Noha semmi teremtett állat (*) az Isten micsoda légyen meg nem magyarázhatja, mivel megfoghatatlan (Zsolt 145,3) és hozzámehetetlen fényességben lakozik (1Tim 6,16) az Isten, mindazonáltal tetszett Őfelségének magát szent igéje által nékünk

23

kijelenteni, mennyire erőtelen elménk őtet megfoghatja, eképen: Az Isten egyetlen egy (5Móz 4,35 és 32,39. és 6,4; És 45,5-8; 1 Kor 8,4; Ef 5-6; 1Tim 2,5), lelki (Ján 4,24), véghetetlen (1Kir. 8,27; Zsolt 147,5), tökéletes (5Móz 32,4) Állat (*) (2Móz 3,14; Jer 23,23-24), kinek léte magától vagyon örökké (1 Kor 8,6; Csel 17,28; Róm 11,36)

Ez isteni Állatban (*) egy részint a Benne való különbözést kell meggondolnunk, más részint annak tulajdonságát.

Az isteni Állatban (*) való különbségek neveztetnek személyeknek (Zsid 1,3)

A személy semmi nem egyéb, hanem magában megálló (Ján 1,1 és 5,37. és 14,16), megkülönböztetett valóság az Istenségben. (Kol 2,9; Ján 14,9)

Az istenségben lévő személyek hármak: Atya, Fiú és Szentlélek (1Móz 26 és 3,22; 2Móz 20,2; Hós 1,7; És 63, 9-10; Zak 3,2; Ag 2,5-6; 1Ján 5,7; Mt 3,16-17 és 28,19; Ján 14,26; 2 Kor 13,13). E hármak nem három különbözö állatok, (*) hanem magukban megálló s egymástól megkülönböztett [!] három (Subsistentiák) állandóságok, avagy állandóságnak különböző módjai azon egy örök isteni Állatban, (*) úgy hogy mindenik személy az istenségben magában megálló, oszthatatlan, közölhetetlen, magától élő és maga nem más tartásából (*) való állandóság legyen.

Singula sunt in singulis et omnia in singulis et singula in omnibus et unum omnia. Aug. l. 6. de Trin 5. ult.

Így azért az isteni egységben vagyon többség is,

24

mely nem (accidentalis) hozzájárultságból vagyon, mert az Isten egy tiszta (actus) valóság és nem szenved semmit ahhoz az egyetlen egy tiszta magánvalóságához járultatni, sem nem (essentialis) Állat szerint való az a többség (mert csak egyetlen egy az isteni állat), hanem személybeli.

Deus est in divisio, unus in trinitate et in confuso trinus in unitate Justin. Gen. 1,20. et 3,22 et 11,7 Is. 6,3.,
Personae divinitatis distinguuntur personaliter sive Prosopo hyparxeos.

A személyek az egy isteni állatban csak hármak. E titkos mélységben igazán mondhatni alius et alius: másik és másik, de nem aliud et aliud: más és más dolog, vagy Állat.

Az isteni Állat magában semmi megoszlást, megkülönbözést, avagy részreosztást el nem szenved, hanem a személyek különböztetnek meg abban egymás között e három által:

1. Nevezetek által így különböztetnek meg:

Az első személy neveztetik Atyának, először természet szerint való Fiára: a Krisztusra nézve (Mt 3,17). Másodszor választott, fogadott fíaira nézve, azaz, kik nem természetből, hanem kegyelemből lettek fiakká (És 63,16; Ef 3,14-15)

A második személy neveztetik Fiúnak (Péld 30,4), mert születtetett (Zsolt 2,7) az ő Atyjának Állatjából (Zsid 1,3; Fil 2,6), avagy természetéből és Ő ígének is mondatik, mert az ígének, avagy beszédnek elménkben való fogantatása

25

és meggondolása legközelebb való hasonlatosság, mellyel nékünk valamennyire előnkbe ábrázoltathatik az a mód, mely szerint ez isteni Ige az ő Atyjának Állatjában fogantatott és attól születtetett örökké. Erre nézve Atyának bölcseségének is neveztetik. (Péld 8,12) Másodszor, mert az Atya a mi idvességünk felől való szent akaratját eleitől fogva (Ján 1,14; Iren: l. 4. Cap. 14.) őáltala jelentette ki, innen mondatik Logosnak, quasi Logoon valakivel, avagy Atyával szóló személynek. Harmadszor mert ő az egész Szentírásnak főcélja (Csel 10,43; Zsid 1,3; Luk. 24,27; Ján 5,39; Csel. 3,22.), avagy summája, sőt mivel szinte önönmaga az az Ige, melyről Isten a testamentumban szólott és az atyáknak az áldott magot megígérte.

Sicut mens cogitando in seipsam reflectitur et LOGON internum gignit: ita MENS illa aeterna quae est Deus Pater in se ipsam intelligendo reflexa Logos aeternu modo ineffabili genuit: Est sicut exterior Logos, Logu interioris effigies quasi est: ita aeternus ille Logos Hypostaticos aeterni Patris imago est et majestatis character. Heb 1, 3.

A harmadik személy Szentléleknek neveztetik (És 63,10; 2 Kor 13,13) először, mert lelki Ő s test nélkül való (Luk 24,39; 2 Kor 3,11), másodszor, mert az Atyától és a Fiútól (Ján 20,21-22; Gal 4,6; Ján 15,26) mintegy leheltetik, azaz származik mindkettőtől. Szentnek pedig azért hivattatik, mert Ő (1 Pét 1,15-16) szent természetében is és az Isten választott népét is tulajdonul és közbe-vetetlen (*) Ő szenteli meg. (2 Kor 3,18; 1 Pét 1,2)

2. Rendek által így különböztetnek meg:
Az Istenségben lévő személyek, avagy az Atya, avagy akik az Atyától valók.

26

Az Atya első személy a dicsőséges Szentháromságban, kinek sem léte, sem eredete nem mástól, hanem magától vagyon, a Fiút is magától szülte és a Fiúval egyetemben magától származtatta a Szentlelket öröktől fogva. Az Atyától való személyek azok, kik az ő személyi állapotjukra nézve az egész isteni valóságot közöltetés által vették az Atyától öröktől fogva. És ezek avagy csak egyedül az Atyától, mint a Fiú, avagy egyszersmind az Atyától és a Fiútól valók, mint a Szentlélek.

Origo essentiae in divinis nulla est: Origo Personarum locum habet in Filio et Spiritu Sancto. Pater enim est prior Filio, non tempore, sed ordine – Alsted.
1Ján 5,7. Ideo dicitur Pater anarchos kal agennetos

A Fiú a dicsőséges Szentháromságban második személy, az Atyának nem kegyelem, hanem természet szerint való egyetlen egy szülött Fia, kinek valósága egyedül csak az Atyától vagyon, sőt az Atyának teljes valósága övé a megfoghatatlan örökkévaló születés által, kitől és az Atyától a Szentlélek származik. A magában való isteni Állatra (*) nézve magától vagyon, de amennyiben személy, öröktől fogván születtetett az Atyától s tőle való. Mert az isteni Állat (*) nem szült isteni Állatot, (*) mivel az nem születtethetik, hanem a személy, úgymint az Atya szült személyt úgymint a Fiat s így a Fiú, Istentől való Isten és nem állatjának (*) s nem is idejének, hanem személyének és rendének eredetét vette az Atyától.

Filius Dei ho logos quoad essentiam absolutam est quidem a seipso et auto theos, sed ratione tropu hyparxeos, sive Esse personalis per aeternam generationem a patre existit: ideoque non est autusios. Joh 6,38; 5,19.

27

Aliud est habere Essentiam divinam a seipso et habere essentiam a se ipsa existentem remota enim relatione ad Patrem, sola restat essentia quae est a seipsa: hinc filius dicitur principiatus non essentiatus. – Th. Sen. p. q. 33.

A Szentlélek harmadik személy az áldott Szentháromságban, ki az Atyától és Fiútól (Ján. 15,26) egyenlőképen származik örökkévaló megfoghatatlan ihlés által, mert miképen a Fiú az isteni Állatot (*) egészen veszi az Atyától a születés által, így a Szentlélek is mindkettőtől egészen veszi a származás által.

Ezokáért Róm. 8,9. hivattatik a Szentlélek Krisztus lelkének
Sanctus S. a Patre et Filio procedit, tanque ab uno et eodem principio in duabus tantum Personis subsidente, non autem tanquam a duobus et diversis principiis.

E rendből két dolgot tanulunk meg. Először mi formán légyen a Szentháromságnak külső munkálkodása, úgymint az Atya munkálkodik önön magától a Fiú és Szentlélek által, a Fiú az Atyától a Szentlélek által, a Szentlélek az Atyától és a Fiútól. Másodszor honnan származzék minden isteni külső és közönséges munkálkodásnak eredete és kútfeje. Tudniillik holott az Atya mintegy kútfeje a Szentháromságnak és a külső munkálkodásnak kezdete, az isteni név (in relatione) és a teremtői nevezet a Credoban kiváltképen tulajdoníttatik az Atyának, megváltásunk a Fiúnak és megszenteltetésünk a Szentléleknek, úgymint e munkának minden eszköz nélkül való cselekedőjének. Ugyanez annak ís az oka, hogy a Fiú mennyiben közbenjáró, mindeneket az Atyának (Mt. 11,25-27; Ján. 5,19-23; Ján. 11,22. és 12, 49.), nem a Szentléleknek tulajdonít s ennek is, hogy olyan gyakor helyen mondja a Szent-

28

írás, hogy mi az Atyával békéltettünk meg. (2. Kor. 5,18. stb.)

Hinc Dei nomen saepe in scripturis Patri Kat exochen tribuitur Ján. 14,1; Róm. 8,3; I. Kor. 8,6.

E szent rend és Oeconomia (*) kívül nincsen semmi elsőség vagy utolsóság, felsőség avagy alsóság e három személy között, hanem természetükben azonegy Állatnak (*) méltóságokban egyenlők és mindenik egyenlőképen örökkévaló.

Az isteni Állat (*) mindenik személyben benne vagyon egészen, de ez mindazon által csak a másodikban, tudniillik az Igében testesült meg, nem az Atyában, sem nem a Szentlélekben, e három okokért: 1. Hogy az Atya Isten annyival inkább kijelenthetné atyai szerelmének nagyságát az emberi nemzethez egyetlen egyszülött Fiának váltságunkért mind a megtestesülésre s mind pedig a keserű halálnak elszenvedésére adása által.

Incarnatio verbi proprie non Patri, nec Spiritui Sancto nisi kat eudokian Kathaumaturgian competit Dam. I. de orth. fid. c. 13. – Implevit carnem Christi Pater et Spiritus Sanctus sed majestate non susceptione Aug. scr. 3. de temp. Joh. 3,6. Rom. 8,12 et 5,8,10. Hoc mirum foedus semper mens cogitet. Uno homine dubita, foedere parta salus. Melancht. Ut qui erat in divinitate Dei filius, fieret in humanitate hominis filius, ne nomen filii ad alterum transiret, qui non esset aeterna nativitate filius August.
Congruebat filium assumere humanam naturam, ut haec persona, quae est, substantialis Imago aeterni Patris, restitueret imaginem Dei in nobis corruptam Ath. Heb. 2,17.18 et 4,15.

2. Hogy az, akí istenségében ISTEN Fia vala, emberségében lenne ember fia és a fiúi név ne ruháztatnék egyébre, hanem aki öröktől fogván való születés által azelőtt is Fiú vala.

29

3. Mert igen illendő lőn, hogy ugyanazon személy, kí az Atyának valóságos ábrázatja, állítaná helyre bennünk az Istennek vesztett ábrázatját.

E megtestesülésben sem az istenség nem változott emberséggé, sem az emberség istenséggé, hanem az istenség, mennyiben második személy, az örök Ige vette fel az emberséget, azaz egészen az emberi természetet: a testet és a lelket és annak minden természetszeri tulajdonságit és erőtlenségit az egy bűntől megválva. (*)

lnfirmitates merae privationis non pravae dispositionis. Humana natura est distinctum individuum a natura divina et si non sit distincta persona. Kek. Syst. Theol. 1. 3. p. 119.

A második személy a megtestesülésben nem az embernek személyét, hanem a természetét vette fel, úgyhogy az emberi természetnek a Krisztusban nincsen semmi magátólvaló állandósága, avagy személye (mivel eképen két személye volna a Krisztusnak), hanem az Igében tartatik és áll az, mert miképen a test és a lélek csak egy személyt alkotnak az emberben, így az istenség és emberség is csak egyet a Krisztusban.

E két természetek: az istenség és az emberség oly elválhatatlanul összeegyeledtenek (*) a személyi eggyélétel által, hogy soha egymástól el nem válhatnak.

Uniri hipostatice Deum et hominem nihil est aliud, quam naturam humanam non habere propriam existentiam, sed assumtam esse a verbo aeterno ad ipsam verbi subsistentiam. Bellar. de Incarn. l. 3. cap. 8.

De nem egyveledtenek (*) össze is, hanem az ő külön-külön lévő valóságos tulajdonságok által, valamelyekkel az egyesülés előtt megkülönböztettek,

30

most az egyesülés után is meg vannak különböztetve. Mint példának okáért az ístenségnek véghetetlen volta nem közöltetett az emberi természettel, sem az emberségnek meghatározhatatlan volta az istenséggel.

Salvis manentibus proprietatibus naturae tam assumtae quam assumentis.

Mindazonáltal az egy személyben való egyesülésre nézve oly közönségek vagyon mindkét természet tulajdonságinak, hogy ami egyik természetnek tulajdona, néha (in concreto) a másiknak is tulajdoníttatik, mint e helyen: Az Isten maga saját vérével váltotta meg Anyaszentegyházát (Csel. 20,28.) Ismét: Hogy megítélje e világot azáltal az ember által, akit arra rendelt (Csel. 17,31.)

Doct. Field. de Eccl. l. 3. Cap. 35. Angl. edit.

Innen vagyon az is, hogy noha a Krisztusnak embersége teremtetett és ezekokáért nem véghetetlen, hanem meghatároztatott természet s nem lehet mindenütt jelen, itt avagy amott, abban avagy amaz helyben egyszersmind valóságos jelenlétellel (per actualem positionem aut localem extensionem) természetszeri valósága szerint mindazáltal mivel közzé lett néki az Isten Fiának személyi valósága, mely véghetetlen és meghatározhatatlan és az Istennel is úgy egyesült, hogy soha Őtőle el nem válhatik: az ember Krisztust az ő személyi valóságára nézve igazán mondhatjuk mindenütt jelen lenni.

Secundum esse naturale homo Christus non est ubique. Secundum esse personale ubique est.

3. A cselekedetek, melyek által az Istenségben való három személyek megkülönböztetnek.

Ez ilyetén cselekedetek kétfélék: 1. Külsők, avagy

31

a teremtett állatokra (*) nézendők, melyek rész szerint közönségesek a három személyeknek mindenikével.

2. Belsők, melyek csak a személyekre néznek egymás között és teljességgel közölhetetlenek.

A külső munkák, melyek mind a három személlyel közösek, ezek:

In operibus ad extra tres personae operantur simul, servato ordine Personarum in operando.

E világnak teremtése, mely kiváltképen tartozik az Atyára, a váltság, mely a Fiúra és az Isten választottainak megszentelése, mely a Szentlélekre. De mivel az Atya (Róm. 11,36.) e világot a Fiú által teremtette és igazgatja, ezokáért a külső munkák, az Irásban gyakor helyen egyenlőképen válogatás nélkül tulajdoníttatnak akármelyik személynek is, s ezért neveztetnek közönséges cselekedeteknek.

Mint a megváltás Csel. 20,28. és a megszentelés 1. Pét. 1,2., az Atyának; a teremtés Ján. 1,3. és a megszentelés 1 Kor. 1,2., a Fiúnak; a teremtés Zsolt. 33,6. és a megváltás Ef. 4,30., a Szt. Léleknek. Egyszersmint pedig mindenik személyeknek 1 Kor. 6,11.

Belső és közölhetetlen munkálkodások, avagy tulajdonságuk a személyeknek ezek:

Opera trinitatis ad extra sunt indivisa.

1. Az örökkévaló szülés, mely egyedül csak az Atyának tulajdoníttatik, aki sem lett, sem teremtetett, sem nem születtetett mástól.

2. Az öröktől fogva való születés, mely egyedül a Fiúra tartozik, aki csak az Atyától vagyon, nem lett, nem is teremtetett, hanem született.

3. Az örök származás mindkettőtől és ez egyedül csak a Szentléleké, ki az Atyától és a Fiútól vagyon, nem létel, sem teremtés és nem is születés, hanem

32

származás által. Úgyhogy, midőn azt mondjuk, hogy az isteni Állat (*) az Atyában születlen, a Fiúban született és a Szentlélekben származott, ezzel három Állatot (*) nem Állatnak, (*) hanem az Állatban (*) lévő (subsistendi modos) állandóságnak egymástól különböző módjait, avagy az abban való különbségeket mutatjuk meg, miképen álljon tudniillik ugyanazon egyszerű, örök és születlen isteni Állat (*) mindenik Személyben: nevezet szerint amely az Atyában születlen képen vagyon, azon vagyon a Fiúban, csakhogy az Atyától közöltetett születés által, azon a Szentlélekben, csakhogy közöltetett az Atyától és a Fiútól örök származás által.

Persona nomen non est aliquid ab essentia abstractum ac separatum. Fajus Thes. disp. 2. Persona est ipsa essentia divina, contracta ad certum et peculiarem subsistendi modum. Zanch. Persona gignit et gignitur: Essentia nec gignit, nec gignitur. Alsted.

Ezek a közölhetetlen munkák, melyek nem állatszeri, nem is accidentalis külső tekintetbeli, avagy csak gondolatszerint való különbséget, hanem ugyan valóságost tesznek a személyek között. Ugyannyira, hogy aki a Szentháromságban Atya, Fiú az nem lehet; aki Fiú, viszontag, nem lehet Atya; aki pedig Szentlélek, sem Atya, sem Fiú nem lehet, hanem csak ugyan Szentlélek, ki mindkettőtől származik, noha azonegy isteni Állat (*) közönséges mind e hárommal. Miképen azért hisszük, hogy az Atya Isten, a Fiú is Isten s a Lélek is Isten, ezenképen hisszük, hogy Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek. De az egymásközött lévő valóságos különböztetés miatt (melyet az elébb említénk) egyik személy má-

33

sikát nem lehet. A három személyek tehát az Istenségben nem különböznek az isteni Állattól (*) egyébképen, hanem csak aszerint a különbség szerint, melyet a Scholákban extraordinarie formalis distinctionak hívnak, azaz nem úgy, mint két egymástól elválható dolgok, hanem mint elválhatatlanok és egyiknek a másik említése nélkül megmagyarázhatatlanok, megérthetetlenek, de egymástól valóságosan megkülönböztetnek a Személyek az ő külön-külön való tulajdonságok által, mint példának okáért Isten az Atya, ki a Fiat szülte, Isten a Fiú, ki az Atyától született, Isten a Szentlélek, ki mindkettőtől származott öröktöl fogva. Innen vagyon az, hogy a Sz. Írás kétképen él az isteni névvel, mert néha arról Állat (*) szerint szól és olyankor mind a három személy közönségesen értetik, néhánykor személyképen és olyankor (per synekdochen) az isteni nevezeten csak egyik személy értetik, avagy az Atya (1. Tim. 1,5.), avagy a Fiú (Csel. 20,28; 1. Tim. 3,16.), avagy a Szentlélek (Csel. 5,4; 2. Kor. 6,16.).

Quum unum cogito, trium incomprehensibili luce involuor. Naz.
Quamvis Persona cum Essentia non sit omnino idem, non tamen ab ea est omnino aliud: differt non numero, quia sic in divinis foret quaternitas; non re quia essentia de personis praedicatur, sed formaliter to logoo sive ratione ratiocinante. Essentia divina non differt a personis, ut res a rebus, sed ut res a suis modis: nam in deo non est res et res, sed res et modus rei.
usiodoos Nomen Dei essentialiter positum non minus filium et Spirituum Sanctum quem Patrem designat.
Hypostatikos. Sacramentum hoc venerandum, non scrutandum, quomodo pluralitas sit in unitate et unitas in pluralitate. Scrutari hoc temeritas est, credere pietas, nosse vero vita aeterna. Bern.

34

És mivel az Isteni Állat (*) (mely mindhárom Személlyel köz) csak egy, ezokáért mi azt Egységnek nevezzük. És hogy e megoszthatatlan Állatban (*) három egymástól megkülönböztetett személyek vannak, ugyanazont Háromságnak is mondjuk. És ilyenképen az egység a háromságban és a háromság az egységben egy igen nagy szentséges titok, melyet inkább áhítatosan kell imádnunk hit által, hogy nem illetlenül felettébb vizsgálnunk testi okoskodásunkkal annál tovább, amint Isten az ő Igéjében kijelentette.

Neque ad loquendum digne de Deo lingua sufficit, neque ad percipiendum intellectus praevalet, magis ergo glorificare nos convenit Deum quod talis est, qui et intellectum transcendit et cognitionis initium superat. Chrys. Homil. 2. Heb.
De Deo loqui etiam vera periculosissimum est. Arnob. Lingua et mente ot cogitatione horresco quoties de Deo sermonem habeo. Nazian.

Eddig lőn a Tanuság az Istennek egyetlen voltáról s abbéli Állandóságoknak különböző módjairól, a Személyekről, ennekutánna immár az isteni tulajdonságokról tanulunk.

Az isteni tulajdonságok az Isten Állatjának (*) az Irásban vékony elménk szerint kiadattatott előnkbe írása az isteni Állat (*) természetinek mentől jobb értésére és annak egyéb minden állatoktól (*) való megkülönböztetésére.

Condescendit nobis Deus, ut nos consurgamus ei. Aug. de spec. c. 112.

Az isteni tulajdonságok két rendbéliek, avagy nevezetbeliek, avagy pedig valóságiak. A nevezetbeli tulajdonságok háromfélék: először azok, melyek az

35

isteni Állapotot jelentik, másodszor, amelyek az abban való személyekre néznek, harmadszor az Állatszeri (*) cselekedeteket jegyzők.

Az első részről vagyon e nevezet JEHOVA, avagy inkább JEHUEH, mely magátólvalót, örökkélévőt tészen, akiben a lételnek sem eleje, sem vége nincsen, minden egyéb dolgok pedig ebben kezdetnek és végeztetnek. (És. 42,8; Zsolt. 83,18.)

Exod. 15, 8. ab Havahvel Haiah; Esse nam ita Deus est a se ipso, ut sit suum esse et autoon. Omnes hujus nominis literae sunt spirituales, ut denotetur Deum esse Spiritum. P. Mart. loc. com. c. 11. p. Montan. de arc. serm. c. 1.

Mond Isten Mózesnek: Megjelentettem magamat Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak a mindenható erős Istennek nevében, de a Jehováhnak nevében nem jelentettem meg magamat nékiek. (2. Móz. 6,3.) Nemhogy e nevet ők nem tudták volna, holott minden imádságokban éltek e nevezettel, hanem mivel nem érhették annak az ígéretnek beteljesedését, mellyel Isten magát őnékiek kötelezte vala maradékjoknak Egyiptomból való kegyelmes kihozásokra s beiktatásokra, a Kanaán földének valóságos bírására és eképen, hogy nemcsak mindenható Isten volna, ki által teremtettek mindenek, hanem azokat is Ő vinné a fiaknak valósággal végbe, melyeket Igéjében ígért vala az Atyáknak. A Jehovahi nevezetet tulajdonságképen is jelenti s ez az oka, hogy Mózes az egész teremtés dolgainak elvégzésének utánna nevezi Istent először Jehovának. (1. Móz. 2,4.) Ez a csudálatos név legfelül volt felmetszve a tízparancsolatoknak tábláira is, melyek az Izrael Fiainak adattattak vala a kiszabadulásban igazság tanuságiul, hogy azok

36

szerint szolgálnának aztán Szabadítójuknak az Igéretnek Földén.

Locus Exodus 6,3. intelligendus est de grabidus divinarum patefactionum, Gerard l. 3. de Nat. Dei. Ex usu Scripturae res tunc dicuntur fieri, quando fiunt manifeste. Sic dicitur Spiritus Sanctus nondum erat, id est nondum innotuerat. Alst. Lex. Theol. c. 1.

E nevezet oly teljes isteni titkokkal, hogy a zsidók ennek csak említését is bűnnek tartották, jóllehet ok nélkül, mert ha nem bűn leírni a JEHOVAHI nevezetet, hogyhogy lehetne kimondása is tilalom alatt?

Quod licet scribere, effari cur non liceret. Theod. in. Epit.

E szentséges neve azért az Istennek tanít minket először arra, mi légyen az Isten önnön magában, tudniillik magátólvaló, örökkélévő. (Ens aeternum, autoon.)

Másodszor, mi légyen Ő egyebekhez, tudniillik, hogy minden egyéb teremtett állatok őtőle vették légyen léteket és valóságokat. (Fons est, pases usias.)

Harmadszor, hogy az Ő ígéretit bizodalmasan hihessük, mert Ő Jehovah, nemcsak az őmaga örök valóságára s egyéb minden valóságoknak őtőle származásokra nézve, hanem kiváltképen az ő kegyelmes ígéretiért, melyek soha nem hibáznak, hanem az ő idejekben beteljesednek valósággal. (In promissionibus Jehova est on.) És eképen ez a név arany záloga Istenünknek nálunk, hogy mivel megígérte, hogyha igazán őhozzá megtértünk, bizonnyal megbocsát nekünk (És. 55,7.), halálunk óráján lelkünket magához veszi (Ján. 12,26. és 11,2-3.) és a feltámadáskor aztán testünket is feltámasztja az örök boldogságra. (Jób. 19,26; Ján. 11,25.)

37

A második név, mely által nekünk az isteni Állat (*) jegyeztetik, ez: EHEIEH, de ez csak egy helyen találtatik a Bibliában (2. Móz. 3,14.) és egy eredetbűl vagyon a IEHOVAHI névvel s annyit tészen, mint ÉN VAGYOK, avagy LESZEK, mert mikoron Mózes megkérdette volna az Istent, micsoda névvel kellene őtet nevezni, akkor nevezé Isten önön magát eképen: Ehejeh Ascher Ehejeh: Én vagyok, aki vagyok, avagy Én leszek, aki leszek, azt jelentvén, hogy örökkévaló, megváltozhatatlan valóság volna, mert holott minden teremtett állatok időszeriek és változandók, egyik is közülük nem mondhatja maga felől ezt: Ero, qui ero: én leszek, aki leszek. E név adatik Urunknak az Újtestamentomban, midőn Alfa és Omegának neveztetik: Kezdetnek és Végezetnek (ho on kai ho erchomenos). – Jel. 1,18. – Mivel minden idők: elmultak és következendők mai nap gyanánt vannak Őelőtte s e névre néz a Krisztus maga is: Minekelőtte Ábrahám volna, ÉN VAGYOK! (Ján. 8,58.)

Ez a név is hasonlatosképen emlékeztet minket, hogy míndenkoron eszünkbe tartsuk első teremtetésünket, jelenvaló romlottságunkat és jövendőbéli megdicsőíttetésünket s ne elégedjünk e mondásunkkal meg: "Jó valék", avagy "Jó leszek még", hanem mindjárast jók legyünk, hogy valamikor az Isten elküld érettünk, készen találjon minket önön magának.

Harmadik neve az Istennek a JAH, mely amiként azonegy eredetből jön, azonképen azon Jehovahi nevezetnek megrövidítése s annyit tészen, mint örökkévaló, mivel minden lételnek Ő mind kezdete, s mind valósága. Ez oly név, mely többnyire olyankor adatik

38

Istennek, midőn valamely ígéret szerinti való emlékezetes szabadítása, avagy egyéb jótéteménye említtetik és ezokáért minden teremtett állat, mennyen és földön serkengettetik, hogy őtet emlegesse és dícsérje e nevezetivel: JAH. (Zsolt. 68,19; 101,19; 106,1,48; 111,1,6; 112,1; 113,1,9; 115,17-18; 116,19; 118,5,14.)

Deus est causa causarum et Ens Entium.

Negyedik neve az Istennek KYRIOS, azaz ÚR, gyakran is előforog ez az Újtestamentomban, mert a Kyrioo, avagy Kireoo, honnan e név ered, annyit lészen, mint Én vagyok. (Junius in Eirenico). Innen a Kyros jegyzi akármi dolognak első valóságát, avagy authoritását, méltóságot. Midőn e név az Úr Istennek (absolute) egyedül tulajdoníttatik, annyit tészen, mint a Jehovah a zsidóban, s ez okon is fordították a 70 fordítók a Jehováht Úrnak, mivel az Isten magától való Úr mindeneken. E névből azért mindenkor eszünkbe kell jutni, hogy az Isten parancsolatihoz (Malak. 2,6.) engedelmességel tartozunk, félnünk kell az ő ítéletit és magunkat mindenestől áldott akaratja és tetszése alá tartozunk adni, így szólván Éli pappal: Ő az Úr cselekedjék úgy, amint néki tetszik. (1. Sám. 3,18.)

Autokyrios, Polan. Synt. Th. 2. 5. 6.

Ötödik neve a THEOS, Isten, melyet 600-szor olvasunk az Újtestamentomban és a pogányi írásokban is gyakorta emlegettetik. Ered pedig ez a név apo to thein, mely annyit tészen, mint mindenfelé menni és körüljárni, avagy apo to aisthein mely égetést, avagy világolást tészen, mivel hogy az Isten mindenfelé megyen, körülvészen mindeneket, meg is gyújt és emészt. Mert világosság Ő s szerző

39

oka mind a melegségnek, világosságnak, s mind pedig az életnek a terem-tett állatokban, avagy magától minden eszköz nélkül, avagy eszközül a másod okok által. Ezen név néha hasonlatosság szerint tulajdoníttatik királyoknak és fejedelmeknek Is (Ján. 10,34; 1. Kor. 8,5.) és néha a bálványoknak is csúfolásképen. Midőn pedig tulajdonul (*) és igazán vétetik, egyedül csak az Istennek örök valóságát jegyzi, mely minden dolgok felett vagyon, életet és világosságot ád minden teremtett állatoknak, meg is tartja azokat és igazítja is az ő csudálatos alkottatásukban és rendekben. Mindeneket lát minden helyeken. Meglássuk azért és szorgalmatosan meggondoljuk mit cselekedünk őelőtte és mihez kezdünk. Igy lőn az isteni Állatot (*) jegyző nevek felől a tracta.

Plato ln Catylo. Hinc illud Virgilii: Deum namque ire per omnes terrasque tractusque maris. Zanch.
Deus est lux aprositos
Incumbit nobis necessitas recte vivendi: cum omnis quae facimus facta sint coram oculis Judicis cuncta videntis. Boetius.

Amely nevezet az Isteni Állatban (*) lévő személyeket jelenti kiváltképen egy, tudniillik az ELOHIM.

ELOHIM annyit leszen, mint: erős bírák, mellyel egynél több szám jelentetik, tudniillik a személyeknek háromsága az Állatnak (*) egységében. Ezokáért kezdi a Szentlélek a szent Bibliát e több számra mutató isteni néven s más mellé adattatott egyes szám jelentő igén, mint Elohim Bara: Dii creavit, az erős Istenek teremtett, azaz az istenségben lévő mindhárom személyek teremtettek. (Hasonlatost olvashatni 5 Móz. 6,4; Jósué 25,19.) A zsidók maguk is

40

e három betűkből álló ígében: beth, resch, aleph BARA a Szentháromság titkát állítják, azt mondják, hogy a B jegyzi ezt: Ben, azaz Fiú, az R: Ruach, azaz Lélek és az A: Alt azaz Atya. De ezt a szentséges titkot nyilvábban kijelentette nékünk Mózes: És a Jehovah Elohim monda: Úgymond: Imé az ember olyan lett, mint minékünk egyikünk. (1 Móz. 19,24.) Ismét: Akkor bocsátá a Jehovah esőt az égből a Jehováhtól Sodomára és Gomorrahra. (1 Móz. 19,24.), azaz, a Fiú Isten az Atya Istentől, ki minden ítéletet a Fiúnak adott. (Ján. 5,22; Zsolt. 33,6; És. 63,9.) Az Elohimnak singularéja Eloah, mely ez ígéből ered AIAH, azaz: megesküdt, mert minden fődologban, midőn az igazságnak eligazodása esküvés nélkül nem lehet, egyedül csak az Isten nevére, mint mennynek, földnek egy legfelségesebb Bírájára kell esküdnünk.

Nomen Elochim est personarum diakritikon. Cum Elochim de una Persona dicitur, Synedochice dictum est propter Essentiae unitatem. Jun.
Sic Marcus Arethusius, in Smirnensi Con. sancte exposuit, Socr. Eccl. Hist. l. 2. c. 30.

Az Eloah pedig az egyes számban igen ritkán találtatik a Szentírásban, úgymint Hab. 3,3; Jób. 4,9. és 14,4. és 15,8. Zsolt. 18,32. és 114,7. – Egyszer adatik sok számot jegyző egy ige mellé. (Jób. 35,10.) Senki sem mondja, hol vagyon az Eloah Hosai (factores mei) én alkotóim? az örök Háromság titkos mélységének jelentésére. – Ezen Elohim nevezet a sokat jegyző számban sok helyen többszámra mutató ígével is találtatik, hogy mentől világosban jelentessék e titok. (1 Móz. 35,7; 2. Sám. 7,

41

23.) Jóllehet néha hasonlításképen ez Elohim név a fejedelemségnek is adatik, mint aki az Isten helyett országol e világon, amint Mózesnek. És monda a Jehova Mózesnek: Imé én Elohimmé, Istenné rendeltelek tégedet Faraón (2 Móz. 7,1.), mintha így szólna: Imé követté rendeltelek én tégedet, hogy a háromszemélyű, egy igaz Istennek képét hordozzad és Faraónak megmondjad az Ő akaratját. Valamennyiszer azért mi e szentséges nevet: Elohim, halljuk és olvassuk, eszünkbe jusson az, hogy az egy isteni Állatban (*) három egymástól megkülönböztetett személyek vannak és az az Isten Jehovah Elohim hatalmas és ítélő Isten mindeneken.

Elohim, Kedoschim hu, Dii sancti ipse – Jos. 24,19; Jer. 10,10.

Immár azok írásbeli nevei következnek az Istennek, melyek az Istennek Állat-szeri (*) munkálkodásit jegyzik, ezek szám szerint ötök:

I. ÉL, annyit tészen, mint erős Isten és azt jelenti, hogy az Úr Isten nemcsak legerősebb, avagy maga az erősség az ő valóságában, hanem ugyanaz is, kitől minden erejüket veszik a teremtett Állatok. (*) Ezért neveztetik a Krisztus EL Gibbor-nak, azaz erős és leghatalmasb Istennek. Nem kell hát az Isten fiainak az ő ellenségektől félniek, mert az ÉL, a mi Istenünk erősebb, hogy nem mint ők. (2 Krón. 32,8.)

Innen vagyon a zsidóban az Éli, mint sz. Máté 27,46. és ez: Eloj a syriai nyelvben, mint Márk. 15,34., mely mindkettő annyit tészen, mint: Én Istenem!

2. SADDAI, annyi, mint mindenható. E név alatt jelentette meg magát az Isten többire mindenkor a régi patriárkáknak: "Én vagyok az

42

Él Schaddai erős és hatalmas Isten, a Mindenható". – Mivel Ő mindenképen hatalmas s elégséges szolgáinak minden gonosztól megszabadításokra, nékiek mindennemű lelki és testi áldásokat nyujtania és valamennyi ígéreteket mind e jelenvaló életről s mind a következendő felől tett, azokat is megteljesítenie. E név egyedül csak az lstenségre tartozik, nem köz semmi teremtéssel a Schaddai-nevezet, még a Krisztus emberi természetével is magában. Arra tanít e név minket a régi patriárkákkal egyetemben, hogy egészen minden bizodalmunkat az Istenbe vessük és az ő ígéretének beteljesedése felől semmit ne kételkedjünk.

A 70 interpresek (*) pandokrator-nak [!] fordítják ezt. Eredetet veszen ez ígéből Dai, mely annyit teszen, mint Elégséges; a relatívuma annyit, mint autarkes, avagy pedig jő az ígéből: Schad, mely íge emlőt jegyez, mivel az Isten Ő kegyelmességének elégségével az Ő fiait szintén úgy tartja, mint az édesanya az ő édes magzatját emlőjének tejével.

3. ADONAI, azt teszi, hogy: Én Uram, e név, amint a massoreták feljegyzették, százharmincnégyszer találtatik az Ótestamentumban. Hasonlatosságképen teremtett Állatnak (*) is tulajdoníttatik, de tulajdonul csak az egy Istenre tartozik. Malakiásnál (1,6.) ezt oly formában olvassuk, hogy egy személynél többre mutasson a Szentháromság titkának jelentésére: Ha én Adonim te Uraid vagyok, hol az, ki fél éntőlem? mert ez ez Adonai egy számú, de az Adonim több számra mutat. Ez a név a Messiás Krisztusnak adatik. Az Adonaiért (a Messiás Úrért) világosítsd a te orcádat szentséges helyeden, mely elpusztult! (Dán. 9,17.) Midőn azért mi e szentséges nevet halljuk, az-

43

által e nagy Úrnak parancsolatihoz való engedelmességre inttetünk, hogy egyedül őtet féljük és semmi egyéb Istent lelkünkismeretében lakni ne engedjünk, hitünknek kiváltképen való keze által Szent Igéjéhez és ígéretihez ragaszkodjunk és az Istent a Krisztusban mi Istenünknek lenni állassuk, hogy szent Tamással ezt mondhassuk: Én istenem és én Uram! (Ján. 20,28.)

E név két ígécskéből áll. Első ez: Ai, én, másik Adon, Uram! – Adon derivatur ab Eden, basis quia Deus est sustentator et fundamentum omnium creaturarum. Hinc Adon Dominus, cui rei domesticae cura incumbit et ei tanquam columnae innititur. Quando de creaturis usurpatur Adonai, est jod cum patach, sed de Creatore cum cametz. – Ab Adonaí manasse videtur Ethnicorum Athena.

Negyedik név HELION, azaz legmagasságosb. (Zsolt. 9,2. és 91,1. és 92,9.) E névvel nevezi Gabriel angyal az Istent Szűz Máriához való izenetvitelében, hogy tudniillik az a gyermek, ki őtőle születendik, a Legmagasságosbnak Fiának neveztetik. (Luk. 1,32.) E név arra tanít, hogy az Isten az ő Állatjában (*) és dicsőségében véghetetlenképen felülhalad minden teremtést mennyen és földön. Másodszor, hogy senki semmi világi becsületivel és felmagasztaltatásával fel ne fuvalkodjék. Harmadszor, hogy midőn igaz méltóságot és tiszteltetést kívánunk, azon legyünk, hogy e Legmagasságosbbal lehessen közösülésünk (*) kegyelemben és dicsőségben.

hyos hipsistu. – Igy nevezé az Ördög is Urunkat Magasságos Isten Fiának Luk. 8,25.
Mert micsoda e földi nagyság a mennyei Magasságosabbhoz képest!

5. ABBA, mely syriai nevezet s annyit tészen, mint Atya (Róm. 8,15.) .E név néha az isteni Állat-

44

ról (*) mondatik, mint a Mi Atyánk-ban, néha személyképen vétettetik (mint Máté 11,25.), mert az Isten Atyja a Krisztusnak természet szerint. A Krisztus örökkévaló Atyának neveztetik (És. 9,6.), mivelhogy Ő szült minket újonnan az Újtestamentumban. Az Isten a világosság Atyjának neveztetik (Jak. 1,17.), mivel hozzámehetetlen fényességben lakozik (1 Tim. 6,16.) és Ő nemcsak a nap világosságának kezdete, hanem minden egyéb világosságnak is mind a természeti értelemben s mind pedig a természet felett való kegyelemben, mely megvilágosít minden e világra jövő embert. (Ján. 1,9.) E név arra tanít minket, hogy minden jó áldomás, melyet az Úr Istentől veszünk, egyedül az ő atyai szerelméből származik. Másodszor, hogy nekünk őtet mint szerelmes fiaknak, viszontag szeretnünk kell. Harmadszor, hogy őtet minden szükséginkben és háborúságinkban a segedelemért segítségre hívhassuk, mint Atyánkat. És így eképen az Istennek szentséges nevezetét soha hiába hallanunk, avagy említenünk nem szabad, hanem mindenkoron őneki jóvoltáról, magunknak pedig háládatos kötelességünkről kell megemlékeznünk s úgy vennünk eszünkbe mily vigasztalható és bátorságos dolog legyen mindeneket az Úr Isten nevében kezdenünk. Amint e szólásnak formája majd mindenek szájában forog, de az igaz vigasztalást és bátorítást igen kevés szívek érzik ebből, mert nem tudják mit mondanak ezaránt.

pater ton photon, melynek valóságának e teremtett napnak világossága csak árnyéka.

Nagy bölcseség és kimondhatatlan jó dolog a keresztyén ember hitének megerősítésére azt tudni, mint s hogy kelljen a Krisztusban segítségül hívni

45

az Istent ilyetén név által, melyben azt jelenti, hogy szükséginkben és háborúságinkban való megsegítésünkre néki mind akaratja s mind pedig ereje nagy vagyon. És bizonyára, akinek ily szívbeli kedve vagyon az ő Istenének megismerésére, bizonyos záloga vagyon annak ömagában afelől, hogy ő az Istent szereti s az Isten is viszontag szereti őtet. Amint ez a 91. zsoltárban (14-15.) megbizonyíttatik: Mivelhogy ez engemet szeret, megszabadítom őtet, felmagasztalom őtet, mert ismeri az én nevemet. Segítségül hívott engemet, meghallgatom őtet, vele vagyok háborúságában, megmentem és dicsőítem etc. És ez igen nagy erőssége a hitnek, midőn minden dolgainkhoz az Isten nevében kezdünk.

Ezek a nevezetbeli tulajdonsági Istennek.

A valóságbeli tulajdonságok kétrendbeliek: közölhetetlenek és közölhetők.

A közölhetetlenek olyanok, melyek semmiképen teremtett állatra nem illenek, hanem egyedül az Istenre.

Intelligentiae habent aliquid simile materiae et formae. Solus Deus simplex est, in quo nihil in potentia, sed in actu omnia, imo ipse purus, primus, medius ultimus actus, Scal. Exer. 6. Sect. 2. Iust. Mart. q. 120. ad Orthodox.

Ezek kettök: az együgyű magánvalóság (*) és a véghetetlenség.

Együgyű magánvalósága Istennek az, mely miatt Őbenne semminémű egybeszerkezés, oszlás, többülés, hozzájárultság, avagy alkotórészek, sem érzékenység, sem pedig értelem alatt lévők nem találtathatnak, úgyhogy valami Ő, ugyanazon Állat szerint is. (*)

Nem bántja meg az ISTENnek együgyű magán-

46

valóságát a személyeknek háromsága, mivel a hármasság nem részbeli egybenszerkezés (*) szerint, hanem személyi együttlevőségképen vagyon.

A véghetetlenség az, mely által az Istenben mindenek fenn és alant, elől és utól mérséklés és elhatárlás nélkül vannak.

Intelligentia cum sint Entia alia ab infinito Ente, finita esse necesse est Nam duo infinita nequeunt esse neque natura nequo extra naturam. Essent enim duo principia prima. Scal. Exerc. 359. 5. 3.

E két tulajdonságokból szükségképen más három közölhetetlenek erednek :

1. A megmérhetetlenség, avagy a mindenüttvalóság, mely által az Isten véghetetlen kiterjedtségű, betölt mennyet és földet (Csel. 7,48; Zsolt. 145; Jób 11,7-9; 2 Krón. 2,5-6; Zsolt. 139,5. etc.; Jer. 23,23-24.), minden helyeket magában foglal, őtet pedig semmi közbevetés, (*) hely, avagy határ be nem foghatja, mindenütt ott vagyon és sehol nincs, ahol jelen nem volna. (1 Kir. 8, 27.)

Deus est ubique non ita ut in dimidia parte sit dimidius, aut tanque in majore parte major Dei pars sit, in minoro minor, sed ubique totus et in se ipso totus est. Aug. Deus est intellectualis sphaera, cujus centrum est ubique circumferentia vero nusquam. Trism.

Ez ilyetén jelenléte Istennek négyféle:

Először közönséges, (*) mely által Isten repletive (*) mindenütt jelen vagyon, azaz minden helyeket betölt mindenütt, őtet pedig semmi hely bé nem foglalja.

Másodszor kiváltképenvaló, (*) mely által az Isten az égben lakni mondatik, mivelhogy az ő hatalma, bölcsessége és jóvolta (Zsolt. 19,1; Hós. 2,21.)

47

legfelségesbképen magát ott jelentgeti és közli, aminthogy áldásit és büntetésit is szokás szerint onnan önti le e földre.

Harmadszor annál is kiváltabképen való, (*) mely által Isten az ő szentiben lakozik. (1 Kor. 3,16. és 6,19; 2 Kor. 6,16.)

Negyedszer legkiváltképenvaló és teljességgel egyre tartozó, mely által az istenségnek egész teljessége Állatja (*) szerint lakozik a Krisztusban. (Kol. 2,9.)

2. A változhatatlanság, mely által az Isten mind valóságában (Róm. 12; És. 40,28; Zsolt. 10,2,27.) s mind pedig akaratjában minden változás nélkül való (Csel. 1,8; 1 Sám. 5,29; 4 Móz. 23,19; Mal. 3,6; Róm. 11,29; Jak. 1,17.)

Poenitentia cum de Deo enuntiatur non affectum in Deo, sed effectum Dei in hominibus significat. Alsted.

3. Az örökkévalóság, mely által az Istenben semmi kezdete a napoknak, sem pedig az időknek vége nincsen és mind első s mind utolsó Ő. (És. 44,6; Dán. 6,27; Jel. 4,8.)

Ezek a közölhetetlen valóságbéli tulajdonságok. Immár azok következnek, melyek a teremtett állatokra vonsznak. (*)

Ezek ötön vannak.

1. Az élet. 2. Az értelem. 3. Az akarat. 4. A hatalom. 5. A Felség.

1. Az ISTEN élete az, mely által mint igen tiszta magánvaló és véghetetlen valóság által nemcsak Őmaga él magától, hanem egyszersmind mindörökké

48

folyó kimeríthetetlen kútfeje is az életnek, melyből ered minden teremtett állatoknak életek (Csel. 17,25.28. és 14,15; Zsolt. 42,2. és 36,19; Ján. 5,26.), úgyhogy mindnyájan Őbenne élünk, mozgunk, lélegzünk és vagyunk. És mivel egyedül csak az Isten élete nincs állatjától (*) megkülönböztetve, annakokáért mondja az apostol, hogy csak Istené a halhatatlanság. (1 Tim. 6,16.)

Innen vagyon az, hogy a zsidó nyelven az Isten Ehejenek s Echejenek is egyaránt neveztetik. A görögben mind ho on-nak, s mind ho zoon-nak. A deákban valamennyiszer primum Ensnek, még megannyiszer primum vivensnek. Mert tenni s élni egyet tészen az Istenben.

2. Értelme, avagy tudománya ISTENNEK az, ami által (mint tiszta magánvaló egy valóság által) tökéletesen ért és tud önönmagában mindeneket (1 Kir. 8,39; Zsolt. 139,1; Jer. 17,10. és 20,12; Zsid. 4,12.), valamelyek valaha voltak, vannak, avagy lésznek, sőt pedig még az igen titkos gondolatok is és a szívnek minden belső kebzési (*) és ábrázolási tudtára vannak őneki és semmi elrejtve tőle nincsen.

E mindentudása Istennek vagy közönséges, mellyel Isten egyáltalában minden dolgot tud öröktől fogván, a jót őmagában, a gonoszt pedig a jóról, mennyiben ellenkezik azzal, a lehetséges dolgokban lehetségeseknek sorsát oltván, (*) a szükségképen valókban pedig a szükséges meglételnek, avagy lehetetlenségnek törvényét és eképen tudván mindeneket magában és magától, kútfeje Ő minden tudománynak, mind az angyalokénak s mind pedig az emberekének. Másodszor kiváltképen ez a mindentudás, mely Approbationak, jó valló tudásnak, avagy jótetszésnek neveztetik, mellyel magáéinak neveze-

49

tesen tudja és kegyelmesen isméri csak a választottakat. (1 Tim. 4,10.)

Ez a mindentudóság befoglalja magában az Isten bölcseségét is, mely által Ő mindeneket nagy bölcsen semmiből ily szép renddel, mértékkel és fontosan teremtett és még mostan is naponként igazgatja és rendeli azokat szentséges akaratja szerint a maga dicsőségére.

Intellectus, Scientia et Sapientia in Deo non distinguuntur. Trism. – Nam Sapientia in homine est habitus intellectui impressus, qui de Deo dici non debet, cuius intellectus est ipsa Sapientia. Keker: panda idon dios ophtalmos kai panda noe etc. Hesiod. lib. erg. kai hemer. Ezért nevezik az Istent a platonikusok egészen szemnek, kí mindeneket lát

3. Akaratja ISTENNEK az, mellyel először is magát mint legfőbb jót szükségképen akarja (Róm. 9,19; Ef. 1,5,11.) és ezáltal egyéb minden jókat is, melyek Őtőle vannak, szabad kedvvel akar.

Deus voluntate sua cuncta constituit. Trism. Hinc Orpheus Deum vocat necessitatem, ratione scilicet inferiorum, quod omnia ipsi parere cogantur.
Voluntas Dei semper impletur, aut de nobis aut a nobis. De nobis impletur sed tamen non implemus eam quando peccamus, a nobis impletur cum bonum facimus. Aug. Ench. c. 100. Róm. 9,11.

Az Isten akaratja, noha magában csak egyetlen egy, miképen Állatja (*) is, mindazáltal a különbkülönbféle sok célokra nézve, melyektől az akarat vagyon és különböző sok munkáiért az akaratnak, a Szentírásban az Isten akaratjának sok nevek adatnak, mint:

1. A szeretet mellyel jelentetik az Istennek örökkévaló jóakaratja (Ef. 1,5.), mely által elrendelte,

50

hogy az ő szerelmes választotti ingyen kegyelemből idvezüljenek a Krisztus által és ennekokáért őket szükséges ajándékival ebben és a jövendő életben látogatja (Zsolt. 145,7.16.) mind személyöket, s mind pedig szolgálatiukat kedvelvén és jó néven vévén.

2. Az igazság, mely az Istennek állhatatos akatata, mely által fizet az angyaloknak és az embereknek az ő cselekedetük szerint (Róm. 2,5.6; 2 Thess. 1,6. etc.; 2 Tim. 4,8; 5 Móz. 7,9,10.) megbüntetvén a térni nem akarókat érdemekhez (*) képest, mely bosszúálló igazságnak neveztetik és megjutalmaztatván a híveket ígéreti szerint, mely cselekedeti (*) kegyelem igazságának mondatik. (Róm. 9,15-16.)

Norma Iustitiae divinae est Dei voluntas. Quia idem vult, idea est Iustum, non quia justum ideo vult. Ef. 1,11.
Deus principia et finem rerum omnium tenens, rectaque linea incedens e vestigio habet diken divinae legis vindicem simul ut quicquam Sanctionum ejus praetermissum est. Arles. 1. de Mund.

3. Az irgalmasság, mely az Istennek ingyen való jóakaratja és kész indulatja a megtérő bűnösnek bűne bocsánatjára, ha szintén nagy és igen gyalázatos bűnökkel volna is megterheltetve.

Ps. 103,8. etc. Tit. 3,4. Semper invenies Deum benigniorem quam te culpabiliorem Serm. 14. Ber. Vindictae glaudium misericordiae oleo semper acuit Niceph. l. 17. c. 3.

4. A jóság, mely által jó kedvvel közli az ő javait a teremtett állatokkal és mivel ezt szabad jóakaratjából érdem kívül (*) cselekszik ezokáért ez kegyelemnek neveztetik.

Ps. 145,7.9.16. In Creaturis multa inveniuntur bona, ergo Creator multo magis est bonus. Imo autoagathon.

5. A tökéletesség, avagy igazmondás, mellyel az

51

Isten állhatatosan akarja, hogy mindenek, amelyeket az ő szentséges tanácsából végezett, elkövetkezzenek, megteljesítvén mindeneket, valamelyeket szólott alkalmatos időben.

Jos. 18,14. Num. 23,23. Veritas est harmonia tum intellectus et verborum cum rebus, tum etiam rerum ipsarum cum ideis in mentem divina, Keck: Veritas Dei in verbis fides Dei dicitur, quod certo fiant, quae ab ipso dicta sunt. Item constantia, quin sententiam non mutat. Polan.

6. A tűrés, mellyel az ÚR Isten szabad akaratja szerint elvárja és halasztja a bűnösöknek büntetését mindaddig, míg az ő igazsága meg nem sértődik és azonban a bűntévőnek is bűnei megérnek.

2 Pet. 3,9. Rom. 2,4. Gen. 15,16. Ad poenam tardus Deus est ad praemia velox. Sed pensare solet vi graviore moram.

7. A szentség, mely által az Istennek természete minden egyéb tisztátalan dologtól megválasztatik és útál minden ocsmányságot s így eképen egészen tiszta lévén önönmagában, szolgáinak is belső és külső tisztaságokban és szentségekben gyönyörködik, mely ugyan Őtőle is származik.

Pét. 1,2. 1. Thess. 4,3. Heb. 12,14. Quanta Sanctitas Dei ad cuius aspectum Angeli aculus tegentes alisque, volantes clamant: Sanctus, Sanctus, Sanctus Iehova Zebaoth. Is. 6,2-3.

8. A harag, mely által értetik az Istennek állhatatos és igaz akarata a választottaknak dorgálásokban, az istenteleneknek pedig az őrajta és hívein lett bosszúságáért való megbüntetésekben. Midőn az Istennek e haragos akaratja kemény és kegyetlen büntetéssel jár, akkoron nevezetetik bosszúállásnak, mely a választottaknak időszeri, (*) a hitetleneknek pedig örökkévaló.

Ps. 166, 23, 29, 40, 41. Num. 25,1. Ira Dei non est aliquid

52

quam voluntas puniendi Aug. 15. de Civit. c. 15. Ansel. l. 7. c. 6. Cur Deus homo: Furor et ira in Deo non passionem mentis sed ultionis acerbitatem notant. Carth. In Apoc. 19.
Ps. 106, 23, 29 40, 41. 1 Cor. 10,11.
2 Thess. 1,10.

4. Hatalma ISTENNEK az, amely által egyáltalában és szabadosan mindent valamit akar es az ő természetivel nem ellenkezik megcselekedhetik és amellyel a mennyet és földet amiként hogy teremtette, úgy meg is tartja és minden benne való állatokkal egyetemben igazgatja. Ez az Isten mindenhatósága avagy magában való (absoluta), mely által sokkal többet cselekedhetnék, hogynem amennyit akar, avagy cselekszik (Mt. 3,9. etc. 26,53; Róm. 9,18.), avagy actualis munkálkodó, mely által mindent, valamit akar, megcselekszik és amit nem akar, hogy legyen, megakadályozhat. (Zsolt. 115,3.)

Ps. 115,3. Eph., 1,11. Matth. 8,2. Deus potest omnia, quae contradictionem non implicant. Aqu. 1. q. 25. Art. 3.4. Omnipotentia excludit omnes defectus, qui sunt impotentiae, seu posse mentiri, mori, peccare etc.

5. Felsége az ÚR ISTENNEK az, amely által Ő az őmagában való és szabadságos méltóságából, mint Úr és Király, minden látható és láthatatlan teremtésin uralkodik és országol, igaz jussa és tulajdonsága lévén néki mindeneken, amint akitől és akiért vannak mindenek, kinek egyszersmind oly teljességes hatalma vagyon, hogy valakinek kedvezni akar, akármely nagy bűnét is elengedheti (Róm. 9.15; Ján. 4,11.), ezenképen Ő minden ellenségit valamelyeket megverni és törni akar, számadás és cselekedeteiért való megfelelés nélkül elvesztheti. (Luk. 19,27; Zsolt. 2,9. És 110,1.) Mivel az ő igaz szent

53

akaratja néki egyetlen egy tökéletes és örökkévaló regulája, mértékcérnája.

1 Chr. 29,14. Hinc Deus dicitur autokrator
1 Krón. 20,11,12; 2 Sám. 7,22; Jel. 5,12,13.

Mindezekből a tulajdonságokból származik az Istennek legfelségesebb boldogsága és tökéletes volta.

Az Istennek boldogsága ama tökéletes és mérsékelhetetlen bírása a végnélkül való örömnek és dicsőségnek, mely az Istenben önönmagában vagyon öröktől fogva és kezdete s kútfeje a teremtett állatoknak minden dicsőségeknek és örömöknek.

Deus Schaddai seu autarkes non solum quia ipse nihil desiderat, sed etiam quia nihil in eo desiderari potest, creaturas fecit perfectas in suo quasque genere, ergo ipse perfectissimus est in se ac per se Scal: Exer. 146. Sect. 2. Marc. 14,61. Act 17,25. Rom. 11,35-36. 1 Tim. 6,15. Matt. 25,34. Iac. 1,17.

Vannak ezeken kívül több tulajdonságok is, melyek az Irásban az Istennek tulajdoníttatnak, de csak hasonlatosságképen, úgymint midőn őneki példázatban per anthromorphosin, emberi formán: emberi tagok, szent fül, száj, orr, kéz, lábak etc., avagy érzékenységek és emberi munkálkodások: látás, hallás, illatozás, munkálkodás, járás-kelés és egyéb efélék tulajdoníttatnak. Ismét per anthropopatheian, emberi mód szerint: belső indulatok, úgymint vidámság, bánkodás, öröm, keserűség, szerelem, gyűlölség etc., avagy per analogian, hasonlítás szerint: mint mikor oroszlánnak, kősziklának, toronynak, paizsnak etc. mondatik, melyeknek magyarázatokat minden Commentariusban feltalálhatni. (Vide Dictionarium Biblicum Vilsonis Anglice edit.)

54

Mindezekből a tulajdonságokból eme nehány tanuságbeli regulákat kell eszünkbe vennünk.

1. Csak egy is e tulajdonságok közül az isteni Állatot (*) eléggé ki nem jelentheti, mivel véghetetlen és kimondhatatlan az Isteni Állat. (*) Valami azért az Isten felől rnondatik, az nem Isten, hanem csak vékony értelmünk segédje, hogy okosságunkkal valamennyire megfoghassuk és szónkkal kimondhassuk az isteni természetnek felséges voltát, mennyiben azt Őfelsége ígéjében kijelentette.

2. Minden tulajdonsági az Istennek szintén úgy tartoznak mindenik személyre, mint magára az Állatra (*) a személyi tulajdonságoknak megemlítésével. Mint az Atya irgalmassága szülő irgalmasság, a Fiú irgalmassága született irgalmasság, a Szentlélek irgalmassága származott irgalmasság és igy a többiről is.

Attributa omnia propter usias tautotera singulis personis competunt.

3. Az Istennek Állat (*) szerint való tulajdonsági semmit az Állattól (*) nem különböznek, mert azok úgy vannak az isteni Állatban, (*) hogy egyszersmind Isten Állatjának (*) is igazán mondattathatnak a tulajdonságok. Az Istenben azért semmi nincsen, ami vagy az ő Állatja, (*) vagy személye nem volna.

In Deo nihil est, quod non sit ipse Deus. Zanch.

4. Az Állat (*) szerint való tulajdonsági Istennek nem különböztetnek egymás között is mégse Állat (*) szerint, sem pedig valósági képen (mert valami az Istenben vagyon az tisztán csak Isteni Állat (*) melyben semmi oszlás nincsen), hanem csak vékony értelmükre nézve különböznek, mely mi értelmünk nem elég lévén arra, hogy e világi dolgokat egyszeri mun-

55

kájával megfoghassa, hanem több különböző munkáinak kell a dolognak megértése felől lenni, azért a megfoghatatlan Istennek ismerésére is sokszori egymás között megkülönböztetett munkálkodásí nélkül szűkölködik. Annakokáért, ha a dolognak mivolta szerint szólunk, nincsenek az Istenben sok tulajdonságok, hanem csak egyetlen, mely semmi nem egyéb, hanem az isteni Állat önönmagában, akármi névvel neveztessék, hanem csak a mi értelmünkre nézve mondatnak oly sok egymás között különböző tulajdonságoknak. Mert a mi elménk az irgalmasságnak nevezetin ért oly dolgot, ami különböz attól, mely igazságnak hivattatik. Az isteni tulajdonságok mindazáltal nem különböztetnek meg (*) egymástól valóságosképen önömagukban.

Omnia in divinis sunt unum, ibi non obviat relationum oppositio.
Attributa Dei omnia ita in ipso sunt, ut sint ipsum, ita insunt ut nihil antecedat, nihil subsequatur, sed ex intellectione nostra (quae perq. umbratilis est) alia aliis prius animo comprehenduntur Scal. Exerc. 395. Sect. 6. 3.

5. Az Istennek Állat-szerint (*) való tulajdonsági nem részei, avagy mineműségei az isteni Állatnak, (*) sem nem hozzájárultsági annak és nem is helyei, hanem igazán teljes és egész Állatja (*) az Istennek úgy, hogy eféle akármelyik tulajdonság non est aliud et aliud, nem különb különb dolog, hanem csak ugyanazon egy. Nincs azért az Istenben mennyiség, ahonnan ennyinek, vagy annyinak mondattathatnék, sem mineműség, honnan ilyennek avagy amolyannak hivattathaték, hanem valamicsoda az Isten, ugyanolyan és azon Állatja (*) szerint is. Állatja (*) szerint bölcs ő, azért ugyan maga a bölcseség ő; Állatja (*) szerint jó ő, annakokáért ugyan maga a jóság ő; Állatja sze-

56

rint irgalmas ő, azért ugyan maga az irgalmasság ő; Állatja (*) szerint igaz ő, azért ugyan maga az Igazság ő etc. Egy szóval az Isten nagy, mennyiség nélkül; jó, mineműség nélkül; irgalmas, felindultság nélkül; meglett valóság, (*) munkásság nélkül; mindenüttjelenvaló, látomás (*) nélkül; idő nélkül első és utolsó, minden teremtett állatoknak ura, akitől vette minden Állat (*) mind magát s mind pedig amije vagyon, mindazáltal sem nem szűkölködik, sem pedig a jóságra, avagy a boldogságra nevekedést nem veszen senkitől.

Quae de Deo dicuntur chronikos relatione ad creaturas et sic secundum accidens, non exprimunt mutationem in divina essentia, sed in creaturis facta. Negantur ergo de Deo accidentia realia non autem praedicata, accidentalia. Omnia quae in Deo sunt ita insunt ut sit ipse Deus.
Essentia divina identificat sibi omnia quae sunt in divinis Biel, sup. 1. sent d. 1. q. 5. Exhibet omnia accipit nihil, ipsum igitur bonum est ipse Deus semper. Trism. ser. 2. Plin.

Ez az Istennek nyilvánságos leírása, amennyire önönmagát az Irásban kijelentette.

Ezt az Isten felől való tudományt (a többi felett) tudni kell mindennek, valaki (*) a kegyességnek gyakorlója kíván lenni, s el is kell hinni szükségesen e négy kiváltképen való haszonért.

1. Hogy a mi egy igaz Istenünket minden egyéb hamis istenektől és bálványoktól meg tudjuk különböztetni, mert az Istennek kiírását tulajdonképen csak az ő Anyaszentegyháza tudja (Psal. 147.19,28; Jer. 10,25.), melyben ily kegyelmesen kijelentette önönmagát.

2. Hogy szíveink mentől nagyobb tisztességtételre induljanak Őfelségéhez, midőn tudniillik álmélkodunk

57

őrajta tiszta magánvalóságaért és véghetetlen voltáért: imádjuk mérsékelhetetlenségéért, megváltozhatatlanságáért és örökkévalóságáért; bölcseséget az ő értelmétől és tudományától követünk, magunkat szent akaratja és tetszése alá bízzuk. Szeretjük szeretetiért, irgalmasságáért, jóvoltáért és tűréséért; bízunk ígéjében igazmondásáért; féljük hatalmáért, igazságáért és haragjáért; tiszteljük szentségéért; dicsérjük boldogságért és minden mi életünkben Őtőle függünk, mint ki egyedül szerzőoka életünknek, lételünknek és minden javainknak.

3. Hogy felindíttassunk az isteni léleknek két tulajdonságiban való követésére és így az ő bölcseségének, szeretetének, jóvoltának, igazságának, irgalmasságának, igazvoltának, tűrésének, buzgóságának és a bűn ellen való haragjának (valami részben) képét viselhessük, hogy mi is bölcsek, szeretők, igazak, irgalmasak, igazmondók, tűrők és buzgók lehessünk, mint a mi lstenünk.

4. Hogy illendőképen tehessünk könyörgéseket és elmélekedéseket Őfelsége felől elméinkben, nem agyunkban koholt temérdek és káromkodó álmodozásink szerint, mint mikor ember úgy gondolja az Istent, mint egy zetzelszékben (*) ülő öreg embert, az áldott Szentháromságot pedig, mint egy hármas bálványképet, mineműeket a pápisták az ő egyházuknak ablakukban szoktanak pirkáltatni.

Mikor azért az igaz Istennek könyörgeni akarsz, szívedben-lelkedben úgy szólítsad meg Őfelségét, mint az örökkévalót (Zsolt. 90,2.), véghetetlent (1 Kir. 8,27.), mindenhatót (1 Móz. 17,1; Jób 15,25.), szentet (Jel. 4,8. és 15,4.), bölcset (Róm. 2,3.), igazat (2 Móz. 34,6-7; Zsolt 103,4. és 145,8-9.),

58

irgalmast (5 Móz. 32,4.), lelket (*) (Ján. 4,24.), igen tökéleteset (5 Móz. 32, 4.), három egymástól megkülönböztetett személyeknek egy megoszthatatlan Állatját: (*) Atyát, Fiat és Szentlelket (1 Ján. 5,7 (*); Mt. 3,16. és 28,19; 2 Kor. 13,13.), ki mindenütt jelen lévén (Zsolt. 139,9; Jer. 23,23.) igazgatja a mennyet és földet (És. 40,15; Dán. 4,32.), általlát és ért minden szíveket (1 Kir. 8,30; Jer. 10.), tud minden nyavalyákat (És. 61.) és csak egyedül adhat minden kegyelmet, valamely nélkül szűkölködünk (Máté 17,18.) s minden megtérő bűnös embert, valaki igaz hitből óhajtja (a Krisztus által) az ő segedelmét, minden nyomorúságunkból és háborgatásunkból megszabadít.

Ez Isten igaz ismeretinek nemtudása miatt sokak az igaz Istennek bálványt csinálnak s ez egyedül oka, hogy sokak az Isten imádásának és a vallásnak minden ezen kívül való részeit oly nagy becstelenséggel és képmutatással vallják. Holott, ha igazán ismernék az Istent, nem mernének igazán való szolgálatjánál egyebet mívelni és így félelemmel és nagy becsülettel szolgálnának néki, mert csak annyira féli ember az Istent amennyire ismeri, úgy ismeri pedig igazán, ha a speculatioval a praxist (az Ő ismeretével igaz tiszteletét) együvéköti. Mely így vagyon:

1. Midőn ember úgy ismeri és tiszteli az isteni Felséget, mint önönmagát maga Igéjében kijelentette.

2. Midőn az isteni tulajdonságoknak igaz és első ismeretéből az ember elméjében a szeretet, a félelem és az Istenben való bizodalom nevekedik. Mert azt mondja az Isten önönmaga: Hogyha Atya vagyok

59

én, hol az én becsületem? Ha Úr vagyok, hol az én félelmem? (Mal. 1,6.) – Jertek és lássátok meg, mert jó az Isten! – azt mondja Dávid. (Zsolt. 34,9.) Aki tapasztalhatóképen meg nem kostólta [!] az ő jóságát, nem tudja mily jó Ő; aki mondja, hogy ismeri az Istent és az Ő parancsolatját meg nem tartja, hazug azéás nincs abban igazság (ezt mondja szent János, 1 Ján. 2,4.). Ennekokáért amennyire mi az Istent követjük jóságában, szeretetében, igazságában, irgalmasságában, tűrésében és egyéb tulajdonságiban, annyira is ismerjük őtet.

3. Midőn belső fohászkodásokkal és szíveinknek tettetességtelen (*) kívánságival várjuk az ő ismeretinek tökéletes és teljes voltát a következendő életben.

Utólszor ez kijelenti mily kevesen vannak azok, kik az Istent igazán ismérik, mert senki nem isméri igazán az lstent, hanem aki őtet szereti, s ugyanis hogy ne választaná ember az Isten szeretetét, holott ez a legfőbb jó, ha ismeri őtet. Mert az Istennek természete ez, hogy ugyan felfegyverkeztesse az embert az ő jóságának szerelmével és valaki akármely dolgot Istenénél inkább szeret, nem méltó az az Istenhez s ilyenek mindazok, akik szíveknek (*) szeretetét és nyugodalmát Isten kívül más akármi egyéb dologba helyheztetik. Ha azért hiszed az Istent mindenhatónak lenni, miért félsz az Ördögtől és az ellenségtől s bizodalmasan miért nem nyugszol meg az Istenben, segedelmét minden háborgatásidban és veszedelmedben nem óhajtozod? Ha véghetetlennek hiszed őtet, micsoda orcával mersz Őelőtte tettetes (*) szívvel és képmutatással járni? Ha legfőbb jódnak hiszed Őfelségét, miért nem helyhezteted szívedet Őbenne (*) inkább, hogynem mint egész földi jókban? Ha

60

valóban hiszed, hogy az Isten igaz ítélőbíró, hogy mersz ily bátorságosan megtéretlen a bűnben élni? Ha igazán hiszed nagy bölcseségét, hogy nem tulajdonítod minden te keresztidnek és kedvetlen (*) állapotidnak kimenetelét (*) őneki, ki mindeneket javokra tud azoknak fordítani, akik szeretik őtet. (Róm. 8,28.) Hogyha elhitetted magaddal, hogy az Isten igazmondó, miért kételkedel mégis az ő ígéretiben? És ha elhiszed, hogy az Isten maga szépség és tökéletesség, miért nem akarod őtet minden te indulatidnak és kívánságidnak fő végének (*) ismerni? Mert ha szépséget szeretsz, Ő igazán szép; ha gazdagságot kívánsz, Ő igen gazdag; ha bölcseséget keressz, Ő igen bölcs. Valamicsoda felségeséget látsz a teremtett Állatokban, (*) az semmi nem egyéb, mint szikrácskája annak, ami véghetetlen teljességgel vagyon az Istenben. És amikor az égben egyáltalában való közösülésünk (*) lészen az Istennel, akkor mindenünk tökéletesen meglészen Őbenne, melyeket mivélünk közöl. Egyszóval minden jókban minden Ő mindenekben. Szeressed azért csak ezt az egy jó Istent s azt szereted, akiben minden jóságnak jósága találtathatik. Minekokáért a ki Istennek idvezítő ismeretire akar jutni, meg kell tanulni, hogy őtet szeretet által szükséges ismerni. Mivel az Isten szeretet (Ef 3,19.) és az Isten szeretetének ismerete minden ismeretet, tudományt felülhalad (1 Ján. 4,8.), sőt minden ismeret, avagy tudomány az isteni szeretet és szolgálat módjának tudománya nélkül Salamon vallása szerint csak hiábavalóságos hiába valóság és elmetörődés. (Préd. 1,2,17.)

Si te habeam solum sane ruat arduus aether, Tellus rupta suo dissiliatque loco.

61

Creata omnia perfectius sunt in Deo, quam in seipsis. Dionys. de divin. c. 6.
Ama illum bonum in quo omne bonum est et sufficit. Anselm. in Prosol. 2,25.

Gerjedj fel azért óh szent Szeretet az én lelkemben, kiváltképen holott tetszett néked az Úr Jézus Krisztus vére által megengeszteltetett lévén, hogy ismereted által dicsőségednek közösülésére (*) juthassak, melyben minden én főjavam és boldogságom áll örökké.

Eképen az élő Istennek maga tulajdon ígéje által meglátom a Jehovának, az Elohimnak, a teljes Szentháromságnak hátulsó részeit (2 Móz. 33,23.), kiben hinni idvezítő hit és igazság, kiben minden teremtett Állattól mennyen és földön adassék minden dicséret, országlás és dicsőség mindörökkön örökké. Ámen.

Ekédig az Isten ismeretéről, ennekutána már a magunk ismeretéről szólunk. Elsőben is, míg az ember a Krisztus által való újulás nélkül a nyavalyásságnak és romlottságnak állapotjában vagyon.

ÓH nyavalyás ember, hol kezdjem vég nélkül való nyavalyásságodnak megírását!? ki, amely hamár [!] fogantattál, oly hamar elkárhoztál és minek-előtte ez időszeri életedre születtetnél, immár az örök halálra ítéltettél.

Kezdetit nyavalyáidnak feltalálom ugyan, de végét nem, mert mikor Ádám és Éva Isten képére teremtettenek volna és Paradicsomba be volnának helyeztetvén, hogy mind maguk s mind maradékjuk

62

halhatatlanságban élnének, uralkodván minden földi teremtett állatokon és csak egy fának gyümölcsétől lévén megtiltattak, hogy azzal Teremtőjükhöz való engedelmességüket mutatnák, noha ISTEN ily kicsiny dologtól tiltotta vala meg őket örök halálnak büntetése alatt, de ők inkább hivének az ördög szavának, hogynem az Istenének, hazugnak vélvén az Istent. És így háládatlansággal illetvén ő szent Felségét minden velük közlött jótéteményeiért, gonoszul kezdének magok boldog állapotjával élni, mintha ISTEN irigyképen, avagy fösvényül cselekedett volna vélök és ehivék, hogy az Ördög sokkal dicsőségesb állapotban részelteti őket, hogynem mint aminéműben Isten részeltette és így felfuvalkodtságok miatt igen nagy árultatásba esének a nagy Isten ellen, nem akarván őfelsége alatt valókká lenni, nagy káromkodással magává az Istenné, avagy Istennel egyenlőkké akarának lenni. Amelyért mindaddig, míg meg nem térének (elvesztvén Istennek rajtuk ruházott képét) az ördöghöz lőnek hasonlókká és eképen minden maradékjuk, mint áruló fajzások (valamíg megtéretlen élnek, mint te) az életnek minden átok alatt lévő nyavalyásságinak, a következendőnek pedig örökkön-örökké való tüzének, kárhozatjának, mely az Ördögnek és az ő angyalainak készíttetett, alá vannak vettetvén.

Tedd félre azért egy kevéssé goromba hívságidat és nézeld meg velem együtt siralmas nyavalyásságidat, melyet ha voltaképen megmérséklesz, nem kételkedem benne, hogy tennenmagad ki nem hoznád azt, hogy jobb lett volna soha ingyen (*) sem fogantanod, hogynem mint az Istenes kegyes életnek kegyelem által való munkálkodójává nem lenned.

63

Vizsgáld meg azért nyavalyásságodat:
1. Életedben, 2. Halálodban. 3. Halálod után.

Életedben: 1. A testieket, 2. A lelkieket.

Halálodban azokat, melyek mind testedet, s mind pedig lelked elnyomasztják.

Halálod után azokat, melyek mind testedet-lelkedet egyszersmind elfoglalják.

Először azért jelentgessük ki ez életben való nyavalyásságidat életednek e négy oszlása szerint:

1. Gyermekkori nyavalyásságokról való Elmélkedések.

Mi voltál te anyád méhében egyéb, mint egy oktalan állat emberi formában lévén; nemde nem a gonosz kívánságoknak titkos szégyenének és az eredendő bűn fertelmének melegségében fogantattál-é? Mezítelenül vettettél e földre, azaz undokságnak vérébe bekevertettetvén. (Undokságnak mondom bizony, mert mikor az Isten Fia, aki nem útálá az emberi természetet, minden bűn nélkül való erőtelenségével együtt magára felvenni, fogantatnék, illetlennek tetszett az Ő szentségéhez, hogy egyéb embereknek bűnös fogantatásoknak módja szerint fogantatnék.) Úgyannyira, hogy a te anyád szégyenlette annak módját néked tudtodra adni. Mi okod vagyon tehát születéseddel való kérkedtségedre, mely anyádnak ISTEN átkából származott fájdalom vala, magadnak pedig csak háborúságos életre való jöveteled? Mely nyavalyásságodnak nagy voltát, mivel akkor

64

nyelvvel ki nem beszélhetted, keserű sírásoddal (amint lehetett) jelentetted ki.

2. Elmélkedés az ifjúi állapotot követő nyavalyásságokról.

Micsoda az ifjúság egyéb, ha nem szelídítetlen vadság? kinek minden cselekedeti hirtelenek és oktalanok, a jótanácsnak hely nem adója. Mint a majom, csak a gyermekeskedésben és hívságokban gyönyörködvén? Annakokáért mihelyt valami kicsiny erőd és okosságod kezdett lenni, mindjárást vessző és atyád s mestered fenyítékjök alá fogadtatál, mintha ugyan a másoktól való félelem és nem a temagad akaratja alá születtél volna. Semmi megterheltettett szamár, avagy ló nem kívánkozhatik inkább a tereh alól megszabadulni, mint te e kötelességednek szolgai állapotjából.

Nem méltó ez az állapot leírásra.

3. Elmélkedés az emberkori nyavalyásságokról.

Micsoda az emberkori állapot, hanem mint a tenger, melyben a habokként egyik nyavalya háborúság a másikat ott éri, az utolsó az elsőnél mindenkor gonoszabb lévén? Amely hamar te e világnak gondos (*) igájára beérkeztél, oly hamar elborított tégedet a nyavalyának sűrű felhője. Magad saját teste a gonosz kívánságokkal ösztönöz, e világ elmulandó gyönyörködtetésivel édesget és az Ördög mindenfelé [!] bűnnek nemével késérget. Az ellenségtől való félelem reszkettet, a másoktól szerzett sok pör, zenebona fáraszt, hamis barátidnak bosszúságtételük ugyan megrogyogtat, házadnépére való sok gondod megemészt, tettetes (*) jóakaróid és ellenségid között való

65

nyughatatlanságod ugyan elbódít. Belül a bűn ösztökél, kívül a Sátán hányja a lest elődbe. Hátul megcselekedett bűneidnek lelkiismerete furdal, balfelől a szerencsétlen állapot izgat, jobb felől pedig a jószerencse hízelkedik; fejed felett bűneiddel érdemlett bosszúállása függ Istenednek; alattad a Pokol torka tátog, hogy elnyeljen. E nyavalyás állapotodban immár hová tudod nyugodalomért és vigasztalásért fejedet fognod? Házad tele sok gondokkal, a mező hiábavalóságokkal, a kőföld ostoba parasztsággal, a városok egyenetlenséggel, az udvarok írigységgel és állhatatlansággal, az ecclesia szakadásokkal, a tenger tüzes-tolvajokkal, (*) a száraz nyúzókkal, fosztókkal. Avagy micsoda állapotban foglalod magadat, mert a gazdagság írigységes, a szegénység utálatos, a nagy elme elvonattatott, (*) az együgyűség nevetséges, a babonaság csúfságos, a vallás gyanús, a vétek felmagasztaltatik, a jóságos cselekedet lealáztatik. Óh minémű bűnös testtel vétettél te körül ez álnok világon! Szemed hívság-nézésnek ablaka, füled az undokságos bűnök sebes patakjának beléd folytató csatornája, érzékenységid a gonosz kívánságoknak felgerjesztő kéngyertyája, szived mint egy üllő, melyen a Sátán a gonosz indulatoknak utálatos iszonyú formáját koholja. Nemes ágból való vagy-é? Gyakran fejedet veszedelemre kell vinned a hadban, hogy világi becsületet, hírt-nevet szerezhess és nehánykor csak egy hitvány ember kihivataljára is kardra kell kelned, halálra vetvén fejedet, hogy az félékenységnek gyalázatját elkerülhesd. Szegény ember gyermeke vagy-é? Óh nagy Isten, minémű nehéz rabotás munkákat kell mind benn, s mind kinn elviselned, hogy mindennapi szükségedre valót kereshess! És

66

mikor az ember (sok szolgálatja és munkája után) valamicskét gyüjtögetett is, mily kicsiny bizodalma lehet hozzá, vevén a mindennapi példákból eszébe, hogy ha ki tegnap gazdag volt, ma koldulásra jutott, ha ki tegnap jó egészségben volt, ma megbetegült; aki tegnap vígadott és örült, e mái nap siralmat és jajt hozott néki; aki tegnap kedves volt, ma nagy kedvetlenségre jutott, aki tegnap eleven volt, ma meghalt és magad is nem tudod mily hirtelen micsodás halállal még holnap ekkorig, avagy csak ma is koporsóba szállhatsz. Így azért ki tudná előszámlálni a bűnös emberre következni szokott sokféle károkat, kereszteket, nehézségeket, kedvetlenségeket, betegségeket és mindenféle sok nyomorúságokat, nem szólván semmit édes barátinak, atyafiainak és szerelmes gyermekinek halálukról, kiknek meghalásuk nehányszor sokkal keserűbbnek tetszik embernek maga saját halálánál.

4. Elmélkedés a Vénkori nyavalyásságokról.

Micsoda a Vénség egyéb, hanem minden nyavalyásságoknak fészke? Mert midőn már sok jó napokat elmulattál, (*) csak rajtad toppan a kopaszfejű aggság az ő szárába szállott (*) eszével, ráncos orcájával, büdös lélekzetivel, elkedvetlenít a benned szerzett sok ízetlenséggel, elfonnyaszt a nagy szárazsággal, nehéz látóvá tészen a homályossággal, nagy szóhallóvá a siketséggel, elborít a sok betegségekkel és sok erőtlenségekkel ugyan meggörbeszt, nem lévén érzékenységidnek (*) egyéb haszna benned, hanem csak a sok fájdalmaknak keserves érzése, mely annyira csigázza a testnek minden tagjait, hogy soha semmiben azokat könnyebbíteni nem akarja

67

mindaddig, valamíg a nyavalyás testet koporsóba nem szállítja.

Ezek a testnek ez életben való nyavalyássági, immár a léleknek is ez életben való nyavalyásságiról szóljunk nevezet szerint.

Az újjá nem születtetett léleknek ez életben való nyavalyásságiról.

A te lelkednek nyavalyaságit inkább eszedbe veheted, ha csak im e kettőt gondolod is meg:

I. A boldogságot, melyet elvesztett. II. A boldogtalanságot, melyet nyert.

1. Az elvesztett boldogság először áll vala az isteni hasonlatosságban való részesülésben, mely által a lélek hasonló vala az Istenhez, értelemből alkalmatossá tétettetvén az Isten kijelentett akaratjának tökéletesen való értésére.

2. Másodszor áll vala az igaz szentségben, mely által a lélek minden hívságoktól üres vala.

3. Harmadszor az igazságban, mely által minden ő tehetségivel, indulatival kedve s akaratja szerint bír vala és aszerint minden cselekedetit, melyek azoktól a tehetségektől származnak, jó rendben állathatja (*) vala. Elvesztvén azért ez isteni hasonlatosságot, elvesztette Istenéhez való szeretetét is az isteni Felségben való boldog részesüléssel egyetemben, melyben minden ő élete és boldogsága áll vala. Ha e földi jószágodban vallott károd annyira szomorkodtat tégedet, hogyne keseregtettetne e mennyei nagy kincsednek ily véletlen elvesztése?!

II. A nyert boldogtalanság, mely az eset (*) miatt a lélekre következett, kettőben áll.

68

A bűnösségben, a megátkoztatásban.

1. A bűnösség semmi egyéb, hanem a léleknek mind maga természetében, mind cselekedetében való közönséges (*) megromlása, mely miatt immár az ő természete megdöglött minden bűnökre való hajlandósággal (Ef 2,2; 1Móz 6,5) szüntelenül, elméje hívsággal rakódott meg, értelme (Róm 12,1; Ef 4,17) tudatlanságnak setét felhőjével (1 Kor 2,14) meghomályosodott, akaratja semmi egyébre a hívságos dolgoknál (Fil 2,3) nem áhítozik, minden ő cselekedeti gonoszak. (Róm 2,12 és 7,12) Még pedig e veszettség oly szilaj, hogy gyakorta még az újonnan született lélekben is a kívánó indulat nem mindenkor enged a jó tanácsnak, hanem maga kéjén nyargalózik ide s tova és a bűnös gondolatokkal egyetért. Mennyivel nagyobb tehát a megvetett (*) lélekben, ki azon természeti romlottságnak sarában fekszik, a kívánó indulatnak és az akaratnak erőszakja? Innen vagyon, hogy a te nyavalyás lelked a bűn miatt ennyire megrutult, a gonosz kívánságoktól megmocskoltatott, rútsággal megundokult, a sok szenvedéssel eltikkadt, a rossz indulatok miatt elhurcolódott, elfonnyadt és ugyan (*) megepedt az irigység miatt, a tobzódástól elnyomattatott, a részegséggel eltöltözött, a bosszúállással ugyan forr, a dühösködéssel ide s tova ragadtatik és így az Istennek dicsőséges képét Ördög ocsmány képévé változtatja, (Ján 8,4) úgyannyira, hogy ugyan megbánta az Isten, hogy valaha az embert teremtette. (1Móz 6,6)

E bűnösségből származik immár a léleknek második nyavalyássága is, mely megátkoztatásnak ne-

69

veztetik. (5Móz 27,26; Gal 3,10; Zsolt. 119,21) Ez is kétféle:
1. Rész szerint való. 2. Teljes mérték szerint való.

1. A rész szerint való megátkoztatás, melyben a lélek fekszik, mind az életben, s mind pedig a halálban közönséges (*) a testtel is.

A léleknek ez életbeli megátkoztatása semmi nem egyéb, hanem az Istennek e féle teremtett állatnak fején levő nagy haragja, mely nemcsak a nyavalyákat, hanem az áldásokat is (Róm 2,23; Jer 28,13) és még magát is a kegyelmet (És 28,13) veszedelemre fordítja, a lelkiismeretnek rettentése az Istentől őtet elkergeti (1Móz 38,20 és 4,14; Zsid 2,15), hogy semmiképen az Ő tekintete eleibe és rendelésihez járulni nem mér, [!] hanem adattatott a Sátánnak rabságára (Róm 1,21; 7,4; Ef 2,2; Kol. 1,13) s a maga gonosz kívánságának és hitvány indulatinak tisztátalanságára.

Ez a léleknek ez életben való megátkoztatása; immár következik az az átok, mely a halálban követi mind a lelket s mind pedig a testet.

Az újjá nem születtetett és elkárhozandó embernek halálbeli nyavalyás állapotjáról.

Minekutánna a megaggott ember a betegségekkel sok ideig tusakodott és a sok nyavalyáknak kesergetésit elviselte volna, immár valami pihenést várna, eljő azonban a halál (a természet elrontója, ISTEN átka és a Pokolnak poroszlója) és előfogja a komorkedvű és megfeketéllett orcájú vén embert, nem könyörülvén megaggott állapotján, sem pedig az ő sok kínszenvedésére semmit nem nézvén, nem akar aranyért, ezüstért szegődségre jőni, nem akar

70

semmit az ő életének kedvezni, bőrt bőrért, avagy egészen valamije (*) a vén embernek vagyon, elvinni, hanem legottan az ő testének fő részeit elfoglalja és őtet az Istennek rettenetes ítélőszéke eleibe idézi. Uram, a kegyetlen nyavalyáknak mennyi sok nyilait lövöldözi őbelé! Oldalnyílalásokat, inak fájásit és szakadozásit, gyújtó hidegleléseket, nehéz lélekzeteket, hurutokat, nehéz náthákat, kólikát, arénát, (*) felfúvalkodást és mit nem? URAM, minémű rettenetes akkor őtet nézni ágyában, ily halálosképen sebhetett állapotjában! Minémű hideg izzadások folynak le akkor az ő testén: miképen reszketnek tagjai? Feje lecsügged, orcája elszárad, orra elkékül, az álkapcsa leszakad, szeme gyökerei ropognak, nyelve tántorog, lélekzeti rövidek és föld büzűek, torka és melle úgy annyira hörög, hogy minden lélekzetiben láttatnak a szív előtt való részek elszakadozni és azontúl lelkét kibocsátani. Mit mível már a szegény lélek, eszébe vévén, hogy az ő földi hajléka a test akar romlani, mert miképen e nagy világnak közönséges alkotmányának elbomlásakor a nap setétséggé változik, a hold vérré, a csillagok az égből lehullanak, az éltető ég szélvészekkel megtelik és a tüzes-fenn-termő állatok (*) kegyetlenül villámlanak, a föld reszket, a tenger zúg, az embereknek szívök elfogyatkoznak, várván e szomorú indulatnak végét; így a Kis Világnak (mely az ember) elbomlásakor a szemek, melyek mint a nap és hold elvesztik az ő fényüket és semmit nem látnak, hanem csak a bűnnek szörnyű kárhoztatását, a több érzékenységek, (*) mint a csillagok, egyik a másik után elfogyatkoznak és elhullanak, az elme, az okosság és az emlékezet, mintegy égi erők a félelmetes kétségbeesésnek szélvészi és a pokol

71

tüzének rettenetes villámlási miatt összeütköznek, e földi teste megrendülvén és reszketvén a nedvességek, mint a hánykodó tenger zúgnak és hörögnek az ő mellében, várván e kegyetlen indulatnak siralmas kimenetelét. Azonban (*) az ISTEN ítélőszéke eleibe idéztetik és imé a törvénytevő és azt kimondó személyek önön magából állatnak elő. Kik között az okosság, mint egy bíró ül, az Ördög a vádoló könyvet kinyitja, mely oly nagy, mint aminéműt Zakariás látott vala (Zak 5,2; Ezék 2,10), melyből minden te gonosz cselekedetid előszámláltatnak, valamelyeket valaha cselekedtél és ezekkel együtt minden átkok és ítéletek, melyeket minden bűneid érdemlenek. A tennen magad lelkedismerete vádol tégedet és emlékezeted mindeneket keservesen eszedbe juttat, a halál az ajtóban készen áll, hogy mint kegyetlen hóhér úgy bánjék veled. Ha tennenmagadnak azért eképen kell kárhoztatnod magadat, hogy kerülheted el az Istennek nehéz sententiáját, (*) ki minden cselekedetedet jobban tudja, hogynem mint magad is? Örömest kivetnéd elmédböl gonosz cselekedetidnek emlékezetét, hogy ne rettegtethetnének tégedet, de annál inkább elmédben forognak és semmiképen el nem távoznak tőled, hanem azt kiáltozzák utánad szüntelenül: Mi te munkáid vagyunk, annakokáért tégedet is követünk. – Midőn lelked ilyen állapotban vagyon ottbenn, mind rend és békeség nélkül, gyermekid, feleséged és atyádfiai kényszerítenek tégedet, hogy minden javaidat jórendben hagyjad, némelyek kiáltoznak, suttognak fölötted, némelyek kérnek, némelyek siratnak, némelyek intenek: kik mint a húst ostromló legyek öregbítik szomorú állapotodat. Azonban az Ördög is, ki a pokolból

72

jött, hogy lelkedet elvigye, lelkednek megjelenik és lesi, hogy mihelyt kijő, mindjárast elragadja s pokolba bétaszítsa. Szegény lélek, mily örömest várakoznék ottbenn, de érzi, hogy a test lassan-lassan el kezd halni és mint a senyvedt ház majd immár nyakába szakad, iszonyodik nyavalyás (*) kijönni a pokolbéli kínzó lelkek miatt, akik ő várni jöttek. Óh ez, aki ily sok napokat és éjszakákat töltött hívságos dolgokban, most az egész világot egy óráig való várakozásért odaadná, hogy megtérhetne és Istenével megbékélhetnék, de az immár nem lehet, mert a test, mellyel a bűnöket együtt cselekedte, teljességgel alkalmatlan ővéle ismét egyesülni a megtérésnek munkálkodására, a megtérést pediglen kell az egész embernek cselekedni.

Látja azért immár, hogy minden ő gyönyörüségi elmúltanak, mintha soha nem is voltanak volna és semmi egyéb nincs hátra, hanem csak az a nagy végetlen kín. Ki mondhatná ki elégképen az ő lelkiismeretének szörnyű mardosásit a megcselekedett bűnök miatt, rettenetes szorongatásit a jelenlévő nyavalyák miatt és iszonyú rettegésit a következendő nagy kínok miatt? Ez ő utolsó nagy szorulásában néz minden felé segedelemért és mindent segedelem nélkül talál.

Eképen veszekedvén (*) azért (kívánván csak a legkisebb igécskét hallani) magát, avagy keserves panaszát fordítja a szemre s így szól: Óh szem, ki régen oly világosan látsz vala ide s tova, nem láthatsz-é mostan valami vígasztalást, avagy utat, melyen én e rettenetes veszedelmet elkerülhetném? – De a szemnek gyökerei elszakadoztanak és nem láthatja a maga előtt égő gyertya világot is, s nem

73

tudja megkülönböztetni a napot az éjtől. Akkor a lélek nem találván a szem által vígasztalást, beszédét téríti a fülre: Óh fül, ki gyakran szokod vala magad sok újabb újabb elmefuttatásoknak és édes muzsikálásoknak hallgatásával gyönyörködtetni, nem hallhatsz-é most valami újságot avagy valami jó izenetet, vagy pedig egy kicsinyke vigasztalást énnekem? De mind a két fül úgy megsiketült, hogy abban semmit nem hall, avagy a halló-érzékenység úgy megerőtelenedett, hogy el nem viselheti az ő legkedvesebb atyjafiainak és barátinak is beszédöket. És ugyanis hogyhogy hallhatna az a fül valami örvendetes izenetet a halálban, amely életében soha az evangéliumnak örvendetes izenetit hallani nem akarta? Így a fül is nem szerezhet semmi vígasztalást.

Fordul azért ez ő nagy keserűségében. a nyelvre: Óh nyelv, ki gyakorta szép ékesszólásoddal dicsekedel vala, hol vannak most drága szép méz beszédid? Nem szólhatsz-é most ily szörnyűséges szükségemben semmit mellettem? Nem rettentheted-é el az én gonosz ellenségimet fenyegetésiddel? Vagy pedig hozzád nem engesztelheted-é szép beszédiddel? – Óh a nyelv két nappal már ezelőtt elállott, nem kérhet még magának is egy kalán vizet, avagy a környülállókat nem szólíthatja meg, hogy szájából a nyálat kitöröljék, mely miatt szintén (*) megfulladandó! Itt sem találván semmi reménységet a segítség felől, szól a lábnak: Óh láb, ki ezelőtt a futásban oly gyors valál, nem vihetsz-é most engem valahová e veszedelmes helyből? – De a láb megmerevedett, melyet ha más nem segít, csak meg sem mozdulhat.

Téríti azért szavát a kézre: Óh kéz, ki sokszor

74

használtál nekem mind békeségemben, s mind pedig békétlenségemben, ki által én oly gyakran ellenségimtől magamat megmentettem és ellenségemet megbirtam, (*) soha nem volt nagyobb szükségem reád, mint most. A halál szemtől-szembe állott velem és meg akar ölni, a pokolbeli kínzó lelkek ágyamat környülfogták, hogy mindjárast elragadjanak: kérlek, kérlek segíts meg, mert majd örök veszedelembe esem. – Óh siralmas állapot! A kéz is úgy elerőtlenedett s annyira reszket, hogy egy csöpp levecskét az elalélt természetnek enyhítésére a szájához nem vihet.

A nyavalyás lélek látván ily elhagyott állapotját, hogy teljességgel minden barátinak segedelmöktől és vígasztalásuktól megfosztatott s tudván, hogy egy óra alatt az örök kínra ragadtatik, fordítja siralmas beszédét a szívre (mert ez a több tagok között legelébb kezd megéledni, meghalni pedig utólszor), melyből ilyen keserű sírást és zokogást indít önnönmagában.

Az elkárhozandó Léleknek keserű siralma a halálnak percentésekor.

Óh nyavalyásságos nyavalyásság, minémű én most vagyok, mint környékezének meg engemet a halálnak keserűségi? és a Beliál folyási (*) hogy-hogy rettegtetnek engemet? Miképen esem egy szempillantásban mind első s mind második halálnak tőribe? Óh eszembe sem vehetém mily hamar utolsó gradicsára lopa engem a halál! szintén mint a napnak futását a szem eszébe nem veheti, noha felette hamar forog. Mint rajtam esék Dávidnak eme búsúlása minden irgalom nélkül. A könyörületességnek Istene teljességgel elhagyott engem és az Ördög, ki könyörüle-

75

tességet nem tud, les engem, hogy mihelyt a testből kimegyek, mindjárt elragadjon. – Jaj Istenem, mennyiszer rettentettek engem e rettenetes nappal az Isten ígéjének hív Prédikátori, de csak tréfának tartottam azt! Mi hasznát veszem én már most felfuvalkodottságomnak, fényes házamnak és friss öltözetemnek? Mit használ most énnekem minden, minden én gyönyörűséges muzsikáimnak édességes zengése? Minden e világi nagy serénységgel gyüjtögetett javaimat eladnám most az egy lelkiismeretért, melyre életemben semmi gondot nem viseltem. Mert micsoda örömöm maradt már mostanra minden én elébbi testi gyönyörűségimből, melyekbe egész minden kedvemet főképen helyheztetem vala? Nemcsak hitegető álmok voltanak azok és immár mint valami üres árnyék csak elmúltak, de amely örök büntetést e rövid testi gyönyörködtetésekért kell elszenvednem, annak csak gondolatja is már szintén úgy kínoz, mintha a pokol tüzében volnék. De mindezeket (nem tagadható) aminthogy megérdemlettem, méltán is szenvedem, mert Isten képére teremtetett okos lélek voltam, magam állapota felől ítéletet tehettem, és az irgalmasságnál gyakran únszoltatván és annak vételére intettetvén, megvetettem az Isten kegyelmét és a bűnökben való gyönyörködést nagyobbnak tartottam, hogynem az Isten kedve szerint intézendő élet felől való istenes szorgalmatoskodást, hiába töltöttem rövid időmet ez utolsó végem idején való számadásomnak meggondolása nélkül.

Most már, ha minden világi gyönyörüségim egybevétetvén volnának is, nem érhetnék csak kisebbik részét is mostani nyavalyásságomnak el. Minden vigasságim lám csak szempillantásig valók voltak és

76

alig kezdhettem magamat gyönyörködtetni azokkal, azonban elmúltanak, nyavalyáim ellenben ime örökkévalók s véget soha nem tudnak. Óh, vajha azokat az órákat, melyeket kártyázásban, táncolásban, játszásban és egyéb haszontalan magamgyakorlásiban elmúlattam, Szentírásolvasásban, prédikáció hallgatásban, Úrvacsorájának elfogadásában, bűneimnek siratásában, böjtölésben, vigyázásban és imádkozásban töltöttem volna el, hogy én mostan az örök dicsőségnek bizonyos (*) reménysége alatt mehetnék ki e testből! Óh, hogyha életemet még elől kezdhetném, megútálnám ugyan már e világot s ennek hiábavalóságit, mily kegyesen és tisztán élném életemet! mily igen gyakorolnám a templomot! mily igen megszentelném az Úrnak napját! Hogyha a Sátán minden gazdagságát, gyönyörűségit és tisztességét e világnak nékem ígérné is, mindazáltal soha el nem felejtethetné velem e félelmes utolsó órámnak rettentésit. De óh megveszett és büzhödt dög test, mily igen megcsúfola minket az Ördög! hogy hogy engedénk egymásnak! mint csalá meg egyönk a másikunkat és mily nagy kárhozatot hozánk ily hirtelen nyakunkba mindkettőnknek! Immár az én állapotom sokkal siralmasb a verembe esett oktalan állaténál, mert nékem ezentúl a menny-föld igaz Bírájának széke eleibe kell feleletre mennem, holott (*) mit szóljak, nem tudom és ez álnok kínzó lelkek, kiknek minden gonosz cselekedetim tudtokra vannak, vádolnak engemet és pedig mivel magamat menteni nem tudom, tnlajdon magam szíve fog mindjárt kárhoztatni, minekokáért nyilvánsággal el kelletik az Ő ítélőszéke előtt nekem kárhoznom és onnan ezek a pokolbeli lelkek által a véghetetlen kínoknak szörnyű

77

tömlöcében a külső setétségre vitettetem, holott (*) soha az Isten ékes főteremtett állatinak (*) többé színeket én nem láthatom. Én, ki ezelőtt szabados voltommal dicsekedem vala, már a Sátánnak szörnyű torkában rekesztetem, mint a rettegő fogoly madár az éh sólyomnak, avagy kányának kegyetlen karmai közé. Hol kell már nekem éjszaka hálnom? és ki fog lenni nekem társom? Óh gondolásra rettenetes dolog! Óh szomorú elmélkedés! Óh átkozott legyen az a nap, amelyen születtem, ne legyen áldott az az óra, melyben fogantattam az én anyámnak méhében! Átkozott legyen az az ember, ki azt mondta az én atyámnak: Fiad született néked és megvigasztalta őtet. Átkozott legyen az az ember, mivel meg nem ölt engemet! Óh, hogy nem lett koporsóm az én anyámnak méhe, miért fogantattam vala abban? hogy jöttem én abból ki e pokolbeli gyötrelmekre? miképen végeztetnek eképen az én napim örök szégyenvallásban? (Jób 3,2 stb.) Átkozott legyen az a nap, melyen én ilyen undok testtel egyesültem! Óh vajha soha többé téged én ne látnálak! Egymástól elválásunk keserves és nyomorúságos, de egyesülésünk érdemlett büntetésünknek ama keserves napon való elvételére nézve sokkal iszonyatosb és szenvedhetetlenb lészen. De mit igyekezem eképen (e késő siralmimmal) az időt tovább halogatni? Elérkezett az utolsó órám, hallom én mint szakadoznak a szív előtt lévő inak, ihol már e rút sárház mindjárast nyakamba szakad, nincs már itt semmi reménység, sem segedelem, sem pedig hely több ideig a maradásra. El kell Istenem költöznöm! Óh undok dög test, hitvány állapotoddal légy magadnak, én téged elhagylak. És így nagy reszketve a kárhozott lélek a testből kimégyen s mind

78

járast elragadtatik a kinleselkedő [!] gonosz lelkektől és nagy sebes víz módjára a tűzzel és kénkővel éjjel-nappal égő ama tóba vettetik, holott (*) rabságban tartatik a kínok között mind ama nagy napnak rettenetes ítéletéig. (Jel 21,8; Jud 6; 1 Pét 3,19)

Ez meglévén, az undok dög test koporsóba. tétetik és eltemettetik. Mely munkában legtöbbire a holtak temetik el a halottakat (Máté 8,22), azaz azok, kik a bűnben elevenen megholtak, azokat, kik megholtak a bűn miatt. És így a jószágtalan újjá nem születtetett ember, ki e földet tartotta paradicsomának, hasát istenének, testi kívánságit törvényének, miképen éltében hiábavalóságot vetett, aképen már halálában nyavalyásságot arat. Szerencsés állapotjában nem akart Istenének szolgálni, szerencsétlenségében az ISTEN sem akarja őtet megtartani. És az Ördög, kinek ő sok ideig szolgált, megfizeti már végtére jutalmát. Iszonyatos vala az ő élete, kárhozatos halála. Lelke az Ördög markában, teste a koporsóban. Mely rothadásnak kútjában, halál barlangjában, szomorúság fogságában hagyjuk itt mi is e nyavalyás gonosz dög testet, kinek szája földdel megtelvén, már elrothad, hasa férgekkel rakodik meg és rút büdösséggé lészen, várván azonban a maga rettenetes feltámadását, amikor ismét a lélekkel egyesül, hogy miképen együtt vétkeztenek, együtt is szenvedjenek örökké.

Ez pedig a testnek és léleknek halálbeli nyavalyásságiról, mely még csak rész szerint való átok rajtok. Immár következik ezen rajtok lévő átok az ő teljes volta szerint, mely áll a testnek és léleknek az élet után való nyavalyásságiban.

79

Az elkárhozott embernek halála után való nyavalyásságiról, melyek a rajta lévő átoknak teljessége.

Ez az átoknak teljessége (mely mikor a nyavalyás teremtett állatra következik, nem elégséges annak izgatásinak elviselésére) letaszítja őtet a mindenható ISTEN bosszúállásának ama feneketlen rnélységébe (Luk 8,33; 16,23), mely Gyehenna büntetésének neveztetik. (Mát 23,33) Ez a teljes átok avagy csak egyik részre néző, avagy mindkettőre közönségesen. (*) Az egyik részre néző az, mely néminemű kisebb mérték szerint esik a lelken azon órában, melyben a testtől megválik. (Luk 16,23; 1 Pét 3,19; Jud 6-7) Mert a lélek ugyanazon szempillantásban, melyben kimúlik, mindjárast az Isten tekintete eleibe mégyen és minekutána immár testi szemei által való látásától megszünt, lelki mód szerint fog látni, mint szent István, ki az Istennek dicsőségét látá és a Jézust állani az ő jobbján. (Csel 7,55) Avagy mint a vakon születtetett és annakutánna csudálatosan megvilágosíttatott szemű ember elsőben azelőtt soha nem látott napot látja meg. És e szerint az önönmaga lelkiismeretének bizonyságtétele által amaz igaz ítélő Bíró Jézus Krisztus, ki minden dolgokat tud és ért, mindenütt jelenlévő hatalmával megérteti ővéle az ítéletet és bűneivel érdemlett kemény sententiát s egyszersmind jövendőbéli örök állapotját is tudtára adja.

Postquam anima de corpore est egressa subito Judicium Christi de salute cognoscit. Aug. L. 1. de Anim. et ejus origine.

Ez ilyen mód szerint való állásra nézve az égnek tekintete előtt oda tisztátalansága miatt be nem mehetvén, mondatik a lélek Isten széke előtt állani. És

80

eképen elragadatik a gonosz angyaloktól, kik jöttek, hogy nagy sebességgel a pokolba bekapják őtet, holott (*) mint egy tömlöcben örökkévaló büntetésnek kötelékében setétségben tartatik mind amaz ítéletnek nagy napjáig, de mindazáltal még nem amaz utolsó nagy gyötrelmekben, melyeket az elkárhozott ember az utolsó ítéletben vészen el.

Anima omnia morata continuo invaditur a Doemonibus, qui crudelissime eam rapientes ad infernum deducunt. Cyril. Alex in Or. an. Máté 5,34, 13,21; Luk 12,29; 16,21; 1 Pét 3,19; Jud 6-7; Luk 16,14; Luk 4,31.

Az átoknak közönséges teljessége sokkal bővebbmértékű (Jud 6; Jel 11,8), mely aztán mind a léleknek s mind a testnek fejére száll akkor, mikor a mennynek és földnek felső Bírájának a Jézus Krisztusnak (Dán 12,2; Ján 5,21-22) mindenható ereje által egyik fél (úgymint a lélek) a pokolból előhozatik, a másik is (a test) mint egy fogoly a koporsóból, hogy elvegyék az ő gonosz cselekedetük szerint rettenetes sententiájukat. (*) Miképen jutnak akkor elméjüknek fogyatkozására e világnak végén a megvetettek (*) a tenger zúgása, a földnek reszketése, az ég ereinek indulati és sok mennyei csudáknak (Jel 20,13) látási miatt? (Mt 24,20; Luk 21,25) Óh mily jajjas egybeköszönések lészen ott a léleknek és testnek, mikor viszontag azon a rettenetes napon egyesülnek!

Az elkárhozott léleknek szava tétetése a testre az ő második egybekelésekkor.

Ó bűn pocsadékja! Óh minden ocsmányságnak fertője (ígyen szól a lélek a testnek), hogy kényszeríttetem ismét tebeléd visszatérni, nem mint jó szállásomra, melyen megnyugtatnám, hanem mint tömlöcbe az együtt való örök gyötrődésre! Hogy jössz

81

előmbe, mint egy Jefte leánya (Bir 11,35) legnagyobb gyötrelmemre! Vaj a koporsóban szenvedtél volna örökké, hogy soha többé ne láthattalak volna! Mint fogunk majd együtt szégyenkedni, hallgatván ISTEN előtt minden mi együttcselekedett bűneinknek angyalok és emberek által való kinyilatkoztatását! Nem elvesztém-é én az eget ily büdös dög testnek szeretete miatt? Te vagy-é te test, kinek kedveléséért én oly sok fajtalanságban leledztem? Óh undok has, hogy bolondulék meg Istenemnek állítván téged! Mely eszefelejtett voltam én, hogy egy szempillantáéig való gyönyörűségért az örök büntetésnek gyötrelmébe ejtém magamat? Ti kősziklák és nagy magas hegyek, mit szöktök, mint a kosok (Zsolt 114,4), hogy nem szakadtok énreám, rejtenétek el engem a székben ülőnek színe elől? mert eljött az Ő haragjának ama nagy napja és ki maradhat meg előtte? (Jel 6,16-17) Mit reszketsz te ennyire, óh föld! miért nem tátod fel torkodat, nyelnél el engemet, mint Korét, hogy soha többé ne láttatnám? Óh kárhozott kínzó lelkek, vajha minden késedelem nélkül darabonkint szaggathatnátok engemet, hogy semmivé lehetnék! Mikor haszontalanul nyavalyásságodon eképen kápolódnál, azonban az angyalok nagy sebességgel elragadnak tégedet koporsód felül és a Krisztus ítélő székéhez közel valami oly helybe állítanak, aholott mint megátkozott gödölye a juhok közül kihányattatván, ide alá a földön mintegy balkeze felől állasz az ítélő bírónak. (Máté 25,32) Akkor a Krisztus minden jótéteményit valamelyeket veled közlött a kínokkal egyetemben, melyeket éretted szenvedett, ennekfelette

82

minden jó cselekedeteket, melyeket tudva múlattál és minden háládatlan szófogadatlanságodat, kiket Őellene és szent törvénye ellen míveltél, ígénként előszámlálja és szemedre hányja.

Tennenmagadban belül magad lelkedismerete (mely ezer tanúnál is többet tészen) vádol tégedet. Az Ördög, ki minden vétekre késérgetett, tészen egyfelől vallást lelkedismeretével együtt ellened, másfelől az angyalok és a sok szentek állanak s javalják a Krisztus ítéletét és irtóznak ily undok teremtett állattól. Hátad megett elkárhozott, megvetett (*) társaidnak rettenetes formán zsibongó számlálhatatlan sokaságuk várják társaságodat. Előtted az egész világ nagy lobogással ég. Feletted az érdemes bosszúállásnak megharagudt Bírája sententiát (*) mondandó ellened. (Anselm. 1. Med.) Alattad a kénköves tűzzel lángoló mélységes kútnak torka tátog, hogy mindjárt bényeljen téged. Ez iszonyú állapotodban magad elrejtése lehetetlen (noha nagy áhitatossággal kívánnád, hogy a kősziklák reád szakadoznának, Jel 6,16). Előállásod szenvedhetetlen, mindazáltal ugyan elő kell állanod, hogy a több megvetettekkel együtt e rettenetes sententiát elvegyed: Átkozottak, menjetek el éntőlem az örök tűzre, mely készítetett az Ördögnek és az ő angyalainak! (Máté 25,41)

Átkozottak! – Ez a rettenetes kiáltozás.

Menjetek el éntőlem! – Ez a mindenfelé [!] örömtől és boldogságtól való szakadás.

Az örök tűzre! – Ez a büntetésnek mind véghetetlen volta s mind pedig rettenetessége.

Mely készíttetett az Ördögnek és az ő angyalai-

83

nak! – Ezek a te pokolbeli kínzóid és kínvalló (*) társaid.

Ó szörnyű sententia! (*) mely előtt (*) a kárhoztak soha el nem mehetnek; ellene is minekutánna kimondattatik, senki nem állhat, fogást (*) sem találhat, s nem is appellálhat. És így az elkárhozott embernek semmije egyéb nem marad, hanem csak a pokolbéli nagy kínok, melyekben sem könnyebbség, sem pedig végzet nem lészen. Az ítélőszék elől aztán az angyaloktól elűzettettel az elkárhozott ördögökkel és a megvetettekkel (*) egyetemben ama külső setétségnek mélységes tavába, mely vég nélkül égő (*) tűzzel és kénkővel. (Jel 21,8) Ahová mikoron bé kezdesz taszíttatni, oly nagy sívás-rívás, [!] jajgatás és ordítás fog hallattatni, hogy a Kóré, Dáthán, Abirám felekezetinek (*) kiáltási, midőn a föld elnyelé őket (4 Móz 16), ehhez képest csak semmik voltanak. Mely néked, még minekelőtte a pokolba beérkeznél, pokol gyanánt fog tetszeni. Ebben a mélységes tóban minekutánna egyszer bemerülsz, mindörökké csak aláfelé esel, feneket soha nem érsz és ott megszűnés nélkül zokogsz, senki rajtad nem könyörül, mindenkor csak sírsz a tűznek rettenetes égetése miatt, fogaidat ugyan csikorgatod egy kicsiny hűvösülésért. Sírni fogsz ennek felette nyavalyásságidnak orvoshatatlanságának és a megtérésére való igyekezetnek lehetetlenségének meggondolásán. Sírsz továbbá ezen is, hogy meggondolod, miképen ejtéd magadat az örök büntetésnek keserűségébe e világ hamar elmúló gyönyörűséginek árnyékocskája miatt. Sírsz azon is végezetre, hogy látod minden siralmidat haszontalanoknak lenni, noha sok könnyhullatásid a tengernek vizeit meghaladják, mert a tenger vizeinek vége vagyon, de a

84

kárhoztaknak siralmok véghetetlen (Bonaventura). Ott a te búja [!] szemeid az iszonyatos lelkeknek nézésével kínoztatnak, füleid az ordító ördögöknek szörnyű bőgésekkel és elkárhozott felekezetidnek (*) fogcsikorgatásoknak hallásáva1 rettegtetnek. Finnyás orrod a kénkőnek büdös szagával telik meg, kényes ínyed elszenvedhetetlen éhség miatt eped el. Nagyiható torkod az olthatatlan szomjúság miatt ég, elmédet a sok gondolatok gyötrik, legelőször is, hogy meggondolod mint és mily bolondul vesztetted el a mennyei örömet e világ hitvány gyönyörűséginek (melyek amily hamar kezdettenek, oly hamar elmúltak) szeretete miatt. És miképen esel a pokol gyötrelmibe, melyek mindörökké tartanak. Lelkedismerete, mint egy áspiskígyó, mindörökké csak furdal, midőn eszedbe jut mily sokszor unszolott tégedet az Úr Jézus Krisztus maga szolgái által bűneidnek bocsánatjával és a menyországnak [!] ingyenes vételével, csak hiszsz és megtérsz vala. Ennekfelette mily könnyen megnyerheted vala életedben az irgalmasságot és sokszor mily közel is voltál a megtéréshez. Te mindazáltal inkább engedted meg az Ördögnek és a világnak, hogy a megrögzött poenitentiatartatlanságban (*) hízlaljanak. Ezek mind előtted forognak és ezekkel együtt az is, hogy immár a kegyelemnek napja elmúlt és soha vissza nem tér. Mint fog akkor értelmed csigáztatni, meghányván-vetvén mily elmúlandó és csak egy szempillantásig tartó gazdagségért vesztéd el az örök kincset s hogy-hogy cserélted el a mennyei boldogságot a pokolnak nyavalyasságin! melyekben testednek minden részei egyszersmind és egyenlőképen szünetlenül gyötrődnek. E pokol gyötrelmiben örökké megfosztatol az Isten-

85

nek megboldogító látásától, melyben a legfőbb jó és a léleknek élete áll. Soha világot nem látsz, nem láthatod az örömnek legkisebb tekintetit is, hanem a külső setétségnek véghetetlen tömlöcében fogsz feküdni, holott (*) nem lesz semmi jó rendtartás egyéb, hanem csak a sok iszonyúság, nem lesz szózat egyéb a káromkodókénál és az ordítókénál. Zaj sem lesz egyéb a kínokénál és a kínvallókénál. (*) A társalkodás is csak az ördögökkel és az ő angyalaikkal lészen, kik egyszersmind gyötrődvén, egyébben könnyebbséget maguknak nem találhatnak, hanem csak dühösségöknek a te kínzattatásodra kiöntésében. Ott lészen a büntetés könyörületesség nélkül, a nyavalya irgalmasság nélkül, a keserűség vigasztalás nélkül, a kiáltás bíztatás nélkül, a hitetlenség mérték nélkül, a gyötrelem enyhület nélkül, holott (*) a féreg meg nem hal és a tűz el nem aluszik. (Márk 9,44) Az Istennek bosszúállása ugyan (*) lobog lelkeden és testeden, mint a tűznek lángja szokott a fenyőviaszon, avagy a kénkövön gerjedezni és lobogni, mely lángban te mindörökké égsz, de soha meg nem emésztetel. Mindenkor haló testben leszesz, de soha meg nem halsz, mindenkor csak ordítasz a halálnak fájdalmi között, de soha azoktól meg nem menekedel, nem érvén soha örökké végét kínjaidnak. Úgyannyira, hogy minekutánna már annyi sok ezer esztendőkig gyötrődnél is, mint a földnek füvei és a tengernek fövenyi, mindazáltal szintén olyan messze leszesz kínjaidnak végétől, mint szintén amikor elsőbben kínlódni kezdettél. Sőt annyira véghetetlenek lesznek a gyötrelmek, hogy mindörökké csak kezdetekben fognak lenni, mert hogyha ezerszer való ezer esztendők után remélhetné is a kárhozott lélek kínvallásának vége-

86

zetét, mégis valamennyire megvígasztaltatnék, mert el-sok (*) idő múlva a vég aztán ugyan elkövetkeznék. De valamennyiszer az elme ez ígécskéről elmélkedik, "SOHA", mindannyiszor újabb-újabb pokla lészen a pokolnak közepette. Ez elmélkedés kiáltatja az elkárhozottal: ουαι, ουαι [jaj, jaj], mintha ezt mondanák: ουχ αει, ουχ αει azaz: Óh Uram, soha nem, soha nem gyötröttél minket eképen. De a maguk lelkiismerete visszhangoztatja kiáltásokat őnekik: αει, αει azaz: Mindörökké, mindörökké! Innen fog aztán e keserves ουαι VAE, Jaj és ez örök ÓH, ÓH! következni.

Ez lészen ama második halál, ez élet után lévő átoknak és nyavalyosságnak hibátlan közönséges teljessége egészen, melyet kinek-kinek az elkárhoztak közül el kelletik szenvedni mindaddig, valamiglen az Isten és az Ő szenti boldogságban élnek az égben mindörökkön örökké.

Lássuk immár mily boldog légyen a kegyes ember az ő megújult állapotjában, minekutánna megbékéllett a Jézus Krisztusban.

A kegyes ember, kinek romlott természete megújult a kegyelem által a Krisztusban s új teremtett állattá (*) lett, három állapotjában igen boldog. 1. Életében, 2. Halálban. 3. Halála után.

87

Ez életbeli boldogság csak rész szerint való s áll e hét dolgokban.

1. Mert ő Szentlélektöl fogantatott (Ján. 3,5) az ő anyjának, az ecclesiának a méhében (Gal 4,26) és születtetett nem vértől, sem pedig a testnek akaratjától, nem a férfinak indulatjától (Ján 1,13), hanem Istentől, ki a Krisztusban őneki Atyja (Gal 4,6-7) elannyira, hogy az Istennek néki Atyjának (Ef 4,24; Kol 3,10) képe őbenne napról-napra jobban helyre áll.

2. Mert minden ő bűnei mint az eredet s mint pedig a cselekedetbéliek és azoknak kötelezésök s a büntetés az Úr Jézus Krisztus szenvedésének érdeméért ingyen és teljességesen (Róm 4,8.25; 8,1-2.) meg vannak néki bocsáttatván s a Krisztus igazsága is (Róm 4,5.19) mindenestől fogva ingyen és teljességesen tulajdoníttatott őneki és így az Isten őhozzá megengeszteltetett. (2 Kor 5,19) Annakokáért mint igaz embert úgy vészi és tartja őtet maga tekintete előtt. (Róm 8,33-34.)

3. Mert a Sátánnak (Csel 16,18; Ef 2,24) rabságából kimenekedett és lett Krisztus atyjafiává s mennyei országának örököstársává (Róm 8,17) és lelki királlyá (Jel 1,6.) s pappá, hogy Istenének lelki áldozattal (1 Pét 2,5) áldozzék Krisztus által.

4. Mert az Isten kedvez őneki, mint az ember kedvez a maga saját fiának, aki szolgál őneki. E kedvezés pedig áll az ide alább feljegyzett öt dolgokban:

1.) Nem emlékezik meg minden fogyatkozásiról, hanem erőtelen gyarló állapotát megtekinti. (2 Móz 37,6-7.)

88

2.) Mikor sanyargatja, nem bánik érdeme s álnoksága szerint véle. (Zsolt 103,10)

3.) Mikor látja, hogy semmi egyéb úton nem akar megtérni, csak akkor sújtolja meg őtet s akkor is igen gyengéden. (2 Sám 7,l4-15; 1 Kor 11)

4.) Nagy kegyelmesen veszi csak igyekezetét is, noha fogyatkozás nélkül még az sincsen az engedetlenség miatt és eképen az ő elméjének kész voltát feljebb tartja cselekedetinek érdeménél. (2 Kor 8,12)

5.) Amikor átkokat érdemelne, csak keresztté és atyai dorgálásokká változtatja, sőt mindeneket (Róm 8,28), az életnek minden nyavalyaságit (Zsolt 4,7), a halált is önönmagát (1 Kor 3,22; 15,54-55) és még bűneit is javára fordítja. (Luk 32,31; Róm 5)

5. Mert az Isten Szentlelkét adja őneki (Thess 5,23), aki

1.) Megszenteli őtet naponkint jobban-jobban, úgyhogy hova-tovább a bűnnek inkább meghaljon és az igazságnak megéledjeit (Róm 8, 9-10.)

2.) Bizonyossá teszi, hogy fiúvá fogadtatott és a kegyelem által immár fia Istennek. (Róm 8,16.)

3.) Bátorítja, hogy szabadosan és bizodalmasan járuljon az Istenhez. (Zsid 4,16; Ef 2,12)

4.) Felindítja, hogy minden félelem nélkül mondhassa az Istennek: ABBA, Atyám. (Gal 4,6; Róm 8,15-16)

5.) Beönti szívébe a szent könyörgésnek ajándékit.

6.) Elhiteti véle, hogy mind maga s mind könyörgése kellemetes és meg is hallgattatik Istentől a Krisztusért. (Róm 8,16-17)

89

7.) Bétölti őtet a) Lelkiismeretinek csendességével. b) A Szentléleknek örömével, melyre nézve minden földi örömök haszontalanoknak és semmire kellőknek látszanak őnéki.

6. Mert a teremtett állatokon való uralkodását, amelyet Ádámban elvesztett volt, visszanyerte. (Zsolt 8,5 stb.; Zsid 2,7-8; 1 Kor 9,5; Róm 14,14; 1 Kor 9,19 és 3,21.23; Zsid 2,7; Mt 25,34; 1 Pét 1,4) Ahonnan teljes szabadsága vagyon, hogy mindenekkel, valamit Isten nem tilt, ő élhessen jó lelkiismerettel. Mert valamik az égben és e földön vannak, mindazoknak titulusát (*) elvette, ez élet után pedig ugyan teljes és csendes bírását is elveszi. Innen vagyon az, hogy a megvetettek csak mint fogott jószággal úgy bírnak azokkal, amijük vagyon, nincs egyéb sajátjuk helye, hanem a pokol. (Csel 1,25)

7. Mert bizonyossá tétetett az Istennek felőle éjjel és nappal való gondja és védelmezése felől, mely im e háromban áll:

1.) Gondot visel Isten mind testi s mind pedig lelki szükségeiről, melyek vagy a jelen való életre, vagy pedig a következendőre nézendők (Mt 6,32; 2 Kor 12,14; Zsolt 23. és 34,9-10), úgyhogy ez ilyetén ember mindenkor bizonyos afelől, hogy avagy elege lészen, avagy békességestűréssel nyugszik, megelégedvén azzal, ami kevese vagyon.

2.) Parancsol szent angyalinak, mint hű szolgáinak, hogy mindenkor reá vigyázzanak, javára, nem veszedelmére, sőt a veszedelemben is tábort járjanak körülötte, hogy mindenütt bátorságban lakhassék. És így az ISTENNEK védelmezése által megtartatik, mint egy ködoszlopban nappal, éjjel pedig mint egy

90

tűzoszlop által, mert az Ő gondviselése körül veszi őtet az ördögnek hatalmassága ellen. (Zsid 1,14; Zsolt 34,7 és 91,11; Jób 1,10)

3.) Az Úrnak szemei vannak őrajta és az ő fülei az ő kiáltásin (Zsolt 34,16), hogy minden állapotját megszemlélje és panaszait füleibe végye s alkalmatos időben megszabadítsa őtet minden nyavalyáiból. (Zsolt 33,19)

Igy vagyon az újonnan született kegyes embernek állapotja ez életben. Lássuk immár halálában való állapotját is!

Az újjá születtetett keresztyén embernek a halálban való boldog állapotjáról.

Mikor Isten elküldi a halált, mint követét az ujjászülettetett ember után, az ujjászülettetett ember már félútban vagyon őelőtte, mert az ő társalkodása és indulati az ISTEN előtt vannak. A halál sem nem idegen, sem nem rettenetes őneki. Nem idegen, mert ő mindennap megholt (1 Kor 15,31), nem rettenetes, mert míg élt, megholt, és az ő élete elrejtetett a Krisztussal az Istennél. (Kol 3,3) Annakokáért a halál őnéki nem egyéb, hanem e világi gondok után való megnyugovás, hazamenetele (Jel 1) mennyei Atyjának házába (2 Kor 5,1), az élő Istennek városába (Ján 14,2), a mennyei Jeruzsálembe (Zsid 12,22), az angyaloknak számlálhatatlan seregébe, az első szülötteknek gyülekezetibe, a mindeneknek Bírájához, az Istenhez és a tökéletesekké lett igazaknak lelkeknek bírájához és az Újtestamentomnak Közbenjárójához, a Jézushoz. Mikor teste beteg, lelke egészséges, mert az Isten erősíti őtet (hittel és békés tűréssel) beteges ágyában és minden ő ágyát egész-

91

ségesre fordítja. És midőn az egész világnak útára kezd indulni, Jákób, Mózes és Józsuéként fiainak és felebarátainak jó példát ád, inti és kéri őket, hogy az igaz Istennek szolgáljanak, őtet imádják életeknek minden napjaiban. Az ő áldott lelke semmivel egyébbel nem illatozik, hanem áldásokkal és oly keresztyéni beszédekkel, minéműekkel a megszenteltetett lélek szokott. Amiképen külső embere elhervad, azonképen a belső ember nevekedik és erősödik. Midőn szava eláll, szívének fohászkodási nagy hangossággal zengenek az Istennek füleibe, midőn szeme világa megfogyatkozik, a Szentlélek belől lelki világossággal világosítja őtet. Lelke semmit nem fél, hanem bizodalma vagyon a testből való kiköltözésre és az Úrhoz való menésre. (2 Kor 5,8) Fohászkodik szent Pállal: Cupio dissolvi: Kívánkozom – úgymond – kiköltözni és a Krisztussal lenni! (Fil 1,23) és szent Dáviddal: Miképen kívánkozik a szarvas a folyó vizekre, aképen óhajtozik az én lelkem Tehozzád Úr Isten. Szomjúhozik az én lelkem az élő Istenhez, vajjon s mikor mehetek el, hogy bémutathassam magamat az Úr előtt? – Könyörög a szentekkel: Meddig Uram, ki szent és igaz vagy? Jöjj el Uram Jézus hamar! (Jel 6,10 és 22,20) – És mikor kiköltözésének rendelt ideje elérkezik (Jób 14,5) tudván, hogy az ő Atyjához és Idvezítőjéhez megyen jó lelki békességben (Zsolt 31,6) és minden ő bűneinek a Bárány vérével lett eltisztogatási felől való bizonyos reménységében az áldott vén Simeonnal így énekli az ő Nunc dimittis-ét: Uram (úgymond), mostan bocsátod el a te szolgádat békességgel etc. És mintegy, ugyan maga kezével adja ki lelkét mennyei Atyjának kezeibe ezt kiáltván Dá-

92

viddal: A te kezedbe ajánlom édes Atyám lelkemet, mert te megváltottál engemet Uram, igazságnak Istene! (Zsolt 31,6) És szent Istvánnal: Uram Jézus, vedd hozzád az én lelkemet! (Csel 7,59) és amily hamar kibocsátja megszentelt lelkét, oly hamar fogják azt a szent angyalok, kik születésétől fogván mind halálig őkörülötte voltanak (Máté 18,10) és az égbe viszik, miként a Lázárét is az Ábrahám kebelébe (Luk 16,22; Máté 8,11; Luk 13,28), mely a mennyeknek országa, hová csak a jó angyalok és a jó cselekedetek kísérik a lelket, amazok, hogy tiszteket (*) végbe vigyék (Zsolt 91,11), ezek pedig, hogy jutalmukat elvegyék. (Jel 14,13 és 22,12)

Az ő teste alkalmatos időben, mint megszentelt (1 Kor 6,19) temploma a Szentléleknek, tagja a Krisztusnak (1 Kor 6,15), mely az ő testével tápláltatott és az Isten Fiának érdemes vérének ára (1 Pét 1,19) felebaráti által a nyugodalomra (1 Thess 4,14) a koporsóba, mint Krisztus ágyába nagy tisztességgel betétetik, a jövendő boldog feltámadásnak (Dán 12,2; Ján 5,28-29; Luk 14,14.) bizonyos reménysége alatt, amikor lelkével ismét egyesül és az örökkön-örökké való örömnek és dicsőségnek részese lészen. Errenézve a híveknek nemcsak lelkük, hanem testök is boldogoknak mondattatnak.

Ekeddig az újonnan született embernek halálbeli testi boldogságáról, ennekutánna immár szóljunk ugyanannak halála után való testi és lelki boldogságáról.

93

Az ujonnan született embernek halála után való boldog állapotjára tartozó szent elmélkedések.

E boldog állapot három részben áll.

1. A halál órájától fogva a feltámadásig.
2. A feltámadástól fogva a végsententiának kimondásáig.
3. A sententia után mindörökké.

Amely hamar az ujonnan született ember lelkét az Úr Jézus Krisztus kezeibe ajánlja, ottan a szent angyaloknak őrizetek alá mégyen és ők azontúl az égbe viszik azt (Luk 16,22) s a Krisztusnak bémutatják (Zsid 1,14; 12,24), holott (*) mindjárast megkoronáztatik, igazságnak és dicsőségnek koronájával (2 Tim 4,8), nem amelyet jó cselekedetivel érdemlett hanem amelyet ISTEN ingyen való jóvoltából ígért mindazoknak, valakik szeretetből szolgáltak őneki ez életben és az ő dicsőségét keresték. Oh mily nagy öröme lészen a te lelkednek, mely azelőtt csak a nyavalyáknak és a bűnösöknek nézéséhez szokott vala, ekkor pedig immár a dicsőségnek Istenét nézi, sőt a Krisztust is nézed örvendetes elfogadással elődbe jönni, mihelyt a szent angyalok által neki bémutattatol, ezt hallván őtőle: EUGE BONA SERVE! Jól vagyon s jól jöttél jó és hű szolgám etc., menj be a te Uradnak örömébe! Micsoda öröm lesz pedig az, nézvén az ezernyi ezer kérubimokat, seraphimokat, angyalokat, királyi székeket, uraságokat, birodalmakat hatalmasságokat (Kol 1,16; Ef 1,21), minden szent patriárkákat, papokat, prófétákat, apostolokat, martyrokat, tanítókat és minden jó akaróidnak, szüleidnek, feleségidnek, vagy férjeidnek, édes magzatidnak és a több Úr Jézus-

94

ban hit által tőled elbocsáttatott Szenteknek lelköket, állván Istennek királyi széke előtt a dicsőségben és boldogságban! Hogyha a Sébának királyné asszonya meglátván Salamon királynak dicsőségét ugyan elámula, eképen kiáltván hirtelenséggel fel: Boldogok a te emberid, boldogok ezek a te szolgáid, kik mindenkor előtted udvarlanak és hallgatják a te bölcsességedet (1 Kir 10), mint fog a te lelked elálmélkodni eszébe vévén önönmagát, hogy kegyelem által ily dicsőséges felekezettel (*) való társalkodásra bocsáttatott, nézvén a Krisztusnak áldott orcálatját és az isteni bölcseségnek minden temérdeki kincsét hallgatván? Mint fogsz örvendezni látván, mennyi ezernyi ezer, menetelednek örvendező boldog lelkeknek mennyei társaságokba kezdesz lenni? mert aminthogy megtérésednek mindnyájan örültenek, azonképen ekkor is örvendeznek, még pedig sokkal inkább megkoronáztatásodnak, nézvén koronádnak elvételét, mely eltétetett volt megjöveteled előtt. Mivel a martyrumságnak koronája a martyroknak adatik, akik tudniillik az evangélium mellett megkínoztattak. A szüzességnek koronája tétetik a szüzeknek fejökbe, kik testi kívánságokat megzaboláztak. A kegyességnek és tiszta életnek koronája azoknak fejükbe, kik tiszta szívből vallották a Krisztust és lelki ágyukat fertelem nélkül tartották. A jócselekedeteknek koronája az alamizsnálkodóknak fejökbe, kik adakozó voltokkal a szűkölkődöket segéllették. A hervadhatatlan dicsőségnek koronája azoknak a tanítóknak fejökbe, kik tanítások által a lelkeket megtérítették a bűnnek romlottságából Istennek szent élet által való dicsőítésére. Kicsoda jelenthetné ki elégképen e mennyei társaságnak örömét, nézvén te

95

néked ilyetén megkoronáztatásodat dicsőséggel, felruháztatásodat igazságnak tündöklő öltözetivel és a győzedelem pálmaágainak kezedbe adattatását látván? (Jel 7,9) Óh mily nagy öröm fog ott lenni, tenéked minden te világi nyavalyásságodtól, az Ördögnek tőritől és a pokolnak gyötrelmitől való megmenekedéseden, elérvén ővélek egyetemben örök nyugodalmadat és boldogságodat! Mert ott kiki annyit örül a más boldogságának, mint a magáénak, mivel veszi eszébe, hogy azt is szintén úgy kedveli Isten, mint őtet. Sőt pedig még meg annyi különb-különb örömök lészen az idvezülteknek, valamennyi részes társai lésznek az ő örömöknek.

Ebben az örvendetes boldog állapotban nyugoszik a lélek az égben a Krisztussal a feltámadásig, amíg tudniillik mind a pokolramenendők, mind az idvezülendő atyafiaknak számuk bételjesedik, melyet az Úr egy kevés időnek nevez.

Az embernek holta után való boldogságának második gradicsa tart a feltámadástól fogva a végsententia kimondásáig. Mert az utolsó napon

1. A látható egek nagy csikorgással elmúlnak, az éltető állatok (*) pedig hévségnek miatta megolvadnak, a föld is s a rajta levő alkotványok megégnek.

2. Az utolsó trombitaszónak, avagy a Krisztus szavának megzendülésekor ugyanazon testtel (noha porrá és földdé változtanak volna testeink) támadnak fel a választottak. Mert ugyanazon szempillantásban kinek-kinek lelke maga saját testébe meg bémegyen, az ő fejök a Krisztus feltámadásának ereje által s koporsójából minden ember feltámad, nemkülönben mint álmukból fel szoktanak az emberek

96

ágyokból ébredni. És akármint marcangották, aprétották légyen el a kegyetlenek az ő testüket, avagy ámbár hamúvá égették légyen is, mindazáltal a választottak oly épen s valóságosan találják testöket, hogy még csak hajok szálát sem találják híjával.

3. Koporsójukból kijönnek (1 Thess 4,14) mint megannyi Józsefek a tömlöcből (1 Móz 41), avagy Dánielek az oroszlán verméből (Dán 6), avagy Jónások a cethalnak gyomrából. (Jón 2)

4. A választottaknak minden testök eképen megéledtek lévén, feltámadnak a természetnek abban a teljességében, melyet a természetnek folyása semmi akadály ellenében nem állván, elértethetett volna vélök, tudniillik idejeknek abban a virágában, melyben a megállapodott ember harminchárom esztendős kora tájában szokott lenni, kiki az ő maga neme szerint. Melyre nézve mondják a doctorok az apostol e mondásában: Míglen leszünk teljes férfiakká a megöröködött Krisztus állapotjának mértéke szerint. Valaminémű félszegség (*) volt azelőtt a testben (úgymint: vakság, sántaság, görbedtség etc.) semmi akkor abban helyben nem marad. Nem sántít ott Jákób, Izsák sem vakoskodik, Lea is gyengeszemű nem lészen, nem lészen Méfibóset is sánta (1 Móz 32,31; 29,17; 2 Sám 4,4), mert ha Dávid nem engedte a vakokat és sántákat az ő házába bémenni (2 Sám 5,8), sokkal inkább nem engedi a Krisztus a vakságot, sántaságot és egyéb félszegségeket az ő mennyei udvarában lakozni. Krisztus Urunk a vakoknak szemök világát megadá, meggyógyítá a némákat, siketeket, sántákat etc., valakik e földön kegyelem nyeréséért hozzá folyamodnak vala. Azért sokkal inkább meggyógyítja azoknak félszegségöket,

97

valakiket az égbe dicsőségre béereszt. Akkor a vakoknak szemök megnyílnak és a siketeknek fülök megnyittatnak, a sánta ugrándozik, mint a szarvas és a némának nyelve énekel. (Ésa 36,5.6) És bizonyára igen hihető dolog, hogy mivel Isten első szüleinket nem gyermeki, sem pedig nem megaggott állapotban teremtette, hanem szinte legjobb korában, he anaplasis, azaz a halálból való új teremtés is mindenképen, s még pedig sokkal tökéletesb lészen, hogynem mint, he plasis, első teremtése volt az embernek, melyből ám a halandóságnak állapotába esék. Nem is lehetne az, hogy a gyermekség, mely még teljesség nélkül való idő, avagy a vénség, mely merő veszettség, (*) megállhatna a teljes dicsőségű testnek állapotjával.

Tertull. de Resurr. c. 6. Hier. Ep. 27. et 61. Aug. l. 22. de Civit. Dei c. 17. Ef 4,13 Vide Aug. de Civit. Dei l. 22. c. 15. et 16.

5. A választottaknak testök eképen feltámadván, négy felséges természetfelett való mineműséget öltöznek fel.

1. Hatalmat, mely által mindennémű szükségtől és erőtelenségtől üresek lesznek és megmaradnak mindörökké étel, ital, alvás s egyéb minden eféle eszközök nélkül. (1 Kor 15,43)

2. Rothadatlanságot, mely miatt soha semminémű hibásság, fogyatkozás, betegség, halál alá nem vettethetnek. (1 Kor 15, 41; És 56,20; Aug. Ench. c. 90; Mt 13,12; Dán 12,3; Luk 9,21; Zak 9,16; 1 Thess 4,17)

3. Dicsőséget, mely által az ő testök fénylenek és mint a nap az égen úgy tündöklenek. És eképen a test világossá tétettetvén, a lélek a test által a test-

98

nél sokkal nagyobb dicsőséggel tündöklik, mely dicsőségnek három zsengéi láttattatnak e világon. Először a Mózes orcáján (2 Móz 34,27), másodszor a Krisztus elváltozásakor (Mt 17), harmadszor a szent István ábrázatján. (Csel 6,15) Mely három dolgok erősségi és bizonysági testünknek azon dicsőséges napon való megdicsőülésének. Akkor Dávid félreteszi az ő pásztori botját és a királyfinak, nem Jonathasnak, hanem Jósiásnak drága öltözetibe öltözik. (1 Sám 18,4) Akkor minden igaz Márdokeus (Eszt 6,4) (ki az ő rothadandó testében zsákba öltözvén sírt-kesergett) a királynak királyi öltözetibe öltöztetik fel, királyi korona tétetik fejébe, hogy az egész világ megláthassa mint s hogy cselekszenek azzal, akinek a királyoknak Királya tiszteséget akar. Hogyha mostan a napnak egy feljövése a reggelt ily dicsőségessé teszi, minemű dicsőséges nap lészen az, melyen annyi sok számlálhatatlan tíz-száz-ezernyi tíz-száz-ezer testök a szenteknek és szent angyalok jelennek meg sokkal fényesb dicsőségben a napnak ragyogó fényességénél! A Krisztusnak teste pedig mindezeket is dicsőséggel felül haladván!

4. Gyors könnyűséget, mely által a mi testeink alá- s feljárhatnak és az Úr dicsőséges eljövetelinek a levegőégben eleibe kimehetnek, mint a keselyűk az áldott testhez (*) repülvén. Erre a szentek dicsőült testeknek gyors könnyűségére néz Ésaiás próféta: Megújul az ő erejök és szárnyakkal magasságra repülnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem fáradnak el, járnak és meg nem lankadnak (40,31) A Bölcsnek imez mondását is ide szabhatni: Az ő meglátogattatások napján fénylenek és mint a poz-

99

dorjába esett szikra ide s tova futkosnak. (Bölcs 3,7)

Ubi volet Spiritus ibi erit et corpus. Aug. Matth. 24, 28

E négy minéműségre nézve nevezi szent Pál a választottaknak feltámadt testüket lelkieknek, mert minéműségükben mind lelkiek lésznek, állatjukban (*) pedig ugyanazon előbbiek.

Igy immár noha a bűn és a veszettség (*) az embert ez ő halandó állapotjában alábbvalóvá tette az angyaloknál, de bizonyára minekutánna Isten eképen őtet koronázza dicsőséggel (Zsolt 8,6) és tiszteséggel, én nem láthatom mivel lehetne az ember alábbvaló az angyaloknál, mert ők lelkek, az ember is lélek főbbik részére nézve, sőt még ennél is több találtatik az emberben, mert lelki teste is lészen egyszersmind, mely elváltoztatik a Jézus Krisztus dicsőséges testének hasonlatosságára (Fil 3,21), kiben az emberi természet felmagasztaltatott, a személybéli egyesülés által Istennek dicsőségére és az áldott Szentháromságnak oszolhatatlan társaságának közösülésére (*), mely oly becsület, aminőre soha csak egy angyal is nem méltóztatott s erre nézve immár az embernek angyalok felett való méltóságára fog lenni. Sőt az angyalok csak szolgáló lelkek a választottak körül való szolgálatra rendeltettek lévén: (Zsid 1,14) És valamelyeknek (*) e hivatalnak neme közöttük nem tetszik s nem akarnak első helyeket és eredeteket megtartani, felfuvalkodságokért a pokolra hajigáltatnak le. (Jud 6; 2 Pét 2,4)

Ez mindazáltal az angyaloknak méltóságokat nem kisebbíti, hanem Istennek az emberi nemzethez való szeretetének nagyságát commendálja. (*) Ami pedig azokat a választottakat nézi, kik a Krisztusnak má-

100

sodik és hirtelen jövetelkor elevenen találtatnak, azokat a tűz, mely e világnak megrögzött veszettségét s annak munkáit kiégeti egy szempillantás alatt (1 Kor 15,52) nagy hirtelen megelőzi kit-kit közülök, amint talál, vagy a malomban jövendő szükségének okáért őrölni, vagy a mezőben mulatság kedvéért sétálni, avagy pedig nyugvásért ágyban feküdni (Luk 17, 34-36) és eképen (a salakot és veszettséget (*) mintegy kiégetvén) halandóságból halhatatlan testűekké változtatja őket, mely szempillantás alatt való változás halál gyanánt leszen őnekik.

A választott léleknek szava térítése a testre, mikor a feltámadásban ismét egyesülnek. Ének. 2, 14.

Akkor a boldog lélek ily örvendetes köszöntéssel tér meg az ő testébe:

Óh szerelmes társam, mily boldogságos egybejövetelünk ez nékünk! mily gyönyörűséges a te szód és a tekinteted mily ékes, ki régtől fogván a kőszikláknak hasadékiban és a koporsónak rejtekiben elrejtettetve voltál! Te bizonyára igen illendő szállás vagy nemcsak az én bennlakásomra, hanem ki még a Szentlélektől is arra méltóztattál, hogy mint lakó templomában benned örökké megnyugodjék. Nyomoruságinknak sanyarú tele immár teljességgel elmúlt, elébb-állott nyavalyáinknak minden szélvésze. Idvezült atyámfiainak testök akármely földi ékes liliumos kertnél dicsőségesebb formában jelengetik magukat minékünk, a Halleluja-éneklésnek ideje eljött és a trombitaszó meghallatott a mi földeinkben. Te énvelem egy igavonó társ voltál az Úrnak munkájában és a Krisztus s az Ő evangéliuma mellett rajtunk esett üldözéseknek és bosszúság-szenvedéseknek velem együtt részese, mostan azért együtt is me-

101

gyünk bé Urunknak örömébe. Amint a keresztet velem együtt viselted, együtt vészed el a koronát is, s velem együtt viseled. Amiképen együtt vetettél velem könnyhullatásokat teljes mértékkel, azonképen örömöt is együtt aratunk bőségesen. Óh áldott légyen, légyen áldott az az Isten, ki (midőn a megvetettek (*) minden ő idejeket felfuvalkodottságban, testi kívánságokban, tobzódásban és egyéb hívságos dolgokban töltötték el) kegyelmét adta nékünk, hogy magunkat egybeadnók vigyázásra, böjtölésre, Szentírás-olvasásra, prédikáció hallgatásra, Úrvacsorája vételre, szűkölködők segítésére gyakorolván mimagunkat (minden alázatossággal) és istenes életnek munkáiban Istenünknek és hivatalunknak tisztiben fegyhetetlenül [!] járván felebarátainkhoz. Ezentúl nem fogod bűneidnek semmi emlékezetit hallani, mert meg vannak bocsáttatván s elfedeztettek, hanem amely jót az Úrért cselekedtél, az majd előmondatik és meg is jutalmaztatik (Dán 9,21) Vígadj és örvendj azért, mert aki bírád lészen, te tested, csontod. Emeld fel fejedet s nézeld [!] meg e dicsőült szent angyalokat, mint meg még ennyi Gábrieleket, miképen repülnek hozzánk, hogy hírré tegyék váltságuknak ideje eljövetelit és elragadjanak minket a ködökbe, (*) Megváltónk eleibe az éltető égbe! (Luk 21,27) Ímé már jelen is vannak. Kelj fel azért én galambom, én szerelmesem és szépem, s jöjj ki! (Ének 2,13-14) És így mint az őzek, vagy a szarvasoknak fiai, a szent angyalokkal Krisztus Urunkhoz mennek.

6. Eképen mind élők-holtak megelevedtek és dicsőíttettek lévén azontúl (a szent angyaloknak szolgálatjuk által) összegyüjtettetnek e földnek minden szegeletiről és részeiről s egyszersmind a ködökbe (*)

102

felragadtatnak, hogy Krisztus Urunk eleibe vitettessenek az aérbe (*) és így jönek elő ővéle (1 Thess 4,17), mint Ő dicsőségének társai a megvetetteknek s a gonosz angyaloknak megítélésére. (2 Kor 6,2- 3) A tizenkét apostolok tizenkét székekben ülnek (a Krisztus mellett), hogy Izraelnek tizenkét nemzetségét ítéljék. (Mt 10,28) A több szentek (kiki az ő becsületi s rendi szerint) őmellettek állanak, ezek is mint bírák a gonosz angyaloknak s e világi gonosz embereknek ítélésére. (1 Kor 6,2-3) És kiki őközülök, amint a kegyelmet vette ez életben buzgóbb lévén egyebeknél az Isten dicsősége mellett s az Ő szolgálatjában hívebb (Jel 22,12), azonképen azoknak dicsőségök és jutalmok (Róm 6,22) nagyobb is lészen a másokénál azon a napon. A hely, ahová a Krisztushoz gyüjtettetnek (Ján 14,2) és aholott törvényszéket ülnek, lészen fenn az éltető égben a Josafát völgye felett (1 Thess 4,17) az Olajfáknak hegyénél, Jeruzsálem mellett a templomhoz napkelet felől, mint ez igen hihető dolog e négy okokért.

1. Mert a Szentírás ezt nyilván láttatik állatni: (*) Egybe gyüjtök minden pogányokat és szólitok Josafát völgyéhez és ott pörlök velök. Serkenjenek fel és jöjjenek a népek Josafátnak völgyébe, mert ott ülök, hogy megítéljek és büntessek minden népeket! Joél 3,2.12. – Josafát annyit teszen, mint "az Úr megítéli". E pedig a völgy [!] Josafát völgyének ama nagy diadalomért neveztetik, melyet az Úr ada Josafátnak s az ő népének az ammonitákon, moabitákon és a Seir hegyének lakosin (2 Krón 20), mely diadalom ábrázolója volt ama végső nagy diadalomnak, melyet

103

a nagy Bíró Krisztus adni fog az ő választottinak minden ellenségeken abban a helyben az utolsó napon, amint ezt a zsidók magyarázzák. (Olvasd ide Zak 14,4-5 stb.!) Mind egyeznek ebben, hogy az ítéletnek helye itt e tájon lészen.

Joél 3,2.12. E völgyhöz közel volt a Mórija hegye, holott (*) Ábrahám Izsákot meg akará áldozni. 1 Móz 22. Itt látta Jákób az angyalokat lajtorján alá s fel járni 1 Móz 28. Az öldöklő angyal is itt a tájon nyujtá ki fegyverét Jeruzsálemre az Arauna szérűjén a tűz az égből az áldozatot megégeté 2 Sám 24. A Salamon temploma építteték 2 Krón 31. Krisztus Urunk prédikálá az evangéliumot, szenvede és dicsőségbe béméne. Carth. in Gen. 28.

2. Mert miképen, hogy a Krisztus ott a tájon feszíttetett és szégyeníttetett meg, úgy a felett emeltetik fel dicsőséges királyi széke is az éltető égbe, mikor az ítéletben megjelenik dicsőséges felségének kinyilatkoztatására. Igen illendő is, hogy a Krisztus azon helyen ítélje meg e világot igaz ítélettel, aholott őtet e világ hamis ítélettel megítélte és sententiálta.

3. Mert mivel az angyalok elküldetnek, hogy összegyüjtögessék a választottakat a négy szelekről az égnek egyik végétől fogva a másikig, igen hihető dolog, hogy a hely, ahová gyüjtetnek, Jeruzsálem és a Josafát völgye mellett lészen, mely helyet a cosmographusok az egész föld színének közepének írnak lenni. Ha azért termini a quibus, a Honnan e világ négy részei, tehát terminus ad quem a Hovának a Centrum a föld kellő közepe tájon kell lenni.

A Tyrus felé lévő Jordán vizén-túl, amely Tenger vagyon, az hasítja kétfelé e világot. Ezékiel is azt mondja Jeruzsálem felől: In medio Gentium posui eam. Hogy Sionból, mint középhelyből hirhetnék (*) ki a Törvény minden nemzetségeknek és ott is ítéltessenek meg minden népek a Törvény szerint Róm 2,12 Csel 1,11. Richard: De Vita

104

Nova, Aquin. in 1 Sent. Dist. 47,48. Mt 25,31; Jud 24; Jel 20,11-12.

4: Mert az angyalok azt mondák a tanítványoknak, hogy amiképen látták a Krisztust felmenni az Olajfák hegyéről, mely a Josafát völgye felett vagyon, aképen s azon mód szerint jő le az égből. Ez Aquinasnak értelme, (*) a több scholasticusoknak is Lombardus és Alexander Halon (*) kívül.

5. Utolszor, midőn Krisztus Urunk az ő dicsőséges székébe leül és az Ő szentinek s szent angyalinak minden sok ezen őkörülötte ülnek még megannyi fényes napoknál inkább tündökölvén a dicsőségben, a Krisztus teste pedig mindazokat is dicsőséggel és tisztességgel felülhaladván (a megvetettek immár ekkor kiválasztattak lévén és oda alá a földön maradván, mert a jobb kézen a boldog állapot a balon pedig az átkozott értetik) Krisztus Urunk elsőben is a választottaknak mond menedéksententiát (*) és áldást. (Mt 25,33) Először ezért, mert ezzel a megvetetteknek keserűségöket akarja öregbíteni, (*) amennyiben ők is hallják azt. Másodszor, hogy ezzel jelenthesse magát hajlandóbbnak lenni az irgalmasságra, hogynem a büntetésre. És így az Ő felségességének királyi székéből fenn az éltető égben az egész világnak láttára és hallatára sententiát mond az ő választottinak: Jertek én Atyámnak áldottai, bírjátok örökül az országot, amely néktek készíttetett világ fundamentuminak felvettetésinek előtte, mert etc. etc. etc. etc. (Mt 25,34.)

Hilar. in Cant. Ans. in Matth. 25. Psal. 145,9. Isa. 8,22. Ad poenas tardus Deus est ad praemia velox.

Jertek el: Itt vagyon a Krisztussal és Őáltala

105

teljes Szentháromsággal való boldogságos közösülésünk. (*)

Atyámnak: itt vagyon a szerzőok, kitől Krisztus által minden boldogságunk származik.

Áldottai: itt vagyon a menedék, mely által minden bűneinkből megáldoztatunk [!] (*) és minden kegyelemmel s örök boldogsággal való teljes felruháztatásunk,

Bírjátok örökül: Itt vagyon a Fiúságban való derekas (*) bészállásunk.

Az országot: Imhol vagyon első szülöttségünk és örökségünk.

Mely néktek készíttetett: Nézzed ISTENnek választottára való gondjaviselését!

Világ fundamentuminak felvettetésének előtte: Óh szabados (*), örök, változhatatlan választása Istennek! Mily nagy szeretettel tartoznak azok Istennek, kiket ingyen és szabad jótetszéséből elválasztott és szeretett minekelőtte még sem jót, sem gonoszt nem cselekedtenek volna! (Róm 9,11)

Mert éheztem s ennem adtatok: Óh kimondhatatlan jóvolta a Krisztusnak, ki eképen emlékezetre hozza az ő fiainak minden jócselekedetöket, hogy azokat megjutalmaztassa. Mily nagy az ő szeretete a szegény keresztyénekhez, hogy eképen minden ővélük tett jótéteményit, mely az Ő nevében esik, úgy tart, mintha tulajdon önönmagával cselekedték volna azt a hívek! Jertek énhozzám, kik énbennem bíztatok, minekelőtte engemet látnátok (Ján 20,29. 1 Pét 1,8) és akit szerettetek és kerestetek oly áhítatosan és annyi sok háborúságok által. Jertek el immár, a munka után a nyugodalomra, a kedvetlenségből a dicsőségbe, a halál torkából az örökéletnek örömébe. Én miattam sok szidalom, becstelenség és átok esett

106

rajtatok, de most már eszökbe vehetik azok az átkozott Ézsauk, hogy ti vagytok az igaz Jákóbok, kik a ti mennyei Atyátoknak áldását elfogjátok s áldottak lésztek. Atyátok, anyátok és vérszerint való rokonságitok megtagadtak volt titeket az én igazságomért, mely mellett vitézkedtetek, de immár atyátok az én mennyei Atyám lészen s ti is Ő fiai leányi örökkön örökké. Édes lakóföldötökből kiűzettettetek és elhagytatok mindeneket énérettem és az evangeliumért (Márk 8,35; 2 Kor 6,10), de hogy megtessék, (*) hogy nyereségteket nem vesztettétek el, hanem veszteségtek által nyertétek azt meg, a földi örökség és jószág helyébe az én mennyei országomat bírjátok énvelem örökül, holott (*) a szeretet után fiak lésztek, az elsőszülöttség után örökösök, méltóságban királyok, a szentségben papok és immár szabadosan és bátran be is mehettek annak bírására, mert az én Atyám készítette és tartotta azt néktek világ fundamentuminak felvetése előttől fogva.

Valamely hamar e menedék (*) és áldó sententia kimondatik, oly hamar elvészi kiki a koronát (2 Tim 4,8; 1 Pét 5,4; Jel 4,4), melyet az igaz Bíró JÉZUS KRISZTUS tészen az Ő fejökbe, mint kegyelemből és irgalmasságból ígért jutalmat mindazoknak hitöknek és jócselekedetöknek, valakik szerették őtet az Ő eljöveteléig. Akkoron minden idvezült szent ember koronáját maga fejéből levévén, letészi azt, mint ugyan a Krisztus lábaihoz és leborulván egy szívvel-szájjal mennyei zengedezéssel ez éneket kezdik énekleni: Dicséret, dicsőség, tiszteség, hatalom és hálaadás légyen Tenéked óh áldott Bárány, ÚR JÉZUS KRISZTUS! (Jel 5,8-9.13) ki a királyi székben ülsz, mert megölettettél és megvál-

107

tottál minket Istennek a Te véred által minden ágazatból valókat, minden nyelven szólókat, minden népek s nemzetségek közül valókat. És tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká, hogy uralkodjunk Tevéled a te országodban. ÁMEN.

Ez meglévén leülnek székökbe, kiki az ő rende szerint, mind meg annyi bírájuk a megvetetteknek (*) és gonosz angyaloknak (1 Kor 6,1-3) javallván (*) és bizonyítván a felső bíró Úr Jézus Krisztusnak igaz sententiát és ítéletet.

A megvetettek sententiájoknak és kárhozatjoknak kimondása után a Krisztus két nevezetes cselekedeteket viszen véghez.

1. A választottakat az ő Atyjuknak bemutatja, ezt mondván: Imé, óh igazságos Atyám, ezek azok, kiket énnekem adtál volt, megőriztem őket, egy is el nem veszett közülök. Én a te beszédedet nékik adtam s hittenek annak és a világ gyűlölte őket, mert nem e világból valók voltak, miként, hogy én sem voltam. Mostan azért Atyám, akarom, hogy ezek, kiket énnékem adtál, ott legyenek énvelem, ahol én magam vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, melyet nékem adtál és hogy én őbennök légyek, Te pedig énbennem, hogy ők is mindnyájan egyek legyenek mibennünk és elhigyje e világ, hogy én Tetőled bocsáttattam és szerettél engem s szereted ezeket is. (Ján 17,12-14. 21-24)

2. Kézhez adja az országot az Istennek és az Atyának (1 Kor 15,24), azaz: megszűnik a közbenjárás tisztének munkájától, mely által Királya, Papja, Prófétája és Feje lévén az Anyaszentegyháznak, minden ellenségét lába alá vetette és a maga hű népét Szentlelkével, Igéjével és Sacramentumával

108

igazgatta. Eképen kegyelmének országa az Anyaszentegyházon megszünvén, egyáltalában az Atyával és Szentlélekkel egyenlő Isten, úgy regnál (*) az ő országában örökkön örökké. Mellyel emberi természetének méltósága semmiben meg nem kisebbedik, hanem istenségének dicsősége nyilatkozik inkább ki, úgy hogy mennyiben Isten, annakutánna mindén teljesség szerint, akármi külső eszközök nélkül, uralkodik és lészen minden mindenekben. (1 Kor 15,28)

Az ítélő székből a KRISZTUS mindezek után felkél és a választottaknak s a szent angyaloknak minden seregével szép renddel és készülettel nagy győzedelemben felmégyen az egeknek egébe mennyei muzsika szerszámokkal, ilyetén éneket énekelvén a XLVII. zsoltárból, mely ekkor teljesedik tökéletesen bé:

És szent Jánosnak ama mennyegzői énekét: Örüljünk és örvendezzünk, tulajdonítsunk tiszteletet Őneki, mert a Báránynak lakodalma elérkezett és az ő jegyese is készen vagyon. Alleluja! etc. mert a mindenható Isten uralkodik!

Harmadik és utolsó grádicsa az újonnan születtetett ember halála után való boldogságos állapotjának kezdetik el a végsententiának kimondása után és tart mindörökké minden vég nélkül.

109

Az újjászületett embernek boldog állapotjáról, minekutánna az utolsó ítéletkor az Úr Jézus Krisztus ítélőszéke előtt a menedék sententiát (*) meghallja.

Itt immár elmélkedésem megcsökkönik és pennám kezemből kiesik, nincs senki, aki csak eszébe vehetné is, annál inkább, aki leírhatná azt a felséges boldogságot (2 Kor 4,14; Róm 8,18) és azt a terhes dicsőséget (melyhez ez életnek minden nyavalyássági is nem hasonlítandók), melyben minden választottak részesülnek az időtől fogva, amikor a Krisztustól, mint örököstársak (Róm 8,17) a boldogságnak örömébe bevittetnek, mindazáltal valami kis szikrácskáról lehet elmélkednünk ilyenképen:

A Szentírás gyenge értelmünk szerint négy cikkelyéről írja előnkbe holtunk után való örökéletünknek dicsőségét:

1. Helyéről. 2. Arról a céljáról, melyben kiváltképen az örökélet áll. 3. A választottaknak ottvaló felséges voltokról. 4. Ezen felségességnek gyümölcsiről.

I. Az örökéletnek helyéről. – Helye az örökéletnek semmi nem egyéb, hanem az egeknek ege, avagy a harmadik ég (1 Kir 8,27), a mennyei paradicsom (2 Kor 12,2-4), ahová a Krisztus (emberi természete szerint) felment minden látható egeknek felette. Neveztetik vőlegény ágyasházának is (Zsolt 19,6), mely a fényes csillagokkal és a dicsőséges planétákkal ékesíttetett széles éggel, mint valami ékes kárpittal mindenfelől bevonattatott, hogy e romlandó testnek szemeivel senki oda ne láthasson. A Szentlélek (erőtelen, gyenge elménkhez szabván ön-

110

önmagát) annak a megbecsülhetetlen dicsőségnek helyét oly dolgok által jelenti ki, amelyek legdrágalátosbak az embereknek szemek előtt. Annakokáért igen nagy szent városhoz hasonlítja, mely mennyei Jeruzsálemnek neveztetik, holott (*) csak az Isten és az Ő (idvezült s a Bárány könyvébe beirattatott) népe lakoznak, egészen az tiszta aranyból való és hasonlatos a világos kristályhoz, kerítése jáspiskő és a kerítésnek minden fundamentumi megékesíttettek mindenféle drágalátos kövekkel; tizenkét kapúi vannak, s egyenkint egy-egy drágakőből metszettettek ki, ezeknek hárma napkelet felől, hárma napnyugat felől, hárma dél felől, hárma viszontag észak felől vannak, mindenik kapúban egy-egy angyal (mint meg még annyi kapunállók), hogy semminémű tisztátalan állat (*) oda ne mehessen. Négyszegeletű város az, annakokáért minden hiba nélkül való, melynek hosszúsága, szélessége és magassága egyarányú, tizenkétezer futamnyi mindenfelől, annakokáért igen tágas. (Jel 21) Az utca között foly mindenkor az élet vizének tiszta folyamatja, mely mint a kristály oly tiszta, annakokáért igen egészséges. A folyamatnak két felén vagyon az életnek fája, mely tizenkétféle gyümölcsöt terem, minden hónapban pedig meggyümölcsözik, annakokáért igen termékeny. (Jel 22,1-2) És a fának levelei a pogánynépeknek egészségökre valók, annakokáért igen kellemetes. Nincs tehát hely teremtéssel ily dicsőséges, szépséggel ily gyönyörűséges, ily bőséges bírásra, lakásra ily vigasságos. Mert ebben a KRISZTUS a király, a törvény a szeretet, a becsület a tökéletesség, a békeség a boldogság, az élet az örökkévalóság. Itt a világosság sötétség nélkül vagyon, szomorúság nélkül az

111

öröm, az egészség betegség nélkül, a bőség szükség nélkül, a kölcsön kedvetlenség nélkül, a szépség mocsok nélkül, a pihenés munka nélkül, rozsda nélkül a kincs, az áldás nyavalya nélkül és a vigasztalás soha véget nem ismer. Mily igazán kiálthatunk fel azért Dáviddal e város felől: Felette Igen dicsőségesek azok, amelyek tefelőled hirdettetnek, óh te Istennek városa! (Zsolt 87,3)

De mindezek is csak a mi vékony értelmünkhöz képest mondattatnak, mert mindezeket a mennyei boldogság annyira felülmúlja, hogy semmi nyelv ki nem jelentheti, sőt senki csak meg sem gondolhatja annak nagy dicsőségét, amint szent Pál, ki ott volt (2 Kor 12,4) erről bizonyságot tészen. Óh ne kapjunk (*) tehát e rothadandó fából és veszendő sárból csinált kunyhóinkon, melyek csak istentelenségnek sátori és szállások a bűnösöknek, hanem inkább óhajtozzunk e mennyei hazánkba, városunkba, melynek építője és alkotója az Isten és amelyet (nem szégyenelvén mi Istenünknek neveztetni) miérettünk készített. (Zsid 11,10 és 6)

2. Az örökéletnek céljáról. Minden értelmes, s okos lélekkel felruháztatott teremtett állatnak (*) megboldogító dicsőséges célja mennyországban lészen az Istenség a három Személyekben, ki nélkül nincsen sem öröm, sem boldogság, mert minden teljessége az örömnek áll az ővéle való közösülésben. (*)

E céllal való közösülés (*) kétképen lészen: 1. Az Istennek megboldogító látása által. 2. Ez isteni természettel közbevetetlen közösülésnek (*) bírása által.

Az Istennek megboldogító látása egyedül az, ami az emberi elmének véghetetlen kívánságit betöltheti. Mert minden dolog a maga kellő közepire siet (*), az

112

ISTEN pedig centruma, mintegy kellő közepe a léleknek. Ennekokáért, mint a Nóé galambja, mindaddig is meg nem nyughatik, sem nem örvendezhet, valamíg (*) az Istenhez vissza nem tér és ővéle nem közösül. (*)

Visio Dei beatifica sola est summum bonum. Augustin. l. de Trinit.
Fecisti nos Domine ad te: Inquietum igitur est cor nostrum, donec requiescat in te. Aug. Confess. l. 1. c. 3.

Valamennyi jót Isten Mózessel cselekedék, meg nem elégedheték az ő elméje valamíg az Isten színét nem láthatá. Ennekokáért könyörög az Anyaszentegyház ily áhítatosan: Az Isten könyörüljön rajtunk és áldjon meg minket, világosítsa meg mihozzánk az ő orcáját! (Zsolt 67,1. és 80,1) Hogy szent Pál egyszer e boldog színt meglátá, mindenkoron aztán e világnak minden gazdagságát és dicsőségét (ehhez képest) csak ganénak állítá. (Fil 3,8.11) És azután minden ő élete merő sóhajtás lőn: Kívánok (úgymond) eloszolni, megáldoztatni és a Krisztussal lenni. (Fil 1,23) Krisztus Urunk pedig ugyan könyörgött is, hogy ez ilyetének megnyerhessék e boldog látást: Atyám, akarom, hogy akiket nékem adtál, ott legyenek (hol?) ahol én vagyok (mi végre), hogy lássák az én dicsőségemet etc. (Ján 17,24) Hogyha a Mózes orcája annyira tündöklött, midőn csak negyven napig volt volna is az Istennel (2 Móz 34,29 és 33,13) és csak hátulsó részeit (*) láthatván meg Őfelségének, miképen fogunk mi tündökleni, mikor szemtől-szembe láthatjuk Őtet s még pedig örökkön-örökké. (1 Kor 13,12; 1 Ján 3,2) Akkor aztán a lélek többé nem neveztethetik Márának, azaz keserűségnek, hanem Naominak, szépségnek (Ruth 1,20), mert az Úr kevésideig tartó

113

keserűségét örökkévaló szépségre és boldogságra fordítja.

Másodszor e boldogságos céllal való közösülésünk (*) lészen a tökéletes szabadságnak és az Istennel az egekben örök egyesülésünknek bírása által. Ezt mi bírni fogjuk először a Krisztus emberi természetével való egyesülésünk után (mindnyájan ő tagjai lévén) és az ő emberi természete által, mely azonegy személyben egyesült az Igével. Ővéle, amennyiben Isten is, egyesülünk. És így az ő istensége által egyesülünk a teljes Szentháromsággal is.

A megvettettek is az utolsó napon meglátják az Istent (mint igaz Bírót) a maguk büntetésére, de mivel e boldog közösülésben (*) nem lésznek részesek, sem kedvességek (*) nem lészen Őelőtte, sem dicsőségek (*) Őtőle. Ezen boldog közösüléssel (*) való részetlenségek (*) miatt kiáltoznak az ördögök, midőn látnák a Krisztust: Quid nobis tecum? Mi közünk vagyon nékünk tevéled, óh felséges Istennek Fia! (Márk 5,7) De a megtért lélek e boldog közösülésnek (*) ereje által elő-járul bizodalmasan s ezt kiáltja a Krisztusnak (miként Ruth Boáznak): Terjeszd ki édes Jézusom irgalmasságod köntösinek szélit a te szolgálóleányodra, mert közelről való atyafi vagy! (Ruth 3,9) E boldog közösülést (*) ígéré Isten Ábrahámnak, mikor önönmagát néki ama jutalmul ajánlá. (1 Móz 15,4) Az Úr Jézus Krisztus is ezt kéri az ő Atyjától az Anyaszentegyháznak (Ján 17,26) Ezt akarja szent Pál is amaz ő egy szavában jelenteni: Az Isten lészen, úgy mond minden mindenekben (1 Kor 15,28) Úgy vagyon, hogy ma is az Isten minden mindenekben, de eszközök által és csak kicsiny mérték szerint, az egekben pedig az Isten önönmaga közbevetetlen

114

(teljes mérték szerint minden eszköz nélkül) lészen nékünk minden jónk, valamelyeket testünk és lelkünk kívánhat. Maga lészen megtartás és öröm lelkünknek, élet és jóegészség testünknek, szépség szemeinknek, édességes zengedezés füleinknek, jóillat orrainknak, jó íz szájunknak, eledel gyomrainknak, világosság elméinknek, elégség akaratunknak és szíveinknek gyönyörűség, s ugyanis minek lehetne ott szüksége, aholott maga az Isten lesz lelke lelkeinknek. Sőt minden erő, elme, gyönyörűség, jószág (*), szín, szépség, egyező zengés, jószág [!], melyek az emberekben, vadakban, halakban, madarakban, fákban, füvekben és egyéb akármi teremtett állatban (*) találtatnak, semmi nem egyéb, hanem csak szikrái azoknak, melyek véghetetlen teljességgel vannak az Istenben, kiben mi mindazokban részesülünk, sokkal tökéletesb s boldogságosb képen, hogynem mint itt, mert az ISTEN maga lesz mindazok helyett, sőt még a legnemesbik teremtésinek szolgálatjokat sem méltóztatja ott a mi szolgálatunkra. Nem lesz ott szükségünk a napra, sem a holdra, hogy abban a városban fényljenek, mert az Istennek dicsősége megfényesítette azt és annak szövétneke a Bárány (Jel 21,23), s ugyanis hogy szűkölködhetnék ott valamely teremtett állat (*) nélkül, aholott a Teremtő maga lészen minden gyanánt s Ővéle fogunk közösülni (*). Midőn azért valamely teremtett állatban (*) valami nagyságos dolgot látunk, ezt mondjuk magunkban: Mennyivel nagyságosb az, aki e nagyságos dolgot adta! Midőn az emberi bölcseséget szemléljük, mely által az ember a magánál erősebb állatokon is uralkodik, a napot és a holdat folyásokban (*) mintegy megelőzi, sok esztendőkkel azelőtt megismervén minémű állapotjok-

115

ban lészen ecclypsis, fogyatkozás bennek, így szólunk szívünkben: Mily csudálatos az Istennek bölcsesége, ki az embert ily bölccsé tette! (Seneca de benef. l. 2. c. 19.) Mikor a cethalaknak és elefántoknak nagy erejöket, a szélvészeket, a mennyei rettenetes csattanásokat meggondoljuk, ezt mondjuk: Mily erős, mily hatalmas és mily rettenetes az Isten, ki az erős, hatalmas és rettenetes állatokat teremtette! Ha, mikor valami kívánatos édességet kóstolunk, ezt mondjuk: Óh, mily édességes az Isten, kitől e kívánatos édesség származott! Midőn nézzük a virágoknak, madaraknak és egyéb szép teremtett állatoknak csudálatos ékességeket, így szóljunk: Óh, mily szép és ékes az ISTEN, ki ezeket ily szépen és ékesen teremtette! És hogyha a mi édes Istenünk ily sok ékes dolgokat szerzett minékünk, még míg csak e Bókimban, e siralomnak völgyén bújdosunk is (Bir 2,5), hol vannak hát és minéműek azok a gyönyörűségek, melyeket akkorra készített nékünk, amikor Urunknak örömébe bémegyünk! Mint fog akkor lelkünk mintegy elámulni e minket ily igen szerető Istenünk szeretetén! Ilyen dicsőséges a mennyei szenteknek céljok. Ily boldogságos a mi kegyelmes Megtartónknak tekintete.

Anima animae erit Deus. Bern. Non potest summus rerum conditor in se non habere, quae rebus a se conditis dedit, quam admodum Sol astris. Hug. l. 4. de anim. c. 15.

3. Az örökéletbeli felségességről, melyben a választottak fognak részesülni – Az Istennel való közösülés (*) után a választottak négy igen felséges méltóságokat fognak bírni az égben:

1.) Mennyország lészen az ő örökségek és ők szabados (*) polgári lésznek a mennyei Jeruzsálemnek.

116

(1 Pét 1,4; Ef 2,6; Zsid. 12,12) Szent Pál (római szabadságban született polgár lévén) elkerülte az ostort (Csel 22), de azok, akik egyszer a mennyei Jeruzsálemnek polgáraivá lehetnek, az örök gyötrelemnek csapásától menekednek meg örökké. Mert ez a szabadság vétettetett nékünk nem nagy summa pénzen, hanem az Isten Fiának drágalátos vérén.

2.) Mindnyájan királyokká és papokká lésznek (1 Pét 2,5), hogy a Krisztussal uralkodjanak és diadalmaskodjanak a Sátánon, e világon és a megvetetteken (*) és hogy áldozzanak Istennek dicséretnek és háladatosságnak lelkiáldozatjával örökkön örökké. Ennekokáért mondatnak ők egyszersmind koronát és fehér öltözetet viselni. Óh, mily nagy öröm és vigasztalás lesz ez a szegény szülőknek, kiknek sok magzatjuk vannak, ha isteni félelemben és igaz keresztyénségben nevelték azokat mint még meg annyi királyoknak és papoknak lésznek ők szülei.

3.) Az ő testek fénylenek, mint napnak fénye (Mt. 13, 43.) a csillagos égen, sőt mint a Krisztus dicsőséges teste, mely sokkal fényesben tündöklék a délesti (*) világosságnál, midőn szent Pálnak megjelenék (Fil 3,21; Csel 12,7) Ennek a dicsőséges tündöklésnek zsengéje tetszik vala a Mózes és Illyés testeken, mikor Idvezítőnkkel együtt a szent hegyen elváltozának (Luk 9,30; Mk 9,7) Ezért mondja az apostol: feltámad dicsőséges test sőt lelki test (1 Kor 15), nem állatjában (*), avagy valóságában, hanem minéműségében lelkiképen tápláltatván és (mint az angyalok) könnyűk és gyorsak lévén a felmenetelben és lejövetelben. Óh, micsoda nagy becsület a mi testeinknek, hogy noha ily el-

117

vettetett állapotban esnek el, mindazáltal ily nagy dicsőségben kelnek fel, hasonlatosak lévén az Isten Fiának dicsőséges testéhez.

4.) Végezetre a szent angyalokkal minden munka és elvonattatás (*) nélkül örök szombatot ülnek az áldott Szentháromságnak tiszteletére, dicsőségére és dicséretére az Anyaszentegyház teremtésének, megváltásának, ennekfelette a mennynek, földnek igazgatásában mutatott hatalmának, bölcseségének, irgalmasságának és jóvoltának emlékezetéért. Mikoron valamely ékes muzsika szerszámnak szép zengedezésöket hallod, jusson eszedbe, mily boldog leszesz te, midőn minden mennyei angyaloknak és idvezült szenteknek éneklő karokkal együtt énekelni fogod ama lelki halleluját az örökkévaló áldott szombaton, holott (*) ennyi sok különb-különbféle gyönyörűségek és bátorságos örömek lésznek, melyeknek tételek (*) unadalmat, gyönyörködtetések pedig véget soha nem ismernek.

Az előszámlált felségességnek praerogativáinak (*) méltóságinak gyümölcséről.

E felségességből öt nevezetes gyümölcsök követik a választottakat az égben:

1.) Az Istent megismerik tökéletes értelemmel, mennyire a teremtett állat (*) a Teremtőt megfoghatja, mert ott mi meglátjuk a teremtő Igét és az Igében minden teremtett állatokat, (*) melyek az Ige által teremtettek, úgyhogy nem lészen szükség a teremtett állatokból (*) tanulnunk annak igaz ismeretét, aki által teremtettek mindenek.

Aug. Soliloc. Nihil notum in terra, nihil ignotum in coelo.
Res verae sunt in mundo invisibili in mundo visibili umbra rerum. Herm.

118

A legfelségesb teremtett állatok is ez életben csak mintegy homályos közkárpitok (*) (1 Kor 13,12) az Isten és miközöttünk, de mikor aztán e fedél elvonatik, akkoron látjuk meg az Istent szemtől-szembe úgy, amint vagyon. Megismerjük az Atyának hatalmát, a Fiúnak bölcseségét, a Szentléleknek kegyelmét és az áldott Szentháromságnak megoszthatatlan természetét. És Őbenne megismerjük nemcsak ismerősinket, atyánkfiait, atyánkat, anyánkat, feleségünket, gyermekünket etc., hanem minden híveket, valakik valaha voltak és lesznek. Mert

1. Azt mondja idvezítőnk a zsidóknak, hogy meglátják Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot és minden prófétákat az Isten országában (Luk 13,28) Azért megismerjük őket.

2. Ádám az ép állapotban megismeri Évát és ő csontjából és testéből való csontnak és testnek lenni (1 Móz 2,23), mihelyt álmából felserkene, annakokáért sokkal inkább megismerjük a mi rokonságinkat, mihelyt felserkenünk, tökéletesek és megdicsőítettek lévén a feltámadásban.

3. Az apostolok megismérik a Krisztust feltámadásának utánna és azokat a szenteket, kik övéle feltámadának s a szent városban megjelenének. Ergo sokkal inkább stb.

4. Szent Péter, Jakab és János megismerik Mózest és Illyést a Krisztus elváltozásakor (Mt 17,4), mentől inkább megismerjük mi egymást, midőn mindnyájan mi is megdicsőülünk.

5. A gazdag megisméri Lázárt az Ábrahám kebelében (Luk 16,23), azért sokkal inkább megismérik egymást a hívek az égben.

119

6. Azt mondja a Krisztus, hogy a tizenkét apostolok tizenkét székekben ülnek ítélvén Izraelnek tizenkét nemzetségét (Mt 19,28; 1 Kor 6,2-3) Azért megismertetnek azok és következésképen a többi szentek is.

7. Szent Pál mondja, hogy azon a napon ismerni fogunk, amint mi az Istentől ismertetünk (1 Kor 13,12) (azaz tökéletesen), mely bizonyságból Ágoston D. vígasztal (Ad Italicam Viduam Epist. 6.) egy özvegyet, biztatván őtet, hogy miképen az életben látta férjét testi szemeivel, azonképen a következendőben is megismeri az ő szívét, és valamennyi (*) gondolati s elmélkedési voltak. Ennekokáért férjek és feleségek cselekedetetekre és gondolatitokra reá vigyázzatok, mert eljő az Úr, ki a setétségnek titkait világra hozza és a szíveknek tanácsit megjelenti s akkor lészen mindeneknek dicsérete, – azt mondja szent Pál. (1 Kor 4,5)

8. Az ótestamentumbeli hívek Atyjokhoz takaríttattaknak lenni mondatnak (1 Móz 25,8), annakokáért kedvesinknek ismerete megmarad.

9. A szeretet soha el nem fogy (1 Kor 13,8), – ennekokáért az ismeret, mely fundamentuma a szeretetnek, a más életben is megmarad.

10. Mert az utolsó napon lészen az Isten igaz ítéletének kinyilatkoztatása (Róm 2,5-6; Jel 21,1), amikor kinek-kinek cselekedete szerint fizetnek meg, ha azért cselekedete embernek akkor szem eleibe kél, sokkal inkább a cselekedő ember (Róm 1,16) És ha a hitetlenek csak egy hivalkodó beszédről is számot adnak (Mt 12,36), elő kell bizony a hivalkodó beszédűeknek állaniok. Mert ha magok a személyek

120

nem ismertetnének meg, haszontalanul nyilatkoznának cselekedetek is ki. Annakokáért (azt mondja az apostol) meg kell mindnyájunknak jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy minden ember elvegye jutalmát annak, amit a testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt. (2 Kor 5,10) Lásd a Bölcseség Könyvét is. (1,1 stb.) És így lészen, noha a külső méltóságokban és akármi névvel nevezendő felső, alsó hivatalokban, tisztviselésekben való gradusok, elsőség, utolsóság, alsó, felsőség megszünnek, sőt maga a Krisztus is a közbenjárásnak tiszte szerint való uralkodásától és igazgatásától megszünik, hanem uralkodik mindenekben, mennyiben az Atyával és a Szentlélekkel egyenlő Isten (1 Kor 15,24.28)

I. A legnagyobb ismeret is e világon szintén olyan ahhoz képest, melyet az örökéletben feltámadásunk után vészünk, mint szintén (*) a kis gyermeknek ismerete (1 Kor 13,11), ki még magyarán nem szólhat e világi legnagyobb Bölcsnek ismeretéhez és értelméhez képest. Aki azért ismeretet és értelmet szomjúhozik, óhajtsa, hogy e nagy Akadémiának lehessen lakos deákja. Mert egész az a világosság, mely által mi e világon akármit megismérünk, semmi nem egyéb, hanem csak árnyéka az Istennek. De mikor aztán az égben az Istent megismerjük, megismerjük és tudjuk Őbenne a teremtés, megváltás titkos munkáinak módját; ezenkívül is annyi ismeretünk lészen, valamennyit (*) teremtett állat az ő Teremtőjének mind maga s mind pedig munkái felől megfoghat és eszébe vehet. Míg pedig ez életben bujdosunk, mindenkor ezt mondhatjuk szent Jóbbal: Mily kicsiny rész, amit Őfelőle hallunk! (Jób 26,14) és a Syracidesszel bizonyosak lehetünk: Nagy sokak ennél

121

nagyobbak rejtettek el, keveset láttunk az Ő cselekedetiben. (*) (Sirák 43,32)

Lumen est umbra Dei et Deus est lumen luminis.

II. Az Istent tökéletes és teljes szeretettel szeretik, mennyire tudniillik teremtett állattól (*) lehet. Módja pedig e szeretetnek az lészen, hogy őtet magáért szeretik, mértéke, hogy mérték nélkül szeretik. Mivel ez életben, aminthogy csak rész szerint ismérjük az Istent, azonképen csak rész szerint is szeretjük. De minekutána a választottak az égben tökéletesen megismerik őtet, tehát tökéletesen is szeretik. És a szeretetnek véghetetlen okaiért (melyeket akkor Istenben megismernek) az Ő szeretetével véghetetlenképen is ámulnak el.

III. Mindennémű isteni gyönyörűségek vannak, azt mondja Dávid, a te jobbod felől URAM (Zsolt 16,11) mindenkor, sőt a gyönyörűségeknek folyóvizével megitattatnak (Zsolt 36,9) – ugyan (*) szent Dávid állatja (*). Mert mihelyt a lélek az ISTEN megboldogító állatjának (*) valóságos közösülésére (*) beeresztetik, mindjárt egész e világi teremtett állatoknak (*) minden jóságok, ékességek, dicsőségek és tökéletességek egybekötve lésznek néki jelen: és mintegy kiadattatnak egyszersmind az Istennek látásában. Ha valaki szerelemmel gerjedez, ott, ami legszerelmesb, abban részesül, ha ki (*) szépségben gyönyörködik, a legékesb szépség a világon csak földi árnyéka annak, amellyel ott ékesül. Akinek gyönyörűségben telik kedve, ott száma nélkül való sok különb-különbeket, szünetleneket, szomorúság nélkül valókat és csüggedhetetleneket talál. Aki tiszteséget szeret, részeltetik ott kedvetlenség és minden irígység nélkül valóval. Aki kincset kíván, bír ott csalhatatlant és

122

elmulhatatlant. Ott üres (*) lesz a híveknek ismeretek, (*) avagy tudományok minden tudatlanságtól, egészségek betegeskedéstől, életük minden határtól. Egy szóval: nézeld [!] meg, mennyivel haladja felül e világ világoskodásban, gyönyörűségekben és vígasztalásokban azt a setét és szoros anyai méhet, melyben fogantattál volt, annyival, sőt sokkal többel múlja felül a következendő örökélet örömben, vígasságban és vígasztalásban e jelenvaló életet. Mily boldogok leszünk azért mi akkor, mikoron ez élet elváltozik és abba bévitettetünk!

IV. Bételnek kimondhatatlan örömmel is. Elégséges öröm vagyon URAM teelőtted – így szól Dávid (Zsolt 16,11), mely öröm legfőképen származik az Istennek látásából és rész szerint a vélek boldogságban és dicsőségben együtt lévő szent angyaloknak és megboldogult igaz s tökéletes embereknek lelkeknek nézéséből is, de kiváltképen a Jézusnak, az Újtestamentom Közbenjárójának (Zsid 12,24), mi Emmanuelünknek megboldogító szemléléséből árad e nagy öröm, ez lészen főoka boldog vigasságunknak és vígságos boldogságunknak. Ha az izraeliták Salamon királyt koronás állapotjában nézvén annyira tapsolnának Jeruzsálemben és annyira örülnének (*), hogy a föld is megrepedne (*) szavuk miatt (1 Kir 1,40), mint (*) fognak a választottak örömükben tapsolni a mennyégben, mikor a Krisztust, a lelki Salamont nézik az ő dicsőségében? Ha Keresztelő János csak oly gyenge jelenlétén is Idvezítőnknek örömében megrepese még amikor anyja méhében volna (*) (Luk 1,44), mint (*) örvendezünk mi akkor, amikor Ő nemcsak velünk lészen, hanem bennünk is lakozik az egekben! (Ján 17,23) Ha a há-

123

rom bölcsek felette igen örülének, midőn megtalálnák őtet feküvén a jászolban (Mt 2,10), mily nagy lészen akkor a mi örömünk, mikor látjuk őtet, mint (királyt ülni) mennyei királyi székében?! Ha a vén Simeon oly víg vala, látván őtet gyermekkorában, midőn a templomban a pap által bémutattatnék (*) (Luk 2,28), mily nagy lészen a mi örömünk látván őtet királyságában uralkodni mindeneken Atyjának jobbján?! Ha József és Mária annyira megörvendeztettenek vala, mikoron feltalálák őtet a doctorok között a szentegyházban (Luk 2,46), mily igen megörvendeztetnek a mi lelkeink, midőn feltaláljuk őtet a szent angyalok között az egekben?! Ez a mi Urunknak öröme, melyet (amint az apostol szól) szem nem látott, fül nem hallott és emberi szív meg nem foghatott (1 Kor 2,9), mely mivel itt a mi gondolatainkba nem jöhet bé, mi menjünk őbelé.

Facilius dicere possumus quid ibi non sit quam quid ibi sit. Aug. Symb. l. 3. Si in cor non ascendit, cor eo ascendat.

V. Utólszor, e boldog és dicsőséges állapotban örökkön-örökké megmaradnak. Ennekokáért is neveztetik örökéletnek. Krisztus mondja, hogy e mi örömünket senki el nem veheti mitőlünk. Egyéb minden vígasságnak, akármely nagy legyen is, vége vagyon.

Az Ahasvérus nagy lakodalma száznyolcvan napokig tarta (Eszt 1,4), de ugyan mind maga a király, mind a lakodalom és annak minden vígassága csak elmúlának. A halandó ember a mennyei dicsőségben, a szent angyalok társaságában minden mennyei gyönyörűséggel és örömmel való megelégedésre, ha csak ideig vetetnének is fel, nem kevés volna, de hogy eképen örökkön-örökké részesedik

124

azokban, kicsoda hallgathatja ezt álmélkodás nélkül? Kicsoda elmélkedhetik erről, hogy elméjében el ne ámulna, el ne ragadtatnék?

A Krisztus szenti, mihelyt az örökkévaló örömet egyszer valósággal csak megkostólják [!] is, mindjárast ez életnek minden gazdaságit és gyönyörűségit ehhez képest kárnak és ganéjnak állítják (Fil 3,8) Annakokáért szünetlen imádságokkal, böjtöléssel, alamizsnálkodással, könnyhullatással, hittel és jó élettel azon fáradoztanak, hogy ide, ez örökéletben való beiktattatások felől önömagukban bizonyosak és bátrak lehessenek és ehhez való szeretetükből avagy eladják, avagy közönségessé (*) teszik vala minden földi, javukat és örökségüket. (Csel 2,45) Az Úr Jézus Krisztus minden keresztyént kereskedőnek nevez (Luk 19,13; Mt 13,45), az örökéletet pedig drágakőnek, melyre az okos kereskedő ember szert teszen minden jószágának vesztesége alatt is.

A Nagy Sándor meghallván (Plut. Apoph. Regum) a napkeletí tartományoknak nagy gazdagságát, azontúl egész Macedónia országát kapitányi és vitézlő népei között elosztá. Hephaestion megkérdé őtet, mit akarna azzal? Azt felelé a Nagy Sándor, hogy ő Indiának (melynek kezéhez kerítése felől már jó reménységben vala) gazdagságit feljebb becsülné mindazoknál, valamiket (*) Filep, az ő atyja Macedóniában néki hagyott vala. Mit teszünk mi, kik keresztyének vagyunk, nemde nem feljebb kell-é minékünk becsüllenünk az örökéletnek ily dicsőséges bő gazdagságát, melyekkel ott részesülünk? Ábrahám és Sára elhagyák tulajdon földüket és örökségüket, várván a várost, melynek építője az Isten (Zsid 11,10.15.17), ennekokáért nem is akara földet venni

125

az egy temetőhelyen kívül. Dávid jobbnak tartott egy napot az Isten tornáciban, hogynem mint másutt ezeret, sőt csak küszöbén is az Isten házának inkább akart ő ülni, hogynem mint lakna a gonoszoknak hajlékokban. (Zsolt 84,11) Illyés áhítatosan kéré az Urat, hogy az ő lelkét venné (*) magához mennyországba (1 Kir 19,4), örömest is méne oda, noha tüzes szekér lőn az útja. (2 Kir 2,11) Szent Pál egyszer látván e dicsőséget, azután egész életében csak a megoldozást (*) kíváná, hogy a Krisztussal lehetne. (*) (2 Kor 12) Szent Péter is csak valami zsengéjét kóstolván meg az örökéletnek a hegyen (Mt 17.), teljes életében ott lakni kívána, mondván: URAM, jó nékünk itt laknunk! – mennyivel jobbnak tartja már most azt szent Péter, tulajdon az egekben lévén? Bizony, ha az ember csak egyszer láthatta volna is e nagy örömet, százszor való halált is (ha lehetséges volna) inkább elszenvedne, csak bár egy nap részesülhetne is ebben. Azt mondja szent Ágoston Doctor, hogy örömesben elszenvedné ő a pokolnak gyötrelmeit és úgy is megnyerné e nagy örömet, hogynem mint elszenvedvén azt elvesztené. (Serm. 31. de Sanct.) Ignatius (szent Pál tanítványa) ijesztetvén a kínoknak szörnyűségével nagy hitbeli bizodalommal ezt felelé: "Tűz, víz, láng, akasztófa, vadak, kerékbetörés, testemnek felnégyelése, csigázás, sőt az ördögnek minden gyötrési egyszersmind rohanjanak tagjaimra bár, így részesülök én az én édes Jézusomban és az ő országában." (Hier. in Cant. Iren. l. 6. Cont. Val. ) Hasonló állhatatosságot mutata Polycarpus, kivel a Krisztust semminémű rettenetes halálnak rettentésivel meg nem tagadtathatták (Eus. 4. c. 16.) Ezen válasszal ereszté

126

Balás (*) doctor is az ő üldözöit, midőn a halállal szörnyítenék őtet: "Soha", – úgymond – "soha nem félek én a haláltól, mely semmit egyebet rajtam el nem tehet, hanem csak ahhoz juttat által, akitől teremtettem." (Nan. 2. de Vit. Basil.) – Ha Ruth asszony elhagyá saját édes földjét és Naomit az ő napát (*), anyját követé, hogy elmenne és együtt laknék (*) ővéle Kanaán földében (mely jóllehet mennyországnak csak ábrázatja vala), noha az Izrael Istenét csak hírrel hallotta vala, s abban a földben is semmi része őnéki nem volt, hogyne kellene néked a te szent anyádat, az ecclesiát követned, hogy a mennyei Kanaánba juthass a Krisztushoz, aholott az Isten vég nélkül való örökséget adott néked, mely az Ő Igéjében tett frigykötés által meg is bizonyíttatott, Fiának vérével eljegyeztetett és bépecsételtetett az Ő Lelkével s a szent sacramentumokkal?! Ez lészen a te örök boldogságod mennyországban, holott (*) életed lenni fog a Szentháromsággal való közösülés (*); örömöd a Bárány jelenléte; az éneklés magadgyakorlása; éneked az Alleluja; felekezeted a szent angyalok; aholott ifjúság virágzik, mely soha meg nem agg; szépség ékeskedik, mely soha meg nem hervad; szeretet bővölködik, mely soha meg nem hidegedik: egészség áll fenn, mely soha meg nem változik és élet marad meg, mely soha el nem végződik.

Mint szabja a kegyes ember magára az ekéddig hallott és olvasott Istene és maga ismeretét haladék nélkül.

Im látod azért, óh ember, mily nyavalyás és mily átkozott a te állapotod, míg természeted szeri romlottságodban lévén a Krisztus kívül vagy, elannyira,

127

hogy noha a Szentírás a hitetlen embert oroszlánhoz, medvéhez, bikához, lóhoz, ehhez és eféle idegen állatokhoz hasonlítja az ő életében, de bizonyos az, hogy az újjá nem született ember sokkal hitványb állapotban vagyon halálában az ebnél, avagy akármely undok állatnál. Mert az oktalan állatok (csak az ember kedvéért teremtettek lévén), midőn elhalnak, minden nyavalyásságuktól megmenekednek haláluk által, de az ember (ISTEN képére, szolgálatjára teremtetett és okos halhatatlan lélekkel felruháztatott lévén) minekutánna e világi nyavalyásságokon általhatol, számadással tartozik minden gonosz cselekedetiről s akkor kezdi a nyavalyákat, melyeknek vége nem leszen, elszenvedni. Az oktalan állatoktól, melyeknek okosságok nincsen, nem kívántatik cselekedetökről való számadás. A jó angyalok is, ámbár okos lelkek legyenek, nem tartoznak számadással, mert semmi bűnt nem tettenek. A gonosz angyalok pedig, mivel minden reménység nélkül vannak és immár el is kárhoztak, nem szükség, hogy többé számot adjanak. Egyedül csak az ember számadója Istenének a halálkor az ő életéért.

Más felől is látod, óh ember, mily boldog és áldott a te állapotod, ha valóban. megbékéltél Isteneddel a Krisztusban, úgyannyira, hogy minekutánna az Isten képe benned megint helyére állott és a te fejedben a teremtett állatokon ismét úrrá lettél, ez életben egy kevéssé vagy alábbvaló az angyaloknál, a következedőben pedig ugyan egyenlő leszesz ővélek, sőt arra a természetedre nézve (mely felmagasztaltatott az Isten Fiával és Őáltala a Szentháromságnak dicsőségével való egyesülés által) feljebbvalóvá is leszesz önáluknál, részestárs tudniillik az

128

angyalokkal a lelki kegyelemben és az örök dicsőségben.

Meglátád mily dicsőséges és tökéletes az ISTEN és miképen álljon minden te főboldogságod és örökéleted az Őfelségével való közösülésedben. (*)

Immár azért, óh megtérhetetlen bűnös ember, az Úr Jézus Krisztusnak könyörületességére kérlek és ugyan lelked idvességére kényszerítlek, hogy valóban és derekasan vizsgáld meg velem együtt mily csalárd, mily haszontalan és mily hívságos dolgok legyenek (*) azok, melyek tégedet veszett (*) állapotodban tartoztatnak, láncon tartanak s megakadályoztatnak, vagy eltiltanak az ISTEN kegyelmétől és az örök-életnek boldogságának reménységétől.

Efféle akadályok nevezet szerint hetek:

I. A Szentírásnak néminemű bizonyságinak és a keresztyéni vallásnak némely fundamentuminak nem jó és helytelen értése.

A nem-jól, avagy helytelen értett írások ezek:

1. Ezek. 33, 14-16. Valamely órában a hitetlen elhagyja vétkét és ítéletet s igazságot cselekeszik, semmi bűne, melyet ő cselekedett, emlékezetben nem lészen. – Innen a testi keresztyén azt hozza ki, hogy ő valamikor (*) akar, megtérhet. Igaz az, hogy valamikor (*) az ember megtér, az ISTEN megbocsát néki, de az Írás nem azt mondja, hogy megtérhet, amikor akar, hanem amikor ISTEN kegyelmét adja néki. Sokan (azt mondja az Írás) midőn meg akartanak volna térni, megvettettenek, nem találtanak poeniten-

129

tiára (*) való helyet, jóllehet keserű könnyhullatásokkal keresték azt. (Zsid 12,17; Luk 13,24-27) Mit bizakodol tehát az Irásban, holott még mindez ideig is a megtérést halogatod s nem is tudod, ha (*) adatik-é néked kegyelem a megtérésre.

2. Mt 11,28: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik megfáradtatok s megterheltettetek, én megkönnyebbítlek titeket. – Innen a vakmerő ember azzal biztatja magát, hogy akkor mehet ő a Krisztushoz, amikor szintén akar. De eszébe kellett volna ezt venni, hogy senki nem mehet a Krisztushoz, hanem csak az, aki szent Péter mondásaként megismervén az igazságnak útát, e világnak fertelmességét eltávoztatta a mi Urunk és megtartó Jézus Krisztusunknak ismerete által. (2 Pét 2,20-21) A Krisztushoz menni semmi nem egyéb, hanem megtérni és hinni. Melyet senki nem cselekedhetik, hanem csak az, akit az ő mennyei Atyja kegyelem által vonszon (*) magához. (Ján 6,44; És 1,18)

3. Róm 8,11: Semmi kárhoztatások nincsen immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak. – Igaz, s úgy vagyon, de mindjárast utánna veti az apostol, akik nem test szerint (mint te), hanem lélek szerint járnak (melyre még te soha ez ideig magadat nem vetted!)

4. 1 Tim 1,15: A Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy a bűnösöket megtartaná. (*) – Igaz ez is s így vagyon, de az olyatén bűnösöket, kik mint szent Pál hitetlenségükből megtértenek, nem mint te, ki mégis régi vetemedtségedben vesztegelsz. Mert Istennek amaz idvezítő kegyelme, mely megjelent mindeneknek, arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és e világi kivánságokat, mértéklete-

130

sen, igazán és szentül éljünk e jelenvaló világon. (Tit 2,11-12)

5. Péld 24,16: Az igaz is elesik egy nap hétszer etc. – Igaz, de ez íge: egy nap nincsen a betűkben. Továbbá nem a bűnben való eset (*) értetik itt, hanem a háborgattatásokban való, melyet a hitetlen ember szerez az igaznak, ahonnan mindazáltal Isten kiszabadítja őtet (Zsolt 34,18) De ámbár bűnben való eset (*) és felkelés értessék (*) is itt, mindazáltal mi közöd vagyon neked ide, kinek esetidet (*) naponkint minden ember látja, poenitentia-tartás[ra] való felkeltedet pedig sem Isten, sem ember nem látja soha.

6. És 64,6: Minden mi igazságunk olyan, mint a tisztátalan és megfertőztetett ruha. – Innen a testi keresztyén azt tekeri ki, hogy mivel a szenteknek legjobb cselekedetek (*) is nem jobbak, mint az övéi, ennekokáért nem szükség volna neki magát hibás áhítatosságin faggatni. De Ésaiás e helyen nem érti (*) az újonnan születteknek igaz munkájokat, aminéműek az Isten nevében való áhítatos könyörgések, az irgalmas alamizsnálkodás, minden jószágunknak az evangélium oltalmazásában való eltékozlásának és vérünk kiontásának elszenvedése s több eféle jócselekedetek, melyeket szent Pál lélek gyümölcsinek nevez. (Gal 5,22) Hanem alázatos vallást tévén itt a próféta a zsidó Anyaszentegyháznak képében, midőn az igaz Istentől bálványozásra vetemedett volna (*), megismeri, (*) hogy mivel az ő undok vétkek szakasztották el őket Istentől, ennekokáért még legfőbb igazságuk is nem volna egyéb semmi undokságnál az Isten tekintete előtt és noha legjobb cselekedetink is az Úr Jézus Krisztus igazságához képest nem szebbek a vérben fertőztetett ruhánál, mindazáltal

131

Isten előtt a Krisztus érdeméért való kellemetességre nézve fehér öltözetnek neveztetnek, ennekfelette tiszta fényes bíbornak (Jel 19,8), mely sokat különböz a te undokságidnak párduci tarkaságitól és ocsmány öltözetedtől. (Jer 13,23)

7. Jak 3,2: Sok dolgokban vétkezünk mindnyájan. – Igaz, de az Isten fiai nem vétkeznek minden dolgokban, mint te, avagy megzabolázása nélkül az ő gonosz kívánságuknak, avagy romlottságunknak megöldöklése né1kül. És noha a bűnnek sepreje (*) az Istennek még legszerelmetesb fiaiban, leányaiban is megmarad, úgyannyira, hogy minden naponkint őnékiek is kiáltaniuk szükség; Mi Atyánk etc. bocsásd meg a mi bűneinket!, mindazáltal az Újtestamentumban senki tulajdonképen (*) bűnösnek nem neveztetik, hanem csak akik újonnan nem születtettek (1 Ján 3,6; Ján 9,31) Az újonnan szülöttek pedig az isteni szolgálatban és fegyhetetlen életben, buzgó s tettetesség (*) nélkül való igyekezetankre nézve mindenütt szenteknek neveztetnek, úgyannyira, hogy szent János bátorságosan állítja, hogy valaki (*) Istentől születtetett, nem vétkezik (1 Ján 5,18), azaz: nem él akaratja szerint undok életben és a bűnt nem hagyja magán uralkodni, amint ellenben te cselekeszel.

Ne csald meg azért magadat a keresztyéni nevezettel, mert valaki valamely szokott nagy bűnben él, nincsen az még a kegyelem alatt. Ezért mondja szent Pál: Távozzék el minden (*) a hamisságtól, valaki (*) nevezi a Krisztusnak nevét! (2 Tim 2,19) Az újjászülettek vétkeznek, de erőtlenségből, ennekokáért megtérnek mindjárt, az Isten is megbocsát őnékik.

132

A megvetettek (*) gonoszságukból tudomásuk szerint teszik a bűnt s gyönyörködnek is abban, úgyhogy az ő jóakaratja szerint a bűn hagyja hamarébb el őket, hogynem mint ők a bűnt. Nem akarnak megtérni. Isten sem akar nékik megbocsátani, minekokáért ezeknek a bűnük halálos, azt mondja szent János. (1 Ján 5,16) Igy azért semmi mentség ez tenéked, mikor így szólsz: Mindnyájan bűnösök vagyunk. Az igaz keresztyének (im látod) szentek mind fejenkint.

8. Luk 23,42. A tolvaj halála óráján tér meg s paradicsomba vitetik. Igy azért, ha nékem csak annyira való időm lészen is, mikor meghalok, hogy ezt mondhassam: URAM Jézus, irgalmazz nékem, – én is hasonlatosképen idvezülök. De mit teszesz, ha nem lészen? Ennekfelette vajki (*) sokan mondják azon a napon: URAM, URAM! és az Úr nem fogja őket ismérni. (Mt 7,22) A tolvaj idvezüle, mert megtére, de annak társának nem adattatván kegyelem a megtérésre, elkárhozék. Meglássad tehát, hogy eképen az utolsó végedkori késő megtérésedben bizakodván e földön, valamiképen a véghetetlen pokolba késő megtérésed felől be ne taszíttassál.

9. 1 Ján 17: A Jézus Krisztusnak vére tisztít meg minket minden bűneinkből. Ismét 1 Ján 2,1: Ha valaki vétkezendik, vagyon szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. Óh nagy vigasztalás! De halld meg, mit mond ugyanott az apostol: Fiacskáim, ezeket írom néktek, hogy ne vétkezzetek! tudniillik szántszándékkal, amint 1 Ján 3,9 állítja. Ha azért te is bűneidet elhagytad, tiéd e vigasztalás, egyébként nem tereád tartozik.

133

10. Róm 5,20: Aholott a bűn megsokasodik, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik. Óh édességes mondás! De halljad, mit vet az apostol mindjárt utánna: Mit mondunk tehát? megmaradjunk-é a bűnben, hagy a kegyelem annál nagyobb légyen? Isten óvjon, kik megholtunk a bűnnek, mi módon élnénk ismét abban? (Róm 6,1-2) E helyen nem arra taníttatunk, hogy magunknak többet tulajdonítsunk, hanem hogy sok bűneinknek törvény szerint való megismerése miatt kétségbe ne essünk. Eképen azért csak egyik is a kegyelemnek igéreti közül nem tartozik senkire, hanem csak a poenitentiatartókra (*) és a térés-szomjúhozó (*) keresztyénekre.

A keresztyén vallásnak nem jól és helytelenül értett fundamentumi

I. Az egy (*) hit által való igazulásnak tudományábál a testi keresztyén eképen agyaskodik: (*) Ha egyedül csak hit által igazulunk meg, ennekokáért a jócselekedetek nem szükségesek. Parancsoljuk egyebeknek (*), hogy jócselekedetűek legyenek, mi pedig azonban tökéletesen elhittük, hogy egyedül csak hit által tartatunk meg. De az ilyen embernek meg kell tanulni, hogy noha az igazulásra a jó cselekedetek nem szükségesek, de az idvességre igen szükségesek: mert mi Isten alkotmányi vagyunk, kik teremtettünk a Jézus Krisztusban a jócselekedetekre, melyeket készített az Isten, hogy azokban járnánk. (*) (Ef 2,10) Valaki (*) annakokáért (amióta a jót a gonosztól meg tudja választani (*)) hivatalos (*) volta után jócselekedetekkel gyümölcsözik, az nem idvezülhet s nem is volt elválasztatott (*) az örökéletre. Azért azt

134

mondja az Irás, hogy a Krisztus kinek-kinek cselekedete szerint fizet meg (Róm 2,6; 2 Kor 9,6; Jel 22,12) Krisztus a hét Ecclesiaknak angyaliban a jócselekedeteket vizsgálja és az utolsó napon is csak azoknak adja a mennyei örökséget, akik jót cselekednek, kik az éhezőket táplálták, a mezítelent ruházták etc. (Mt 25) Azon a napon az igazság fogja viselni a koronát. (2 Tim 4,8) Nem lévén azért igazság, korona sem lészen. Ha jócselekedet nem lesz (kinek-kinek talentuma szerint), jutalom sem adatik Istentől, hanem ha (*) a bosszúállás. A jócselekedetekben való gazdagságunk legnyilvánságosb fundamentum nékünk örökéletünk vétele felől való bizodalmunkban. Mert a jócselekedetek igaz gyümölcsi az igaz hitnek, mellyel a Krisztust és az ő engedelmességét megfogjuk idvességünkre (1 Tim 6,19) És a Krisztusban nem egyéb hit használ, hanem amely a szeretet által cselekszik. (Gal 5,6) Az igazulásnak munkájában, amely hit egyedül forgódik, igazít, soha nincs maga (*), hanem mindenkor jócselekedetek vannak köttetvén melléje, mint a jó fához az ő gyümölcsi, a naphoz a világosság, a tűzhöz a hévség, a vízhez a nedvesség. És a hit, mely önmagát jócselekedetek által nem igazítja (Jak 2,26), avagy mutatja ki magát az emberek előtt, csak holt hit az, mely soha ISTEN előtt sem igazítja meg az ember lelkét. De az igazító hit megtisztogatja a szívet (Csel 15,9) és egészen az embert megszenteli (Csel 16,18; 1 Thess 5,23)

Fulk in Rhem: Test. Annot: sup Eph. 2,12.
Fides sola, non est sola.
Fides sola justificat, ut oculos solus videt.

II. Az Isten örök időknek előtte való választásá-

135

ból (Mt 25,34; Ef 1,4) és az Ő változhatatlan végezéséből a test így okoskodik: Ha én elválasztattam az idvességre, nem lehet egyéb benne, hanem idvezülnöm kell, ha pedig megvettettem (*), nincs haszna akármint igyekezzem. Ennekokáért a kegyességnek gyakorlása csak haszontalan. De megtanulja a test, hogy az ISTEN szintén úgy elrendelt minket az eszközökre, mint szintén az idvességre, mely a vég (*). Akit azért az idvességre választott, ugyanazont elrendelte elsőben (*) hivatalra, igazulásra, hogy hasonlatos légyen az ő Fiának állapotjához. (Róm 8,29) (amelyek eszközök) És azok, azt mondja szent Péter, akik elválasztattak (*) az idvességre, elválasztattak (*) a Szentlélek megszentelésére is (1 Pét 1,2) Ha azért hivatalodban magadat Mesterednek, a Krisztusnak Igéjéhez, példájához szabod és a Szentlélek felindításának engedsz, elhagyván a bűnt és istenes életet élvén, tehát (*) bizonyos lehetsz, hogy te vagy egyike azoknak, kik az örök idvességre elválasztattak. (*) Ha pedig különben (*) cselekeszel, ne az Isten rendelését, hanem tenenmagad bűnét és pártütésedet káromoljad. Térj meg csak Istenhez. Ő bizony kegyelmébe fogad, mint a tékozló fiat az ő atyja és megtérésedből tetszik meg (*) mind az angyaloknak s mind pedig az emberek előtt, hogy te is a választás alá tartoztál (Luk 15,10.24) Ha nem akarsz pedig, miért idvezítene az Isten is téged.

Qui praedestinavit ad finem et ad media.
Nolite in Deo primum quaerere, sed in Christo, in quo site per fidem invenetis, certus estote esse electum.

III. Mikor a testi keresztyén hallja, hogy a romlottságban embernek nincs szabadakaratja a jóra, romlott akaratját csak szájára bocsátja (*), mintha sem-

136

miben meg nem zabolázhatná és hódoltathatná azt, alattomban az Istent bűn okává teszi, hogy az embert e szükségességben engedi lenni. De értse meg az ilyen ember, hogy Isten Ádámnak szabadakaratot adott volt, melyben ép állapotjában, ha akart volna, megmaradhat vala, de az ember gonoszul éle e szabadsággal, elveszté mind ezt s mind magát.

Magnas homo liberi arbitrii vires, cum conderetur accepit, sed eas peccando amisit. Aug. de Spirit etc. lit. c. 3. Eccl 7.29. Eccl 15.14. Homo male utens libero suo arbitrio et se et liberum suum arbitrium perdidit. Aug. ad Laur c. 5. Per lapsum arbitrii libertas in naturalibus manca, in supernaturalibus amissa est, donec gratia restituatur.

Igy immár mióta az ember béesett e romlottságba, vagyon szabadakaratja nem a jóra, hanem csak a gonoszra, mert ebben az állapotban mi a jónak csak meggondolására is elégtelenek vagyunk, azt mondja az apostol (1 Kor 3,5) Nem is köteles az ISTEN annak helyreállítására, amit mi hitetlenül elvesztettünk s nem viselünk gondot újabb helyreállításának megnyeréséről. De mihelyt az ember újonnan-születtetik, mindjárast felszabadítja az Isten kegyelme az ő akaratját a jóra, úgyannyira, hogy minden jót, melyet cselekeszik, szabadakaratja szerint cselekeszik, mert eképen mondja az apostol: Az Isten – úgymond – ingyen való jókedvéből cselekszi bennetek mind hogy akarjátok a jót, mind pedig, hogy véghez vigyétek azt (Fil 2,13), kik (amint maga az apostol magyarázza) megtisztítjuk magunkat a testnek és léleknek minden tisztátlanságától, hogy szentségünket isteni félelemben vigyük véghez. És így e kegyelem alatt lévő állapotban minden igaz keresztyénnek vagyon szabad akaratja és miképen őmaga nevekedik a kegyelemben, azon-

137

képen akaratja is a szabadságban, mert holott (*) a Fiú szabadít meg minket, valóban szabadosak (*) lészünk (Ján 8,36) És ahol az Úrnak ama Lelke vagyon, ott vagyon a szabadság. (2 Kor 3,17) Mert a Szentlélek vonsza (*) az ő elméjüket, nem kényszerítéssel, hanem a szeretetnek kötelékével (Én 1,4) megvilágosítván elméjüket, hogy ismerjék az igazságot, megváltoztatván szívüket, hogy szeressék azon igazságot és elégségessé tévén őket (kit-kit a vett ajándéknak mértéke szerint), hogy cselekedhessék a jót, melyben gyönyörködnek. De te csak azzal a te akaratodnak is szabadságával sem akarsz jól élni, melyet Isten adott, mivel gyakran szántszándékkal (az Őfelsége törvénye s magad lelke ellen), ha mit (*) a király parancsolatja hágy (*) is fejed-jószágod vesztesége alatt, te mindazáltal nem fogadod azt. Ne tartsad tehát annyira akaratodnak jóra való szabadságtalanságát bűneid okának, mint azt, hogy Isten-szerető szíved az isteni szolgálatra nincsen.

Acti agimus voluntas passiva est in primae gratiae receptione, postea in omni pietate et opere bono active se habet. Liberum Arbitrium nonnisi gratia Dei efficitur liberum. Aug. Voluntas humana non libertate gratiam consequitur, sed gratia libertatem. Aug. de grat.

IV. Mikor a bűnben heverő ember hallja, hogy senki az Eset (*) óta az Isten törvényit be nem töltheti és parancsolatit meg nem tarthatja, bátorságosan (*) vétkezik, mint szintén egyebek (*) s egynéhány jó gondolatocskákkal megelégszik és ha magánál valakit rosszabbat lát, azt véli, hogy ő valamiben jó lévén, szintén olyan újjászülöttje Istennek, mint szintén (*) a legjobb keresztyének. Ezért minden jónak akaratja szerint való megvetésében, avagy a gonosz ellen nem állásban, a törvény bétöltésének lehetetlen voltát

138

hányja-veti. De meg kellene felemás keresztyéneknek tanulni, hogy noha az Eset (*) óta senki a Krisztuson kívül (ki ISTEN és ember egyszersmind) az egész törvényt tökéletesen bé nem töltötte, avagy töltheti, mindazáltal minden igaz keresztyén, mihelyt újjászülettetik, elkezdi az Isten törvényének bétöltését valóságosan, noha hibátlan tökéletesség szerint bé nem töltheti. Eképen Dáviddal együtt az Isten parancsolatiban gyönyörködik és el nem feledkezik az Ő beszédéről, megőrzi az Ő hagyományit. (*) (Zsolt 119,16.22) És így a kegyelemnek lelke (melynek az evangélium alatt bővebb kiöntése felől ígéretet tett volt Isten) segéli őtet jó igyekezetében (Jóél 2,28) és mellette vagyon, hogy amit néki parancsol (2 Kor 8,12), abban elő is vigye. (Quod iubet, iuvat. Aug.) Immár eféle cselekedetekben Isten, annak a jóakaratát és igyekezetét tökéletes törvény-töltés gyanánt tartja és vészi, a fogyatkozást pedig, melyben hozzá való engedelmességünk hibáz (*), a miérettünk törvény bétöltő Jézus Krisztusnak elégedendő (*) érdeméből pótolja ki. Erre nézve mondja szent János, hogy nem nehezek az Isten hagyományi. (*) (1 Ján 5,3) Szent Pál is: Mindent cselekedhetem, – úgy mond, – én a Krisztus által, ki engemet megerősít. (Fil 4,3) Ez értelem szerint mondja szent Lukács is Zakariás pap és Örzsébet asszony felől, hogy fegyhetetlenül jártak Istennek minden parancsolatiban. (Luk 1,6) Ezért parancsolja Krisztus Urunk is tanítványainak az ő hagyományinak (*) megtartását, úgy mint a mi hozzá való szeretetünknek legigazabb bizonyságát (Ján 15,10) Minekokáért csak annyira szereti ember a Krisztust, mennyire lelkiismeretét a törvényben való járásban gyönyörködteti és

139

valamentől nagyobb szeretetünk vagyon nékünk a Krisztushoz, annál kisebb és könnyebb munkának tetszik az Ő parancsolatinak megtartása. A törvény átka (mely az Ótestamentomban oly rettenetes vala) az Új-ban a Jézus Krisztus halála által eltörültetett az újjászülöttetteknek. Amely keménység annakelőtte lehetetlenné tészi vala természetünknek a törvényt, az most már az újjászülettetteknek annyira megengedett (*), lágyult a lélek által, hogy immár az csak könnyűnek és terhetlennek látszik. Úgy vagyon, az apostolok a megtérhetetlen zsidókat és pogányokat a törvénynek e romlott természet szerint való megtartásának lehetetlenségével előzik és fogják vala meg, de midőn újjászületett keresztyénekkel volt dolguk, megkívánták a törvényhez (mely mértéke az igazságnak) a szóval és cselekedettel való engedelmességet (Róm 15,18): tagjuknak megöldöklését (Kol 3,5), a testnek indulatival és kívánságival együtt megfeszítését (Gal 5,24), az új életre való feltámadást (Róm 6,12-13), a lélek szerint való járást (Gal 5,25), e világnak hit által való megbírását (*) (1 Ján 4), úgyannyira, hogy noha senki a Krisztussal nem mondhatja: Kicsoda fedd meg közületek engemet a bűnről? (Ján 8,46) mindazáltal minden újjászületett keresztyén mondhatja: Ki feddhet meg tiközületek engemet paráznaságomról, latorságomról, hamishitűségemről, részegeskedésemről, orságomról (*), uzsorásságomról, nyúzásomról, fosztásomról, felfuvalkodásomról, gonoszságomról, fösvénységemről, szombattörésemről, hazugvoltomról és eféle nagy cégéres vétekimről? Egyébként az nem igaz keresztyén! Midőn az ember lelkiismeretét hát-

140

rahagyván, (*) nem akar az Isten törvényétől birattatni, (*) az Isten is neki veti az olyan embernek a zabolát, az ő szíve kívánságinak tisztátlanságára adja őtet (Róm 1,24), mely a megvettetésnek (*) legbizonyosabb jele. Igy amely törvényt az Eset (*) óta senki természeti ereje szerint bé nem tölthete, bétöltetik valóban minden újjászülettetett keresztyén embertől a Krisztus Lelkének kegyelmes bennlakása által (Róm 8,9), mely Lelket Isten minden keresztyén embernek adja (Luk 11,13), valaki (*) ezért könyörög és szívében elszánja, hogy az Ő törvényét megtartsa.

Augustinus optat ut Pelagius agnoscat posse legem praes!!!tari, per gratiam Christi et pacem fore edicit.
Deus magis delectatur affectu quam effectu. Ambr.

V. Mikor az újjászületlen ember hallja, hogy ISTEN inkább gyönyörködik belső jó magunkviselésében, hogynem mint a külsőben, azzal hízelkedik magának, hogy minden külső tiszteségtétel és vallás avagy (*) hogy babonaság, avagy kelletlen (*). Innen vagyon, hogy ritkán térdeplik ő le a templomban és a zsoltáréneklésnek s közkönyörgéseknek idején süveg-feltéve ül, avagy áll, melyet még a hívságos (*) szolga sem cselekednék csak (*) valami fejedelem, avagy úr előtt is. És aki eképen szívét Istenhez tartatja, azt véli, hogy egyébképen magát e világhoz szabhatja. Kétfelé szakasztja ez az ő gondolatit és egy részét Istennek adja, a másikat pedig maga tetszésének, sőt a szombaton osztozik ez meg az Istennel és csaknem felét néki adja, a többit pedig egészen maga saját tetszésére költi. De tanuld meg óh testi ember, hogy a mindenható Isten nem akar félszolgálattal szolgáltatni, mert egészen teremtette és váltotta Ő meg az embert. És miként (*) utálja Ő a

141

külső szolgálatot szív nélkül, mint képmutatást, eképen a belsőt külső becsületesség nélkül csak hívságnak tartja; mindkettőt megkívánja az Ő szolgálatjára. Az imádkozáskor azért térdedet meghajtsad alázatosságodnak bizonyságára! Emeld fel kezeidet és szemeidet bizodalmasságodnak jegyéül! Hajtsd meg fejedet és melledet verjed töredelmességednek jelentésére (*), de mindenek felett hívd segítségül Istenedet, tiszta szívből szolgálj néki szentül, szolgálj néki egyedül, szolgálj néki mindenestől. Mert az Isten és világnak fejedelmek egymással ellenkező urak, ezokáért senki nem szolgálhatja egyszersmind mind a kettőt. (Mt 6,24)

VI. Az újonnan nem született keresztyén az evangélium prédikációját s annak hallgatását csak oly magánvaló közdolognak tartja, melyet szabad véle, ha él is, (*) ha pedig nem is, de akárki légy, ki szívedben meg akarod tudni, ha egyike vagy-é a Krisztus választott juhainak, kiváltképen való (*) gondodnak kell (tehetséged szerint lenni) az Isten Igéjének hallgatására, mert elsőben (*) az evangéliumnak prédikálása a legfőbb rend szerint való (*) eszköz, melyet Isten rendelt azoknak lelköknek megtérítésére, kiket az idvességre elválasztott (*) (Csel 13,48), ennekokáért neveztetik Isten hatalmasságának (*) az idvességre (Róm 1,16) mindazoknak, akik hisznek. És aholott az isteni rendelés nincsen, a nép ott elvész (Péld 29,18) és valaki megvetendi azt, könnyebb lészen Sodomának és Gomorának dolga az ítélet napján, hogynem mint az ilyen embernek, vagy népnek. (Mt 10,15) Mert az evangélium prédikálása mint egy zászló emelése, avagy címere a Krisztusnak (És

142

11,12), mely alá kell minden ő vitézinek és választott seregének gyülekezni. Midőn a címer avagy zászló folyni (*) eresztetik, mint az Úrnak nagy napján fog lenni, tehát csak egy sem lesz abban Krisztus népe, valamely (*) ez alá nem gyülekezik (És 2,2-3) s nem is lészen arra a lélekre Isten kegyelmének csak egy csöpp esője is. (Zak 14,17) Harmadszor, mert ez a rendeltetett eszköz, mely által a Szentlélek hitet nemz a mi szíveinkben, mely nélkül senki Istennek nem tetszik. (Róm 10,17; Zsid 11,6) Ha a Krisztus szavának hallgatása legfőbb bélyegük a Krisztus választott juhainak (Ján 10,27) és a vőlegény barátjának (Ján 3,29), felette (*) szörnyű bélyegnek kell lenni a megvettetett gödölyéken (*) az evangélium hallgatásának megutálásának, kelletlenségének. (Zsid 2,3; Ján 8,47) Ne alétsa (*) e dolgot senki bolondságnak, mert e bolond prédikálás által tetszett Istennek megtartani a hivőket, azt mondja szent Pál. (1 Kor 1,21) Igen rettenetes állapotjuk vagyon azoknak, kik békeségben élnek s az evangélium prédikációjára semmi gondot nem viselnek. Mert vajjon s várhatja-e valaki az Isten irgalmasságát, e módot és eszközt megútálván. Ki titeket megútál, engem útál meg – azt mondja a KRISZTUS az evangéliumnak prédikátori felől. (Luk 10,16) Aki Istentől vagyon, hallgatja az Ő ígéjét, ki annakokáért nem hallgatjátok, mert nem Istentől valók vagytok. (Ján 8,47) Ha az Izrael fiai Fineás követségét nem hallgatják vala, nem sírtanak vala (*) Bókimban. (Bir 2,1) Ha Keresztelő János nem prédikált volna, a zsidók nem zokogtak volna. (Luk 7,32-33) Ha akik URUNKAT meg-

143

feszíték, szent Péter prédikációjára nem figyelmeztek volna, soha szívökben meg nem rettentenek volna. (Csel 2,37) Ha a ninivebéliek sem vették volna a Jónás prédikálását, soha poenitentiát (*) nem tartottak volna. (Jón 3,5) Ha te is azért nem akarod az Igét hallgatni és megtérni nem akarsz, soha nem idvezülsz. (Péld 28,9)

VII. Ama vélekedés is, hogy a sacramentumok csak puszta jegyei és pecséti Istenünk hozzánk való kegyelmének s ígéretinek, nem kevés akadálya istenes magunkviselésének, holott egyszersmind azok jegyei Őhozzá való engedelmességünknek s szolgálatunknak is, mely szolgálatot hogyha végbe nem viszünk, a sacramentumok nem pecsétlik el nékünk az Istennek kegyelmét. De ha e szándékkal fogjuk mi a sacramentumot fel, hogy Őfelségének hű s megtérő szolgái lészünk, a sacramentumok nemcsak jegyzik és ajánlják nékünk a lelki kegyelmet, hanem el is pecsétlik és ki is szolgáltatják valósággal a belső kegyelmet, melyet ők külsőképen ígérnek és mutogatnak. Ezokáért neveztetik a keresztség újonnan való születésnek fürdőjének (Tit 3,5) és Szentlélek megújításának, az Úrvacsorája is Krisztus testével és vérével való közösülésnek. (*) (1 Kor 10,16) Ha ez igaz dolgot hinné az ember, az Úrvacsoráját mind gyakrabban s mind pedig nagyobb becsülettel venné.

VIII. Az utolsó (de erejében nem utolsó) ütköző, mely megbotránkoztatja embert az istenes életnek folyásában, semmi nem egyéb, hanem a vétkeknek a jószágos [!] cseledeteknek köntösébe való öltöztetése. Midőn tudniillik a részeget jókedvűnek, a boriszákságot jó testtartásnak, az ártatlan vérontást

144

vitézségnek, a tobzodást barátságosságnak, a fösvénységet mértékletességnek, avagy takarékosságnak, a bújaságot nyájasságnak, a szent dolgokkal való nyerekedést kedvezésnek, a felfuvalkodottságot magaviselésnek, a tettetességet, avagy ravaszságot okosságnak, a Béliál fiait jó atyafiaknak, a haragot hirtelenségnek, a szemtelen ocsmány beszédet muzsikaságnak etc. nevezik. Másfelől ismét, mikor a beszédben és cselekedetben való józanságot hívják képmutatásnak, az alamizsnálkodást magamutogatásnak, az áhitatosságot babonának, a vallásbéli buzgóságot puritánságnak, az alázatos együgyűséget (*) álnokságnak, avagy tompaságnak etc. és midőn így a gonoszt jónak, s a jót ellenben gonosznak nevezik, az igaz istenes élet folyásában felette igen meggátolódik. Ez az első akadálya a kegyes életnek, mely vagyon a Szentírás néminémű bizonyságinak és a keresztyén vallásnak némely főfundamentuminak nem jó és helytelen értése és emide-amoda facsarása miatt.

A puritánusok Angliában azok, kik a ceremoniákat, melyekkel az angliai Anyaszentegyház él, bé nem vészik. Egyébként a hitnek főfundamentumaiban az Ecclesiával egyet értenek.

Második akadálya a kegyességnek.

2. A nagy embereknek rossz példaadások, melyekhez a hívságos emberek sokkal inkább hozzá szabják magukat, hogynem mint az ISTEN Igéjebeli szent parancsolatokhoz. Úgy annyira, hogy mikor látják eféle nagy embereket az ő állapotjukban, hogy az Isten Igéje hallgatásáról semmi gondot nem viselnek, nem élnek az Úr Vacsorájával, szom-

145

batot sem szentelnek etc., hanem ezek helyett hitelkedők, (*) paráznák, veszekedők, nyúzók, fosztók etc., innen amazok azt ítélik, (*) hogy e szent rendeléseknek megtartása nem igen nagy dolog, mert ha nagy volna, ez ilyetén nagy okos emberek nem állítanák ily kicsinynek. Innen ők azt vélik, hogy az isteni szolgálat a RELIGIO nem derekas, szükséges dolog. Annakokáért, amikor nékik (mint keresztyéneknek) a hitetlenségnek sebes folyamai ellenében kellene evezkélniek, megengedik önönmagokat a sokasággal együtt alá-felé a pokolba ragadtatni, lehetetlen dolognak vélvén, hogy az Isten annyi sokaságot elhagyna kárhozni. Holott ha e világnak Istene meg nem vakította volna az ő elméjüknek szemeit, a Szentírás megtanítaná őket, hogy nem sok bölcsek test szerint, nem sok nemesek, akik elhívattattak (1 Kor 1,20), hanem többire (*) a szegények veszik az evangéliumot és hogy csak kevesen idvezülnek a gazdagok közül (Mt 19,23-24), akármennyin legyenek a hivatalosak, (*) de a választottak kevesek. (Mt 22,14) Nem is menthet senkit a sokaság a pokoltól meg. Amiképen Isten némely embereket mások felett felemel, azonképen meg is kívánja egyszersmind, hogy a kegyesség és istenes vallás dolgaiban is azok legyenek elsők és előljárók, egyébként nem jól költött (*) nagyságuk (sáfárságukról való számadások idején) nagyobb kárhozatjukra fordul nékik. Akkor a nagy és hatalmas bűnös emberek, mint szintén a legkisebbek és semmire kellők azt fogják kívánni, hogy a hegyek és a kősziklák essenek reájok, rejtsék el őket a székben ülőnek színe elől és annak igazán érdemlett haragja elől. (Jel 6,16) Meglá-

146

tod aztán akkor mily nyavalyás vigasztalás lészen te néked a kínokban a sok és nagy emberekkel való társaság s egyetemben való lakolás? A bűnösöknek sok voltuk nem kicsinyíti, hanem inkább nehezíti a bűnt, mint Sodomában. Jobb tehát a kevéssel megtartatni a bárkában, hogynem mint az egész világgal elmerülni a vízözönben. (1 Móz 6) Menj inkább a kevés jókkal a Szentírásnak keskeny ösvényén az ég felé (Mt 7,14), hogynem mint az istentelen sokasággal a veszedelemnek tágas útján a pokolba. (2 Móz 23,2) Ne gátolja meg az istentelen nagy embereknek példájuk megtérésedet, mert az ő nagy voltuk nem mentheti ki őket ama napon az önönmaguk rettenetes gyötrelmekből.

Potentes potenter cruciabuntur. Sap.

Harmadik akadálya a kegyességnek.

3. Az érdemes (*) büntetésnek sok ideig való elkerülése az életben. Mivelhogy (amint Salamon mondja) hamar sententia (*) nem mondatik ellenük, mely az ő gonoszságuknak büntetésére volna (Préd 8,11), azért viszi az ő szívük őket a bátorságra, hogy gonoszt cselekedjenek, nem tudván azt, hogy az Istennek kegyelmessége őket térésre indítaná. (Róm 2,4) De midőn ISTENnek e tűrésével nem jól él az ember s a bűn azonban megérik, az ő igazsága egyszersmind kezdetik és mégyen a bűnösön végbe (1 Sám 3,12) s a halogatásban való későséget a büntetésnek nehézségével pótolja ki. (Ezék 39,8) – Tarditatem gravitate compensat. – Noha elszenvedte őket teljes életüknek minden napjaiban való útjárásukban, mindazáltal bizonyosak legye-

147

nek felőle, hogy haláluk idején egy fillérig meg kell fizetniök. És midőn ment (*) embereknek vélik magukat, akkor toppan rajtuk Istennek legnehezebb büntetése, mint megtérni nem tudó szíveken. (Róm 15) A kő (calculus) a vesékben, avagy a vizelet hólyagban felette nagy gyötrelmeknek oka és sokakat meg is öl, de csak semmi ez a szívben való kőhöz képest, mely miatt Nábál meghala (1 Sám 25,37) és több sok számtalan ezernyi ezer embereknek lelkek vesznek el amiatt. Megvetik ők a Krisztus próbáit és keresztit, de őnékik is a pokolnak poroszlója (*) miatt szívük örök halálra kövezik. Mivel sok nemesek, nemzetesek az ő hamis esküvésükért, paráznaságukért, részegeskedésükért, nyúzó-fosztóságukért, szombattörésükért és az isteni szolgálatnak megúnásáért nem mindenkor verettetnek meg Istentől mindjárast, ezokáért ők kételkedni kezdnek az Isten gondviseléséről és igazságáról. E mind két szemeit ISTENNEK, mint a filiszteusok Sámsonnak (Bír 16,21) ki akarják vágni. De igen félő, hogy eképen az Istent fel ne indítsák hasonló kiáltásra ellenük, mint Sámsont a filiszteusok. A törvénynek megvetése és a maguk szíveinek kívánsági szerint való járásuk által, ezek (ami rajtuk állott benne (*)) az én gondviselésemnek és igazságomnak szemeit kitolták. Vigyetek azért ahhoz az oszlophoz engem, melyen az egész tartomány áll, hadd szakasszam nyakukba egész e tartományt és álljam meg rajtuk bosszúmat az én két szemeimért! Ne gátolja tehát meg az Isten tűrése megtérésedet, hanem inkább azért térj meg hová hamarébb lehet, hogy az Isten ilyen tűrő, szenvedő.

148

Negyedik akadálya a kegyességnek.

4. Az Isten irgalmassága felől való nem jól értés. Mert midőn bűnökben igazán meggyőztenek (*) az emberek, mindjárt e pais alá fogják magukat: "Irgalmas a Jézus Krisztus" s így eképen minden bűnös a Krisztust bűneinek patronusává tészi, mintha bűn[t] enyegetni (*) és inkább nem Ördög munkái elrontani jött volna ő e világra, (1 Ján 3,8) innen a testi keresztyén azt véli, hogy noha régtől fogván immár ő a bűnben él, mindazáltal nem rövidíti még Isten az ő életét meg. De mi ez egyéb, hanem alattomban való pogányság? Mert az ilyen ember kételkedik, hogy avagy (*) az Isten nem látja az ő bűneit, avagy ha látja, nem igaz ő, mert ha hinné, hogy igaz az Isten, miképen vélhetné azt, hogy aki másokat keményen megbüntet a bűnért, őtet ki mégis a bűnben él, szerethetné? Igaz az, hogy a Krisztus irgalmas, de kiknek? Csak a megtérőknek (És 59,20) és az álnokság elhagyóknak a Jákób nemzetsége közül. (5 Móz 29,19-20) Valaki (*) pedig boldognak állítja magát szívében ezt mondván: Békeségem lészen énnékem, ha szintén (*) szívemnek gondolatiban járandok is, s szomjúhozóból részegessé lészek is. Nem akar az Úr irgalmas lenni az ilyen embernek etc. etc. Óh balgatag ember, kicsoda áldhatja, boldogíthatja (*) magát, midőn az Úr átkot kiált őellene! Annakokáért vedd eszedbe magad, mert valamily (*) távol vagy a penitentiatartásnak (*) magadban feltalálásától, szintén (*) oly messze vagy a Krisztus irgalmasságának elnyerése felől való igaz bizodalomtól is. Hagyja el a bűnös ember az ő útját és az álnok férfiú az ő gondolatait és térjen az Úrhoz s könyörül rajta és a mi

149

Istenünkhöz, mert hajlandó a megbocsátásra. (És 55,7) A kétségbeesés nincs oly veszedelmes, mint eféle kelleténél feljebb való hittel tulajdonítás. (*) Mert az egész Szentírásban sem olvasunk háromnál, négynél többet, kiket a szörnyű kétségbeesés elborított volna. De eféle vakmerő tulajdonítás (*) sok ezer lelkeket taszított a veszedelembe minden külső szörnyítés (*) nélkül. Minekokáért amit az Izraelbéli asszonyi állatok éneklenek táncolással: Megverte Saul az ő ezerét, Dávid is megverte az ő tízezerét (1 Sám 18,7), ezent (*) mondhatom én: Az Isten irgalmassága felől való kétségbeesés elvesztette (*) az ő ezerét, de a vakmerő tulajdonítás (*) ugyan (*) az Isten irgalmassága felől az ő tízezerét kárhoztatta el és elevenen bocsátotta pokolba, aholott immár most örök gyötrelemben vannak, minden könnyebbségnek és jövendő szabadulásnak reménysége nélkül. Megkegyelmeze Isten a tolvajnak, de annak társának nem. (Luk 23,42.43) Megkegyelmezett tudniillik egyiknek, hogy senki kétségbe ne essék, s csak egyiknek kegyelmezett meg, hogy senki illetlenül ne tulajdonítson kelleténél többet önönmagának. Örvendetes bíztatás a bűnösnek, aki megtér, aki pedig téretlenségben marad, annak ez nem vígasztalás. Véghetetlen az Isten az irgalmasságban, de csak azoknak, akik szolgálnak őnéki szentségben, mely nélkül senki nem láthatja az Urat. (Zsid 12,14) Ha azért e kárhozatos illetlen tulajdonítástól (*) nem akarsz megakadályoztatni, emlékezzél meg arról, hogy amint a Krisztus idvezítő, azonképen Mózes vádoló. (Ján 5,45) Úgy élj hát, mintha az evangélium sem volna, s halj meg úgy, mintha a törvény nem adatott volna! Aképen viseljed magadat míg élsz, mintha mégis a

150

Mózes törvényének kemény igája alatt volnál és viszont aképen költözzél ki e világból, mintha soha senkit nem ismertél volna többet a te éretted megfeszíttetett Jézus Krisztusnál. Ne tulajdoníts (*) vakmerőül az Isten irgalmassága felől magadnak, ha elveszni nem akarsz, térj meg, ha idvezülni kívánsz!

Non delinquenti, sed peccata relinquenti condonat Deus.
Metuendum est ne te occidat spes, et cum multum speres de misericordia, incidas in iudicium. Aug.
Latronis exemplum non est exemplum imitationis, sed consolationis.
Qui dat poenitenti veniam, non dabit peccanti poenitentam. Aug.

Ötödik akadálya a kegyes életnek.

5. A gonosz társaság, melyet noha e világ jó felekezetnek tart, de bizonyára legfőbb eszköze az Ördögnek a nyavalyás bűnösök megtérésüknek és kegyes életüknek meggátolására. A bűnösökhöz való Isten jókedvének (*) első jele az a kegyelem, mely adatik őnékik a gonosz társaknak elhagyására, akik tudniillik akaratjuk szerint hevernek a bűnben, hivataljuknak (*) módjait megútálják, az isteni szolgálatnak tisztaságát egyebekben (*) megcsúfolják és a keresztyéni vallást hívságos életük miatt szégyenbe hozzák. Ezek ülnek a csúfolóknak székükben (Zsolt 1,1), mert mihelyt ISTEN a bűnöst maga népe közé fogadja, mindjárast azt kiáltja nékik: jertek ki Babylonból minden megveszett társaság, Babylon! (Jel 18,4) Melytől Istennek minden fiai és leányai avagy megőrizzék önönmagukat, avagy, ha benne vannak, úgy tartsák, mintha mindenkor az ő mennyei Atyjuknak szava zengedezne fülükbe: Jertek ki fiaim Babylonból! – Mihelyen (*) édes Idvezí-

151

tőnk irgalmasan tekinte szent Péterre, mindjárast kiméne ő a főpap udvarában lévő társaság közül és bűnein keservesen síra. (Luk 22, 62.) Szent Dávid, új életre kötelezvén magát Istenének, csak meggyógyulna, azt mondá: Menjetek el éntőlem mindnyájan, kik álnokságot cselekesztek etc. (Zsolt 6,9) Mintha ugyan nem lehetett volna új emberré addig, valamíg (*) a régi társaságot el nem hagyná (*) és abból mintegy ki nem feselne. (*) Az ember vallásának legigazabb próbája az ő felekezetének (*) mivolta. A hívságos felekezet (*) főellensége a kegyes életnek és a jóindulatoknak megfojtója. Gyakorta a szegény Krisztus (újonnan való születéssel unszolván tégedet) az istállóba rekesztetik ki (Luk 2), midőn az elvetemedett felekezet bor-ital, játszadozás és megveszett (*) hitvány tréfaság által szívednek szállásán a legjobb helybe szerzi bé (*) magát. Óh ne gátoljon meg e földi bűnösöknek társaságuk a mennyei szent angyalokkal és az idvezült s idvezülendő emberekkel való társalkodástól!

Hatodik akadálya a kegyes életnek.

6. Az a hitvány félelem, mely főképen az ifjaknak forog elméjükben, hogy tudniillik az istenes életnek gyakorlása komorrá és magánakvalóvá tészi az embert, holott bizonyára senki nem vigadhat jobban s nincs is nagyobb oka senkinek az örvendezésre, mint a kegyes és istenes keresztyénnek, mert mihelyen (*) az ilyen ember hit által megigazul, mindjárast békesége vagyon Istennel (Róm 5,7), melynél semmi nagyobb öröm nem lehet. Ezenkívül a kegyelem országa is készen mindjárt szívébe száll, mint csalhatatlan bizodalmasság, hogy (alkalmatos idő-

152

ben) a dicsőségnek országában ő is felmegyen. E kegyelem országa pedig három dolgokban áll. Először igazságban (Róm 14,17), mert a Krisztus igazságát hit által övévé tévén igazságban igyekezik élni az emberek előtt. Másodszor békeségben, mert lelkiismeretének békeségeért elválhatatlan[ul] követi az igaz társalkodást. Harmadszor Szentlélek által való örömben, mely örömet egyedül csak a jó lelkiismeretnek csendességében érezhetni, s oly nagy is, hogy minden értelmet felülhalad. (Fil 4,7) Semmi nyelv ki nem mondhatja azt, szíve is senkinek meg nem gondolhatja, hanem csak az, aki érzi azt. Ez amaz örömnek teljessége, melyet Krisztus URUNK ígére az ő tanítványainak a háborúságoknak közepette (Ján 16,24), oly öröm, melyet senki el nem vehet őtőlük. (22. v.) Ez örömnek érzését óhajtá Dávid az ő poenitentiatartásakor (*) oly áhítatosan az Isten kezeiből: Add meg énnekem a te idvezítésednek örömét! (Zsolt 51,14) És ha az angyalok annyira örülnek az égben egy bűnösnek megtérésén (Luk 15,7.10), magának a bűnösnek szívében az öröm minémű nagy lészen! E világi bánat (2 Kor 7,10) még jó eleve jegyül vagyon e világiaknak fejükön és bétölti az ő szívüknek mind szegit-lyikát a halálnak keserűségével. Az Isten szerint való bánat a keresztyénekben (midőn Istennek tetszik, hogy próbálja őket) idvességre való bánatot szerez, melyet soha meg nem bánnak, mivel az inkább idvességüknek segédjére szolgál. És ők minden eféle nyomorgattatásukban bizonyosak afelől, hogy a Szentlélek nékik vigasztalójuk, ki a mi vigasztalásunkat bővölködteti a Krisztus által, (Ján 14,16-17) miképen a Krisztus szenvedései is bő-

153

völködnek mibennünk. (2 Kor 1,5) De valamíg (*) ember istentelenségben él, nincsen semmi békesége (azt mondja Ésaiás 57,21), az ő öröme csak bolondság (így szól Salamon), gazdagsága csak sár (így állítja Habakuk 2), sőt az apostol nem becsüli azt ganénál feljebb, (az istenes ember kincséhez képest Fil 3,8) minden ő örömének vége csak "jaj!" (azt mondja Idvezítőnk Luk 6,25) Ne akadályoztasson tehát e csalárd félelem meg tégedet az istenes életnek gyakorlásától. Jobb nyomorultan menni (Lázárral) az égbe, hogynem mint pokolba világi örömmel és gyönyörűséggel teljes lévén a gazdaggal. Jobb ideig zokogni az emberekkel, hogynem mint örökkön-örökké gyötrődni az ördögökkel.

Hetedik akadálya a kegyes életnek.

7. Utólszor: a hosszú élet felől való reménység, mert lehetséges volna-é, hogy az álnokéletű ember e jelenlévő esztendőt az ő utolsó esztendejének, e hónapot utolsó hónapjának, e hetet utolsó hetének gondolhatná, istentelen életét meg nem változtatná és jobbítaná? Bizonyára nem, hanem inkább mentől hamarabb a megtérésnek legjobb eszközét fogná elő és új emberré lenne. De amiképen ama gazdag ember az evangéliumban sok esztendőket ígére magának a nyugodalmas élet a gyönyörűség és a bőség felől, holott csak a következendö éjszaka sem vala övé a tovább való életre (Luk 12,19-20), ezenképen sok hitetlen epikureusok, hasistenűek csalárdul sok esztendőket ígérnek magoknak, holott immár életüknek csak szintén (*) a végén akadtanak. Jeremiás próféta ezt veti okául a zsidók bűneinek és nyomo-

154

rúságinak, hogy tudniillik meg nem emlékeztenek a maguk utolsó idejükről. (Sir 1,9)

Fleres scires unum tua tempora mensem. Rides, cum non sit forsitan una dies. Th. Morg.

Az ember életének anyja méhétől fogva koporsójáig való leghosszabb folyamatja, köze csak igen rövid, mert az asszonyi állattól születetett ember rövidéletű, – azt mondja Jób. (14,1) Csak igen kevés napok rendeltettek az ember életére s azok is teljesek háborúságokkal. És bizonyára az egy istenes életnek gyakorlásától kiválva, (*) mennyivel jobb a csecsemőnek állapotja, ki tegnap megkereszteltetett s ma eltemettetett a Mathuzsálemnél, ki kilencszázhatvankilenc esztendőkig éle. E kettő közül boldogabb a csecsemő, kinek mind bűnei s mind pedig háborgattatási kevesbek. De mindkét féltől mi maradott e mai napra? Csak a puszta emlékezet. (*) Micsoda bizodalmát helyheztetheti ember hosszú életébe, holott egész életünk semmi nem egyéb, hanem csak halál-lesés? Úgyannyira, hogy amint az apostol protestál, (*) mindennap meghal az ember. (1 Kor 15,31)

Quotidie morimur, quotidie enim demitur pars vitae et tunc quoque cura crescismus vita decrescit. Vives.

Hallod-é ezt, óh testi bátorságba merült ember, a te életed csak lélekzet orrodban, ne bízzál abban! (És 3,1) Lelked sárházban lakik, ki maholnap csak nyakadba romlik, melyet eszedbe vehetsz szemeidnek homályosságából, füleidnek siketségéből, orcád ráncolódásából, fogaid odvasságából, inaid erőtelenségéből, kezed reszketéséből, csontjaid kalendáriumából, (*) rövid álmodból és megőszülni kezdett hajadnak minden szálai mint meg annyi idézőid serkengetnek tégedet, hogy készítsed magadat a hazamenetelhez. Mely minekelőtte meglenne, jer, menjünk

155

az atyád sírjához. No nyisd fel a koporsót s nézd meg Jóbbal, miképen atyád néked a sír, a férgek pedig anyád és nénéid. (Jób 17,13) Látod mint vannak ezek? Nem sokáig te is eképen lészesz. Balgatag, nem tudom mily hamar! A te órád ím ezentúl kifoly, a halál azonban erősen lesel [!] tégedet.

Embernek egész élete (azonkívül amit Isteni szolgálatban tölt el) csak merő balgatagság, mert az ember negyven esztendeig eszébe nem veheti a maga balgaságát, azután pedig, amikor már magát megismérné, csak meg hal.

Homo est fatuus usque ad quadragesimum annum, deinde ubi agnovit se esse fatuum vita consumta est. Luther.

Hallád-é cselédes gazda, minekelőtte több rakás buzádat raknád az aratásba, magadat aratnak le, a halál metsz le tégedet horgos sarlójával! Kereskedő ember! míg a sok hat hónapok elmulnak, a te utolsó hónapod is előérkezik addig, mely után te is elvégeződöl és nem kereskedel többé. Kemény bíró! Egy kevés rendelt idő alatt a te életednek határa is előballag, amikor mások felől való ítéleted megszünik, s magadnak kell az ítéletre menned. Isten embere! felmégy a prédikálószékbe, hogy végső prédikációdat prédikáljad hallgatóidnak. Nemes ember, nagyságos úr, fejedelem, király! Hagyj békét híred-neved öregbítésében fáradozó gőgös gondolatidnak, ezennel a halál minden tiszteségedet a porba keveri és olyan alávalóvá tészen, mint a földet, melyet most lábaiddal tapodsz. Te is, ki most ezt a könyvet olvasod, hidd el, bizonyosan majd csak két lyik hely lészen az, ahol e könyvet olvasó két szemeid most vannak és más fogja a te mezítelen agykoponyádon olvasni ennek a leckének valóságát, melyet te mos-

156

tan e kis könyvben olvasgatsz. Mily hamar, nem tudom mondani, de efelől bizonyos vagyok, hogy a te időd elrendeltetett, hónapid meghatároltattanak, napid megszámláltattanak (Jób 14,5; Zsolt 90,12; Dán 5,26) és még legutolsó órád is elintéztetett, melyet soha te által nem hághatsz. (Stat sua cuique dies Virg.) Mert akkor a halálnak első szülötte felül az ő sárga lovára (Jel 6,8) s megjelenik kapud előtt és (nem gondolván minden jószágoddal, becsületeddel, (*) szerelmes (*) emberidnek keserű siratásukkal) elragad tégedet, mint foglyát kezed-lábad kötve és testedet a földnek terhe alatt tartja mind ama napig, amelyen előállíttatol, hogy elvegyed jutalmát annak, amit a testben cselekedtél, ahhoz képest, amit cselekedtél vagy jót, vagy gonoszt. (2 Kor 5,10) Óh ne gátoljon meg tehát tégedet bizonytalan hosszú életed felől való csalárd reménységed a kegyes, istenes életnek halogatás nélkül való gyakorlásától! (Zsid 3,8) Az Isten, ha ma kegyelmével unszol, kicsoda tett néked holnapról ígéretet? Vajki (*) sok ifjak vannak már pokolban, akik megtérésüket vén korukra halasztották volt, de a halál megtéretlenségükben ragadozta el őket, régen azelőtt, minekelőtte a poenitentia-tartásra (*) rendeltetett napot érhették volna. Valamitől (*) több ideig fekszik ember a bűnnek nyavalyájában, annál nehezebben gyógyíttathatik meg, mert a bűntételnek megszokása ugyan (*) öregbíti a szívnek keménységét és így amely akadály tégedet mostani megtérésedtől tartóztat, ugyanazon lészen vénségedben is megtéretlenségednek oka.

Mors sceptra ligonibus aequat.
Poenitentia veniam spopondit, sed vivendi in crastinum non spopondit. Chrys. – Nemo tam dives habuit faventes, Crastinum ut possit sibi polliceri. Senec.

157

Az okos ember, midőn messze földre akar indulni, nem helyhezheti a nagyobb terhet gyengébb lovára: te pedig micsoda lelkiismerettel terheled erőtelen, megavult vénkori idődet a megtérésnek súlyos terhével, holott még most legjobb erődben lévén is fel nem egyenesedheted magadat, hanem szintén (*) elrogyadozván vagy azalatt? Vajjon okosság-é az olyatén embertől, aki messze s egyszersmind veszedelmes tengeren akar evezni, ha míg a szél szolgál, a tenger csendes, a hajó ép, a kormányos jó egészséges, a hajóslegények is jó erejükben vannak, mindez idő alatt csak hivalkodik, álomban telhetetlenkedik s akkor indul a tengerre, mikor aztán a szél megfordul, az idő szélvészes, a tenger háború, a hajó megavult, a kormányos megbetegedett, a legények megerőtlenedtek? Minekokáért óh bűnös lélek, most vagyon, most Istenedhez való megtérésednek ideje, míg életed, egészséged, erőd és ifjúságod vagyon hozzá. Térj meg hát minekelőtte ama napok elkövetkeznek, amelyeken ezt fogod mondani: Nincsen már semmi gyönyörűségem az én időmben. (Préd 12,3) Az Isten a maga szolgálatjában az elsőszülöttet (2 Móz 13,2) és az első zsengét (2 Móz 22,29) s még pedig haladék nélkül kívánja meg. Ábel juhainak első fajzásából és kövériből ada ajándékot az Istennek (1 Móz 4,4); a jó ok (*) is ezt mutatja, hogy a jobb Úrnak elsőbb és jobb szolgálattal szolgáljanak.

Minden szolgái azért Istennek eszükbe vegyék, hogy Teremtőjöket ifjúságuknak idején kelljen (*) szolgálniuk (Préd 12,3), jó reggel, (*) mint Ábrahám (1 Móz 22,3) ifjúkorukban vigyék fel (*) az ő ifjú Izsákjukat. Nem látjátok addig az én orcámat (azt mondja

158

vala József az ő bátyjainak), míglen a ti ifjabbik öcséteket előmbe nem hozzátok. (1 Móz 43,3) Te azért hogy láthatod meg a Jézus orcáját, hogyha ifjabb idődet az ördögnek adod és a Jézusnak semmit nem viszesz egyebet a vak, sánta és meggörbedt vén idődnél? – Vigyed külső (*) fejedelmednek azt, azt mondja Malakiás által az ISTEN, lássad ha (*) jó néven veszi-é tőled? (Mal 1,8) Hogy fogadhatna a fejedelmek Fejedelme magának ilyetén szolgát? Ha a babyloniai király ifjakat (macula nélkül valókat, illendőket) kívána magának (Dán 1,4), hogy állanának az ő palotájában, az egeknek Királya csak vakokat és sántákat (minéműeket a Dávid lelke gyűlöl, 2 Sám 5,8) fogadna-é bé az ő udvarába? Véled-é te azt, hogy midőn első esztendeidet a Sátán szolgálatjában akarod tölteni, az Isten vénségednek seprejével (*) elégednék meg? Úgy cselekedjél, hogy valamiképen az Isten régi mesteredre ne vessen ismét vissza, hogy amiképen egész életedben csak annak dolgában jártál, azonképen végtére érdemlett jutalmadat fizethesse meg tenéked. Az volna-é alkalmatos idő az igaz poenitentia-tartásra (a minden munkáknak munkájára), hogy bűnös lelkedet Istenedhez téríthetnéd, amikor magad saját testednek sem vagy elfordítására még minden erődből is elég a puha ágyban? Ha most ily nehéz dolognak tartod te ezt, akkor sokkal nehezebbnek találod. Mert bűneid mind erősödtön-erősödnek, ellenben pedig erőd fogyton-fogy, lelkedismerete inkább-inkább ijeszt, fájdalmid inkább-inkább elvonsznak, a halál félelmi ámitton-ámitnak és jóakaróidnak gyakor látogatásuk annyira megháborítanak, hogy ha a hitnek, a békeségestűrésnek és a vigasztalásnak bőségével a do-

159

lognak eleit nem veszed, elégtelen leszesz mind a magadban való elmélkedésre s mind pedig jóakaróid biztató beszédinek hallgatására. Nem imádkozhatol sem magad, sem pedig másokkal együtt, kik teéretted imádkoznak. Megeshetik az is, hogy vagy guta üt meg, avagy valami egyéb oly érzéketlenség-szerző halálos nyavalya szállhat hirtelen reád, amelyben sem Istened nem említheted, sem pedig magad állapotja felől nem tudsz emlékezni. Nem érdemled-é is meg eléggé, hogy ISTEN elfelejtsen megtartani tégedet halálodban, ki oly feledékeny voltál az Ő szolgálatja felől életedben? A haláltól való félelem sokakat kényszerít akkor e kiáltásra: Uram, Uram! De Krisztus Urunk tudományt (*) tészen, hogy ő soha nem ismerte őket magáéinak. (Mt 7,23) Sőt sokan akkor, (mint Ézsau) keserű könnyhullatással keresik a megtérést, de nem találnak poententiára (*) való időt. (Zsid 12,17) Mivel embernek nincs szabad akaratja arra, hogy akkor térhessen meg, amikor akarna, hanem amikor Isten neki kegyelmét nyujtja és ha az irgalmasság oly megengesztelhetetlennek jelenté magát, hogy semmiképen nem nyita ajtót amaz öt gyenge békéredző (*) szüzeknek, mivel későn zörgetének (Mt 25,11), mit itélsz te, holott teljes életedben nyitva áll néked ez ajtó, te pedig óh rusnya, nyavalyás ember! soha nem fáradozsz abban, hogy bűneidet elhagynád, mindaddig valamíg a bűn maga el nem hagy téged, soha nem zörgetsz öklöddel poenitentia-tartó (*) szivednek ajtaján! Méltán s igazán nem nyílik fel néked az égnek ajtaja, midőn nyavalyás állapotodhan zörgeted azt, holott míg békeségben vagy, nem hagyod a Krisztust, midőn zörget, bemenni szivednek ajtaján. (Jel 3,20) Ne bízzál

160

avagy (*) a késő poenitentia-tartásban (*) avagy a hosszú életben. A késő poenitentiatartásban (*) ne, mert igen félő, hogy valamiképen az a poenitentia, (*) melyet a halál félelmi sajtolnak ki az emberből, együtt az emberrel meg ne haljon. (Sera poenitentia raro seria.)

A hypocriták, (*) kik megcsalnak másokat életükben, ők is megcsalattathatnak halálukban. Senkit az Isten nem kedvel, hanem csak a szabad akarat szerint áldozókat, azért amely poenitentiát (*) ő kedvel, annak szabad akarat szerint valónak és nem kénytelennek kell lenni. A hosszú életben se bízzál, mert a vénség az ifjaknak kerül nyakukba és aminthogy semmi nincs bizonyosb dolog a halálnál, ezenképen semmi bizonytalanb nincsen a meghalásnak napjánál. Sőt gyakorta, midőn a bűnnek megérése a bűntételnek dühössége által siet, az Isten nagy hirtelen ez ilyetén bűnösöknek életüket megrövidíti avagy fegyverrel, avagy mértékletlenségekkel, tobzódásokkal, töltöződésekkel, vagy egyéb rettenetes betegséggel. Nem veheted te azt eszedbe, hogy a gonosz lélek halogattatja veled megtérésedet vénségedre, holott a mindenapi példa tanít tégedet, hogy gyakorta ezer te idődkori ifjak közül sem érheti el egy azt az időt, amelyre te halogatsz? indítson fel a Szentlélek tégedet, hogy többé már ne adjad magadat a részegesekhez enni s innya, hogy valamiképen a te Urad egy órában a halált utánnad ne küldje, amely napon nem is várnád és amely órában nem gondolnád és elszakassza a te életedet és a képmutató szolgák közé számláljon, aholott lészen sírás és fogcsikorgatás. (Mt 24,50) Ha pedig hosszú életet szeretsz, féljed az Istent és várjad az örökéletet. (5 Móz 30,16; Péld 3,2) A leghosszabb élet is e

161

világon, midőn aztán az utolsó percentést (*) eléri, csak olyannak tetszik, mint az elmondott beszéd (Zsolt 9), a semmivé leendő pára (Jak 4,14), az elhanyatlott árnyék (Zsolt 109,23), a látott álom (Zsolt 90,5), a szép ékes virág, mely nevekedik és virágzik reggel, de este elhervad és elszárad (Zsolt 90,6), a takács fonala, mely hamar elszakasztatik. (És 38,12) Csak egy szempillantásnak mondja ezt szent Pál. (2 Kor 4,17) Óh tehát az embernek nagy bolondsága! Kit a bűnnek egy szempillantás alatt való haszna meggátol az örök dicsőség terhességétől!

Ezek a kegyes életnek hét fő akadályi, melyeket ki kell magadból vetned, mint Mária Magdaléna a hét ördögöket (Márk 16,9; Luk 8,2), minekelőtte a kegyes, istenes életnek valóságos gyakorlója lennél, avagy valami igaz reménységet vennél mind a Krisztus jókedvével kegyelem által való közösülésed, (*) s mind pedig a dicsőségben véle együtt való részesülésed felől.

SUMMA SUMMARUM

Hogy azért mindezeket béfejezzük, holott (*) im látod, hogy te a Krisztus kívül csak bűn foglya, halál közöse (*) és férgek eledele vagy, kinek gondolatid hiábavalók, cselekedetid hitványok, gyönyörűségidnek alig vagyon kezdete, nyavalyáidnak pedig vége sehul nincsen. Micsoda okos ember menne vakjába e pokolbeli gyötrelemre, ámbár bűnben élésével magáévá tehetné is ideig az Augustus császárságát, a Krőzus gazdagságát, a Salamon gyönyörűséges életét, az Akhitofel tanácsosságát, a Gazdag víg lakását (*) és szépenjárását? Mert, mit használna ember

162

véle (Idvezítőnk szavaként) ámbár ideig e világot megnyerné is, ha lelkét pokolra ejtené örökkön-örökké?

Látod azt is, mily nagy a te boldogságod a Krisztusban és mily haszontalanok az akadályok, melyek meg akarnak tégedet attól fosztani. Megoltalmazd tehát (az apostol intése szerint) magadat a bűnnek csalárdságától (Zsid. 3,13), mert a bűn, mely oly gyönyörűségesnek tetszik (*) mostan romlott természetednek, egy órában legkeserűbb ellenségnek mutatja magát a te szegény lelkednek, azonban pedig (véletlen (*)) megkeményíti szívedet. A bűn (mint a kígyó) szépnek tetszik elsőben (*) a szemnek, de vigyázz a fulánkjára hátul, melynek mérges fajzásit ha tudnád, szintén (*) úgy megoltalmaznád magadat attól, mint a kígyótól. Mert:

1. Soha senkivel a bűn jól nem tészen és mentül többet vét ember, annál gyűlöltségesebbé tészi magát Isten és a jó keresztyének előtt.

2. A bűn hoz teréád minden keresztet, kárt, kedvetlenséget és betegséget, valamennyi (*) rajtad eshetik. A balgatagok (így szól szent Dávid) az ő gonoszságuknak útáért és az ő hamisságukért ostoroztatnak. (Zsolt 107,17) Jeremiás siralmas képen (*) kérdezkedik: Miért panaszolkodik az élő ember az ő bűneinek büntetése felől? (Sir 3,39) Megfelel maga: Mi vétkeztünk (úgy mond) s azért nem kedveztél te. Innen teszi a próféta ama keserű jajgatást a bűn ellen, mint minden nyavalyájuknak oka ellen: Jaj most nekünk, mert vétkeztünk! (Sir 5,16)

3. Ha mentül hamarébb meg nem térsz bűneidből, a te bűneid sokkal keservesb csapásokat, veszélyt, keresztet, szégyenvallást s több egyéb bün-

163

tetéseket hoznak fejedre, hogynem mint ekeddig. Olvasd meg efelől 3 Móz 29,18 stb. 5 Móz 28,15 stb.-t.

4. Utólszor, ha ugyan el nem veted tőled bűneidet, az Isten (mikor álnokságodnak mértéke beteljesedik, 1 Móz 15,16) elvet tégedet bűneidért, mert miképen hogy igaz Ő, azonképen hatalma is vagyon, hogy megöljön és bevessen pokolba minden megkeményedett megtéretlen bűnösöket. Ha azért el akarod kerülni a bűnnek átkozott tenyésztését mind e világon, s mind pedig a bűnért való érdemes (*) örök bosszúállást a más világon és egyszersmind ha bizonyos akarsz afelől lenni, hogy te nem egyike vagy azoknak, akik megvettetett (*) értelemre (*) adattattanak, jer tehát (óh bűnös ember!) tessék néked az én tanácsom és vétkeidet igazsággal váltsd meg és hamisságodat szegényekhez való irgalmasságoddal. Óh légyen orvoslása valaha tévelygésednek! (Dán 4,24) Nátán próféta csak egy példát monda s Dávid mindjárt megtére. (2 Sám 12,13) Jónás egyszer prédikála a ninivebelieknek s az egész város poenitentiát (*) tarta. (Jón 3,5) Krisztus Urunk is csak egyszer tekinte szent Péterre s mindjárt kiméne és keservesen síra (Luk 22,62) No hát te is, ki ily sokszor, ily sok időtől fogva és ily nagy szeretettel unszoltatol nem a prófétáktól, hanem a Krisztus, a próféták ura által, sőt önnön maga az Isten követi által kéret tégedet, hogy békéljél meg ővéle (2 Kor 5,20), hadd el a paráználkodást Dáviddal, (*) térj meg bűneidből az igaz ninivebeliekkel, mondj vale-t a gonosz társalkodásnak, (*) míg a Jézus Krisztus irgalmason tekintél [!] téged és sírj keservesen sok bűneidért Péterrel.

164

Ne elégedjél meg ama képes (*) vallással, melyet az újjá nem születettek koholtanak maguknak az igaz áhítatosság helyébe, mert a sok vélekedések között sokak csak el nem vesztették az igaz vallásnak gyakorlását. Ne gondoljad azt, hogy te elég jó keresztyén vagy, mivel úgy cselekeszel, amint legtöbben cselekesznek, azonban (*) nem is vagy a legrosszabbakhoz hasonló. Senki oly istentelen nem lehet, hogy a bűnnek mindenik neméhez ragaszkodhassék (mert természet szerint való ellenkezés vagyon némely vétkek között), hanem emlékezzél meg Krisztusnak eme mondásáról: Ha a ti igazságtok felül nem haladja az irástudókét és a farizeusoket, bé nem mehettek a mennyeknek országába. (Mt 5,20) Gondold meg magadban, mennyivel vagy még a farizeusoknal is alábbvaló a böjtölésben, könyörgésben, prédikációra járásban és az alamizsnálkodásban. Vizsgáld meg alattomban, (*) mennyi sok pogányok, kik soha keresztséget nem ismertek, haladtak felül tégedet a jó erkölcsnek jószágiban (*) és a tisztességes életben. Hol vagyon hát a Krisztusnak, a te Mesterednek élete? Mily messze vagy még az igaz keresztyénségtől? Ha te akaratod szerint élsz valami nagy vétekben, soha nem lehet újjászületett lelked, noha sok egyéb bűnökből megjobbítottad magadat, mint Heródes. (Márk 6,20) Az igaz keresztyénnek arra is kell nézni, hogy szívének igaz volta szerint egyenlőkép járhasson az Istennek minden parancsolatiban, mert azt mondja szent Jakab, hogy ámbár valaki az egész törvényt megtartja is, de ha vétkezendik egy dologban (szántszándékkal), az egész törvénynek megrontásában bűnös. (Jak 2,10) Szent Péter is nemcsak némely, hanem minden gonoszságnak, álnok-

165

ságnak, képmutatásnak etc. levetkezésére késztet minket. Egy megszánás-bánás nélkül való bűn szintén elegendő az ember lelkének elkárhoztatására. Ne álmodozzál más átalabb (*) avagy könnyebb úttal az ég felé azon kívül, melyet Krisztus URUNK írt mielőnkbe az ige által. Ez pedig az út nem könnyű, avagy közönséges, hanem szoros és keskeny, sőt oly szoros, hogy amint Idvezítőnk protestál, (*) a gazdag nehezen mehet bé azon (Mt 7,11), akik bémehetnek is csak kevesen tudnak, s még pedig azok sem mehetnek egyébként bé, hanem erős igyekezet által és némelyek az igyekezők közül nem elég erősek. (Luk 12,25) E dolgot Istennek minden szenti teljes életükben jól tudták, holott (*) oly gyakor böjtöléssel, buzgó imádságokkal, Isten ígéjének bőséges hallgatásával és a sacramentumok vételével és bő könnyhullatásokkal áhitatosan fohászkodtanak, hogy az Atya Isten, az ÚR Jézus Krisztusért vigye bé őket az ő országába.

Inter excessum et defectum. A tékozló nem lehet fösvény, egyszersmind.

Ha te e valóságot nem hiszed, én bizonyosan mondom tenéked, hogy az Ördög, aki tégedet mostan elhitetett (*) mennyországnak könnyű megnyerésével, maga adja jövendőben elődbe, hogy legnehezebb munka ez e világon. Ennekokáért, ha igaz bizodalomra vagy-é lelked idvessége felől és bátorságos s egyenes úton akarsz az ég felé menni, tégy szert mindjárt (az eszes szüzekkel együtt) a kegyes életnek olajára és öntsed bé azt magadviselésének lámpásába (Mt 25,1-13), hogy eképen szüntelen való készségedben kimehess a vőlegény eleibe akár a halál, s akár pedig az ítélet által jöjjön el tehoz-

166

zád. Melyet, hogy jobb módjával cselekedhessél, gyakoroljad naponként eme következendő mód szerint tennen magadat.