedül én adhatok szívednek nyugodalmat s teljesíthetem lelkednek kívánságát. – Amire te óhajtoztál, nem állott hatalmukban: mert csak én elégíthethetlek ki egyedül és tehetlek gazdaggá. Viszont cserébe csak azt kívánom tőled, hogy

valamit csak e világban láttál, mind reám vonatkoztasd, és összes cselekedeteidben rólam s az én törvényeimről soha meg ne feledkezzél: s meglásd, megtalálod bizton azt, amit az emberek künn a világban hiába keresnek, lelked békéjét és örömét.

Láthattad pl. a házaséletben, hogy azok, akik egymást megszerették, lemondanak mindenről s elkövetnek mindent, csak hogy egymást bírhassák. Cselekedjél te is hasonlóképpen. – Mondj le mindenről, még magadról is, és add át magad teljesen én nekem, és jól lészen dolgod. – Míg, ha ezt nem cselekszed, lelked sohasem juthat nyugalomra, mert künn a világban bizonytalan és változékony minden. – Válassz e világban, amit akarsz, gyönyörűséged ugyan nem leszen: izzadni, küszködni fogsz, nyugtalansággal harcolsz minden nap, s végül otthagy minden, s te magadra maradsz, és örömed szomorúsággá válik. Kövesd azért hát az én tanácsomat, ragaszkodjál hozzám, légy az enyém, úgy én is a tied leszek. Jöjj, zárkózzunk bé ide szíved titkos kamrájába, s meglásd, édesebb lesz boldogságod, mint azoké, akik mennyegzői ágyasházukba zárkóznak... Igyekezzél csak nekem tetszeni, tanácsot, társaságot, vezetést, támaszt és vigasztalást csak nálam keresni... ‚ Csak reám tekints mindig, csak velem beszélj, csak reám támaszkodjál, csak engem szeress: s bennem bizonnyal meg nem csalatkozol.

Tapasztaltad azt is, hogy a munkás rend minden egyes tagjamily végtelen fáradsággal, veszedelemmel, fortéllyal és mily bizonytalan

eredménnyel iparkodik földi javak és jólét elnyerésére. – Ám te tanuld meg, hogy minden földi jó és iparkodás magában hiábavaló, s hogy egy a szükséges dolog, ti. Istennek áldó kegyelme. Óhajtod ezt: lásd el azt a hivatalt, amelyre én hívlak el, csendben, híven, békességben; s minden dolgaidnak végét és célját bízd csak énreám.

világosságom csak a szerény és alázatos szívekben gerjed fel.

Láttad az orvosokat, miként igyekeztek különböző eszközök feltalálására a végből, hogy az életet megtartsák s meghosszabítsák. – De te ne gondoskodjál életedről, mert az én hatalmamban van az egyedül. – Akaratod nélkül jöttél a világra, úgy is mégy el majd abból. Életed kezdetét és végét én határoztam meg egyedül. A te dolgod, hogy jól felhasználjad, az enyém, hogy tetszésem szerint megtartsam azt. – Élj csak az én akaratom szerint, testednek tisztaságában, szívednek egyszerűségében és alázatosságában – és én leszek a te orvosod, aki életedet meghosszabbítom. – Az én segedelmem nélkül méreg neked a legjobb orvosság is. Azért életedet s egészségedet bízd teljesen reám magad, s ezenfelül egyebekben se gondolj róla. –

Megismerted a jogtudósok tudományát, amely nem egyéb, mint szövevény, bonyodalom és háló, amelybe magukat s másokat úgy belebonyolítják, hogy nem képesek kibontakozni belőle. – Ám te tanuld meg az én törvényemet, s soha sem esel, de másokat sem ejtesz hálóba. Az én törvényem pedig igen rövid és igen egyszerű. Add meg kinek-kinek a magáét. Ne tagadd meg senkitől szolgálatodat, ha szüksége van rá. Ródd le mindenkivel szemben tartozásodat. Ha valaki a felső ruhádat megkívánja, add néki oda az alsót is. S ha valaki jobb felől arcul ütend, nyújtsd néki a baloldalit is. Ennyi az egész s ha megtartod,

bizonnyal békességed és nyugodalmad leszen, és nem kell sohasem perelned a te atyádfiával.

Bizonnyal azt is megfigyelted, hogy az egyházi rendek között, a sokféle templom és pompa mellett, ugyanannyi visszavonás lakozik s hogy a keresztyének is, akiknek az én nevemben egynek kellene lenniök, a rólam alkotott vélemények miatt egymástól elszakadtak, gyűlölik egymást s fenekednek egymásra. – A te istentiszteleted azért ne legyen külső fény és pompa, ne kötözd magad önmagukban üres szertartásokhoz: mert én sem kötöttelek téged azokhoz. A te áhítatosságod legyen néma, csendes és a szívbe visszavonult, imádatod folyjon le lélekben és igazságban, s ne törödj senkivel, ne szállj perbe senkivel, bárminek is tartson és nevezzen téged...

A felsőség rendjénél láthattad, miként törekedik mindenki uralomra, magas hivatalokra és kitüntetésekre. – Én pedig intlek téged, maradj csak te szívesen alacsony sorban, mert jobb, könnyebb és nyugodalmasabb dolog engedelmeskedni, hogysem parancsolni: s biztonságosabb mások mögött, mint elöl az élen állani. Uralkodni akarsz: hát uralkodjál önmagad felett. Ahány tagod és részed, annyi alattvalód, ahány lelkierőd, annyi segítőd: uralkodjál rajtuk, velük úgy, hogy ez a te uralkodásod miben se lásson fogyatkozást. Ha aztán bölcsességem úgy látná jónak, hogy többet is bízzak reád, akkor vállald e megbízatást készséggel s végezd hűséggel; csak egyről ne feledkezzél meg soha, ti. hogy célod s törek

vésed mindenben egyedül az én dicsőségem legyen.

A harcosok és vitézek rendjénél, tapasztaltad, bátorság a főkellék, amely az ellenség megsemmisítésére képesít. – Nos légy hát te is bátor és vitéz; de bátorságodat ne emberekkel, hanem az ördöggel, a világgal és saját kívánságaiddat szemben használd és igazold. – Az első kettőt űzd el, a harmadikat öld meg s meglásd, hogy a hadi jutalom, amelyet tőlem kapsz, sokkal magasabb és értékesebb lesz, mint a kitüntetés, amelyet e világ harcosai és vitézei fejedelmeiktől nyerhetnek.

Láttad végül, mint tolongnak az emberek Szerencse vára felé, összes igyekezetüket, reménységüket és boldogságukat földi gyönyörökbe, érzéki javakba helyezve. Te, édes fiam, e dolgok után ne vágyakozzál, mert azok a lelkedet ki nem elégíthetik, meg sem nyugtathatják. Mi szükséged is volna reájuk? Kevés az, ami az élet fenntartására szükséges, s azok, akik az én szolgálatomba állanak, megkapják azt elegendőképpen. Keressed inkább Istennek országát és annak igazságát, a többi bizonnyal megadatik néked. – És a tied lesz ég és föld: de e vagyon nem okoz neked sem gondot, sem gyötrődést, mert az örömök, amelyek e birtokkal járnak, tiszták és ártatlanok, hiszen lelkiek.

Ez a világ társaság nélkül nem lehet. Én pedig mondom neked: keresd a magányt. Társaságok és összejövetelek, úgy amint azok manapság

szokásosak, csak a léhaságnak melegágyai: elrabolják drága idődet s a legkülönfélébb bűnökre csábítanak. – Íme itt vagyok én, s körötted az én angyalaim: elégedjél meg e társasággal. – Jó barátokat óhajtasz, úgy keress olyanokat, akik veled egy lélekkel vannak eltöltve, hogy társalgástok csakugyan lelketek épületére váljék. – E világ fiai mennyországukat a szórakozásokban, vigalmakban és érzéki élvezetekben keresik: ám te tudj nélkülözni és gyászolni, ha üdvösséged úgy kívánja. – És ha akad ok és mód, hogy testi örömökben is gyönyörködhessél, örömed akkor is velem oszd meg, általam szenteld meg.

E világ fiai becsület, hírnév, dicsőség után törekesznek: te meg ne törődj vele, sokat avagy keveset tartanak-e rólad az emberek, csak ha én veled megelégszem. – E világ ítélete rendszerint ingatag, változékony és fonák: szereti, ami gylöletes, és gyűlöli, amit szeretnie kellene. – Mindenkinek senki sem tetszhetik, azért ne építs senki tetszésére, hanem elégedjél meg, ha nekem magamnak kedves vagy. És ha velem jó egyetértésben élsz, az emberek nyelve éppoly keveset árthat, mind amily keveset használhat neked. – Hírnévre ne törekedjél, alázatosság legyen a te felmagasztaltatásod. Amikor senki sem tud rólad, akkor vagy te a legbiztosabban az én ölemben. Mert az én angyalaim megismernek s bizonyságot tesznek rólad a mennyben, és híredet, ha kell, elterjesztik ők a földön is. Majd ha eljő aztán az idő, mindazok, akik enyéim, bemennek az én

kibeszélhetetlen dicsőségembe. amellyel szemben e világ minden dicsősége csak füst és árnyék.

Épp ez okért ha van valamelyes földi birtokod, vagyon, szépség, értelem, hírnév és egyéb efféle hiábavalóság, fel ne fuvalkodjál; ha meg szűkölködöl mindezek nélkül, ne búslakodjál. – Leld fel egyetlen örömedet és boldogságodat énbennem; válj meg mindentől, mondj le még magadról is, s a jónak és boldogságnak teljességét, amelyet egyedül bennem keress, bizton meg is találod. –

... És az én szívem eltelt boldogság szent érzelmével, és szívemnek teljességéből szólt a szám:

– Én Uram és én Istenem! Megismerem [elismerem], hogy Te vagy minden mindenekben. – Aki Téged bír, az egész világ nélkül könnyen meglehet, mert többet bír Tebenned, hogysem kívánhatná. – Soká bujdostam a világban, hasztalan keresve vigasztalódást és nyugodalmat, de nem találhattam meg sehol... Most már megtaláltam, bírom Tebenned, teljesen hiány nélkül. Ím azért ez órától kezdve testemet, lelkemet, egész életemet te neked szentelem egyedül: csak Te ne hagyj el, csak Te magad erősíts engem, hogy soha többé Tőled el ne hajoljak, hogy mindig Veled, Nálad maradjak. Mindenható, kegyelmes Istenem! A Te kegyelmedbe ajánlom lelkemet, Te óvj, Te vezérelj mindörökké!

E percben még nagyobb világosság áradt kamarámba – És íme a megroncsolt, bemocskolt képek a falakon egyszerre mintegy megújultak és

megelevenedtek. A szanaszét heverő géprészek is egyszerre összeszerkesztődtek, s egy óraszerű gyönyörűséges eszköz lett belőlük, mely a világ folyását s abban Istennek kiyomozhatlan gondviselését mutatta. – A lajtorják is megigazíttattak s ott állottak a kamara ablakának támasztva, gyönyörűséges kilátásra csábítva a vágyó lelket. – A kitépett szárnyak is újból megtollasodtak s az én Uram, vévén azokat, nékem adá e kegyelmes szavakkal:

– Az én lakásom a mennyország dicsősége odafenn és a töredelmes szív alázata idelenn. – Lakozzál te is velem, nemcsak szívedben, ahová én leszállok tehozzád, hanem odafenn az én dicsőségemben is, ahová viszont te is e szárnyakon bármikor felemelkedhetel én hozzám. – Így aztán állandóan együtt lakozhatunk s boldogságodnak nem lészen semmi fogyatékossága. –

... És én csüggtem beszédes ajakán, miként gyermek édesanyja kebelén. Lelkemben mintha élet fakadt volna. – Szinte éreztem már, mint emelkedem ama szárnyakon egy fenségesebb, tisztább, eszményibb világ felé... És szívemben egy benső édes hang sugta: Íme, a régiek elmúltak, és mindenek megújultak. –

XVIII. FEJEZET.

Bujdosó megismerkedik Krisztus igazi gyülekezetével s benne a hívők boldog állapotával. – Értelem és hit vilagossága.

Az én lelkem áldott vendége most így szólt hozzám:

– Most pedig, hogy új életedben még inkább megerősödjél s a boldogságról, amelynek immár részeséve lettél, tapasztalatilag is meggyőződjél, elküldelek téged az én híveim gyülekezetébe, akik már előbb megváltak e világtól.

– És hol keressem őket, jó Uram? kérdém alázatos készséggel.

Köröttem a nyüzsgő, zajgó világ: de én erre többé nem is hajtottam. – Hanem egyenesen odairányítottam lépteimet, ahol a Keresztyénség temploma állott, s ennek környékén kerestem azt a rejtett helyet, amelyre első bujdosásomban ügyet sem vetettem. Rá is akadtam új látócsőmmel mihamar. És íme előttem két kárpit; az egyik sötét színű, rajta a felírás: "Világ megvetése"; a másik ellenben világos és fényes, rajta a tündöklő szavak: "Krisztus szerelme." A sátor, melyet a két kárpit, miként bejárat, jelzett: a "Keresztyén kegyesség" megszentelt sátora volt. Csodálatos egy hajlék! Mert valaki csak ama két kárpiton keresztül abba lépett, egyszerre mintegy átváltozott; nem volt ott többé se bánat, se nyugtalanság, se békétlenség: hanem csak boldogság és nyugalom és békesség.

– És láttam, hogy a két kárpit előtt sok-sok ezer ember járkált szüntelen, anélkül, hogy azokon keresztül ama sátorba juthattak volna. Pedig volt ott mindenféle nép, még írástudók, püspökök és papok is egész sereggel, akik mind kívül rekedtek. Nem tudtam mire vélni, hogyan történhetett mindez. Tán mert nem láttak jól, vagy tán mert amaz első kárpit, egyszerű sötét színével, nemigen vonzotta őket? Csak annyi bizonyos, hogy jöttek, mentek; egyesek már a kárpit elé is léptek, azt hittem, no most már belépnek, de mindig csak odahagyták azt: a csaló fény, mely e földi világból feléjük csillámlott, újból és újból visszaszólította őket.

Végre is, hogy magam is közelebb léptem e kárpithoz, rájöttem késlekedésük okára. Odabenn ugyanis kemény vizsgálat folyt, amelynek mindenki magát kénytelen volt alávetni. – Le kellett itt mindenkinek sok mindenről mondania: földi javairól, látásáról, hallásáról, értelméről, sőt a szívéről is, mert, miként a vizsgáló bírák mondották, aki Isten előtt bölcsnek akar tartatni, az legyen bolond a világ szerint; aki Istenben gazdag akar lenni, annak előbb ki kell cserélnie a szívét, hogy kaphasson új szívet, kő- helyett hússzívet, kemény, önző, rideg szív helyett érző, fogékony, lágy szívet... Persze csak kevesen tudtak mind e kívánságoknak megfelelni, s bizony kívülrekedtek. Meg aztán aki be is bocsáttatott, még erős megpróbáltatásnak volt kitéve. Mert nemcsak a külső ruháját vizsgálták meg, hogy nem rejtett-e el benne valami világi dolgot; hanem szívének legtitkosabb redőit is, nincsen-e benne valami tisztátalanság, amely az Istennek lakóhelyét megfertőztethetné. Hát bizony e próba nem csekély fájdalommal és kínokkal járt. Hej, de sok szív vérzett e műtét alatt, a szúrások és vágások következtében, amelyek érték! Ámde aki azt megállotta, valami édes mennyei balzsam életnek forrásává változtatta annak vérző sebeit. A kiömlő vér helyébe valami csodálatos tűz lángja hatolt a szívbe, amely egyszerre könnyűvé és boldoggá varázsolta azt, úgyhogy ki-ki e próba után, e csodálatos orvosszer hatása alatt, egyszerre mintegy más emberré lett és szinte csodálkozva gondolt vissza régi állapo-

tára, amikor szívében avval a fekete vérrel oly nehéz és haszontalan terhet cipelt, hogy szinte összerogyott alatta. – Most meg íme – csodák csodája! – a bénák járnak, a hebegők ékesen beszélnek, az együgyű tudatlanok a filozófusokat megszégyenítik, a vakok látnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak és a semmivel sem bíró szűkölködők boldogan dicsekednek mindent bíró gazdagságukkal...

És milyen egészen más, milyen egészen új világ tárult elém, amidőn magam is átlépve ama sötét kárpiton túl, közvetlen közelből megszemlélhettem az ottani állapotokat. – Úgy láttam, hogy itt minden éppen ellenkezője annak, ami odakünn a világban létez. – Odakünn mindenütt csak sötétség és vakság; idebenn világosság és tiszta látás. Amott hiú látszat; itt igazság. Amott merő zavar és felfordultság: itt rend és összhang. Amott nyugtalan fáradság, gond és bánat; itt béke, nyugalom és öröm. Amott szükség, itt bőség. Amott szolgaság, itt szabadság. Amott minden nehéz és terhes, itt minden gyönyörűséges és könnyű. Amott véletlen és bizonytalanság, itt bátorságos bizonyosság...

Hogyan s miképp? – hadd magyarázzam meg. Ez a világ és mindenki, aki e világban él és mozog, többnyire csak a véletlen által kormányoztatik. Egyik a másikat utánozza, vak vezet világtalant, s nem csoda, ha így mindenki csak ötöl-hatol, bukdácsol és botorkál, s a legtöbben végül is megbotlanak és elesnek. Viszont itt, a válasz-

tottak gyülekezetében kettős világosság ragyogja be mindenkinek életútját, amely őt botlástól és elbukástól megvédi: az Értelemnek és a Hitnek világossága. Mindkettőnek igazgatója pedig a Szentlélek.

Mert igaz ugyan, hogy akik e gyülekezetbe lépnek, kénytelenek elóbb természetes értelmüket megtagadni: ámde a Szentlélek megtisztítva és megszentelve visszaadja azt nékik ismét, úgyhogy most már látásuk, hallásuk és minden érzékük annyira megélesedett, hogy mindent, valami csak köröttük, felettük, alattuk létez, igaz valójuk szerint szemlélnek, bennük Istennek ujja nyomdokait tapasztalják, s így minden látásuk, hallásuk, ízlésük és egyéb érzésük boldogító és gyönyörűséges istentiszteletté nemesül. – Ezért bölcsebbek ők e világ bölcseinél, akik mindent tudni vélnek, holott pedig éppen semmit sem tudnak. Nem tudják, mijük van, mi nélkül szűkölködnek, mit cselekedjenek, mit ne; nem tudják, mely cél felé futnak s vajon azt elérik-e. Ismeretük csak a külső héjon tapad meg, és nem képesek behatolni a dolgok lényegébe, ahol Istennek dicsősége rejtőzik.

– Ám a keresztyón hívő mindenben, amit érzékeivel elér, Istent látja, hallja, ízleli és találja meg, s amellett teljesen bizonyos arról, hogy amit így elért, az nem hiú látszat nem üres képzelődés, hanem a legfenségesebb valóság...

És a Lélek által így megtisztított és megszentelt Értelem világosságát tetézi még a Hitnek világossága. Csodálatos drága világosság ez, a

mely a hívő lelket arra képesíti, hogy nemcsak azt, ami körötte létez, igaz valósága szerint megláthatja, hanem hogy tekintete el-kihasson oda is, ami távolban van, ami még csak eljövendő és így láthatatlan: és meglássa és megértse azt. Mert Isten az ő Igéjében nyilvánvalóvá tett mindent, ami csak égen, földön és föld alatt van, ami világ teremtése előtt volt s világ vége után lesz: a hit számára. – A kegyes keresztyén lélek hisz: és e hite oly bizonyos, mintha csak eleven szemeivel látna. – Ez ismeret és bizonyosság a világnak teljesen idegen és megfoghatatlan dolog. A hívő keresztyénnek teljesen elegendő Istennek bizonyságtétele: a világ ezt megérteni nem képes. Neki mindenféle bizonyság, zálog és pecsét kell, hogy híg értelmét azokkal látszólag megelégítse: a keresztyén embernek elegendő zálog, pecsét és tanúság az ő hite. – E világ emiatt örökös kételyek között vergődik, s az elme tehetetlenségének, korlátoltságának tudatában örökös boldogtalansággal, sőt kétségbeeséssel küzd: a keresztyén hívő e kételyt s kétségbeesést egyáltalán nem ismeri; ő csak hisz, és a hitnek boldog világossága a dicsőség fénysugarával árasztja el egész lelke világát.

Magam is körültekintvén e hitnek világossága mellett; láttam csodálatos dolgokat, amelyeket szó híven el nem mondhat, toll igazán le nem írhat. – Láttam a világot, mint egy fenséges óraművet, amely sok mindenféle részekből volt összeszerkesztve, ezernyi kerékkel, horgokkal, rugókkal és fogókkal, amelyek mind egymásba fogózva bámu-

latos tökéllyel mozogtak, egyik gyorsabban, másik sebesebben, de valamennyi a legfenségesebb összhangban. Az óramű kellő közepén egy különben láthatatlan kerék, amelynek lelke áthatotta a többit valamennyit, úgy, hogy bárha ezek maguktól látszottak is mozogni, valójában ama központi láthatatlan keréktől nyerték mozgásukat... És ha olykor odakünn valamelyik csavar vagy horog meg is lazult, az a központi lélek nyomban helyreállította azt, és minden tovább folyt ismét rendes mozgásában... És meggyőződtem, hogy Isten dicsősége ama központi láthatatlan kerék, hogy az ő lelke mozgat mindeneket, s kicsiny avagy nagy, jelentős avagy jelentéktelen dolog, minden, de minden e világban Istennek akaratából él és működik egyedül...

Ami különösen emberi nemünket illeti, úgy itt is mindenki, jó és rossz egyaránt, egyedül Istenben és Istentől bírja létének alapját. – Őbenne él és létez minden, az ő hatalmának köszönhet mindent mindenki. Az ő szemei, e napnál ezerszer fényesebb szemek vigyáznak az egész világra, s tekintete előtt nincs rejtve semmi, történjék bár a legelrejtettebb szögletben is. Az ő irgalma és jóvolta fedez mindent. Az ő szeme megkeres és megtalál mindenkit: könyörül a bűnön, karján hordozza a gyengét, türelmesen vár a késlekedőre, megbocsát a megtérőnek, kegyelmével oktatja a tudatlant, vigasztalja a bánkódót. Ő az, aki a bűn elkövetése előtt óvva int, utána pedig ítél. – A kérőnek ad, a kopogtatónak megnyit, sőt maga is kopogtat

azoknál, akik nem keresik őt. – Őt megtalálja mindenki, aki keresi, s ő maga felkeresi azokat, akik utána kérdezősködnek... És ő az, aki áldó szerelmével az alázatosakat felmagasztalja, de azokat, akik magokat felmagasztalják, igazságos haragjával megalázza és lesújtja, mert mindenben csak az ő akarata teljesülhet...

XIX. FEJEZET.

Bujdosó megérti, hogy az Istennek szentelt szívek teljesen szabadok, éppen mert Istent szolgálják. – Megtudja egyúttal, hogy ez alapon miben áll az igaz keresztyének életrendje.

És megértettem, hogy az igaz keresztyén hivő, aki egészen átadja magát Isten akaratának, felszabadul minden törvény alól, és e szabadsága olyan teljes és tökéletes, aminőről e világ bölcsei még csak álmodni sem képesek. – Szabad, mert senkinek sincs alárendelve, csak Istennek.

E világ telve kényszerrel és daccal; itt csendesség és megelégedés. Senki sem irigyli a másét, senki sem panaszkodik sorsa ellen, senki sem száll perbe Istennel: ellenkezőleg, mert tudja, hogy mindenben Isten uralkodik, éspedig bölcsen uralkodik, hát átadja néki magát egészen. S amidőn magát egészen Istenhek adta, nem is ismer többé más urat maga felett, csak éppen az egy, élő, örök, bölcs és jó Istent. – Világ baja, fenyegetései, parancsolata!, ígéretei és csábjai mind

mind értéktelen pelyva az ő szemében, mivelhogy biztos Istenében, s Istene kegyelméből biztos benső lelki javaiban...

Az igaz keresztyén azért mindenekkel szemben barátságos, kész, könnyen hajló és örömest szolgáló: de egyúttal szívének benső szabadságában éppoly elszánt és határozott is... Eltűr, elnéz, elszenved mindent, ami a világé: de nincs az a barát, gyermek, hitvestárs, uraság vagy ellenség, és valamennyinek együtt nincsen annyi hatalma, hogy őt isenfélelmében megingathatná. Felőle ugyan beszélhet, ígérhet, cselekedhetik, tanácsolhat, kérhet, követelhet a világ, amit és ahogy neki tetszik: Istenében és Istenével ő szilárd és tántoríthatlan marad.

E világ az igazi szabadságot nem ismeri, nem ismerheti, mert mint mindenben, ugy itt is árnyékot űz, látszat után indul. Azért e világ a szabadságot úgy értelmezi, mintha az minden tekintély alól való feloldozást és teljesen a magunk kénye-kedvét jelentené. – Ezért szabadsága valójában féktelenség, s gyümölcsei a nagyzás, a renyheség, az önzés és a szenvedélyek elszabadult uralma. A keresztyén ember ellenben szabadsagat abba helyezi, hogy szívét minden rossz indulattól megóvva, teljesen Istennek szentelje, ami egyebe vagyon, azt készséggel embertársainak áldozza. – Nincs senki igazán alázatos, szolgálat és áldozatkész, egyedül csak a magát Istennek szentelt szív. Nincs az a szerény és megvettetett szolgálat, amelyet magára ne venne, ha azáltal másoknak

hasznára lehet. – Ami e világnak szégyen, az neki dicsőség. – És nem tanakodik soká, nem kíméli magát, hanem segít és szolgál, ahol és ahogy arra alkalma nyílik. – Azt sem kérdi, hála avagy háládatlanság lesz-e jutalma. Szolgálatait, érdemeit nem nagyítja. – Szemrehányást sohasem tesz, hanem teljes és őszinte szívvel szolgál mindenkinek, ahogy csak ereje és tehetsége engedik. És érje bármi igazságtalanság, sohasem zúgolódik. – Ellenkezőleg: mindeneket elfedez, mindeneket eltűr, mindeneket remél – és soha, de soha ki nem fárad és el nem fogy.

Édes boldog szolgasága az Isten kiválasztott gyermekeinek, amely egyenesen ama lelki szabadságukban gyökeredzik! Szegény, nyomorék emberiség, mikor látod be már egyszer, hogy csak egyetlen Úr van, aki mindegyikünk felett bíróként ítél, s egyedül bír hatalommal, hogy parancsokat osztogasson?... De emellett nem tekint bennünket szolgáinak, hanem édes gyermekeinek, s akarja, hogy Igéjének ne kényszerből, de önként, szíves örömest, szabadon engedelmeskedjünk... Bizonnyal Krisztusnak szolgálni nagyobb dicsősóg és boldogság, mint egész világ felett uralkodni: de még nagyobb dicsőség és boldogság ennél is – érezni, hogy Krisztusnak a hívő nem is szolgája, hanem gyermeke és barátja, s mint ilyen vele együtt úr mindenek felett, amik alant és fenn vannak s amik voltak és lesznek!...

Isten gyermekei – ő akarja így – legyenek szabadok, de nem szabadosok, nem féktelenek. –

Ezért is maga szabott nekik törvényeket, amelyek jobbak és tökéletesebbek, mint e világ összes törvényei együttvéve. – Innen van, hogy míg e világban örökös a zavar és a felfordulás: addig Isten gyülekezetében mindenek ékesen és szép rendben folynak. Mert az ő törvényei egyszerűek, igazságosak, méltányosak és – rövidek.

Így hangzanak:

1. Minden Istennek szentelt szív egyedül őt esmérje Istenének.

2. Csak őt imádja, éspedig lélekben és igazságban.

3. Nyelvét senki az ő bántására sohase használja, de mindig csak dicséretére.

4. Az ő imádásának napjai legyenek a hívőnek benső áhítat és imádat napjai.

5. Tisztelet a szülők és felsőség iránt.

6. Szeretet felebarátaink iránt.

7. Megőrzése testünk tisztaságának.

8. Idegen tulajdon megbecsülése.

9. Álnokság és csalárdság kerülése.

10. Még gondolatainknak is tisztán tartása minden szennytől.

Az egésznek summája pedig:

szüksége semmiféle parancsra, avagy rendeletre, hol, mikor és miképp imádja és tisztelje őt. Legjobb tanító ebben éppen maga a szeretet, amely az igazán kegyes hívőnek egész életét egy folytonos istentiszteletté avatja. – Hasonlóképp aki felebarátját szereti, annak nincsen szüksége a törvényparagrafusok végtelen özönére, hogy megtudja, hol, mikor, miképp szolgáljon felebarátjának, miként óvja, kímélje őt s töltse be vele szemben kötelességeit: mert erre is mind megtanít a szeretet.

– Rossz ember, aki mindig csak a jogot tolja előtérbe és arra hivatkozik: holott Isten ujja világosan utal, hogy mindenkor cselekedjünk úgy embertársainkkal, amint tőlük elvárnók, hogy hasonló esetben velünk ők cselekedjenek. Az éppen e világ főbaja, hogy az atyafiságos jó rend helyett mindenütt csak önzés, bizalmatlanság, irigység, versengés uralkodik, s hogy a lelkiismeret szavát rendszerint a jogra való hivatkozással elcsitítjuk. – Az Istennek szentelt szívek másként cselekesznek. Nem azt nézik, mi a törvény és jog, hanem egyedül és kizárólag lelkiismeretükre hallgatnak, amelyet Isten szózatának ismernek; és tekintet nélkül haszonra, nyereségre, dicsőségre és élvezetre, avagy kárra, veszteségre, gyalázatra és szenvedésre, csak azt teszik, amit az kíván s kerülik mindazt, amit az tilt.

Innen foly, hogy mert mind ugyanazon életrendi szabályt követik, lényükben bizonyos egyformaság és egyenlőség tapasztalható, melynél

fogva mindnyájan, mintegy ugyanazon lélektől lelkezve, egymással egyazon akarattal és értelemmel élnek. – Valóságos csoda, hogy emberek, akik egymást sohasem látták, egymásról sohasem hallottak, akiket világrészek választanak el egymástól, mégis beszédükben, érzelmükben, cselekedeteikben oly hasonlatosak legyenek, mintha csak egyik a másik gondolatját elleste, lelkét kikémlelte volna. – Talentumaik különbözősége dacára, amelylyel őket Isten megáldotta, együtt egy jól hangolt hangszer benyomását keltik, amely a legtisztább összhanggal bájol el. – Valóban e bizonyítéka a keresztyén egységnek egyúttal boldogító előízleltetője is az örökkévalóságnak, ahol mindenekben egy Lélek fog élni és hatni...

Künn e világban szomorúan tapasztaltam, hogy ha egyiknek rosszul ment a dolga, azon a többiek csak nevettek; ha egyik kárt vallott, abból a másik hasznot igyekezett húzni; sőt sokszor szándékosan tőrt vetettek egymásnak, hogy ebből önzésüket táplálják. – Ám itt egészen más a világ. – Az örülőkkel itt csak örülni tudnak, a sírókkal meg együtt sírnak. Mindenki azon igyekszik, hogy mást a kártól megoltalmazzon, és ha kell, még a saját kára árán is; önzésnek pedig semmi, de semmi nyoma. Az itt, ahol mindeneket egyazon lélek igazgat, egyszerűen képtelen és lehetetlen dolog. Miként a mágnesacél által megérintett tűk mind egyugyanazon irányba fordulnak: úgy irányul itt, az Isten lelkének szeretetétől megihletett szívek hangulata is, együtt, jó

sorsban a közös öröm, balsorsban a közös bánat felé...

Csak most tanultam még meg, hogy mi a különbség az igaz és a hamis keresztyénség között.

– Csak most tanultam meg, hogy nem igaz keresztyén az, aki mindig csak a magáét keresi; aki onnan, ahová Isten keze lesújtott, óvatosan elhúzódik, másokat esőben, zivatarban magukra hagyva; aki dőzsöl, míg felebarátja éhezik; aki örvend; ha szomszédja bajjal küzd... Isten híveinek közösségében mind e rút érzelem ismeretlen: itt nincs viszály, se szakadás, itt egyek mindnyájan a készséggel elviselt bánatban épúgy, mint a Szentlélek szerint való örömben. –

Pedig földi javak dolgában, amint láttam, nemigen bővölkedtek. Legtöbbjük szegény volt: de szegénységüket nem rejtegették, miként azt e világ fiai szokták, hanem mindig kéznél tartották, juttatni belőle annak, aki szükséget lát. Miként az egyugyanazon műhelynél dolgozó munkások szerszámaikat kölcsönösen használják s kézről kézre adják: úgy történik itt a világi javakkal. Igazán elszorult a szívem a fájdalomtól és a szégyentől, amidőn e világ útvesztőjében végzett bujdosásomra visszagondolva, eszembe jutott, mily nyomorultul gyámoltalanok is ott az emberek! Egyiknek a háza tele kinccsel, bőséggel, fénnyel, a másikéról pedig lepanaszkodik a nyomor... Amott a dús lakmározás, itt az ínség... Amott a naplopás, itt az emésztő, az eredménytelen munka... Amott a kemény szívű, a rideg közöny,

amelynek nincs érzéke az innen hozzá törekvő panasz és sóhaj iránt... S mindennek eredménye a kölcsönös idegenkedés, a gyűlölet, az irigység; és fenekestül felfordul minden rend és béke s az ember embertársával szemben fenevaddá lesz, pedig különben ember volna tán és – keresztyén... Ó, mily kegyetlen gúnyja ez a sorsnak, és mily kegyetlen átka e világnak! És nincs remény a kibontakozásra, és nincs vigasztalódás egy jobb jövő gondolatában... Míg csak nem lesz itt is egy Lélek – s ez egy Lélekben egy érzés, egy gondolat és egy akarat...

Amint az az Isten gyermekeinek közösségében létezik. – Itt nincs semmiben sem különbség, hanemha csak a lelki ajándékokban, amelyekben is azonban közösen egymást építik és szolgálják, mint egy Atyának gyermekei, tehát édes atyafiak. – Egy vérből származtunk, egy vér által váltattunk és tisztíttattunk meg, egy asztalról élünk, egy örökséget várunk: íme ez az érzelem él csak lelkükben. És így nincsen köztük valóban semmiben sem különbség, egyiknek a másik felett nincsen semmije, kivévén a mellesleg való jókat. De ezt sem irigylik egymástól, hanem akinek valamije nincs, örül avval, akinek van. – Azért életük egymás közt egy folytonos nyájasság, szelídség, tisztesség és jóakarat. Egymásnak mindenben jó kedvvel szolgálnak, s ki-ki a maga hivatalát és lelki ajándékait egészen társainak javára használja fel. Aki tanácsadásnak lelkét vette, az tanácsol; akinek tudni adatott, az tanít; aki erős, az

másokat oltalmaz; aki bölcs, az a tévelygőket szelíden útbaigazítja; s aki megtévelyedett, az készséggel enged az intő, óvó szónak. – És valamennyi kész életét is minden pillanatban társaiért feláldozni, mihelyt megbizonyosodott arról, hogy ez is csak a köznek javára szolgál. – Így töltik be egymás közt a Krisztusnak minden törvényét...

XX. FEJEZET.

Bujdosó megbizonyosodik arról hogy az igazán kegyes léleknek Isten parancsolatát követni nem is nehéz, s hogy aki azt követi, mindennel bővölködik.

És láttam, hogy mindez nékik nem esik terhükre, sőt ellenkezőleg: öröm és vígság lelküknek, mert szívük megújult Istenben, s így fogékony és engedelmes parancsolatai iránt.

Akad ugyan ellenségük elég. Az ördög, amely csábításaival, e világ, amely rossz példájával, és a saját testük, amely kívánságaival ostromolja őket: ámde ők bátran ellentállnak kísértőiknek s meg is győzik őket. Az ördögöt imádsággal, a világot állhatatossággal, saját testüket pedig a Lélek iránt való engedelmességgel. – Erőt ád nekik mindehhez Istennek szent Lelke, amely véghezviszi bennük, amit maguk gyengeségével elkezdettek. – Valóban, Istennek szolgálni öröm és nem üröm. Aki még mindig testi erőtlenségére hivatkozik, az bizonnyal nem érezte, mit tesz az,

Istennek erejéből újjászületni. Ámde aki szívét Istenének, ki őt teremtette és megváltotta, templomul felajánlotta, annak tagjai igenis képesek Isten akaratja szerint igazodni.

Azért, én keresztyén atyámfia, rázd le csak magadról e testnek nyűgét, s észreveszed nyomban, hogy az akadályok, amelyekbe botlottál, valójában képzelem szülöttei, s sokkal gyengébbek, semhogy azokat, ha dolgokat komolyan veszed, le nem győzhetnéd.

Meg aztán nemcsak abban áll a keresztyén tökéletesség, hogy megtedd, amit Isten kíván, hanem abban is, hogy elviseld jó szívvel és hálás lélekkel, amit jóvoltából reád mér. – Csapás, gyász, gúny, szidalom, ostor és kereszt: édes teher mind a hívő léleknek, az Ő nevéért. – Mert csak az igazán híve a Krisztusnak, aki megtanulta az Ő keresztje nyomában könnyű lélekkel hordozni minden keresztet...

És honnan ered mindez? Onnan, mert hitükben átadják magukat Istennek, meg lévén győződve arról, hogy nem történik, nem történhetik velük más, csak amit Isten akar. Ezért őket mi sem éri váratlanul. – Az Ő vesszője és botja vigasztalás nékik, mert tudják, hogy eközben is gyönyörűséges és kies mezők felé tereli őket. Azért nekik nincs jó, nincs rossz, nincs nyereség, nincs veszteség, nincs dicsekedés, nincs szégyen, nincs élvezet, nincs szenvedés, nincs felmagasztaltatás és nincs megalázás: mert Istenben mi nélkül sem szűkölködnek. – Óvakodjál kezedet rájuk emelni!

Mert minél készségesebben tartják eléd orcájukat, annál veszedelmesebb arra ütni, és minél hasonlóbbak a bolondokhoz, annál veszedelmesebb őket üldözni. Mert nem magukéi már ők többé, hanem Istenéi, s valami rajuok esik, Isten azt mind magára vonatkoztatja! –

Ezért oly gyönyörűséges és könnyű nekik a Krisztus igája. –

Ámde aki így követi Krisztust, az nem is szűkölködik semmi nélkül. –

E világ tele van Mártákkal, akik szorgalmasok és sokra igyekeznek, lótnak-futnak, iparkodnak, törekesznek, szüntelen gyűjtögetik az élet javait: és mégsem elégedettek, annál kevésbé boldogok. –

Ám az Úr szenteinek gyülekezetében e mártáskodásnak nincs keletje. Itt tudja mindenki, hogy "egy a szükséges dolog," s azért nincsen lelküknek más vágyódása, mint avval a bethaniai Máriával odaborulni az Úr lábaihoz, s ott megülve csendesen, hallgatni az ő beszédét... Minden egyéb akadály nekik inkább, hogysem nyereség, s amennyiben az élet javait is igénybe veszik, teszik azt csak azért s oly mértékben, hogy velük éppen életüket fenntarthassák. – Egyébként ki-ki megelégszik annyival, amennyit néki Isten juttat, jól tudván, hogy mindenki sorsát Istennek bölcs tanácsa és végezése intézi.

Sajátságos dolog, hogy olyanok, akiknek fejüket korona, jobbjukat királyi pálca ékesíté, akik aranyuk, ezüstjük, jószágaik szerit-számát

se tudták, olybá vették e javakat, mintha semmijük sem volna; viszont, hogy olyanok, akiknek ruhája a mezítelenség, eledele az ínség, rangjuk a megvettetés vólt, boldog örömmel dicsekedtek nagy gazdagságukkal. – Ekkor győződtem meg arról, hogy csak a tiszta és megelégedett szív tesz gazdaggá, hogy boldog igazában csak az lehet, akinek igénye nem terjed azon túl, amije van, s akinek teljesen közönyös, háza nagy-e, avagy kicsiny, avagy semmilyen, pénze sok-e, avagy kevés, avagy semmi; ruházata jó-e, avagy rossz, avagy egyáltalán akad-e; tekintélye, méltósága kiváló-e, avagy igénytelen, avagy éppen semmi... De kinek nem közönyös, vajon szegényes asztalánál állandó vendég-e a Jézus, avagy nem. –

Ó, boldog és kívánatos bőség, s boldogok, akik eszerint gazdagok! Nézze bár le őket, mint valami nyomorultakat e világ: gazdagabbak ők a gazdagoknál! Mert aki e világ szerint gazdag s e gazdagságában látja boldogságát, magára van teljesen hagyatva és gazdagságára. – Aztán rászabadulnak tűz, víz, rozsda, tolvajok: és elvész nyomorultul... De akiknek a kincsesháza Istennél vagyon, ó, azoknak van Gondviselőjük minden sorsukban, aki őket napról-napra híven táplálja a maga éléstárából, ruházza a maga kamarájából, s egyéb szükségeiket is ellátja a maga jóvoltából... És ha tán fölöslegesen nem is, de bizonnyal mindig elégségesen... És ha tán nem is mindig a mi kívánságunk szerint, de mindenesetre a maga bölcs belátása szerint, amiben a

hívő lélek ezerszerte inkább megnyugszik, hogysem a saját értelmében és gondolataiban...

XXI. FEJEZET.

Az igaz kegyesség gyümölcse: a hívő lelkek bátorsága [biztonsága], békessége és öröme.

Ha külső állapotja szerint nézzük Istennek e kicsi hívő közösségét, úgy látszik, mintha magára hagyatott és tehetetlen vólna annyira, hogy ördög és világ ott köthet belé s ott sebezheti meg, ahol akarja: ámde ez éppen csak látszat. – Én meggyőződtem arról is, bogy nincs-e világon senki nagyobb biztonságban, élete senkinek sem bátorságosabb, mint ez istenfélő gyülekezeté – Hadd mondom el, hogy találtam őket.

Először is egy titkos és csak a hit szemei által látható égő tűzfal keríti be őket, miként lángoló abroncs: ámde ha közelebbről megnézed, észreveszed, hogy ami e lángoló tűzben mozog, nem tűznyelvek lobogása ez, hanem ezernyi ezer fényes angyal. Hát ez hatalmas védelem arra, hogy semmiféle kisértő ellenség a hívekhez ne férkőzhessék.

Azután észrevettem, hogy minden egyes hívőt állandóan egy védangyal kisér, akit Isten maga rendelt melléje, hogy védje, óvja őt és mindenféle veszedelmek, tőrök és támadások ellen megoltalmazza.

És mély örömmel szolgálnak a hívőknek e jó

angyalok! Nemcsak védik, óvják őket, hanem ha szükséges, a kezeiken is hordozzák, csak hogy kár és veszteség ne érje őket...

Ó, édes, áldott bátorsága a kegyes szívnek! Édes boldogsága a magát Istennek átadott léleknek! – És mindehhez nem kell egyéb semmi, de semmi, csak hit. – Mert azok az áldott, tiszta szellemek csak oda térnek be, csak ott lakoznak szívesen, ahol a hit tömjéne illatoz: a hitetlenség és bűn tanyáját ellenben messze elkerülik, sorsára hagyva azt, aki őket megveti. –

Így lett világos előttem a mondás, hogy őrizd hitedet s majd a te hited megőriz téged... Ám az angyalok szent és láthatatlan társaságának még más hasznát is láttam, amelyről nem hallgathatok. – Azt találtam ugyanis, hogy ez áldott szellemek nemcsak őrei, de tanítói is Isten kiválasztottainak, amennyiben sok titkos dolgot feltárnak előttük, s kioktatják őket Istennek sok rejtett utaiban. – Ők, akik ott ülnek Istennek tanácsában s színről-színre látják az Ő arcát, ismerik az ember életének minden dolgát, a jelenvalókat úgy, mint az elkövetkezendőket, s megteszik olykor, hogy egyik-másik hívő óhajára, Istennek beleegyezésével, megjelentenek néki egy s más dolgot, álom, sejtés vagy valamelyes gondolat formájában... Bizony a büszke emberi bölcsesség sokszor volt már kénytelen megszégyenülve beismerni, hogy egyszerű, tanulatlan emberek tanították meg arra, amit semmiféle éles értelem ki nem tudott firtatni; aminthogy sokszor meg-

jelentette már Isten a kisdedek szája által azt, amit elrejtett a bölcsek elől...

Hanem vizsgáljuk csak meg az Isten választottainak bátorságos voltát.

Nemcsak angyalok védték, óvták őket, hanem mindegyikük fölött ott láttam tündökölni a mindenütt jelenvaló Isten dicsőségét, amely rettegéssel töltötte el mindazokat, akik a hívőt bántalmazni akarták. – És csodákat láttam: tűz, víz, fegyver, fenevadak környékezték, zsarnokok üldözték, hogy megrontsák és elpusztítsák őket, de ők ellentálltak nemcsak, hanem meg is álltak, s lelkük tisztán fénylett Istennek dicsőségében. –

És ekkor értettem meg, mit tesz az, amikor az embernek pajzsa maga az Isten, aki övéit miként szemefényét őrzi, s nem engedi, hogy valaki a munkában, amelyet az Ő nevében kezdettek, őket megháboríthatná! –

De nem is láttam ám a legkisebb félelmet sem azok arcán, akik az Urat szolgálják. – Ellenkezőleg: a bizalom, az öröm ragyogott ki szemeikből – és dicsekedve vallották, hogy nem félnek semmitől, még ha a halál völgyében járnának is, ha a hegyek a tengerbe omolnának is, ha egész világ ellenük kelne is – és ha mindjárt e világ mind ördög volna is!

Így vétetik ki e világ minden hatalmasságainak keze alól az, aki Isten kezében rejtezik, mert van egy biztos őrállója és oltalmazója: maga az Isten.

De Ő aztán teljesen elegendő bátorságunk is mind e, mind a jövő életre.

Hasonlag tapasztaltam, hogy míg e világ tele bajjal, félelemmel, gonddal és fáradsággal, addig az Isten választottainak közösségében csak nyugalom és békesség tanyáz. – Nem rettegnek Istentől, mert ismerik szeretét. Nincs miért aggódniok, mert nem szenvednek szükséget semmiben. Nincs is azért, ami elszomorítaná őket, mert maguk magukban hordják a vigasztalásnak és erőnek forrását. – Igaz ugyan, hogy e világ sok mindenféle próbára teszi: üldözi, gúnyolja, szidalmazza, kínozza őket, s nincs az a gonosz kegyetlenség, amit ki ne eszelne s fel ne használna ellenük. Ámde meggyőződtem, hogy ez is a mennyei Atyának jóvoltából éri őket. – Ő akarja, hogy a kegyesek e világ céltáblája legyenek, mert e világ lényegéhez tartozik, hogy azt, ami Istennél bölcsesség, ő bolondságnak nézze. –

Innen van, hogy annyi sokan, Istennek legszebb adományaival felruházott lelkek e világ gúnyját s megvetését kénytelenek elszenvedni: de ez éppen nem keseríti el őket. – Ellenkezőleg: boldogok, ha a világ kerüli, kicégérezi s ítéletre hurcolja őket: mert éppen ebben látják bizonyságát annak, hogy csakugyan a Krisztus kegyeltjei. –

Valóban aki a jogtalanságot nem tudja tűrő szívvel, békességben elviselni, abban még nem teljes a Krisztus szelleme. – E világ nem kíméli még az övéit sem, hanem sok mindenféle cselt és tőrt vet nékik s megkárosítja őket, ahol s amiben csak teheti. – Mit árt azért a kegyes lélek-

nek annak minden tőre és átka? Csak tudjuk gonoszságát békés szívvel tűrni, s a kár, amelyet nekünk okoz, busásan megtérül a haszon révén, amely Isten kezéből árad reánk. Mert ő minden gúnyt, átkot és veszteséget nyereséggé változtat számnnkra.

Ez érzelem Isten híveinek lelkében oly erős, hogy amit e világ szerencsének avagy szerencsétlenségnek, gazdagságnak avagy szegénységnek, becsületnek avagy gyalázatnak, életnek avagy halálnak nevez: az számukra puszta név és szó, minden különbség nélkül. Attól függ, mondják, hogy mi honnan ered: ha Isten kezéből, ügy minden üdvös és jó. –

Azért őket mi sem aggasztja, ők mindig elégedettek; szolgáljanak avagy uralkodjanak, tanuljanak avagy tanítsanak, engedelmeskedjenek avagy parancsoljanak: mindegy nekik, csak ha Istennél rendben a dolguk. – Nem oly nagy e világ, hogy el ne szenvedhetnék; nem oly dicsőséges, hogy könnyűszerrel el ne feledhetnék. – Földi javak után nem iparkodnak, elvesztésük nem zavarja őket. – Ha valaki felső ruhájukat perli, odaadják az alsót is, mindennek megítélését egyedül Istenre bízván, azon biztos tudatban, hogy ő mindent igázsagosan intéz el a maga idején. –

Igaz, egy dolog mégis van e világban, ami nékik is fáj – s ez: a szomorú tapasztalat, hogy az emberiség legnagyobb része a bűnnek fertőjében vergődik. De e fájdalom sem foszthatja meg

lelküket békés nyugalmától. – Tudják, hogy e világban mindig túlnyomó volt a bűn, hogy ami állani nem akar, annak esnie, s ami haladni nem akar, annak süllyednie kell... De hát e tapasztalat is nekik csak hasznukra szolgál. – Csak annál hívebben állnak meg és vigyáznak, nehogy maguk is valahogy elessenek. –

Viszálykodás támad országok és fejedelmek között, hogy vérbe fúlnak egész tartományok; a hívő keresztyén lelke nyugalmát és békességét ez sem zavarhatja meg. Neki teljesen mindegy, ki uralkodik e világ felett. – Tudja, hogy e világ e világ marad, még ha angyal is uralkodik felette; viszont, hogy a jó magot, amelyet abba Isten vetett el, nem pusztítja ki abból semmiféle hatalom, üljön bár maga a sátán e világ trónján. – A szenvedésekből bizonnyal bőven kijut a kegyes szívnek, még a legszelídebb kormányok alatt is, azért teljesen közönyös nékik, Isten minő kezekbe adja őket. – De épp ezért, mert biztosak Isten oltalmában, nincs az a legkegyetlenebb üldöztetés, amely őket lelkük egyensúlyából kizökkentené. Elvégre is a győzelem csak Istené lehet. És minél inkább ellene szegül e világ Isten ügyének – tudják – annál dicsőségesebben nyilatkozik meg majd az Ő segedelme.

és múlik, mint a pára – s bizony nem méltó, hogy bánkódjunk miatta. – A hívő lélek ilyenkor Istenhez menekül, s itt meg is vigasztalódik. – Múljék el bár testem, lelkem, mondja, de Te megmaradsz az én Mindenem, én Igaz Vigasztalásom!

És amidőn Istennek atyai szívére borulva, ott sírva kiönti lelkének búját, bánatát: egyben megvigasztalódva, megtisztulva kél fel onnan ismét, és nem érzi többé a fájdalmat, csak valami édes benső békességét, amely őt mintegy megszenteli s újjászüli. – Így ád Isten azoknak, akik igaz szívvel fordulnak hozzá, erőt mindennek elviselésére; így ád a szenvedésekben is békességet; sőt minél több a kín, minél súlyosabb a kereszt: annál nagyobb a hívő léleknek boldogsága... Értelem ezt fel nem fogja: de a szív, az bírja, mert hite van. –

Sőt többet mondok. Az igaz hívőnek nemcsak békességet gyümölcsöz az ő élő hite, hanem örömet, amilyet e világ nem adhat, amilyet csak Istennek s az ő szeretetének érzete kelthet a szívben. – Mert ahol Isten, ott a mennyország; ahol a mennyország, ott az örök, a zavartalan öröm. És ahol az öröm, ott a tökéletes elégedettség. – Világ minden öröme és élvezete csak árnyék, füst, semmi ez örömhöz képest. – Ó, hiszen ha szavakat találhatnék ez örömérzet méltó kifejezésére! Láttam, éreztem, meggyőződtem róla magam, hogy Istent bírni lelkünkben nagyobb kincs és boldogság, semhogy avval e világ minden kincse és boldogsága csak messziről is összemérhető volna. – Tökéletes élvezet az, a-

melyhez e világ mit sem adhat, de el sem vehet belőle semmit. – Nagy, fenséges élvezet, minden emberi fogalmat, vágyat és reménységet meghaladó.

De hát hogy is volna az másképp, amikor a hívő érzi, hogy Isten maga óvja, védi, kormányozza őt angyalaival egyetemben; kinek áldó kezét minden dolgában ott találja, s kiben teljes függetlensége és szabadsága vagyon minden felett, ami e világé. – Ez érzelem édességét e világ fel nem foghatja, de aki egyszer megízlelte, azt többé senki attól semmiféle más édességgel el nem csábítja, attól még a halál sem szakítja el...

Mely édes is vagy Te, óh Úr Jézus, azoknak a szíveknek, akik téged megkóstoltanak! Boldog, aki ezen Te vígasztalásodhoz eljutott!

XXII. FEJEZET.

Bujdosó megtanulja, miként szenteli meg az Istenben gyökerező hit az élet különböző rendeit és állapotát s hogy aki Istenben élt, annak a halál is boldogság.

Mindezideig a kegyes hívők életét általában rajzoltam meg, úgy, amint a Krisztusban való hit őket küzönségesen újjáteremti. – Mint e világ tagjai azonban a kegyes hívők is küiönböző életviszonyok között, különböző rendekben és állapotban élnek: azért felette érdeklődtem az iránt is, miként töltik be és fogják fel a maguk földi állapotát, amelybe helyeztettek. –

Mondhatom, amit tapasztaltam, itt is csupa

összhang, rend és béke: de már ezt nem szükséges részletesen leírnom; teljesen elegendő azért, ha csak a fődolgokra szorítkozom.

Ami elsőben is a házas élet rendjét illeti, ez állapotuk egyáltalán nem különbözött a szűzies tisztaságtól, minthogy kívánságaikat és gondjaikat egyaránt Isten törvénye szerint kormányozták. – Ama erős vasbékókat itt gyöngéd aranykapocs helyettesítette, és lőn két szív és lélek egy szívvé és lélekké, két gondolat egy gondolattá, két élet egy életté. – És ha ez állapotnk olykor nehéz szenvedéseket és közdelmeket is hozott magával, viselték örvendő béketűréssel, tudván, hogy Isten országának a családban és a család útján kell elterjednie.

Aki közülük mások fölé helyheztetett, mint ezeknek elöljáró méltóságuk, nem bánt velük, mint jobbágyokkal s alattvalókkal, hanem mint atya gyermekeivel, szeretettel gondoskodva róluk minden ügyük-bajukban. – Gyönyörűség volt látni, miként emelték az alattvalók kezeiket az ég felé, hálát adva Istennek, hogy nekik ily elöljárókat adott s áldást kérve ezek fejére. – És ki-ki azon volt, hogy nemcsak név szerint, de valóságban is a felebarátjának alattvalója legyen, így töltve be Istennek törvényét, mely ha a hitben szabadokká is tesz minden hatalommal szemben, de a szeretetben egymás kész és engedelmes szolgáivá avat bennünket.

Tudósaik is egészen mások voltak, mint e világ tudósai. Nem volt közöttük a hiúságnak,

civódásnak, kérkedésnek még csak az árnyéka sem: hanem minél tudósabb volt valaki, annál egyszerűbb, alázatosabb és szerényebb volt minden szavában és fellépésében. Aki a legtudósabb volt közöttük, bizonnyal az tartotta magát a legegyügyűbbnek és a legtökéletlenebbnek. – A puszta ismeretekre, akár nyelvek, akár egyéb tudomány dolgában nem sokat adtak, mert azt tartották, hogy nem az az igazi tudós, aki sokat tud, hanem aki azt tudja, ami valóban üdvösséges. – Azért legfőbb tudományuk a Biblia volt, mint amelyben Isten maga tárja fel Igéjében mindazt, amire a léleknek e világban s a jövő életben szüksége van, – Ez Isten Igéjére, amely maga a Krisztus, mint középpontra és végső célra irányul azért minden bölcsességük. Olvasnak ugyan más könyveket is, ha az alkalom vagy szükség úgy kívánja, hanem okosan megválogatják ez olvasmányaikat, soha meg nem feledkezve arról sem, hogy akik azokat szerezték, emberek voltak csak. –- És ha írnak is egyet-mást, ezt sem hiúságból cselekszik, hogy nevüket tán ismertté tegyék, hanem hogy a tévedéseket megszüntessék, felebarátaikat építsék s evvel is a közjót szolgálják. –

Tanítóik és prédikátoraik lelkipásztorok a szó nemes értelmében. – Ruházatuk nem a fényűző ragyogás, hanem az alázatos egyszerűség, miként magukviselete is szelídség és jóság, felebarátaikkal s híveikkel szemben. Igehirdetésük nem a szónak hitető szárnyalásában, de az Isten lelkének erejétől áthatott erőtlenségben állott s

igazán kegyes hívek között. – Aki itt a keresztyén erkölcsöt prédikálta, meg is tartotta azt elsősorban maga; telve Isten lelkével, ébren őrködve híveinek életére is, nem is annyira a szavakban, mint inkább tettekben téve bizonyságot lelkipásztori hivatottságáról. E tekintetben mindegyikük igenis elsőségre törekedett, a dicsekvésben azonban mindegyik a legutolsó igyezett maradni: – Egyetlen és fő törekvésük volt: Istennek országát szolgálni és terjeszteni...

Így szemlélődvén a kegyes hívők különböző állapota felett, egyszer csak észreveszem, hogy ő közöttük is fel s alá járkál a Halál, de nem ama szörnyű, elrémítő alakjában, mint odakünn a világban, hanem szépen betakarva a Krisztus lepedőibe, amelyeket a sírban hagyott vala. –

Nem is ijedt meg tőle senki, aki vele szembekerült, ellenkezőleg: úgy üdvözölte őt, mint várva várt s mindenkor szívesen fogadott vendégét, aki jön, hogy figyelmeztesse őt, hogy földi vándorlásának immár vége, s közeledik vég nélkül való egyesülése az Atyával, ennek dicsőségében... Ó, mely igen örült és vigadott, aki e hírt vette tőle! Elszenvedett szívesen mindent fegyvert, tüzet, vasat és ezerféle kínokat, tudvá, hogy csekély ár mindez azért a nagy boldogságért, amely innentúl reája várakozik. – És megharcolva e harcot híven, elaludt mindegyik boldogan és békeségben...

Isten angyalai pedig, Uruknak parancsára, megkészítették mindegyiküknek a maga hajlékát

odafönn, ide lenn pedig szárnyaikkal védik sírhalmokat, ahol testük feltámadásáig békén pihen. Feltekintettem látócsövemmel ama mennyei hajlékok felé, ahol a boldogok lelkei Istennek dicsőségében szemtől szembe gyönyörködnek: de nyomban el kellett rejtenem tekintetemet, mert a fényt, amely onnan reám lövellt, szemeim nem voltak képesek elviselni...

XXIII. FEJEZET.

Bujdosó előtt feltárul Istennek dicsősége, s megújhodván szívében maga is felvétetik Istennek népe közé. – Berekesztés.

És láttam igaz látomást...

Fenséges trónusán ott ült a Seregeknek Ura, kinek arcáról ragyogó fény sugározta be az eget, egyik végétől a másikig. – A trónus alapzata kristály, smaragd és zafír, maga a trónus jáspiskőből való, fölötte boltozatként gyönyörű szivárvány. És ezer meg ezernyi angyal állott előtte, szolgálva a trónuson ülőnek alázattal és boldog összhangban zengedezve: "Szent, szent, szent a Seregeknek Ura, ég és föld hirdeti az ő dicsőségét!"

Most a trónus zsámolyához odajárulnak 24 vének, s letéve koronáikat annak lábaihoz, aki él öröktől fogva mindörökké, hódolattal énekelik: "Tiéd, Uram, minden dicsőség, hatalom és méltóság! Mert Te teremtettél mindent, Te éretted vagyon, Tiéd minden..."

Majd nagy sokaság járul a trónus elé, nyelv, kor, rang, nemkülönbség nélkül s amint a trón előtt elvonul, száma egyre szaporodik és egyre erősbödik zsoltárénekük, amellyel elvonultukban üdvözlik: "Ámen! Dicsőség, hálaadás és tisztesség a mi Urunknak Istenünknek, öröktől fogva mindörökké. Ámen!"

Egyszóval láttam kibeszélhetlen dicsőséget és tisztességet, hallottam kimondhatatlan szózatot, mely mind örvendetesebb és csodálatosabb, semhogy azt ami szemeink, füleink és szíveink megérthetnék!

És megilletődve s bensőmben boldog töredelemmel, magam is lelkemben odaborultam a Dicsőségesnek trónja zsámolyához, reszkető ajakkal fohászkodva: Isten, Isten, Isten! Kegyelem, Irgalom és Jóság örök egyetlen forrása! Ki megtartod irgalmasságodat ezer íziglen és megbocsátod bűnét annak, aki Hozzád igazán megtér: irgalmazz, kegyelmezz nekem is szegény bűnösnek a Jézus Krisztusért...

jegyezve. Szolgálj csak híven, s meglásd, Te is e boldogok sorába jutsz. – Amit most láttál, fordítsd hasznodra; legyen az örökös intelem és ösztön számodra, hogy engem kövess s majd még csodálatosabb dolgokat is fogsz látni. – Végezd hivatásodat odaadással, s haladj mindig az úton, amelyet megmutattam neked. – Addig is pedig, amig jónak látom, hogy a földön bujdossál, tekintsd ott magad jövevénynek és zsellérnek, akinek nálam van állandó otthonod és maradandó lakásod. – Azért bárha testben odalenn bujdosol is, szívedet küldd ide fel óráról órára. Emelkedjél fel az áhítat szárnyain, amily magasra csak bírsz, viszont felebarátodhoz bocsátkozzál le oly mélyre, amennyire csak lehető. – A földi javakkal élj a szükség szerint, de örömödet csak az örök és elmúlhatatlan mennyei javakban találjad. – Engedelmeskedjél nekem s állj ellent a világnak és tested kívánságainak. – Bensőleg légy bölcs, úgy, amint arra én tanítottalak; külsőleg szerény és alázatos, amint tőlem láttad. – Mindig a szíved beszéljen inkább, hogysem a nyelved. – Légy gyöngéd a szükség idején másokkal, de erős és kérlelhetlen magaddal szemben. – Cselekedd, amit parancsolok, tűrd, amit reád mérek – és szolgálj nekem egész lelkeddel... És meglásd, hogy jó lészen dolgod...

Most pedig menj el békességgel. Állj meg hivatásodban mindaddig, amíg majd elszólítalak, s örvendj már előre is a boldogságnak, amelyre egykoron majd elhívlak.

És e szavakkal eltűnt a látás szemeim elől.

Feltekintettem az égre, amely szelíd kéken mosolygott reám és megértettem, hogy ama fényes dicsőség még messze mögötte rejtőzik... De megnyílik újból – ha bezárul sírom... És térdre borultam s egyszerű szókkal, amint tudtam, hálákat adtam Istennek azért, hogy egy pillanatra bár, be engedett pillantani a jövő boldog titkába.

Áldott légy, én Uram Istenem, Irgalomnak, Bölcsességnek és Jóságnak Atyja! Dicsőség és dicséret nagy Nevednek s magasztalják azt a Te Angyalaid és minden Te szenteid mindörökké. Mert hatalmas nagy Isten vagy Te, és a Te bölcsességed végére mehetetlen, irgalmad pedig minden Te cselekedeteid felett vagyon!

Dicsérlek Uram, Tégedet s a Te magasztalásodat zengi az én ajkam, valameddiglen csak élek. Mert te engem megvidámítottál irgalmasságoddal és az én szívemet betöltötted örvendezéssel, amidőn kiragadtál az álnok emberek árvizeiből és a mélységes örvényekből, és az én lábaimat állattad bátorságos helyen. Messze távol voltam Tőled, de Te, édes Istenem, hozzám jöttél: tévelyegtem, de Te visszatérítettél; tántorogtam, de Te az igaz ösvényre vezéreltél; elszakadtam, elpártoltam Tőled, de Te újból felkerestél s visszaadtál magamnak és Magadnak. – Elérkeztem szinte a pokol széléig, de Te, Uram, jókor visszarántottál engem s elvezettél a mennyország bejárata elé. Magasztald én lelkem, az Urat, és minden benső részem az ő szent Nevét! – Jaj a meggondolatlan lel-

keknek, akik elfordulnak Tetőled s máshol keresnek békességet: melyet pedig égen, földön, Rajtad kívül ugyan sehol sem találnak. – Ég és föld a Tied, és mind a kettő jó, szép és szent: mert a Tiéd. De sokkal jobb, szebb és szentebb vagy Te Magad, minden Jóság, Szépség és Szentség örök kiapadhatatlan forrása! Nem azok, egyedül Te elégítheted meg csak lelkünket: Benned van minden Teljesség, Benned egyedül minden Békesség, Bátorság és Vigasztalás. – Óh miért is, hogy csak oly későn ismertelek fel és szerettelek meg Téged, Te örök Szépség, Te! Ó, vajha immár szívem teljesen eltelnék Teveled! Ne rejtsd el orcádat soha énelőlem, jó Atyám; ha pedig e világ dolgai beárnyékoznák arcodat előttem, inkább haljak meg, csak hogy Tehozzád juthassak. – És ha még itt sokáig tartana bujdosásom, úgy legy Te az én vezetőm és megtartóm, hogy el ne tévedjek, el ne botoljak. Taníts mindig, hogy csak Téged szeresselek, Téged kívánjalak, Téged keresselek és Kívüled senkit, semmit! Hogy mindenkit csak Tebenned és Teáltalad szeressek! Itt vagyok, Tiéd mindörökké. – Lemondok égről, földről, csakhogy Téged bírhassalak. Testem, lelkem csak Tebenned örvendez, csak Tehozzád kívánkozik: ó, mikor is juthatok el majd Tehozzád és láthatlak majd szemtől szembe!? Végy, ó, végy magadhoz, amikor jónak látod, ímhol vagyok, készen állok: hívj, amikor, ahová és amiképp akarod. És én megyek szíves örömest, amerre intesz, és teszem készséggel, amit parancsolsz. Csak a Te Lelked

oltalmazzon engem, csak a Te Kezed vezessen engem e világ útvesztőjének tőrei és csábításai között, csak a Te vessződ és botod vigasztaljon engem! Ámen.

Dicsőség a magasságban Istennek,
a földön békesség és az embereknek jó akarat.

E bujdosása közben különféle kegyes elmélkedések megírásával töltötte legszívesebben idejét. Ezen iratok egyik gyöngye egy kis könyv, amelynek "A keresztyén tökéletességről való elmélkedések" címet adott, s e könyvecskének ismét gyöngye azon levél, amellyel könyvét tőle elszakított ifjú nejének ajánlotta. Így hangzik:

"Édes feleségem, szent ereklyém, Isten után legdrágább kincsem! Miután Isten úgy akarta, hogy nekem az emberek dühe elől menekülnöm s tőled elszakadnom kellett, s hogy így testileg többé közeledbe ne juthassak: azért, tudva, hogy a te szívedet is sokszor emészti az engem mar-

cangoló gyász és fájdalom, e könyvecskét küldöm íme neked vigasztalásul. Bolyongásom szomorú ösvényein sokszor elgondolkoztam afelett, milyen csodálatosak az isteni gondviselésnek utai velünk, választottaival, hogy azok bizony nem mindig kellemesek, de mindig üdvösségesek: és ezen keserűség edényébe rejtett édes tapasztalatok alapján elhatároztam, hogy mielőtt tőled még távolabbra űzne sorsom, innen (ekkor Zerotín Károlynál, Prerau grófjánál volt menedéken) hol néhány napra oltalmazó menedéket találtam, a te lelked s a magamé megvigasztalására vagy legalábbis válásunk gondjának enyhítésére leírok azokból egyet-mást, s elküldök belőlük egy példányt neked, egyet pedig magamnál megtartok, társul – helyetted. Így keletkezett e szavakban szegény, de értelemben gazdag könyvecske, amely megtanít arra, hogy miben áll a keresztyén tökéletesség, s hogy mily csodálatos úton viszi Isten e tökéletességre azokat, akiket kiválasztott. Meggyőződöl e könyvből, mily hiábavaló volna e földön magunknak választani meg, miként kellene Istennek bennünket vezetnie, sőt hogy ellenkezőleg: legüdvösebb, ha mindjárt könnyek között is, magunkat teljesen Istenre bíznunk s örömet és boldogtalanságot egyaránt hálás szívvel fogadnunk kezéből. Fogsz benne találni egyet-mást, ami téged a további kereszt hordozásában meg fog erősíteni, s megtanulod belőle azon vigasztalást is, amelyre Isten mindnyájunkat, miután dorgáltatásunkat megállottuk, bizton elvezet. Olvasd azért szorgalmasan

ezt a könyvecskét, de ne csak olvasd, hanem vésd is tartalmát mélyen a szívedbe, s gyakorold magad a kegyes elmélkedésekben, közbe- közbe reám is gondolván, de még inkább Istenre, aki legyen neked s nekem a legnagyobb vigasztalásunk. – Isten veled, ő segítsen tovább is a kereszt elhordozásában, hogy ez nekünk közös vigasz forrása legyen. Írtam oly helyen, amely Isten előtt nincs elrejtve, aki a mi számkivettetésünket is számon tartja, könnyeinket felfogja s kínjainkat könyvébe jegyzi. Mind a halálig hű férjed János Ámos. 1622 febr. 18."

Válásuk csakhamar, még ugyanez évben, örökössé lett. Ifjú feleségét, kinek szívét a fájdalom már úgyis megtörte, elragadta a pestis, elsőszülött fiával együtt, kit csakhamar követett a második gyermeke is. Most hát csakugyan magára maradt a szegény bujdosó. Ekkor írta egy másik könyvét, melynek címe: "Az árvaságról." Avval a kérdéssel foglalkozik benne, vajon mi indíthatja Istent arra, hogy az embertől kedveseit könyörtelenül elszedi. A felelete az, hogy Isten ez úton olykor halandóságunkra akar figyelmeztetni; olykor megfoszt örömünktől, mert nem tudtuk azt kellőleg megbecsülni; olykor, mert kedveseinket jobban szerettük, mint Istent; olykor, hogy próbára tegye az embert, vajon mit tesz majd, ha Isten az ő szívébe markol; olykor, hogy abban mintegy igazságos ítéletét jelképezze... Azt mondja később, hogy az így elárvultak vesztesége kétféle: látható és láthatatlan. Látható, ha testi

kedveseinket veszítjük el. Láthatatlan, ha Istent.

S a legszomorúbb eset éppen az, amikor Istent vesztjük fel. – Mert evvel aztán mindenünk elveszett, minden béke, áldás, reménység és vigasztalás, sőt maga az örök élet is...

Ugyane bujdosásából, ez érzelmi világból, e korból való "Világ útvesztője" c. műve is, amelynek hátterét s egyúttal Komenius jellemét érdekesen világítja meg itt ismertetett két aszketikus irata.

előbb általában óhajt szólni a tudományokról, tudósokról és tanulmányozásról, hogy majd aztán fölséges szatírájának ostorát főleg a bölcseleti szak felett suhogtassa. – Komenius művének e szakasza kultúrtörténeti s neveléstani szempontból is kiváló értékű.

zését adja a nevök után odaírt predikátum, jelezve Komeniusnak a filozófia történetében bírt alapos olvasottságát.

zenélni, az Aritmetika számolni, a Geometria mérni, az Asztronómia a csillagok járását vizsgálni. E helyen Komenius a Grammatikát, ennek betűrágását gúnyolja ki.

mány, amely a természeti jelenségek végső okaival és a magánvalóval foglalkozik.

holmival eltorzították – Egyébként "rózsás atyafiaknak" pecsétjükről neveztettek, amelyet maga Andreae állapított meg. Ez egy dűlt keresztból állott 4 rózsával, mindegyikben egy C. betű (Crux Christi Corona Christianorum) –

gyülekezetnek üldözött lelkipásztora, természetszerűleg lelkének egész rokonszenvével ehhez vonzódott. –

Theopomposz feljegyezte azt, s így ismertté lett örök időkre.