Az előző fejezetekben igyekeztünk kihangsúlyozni néhány módot, melyek alapján megállapíthatjuk
HASZNOT NYERNI AZ IGÉBŐL
Hogyan válhat hasznunkra a bibliaolvasás és az Ige tanulmányozása?
A. W. PINK
A könyv eredeti címe és kiadója:
Profiting from the Word
The Banner of Truth Trust
78b Chiltern Street, London WIM IPS
1970
Tartalom
Az angol kiadó előszava
1. A Szentírás és a bűn
2. A Szentírás és Isten
3. A Szentírás és Krisztus
4. A Szentírás és az imádkozás
5. A Szentírás és a jó
cselekedetek
6. A Szentírás és az
engedelmesség
7. A Szentírás és a világ
8. A Szentírás és az ígéretek
9. A Szentírás és az öröm
10. A Szentírás és a szeretet
Az angol kiadó előszava
A.W.Pink irodalmi
munkássága a 20. század első felének egyik kevésbé figyelemre méltatott nagy
jelentőségű tényezője volt. 1921-ben elkezdett egy folyóiratot havonként kiadni
Studies in Scriptures (Szentírásbeli tanulmányok) címen, melyet szinte teljesen
saját írásaiból tartott fenn harminc éven át. Abban az időszakban olvasóinak
száma valószínűleg sohasem emelkedett ezernél feljebb. Ám ez nem tántorította
vissza őt. Meg volt győződve, hogy ismeri azokat a hiányosságokat, melyek az
eluralkodó lelki gyöngeséghez vezettek, s önmagát fenntartás nélkül azok
százainak szolgálatára szentelte, akik szomjúhozó szívvel olvasták folyóiratát
szerte a világon. Célja az volt, hogy a
keresztyéneknek olyan bibliai tanítást adjon, mely tiszta fejet és szent
életet, imádkozást és kegyességet eredményezzen; s noha az olvasók köre eléggé
szűk volt, de kiváló ismertetőjelként egy általános, komoly elkötelezettség
jellemezte őket a történelmi igaz keresztyénség iránt.
Pink 1952.ben
bekövetkezett halála óta, - s pontosabban, mióta szélesebb körű érdeklődés
támadt azon igazságok iránt, melyeket ő oly hűségesen fenntartott, - írásai
sokkal általánosabban ismertek és értékeltek lettek. Az igemagyarázatoknak és
hitmélyítő írásoknak nagy része, mely eredetileg sorozatban, az általa kiadott
folyóiratban jelent meg, a közelmúltban ki lett nyomtatva az Atlanti óceán
mindkét oldalán.
E sorozat is, mely
anyagát képezi ez új könyvnek, először
szintén a Studies in Scriptures-ban (Szentírásbeli tanulmányok) jelent meg. Ez írások fölfedik a Szentíráshoz való hűség, s a szívhez szólás
mély ismertetőjegyét, melyek leginkább jellemzőek Pinkre. Örömmel adjuk közre
ezt a kötetet, kiadónk által már eddig megjelent The Sovereignity of God (Isten szuverenítása) és The life of Elijah
(Illés élete) című könyvek mellett.
The Banner
of Truth ( Az Igazság Zászlaja) kiadó.
1. A Szentírás és a bűn
Komoly
okunk van azt hinni, hogy a legtöbb bibliaolvasás és tanulmányozás az utóbbi jó
néhány évben semmilyen lelki hasznot nem eredményezett azoknál, akik azzal
foglalkoztak. Sőt, tovább megyünk: nagyon félő, hogy sok esetben az Igével való
foglalkozás inkább átoknak bizonyult, mintsem áldásnak. Ez kemény beszédnek
tűnhet, s tudatában vagyunk ennek, mégis nem durvább, mint amilyent maga a
szóban forgó kérdés megkövetel. Az isteni ajándékokat lehet helytelenül
használni, és Isten jótéteményeivel vissza lehet élni. Hogy ez érvényes a fent
említett dologra nézve, kitűnik azokból a gyümölcsökből, melyeket termett. A
természeti ember is megteheti, (és gyakran meg is teszi), hogy a Szentírás
tanulmányozására adja magát ugyanazzal a
lelkesedéssel és kedvvel, mint ahogy más tudományágak iránt is
érdeklődik. Ahol ez az eset áll fenn,
ott az ilyen embernek ismeretkészlete növekszik, de úgyszintén büszkesége is.
Egy érdekfeszítő kísérletek végzésével foglalkozó kémikushoz hasonlóan, az
intellektuális íráskutató is fellelkesülhet, amikor valami felfedezésre jut
abban; de ez utóbbinak öröme egy cseppel sem lelkibb természetű, mint az
előbbinek. És ismét, miként egy kémikus sikerei általában növelik önteltségét,
és azt eredményezik, hogy lenézzen másokat, nálánál tudatlanabbak, így sajnos,
ez az eset áll fenn azoknál, akik belemerültek a bibliai számok, jelképek,
próféciák s más efféle tárgyak vizsgálódásába.
Isten Igéjét számos
indítékkal kézbe lehet venni. Vannak akik azért olvassák, hogy kielégítsék
irodalmi büszkeségüket. Bizonyos körökben tisztességes és népszerű dologgá
vált, hogy általános ismeretet szerezzenek a Biblia tartalmáról, egyszerűen
azért, mert az azok felől való tudatlanság az általános műveltség hiányának
számít. Némelyek azért olvassák, hogy kielégítsék kíváncsisági ösztönüket,
miként tesznek sok más jeles könyvvel is. Mások szektás büszkeségük
kielégítéséért olvassák az Igét. Kötelességüknek tartják, hogy megfelelően
képzettek legyenek felekezetüknek sajátos tantételeiben, s így mohón kutatják
az Írásból vett bizonyítékokat ‘a mi
tanaink‘ fenntartására. Mások meg azzal a céllal olvassák az Igét, hogy képesek
legyenek sikeresen vitatkozni a más nézeten levőkkel. De mindezekben nincs igaz
istenismeret, nincs lelki épülésre való vágyakozás, s ezért nincs benne
semmilyen valódi haszon a lélek számára.
Miben áll, akkor, az
Igéből származó igazi haszon? Hát nem
ad-e 2Tim 3,16.17 egy világos választ kérdésünkre? Ott ezt olvassuk: ‘A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos
a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre: hogy
tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.’
Figyeld meg, mi az, ami ki van itt felejtve: A Szentírás nem a mi
intellektuális kedvtelésünkért és testies tudálékosságunkért adatott, hanem,
hogy felszereljen minket ‘minden jó cselekedetre’, s ezt azáltal teszi, hogy tanít, int, megjobbít minket. Hadd
erősítsük meg ezt az igazságot más igehelyek segítségével is.
A. W. PINK
1. Egy személy
lelkileg akkor nyer hasznot az Igéből, mikor ez által meggyőzetik bűnössége felől. Ez az Igének elsődleges hivatása: hogy
felfedje a mi romlottságunkat, feltárja aljasságunkat, hogy tudatára ébresszen
vétkességünknek. Egy ember erkölcsössége lehet kifogás nélkül való, felebarátaival
szemben való viselkedése hibátlan, de amikor a Szentlélek az Igét az szívére és lelkiismeretére alkalmazza,
megnyitva bűnei iránt eddig vak szemeit, hogy meglássa Istennel szembeni
helyzetét és állapotát, akkor felkiált, ‘Jaj
nekem, elvesztem!’ Ilyenképpen van az, hogy minden egyes megváltott lélek
elvezettetik Krisztusra való szükségének, ráutaltságának tudatára. ‘Az egészségeseknek nincs szükségük orvosra,
hanem a betegeknek’ (Luk.5,31). De
míg a Szentlélek nem alkalmazza az Igét Isteni erővel, egy egyén sem érzi át
hogy ő beteg, halálosan beteg.
Ezt a meggyőzetést, mely megérteti a
szívvel azt a rettenetes pusztítást, amit a bűn végzett az emberi természeten,
nem kell csupán a megtérést közvetlen követő tapasztalatokra korlátozni. Minden
egyes alkalommal, valahányszor Isten megáldja Igéjét szívem számára, azt végzi
bennem, hogy átérezzem, milyen messze, nagyon messze távolodtam attól a
mércétől, melyet ő elém helyezett, nevezetesen ‘Szentek legyetek teljes életetekben’ (1Pét 1,15). Íme itt van az
első teszt, melyet alkalmaznom kell: Valahányszor az Igében különböző személyek
szomorú bukásairól olvasok, tudatosul-e bennem az, mily nyomorultul hasonlítok hozzájuk? Amint Krisztus tökéletes és
áldott életéről olvasok, azt eredményezi-e, hogy felismerjem, mennyire óriási a
különbség köztem és közte?
2. Az Ige olvasásából akkor nyerhet valaki lelki hasznot, ha az
olvasottak nyomán bűnbánatra ébred. A köves talajhoz hasonlított
igehallgatókról azt mondja a példázat, hogy ‘hallják az Igét, és mindjárt
örömmel fogadják; de nincs gyökere bennük...’ (Máté 13,20.21); azokról
viszont, akik Péter prédikációja nyomán jutottak meggyőződésre, ezt olvassuk: ‘szívükben
megkeseredének’ (Csel 2,37). A különbség ma is megfigyelhető. Sokan
szeretnek a ‘diszpenzációs igazságról’ szóló virágos prédikációkat vagy
előadásokat hallgatni, melyek nagy szónoki apparátust mozgósítanak, és
csillogtatják az előadó intellektuális felkészültségét, de rendszerint nem hatnak
a hallgatók lelkiismeretére úgy, hogy annak valamilyen gyakorlati következménye
is legyen. Mindenki bólogatással fogadja tételeiket, de senki sem alázza meg
magát Isten előtt, és senki sem kerül közelebb Hozzá általuk. Ha viszont előáll
az Úrnak egy hűséges szolgája, aki kegyelmi ajándékaival nem a saját hírnevét
igyekszik öregbíteni, s a Szentírás tanítását egyenesen az emberek jellemére és
viselkedésére vonatkoztatva még az Isten szentjeinek szomorú bukásait is
leleplezi, a többség megveti az ilyen
hírnököt. Csak az igazán újjászületettek lesznek hálásak olyan
üzenetért, mely arra készteti őket, hogy Isten színe előtt sírva kiáltsanak
fel: ‘Ó, én nyomorult ember!’ Ugyanez áll az Ige csendes olvasására is: csak
úgy nyerek áldást belőle, ha a Szentlélek közbenjárásával valósággal látom és átérzem belső
romlottságomat.
Különös Ige található
Jeremiás 31,19-ben: ‘miután megismertem
magamat, combomat vertem; szégyenkezem és pirulok.’! Olvasóm, ismersz-e
valamit az efféle tapasztalatból?
Létrehoz-e benned az igetanulmányozásod egy megtört szívet, és elvezet-e
odáig, hogy megalázd magad Isten előtt?
Meggyőz-e téged úgy bűneidről, hogy naponta megtérj az Ő színe
előtt? A páska-bárányt keserű füvekkel
kellett enni (2Móz 12,8). Így mi is, amikor az Ige által valóban táplálva
vagyunk, a Szentlélek előbb azt keserűvé teszi számunkra, mielőtt édessé válna
szánkban. Jegyezd meg a Jelenések 10,9 parancsát: ‘Elmenék azért az angyalhoz, mondván néki: Add nékem a könyvecskét. És
monda nékem: Vedd el, és edd meg; és megkeseríti a te gyomrodat, de a te
szádban édes lesz, mint a méz.’ Ez mindig a tapasztalati sorrend: előbb a
sírás, azután a vigasztalás (Máté 5,4); mielőtt felmagasztaltatnánk, meg kell
aláznunk magunkat (1Pét.5,7).
3. Egy egyén akkor nyer lelki hasznot az Igéből, amikor az bűnvallásra vezeti őt. A Írás hasznos a ‘feddésre’ (2Tim 3,18).
És egy becsületes lélek kész beismerni hibáit. A testi, újjá nem született
emberekről az van mondva, ‘Mert minden,
aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy
az ő cselekedetei fel ne fedessenek’ (János 3,20). ‘Isten légy irgalmas nékem, bűnösnek!’ - ez
egy megújult szív kiáltása, és szüntelen késztetve vagyunk az Ige által (Zsolt
119), hogy frissen feltárjuk és újból elismerjük vétkeinket az Úr előtt. ‘Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó
dolga, de aki megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer’ (Péld.28,13). Nem
lehet lelki virágzás és gyümölcsözés (Zsolt 1,3) miközben rejtegetjük
szívünkben titkos bűneinket; csak amikor önként, szabadon beismerjük azokat
Isten előtt, és részletesen vallást teszünk róluk, csakis akkor örvendezhetünk
az Ő kegyelmének.
Nincs valódi békessége a
lelkiismeretnek, s nyugalma a szívnek, míg takargatjuk a be nem vallott bűn
terhét. A felszabadulás akkor jön, amikor teljesen kiöntjük azt az Úr előtt.
Jól figyeld meg a Dávid tapasztalatát: ‘Míg
elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való hallgatás miatt. Míg
éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében’
(Zsolt.32,3-4). Érthetetlen számodra e jelképes, de erőteljes
nyelvezet? Vagy saját lelki történeted
megmagyarázza azt? Sok olyan igevers van a Bibliában, amit semmilyen
kommentárral sem lehet igazán megmagyarázni, mert csakis személyes
tapasztalattal lehet kielégítően megérteni. Valóban áldott a közvetlen fejlemény
itt: ‘Vétkemet bevallám néked, bűnömet el
nem fedeztem. Azt mondám: bevallom álnokságomat az Úrnak, - és te levetted
rólam bűneimnek terhét’ (5.vers)
4. Egy egyén lelki haszonban részesül, mikor az Ige mélyebb gyűlöletet hoz létre benne a bűn iránt.
‘Ti, akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek
a gonoszt!’ (Zsolt.97,10). Nem szerethetjük Istent anélkül, hogy ne
gyűlölnénk azt, amit ő gyűlöl. Nem csupán kerülnünk kell a gonoszt, s
megtagadni az abban való megmaradást, hanem fegyverbe kell szállnunk az ellen,
s szívbeli felháborodottsággal kell viseljük magunkat vele szemben. Az egyik legbizonyosabb teszt, melyet
alkalmazni kell az állítólagos megtérésnél, a szív állapota a bűnnel szemben.
Ahová a szentség alapelve be lett plántálva, szükségszerűen elundorodik a lélek
mindattól ami szentségtelen. Ha bűn iránti gyűlöletünk igazi, úgy csak hálásak
lehetünk, amikor az Ige megfedd minket azon bűneink felől, melyeket eddig nem
vettünk észre.
Ez volt a Dávid tapasztalata: ‘A te határozataidból leszek értelmes;
gyűlölöm azért a hamisságnak minden ösvényét’ (Zsolt.119,104). Jól figyeld
meg: nem csupán ‘tartózkodom tőlük’, hanem ‘gyűlölöm’; nem csupán ‘néhányat’
vagy ‘sokat’, hanem ‘a hamisságnak minden ösvényét’; s nem csak minden
‘nyilvánvaló gonoszságot’, hanem ‘minden hamis ösvényt’. ‘Igaznak tartom azért minden határozataidat’ (Zsolt.119,128). De
épp ennek ellenkezője áll fenn a gonoszoknál: ‘Hiszen te gyűlölöd a fenyítést, és hátad mögé veted minden
rendelésimet’ (Zsolt.50,17). A Péld. 8,13-ban ezt olvassuk: ‘ Az Úrnak félelme a gonosznak gyűlölése’
és ez a kegyes félelem az ige olvasása által támad: lásd 5Móz.17,18.19! Valóban igazán volt mondva: „Amíg a bűn nincs gyűlölve, addig nem
lehet azt megöldökölni; soha nem fogsz úgy kiáltani ellene, miként a zsidók
kiáltottak Krisztus ellen, Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!, míg a bűn nem
lesz annyira gyűlölt előtted, mint amennyire Ő volt előttük’ (Edward Reyner,
1635).
5. Egy egyén lelkileg akkor részesül haszonban, mikor az Ige azt
eredményezi nála, hogy elhagyja a bűnt.
‘Álljon el a hamisságtól minden, aki a Krisztus nevét vallja!’ (2Tim.2,19).
Mennél inkább azzal a határozott céllal olvassuk az Igét, hogy felfedezzük, mi
kedves, és mi utálatos az Úr előtt, annál inkább ismertté válik számunkra az ő
akarata; és ha szívünk rendben van Istennel, egyre inkább útaink is összhangba
lesznek vele. Így fogunk ‘az igazságban
járni’ (3Ján.4). A 2Korinthus 6
végén néhány értékes ígéret található azoknak, akik elkülönítik magukat a
hitetlenektől. Figyeljük meg e helyen, hogyan alkalmazza a Szentlélek ez
ígéreteket. Nem azt mondja, ‘Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, helyezzük
magunkat kényelembe, s váljunk általuk önelégültté’; hanem ‘Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg
magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól’ (2Kor.7,1).
‘Ti
már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek’ (Ján.15,3). Itt van egy másik alapszabály,
melynek alapján gyakorta meg kell vizsgálnunk magunkat: Vajon utjaim
tisztulását eredményezi-e Isten Igéjének olvasása és tanulmányozása? Régtől
fogva feltették e kérdést: ‘Mimódon
őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útát?’
s meg van adva rá az isteni felelet: ‘A
Te beszédeidnek megtartása által’. Igen, nem egyszerűen annak olvasása,
elhívése, memorizálása által, hanem az Igének személyes alkalmazása által,
saját ‘utjainkra’ nézve. Vagyis, azáltal, hogy komolyan vesszük az ilyen
figyelmeztetéseket mint ‘Kerüljétek a
paráznaságot!’ (1Kor.6,18). ‘Kerüljétek a bálványimádást!’ (1Kor.10,14).
‘Ezeket kerüld! - a pénz szerelmét, s az utána való sóvárgást.(1Tim.6,11).
‘Kerüld az ifjúkori kívánságokat! (1Tim 2,22); hogy ezáltal a keresztyén a
gonosztól való gyakorlati elszakadáshoz jusson el; mert a bűnt nem csak meg
kell vallani, hanem el is kell ‘hagyni’ (Péld.28,13).
6. Egy igét olvasó személy akkor nyer hasznot abból, amikor az Ige által megerősíti magát a bűnnel szemben. A
Szent Írások nem csupán azzal a céllal adattak számunkra, hogy felfedjék a
bennünk levő romlottságot, és azt a sok-sok bűnös utat, melyen járva ‘szűkölködünk Isten dicsősége nélkül’ (Róma
3,23), hanem hogy úgyszintén arra is szolgáljanak, hogy megmutassák, hogyan
nyerhetünk szabadulást a bűnből, hogyan kell őrizkednünk attól, nehogy
megsértsük Istent. ‘Szívembe rejtettem a
te beszédedet, hogy ne vétkezzem Ellened!’ (Zsolt.119,11). Ez az, amire
mindannyian fel vagyunk szólítva: ‘Végy
csak oktatást az Ő szájából, és véssd szívedbe az Ő beszédeit!’ (Jób 22,22).
Különösképpen a parancsokat, figyelmeztetéseket, buzdításokat fontos, hogy
magunkévá tegyük, és nagyra becsüljük; tanuljuk meg azokat, elmélkedjünk és
imádkozzunk felettük, s vigyük át a gyakorlatba. Egyetlen hatékony mód arra
nézve, hogy egy földterületet megőrizzünk attól, hogy a gyom ne verje fel: az,
ha jó magot vetünk bele: ‘A rosszat jóval
győzd meg!‘ (Róm12,21). Minél ‘gazdagabban’
lakozik Krisztus beszéde bennünk (Kol.3,16), annál kevesebb lesz a bűn
hatóereje szívünkben és életünkben.
Nem elegendő pusztán elismerni az
Írások hitelességét, szükséges azokat szívünk mélyébe rejteni.
Kibeszélhetetlenül komoly az a megjegyzés, ahogyan a Szentlélek rámutat a
hittől való elpártolás gyökerére, ‘mivelhogy
nem fogadták be az igazságnak szeretetét’ (2Thes.2,10). „Ha csak beszédünk
és gondolatunk tárgyát képezi, hamar elmúlik. A magot, mely csak a föld
felszínén van, az égi madarak felkapdossák. Azért rejtsd azt mélyen magadba;
hadd jusson a fülből az elmébe, az elméből a szívbe; szívódjék fel egyre inkább
egész lényedbe. Csakis amikor korlátlan uralmat nyer a szívben, akkor fogadjuk
azt az iránta való szeretetből; - mikor drágább lett számunkra legédesebb
kívánságunknál is, amikor eggyé válunk azzal.“
(Thomas Manton, 1663).
Semmi sem őrizhet meg
minket a világ fertőzésétől, semmi sem szabadíthat meg a Sátán kísértéseitől,
és semmi sem oltalmazhat meg oly hatékonyan a bűnnel szemben, mint Isten
befogadott igéje, mit iránta való szeretetből szívűnkbe rejtettünk, ‘Istennek törvénye van szívében, lépései nem
ingadoznak’ (Zsolt.37,31). Mindaddig, míg az igazság hatékonyan munkálkodik
bennünk, felindítva lelkiismeretünket, és valóban szeretjük azt, meg vagyunk
védve az eleséstől. Amikor József kísértve volt Potifár felesége által, ezt
mondta: ‘Hogyan követhetném el ezt a nagy
gonoszságot, és vétkezhetném az Isten ellen!? ’ (1Móz 39,9). Az Ige ott
volt a szívében, ezért volt ereje uralkodni testi vágyai fölött. Kimondhatatlan
szentség ez, Istennek hatalmas ereje, ki képes akár megmenteni, akár
elpusztítani. Senki sem tudja közülünk, mikor fog kísértésbe esni. Ezért
szükséges felkészülni ellene. ‘Ki veszi
ezeket közületek fülébe, aki figyelne és hallgatna ezután?!’ (És.42,23).
Igen, nekünk fel kell készülnünk a jövőre, s meg kell erősítsük magunkat a
bűnnel szemben, azáltal, hogy szívünkbe gyűjtjük az Igét az elkövetkező
szükséghelyzetekre nézve.
7. Egy személy akkor nyer lelki hasznot az Igéből, amikor azt eredményezi
benne, hogy a bűn ellentétét cselekedje.
‘A bűn pedig a törvénytelenség’
(1Ján.3,4). Isten azt mondja: ‘Ezt tedd’, a bűn ezt feleli ‘Nem akarom’;
Isten így szól ‘Ezt ne tedd’, a bűn erre ezt mondja ‘Ezt teszem’. Ekképpen, a
bűn lázadás Isten ellen, tudatos ellenszegülés, a magam útjai szerint való
járás (És.53,6). Tehát a bűn egyfajta anarchia a lelki birodalomban, s joggal
hasonlítható vörös zászló lengetéséhez Isten szeme előtt. Mármost az Isten
ellen való bűnözés ellentéte a neki való engedelmesség. Miként a
törvénytelenség ellentéte a törvény iránt való alárendeltség. Ekképpen a bűn
ellentétét gyakorolni azt jelenti, hogy az engedelmesség ösvényét járjuk. Ez
egy másik fő ok, amelyért az Írások adattak nekünk: hogy megismertesse velünk
azt az ösvényt, mely kedves Isten előtt. Hasznosak az Írások nemcsak az
intésre, s a megjobbításra, hanem ‘az
igazságban való nevelésre’ is.
Íme, itt egy másik
lényeges alapszabály, mely által gyakorta meg kell vizsgálnunk magunkat.
Gondolataim az Ige alapján születnek-e, s szívem az Ige által van-e kormányozva,
s minden utam az Isten igeje által van-e szabályozva? Ez az, amit az Úr követel
tőlünk: ‘Az igének pedig megtartói
legyetek, ne csupán hallgatói, megcsalván magatokat’ (Jak.1,22). Ez az a
mód, ahogy hálánkat és szeretetünket Krisztus iránt ki kell fejeznünk: ‘Ha engem szerettek, az én parancsolataimat
megtartsátok’ (Ján14,15). Ehhez isteni segélynyújtásra van szükség. ‘Vezérelj a te parancsolataidnak útján’,
könyörgött Dávid (Zsolt. 119,35). „Nem csak világosságra van szükségünk, hogy
megismerjük utunkat, hanem szívre is, hogy járhassunk azon. Az irányítás
szükséges elménk vaksága miatt; és szükségünk van a kegyelemnek hatékony
ösztönzésére szívünk erőtlensége miatt. Feladatunk teljesítéséhez nem elégséges
az igazság előírásainak puszta ismerete, hacsak nem öleljük azokat magunkhoz, s
nem követjük azokat teljes szívvel “ (Manton). Jegyezd meg, hogy ‘az Ő parancsolatainak ösvénye’: nem egy
magunk-választott útirány, hanem Isten által pontosan meghatározott ösvény; nem
egy ‘országút’, hanem egy magányos ‘ösvény’.
Vizsgálja meg magát becsületesen és
alapos igyekezettel úgy a szerző, mint az olvasó, mintegy Isten jelenlétében, e
felsorolt hét ismérv által. Alázatosabbá tesz-e az Ige tanulmányozása téged,
vagy büszkébbé - felfuvalkodottá arra az ismeretre nézve, melyre szert
tettél? Azt eredményezi-e benned, hogy
többre értékeld magad embertársaidnál, vagy pedig oda vezet, hogy még
alázatosabb helyet foglalj el Isten előtt? Létrehoz-e benned egy mélyebb
utálatot és gyűlöletet önmagaddal szemben, vagy még önelégültebbé tesz téged?
Azt eredményezi-e azoknál, akik között élsz, vagy akiknek talán prédikálsz,
hogy így szóljanak: ‘Kívánom azt a bibliaismeretet, mellyel te bírsz’, vagy
pedig ilyen imádságot fakaszt: ‘Uram, add nekem azt a hitet, kegyelmet, azt a
szentséget, melyet adtál barátomnak vagy tanítómnak? ‘Ezekről gondoskodjál, ezeken légy, hogy előhaladásod nyilvánvaló
legyen mindenek előtt’ (1Tim.4,15).
2 A Szentírás és Isten
A Szent Írások
mindenestől természetfölöttiek. Isteni kijelentések. ‘A teljes Írás Istentől ihletett’ (2Tim, 3,16). Ez nem csak annyit jelent csupán, hogy Isten
magas eszmékhez emelte elméjüket, hanem hogy irányította gondolataikat. Nem azt
jelenti egyszerűen, hogy fogalmakat közölt velük, hanem hogy ő diktált minden
egyes szót, melyet használtak. ‘Mert
sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szent Lélektől
indíttatva szólottak az Istennek szent emberei’ (2Pét.1,21). Minden emberi
„elmélet“, mely tagadja ezek szóbeli
ihletettségét, a Sátán trükkje, s támadás Isten igazsága ellen. Isten arcképe
pecsétként rá van ütve a Szentírás minden lapjára. A Biblia könyvei annyira
szent Írások, annyira mennyeiek, oly tiszteletet-keltőek, hogy lehetetlen, hogy
pusztán emberi alkotás legyen.
Az Írások egy természetfeletti Istenről tesznek bizonyságot. Ez egy nagyon elcsépelt
megjegyzés, mégis szükséges ma ezt hangoztatni. Az az ‘isten’ akiben sok
hitvalló keresztyén hisz, egyre inkább pogány bálvánnyá alacsonyíttatott. Az a
kiemelkedő hely, melyet a ‘sport’, szórakozás elfoglal a nemzet életében, a
mértéktelen kényelemszeretet, a családi élet megszüntetése, a nők arcátlan
szerénytelensége: mind megannyi tünetét képezik ugyanannak a betegségnek, mely
oly rendkívüli birodalmak összeomlásához és halálához vezetett, mint Babilon,
Perzsia, Görögország és Róma. És a húszadik század isten-fogalma, melyet az
úgynevezett ‘keresztyén’ országokban a nép nagyobbrésze elfogad rohamosan az
ókori bálványoknak tulajdonított jellemet ölti fel. Ezzel éles ellentétben a
Szentírás Istene olyan tökéletességgel van felruházva s oly tulajdonságokkal
van felöltöztetve, melyeket puszta emberi értelem soha nem tudott volna
kitalálni.
Istent csakis az önmagáról adott természetfölötti kijelentés által lehet
megismerni. Az Írások nélkül, Őróla még elméleti ismeretszerzés sem lehetséges.
Még mindig igaz, hogy ‘e világ a
bölcsesség által nem ismerte meg
Istent’ (1Kor 1,21). Ahol a Írások mellőzve vannak, ott Isten csak
egy ‘ismeretlen Isten’ (Csel 17,23). Azonban
a Írásoknál még valami többre van szükség, mielőtt a lélek Istent
megismerhetné, megismerve Őt valóságos,
személyes, életbevágó módon. Úgy tűnik, ezzel ma már tisztában vannak többen. A
fennálló gyakorlat azonban azt feltételezi, hogy Isten ismerete megszerezhető
az Ige tanulmányozása által, éppúgy, ahogy vegytani ismeretre szert lehet tenni
egy megfelelő kézikönyv alapos áttanulmányozásával. Isten intellektuális
ismerete megszerezhető így, de lélek szerinti ismerete soha. Egy
természetfölötti Isten csakis természetfölötti módon ismerhető meg ( t.i. oly
módon, mely fölötte áll a pusztán
természetes lehetőségeknek), Istennek egy szívhez szóló természetfölötti
kijelentése folytán. ‘Isten ugyanis, aki
ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel“, Ő gyújtott világosságot szívünkben,
hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete a Krisztus arcán’
(2Kor.4,6. új ford.). Mindenki, aki Isten kegyelméből részesült e
természetfeletti tapasztalatban, megtanulta,
hogy csakis ‘a Te világosságod
által látunk világosságot’ (Zsolt.36,9).
Isten csakis természetfölötti képesség által ismerhető meg. Krisztus világosan
beszélt erről, mikor azt mondta, ‘Ha
valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten Országát’ (Ján.3,3).
Egy újjá nem született embernek nincs lélek szerinti látása Isten felől. ‘Érzéki ember pedig nem foghatja meg az
Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen
ítéltetnek meg’ (1Kor.2,14). A víz,
saját ereje folytán sohasem emelkedhet saját szintjénél feljebb. Így a
természeti ember is képtelen felfogni azt, ami meghaladja természetes
képességét. ‘Az pedig az örök élet, hogy
megismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent’ (Ján.17,3). Örök életben való
részesedés szükséges, mielőtt az ‘Igaz Istent’ megismerhetnénk. Érthetően ki
van ez fejezve 1 Ján. 1,20-ban: ‘Tudjuk,
hogy az Isten Fia eljött, s értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük az
Igazat’. Igen, egy felülről való lelki értelem, új teremtés révén kell
adassék számunkra, mielőtt Istent lélek szerinti módon megismerhetnénk.
Isten természetfölötti ismerete egy természetfeletti tapasztalatot hoz
létre, és ez az, amitől a mai gyülekezetek tagjainak túlnyomó része teljesen
idegen. A ‘vallás’ manapság többnyire a ‘régi Ádámnak’ kiigazítását jelenti.
Nem más ez, mint holt tetemeket rejtő síremlékek díszítgetése. Csakis külső
‘forma’. Még ahol egészséges tan található, gyakran halott, megmerevedett
ortodoxia az is. Nincs mit csodálkozni ezen. Mindig is így volt ez. Így volt
akkor is, amikor Krisztus e földön élt. A zsidók nagyon ortodoxok (tiszta/igaz
hitűek) voltak. Abban az időben mentesek voltak a bálványimádástól. A templom
ott állt Jeruzsálemben, a törvényt magyarázták, Jehovát imádták. És mégis,
Krisztus kénytelen volt ezt mondani nekik:
‘Aki engem elküldött, ti azt nem ismeritek!’ (Ján.7,28). ‘Sem engem nem
ismertek, sem az én Atyámat; ha engem ismernétek, az én Atyámat is ismernétek’
(Ján.8,19). ‘Az én Atyám az, aki dicsőít engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a
ti Istenetek; És nem ismeritek Őt.’ (Ján.8,54,55). És jól jegyezd meg, ez egy oly népnek volt
mondva, akiknél ott voltak az Írások, szorgalmasan kutatták, és Isten Igéjeként
tisztelték azokat! Nagyon jól ismerték Istent elméletileg, de lélek szerinti
ismeretük nem volt róla.
Amint akkor volt a zsidóságban, úgy
van ma a keresztyénségben. A Szentháromságot ‘hívők’ sokasága mindenestől távol
tartja magát Istennek egy természetfölötti, vagy lélek szerinti ismeretétől.
Minek alapján állítjuk mi ezt ilyen bizonyosan? A következő igazság szerint: a
gyümölcs jellege elárulja a fa természetét, melyen termett; a víz minősége
tanúskodik a forrásról, melyből fakadt. Isten természetfölötti ismerete
természetfölötti tapasztalatot eredményez, és e természetfölötti tapasztalat természetfölötti gyümölcsökben nyilvánul
meg. Másképpen kifejezve Istennek az ember szívében való tényleges lakozása
gyökeresen forradalmasítja, átformálja egész életét. Ami így létrejön, azt a
természet önmagában képtelen megvalósítani, sőt, egyenesen ellentéte annak. S
ez jelentős hiányként jelentkezik valószínűleg a magukat Isten gyermekeinek
vallók 95%-nál. Az hitvalló átlag-keresztyének életében semmi sincs, amit ne
lehetne az alaptermészet számlájára írni. Ámde Isten valódi gyermekénél egészen
más a helyzet. Ő valóban, a kegyelemnek egy csodája; ‘új teremtés Krisztus Jézusban’ (2Kor. 5,17).
Tapasztalata, élete
természetfölötti.
Egy keresztyén természetfölötti
tapasztalata nyilvánvaló Istennel kapcsolatos magatartásában. Mivel isteni
életet hordoz magában, mert ‘isteni
természet részese lett’ (2Pét.1,4), szükségszerűen szereti Istent, szereti Isten dolgait, szereti mindazt, amit
Isten szeret; és ezzel szemben gyűlöli azt, amit Isten gyűlöl. Ezt a
természetfölötti tapasztalatot Isten Lelke munkálta ki benne, éspedig az Ige
által. A Lélek sohasem munkálkodik elválasztva az Igétől. Az Ige által elevenít
meg. Az Ige által győz meg a bűnről. Az Ige által szentel meg. Az Ige által
adja a bizonyosságot. Az Ige által eredményez a szentekben növekedést. Eszerint
bárki közülünk megállapíthatja az Ige olvasásából és tanulmányozásából nyert
haszon mértékét azon hatások alapján,
melyeket a Lélek alkalmazása révén létrehoztak
bennünk. Hadd menjünk be most ennek
részleteibe. Aki igazán és lélek szerint hasznot nyert az Írásokból, az
1. Egyre világosabb felismeréssel
rendelkezik Isten igényeit illetőleg. A Teremtő és teremtmény közti
nagy vita az volt, hogy ki legyen az Isten: - A Teremtő, vagy pedig a
teremtmények; az Ő bölcsessége, vagy pedig az övék szolgáljon cselekedeteik
alapszabályaként; az Ő akarata, vagy az övék legyen a döntő. Lucifer bukását az
okozta, hogy nehezére esett alárendeltségben élnie Alkotója iránt. ‘Ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel,
az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet,... és hasonló leszek a
Magasságoshoz’ (És.14,13.14). A hazugság, mellyel a kígyó első szüleinket az
ő romlásukra megcsalta, ez volt: ‘Olyanok lesztek, mint az Isten’ (1Móz.3,5).
És attól kezdve ez lett a
természeti ember szívének gondolata: ‘Távozzál
el tőlünk, mert a Te utaidnak tudásában nem gyönyörködünk! Micsoda a
Mindenható, hogy tiszteljük Őt?’ (Jób 21,14.15). ‘Nyelvünkkel felülkerekedünk,
ajkaink velünk vannak: Ki lehetne Úr felettünk? (Zsolt. 12,4). ‘Szabadok
vagyunk! Nem megyünk többé hozzád!’ (Jer.2,31).
A bűn elidegenítette az embert
Istentől (Ef.4,18). Szíve idegen lett
iránta. Akarata ellene szegül, gondolata ellenségeskedés Ővele szemben. Ezzel
ellentétben a megváltás helyreállít
minket Isten számára: ‘Mert Krisztus is
szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket
Istenhez vezéreljen’ (1Pét. 3,18). Jogilag ez már megtörtént;
tapasztalatilag most folyamatos megvalósulásban van. A megváltás Istennel való
kibékülést jelent; s ez magába foglalja, s maga után vonja, hogy a bűnnek rajtunk
levő uralma megtört, a bennünk levő ellenségeskedés megöldököltetett, s a szív
Isten számára meg lett nyerve. Ebből áll az igazi megtérés: nem más az, mint
minden bálvány lerombolása, a csalfa világ üres hiábavalóságairól való
lemondás, és Istennek, mint osztályrészünknek, uralkodónknak elfogadása, hogy Ő
legyen számunkra minden mindenekben. A macedóniai keresztyénekről azt olvassuk,
hogy ‘először önmagukat adták az Úrnak’ (2Kor.8,5). Az igazán megtértek vágya, és
elhatározása, hogy ‘ezután ne maguknak
éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott’ (2Kor 5,15).
Életünkben Isten igényei most már
elfogadottak lettek, az Ő jogos uralma rajtunk most már elismert lett: elismertük Őt, mint Istent. Az igazán megtért emberek odaszánják magukat ‘Istennek, mint akik a halálból életre
keltek‘ és az ő tagjaikat, ‘ igazságnak fegyvereiül az Istennek’ (Róm.
6,13). Ez az Ő igénye irántunk: hogy legyen
a mi Istenünk, s ennek megfelelően
szolgáljuk Őt, tegyük meg mindazt teljesen és fenntartás nélkül, amit Ő
követel, kiszolgáltatva magunkat teljesen Neki (lásd Lukács 14,26.27.33.). Istenre tartozik, hogy törvényt alkosson, előírjon, határozatot
hozzon számunkra; mi reánk pedig tartozik a köteles engedelmesség, hogy
alárendeljük magunkat az Ő irányításának, uralmának, s rendelkezésére álljunk
tetszése szerint.
Istent elismerni a mi Istenünknek
azt jelenti, hogy átadjuk Neki szívünk trónját. Azt jelenti, hogy Ésaiás 26,13 szavaival mondjuk mi is: ‘Uram! mi Istenünk! urak parancsoltak
nekünk kívüled; de általad dicsőijük neved!’ Annyi, mint kijelenteni a zsoltárossal, nem képmutatóan, hanem őszintén
‘Isten! én Istenem vagy Te! jó reggel
kereslek Téged!’ (Zsolt.63,2). Nos, ez attól függően válik valós
tapasztalatunkká, ahogyan hasznot nyerünk az Írásokból. Csak az Igében, és
csakis abban vannak kijelentve és érvényre juttatva Isten követelései, és
amilyen mértékben egyre világosabb és teljesebb látást nyerünk Isten
igényeiről, s alárendeljük magunkat azoknak, oly mértékben részesülünk
valódi áldásban.
2. Nagyobb félelemmel viseltetik
Isten fensége iránt. ‘Féljen az
Úrtól mind az egész föld, rettegjen tőle minden földi lakó’ (Zsolt.33,8).
Isten olyannyira fölöttünk áll, hogy az Ő fenségének gondolata is remegésre
kellene indítson minket. Hatalma oly nagy, hogy annak felismerése meg kellene
rettentsen minket. Oly kimondhatatlanul szent, s bűn iránti gyűlölete oly
végtelen, hogy a rossztettnek még csak a gondolata is irtózattal kellene hogy
eltöltsön minket. ‘Igen rettenetes Ő a
szentek gyűlésében, és félelmetes mindazokra akik körülötte vannak’
(Zsolt.89,8).
‘A
bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme’ (Préd.9,10); és a
‘bölcsesség’ az ‘ismeretnek’ helyes használatát jelenti. Amilyen mértékben
Istent igazán megismerjük, olyan
mértékben lesz megfelelőképpen félve is. A gonoszokról ez van írva: ‘Nincs istenfélelem az ő szemük előtt’
(Róm.3,18). Nem vesznek tudomást az Ő fenségéről, sem az Ő tekintélyéről,
egyáltalán nem veszik figyelembe parancsolatait, egy cseppet sem riadnak meg
amiatt, hogy meg fogja ítélni őket. Ámde az Ő szövetséges népének Isten
megígérte ‘Az én félelmemet adom az ő
szívükbe, hogy el ne távozzanak tőlem‘ (Jer 32,40). Ezért ők rettegik az Ő
beszédét (És.66,2), és alázatosan járnak előtte.
‘Az
Úrnak félelme a gonosznak gyűlölése‘
(Péld.8,13). És ismét, ‘Az Úrnak félelme
által távozhatunk el a gonosztól’ (Péld.16,6). Aki Isten félelmében él,
tudatában van annak, hogy ‘minden
helyeken vannak az Úrnak szemei, nézvén a jókat és a gonoszokat’ (Péld.15,3), ezért
éppoly lelkiismeretesen jár el a rejtett, kis dolgaiban, mint a nyilvánosakban.
Aki elretten bizonyos bűnök elkövetésétől, mivelhogy mások látják, de nem habozik
azok elkövetésében, amikor egyedül van, abból még hiányzik az igaz
istenfélelem. Úgyszintén az az ember is, aki megzabolázza nyelvét, amikor
keresztyén körben van, de nem tesz így máskor, abban sincs istenfélelem. Nincs
félelmet keltő lelkiismeretesség benne afelől, hogy Isten mindenkor látja és hallja őt. Az igazán újjászületett lélek fél attól, nehogy engedetlen legyen
Isten iránt, vagy dacoljon Vele szemben. Semmiképpen sem akar ilyet tenni. Nem,
az ő legmélyebb óhaja az, hogy Néki
kedves legyen minden dologban, minden időben, és minden helyen.
Legkomolyabb kérése ez: ‘Mutasd meg nekem
a Te utadat, hogy járhassak a te igazságodban, és teljes szívvel féljem nevedet’
(Zsolt.86,11).
Azonban, még a szentek is tanítva kell legyenek az Úr félelmére (Zsolt.34,11). S e tanítás is, mint
mindig, az Írások által adatik számunkra (Péld.2,5).
Az Írásokból tanuljuk meg, hogy Isten szeme mindig rajtunk van, figyeli
cselekedeteinket, s mérlegeli indítékainkat. Amint a Szentlélek az Írásokat
szívünkre helyezi, fokozott figyelmet szentelünk e parancsnak: ‘Az Úr félelmében légy egész napon’
(Péld.23,17). Ekképpen, amilyen mértékben megrettenünk Isten félelmes
fensége miatt, s tudatosul bennünk hogy ‘Istenem,
Te látsz engem’ (1Móz.16,13 angol ford.), és ‘félelemmel és rettegéssel’ munkáljuk üdvösségünket (Fil.2,12),
oly mértékben nyerünk valódi hasznot Ige-olvasásunkból s tanulmányozásunkból.
3.
Mélyebb tisztelettel viselkedik Isten
parancsaival szemben. A bűn úgy jött be e világba, hogy Ádám megszegte Isten törvényét, s
Ádámnak minden elesett gyermeke az ő megrontott képmását örökölte (1Móz.5,3). A bűn pedig a törvénytelenség’
(1Ján.3,4). A bűn a legnagyobb felségsértés és lelki anarchia: Isten
uralmának visszautasítása, az Ő tekintélyének megvetése, az Ő akarata ellen
való lázadás. A bűn az, hogy saját utunkra tértünk. Az üdvösség pedig a bűntől
való szabadítást jelenti; annak
vétkességétől, hatalmából és büntetésétől való szabadulást. Ugyanaz a Lélek,
mely meggyőz minket arról, hogy Isten kegyelmére van szükségünk, meggyőz minket
arról is, hogy szükséges, hogy Isten akarata uraljon minket. Isten ezt ígérte az Ő szövetséges népének: „adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az
ő szívükbe írom azokat, és leszek nékik Istenük“ (Zsid.8,10).
Minden újjászületett lélekben ott van
az engedelmesség Lelke. Krisztus azt mondta: „ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet“ (Ján. 14,23). Íme,
itt van egy próbateszt: „Arról tudjuk
meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk“ (1 Ján.2,3). Közülünk
senki sem képes azokat tökéletesen megtartani, de minden egyes keresztyén
teljes szívvel kívánja és törekszik is rá. Pállal együtt vallja: „Gyönyörködöm az Isten törvényében a belső
ember szerint“ (Róma 7,22). A zsoltárossal együtt mondja: „Az igazság útját választottam“, „A
te bizonyságaid az én örökségem“ (Zsolt. 119,30.111). És az a tanítás, mely
letompítja Isten tekintélyét, amely mellőzi parancsolatait, mely azt állítja,
hogy a keresztyén semmilyen értelemben sincs
törvény alatt, - az ilyen tanítás az ördögtől van, még ha oly kenetteljes
emberi eszköz által hirdettetik is. Krisztus megváltotta népét a törvény
átkától, de nem a törvény követeléseitől; megmentette őket Isten haragjától, de
nem Isten kormányzásától. „Szeresd az Urat teljes szívedből“ - e parancs
sohasem volt, és sohasem lesz eltörölve.
1 Kor. 9, 21 erőteljesen
hangsúlyozza, hogy mi „Krisztus törvénye
alatt “ vagyunk. „Aki azt mondja, hogy Őbenne marad, annak úgy
kell járnia, ahogy Ő járt“ (1 Ján.2,6). És hogyan „járt“ Krisztus?
Isten iránti tökéletes engedelmességben; tökéletes alárendeltségben az Ő
törvénye iránt, tisztelve azt, és engedelmeskedve annak gondolatban, szóban és
cselekedetben egyaránt. Nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy
betöltse azt (Mát.5,17). És iránta való szeretetünknek nem kedves
érzelmekben vagy szép szavakban kell kifejeződnie, hanem az Ő parancsolatainak
megtartásában (Ján 14,15); és
Krisztus parancsolatai nem másak, mint Isten parancsolatai (v.ö. 2 Móz 20, 6).
Egy igazi keresztyén legforróbb könyörgése ez: „vezérelj engem a te parancsolataidnak útján, mert gyönyörködöm abban“ (Zsolt 119,35).
Nos, amilyen mértékben igeolvasásunk s tanulmányozásunk a Lélek alkalmazása
folytán nagyobb szeretetet és mélyebb tiszteletet eredményez Isten
parancsolatai iránt, annak még
pontosabb betöltésében, oly mértékben nyerünk valódi hasznot általa.
4. Erősebben bízik Isten elégséges
voltában. Akiben vagy amiben egy személy leginkább bízik, az az ő
„istene“. Sokan bíznak az egészségükben, mások a gazdagságukban; némelyek
önmagukban, mások barátaikban. Ami általánosan minden újjá nem született
emberre jellemző, az, hogy ők testi erőre támaszkodnak. De a kegyelem által
kiválasztottak szívüket elvonják minden teremtménytől való függéstől, s egyedül
az élő Istenben nyugosznak meg. Isten népét a hit gyermekei alkotják. Szívük
nyelve ez: „Istenem, benned bízom; ne
szégyenüljek meg“ (Zsolt. 25,2), és
ismét, „ha megöl is, én mégis bízom
benne!“ (Jób 13, 15. angol ford.). Istenre hagyatkoznak, hogy ő viseljen
gondot rájuk, ő védelmezze és áldja őket akarata szerint. Egy láthatatlan
segélyforrásra tekintenek, egy láthatatlan Istenre számítanak és egy rejtett
kézre támaszkodnak.
Igaz, van úgy, hogy hitük ingadozik,
de még ha elesnek is, sohasem vágatnak ki teljesen. Habár nem mindig egyformán
tapasztalják ezt, mégis általános értelemben kifejezi lelküknek állapotát Zsolt.
56,12: „Istenben bízom, nem félek; ember
mit árthatna nékem? “ Buzgó kérésük
ez: „Uram, növeljed a mi hitünket!“. „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten
igéje által“ (Róm. 10,17). Ekképpen, amint az Igéről elmélkedünk, s az
ígéreteket szívükbe véssük, a hitünk erősödik, Istenbe vetett bizalmunk
növekszik s bizonyosságunk mélyebb lesz. Mindebből lemérhetjük, hogy
hasznos-e vagy sem a mi
bibliatanulmányozásunk.
5. Egyre jobban gyönyörködik Isten
tulajdonságaiban. Akiben az ember leginkább gyönyörködik, az az ő
„istene“. A szegény világi ember kielégülését szenvedélyeiben, testi élvezeteiben és birtoklásában keresi.
Mellőzve a Valóságot, értelmetlenül szalad az árnyak után. Egy keresztyén
viszont ember Isten csodálatos tulajdonságaiban gyönyörködik. Istent elismerni
a mi Istenünknek, nem csak azt
jelenti, hogy meghajtjuk magunkat jogara alatt, hanem, hogy jobban szeretjük
Őt, mint a világot; mindennél és mindenkinél többre becsüljük Őt. Ez annyit
jelent, hogy a zsoltárossal együtt megtapasztaljuk, hogy „minden forrásaim Tebenned vannak“ (Zsolt.87,7). A
megváltottak nem csupán egy olyan örömet nyertek Istentől, amit e világ nem
adhat, hanem ők „örvendeznek Istenben“
(Róma 5,11). Ez az, amiről a világi
ember semmit sem tud. A hívők teljes szívvel vallják: „az Úr az én örökségem “ (Jer.sir. 3,24).
A lelki gyakorlatok kellemetlenek a
test számára. De az igaz keresztyén így szól: „Isten közelsége oly igen jó nékem“. A testi embernek sok vágyai és ambíciói
vannak; de az újjászületett lélek kijelenti: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem, hogy lakhassam az Úr
házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét“ (Zsolt.
27,4). És miért? Azért, mert
szívének igazi érzelme ez: „Kicsodám van
az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!“ (Zsolt.73,25). Ó,
olvasóm! ha szíved még nem vonzódik az Isten iránti szeretetre és a Benne való gyönyörködésre, akkor még halott vagy
Őiránta.
A szentek ilyen nyelven beszélnek: „ Habár a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben
nem lesz gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget,
kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban: de én mégis örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben
(Habakuk 3,17-18). Ah! Ez igazán természetfölötti megtapasztalás! Igen, a
keresztyén képes örvendezni, amikor minden földi vagyona elvétetik tőle (lásd Zsid. 10,34). Ha börtönben fekszik,
vérző háttal, még akkor is tud dicséretet énekelni Istennek! (lásd Csel.16,25). Ekként, ha az igével
való foglalkozásod eredményeképpen Isten kimunkálja benned, hogy elszakadj e
világ üres kedvteléseitől, s megtanulod, hogy nincs áldás Istenen kívül; és
rájössz, hogy Ő minden gyönyörűségnek forrása és foglalata számodra; és egész
lélekkel vonzódol Hozzá, teljes szívvel megmaradva Benne; lelked örömét és
kielégülését Benne találod: úgy valóban hasznot nyersz az Írásokból.
6. Még mélyebben alárendeli magát
Isten gondviselésének. Természetes dolog zúgolódni, amikor dolgaink
rosszul mennek; de viszont
természetfeletti az, hogy békességünk akkor is megmaradjon (3.Móz.10,3). Természetes dolog, hogy
elkeseredünk, ha terveink rosszul sikerülnek; de természetfeletti dolog
meghajolni az Ő határozata előtt.
Természetes, hogy saját utunkat akarjuk járni, ám természetfeletti ezt mondani:
„Ne az én akaratom, hanem a Tied legyen
meg!“ Természetes dolog lázadozni,
amikor egy szeretett személy elvétetik tőlünk halál által; természetfeletti viszont
szívből így szólni: „Az Úr adta, és az Úr
vette el: legyen áldott az Úrnak neve“ (Jób 1,21). Amint Isten
igazán a mi örökségünk lett, egyre inkább megtanuljuk csodálni bölcsességét, és
megismerjük, hogy minden dolgot jól cselekszik. Így az elme megőriztetik „teljes békességben“, miközben a szív Benne bízik (És. 26, 3). Íme, itt van egy másik
próbakő: ha bibliatanulmányozásod során megtanulod, hogy Isten útjai a legjobbak; ha azt eredményezi nálad, hogy zúgolódás
nélkül alárendeld magad intézkedéseinek; ha arra képesít téged, hogy mindenért hálát adj (Ef. 5,20), - akkor valóban
hasznos számodra.
7. Egyre buzgóbban dicsőíti Istent
az Ő jóságáért. A dicséret az olyan szív kifakadása, mely kielégülést
talált Istenben. Az ilyen ember nyelve ez: „Áldom
az Urat minden időben, és dicsérete mindig ajkamon van“ (Zsolt. 34,2). Mily bőséges oka van Isten népének az Ő
dicsőítésére!- Örökkévaló szeretettel szerette őket, fiaivá és örököseivé
fogadta őket, minden dolog javukra szolgál, minden szükségeiket kielégíti,
örökkévaló boldogságot biztosít számukra: ezért öröméneküknek sosem lenne
szabad elnémulnia. A közösségüknek sem lenne szabad megszakadnia Azzal, aki
„mindenestől fogva kívánatos“. Mennél inkább „növekszünk Isten ismeretében“ (Kol 1,10), annál inkább fogjuk
imádni Őt. De csak amikor Isten beszéde
gazdagon lakozik bennünk, akkor teljesedünk
be lelki énekekkel, Szentlélekkel, (Kol
3,16), és éneklünk dicséretet
szívünkben az Úrnak. Mennél inkább fölszabadul szívünk az igaz istenimádatra,
mennél jobban megalapozódunk nagy Istenünk iránti hálaadásban és dicséretben,
annál világosabb bizonyságát adjuk annak, hogy Igéjének tanulmányozása
haszonnal járt számunkra.
3. A Szentírás és
Krisztus
E sorozatban tapasztalati sorrendet követünk. Az
ember csak azután kezd Isten után sóvárogni, miután teljesen kétségbe esett
önmaga felől. Az elbukott ember, a Sátán által megcsalatva önelégült mindaddig,
míg bűntől megvakult szemei igazi látást nem nyernek önmagát illetőleg. A
Szentlélek mielőtt elvezetne minket annak felismerésére és megtapasztalására,
hogy egyedül Istenben találunk igaz bölcsességet, tökéletes jóságot és
feddhetetlen igazságosságot, először kimunkálja bennünk a saját tudatlanságunk,
haszontalanságunk, szegénységünk és nyomorúságunk érzését. Tudatában kell lennünk tökéletlenségünknek,
- csak így tudjuk igazán értékelni Isten tökéletes tulajdonságait. Miközben
valaki Isten jellemét szemléli, egyre inkább tudatosul benne az a végtelen
távolság, mely elválasztja őt a Legfenségesebbtől. Miközben megtanul valamit
Istennek reá nehezedő jogos igényeiből, s átérzi saját tehetetlenségét azok
teljesítésére, ezáltal előkészül az örvendetes üzenet meghallására, s annak
örömmel fogadására, hogy Valaki Más teljesen betöltötte azokat a követeléseket
mindazokért, akik az Őbenne vetett hithez elvezéreltetnek.
„Tudakozzátok az Írásokat,“ mondta az Úr Jézus, s aztán hozzátette,
„mert ezek azok, amelyek bizonyságot
tesznek rólam“ (Ján 5,39). Bizonyságot tesznek róla, mint az elvesző
bűnösök számára rendelt egyetlen Szabadítóról; mint az egyedüli Közbenjáróról
Isten és ember között; mint az egyetlen személyről, aki által az Atya elérhető.
Az Írások tanúskodnak az Ő személyének csodálatos, tökéletes tulajdonságairól;
az Ő tisztségeinek sokszínű dicsőségéről; az Ő befejezett művének elégséges voltáról.
A Szentírástól elválasztva lehetetlen Őt megismerni. Egyedül itt jelentetik ki
számunkra. Amikor a Szentlélek Krisztus dolgait veszi, s kijelenti azokat az Ő
népe számára, hogy a lélek azokat megismerje: e munkájában semmit sem használ
azon kívül, ami meg van írva. Miközben igaz, hogy Krisztus az Írások kulcsa,
éppúgy igaz, hogy csakis az Írásokban találjuk „Krisztus titkának“ feltárulását
(Ef.3,4).
Mármost a Biblia
olvasásából és tanulmányozásából merített haszon mértéke megállapítható
aszerint, hogy mennyire válik Krisztus egyre valóságosabbá és értékesebbé
számunkra. A „kegyelemben növekedni“ annyi, mint „Jézus Krisztus ismeretében növekedni“ (2 Pét 3,18): a második
mellékmondat ez igeversben tehát nem valami pótlás az elsőhöz, hanem kifejtése,
magyarázata annak. Krisztust „megismerni“ (Fil 3,10) - ez képezte Pál apostol
legfőbb vágyát és célját; oly vágy és
cél volt ez szívében, melynek minden más érdeket alárendelt. De jól jegyezd
meg: az az ismeret, amelyről e versekben szó van, nem egy intellektuális hanem
lelki; nem elméleti hanem tapasztalati; nem általános hanem személyes ismeret.
Természetfölötti ismeret ez, mely a Szentlélek által adatik az újjászületett
léleknek, amint a Lélek magyarázza és alkalmazza szívünkben a Krisztusról szóló
Írásokat.
Mármost Krisztusnak ez
ismerete, melyet az áldott Lélek közöl a hívővel az Írások által,
különféleképpen válik lelkünk hasznára: annak különféle állapotai, körülményei
és szükségeinek megfelelően. Ama kenyérrel kapcsolatban, melyet Isten adott
Izráel fiainak pusztai vándorlásuk alatt, feljegyeztetett, hogy „szedének, ki többet, ki kevesebbet“(2 Móz
16,17). Ugyanez igaz Annak megismerésével kapcsolatban is, kinek a manna
előképe volt. Krisztus csodálatos személyiségében mindaz megtalálható, ami
pontosan megfelel számunkra, minden helyzetben, minden körülményben, minden
szükségben, úgy a jelenlegi időre, mint az örökkévalóságra nézve; de mi oly
nehézkesek vagyunk ezeknek felfogására, s még lassúbbak az ennek alapján való
cselekvésre. Kimeríthetetlen teljesség van Krisztusban (Ján 1,16), mely a mi rendelkezésünkre áll, hogy merítsünk belőle;
és a szabályozó alapelv, mely meghatározza annak mértékét, hogy mennyire válunk
„erősekké a Krisztus Jézusban való
kegyelemben“ (2 Tim 2,1) ez: „Legyen
néked a te hited szerint“ (Mát 9,29).
1.
Egy egyén akkor nyer hasznot az Írásokból, amikor azok felfedik számára Krisztusra való
utaltságát, mikor meglátja, hogy Krisztusra van szüksége. Az ember
természeti állapotában magát saját ellátására elégségesnek tartja. Igaz, van
egy homályos képzete arról, hogy nincs minden rendben közte és Isten között, de
könnyen meggyőzi magát afelől, hogy képes olyat tenni, ami kiengeszteli Istent.
Ez képezi minden emberi vallás fundamentumát, Kaintól elkezdve, kinek „útján“ (Jud 11) emberek tömege jár ma
is. Mondd csak a buzgó vallásosnak, hogy „akik
testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt“ (Róm 8,8), s azonnal megsértődik. Hangsúlyozd számára,
hogy „minden mi igazságunk olyan, mint a
megfertéztetett ruha“ (És 64,5), s
képmutató udvariasságát egyből harag váltja fel. Így volt ez akkor is, amikor
Jézus e földön járt. A legvallásosabb nép, a zsidók nem érezték át „elveszett“
voltukat, és óriási szükségüket egy
mindenható Szabadító után.
„Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek“ (Mát
9,12). A Szentlélek sajátos tisztét képezi, hogy az Írások alkalmazása
által meggyőzze a bűnösöket kétségbeejtő helyzetük felől, hogy megláttassa
velük elesett állapotukat, hogy „tetőtől
talpig nincs épség“ bennük (És 1,6). Miután a Lélek meggyőz minket bűneikről -
Isten iránti háládatlanságunkról, zúgolódásunkról, Tőle való elpártolásunkról -
, miután reánk nehezíti Isten irántunk való jogos igényeit - szeretetünkre,
engedelmességünkre és imádatunkra való jogát - , és miután érezteti velünk
szomorú kudarcainkat, hogy nem adtuk meg Neki, ami Őt megilleti, - akkor
felfedi előttünk, hogy Krisztus a mi egyetlen reménységünk, s tudatosítja bennünk,
hogy hacsak nem menekülünk Hozzá, Istennek haragja bizonyosan lesújt ránk.
És mindez nem
korlátozódik csupán a megtérés kezdeti tapasztalatára. Minél inkább elmélyíti a
Lélek az ő munkáját az újjászületett szívben, annál inkább tudatára ébred saját
tisztátalanságának, bűnösségének és utálatosságának; és minél inkább felismeri
nyomorúságát, annál jobban megtanulja értékelni azt az értékes, drága vért,
mely megtisztít minden bűntől. A Lélek azért küldetett, azért van itt, hogy
Krisztust dicsőítse, és az egyik alapvető mód, mely által ezt teszi az, hogy
egyre jobban megnyitja azoknak szemeit, akikért Ő meghalt, hogy lássák,
mennyire megfelel számukra Krisztus, épp ilyen nyomorult, undorító, poklot
érdemlő bűnösök számára. Valóban, minél több igazi hasznot nyerünk az
Írásokból, annál jobban átérezzük, mily nagy szükségünk van Rá.
2. Egy lélek hasznot nyer az Írásokból, amikor
ezek Krisztust
még valóságosabbá teszik számára. Izráel népének nagy többsége a
rítusokban és ceremóniákban nem látott a külsőségeknél többet; de volt egy
újjászületett maradék, kik abban a kiváltságban részesültek, hogy Krisztust
magát szemlélték azokban. „Ábrahám látta
az én napomat“ mondja Krisztus (Ján
8,56). Mózes többre értékelte „Krisztus gyalázatát“ (Zsid 11,26), mint Egyiptom minden kincseit. És éppen így
van ez a keresztyénségben is. A néptömegek számára Krisztus csak egy név, vagy
legfeljebb egy történelmi egyéniség. Nincs személyes kapcsolatuk Vele, nem
élvezik a Vele való lelki közösséget. Ezért, amikor valakit elragadtatással
hallanak szólni felőle, az ő lényének kiválóságáról, azonnal túlbuzgónak vagy
fanatikusnak bélyegezik. Számukra Krisztus nem valóságos, hanem homályos,
megfoghatatlan. De egy valódi keresztyénnél teljesen másképpen áll a dolog.
Szíve így szól:
„Hallottam a Jézus hangját,
s nem kívánok hallani mást;
Szemléltem a Jézus arcát,
s lelkem benne üdvöt talált.“
És mégis, ez áldott,
gyönyörteljes látás nem egy állandó, változatlan tapasztalata a szenteknek.
Miként felhők rejtik el néha előlünk a napot, úgy gyakori bukásaink
megszakítják a Krisztussal való közösségünket, s azt eredményezik, hogy
elrejtse arcának világosságát tőlünk. „Aki
ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig
engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem
magamat annak“ (Ján 14,21). Igen, annak ígéri az Úr Jézus, hogy kijelenti
magát, aki - kegyelem által - az engedelmesség útját járja. És minél
gyakoribbak, s tartósabbak az Úr Jézus eme önkijelentésének megtapasztalásai, annál
inkább valósággá válik Ő a Lélek számára, míg végül Jóbbal együtt elmondhatja: „Az én füleimnek hallásával hallottam
felőled, de most szemeimmel látlak téged“ (Jób 42,4). Tehát minél
inkább élőbb valósággá válik Krisztus számomra, annál nagyobb hasznot
merítettem az Igéből.
3. Egy egyén hasznot nyer az Igéből, amikor figyelmét
egyre inkább leköti, lenyűgözi Krisztus tökéletes lénye s az Ő tulajdonságai. A szükség-érzet az, mely a lelket először Krisztushoz vezeti, de
az ő kiválóságainak felismerése az, mely von minket, hogy utána fussunk. Minél
inkább valósággá válik Krisztus számunkra, annál jobban vonznak bennünket
tökéletes tulajdonságai. Kezdetkor csak Megmentőnként szemléljük Őt, de amint a
Lélek folytatja munkáját, s egyre többet vesz abból, ami a Krisztusé, s
megmutatja nekünk, felfedezzük, hogy „sok
korona“ található fején (Jel 19,12). Isten igéje régen kijelentette már: „És
hívják nevét Csodálatosnak“ (És 9,6). Neve mindazt jelenti, aki Ő, amint az
Írásokban kijelenti magát. „Csodálatos“ tisztségeiben, azok számában,
sokszínűségében, azok elégséges voltában. Ő az a Barát, ki ragaszkodóbb a
testvérnél, ki bármely szükségben segít. Ő a nagy Főpap, ki képes együttérzeni
gyarlóságainkkal. Ő a mi Közbenjárónk az Atyánál, ki védelmez minket,
valahányszor a Sátán vádol.
A mi legnagyobb
szükségünk, ami a legfontosabb számunkra az, hogy Krisztussal legyünk
elfoglalva, hogy leüljünk lábaihoz, mint Mária tette, és beteljesedjünk az Ő
teljességével. A mi fő kedvtelésünk az kell legyen, hogy „figyelmezzünk a
mi vallásunk Apostolára és Főpapjára“ (Zsid 3,1): hogy elmélkedjünk a
különféle kapcsolatokról, melyeket fenntart irányunkban, hogy szívünkben
forgassuk drága ígéreteit, melyeket nékünk adott, hogy elmerengjünk az Ő
irántunk való csodálatos és változhatatlan szeretetén. Amint ezt tesszük,
annyira fogunk gyönyörködni az Úrban, hogy világ szirén-hangjai minden
vonzerejüket elveszítik irányunkban. Ó, olvasóm! ismersz-e te ebből személyesem
valamit jelenlegi megtapasztalásodban? Kitetszik-e Krisztus tízezrek közül is
lelked számára? Meghódította-e már a szívedet? Legfőbb örömedet leled-e abban,
hogy egyedül légy, s Vele foglalkozz? Ha nem, úgy bibliaolvasásod s
tanulmányozásod valójában kevés haszonnal jár.
4. Egy személy hasznot
nyer az Írásokból, amint Krisztus egyre értékesebbé, drágábbá válik számára. Krisztus minden igaz hívő
becslésében drága (1 Pét 2,17).
Minden mást szemétnek ítélnek Jézus
Krisztusnak, az ő Uruknak ismerete gazdagságáért (Fil 3,8). Az Ő
neve számunkra olyan, mint kiöntött drága kenet (Én 1. 3). Amiképpen Isten dicsősége, mely megnyilvánult
a felépült templom csodálatos szépségében, valamint Salamon bölcsességében és
pompájában, vonzotta magához az imádókat a föld legtávolabbi részéről is, úgy
Krisztus páratlan kiválósága, mely ezek által jelképeztetett, még
erőteljesebben vonzza népének szívét magához. Az Ördög nagyon jól tudja ezt, s
ezért szüntelen azon munkálkodik, hogy megvakítsa a hitetlenek elméjét,
odahelyezve közéjük és Krisztus közé e világ csábításait. Isten megengedi, hogy
a hívőket is megtámadja, de meg van írva: „Álljatok ellene az ördögnek és elfut
tőletek“ (Jak 4,7). Álljatok ellene határozott, buzgó imában, esdve a
Lelket, hogy vonja érzelmeiteket Krisztushoz.
Minél inkább lekötnek
minket Krisztus tökéletes lényének tulajdonságai, annál inkább fogjuk szeretni
és imádni Őt. A Vele való tapasztalati ismeretség hiánya az, mely szívünket
hideggé teszi iránta. De ahol az igazi, naponkénti Krisztussal való közösség
ápolva van, ott a keresztyén a zsoltárossal együtt kiáltja: „Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben
nem gyönyörködöm e földön!“ (Zsolt.73,25). Ez képezi a keresztyénség
lényegét, s minden mástól megkülönböztetett természetét. A fanatikus
törvényeskedők meglehet, hogy buzgón
igyekeznek megdézsmálni mentát, kaprot és köményt, és készek megkerülni tengert
s szárazföldet, csakhogy valakit prozelitává tegyenek, és mégis, nincs bennük
szeretet a Krisztusban kijelentett Isten iránt. Isten a szívre néz: „Adjad, fiam, a te szívedet nékem!“ (Péld
23,26) - ez az Ő igénye. Minél
értékesebb Krisztus számunkra, annál inkább gyönyörködik Ő bennünk.
5. Egy lélek, aki az
Írásokból hasznot nyer, növekvő bizalmat érez Krisztus iránt. Létezik „kicsiny hit“ (Mát 14,31), és „nagy hit“ (Mát 8,10). És beszél az Ige a „hitnek teljességéről“ (Zsid 10,22), és Úrban való „teljes
szívvel való bízakodásról“ (Péld 3,5). Épp ahogy van „erőről erőre“ (Zsolt 84,7) jutás, növekedés, úgy olvassuk, hogy van „hitből
hitbe“ (Róma 1,17) jutás is.
Minél erősebb és szilárdabb hitünk, az Úr Jézus annál inkább tiszteltetik
általunk. A negyedik evangéliumnak futólagos olvasása is felfedi azt a tényt,
hogy semmi sem nyerte meg jobban az Üdvözítő tetszését, mint az szilárd
bizalom, melyet a rá valóban számítók Belé vetettek. Maga az Úr Jézus hit által
élt és járt, s minél inkább mi is úgy teszünk, annál inkább bizonyságát
nyerjük, mint tagok, annak, hogy Hozzá, a Fejhez tartozunk. Mindenekfelett egyetlen dolog van, amire
legfőképpen kell vágyakozzunk, és buzgó imában szorgalmasan keresnünk: hogy növelje a mi hitünket. A tessalonikai
szentekről Pál elmondhatta: „felettébb
megnövekedék a ti hitetek“.
Mármost
Krisztusban egyáltalán nem bízhatunk addig, míg meg nem ismerjük Őt; és minél
jobban megismerjük, annál nagyobb bizalommal leszünk iránta. „Azért te benned bíznak, akik ismerik a te
Nevedet“ (Zsolt 9,10). Minél valóságosabbá válik Krisztus a szív számára,
minél többet foglalkozunk az Ő sokféle tökéletes tulajdonságaival, s minél
drágábbá lesz számunkra, annál mélyebb bizalommal viseltetünk iránta, egészen
addig, míg oly természetessé válik a bizalomteljes ráhagyatkozás mindenben,
mint a lélegzés. A keresztyén élet hitben való járást jelent (2 Kor 5,7).
E kifejezés egy folytonos előhaladást jelez, egy egyre nagyobb felszabadulást a
kételyek és félelmek alól, egy egyre teljesebb bizonyosságot, hogy mindazt,
amit megígért, be fogja váltani. Ábrahám minden hívőnek atyja volt, és így az ő
életéről szóló följegyzések élő illusztrálását adják annak, amit az Úrban való
elmélyült bizalom jelent. Először is pusztán Isten szavára hátat fordított
mindannak, ami a test számára kedves volt. Másodszor az Istenre való
hagyatkozás egyszerű bizalmával haladt előre, vándorként s idegenként sátorozva
az ígéret földjén, noha abból egy talpalatnyit sem birtokolt soha. Harmadszor,
amikor öreg korában az utódról szóló ígéretet nyerte, nem nézte a beteljesülés
útjában levő akadályokat, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adva Istennek.
Végül, amikor Isten arra szólította fel, hogy Izsákot feláldozza, aki által az
ígéreteknek kellett megvalósulniuk, úgy gondolkozott, hogy „Isten képes őt a halálból is feltámasztani“
(Zsid.11,19).
Ábrahám történetében
be van mutatva, hogyan képes a kegyelem meghódítani egy hitetlen gonosz szívet,
hogyan győzedelmeskedhet a lélek a test felett, hogyan jelenhetnek meg az
Isten-adta s Isten által fenntartott hit természetfeletti gyümölcsei egy
hozzánk hasonló természetű ember életében. Ez pedig a mi bátorításunkra lett
feljegyezve, hogy imában kérjük, hogy az Úr az ő kegyelméből munkálja ki
bennünk is azt, amit a hívők atyjában s általa elvégzett. Semmi sem nyeri meg
jobban Krisztus tetszését, semmi sem tiszteli és dicsőíti Őt jobban, mint a
benne bízó lelkület, a mindent Tőle váró bizalom, és gyermeki hit azok
részéről, akiknek minden ok megadatott arra nézve, hogy teljes szívvel bízzanak
Benne. És semmi sem bizonyítja jobban, hogy hasznot nyertünk az Igéből, mint a
Krisztusba vetett, egyre növekvő hit.
6. Egy egyén hasznot
nyer az Írásokból, amikor ezek mély vágyat támasztanak szívében arra nézve,
hogy élete Krisztusnak tetsző legyen.
„Nem a magatokéi vagytok, mert áron vétettetek meg“ (1 Kor 6,19) - ez
az első nagy tény, amit a keresztyéneknek szükséges megérteniük. Ettől kezdve
többé nem „élhetnek maguknak, hanem
annak, aki érettük meghalt és feltámadott“ (2 Kor 5,15). A szeretet
gyönyörködik szeretett tárgyában, igyekszik annak tetszeni; és minél inkább
ragaszkodunk Krisztushoz és szeretjük Őt, annál jobban vágyjuk tisztelni Őt az
Ő kijelentett akarata iránt való engedelmes élettel. „Ha valaki szeret engem, megtartja az én parancsolataimat“ (Ján14,23). Krisztus
tisztelete nem örömteljes ömledezések, vagy az odaszánás szóbeli vallástétele
által történik, hanem az Ő igájának tényleges felvétele és az Ő parancsai
iránti gyakorlati alárendeltség, engedelmesség
által.
Ennél a pontnál
különösképpen megvizsgálható és bebizonyítható hitünk valódisága. Hisznek-e
Krisztusban azok, kik nem vesznek annyi fáradságot sem, hogy tudomásul vegyék
akaratát? Micsoda meggyalázása egy királynak, ha alattvalói visszautasítják
nyilatkozatainak elolvasását! Ahol Krisztusba vetett hit van, ott az ő
parancsolataiban való gyönyörködés is megvan, illetve bánkódás, amikor azokat
áthágják. Amikor Krisztusnak nem tetsző dolgot teszünk, sírnunk kell bukásunk
felett. Lehetetlen komolyan hinni, hogy Isten Fia vérének kiontását bűneink
okozták, anélkül, hogy szívből ne gyűlölnénk bűneinket. Ha Krisztus nyögött a
bűn súlya alatt, úgy nekünk is nyögnünk kell.
És minél őszintébbek e sóhajok, annál buzgóbban fogjuk keresni a
szabadulást mindattól, ami nem tetszik néki, s az erőt mindannak cselekvésére,
ami kedves a mi áldott Megváltónk szemében.
7. A szív akkor nyer hasznot az Írásokból,
amikor ezek Krisztus visszatérése utáni vágyódást eredményeznek benne.
A szeretet semmi mással sem elégíthető ki, csak tárgyának látásával.
Való igaz, hogy mi már most is szemléljük hit által Krisztust, de „csak tükör által, homályosan“. De az Ő
eljövetelekor meglátjuk Őt „színről
színre“ (1 Kor 13,12). Akkor beteljesednek az Ő szavai: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy
ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én
dicsőségemet, amelyet nékem adtál; mert szerettél engem e világ alapjának
felvettetése előtt (Ján 17,24). Egyedül ez fogja tökéletesen kielégíteni
szívének vágyát, s egyedül ez fogja kielégíteni az Ő megváltottainak vágyát is.
Akkor Ő látni fog „lelke szenvedése
folytán, és megelégszik“ (És 53,11);
és „én pedig igazságban nézem a te
orcádat, megelégszem a te ábrázatoddal, midőn felserkenek“ (Zsolt 17,15).
Krisztus visszatérésekor
mi tökéletesen, egyszersmindenkorra levetkőzzük a bűnt. A választottak eleve
elrendeltettek, hogy Isten Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, s ez isteni
cél csak akkor fog megvalósulni, amikor Krisztus az Ő népét magához veszi. „Hasonlók leszünk Hozzá, mert meg fogjuk Őt
látni, amint van“ (1 Ján 3,2). Soha nem fog többé vele való közösségünk
megszakadni, sohasem fogunk többé nyögni és sóhajtozni belső romlottságunk
miatt; nem fog többé megzavarni soha a hitetlenség. Maga elé fogja majd állítni
a Gyülekezetet, „dicsőségben az egyházat
úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle“ (Ef
5,27). Arra az órára vágyakozva várunk. Megváltónk után sóvárgó szívvel
tekintünk. Minél inkább vágyjuk az ő eljövetelét, minél inkább tisztogatjuk lámpásainkat
az Ő buzgó várásában, annál nagyobb bizonyítékát adjuk igeismeretünk hasznának.
Hadd vizsgálja meg
becsületesen Isten előtt magát az olvasó s a szerző is. Keressünk igaz
válaszokat ezekre a kérdésekre: Érezzük-e egyre mélyebben, hogy Krisztusra van
legnagyobb szükségünk? Egyre fényesebb és élőbb valóság-e Ő a számunkra?
Növekvő gyönyörűséget találunk-e abban, hogy az Ő csodálatos lényéről,
tulajdonságairól elmélkedünk? Napról-napra drágább-e Krisztus számunkra?
Növekszik-e belé vetett hitünk úgy, hogy minden dologban rá hagyatkozunk?
Igyekszünk-e valóban arra, hogy életünk – annak minden apró részletében is -
néki tetsző legyen? Kívánkozunk-e úgy utána, hogy kimondhatatlan örömmel
töltene el, ha bizonyosan tudnánk, hogy a következő 24 óra alatt megérkezne?...
Ó, a Szentlélek Isten megvizsgálja meg szívünket e kérdések által!
4. A Szentírás és az imádkozás
Egy imádság nélkül élő keresztyén
egy lehetetlenség (paradox,
önellentmondás). Nem lehet keresztyén az, ki nem imádkozik. Miként egy
halva született csecsemő élettelen, úgy egy névleges hitvalló is, ki nem
imádkozik, híjával van az életnek. Az imádság az új teremtés lélegzetvétele a
szentben, s miként Isten Igéje, annak tápláléka. Amikor az Úr biztosítani
akarta a damaskusi tanítványt tárzusi
Saulus megtérésének hitelességéről, ezt mondta neki: „Ímé, imádkozik!“ (Csel 9,11). Bizonyára ez önigaz farizeus számos
alkalommal térdet hajtott már addig Isten előtt, és buzgó volt „kegyességében“,
ámde ez volt az első alkalom, amikor valóban imádkozott. E fontos különbségtételt fontos kihangsúlyozni ma,
amikor az erőnélküli kegyesség formáját éljük (2 Tim 3,5). Akik szokásos imaformákkal nyugtatgatják magukat Isten
előtt, még nem ismerik Őt; mert „a kegyelemnek és könyörgésnek Lelke“ (Zak
12,10 új ford.) nem választhatók el egymástól. Istennek nincsenek néma
gyermekei újjáteremtett családjában: „Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő
választottaiért, kik hozzá kiáltanak éjjel és nappal? (Luk 18,7). Igen,
„kiáltanak“, s nem csupán mondják imáikat.
Bizonyára meg fog lepődni az olvasó,
ha a szerző kifejezi mély meggyőződését afelől, hogy Isten népe többet vétkezik
ima-kísérleteiben mint bármi más tevékenységében. Micsoda képmutatás húzódik
meg ott, hol őszinteségnek kellene lennie! Micsoda szertelen követelések vannak
ott, hol megadással teljes engedelmesség kellene megnyilvánuljon! Mily
külsőséges alakoskodás látható ott, hol a szív töredelmességgel kellene
kifakadjon! Mily kevésbé érezzük mi
át azokat a bűnöket, melyeket megvallunk, s mily kevésbé fogjuk fel kegyelemre való mély szükségünket, miközben azért
imádkozunk! S még ott is, hol Isten az Ő szabadításának egy bizonyos mértékét
adta e szörnyű bűnökből, mily sok szívbeli keménység, langyosság, hidegség,
mily sok hitetlenség, mily sok önakarat és önteltség található, amit meg kell
siratnunk! Akiknek nincs tudomásuk ezen dolgokról, azok a szentség Lelkétől még
idegenek.
Mármost Isten Igéje kell legyen
iránymutatónk az imádkozásban. Sajnos oly sokszor testi hajlamainkat helyezzük
kéréseink vezérfonalául. A Szent Írások azzal a céllal adattak számunkra, „hogy általuk tökéletes legyen az Isten
embere, minden jó cselekedetre felkészített“ (2 Tim 3,16). S mivel arra
vagyunk felkérve, hogy „Szentlélek által
imádkozzunk“ (Jud 20), ebből következik, hogy imáinknak az Írásokkal
összhangban kell lenniük, belátva, hogy Ő ezek szerzője elejétől végig.
Úgyszintén az is nyilvánvaló ebből, hogy aszerint lesznek kéréseink többé vagy
kevésbé összhangban a Lélek gondolatával, amint Krisztusnak beszéde „gazdagon“ (Kol 3,16) vagy szegényesen
lakozik bennünk, mert „a szív
teljességéből szól a száj“ (Mát 12,34). Amint szívünkbe rejtjük az Igét, s
ez tisztítja, alakítja, irányítja belső emberünket, ezzel arányosan lesznek
imáink elfogadhatók Isten szemében. Akkor elmondhatjuk azt, amit Dávid mondott
egy más alkalommal, más vonatkozásban: „amiket
a te kezedből vettünk, azokat adjuk most Néked“ (1 Krón 29,14).
Ekképpen, imaéletünk tisztasága és
ereje egy másik kritérium, mely által megállapíthatjuk, igeolvasásunk s
tanulmányozásunk hasznának kiterjedését. Ha bibliatanulmányozásunk nem győz meg
minket, a Lélek áldott vezetése alatt, az imádkozás elhanyagolásának bűnéről, s
nem fedi fel számunkra, mily döntő fontosságú helyet kell elfoglalnia annak
mindennapi életünkben, s ha ténylegesen nem vezet el minket oda, hogy több időt
töltsünk belső szobánkban, titkon a Magasságossal; ha nem veszünk tanítást belőle arra nézve, hogy imáink miként
lehetnek elfogadhatóbbak Istennél, - hogy miként alkalmazhatjuk magunkra az Ő
ígéreteit, s miként hivatkozhatunk azokra az Ő színe előtt; ha nem tanuljuk
meg, miként alkalmazzuk magunkra az Ő parancsait, s miként fordítsuk azokat
kérésekké, - nos, akkor az Ígével eltöltött időből nemcsak hogy keveset vagy
semmi sem gyarapodott a lélek, hanem az így szerzett betűszerinti ismeret csak
ítéletét fogja súlyosbítani ama nagy napon. „Az
Igének pedig megtartói legyetek, ne csupán hallgatói, megcsalván magatokat (Jak
1,22); az ige megtartói pedig csak úgy lehetünk, ha komolyan vesszük az imádkozásra vonatkozó figyelmeztetéseket,
minden más egyéb intelmekkel együtt. Vegyük hát elő ismét hétszeres
próbakövünket.
1.
Hasznot nyerünk az Írásokból, mikor elvezettetünk az ima
mély fontosságának felismerésére.
Igazán félelmetes, hogy jelenleg, az Igének sok olvasója - sőt tanulmányozója - szívében nincs meg az a
mély meggyőződés, hogy a határozott imaélet abszolút fontos az Istennel való
naponkénti járás és közösség fenntartására, valamint a bennünk lakozó bűn
erejétől, a világ csábításaitól s a Sátán támadásaitól való megszabadulásra.
Hisz ha ily meggyőződés uralná szívüket, nemde több időt töltenének arcra
borulva Isten előtt? Hasztalan, sőt gonosz dolog így válaszolni: „A sok teendő,
mit el kell végeznem kiszorítja az imádkozást, noha nagyon vágynék rá“. A tény
az marad, hogy közülünk mindenki időt szán arra, amit legfontosabbnak tart. Ki
élt valaha lefoglaltabb életet, mint Üdvözítőnk? Mégis, ki talált több időt az
imádkozásra? Ha igazán vágyunk esedezni és közbenjárni Isten előtt, és
kihasználunk minden ajánlkozó időt, mellyel most rendelkezünk, akkor Ő úgy
fogja irányítani dolgainkat, hogy egyre több időt szánhassunk erre.
Az imádság nagy fontosságáról való
határozott meggyőződés hiánya világosan kitűnik a formális hitvalló
keresztyének testületi életéből. Isten világosan megmondta: „Az én házam imádság házának mondatik“
(Mát.21,13). Jegyezd meg, nem „a
prédikálás, vagy éneklés háza“, hanem az „imádságé“.
Azonban mégis, az úgynevezett
igazhitű gyülekezetek nagy többségében az ima-szolgálat jelentéktelenné vált. Vannak még evangelizáló kampányok és
bibliatanulmányozó konferenciák, de mily ritkán hall az ember oly hetekről,
melyeket különösképp az imádkozásra szentelnek. És mennyi eredményt érnek el a
„biblia-konferenciák“, ha a gyülekezetek imaélete nincs erősítve? De amikor
Isten Lelke hatalommal szívünkre helyezi az ilyen igéket, mint: „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy
kísértetbe ne essetek“ (Márk 14,38), „minden dologban imádság által és
hálaadással párosított könyörgéssel tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt“ (Fil
4,6 angol ford. után), „az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban
hálaadással“ (Kol 4,2) - akkor
nyerünk hasznot az Írásokból.
2. Hasznot nyerünk az Írásokból,
amikor azok nyomán átérezzük, hogy nem tudunk imádkozni. „Amit kérnünk kell, amint
kellene, nem tudjuk“ (Róm 8,26). Mily elképesztően kevés hitvalló
keresztyén hiszi ezt valóban! A legáltalánosabban elfogadott vélemény az, hogy
az emberek nagyon jól tudják, miért kell imádkozniuk, csak gondatlanok és
gonoszok, s elmulasztják azt kérni, amiről teljesen meg vannak győződve, hogy
kötelességük. De e felfogás teljesen mást állít, mint a Róm 8,26 ihletett
kijelentése. De megjegyezendő, hogy e testet megalázó kijelentés nem egyszerűen
az emberekre - általános vonatkozásban - tétetett, hanem Isten szentjeire
sajátosképpen, akik közé az apostol habozás nélkül magát is belefoglalja. „Mi... amit kérnünk kell, amint
kellene, nem tudjuk“. Ha ilyen az állapota az újjászületetteknek, akkor
mennyivel inkább azoknak, kik nincsenek újjászületve! De egy dolog olvasni, s
értelmileg egyetérteni azzal, amit ez igevers mond, s teljesen más
tapasztalatilag megvalósítani azt, mert a szív el kell jusson annak átérzésére,
hogy amit Isten kér tőlünk, azt Neki
magának kell kimunkálnia bennünk és általunk.
Sokszor szájjal
imádkozok - ,
de benne van-e az egész
szívem?
A szavak, melyeket
kimondok
tükrözik-e lelkem
vágyát híven?
Hisz üres szavakat
ajánlani
fel az élő Istennek
oly vétek, mint térdet
hajtani
élettelen bálványkőnek.
A szerzőt sok-sok évvel ezelőtt
édesanyja tanította e sorokra - ki már „az Úrnál van“ - , de szívet mérlegelő
üzenetük nagy erővel hatnak rá most is. Egy keresztyén éppúgy képtelen a Lélek
közvetlen képesítése nélkül imádkozni, mint ahogy nem képes egy új világot
előteremteni. Ez bizonnyal így van, mert az igazi imádság a Lélek által bennünk
felkeltett szükség átérzése, úgy, hogy mi azt kérjük Istentől, Krisztus
nevében, ami az Ő szent akaratával megegyezik. „Ha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgat minket“ (1
Ján5,14). De olyasmit kérni, ami nincs összhangban Isten akaratával, ez nem
imádkozás, hanem arcátlanság. Bizonnyal igaz, hogy Isten kijelentett akarata
ismertetve van velünk az ő Igéjében, azonban nem úgy, mint ahogy egy
szakácskönyv sok receptet tartalmaz különféle ételek elkészítésére. A Szentírás gyakorta felsorol oly
előírásokat, melyek a szívnek folytonos gyakorlatát igényelik, s Isten
segítségét, hogy felfedje számunkra ez alapelveknek különféle esetekben és
körülményekben való alkalmazását. Ezek szerint tehát akkor nyerünk hasznot az
Igéből, amikor általa megtaníttatunk mély szükségérzetből kiáltani: „Uram, taníts minket imádkozni! (Luk 11,1), s valósággal kényszerülve vagyunk az imádság
Lelkéért esedezni Hozzá.
3.
Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor általuk tudatára ébredünk, hogy szükségünk
van a Lélek segítségére.
Először is, hogy tudassa velünk valódi szükségeinket. Vegyük, például evilági
szükségeinket. Mily gyakran vagyunk külső szorultságban; kívülről való dolgok
nagy nyomással nehezednek ránk, és óhajtanánk szabadulni e próbáktól,
nehézségektől. Nos, bizonyára ez esetben
„tudjuk“, miért kell imádkoznunk,
magunktól is. De nem; távolról sem tudjuk! Az igazság az, hogy enyhülés utáni
természetes vágyunk mellett oly tudatlanok vagyunk, oly homályos a mi
belátásunk, hogy (még ha gyakorlott lelkiismerettel rendelkezünk is) nem
ismerjük, hogy mily alárendeltséget vár el tőlünk Isten az Ő akarata iránt, s
miként szentelheti meg e nyomorúságokat belső emberünk javára. Ezért Isten
azoknak kérelmeit, kik csupán a külső próbáktól való szabadulást sürgetik, „ordítozásnak“ nevezi (Hós 7,14), és nem tiszta szívből való
kiáltásnak. Ó, mennyei bölcsességre van szükségünk, hogy megtanítson minket
földi szükségeinket Isten gondolata szerinti imatárggyá tenni.
Talán jó lesz még néhány szót
hozzátenni az előbb elmondottakhoz. Az időleges javakért lehet ige szerint imádkozni (Mt 6,11 stb), de a következő három
megszorítással. Először: mellékesen
és nem elsősorban kell ezeket kérni, mert nem ezek képezik azon dolgokat,
melyeket a keresztyéneknek keresniük kell (Mát 6,33). A mennyei és örökkévaló
dolgok (Kol 3,1) azok, melyekkel elsősorban és főképpen törődnünk kell, mint
amelyek fontosabbak és értékesebbek a földieknél. Másodszor: alárendelten, mint a célra segítő
eszközöket kell kérnünk ezeket. Anyagi javakat nem azért kell Istentől kérnünk,
hogy könnyű életet éljünk, hanem mintegy segédeszközöket arra nézve, hogy
életünket néki kedves módon élhessük. Harmadszor, megadással, nem erőszakosan, mert ez szertelen elbizakodottság
lenne. És ezenkívül, mi nem tudjuk, hogy vajon melyik földi próbatétel rejt
magában kegyelmet, s hogyan szolgál
legfőbb javunkra (Zsolt 105,18), s ezért Istenre kell hagynunk a döntést.
Miként vannak külső szükségeink, úgy
vannak belsők is. Ezek közül egyesek felfedezhetők a lelkiismeret
világosságánál, mint amilyen a bűn okozta vétkesség és szennyezettség, oly
bűnöké, melyeket Isten törvényeinek világos ismerete ellenére, a bennünk levő
világosság, s a természet ellenére követtünk el. Azonban az az ismeret, mellyel
a lelkiismeret folytán bírunk, oly homályos és zavart, hogy a Lélek nélkül
semmiképpen sem vagyunk képesek felfedezni a tisztulás forrását. Azok a dolgok,
melyek a hívőket Isten előtt főképpen foglalkoztatják - és kell hogy
foglalkoztassák - Isten színe előtti esedezéseikben: az ő belső állapotuk,
lelki helyzetük, hogylétük. Ezért Dávid nem állt meg minden ismert vétke és
eredendő bűne (Zsolt 51,1-5) megvallásánál, s még annál a beismerésnél sem,
hogy senki sem képes kiismerni tévedéseit, mely oknál fogva „titkos bűneiből“ való megtisztulásért
könyörgött (Zsolt 19,12); hanem úgyszintén azért könyörög, hogy Isten vegye
szívét belső alapos vizsgálat alá, s fedje fel ami hamisság található abban
(Zsolt 139,23-24); számolva azzal, hogy Isten „oly igazágban gyönyörködik, mely a vesékben van“ (Zsolt 51.6).
Ekképpen az 1 Kor 2,10-12-nek megfelelően nekünk határozottan a Lélek
segítségét kell keresnünk, hogy Istennek tetsző módon tudjunk imádkozni.
4.
Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor a Lélek megtanít minket az
imádság helyes céljára. Isten az imádkozást legalább háromszoros céllal
rendelte el. Először, hogy a fenséges három-egy Isten dicsőíttessék, mert az imádság az imádatnak egy kifejezője, a
hódolat lerovása; az Atya iránt, mint aki az Adományozó - a Fiú nevében, aki
által egyedül járulhatunk Hozzá - a Szentlélek indító és irányító ereje által.
Másodszor, hogy megalázza szívünket,
mert az imádság azért rendeltetett, hogy minket függő helyzetben tartson, hogy
kifejlessze bensőnkben tehetetlen és segélytelen voltunk átérzését, hogy
belássuk, hogy az Úr nélkül semmit sem cselekedhetünk, és ismerjük el,
hogy az Ő irgalmáért esdő koldusok
vagyunk mindenben, amivel csak bírunk és amik csak vagyunk. De mily gyengén
valósul ez meg (ha megvalósul egyáltalán!) valakinél is közülünk, amíg a Lélek
kézbe nem vesz minket és el nem távolítja a büszkeséget rólunk, hogy megadjuk
Istennek az Őt megillető helyet szívünkben és gondolatainkban. Harmadszor,
eszközként vagy módként, hogy általa megnyerjük
önmagunk számára azon dolgokat, melyeket kérünk.
Nagyon félő, hogy az egyik fő ok, amiért
oly sok imánk megválaszolatlan marad az, hogy egy helytelen, nem megfelelő cél
van szemünk előtt. Üdvözítőnk azt mondta: „Kérjetek
és megadatik néktek“ (Mát7,7): de Jakab megállapítja egyesekről, “kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól
kéritek; hogy a ti gerjedelmeitekre költsétek azt“ (Jak 4,4). Bármiért
imádkozni, s nem csupán kimondottan az Isten által meghatározott cél érdekében,
annyi, mint „nem jól kérni“, s tehát haszontalanul. Bármennyire bízunk is saját
bölcsességünkben és igazszívűségünkben, ha magunkra hagyatunk, céljaink sohasem
felelnek meg Isten akaratának. Hacsak a Lélek meg nem fékezi a testet bennünk,
saját testi és tisztátalan érzelmeink kérelmeinkbe vegyülnek, és
haszontalanokká teszik imáinkat.
„Mindent, amit csak cselekesztek, az Isten dicsőségére cselekedjetek“ (1 Kor
10,31). De senki más, csak a Lélek képesíthet minket minden kívánságainkat
alárendelni Isten dicsőségének.
5. Hasznot nyerünk az Írásokból,
amikor általuk megtaníttatunk, hogyan hivatkozzunk Isten ígéreteire. Hittel kell imádkozni (Róma 10,14), mert másképp Isten nem
hallgatja meg azt. Nos, a hit mindig Isten ígéreteire épít. (Zsid 4,1; Róma 4,21); ha tehát nem
tudjuk, mire vállalt kezességet Isten, hogy megadja nekünk, úgy egyáltalán nem
imádkozhatunk. Isten ígéretei foglalják magukba az imádság tárgyait, s
meghatározzák azok mértékét. Mindazt, amit Isten megígért, kérnünk kell imában,
de semmi mást. „A titkok az Úréi, a mi
Istenünkéi“ (5 Móz 29,29), de az Ő kinyilatkoztatott akarata és kegyelmének
kijelentése hozzánk tartozik, és ez a
mi zsinórmértékünk. Tulajdonképpen minden mi szükségünk valójában abban áll,
arra vonatkozik, amit Isten megígért, hogy beteljesíti, azonban oly módon és
oly korlátozásokkal, ahogy Ő jónak látja javunkra és hasznunkra fordítani.
Úgyszintén Isten semmit sem ígért azon kívül ami nélkül szűkölködünk, vagy ami
által valamilyen módon érintve vagyunk, mint Krisztus misztikus testének
tagjai. Ebből kifolyólag, minél inkább megismerkedünk az isteni ígéretekkel, és
minél jobban képesíttetünk megérteni az azokban feltárt jóságot, kegyelmet és
irgalmasságot, annál megfelelőbben fel vagyunk szerelve a helyes imádkozásra.
Isten ígéretei közül egyesek inkább
általánosak, mint egyéniek; egyesek feltételhez kötöttek, mások feltétel
nélküliek; vannak melyek ez életben teljesülnek, mások meg az
elkövetkezendőben. Mi nem vagyunk képesek sem arra, hogy önmagunktól
felfedezzük, melyik ígéret felel meg legjobban egyéni helyzetünknek s jelen szükségünknek,
sem arra, hogy elsajátítsuk hit által, s helyesen hivatkozzunk rá Isten előtt.
Ezért határozottan megmondatott: „Mert
kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke,
amely őbenne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az
Istennek Lelke. Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való
lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk“ (1 Kor
2,11-12). Valaki talán erre azt mondja: Ha ily sok feltétel és nehézség
mellett fordulhatunk csak helyesen Istenhez, úgy kevesen maradnak, kik
kitartanak e dologban... - akkor az ilyen ellenvetőnek azt válaszoljuk, hogy
aki ilyesmiket mond, az nem tudja mit jelent imádkozni, s nyilván nem akarja
megtanulni.
6. Hasznot nyerünk az Írásokból,
amikor azt eredményezik bennünk, hogy teljesen alávessük magunkat Istennek.
Amint fentebb megállapítottuk, az imádság elrendelésének egyik isteni célja az,
hogy mi megaláztassunk. Ez külsőképpen kifejezésre jut azáltal, hogy meghajtjuk
térdeinket az Úr előtt. A imádság nem más, mint tehetetlenségünk,
gyámoltalanságunk beismerése és feltekintés Arra, akitől minden segítség
származik; nem egyéb ez, mint az Ő elégséges voltának megvallása minden mi
szükségünk kielégítésére. „Kívánságaink“
feltárása Isten előtt (Filippi 4,6); de a kívánságok nagyon különböznek az a
követelésektől. „A kegyelem trónja nem azért áll fenn, hogy odajárulva
kiöntsük tisztátalan igényeinket Isten előtt“ (Wm. Gurnall). Isten elé kell
tárnunk helyzetünket, de az Ő legfőbb bölcsességére kell bíznunk, hogy ő
határozza meg, miként bánik velünk. Semmit sem írhatunk elő számára, semmit sem
követelhetünk Tőle, semmiféle jogos igénnyel nem állhatunk elé, mert mi csupán
az Ő kegyelmétől függő koldusok vagyunk. Minden kérésünkhöz hozzá kell adnunk:
„Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én
akarom, hanem ahogy Te“.
Ámde nem hivatkozhat-e a hit Isten
ígéreteire? Nem várhat-e biztos feleletet? Bizonyára; de ez Isten felelete kell legyen. Pál
háromszor könyörgött az Úrhoz, hogy távoztassa el tövisét testéből; ahelyett,
hogy az ÚR ezt tette volna, kegyelmet adott neki, annak hordozására (2 Kor 12).
Isten ígéretei közt sok esetleges inkább, mint személyes. Gyülekezetének
pásztorokat, tanítókat és evangélistákat ígért, mégis szentjeinek mily sok helyi
közössége epekedik utánuk. Isten ígéretei közül némelyek inkább
meghatározatlanok s általánosak mintsem abszolút értelműek s egyetemesek; mint
például Eféz 6,2-3. Isten nem kötelezte el magát irányunkban, hogy készpénzben,
vagy természetben fizessen minket, pontosan biztosítva azt a különleges dolgot,
melyet kértünk, még ha hitből kértük is azt. Sőt, fenntartja magának a jogot jótéteményei kiárasztása legmegfelelőbb idejének
meghatározására. „Keressétek az Urat
mindnyájan e földnek alázatosai ... talán megoltalmaztattok az Úr
haragjának napján“ (Sof.2,3). Éppen ezért, mivel „talán“ Isten akar egy bizonyos földi jótéteményt adni nekem, az én
kötelességem, hogy magam Reá bízzam, és hivatkozzam ez ígéretére; azonban
teljes alávetettségben az ő jó belátására kell bízzam annak beteljesítését.
7.
Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor az imádkozás valódi és mély örömmé
válik számunkra. Pusztán csak
„imáinkat elmondani“ minden reggel és este, ez fárasztó dolog, egy nyomasztó
kötelesség mit teljesíteni kell, mely a megkönnyebbülés sóhaját váltja ki
bennünk, midőn végre befejezzük. De igazán Isten megtapasztalható jelenlétébe
lépni, szemlélni az Ő arcának dicső fényét, bizalmasan beszélni Vele a kegyelem
királyi székénél, - ez már annak az örök gyönyörnek előízét képezi, mely a
mennyben vár reánk. Aki ily áldott tapasztalatban részesül, az a zsoltárossal
együtt vallja: “Isten közelsége oly igen
jó nékem“ (Zsolt 73, 28). Igen, valóban jó a szív számára, mert
lecsendesül; javára válik a hitnek, mert megerősíttetik; jó a léleknek, mert
megáldatik. S ennek az Istennel való lelki közösségnek a hiánya az oka
megválaszolatlan imáinknak. „Gyönyörködjél
az Úrban, s megadja néked szíved kéréseit“ (Zsolt 37,4).
Mi az, ami a Lélek áldása alatt
előidézi és fokozza ezt az imádságban való örömet? Először is, a szívnek
Istenben, mint az imádság Tárgyában való gyönyörűsége, és különösképpen annak
fölfedezése és megértése, hogy Isten a mi
Atyánk. Ezért, amikor a tanítványok
kérték az Úr Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni, ő így szólt: „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben.“ És ismét: “kibocsátotta
az Isten az Ő Fiának Lelkét a ti szívetekben, aki ezt kiáltja: Abba, Atya!“
(Gal 4,6); és ez egy Istenben való bensőséges, bizalomteljes gyönyörködést
jelent, mint amilyet a gyermekek éreznek szüleik iránt, midőn megszólítják
őket. És ismét, Efézus 2,18-ban az
van mondva, hitünk erősítésére és szívünk vigasztalására: „Mert Őáltala (Krisztus által)
van menetelünk mindnyájunknak egy Lélekben az Atyához“ (Ef. 2,18). Micsoda
békét, milyen biztonságot, mily nagy szabadságod ad ez a léleknek: tudom, hogy
Atyámhoz járulok!
Másodszor, az imádságban való
gyönyörűséget elősegíti, ha a szív megérti, s a lélek látja Istent, amint a kegyelem trónján ül - nem testi
képzelgés látása ez, hanem a lélek megvilágosodásáé, mert hit által történik,
hogy „látjuk Őt, a Láthatatlnant“ (Zsid
11,27); mivel „a hit
a nem látott dolgoknak valósága“ (Zsolt 11,1) és sajátos tárgyát jelenlevővé és kézzelfoghatóvá teszi a hívő
számára. Istennek a trónon való ilyen látása repesni készteti a lelket. Ezért
buzdítva vagyunk „Járuljunk azért
bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és
kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül“ (Zsid 4,16).
Harmadszor, épp ez utóbbi igevers
alapján, az imádkozásban való gyönyörűség és szabadság serkentetik annak tudata
által, hogy Isten Jézus Krisztus által akarja és kész kiárasztani kegyelmét és
irgalmát az esedező bűnösökre. Semmi megátalkodottság sincs benne, melyet le
kellene győznünk. Ő sokkal készebb adni, mint mi elfogadni. Ezért Ésaiás 30, 18-ban így mutatkozik be: „azért vár az Úr, hogy könyörüljön
rajtatok“. Igen, Ő arra vár, hogy
keressük Őt; hitre vár, hogy kiterjeszthesse áldani kész kezét. Az Ő fülei
nyitva vannak az igaz kiáltására. Azért
hát „járuljunk hozzá igaz szívvel,
hitnek teljességével“ (Zsid 10,22); „minden imádságotokban és
könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel
kívánságaitokat az Isten előtt“ és
meg fogjuk tapasztalni hogy az a békesség, mely minden értelmet felül halad,
meg fogja őrizni szíveinket és gondolatainkat
a Krisztus Jézusban (Fil 4, 6-7).
5. A Szentírás és a jó
cselekedetek
Az isteni igazság helyesen
hasonlítható egy keskeny ösvényhez, melyet mindkét oldalon veszélyes, pusztulásba
döntő mélység szegélyez; más szóval, a tévedésnek két szakadéka között vezet.
Ez ábrázolás helyénvalósága még inkább kitűnik, ha megfontoljuk, mennyire
hajlamosak vagyunk mi egyik szélsőségből a másikba esni. Csak a Szentlélek
képesítése által tudjuk megőrizni az egyensúlyt, annak hiányában
elkerülhetetlenül tévelygésbe jutunk; mert a tévelygés nem annyira az igazság
tagadása, mint annak meghamisítása, - az igazság egyik oldalának szembeállítása
a másikkal.
A teológia történelme erőteljesen és
komolyan illusztrálja ezt a tényt. Az egyik generáció helyesen és komolyan
foglalkozott az igazságnak azzal az oldalával, melyre a leginkább szükség volt
az ő napjaikban. A következő generáció, ahelyett, hogy továbbhaladt volna és
növekedett volna az igazságban, - csak értelmi síkon harcolt azért, mint oly
dologért, mely megkülönböztető jelét képezte az ő pártuknak, és rendszerint a megtámadott igazság
védelmezésében elvetették az igazságnak egyensúlyt biztosító másik oldalát,
melyet ellenfeleik hangsúlyoztak. Az eredmény az lett, hogy elvesztették a
dolog helyes látását, s azt hangsúlyozták, amit az igazság igeszerinti arányosságából helytelenül kiragadtak. Következésképpen, a következő generációban
Isten igaz szolgái arra hivattak el, hogy - majdnem mellőzve azt, mi oly
nagynak tartott volt elődeik szemében -, azt hangsúlyozzák, amit ők, ha nem is
tagadtak teljességgel, de jórészt figyelmen kívül hagytak.
Megmondatott: „A fénysugarak,
bárhonnan származzanak is, - akár a naptól, csillagoktól, vagy egy gyertyától -
, mindig tökéletesen egyenes vonalon haladnak; azonban annyira alatta áll a mi
munkánk Isten munkáinál, hogy a legszilárdabb kéz sem képes egy tökéletes
egyenes vonalat húzni; az ember minden ügyességével sem volt képes egy ily
egyszerűnek látszó dolgot megtenni“. (T. Guthrie, 1867). Akár így van, akár
nem, az biztos, hogy az emberek magukra hagyatva, mindig lehetetlennek találták
az igazság egyenes vonalának fenntartását két ellenétesnek tűnő tan között,
mint amilyen: Isten szuverenitása és az ember felelőssége; a kegyelemből való
kiválasztás és az evangéliumnak minden teremtésnek való hírdetése; a Pál által
hirdetett megigazító hit, és a Jakab által
tanított megigazító cselekedetek. Azonban túl gyakran, ahol Isten
abszolút szuverenitását hangsúlyozták, ott ez az emberi felelősség rovására
történt; s ahol a feltétel nélküli
kiválasztás tanát erősen tartották, ott az evangéliumnak a megmentetlenek
iránti korlátlan hirdetése kialudt. Másfelől, ahol az ember felelősségére
tették a hangsúlyt, s az evangélium hirdetésének szolgálatát buzgón végezték,
ott Isten szuverenitása és a kiválasztás tanát általában lefaragták, vagy
teljesen mellőzték.
Az olvasók közül sokan szemtanúi
lehettek oly példáknak, melyek hűen illusztrálják a fentebb elmondott
igazságot, de úgy tűnik, kevesen döbbennek rá arra, hogy pontosan ehhez hasonló
nehézség tapasztalható amikor valaki megkísérli a hit és jó cselekedetek
közötti helyes kapcsolat feltárását. Ha, egyfelől, egyesek tévedtek, amikor a
jócselekedeteknek oly helyet biztosítottak, amelyről a Szentírás nem
kezeskedik, bizonyára az is igaz, hogy másfelől, sokan abban hibáztak, hogy nem
adták meg a jó cselekedeteknek azt a helyet, melyet a Szentírás tanít. Ha
egyrészt komoly tévedés az Isten előtti megigazulásunkat bármely önmagunk által
végbevitt cselekedeteknek tulajdonítani, másrészt éppoly vétkesek azok, kik
tagadják, hogy a jócselekedetek szükségesek
mennybejutásunk érdekében, s csak azt állítják, hogy azok csupán bizonyítékai,
vagy gyümölcsei megigazulásunknak. Nagyon is tudatában vagyunk, hogy most -
mondhatnánk - vékony jégre lépünk, s komoly kockázatot vállalunk, ugyanis
meglehet, hogy ezért tévtanítással fognak vádolni. Mindemellett, mi úgy
ítéljük, hogy hasznos lesz isteni erőért folyamodni e nehézséggel való
megbirkózásban, és aztán a kimenetelt magára Istenre bízni.
Bizonyos körökben a hit igényei, bár
nincsenek teljességgel tagadva, de le lettek alacsonyítva, a jó cselekedeteket
sürgető buzgóság miatt. Más körökben, melyeket igazhitűkének tartanak (és
főképpen ezeket tartjuk most szem előtt), csak nagyon ritkán kapják meg a
jócselekedetek az őket megillető helyet, és nagyon ritkán vannak sürgetve
apostoli komolysággal a hitvalló keresztyének azok cselekvésére. Kétség nélkül,
ez olykor a hit alábecsülésétől való félelem miatt történik, illetve a bűnösök
óvására, nehogy abba a végzetes hibába essenek, hogy saját cselekedeteikben
bízzanak inkább, mint Krisztus igazságában. De semmiféle félelemnek sem szabad
megakadályoznia az igehirdetőt „Isten teljes akaratának“ prédikálásában. Ha
igehirdetésének tárgya a Krisztusba vetett hit, mint aki az elveszettek
megtartója, akkor tárja fel ez igazságot, minden módosítás nélkül, biztosítva a
e kegyelmi ajándéknak azt a helyet, melyet az apostol felmutatott a filippi
börtönőrnek adott válaszában (Csel 16,31). De ha a jócselekedetekről szól,
legyen éppoly hűséges, és semmit se tartson vissza abból, amit a Szentírás
erről tanít; ne feledkezzen meg az isteni parancsról: „... ezeket erősítsed, hogy igyekezzenek jócselekedetekben előljárni
azok, akik Istenben hívőkké lettek“ (Titus 3,8).
Az utóbb idézet leginkább szól a
jelenkorhoz, a lazaságnak és petyhüdtségnek, a súlytalan hitvallásnak és üres
dicsekvésnek e napjaiban. A „jó cselekedet“ kifejezés nem kevesebb, mint
harmincszor található meg az Újszövetségben, egyes vagy többes számban; mégis,
abból a ritkaságból ítélve, amellyel sok igehirdető, - kik máskülönben a hitben
egészségeseknek tűnnek - hangsúlyozza
és kifejti ez igéket, hallgatóik közül sokan arra a következtetésre juthatnak,
hogy e szavak csupán egyszer, vagy kétszer fordulnak elő az egész
Szentírásban. Egy alkalommal, egy más
tárgyról szólva a zsidóknak Urunk ezt mondta: „Amit ... Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza“ (Márk 10,9). Nos Eféz
2,8-10-ben Isten egybekötött két
életfontosságú, áldott dolgot, melyeket sohasem szabad elválasszunk szívünkben
s elménkben, s mégis ezek gyakran elválasztatnak a modern szószékeken. Mily sok
prédikációt tartanak az idézett első-két versről, melyek oly világosan kifejtik
az üdvösségnek kegyelemből, hit által - és nem cselekedetekből - való voltát.
De mily ritkán vagyunk emlékeztetve arra, hogy a mondat, mely a kegyelemmel és
hittel kezdődött csak a 10. versben ér véget, hol ez van mondva: „Mert az Ő alkotásai vagyunk, teremtetvén Ő
általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az
Isten, hogy azokban járjunk“.
E sorozat elején kihangsúlyoztuk,
hogy Isten Igéjét sokféle indítékkal kézbe lehet venni, és különféle célokkal
lehet olvasni, de rámutattunk, hogy 2 Tim
3, 16-17 világosan kijelenti, hogy igazán mire „hasznos“ az Írás, t.i. a hit dolgaira való tanításra, feddésre,
megjobbításra, az igazságban való nevelésre, és mindez azzal a céllal történik,
hogy „tökéletes legyen az Isten embere,
minden jó cselekedetre felkészített“. Miután behatóan foglalkoztunk
mindazzal, amit az Írás Istenről és Krisztusról tanít, a bűnnel kapcsolatos
feddéseivel és megjobbításával, fordítsuk most figyelmünket arra, miként
készíttetünk fel ezek által „minden jó
cselekedetre“. Itt van egy másik döntő próbakő, mely által egy becsületes
lélek a Szentlélek segítségével megállapíthatja, ha bibliaolvasása és
tanulmányozása valódi haszonnal jár-e vagy sem.
1. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
általa tudatára ébredünk a jó cselekedetek igazi helyére, azok fontosságára
a hívő életében. „Sokan afelett való igyekezetükben, hogy igazhitűségüket
emberi rendszerként fenntartsák, úgy beszélnek a kegyelemből, hit által való
üdvösségről, hogy ezzel lebecsülik, mellőzik a szentséget s az Istennek
odaszánt életet. Pedig erre semmi alapjuk sincs az Igében. Ugyanaz az evangélium, mely kijelenti, hogy
az üdvösség ingyenes; hogy Isten kegyelméből az Úr Jézus Krisztus vére által
kapható; és a legerősebb értelemben állítja, hogy a bűnösök az Üdvözítőnek az ő
javukra beszámított igazsága által igazulnak meg, a Belé vetett hitük
következtében, semmilyen tekintettel a törvény cselekedeteire: úgyszintén
felhívja figyelmünket, hogy szentség nélkül senki sem látja meg az Urat;
hogy a hívők az engesztelés vére által megtisztítattak; hogy szívük
megtisztíttatott a hit által; mely hit szeretet által munkálkodik; és legyőzi a
világot; és az a kegyelem, mely megjelent minden ember üdvösségére, megtanítja
azokat, akik azt elfogadják, mértékletesen, igazán és szentül élni e jelenvaló
világon. Aki attól fél, hogy a kegyelem
tana csorbát szenved ha a jócselekedeteket az Írások alapján erőteljesen
hangsúlyozzuk, ezáltal elárulja, mily egészségtelen és alapjaiban nem megfelelő
az isteni igazságról alkotott ismerete; és aki az Írásokba belekontárkodik,
hogy elhallgattassa ezek bizonyságtételét az igazságosság gyümölcsei mellett,
mint amelyek abszolút szükségesek a keresztyénben - ezáltal meghamisítja és
meggyalázza Isten Igéjét“ (Alexander Carson).
De
- kérdezik egyesek - micsoda ereje lehet a jócselekedetre vonatkozó
isteni parancsoknak, vagy rendeleteknek, amikor ezek ellenére, még ha kudarcot
vallunk is az odaszánt engedelmességben, mégis megigazulunk a Krisztus
beszámított igazsága által, és így üdvözülhetünk jócselekedetek nélkül is? Egy
ilyen értelmetlen ellenvetés a hivőnek jelenlegi helyzetére és Istennel való
kapcsolatukra vonatkozó teljes tudatlanságból fakad. Azt állítani, hogy az
újjászületettek szíve nincs oly nagyon és oly hatékonyan befolyásolva Isten
tekintélye és engedelmességet igénylő parancsai által, mintha ezek
megigazulásunkra adattak volna, annyi, mint semmibe venni a hitet, annak igazi
lényegét, és azokat az alapelveket és indítóokokat, melyek által a keresztyének
lelkiismeretükben leginkább érintve és késztetve vannak. Sőt, mi több, annyi,
mint elveszíteni látásunkat arról az elválaszthatatlan kapcsolatról, melyet
Isten megállapított megigazulásunk és megszentelődésünk között; azt állítani,
hogy az egyik meglehet a másik nélkül, egyenlő az egész evangélium
kiforgatásával. Az apostol épp ezzel az ellenvetéssel foglalkozik Róma 6,
1-3-ban.
2. Hasznot nyerünk az Ígéből, amikor
általuk megtanuljuk, hogy a jócselekedetek abszolút szükségesek az
üdvösséghez. Miként megíratott, hogy „vérontás
nélkül nincsen bűnbocsánat“ (Zsid. 9,22), és „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni“ (Zsid 11,6), az Igazság
Igéje éppúgy kijelenti: „Kövessétek
mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem
látja meg az Urat“(Zsid 12,4). Az az élet, amit a szentek a mennyben fognak
élni, csupán kiegészítése és tökéletességre juttatása annak az életnek, melyet
az újjászületés után e földön élnek. A kettő közötti különbség nem minőségbeli,
hanem fokozatbeli. „Az igaznak ösvénye
pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál
világosabb lesz, a teljes délig“ (Péld. 4,18). Ha nincs Istennel való járás
itt alant, úgy nem lesz Istennel való lakozás odafent. Ha nincs valódi
közösségünk az időben, úgy nem lesz az örökkévalóságban sem. A hálál
bekövetkeztében nem történik döntő változás a hívő szívében. Igaz, a szentek
halálukkor örökre maguk mögött hagyják a bűn maradványait, de az új természet
nem akkor közöltetik velük. Ha tehát már a halál előtt nem gyűlöli a bűnt, s
nem szereti a szentséget, úgy bizonyára azután sem fogja.
Valójában senki sem kívánkozik a
pokolra menni, habár kevesen vannak, akik igazán szeretnék elhagyni azt a
széles utat, mely elkerülhetetlenül oda vezet. Mindenki vágyik a mennybe jutni,
de ki az a hitvalló keresztyének tömegéből, aki igazán rászánja magát, hogy azt
a keskeny ösvényt járja, mely egyedül visz oda? Ez az a pont, ahol valóban érzékelhetjük azt a fontos
helyet, mellyel a jócselekedetek bírnak az üdvösségre nézve. Nem kiérdemlői
annak, mégis, elválaszthatatlanok attól. Nem szereznek jogot a mennyre, de azon
eszközök közé tartoznak, melyeket
Isten rendelt népe számára, hogy általuk elérjenek oda. A jócselekedetek
semmiképpen sem kiérdemlő okai az üdvösségnek, hanem az odavezető eszközök
csoportjába tartoznak, mint amilyen a Szentléleknek bennünk való munkája,
megtérés, hit, engedelmesség a mi részünkről. Isten kijelölte az utat, amelyen
járnunk kell, ahhoz, hogy megérkezhessünk a Krisztus által számunkra
megszerzett örökségbe. Az Isten iránt való naponkénti engedelmes élet egyedül az, mely tényleges bebocsátást nyújt
abba az örömbe, mit Krisztus az ő népének megszerzett: - hitbeli
bebocsátást jelenleg, s teljes
valóságban való bebocsáttatást a halálunkkor, vagy az Ő eljövetelekor.
3. Hasznot nyerünk az
Írásokból, amikor általuk megtaníttatunk a jó cselekedetek céljára. Ez világosan ki van jelentve Máté
5,16-ban: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti
jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.“ Érdemes
megjegyeznünk, hogy ez az első előfordulási helye a „jó cselekedetek“
kifejezésnek, s mint rendszerint történni szokott, egy dolognak első említése a
Szentírásban közli velünk annak hasznát és célját a továbbiakban. Itt
megtanulhatjuk hogy Krisztus tanítványainak keresztyén vallástételüket hitelesíteniük
kell életünknek csendes, de mégis erőteljes bizonyságtevésével (mert a „fény“
semmiféle zajt sem támaszt „fénykedése“ közben), hogy az emberek láthassák (s
ne dicsekedésünket hallják) jó cselekedeteinket, s ezáltal dicsőítessék mennyei
Atyánk. Itt van tehát az alapvető cél: Isten dicsőítése.
Mivel a Máté 5,16-ot
oly sokan félreértik, és kiforgatva elcsűrik-csavarják, hozzáfűzünk még egy
további gondolatot. Nagyon sokszor a „jó cselekedeteket“ összetévesztik a
magával a „világossággal“, pedig teljesen különböző dolgok, noha
elválaszthatatlanul összetartoznak. A „világosság“ a mi vallástételünk
Jézus Krisztusról; ám mi értéke van ennek, ha életünk nem illusztrálja, nem
támassza alá azt?! A „jó cselekedetek“ nem azért vannak, hogy figyelmünket magunkra
irányítsák, hanem Őrá, aki kimunkálta azokat bennünk. Oly minőséggel és jelleggel kell bírjanak, hogy
az istentelen hitetlen is elismerje, hogy az elesett ember természeténél valami
magasabb forrásból származnak. A természetfeletti gyümölcsök természetfeletti
gyökereket feltételeznek, és amint ezt a dolgok felismerik, ezáltal a nagy
Szőlőműves dicsőíttetik. Éppily
jelentős a Szentírásban a jócselekedetekre való utolsó utalás is: “Magatokat
a pogányok között jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket, mint
gonosztevőket, a jó cselekedetekből ha látják azokat, dicsőítsék Istent a
meglátogatás napján“ (1 Pét 2,12). Ekképpen az első és utolsó hivatkozás
felmutatja s kihangsúlyozza azok célját: dicsőíteni Istent az Ő munkájáért, mit
népe által e világban végez.
4. Hasznot nyerünk az
Írásokból, amikor megtaníttatunk általuk a jó
cselekedetek igazi természetére. Ez olyan dolog, amelyre nézve az ujjá
nem születettek teljes tudatlanságban vannak. A dolgokat csupán külsőleg
ítélik, s emberi mércékkel mérik, ők teljesen illetéktelenek annak
meghatározására, hogy mely dolgok számítanak jóknak Isten szemében, s melyek
nem. Mivel úgy gondolják, hogy amit az emberek jó cselekedeteknek tartanak,
Isten úgyszintén helyesli azokat, ezért az ő bűntől megvakított értelmük
sötétjében maradnak; senki sem képes meggyőzni őket tévedésükről, míg a
Szentlélek új életre nem szüli őket, kivezetve őket a sötétség országából az
Isten csodálatos világosságára. Akkor aztán kitűnik, hogy csak azok számítanak
jó cselekedeteknek, melyeket Isten akarata iránti engedelmességből teszünk (Róm 6,16), az iránta való szeretetből
fakadóan (Zsid 10,24), a Krisztus
nevében (Kol 3,17) és Isten
dicsőségére Őáltala (1Kor 10,31).
A „jó cselekedetek“
valódi természete tökéletesen be lett mutatva az Úr Jézus által. Minden, amit tett, az Atya iránti
engedelmességből cselekedett. Nem „önmagának kedveskedett“ (Róm15,3), hanem
mindig az Atya intésére figyelt, aki elküldte Őt (Ján 6,38). Ő elmondhatta, „Én
mindenkor azt cselekszem, amik néki kedvesek“ (Ján 8,29). Krisztus
engedelmessége az Atya akarata iránt nem ismert korlátokat: Ő “engedelmes volt halálig, még pedig a keresztfának haláláig“ (Fil
2,8). Úgyszintén, minden, amit
tett, az Atya iránti szeretetből és a felebarátaihoz való szeretetből fakadt. A
szeretet a törvény betöltése; a törvénynek szeretet nélküli teljesítése nem
más, mint szolgai alávetettség, s nem
lehet kedves Őnála, ki maga a Szeretet. Annak bizonyítéka, hogy Krisztus minden
engedelmessége szeretetből fakadt, az ő szavaiban található: „hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem, én
Istenem“ (Zsolt 40,9). Úgyszintén, mindazt, amit Krisztus tett, az Atya
dicsőségére való tekintettel tette:
„Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet“ (Ján 12,28), szüntelen ez a cél állt szeme előtt.
5. Hasznot nyerünk az
Írásokból. amikor megismerjük általuk a jó cselekedetek igazi forrását. Az ujjá nem született emberek képesek dolgok véghezvitelére, melyek jók
természetes és társadalmi vonatkozásban, noha nem lelki értelemben. Tehetnek
olyan dolgokat, melyek külsőképpen, önmagukban véve lényegében jók, mint
bibliaolvasás, igehallgatás, alamizsnálkodás a szegényeknek, azonban
cselekvésüknek indítékából hiányzik az igaz istenfélelem, s ezért a háromszor
szent Isten szemében, e cselekedetek olyanok, mint a megfertéztetett ruha. Az
újjá nem született embernek nincs ereje lelki
módon véghezvinni cselekedeteit, s
ezért van megírva, „Nincs aki jót cselekedjék, nincsen csak egy
is“ (Róm 3,12). Sem nem képesek arra: „Isten törvényének nem engedelmeskednek, mert
nem is tehetik“ (Róm 8,7), ezért az
„istentelennek szántása is bűn“ (Péld
21,4). A hívők sem képesek önmaguktól egy jó gondolatot gondolni, sem egy
jó cselekedetet véghezvinni (2 Kor 3,5).
Isten az, aki munkálja bennük „úgy az
akarást, mint a véghezvitelt az ő jókedvéből“ (Fil 2,13).
Amikor a szerecsen képes lesz
megváltoztatni bőrének színét, és a leopárd az ő foltjait, akkor lesznek
képesek a jó cselekedetekre azok, kik megszokták a gonoszt (Jer 13,23). Az emberek
hamarabb remélhetik, hogy szőlőt szednek a tövisről, s a bojtorjánról fügét,
mintsem hogy jó teremjenek s jó cselekedetek érlelődjenek az újjá nem
születettek által. Először „újjáteremtetnünk
kell Jézus Krisztusban“ (Ef.2,10), az Ő Lelkét kell Isten kibocsássa
szíveinkbe (Gal.4,6), s kegyelmi
ajándékait kell belénk plántálja (Ef 4,7;
1 Kor 15,10), mielőtt bármilyen jó
cselekedetre készek lennénk. Még akkor is, Krisztus nélkül semmit sem
cselekedhetünk (Ján 15,5). Gyakran
tapasztaljuk, hogy az akarás megvan bennünk, de a jó véghezvitelét nem találjuk (Róm 7,18). Ez térdre kényszerít
minket, hogy Istent kérjük, „tegyen
készségesekké minket minden jóra, azt munkálván bennünk ami kedves
Őelőtte a Jézus Krisztus által“ (Zsid 13,21). Ezáltal megüresíttetünk
minden önelégültségtől, eljutunk annak felismerésére, hogy minden forrásaink Istenben
vannak (Zsolt 87,7), s így
felfedezzük, hogy mindenre van erőnk
Krisztusban, aki minket megerősít (Fil 4,13).
6. Hasznot nyerünk az Írásokból,
amikor megtaníttatunk általuk a
jócselekedetek nagy jelentőségére. A lehető legtömörebben kifejezve: a
jócselekedetek nagyon fontosak, mivel általuk Isten dicsőíttetik (Mt 5,16), általuk a minket rágalmazók
szája bezáratik (1Pt 2,2), általuk
bizonyítjuk hitünk valódiságát (Jak
2,13-7). Rendkívül ajánlatos, hogy a mi „megtartó Istenünknek tudományát ékesítsük mindenben“ (Tit 2,10). Semmi sem dicsőíti Krisztust jobban, mint az,
ha azok, kik az Ő nevét viselik, - az Ő képesítése által - folytonosan Hozzá hasonló életet élnek, minden cselekedetükben
krisztusi lelkület vezeti őket. Nem ok nélkül történt, hogy ugyanaz a Lélek,
mely az apostolt arra indította, hogy ezzel a bevezetéssel kezdje állítását
Krisztusnak e világba jöveteléről, a bűnösök megmentésére: „Igaz beszéd ez...“, úgyszintén arra késztette őt, hogy ezt írja: „Igaz beszéd ez... hogy, igyekezniük kell
jó cselekedetekben elől járni azoknak, akik Istenben hivőkké lettek“ (Tit 3.8).
Bárcsak valóban „jó cselekedetekre
igyekezők“ lennénk (Tit 2,14).
7. Hasznot nyerünk az
Írásokból, amikor megtaníttatunk általuk a
jócselekedetek igazi hatáskörére. Ez annyira kiterjedő, hogy magába
foglalja kötelességeinknek teljesítését minden körülményben, melybe Isten
helyezett minket. Érdekes és hasznos megjegyezni az első „jó cselekedetet“ a
Szentírásban (amint le van írva), nevezetesen Üdvözítőnknek megkenetését Mária
által Bethániában (Mát 26,10; Márk 14,6).
Az emberek dicséretével vagy gyalázatával mit sem törődve, szemeit arra
függesztette, ki „tizezer közül is kitetszik“, reá tékozolva drága kenetét. Egy
másik nőtanítvány, Dorkás (Csel 9,36),
szintén meg van említve, mint aki „gazdag
volt jó cselekedetekben“. Az imádat
után következik a szolgálat, dicsőítve Istent az emberek között és gazdagítva
másokat.
„Hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó
cselekedettel gyömölcsöt teremvén...“ (Kol 1,10). A gyermekek nevelése (nem
magukra hagyása!), a (lelki) jövevények befogadása, a szentek lábmosása
(szolgálva földi szükségeiket), és a nyomorultaknak nyújtott segítség (1Tim 5,10) „jó cselekedeteknek“
neveztetnek. Ha igeolvasásunk s bibliatanulmányozásunk nem tesz minket Jézus
Krisztus jobb vitézeivé, jobb polgáraivá ennek az országnak, melyben
tartózkodunk, jobb családtagokká földi otthonunkban (kedvesebbekké,
gyöngédebbekké, önzetlenebbekké), ha nem „készít fel minket minden jó cselekedetre“, úgy teljesen
haszontalan az egész.
6. Az Írások és az Engedelmesség
Minden magát keresztyénnek valló
ember egyetért abban - legalábbis elméletileg -, hogy a Krisztus nevét vallók
legfőbb kötelessége az, hogy tiszteljék és dicsőítsék Őt e világban. De hogy hogyan kell ezt tenni, hogy mit kíván Ő
tőlünk ennek érdekében, ezzel kapcsolatban nagyon eltérők a vélemények. Sokan
azt hiszik, hogy Krisztus tisztelete egyszerűen abból áll, hogy csatlakozunk
valamely „gyülekezethez“, részt
veszünk különböző tevékenységekben és támogatjuk azokat. Mások úgy vélik, hogy
Krisztust tisztelni annyit tesz, hogy beszélünk Róla másoknak és szorgalmasan
bevetjük magunkat a „személyes munkába“.
Mások úgy képzelik, hogy Krisztus tisztelete nem jelent többet mint
önkéntesen adományt adni az Ő ügyére. Valóban kevesen fogják fel, hogy Krisztus
csak akkor tiszteltetik, ha szent életet
élünk az Ő számára, amikor az Ő kijelentett akaratának alávetetten
engedelmességben járunk. Kevesen vannak valóban, akik igazán hiszik ezt az
igét: „Ímé jobb az engedelmesség a véres áldozatnál, és a szófogadás a kosok
kövérénél“ (1 Sám 15,22).
Egyáltalán nem vagyunk keresztyének,
ha nem adtuk meg magunkat neki, s nem „vettük
Krisztus Jézust, az Urat“ (Kol 2,6). Olvasóm, szeretnélek komolyan rávenni,
hogy gondosan fontold meg ezt az állítást. A Sátán sok embert becsap ma
azáltal, hogy engedi, hogy azt higgyék, hogy üdvös módon bíznak Krisztus
„elvégzett váltságművében“, miközben szívük a régi marad, s ó emberük uralkodik
életükben. Hallgasd, mit mond Isten Ígéje: „Távol
van a gonoszoktól a szabadítás, mert nem törődnek a Te rendeléseiddel“ (Zsolt
119,155). Keresed-e te
valóban az Ő határozatait? Törődsz-e az Ő rendeléseivel? Tudakozod-e
szorgalmasan az Írásokat azért, hogy felfedezd, mit parancsol Ő? „Aki ezt mondja: Ismerem őt, és az ő
parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság“ (1 Ján
2,4). Krisztus életre szóló
engedelmességet igényel, s nem csupán magasztaló áradozást ajkunkról. Mily
szívhez szóló és komoly ige található Jakab
1,22-ben: „Az igének megtartói legyetek és ne csupán hallgatói, megcsalván
magatokat“. Sokan vannak, kik csak „hallgatói“ az igének, rendszeres
hallgatói, komoly hallgatói, figyelmes hallgatói; de sajnos, amit hallanak, nem
váltják valóra az életben: nem
szabályozza útjukat. És Isten mondja, hogy akik nem cselekvői az Igének, azok megcsalják önmagukat!
Ó, mily sokan vannak ilyenek a mai
keresztyénségben! Ők nem kirívó képmutatók, csak becsapottak. Azt hiszik, hogy mivel világos előttük az
„egyedül kegyelemből, hit által“ való üdvösség tana, ők meg vannak váltva.
Úgy gondolják, hogy mivel egy rendkívüli ember igeszolgálatát hallgatják, ki a
„Bibliát egy új könyvvé teszi számukra“, biztosan növekednek a kegyelemben. Úgy
vélik, mivel bibliaismeretük megnövekedett, már lelki emberekké is váltak. Azt
hiszik, hogy csak azért, mert Isten szolgáját hallgatják, vagy ennek írásait
olvassák - táplálkoznak az Igével.
Nem így van. Csak akkor „táplálkozunk“ az Igével, ha azt elsajátítjuk,
szívünkbe fogadjuk; ha felszívódik az
életünkbe (miként a táplálék az emésztés után) amit hallunk vagy
olvasunk. Hol nincs a szívnek és
életnek egy növekvő idomulása Isten Igéjéhez, ott a növekvő ismeret csak
növekvő ítéletet von maga után. „És amely
szolga tudta az ő urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint
nem cselekedett, sokkal büntettetik meg“ (Luk 12,47)!
„... mindenkor tanulnak, de az igazság ismeretére soha el nem juthatnak“ (2
Tim 3.7). Ez az egyik legkiemelkedőbb ismertetőjele e „nehéz időknek“, melyekben élünk. Az emberek egyik igehirdetőt
hallgatják a másik után, egyik konferenciáról a másikra mennek, könyvet könyv
után olvasnak a bibliai tárgyakról, és mégsem jutnak el az igazságnak egy
életbevágó és gyakorlati megértésére, hogy erőteljesen és hatékonyan
befolyásolná életüket. Létezik lelki vízkór, és sokan szenvednek benne. Minél
többet hallanak, annál többet akarnak hallani; mohón isszák a prédikációkat és
előadásokat, de életük nem változik meg. Ismeretük felfuvalkodottá tette őket,
ahelyett, hogy porig alázná szívüket Isten előtt. Isten választottainak hite és a kegyesség szerint való
igazságnak megismerése elválaszthatatlan (Tit 1,1), de ettől a nagy többség teljesen idegen.
Isten az Ő igéjét nem csupán nevelés
céljából adta nekünk, hanem azért is, hogy irányítson minket; hogy tudtunkra
adja irántunk való igényeit, amit kíván tőlünk, hogy tegyünk. Első dologként szükségünk van világos és tiszta ismeretre kötelességünket illetőleg; és Isten elsősorban azt várja tőlünk,
hogy kötelességünket - ismeretünknek megfelelően - lelkiismeretesen cselekedjük. „Megjelentette néked, ó, ember, mit kíván az ÚR tetőled! Csak
azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, s hogy alázatosan
járj a te Isteneddel.“( Mikeás 6,8). „A dolognak summája, mindezeket hallván ez: az Istent féljed, és
az ő parancsolatit megtartsd; mert ez az embernek fődolga!“ (Préd 12,15). Az Úr Jézus ugyanezt fejezte ki, amikor ezt
mondta: „Ti az én barátaim vagytok, ha
azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek.“ (Ján 15,14).
1. Egy ember hasznot nyer az igéből,
amikor felfedezi Isten igényeit vele szemben; az Ő változhatatlan igényeit, mert Ő maga meg nem változik. Óriási súlyos tévedés azt feltételezni,
hogy a jelen üdvkorszakban Isten leszűkítette
igényeit, mert ebből szükségszerűlég az következne, hogy előbbi követelései
kemények és igazságtalanok voltak. Nem így van! „A törvény szent, és a parancsolat szent, és igaz, és jó“ (Róm 7,12).
Isten igényeinek összefoglalása ez: „Szeressed
az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből“
(5Móz 6,5), és az Úr Jézus megismételte ugyanezt Máté 22, 37-ben. Pál apostol szintén megerősítette, amikor ezt
írta: „Ha valaki nem szereti az Úr
Jézus Krisztust, legyen átkozott“ (1Kor 16,22).
2. Egy ember hasznot nyer az Igéből,
amikor rájön, mily teljesen és vétkesen kudarcot vallott Isten követeléseinek
betöltésében. És hadd
hangsúlyozzuk azok hasznára, kik fennakadtak az előbbi bekezdésnél, hogy egy
ember sem képes látni, milyen bűnös, s mily végtelen távol van Isten
mércéjétől, míg nem nyer világos látást Istennek iránta való igényeiről!
Amilyen mértékben leszállítják az igehirdetők Isten követeléseinek mércéjét a
bűnös emberi lény iránt, oly mértékben fognak hallgatóik hiányos és téves
felfogást nyerni bűnösségükről, s annál kevésbé fogják felfogni, hogy mindenható
Megváltóra van szükségük. De mihelyt egy lélek megérzi, mily nagy súllyal
nehezednek rá Isten követelései, s mily totális és folytonos az ő csődje az
Istennek járó tartozás megadásában, akkor döbben rá igazán, mily kétségbeejtő
állapotban van. Hogy bárki kész legyen az evangéliumot elfogadni, előbb a
törvényt kell hirdetni számára.
3. Egy ember hasznot nyer az Igéből,
amikor abból megtanulja, hogy Isten az végtelen kegyelméből
tökéletesen eleget tett az ő igényeinek
az ő népe érdekében. Ezen a ponton szintén, sok jelenkori
igehirdetés súlyosan téves. Létrejött egy tanítás, mit helytelenül neveznek
„fél evangéliumnak“, mert valójában tényleges tagadása az igaz
evangéliumnak. Krisztus is helyet kap, de csak úgy, mint egyfajta pótlék. Hogy
Krisztus helyettesítő módon Istennek minden követelését mindazok számára, kik
Benne hisznek, ez áldottan igaz, de ez az igazságnak csak egyik oldala. Az Úr
Jézus nem csak helyettesítőleg elégítette ki Isten igazságosságának igényeit az
ő népére nézve, hanem úgyszintén gondoskodott arról, hogy ők maguk személyesen is betöltsék azokat. Krisztus megszerezte
számunkra a Szent Lelket, hogy kimunkálja bennünk azt a jót, amit a Megváltó
elvégzett értünk.
Az üdvösség nagy és dicső munkája
az, hogy a megváltottak újjáteremtettek. Egy
átformáló munka ment végbe bennük. Értelmük megvilágosíttatott, szívűk
kicseréltetett, akaratuk megújíttatott. „Új
teremtésekké lettek Krisztus Jézusban“ (1Kor 5,17). Isten így szól a
kegyelemnek e csodájáról: „Adom az én
törvényemet az ő elméjökbe, és az ő szívükbe írom azokat“ (Zsid 8,10). A
szív most már Isten törvénye felé fordíttatott; oly hajlam kölcsönöztetett
számára, mely megfelel a törvény
követelésének; őszinte vágy van a szívben annak teljesítésére. És ezért, a
megeleveníttetett lélek elmondhatja: „Helyetted
mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! - A Te orcádat keresem, ó, Uram!“
(Zsolt 27,8).
Krisztus nem csupán tökéletes
engedelmességet tanúsított a törvénynek az ő hívő népének megigazításáért,
hanem Ő úgyszintén kiérdemelte számukra a Szentlélek készleteit, melyek
elengedhetetlenül szükségesek megszentelődésükhöz; s melyek egyedül képesek
átformálni a testi embereket, s képesíteni őket Istennek tetsző
engedelmességre. Noha Krisztus meghalt az „istentelenekért“
halt meg (Róm 5,6), s noha úgy találta őket, mint istenteleneket (Róm 4,5) amikor megígazította őket, de nem hagyta őket ez utálatos állapotban. Ellenkezőleg, hatékonyan
tanítja őket Lelkével, hogy megtagadják
az istentelenséget és a világi kívánságokat
(Tit 2,12). Miként lehetetlen a súlyt a kőtől elválasztani, s a meleget a
tűztől, - úgy a megigazulást sem lehet a megszentelődéstől.
Amikor Isten tényleg megbocsát egy
bűnösnek, s annak lelkiismereti törvényszékén ezt kijelenti számára, e
csodálatos kegyelem érzete alatt a szív megtisztul, az élet rendbe jön és az
egész ember megszenteltetik. Krisztus „önmagát
adta miérettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson
önmagának egy kiváltképpen való népet [nem ’gondatlant, közömböst’, hanem]
jócselekedetre igyekezőt (Tit 2,14).
Miként egy anyag, s annak tulajdonságai, előidéző okai, szükségszerű
hatásai egymással elválaszthatatlanul összetartoznak, úgy az üdvözítő hit és az Isten iránti szívbéli engedelmesség is. Ezért olvasunk „a hit engedelmességéről“ (Róm 16,26. angol
ford.).
Az Úr Jézus ezt mondta: „Aki ismeri az én parancsolataimat és
megtartja azokat, az szeret engem“ (Ján14,21). Isten sem az Ószövetségben,
sem az Evangéliumokban, vagy az
apostoli levelekben soha nem ismeri el másról, hogy szereti őt, csak arról, aki
megtartja parancsolatait. A szeretet több, mint érzelem; a szeretet egy
cselekvési alapelv, s önmagát valami többel fejezi ki, mint mézes szavakkal –
nevezetesen: a szeretett tárgynak tetsző cselekedetekkel. „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait“ (1Ján
5,3). Ó, olvasóm, megcsalod magad, ha azt gondolod, hogy szereted Istent,
de nincs benned mély vágy, s nem teszel valódi erőfeszítést arra nézve, hogy
engedelmesen járj előtte.
De mi az Isten iránti engedelmesség?
Sokkal több, mint gépies teljesítése bizonyos kötelességeknek. Meglehet, hogy
keresztyén családban neveltettem, s szülői felügyelet alatt elsajátítottam
bizonyos erkölcsi szokásokat, s mégis, önmagában az a tény, hogy tartózkodom
Isten nevének hiába való felvételétől, s hogy senki sem vádolhat lopással, ez
még nem jelent engedelmességet a harmadik és nyolcadik parancsolat iránt. És
ismét: az Isten iránti engedelmesség sokkal több, mint a viselkedésben az ő
népéhez való alkalmazkodás. Meglehet, hogy olyan helyen élek, hol az emberek az
Úr napját szigorúan megtartják; s ezért én is, az irántuk való tiszteletből, -
vagy egyszerűen azért, mert úgy vélem, jó és bölcs dolog az életet úgy élni,
hogy a hét közül egy napot pihenésre szánok - , meglehet, hogy tartózkodom
minden felesleges munkától azon a napon; de ezzel még egyáltalán nem tartottam
be a negyedik parancsolatot. Az
engedelmesség nem csak meghódolást jelent egy külső törvény előtt, hanem
akaratom kiszolgáltatását a másik tekintélyének. Ekképpen, az Isten iránti
engedelmesség akkor jön létre, amikor a szív elismeri Isten tekintélyét önmaga
fölött, s Urának vallja Őt: elismerem az Ő jogát a parancsoláshoz, s az én
kötelességemet az engedelmességre. A lélek teljes meghajlását jelenti ez,
Krisztus igájának felvételére.
Az Isten áltál kívánt engedelmesség
csak oly szívből származhat, mely szereti
Őt. „És valami tesztek, lélekből
cselekedjétek, mint az Úrnak“ (Kol 3,20). Az az engedelmesség, mely a
büntetéstől való rettegésből fakad, szolgai.
Az az engedelmesség, mely annak érdekében történik, hogy valami kegyet
szerezzen Istentől, önző és testies. De a lelki és Istennek kedves
engedelmesség örömteljes: a szív szabad válasza és hálája ez Istennek
irányunkban való, meg nem érdemelt szeretetéért s gondoskodásáért.
4. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
nem csak látjuk, hogy legfőbb kötelességünk Istennek engedelmeskedni, hanem amikor
azáltal Isten parancsolatai iránt való szeretet plántáltatik belénk.
Az a „boldog“ ember, kinek „az ÚR
törvényében van gyönyörűsége“ (Zsolt 1,3). És ismét olvassuk: „Boldog az ember, aki féli az Urat, és az ő parancsolataiban igen
gyönyörködik“ (Zsolt 112,1). Igazi próbatesztet nyújt szívünk számára, ha
becsületesen szembenézünk e kérdéssel: Értékelem-e az Ő „parancsolatait“ annyira,
mint az Ő igéreteit? Nemde így lenne
helyes? Kétségtelenül, mert az egyik éppúgy az Ő szeretetetéből fakad, mint a másik. A szívnek Krisztus hangjával
való egyetértése képezi minden gyakorlati szentségnek alapját.
Itt szeretném ismét komolyan és szeretettel,
esdve kérni az olvasót, hogy e kitétel fényében alaposan vizsgálja meg magát.
Bárki, aki azt állítja, hogy meg van váltva, ám szívében nincs valódi szeretet
Isten parancsai iránt, megcsalja önmagát. A zsoltáros így kiáltott: „Mely igen szeretem a te törvényedet!“
(Zsolt 119,97). És ismét: „Inkább
szeretem azért a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább
aranyat“ (Zsolt 119, 127). Valaki
erre talán azt az ellenvetést teszi, hogy ez az Ószövetség alatt volt, de erre
azt kérdezzük: Úgy gondolod, hogy a Szentlélek ma kisebb változást hoz létre
azok szívében kiket újjáteremt, mint régen?!
Ám egy újtestamentumi szent úgyszintén feljegyzi: „Gyönyörködöm az Isten törvényében, a belső ember szerint“ (Róm
7,22). És kedves olvasóm, ha a te szíved
nem gyönyörködik „Isten törvényében“,
akkor valami alapvető hiba van nálad; sőt: félő, hogy valójában halott vagy
lelkileg.
5. Egy személy hasznot nyer az
Igéből, amikor szíve és akarata meghódol Isten minden
parancsa előtt. A részleges engedelmesség nem engedelmesség
egyáltalán. Egy megszentelt elme elfordul mindattól, amit Isten megtilt, és
életgyakorlatává igyekszik tenni mindazt, amit ő elvár, kivétel nélkül, bármi
legyen is az. Ha elménk nem rendeli alá magát Isten minden egyes parancsának,
úgy még nem vetettük alá magunkat az Ő
parancsolói tekintélyének. Ha nem
fogadjuk el kötelességünket annak teljes
kiterjedésében, úgy nagy tévedésben
vagyunk, ha az képzeljük, hogy annak valamely
része iránt azért mégis engedelmesek
vagyunk. Egy személy, kiben nincs meg a szentség igazi lényege, undorral
elfordulhat sok bűntől, és kedvét lelheti számos erény gyakorlásában, amint
felfedezi, hogy emberileg is az előbbiek illetlen cselekedetek, az utóbbiak
pedig - önmagukban véve - illő dolgok: ámde e bűnök iránti megvetése és ez
erények iránti helyeslése egyáltalán nem fakad Isten akarata iránti önkéntes
alárendeltségből.
Az igazi lelki engedelmesség osztatlan. Egy újjászületett szív nem
válogat Isten parancsolatai között: aki így tesz, az nem Isten akaratát cselekszi, hanem a sajátját. Meg ne csaljuk magunkat
e ponton: ha nem kívánjuk őszintén hogy minden
dologban Istennek tetszők legyünk, akkor valójában semmiben sem kívánjuk tenni
az Ő akaratát. Meg kell tagadnunk
önmagunkat; nem csupán oly dolgokat, melyek
után vágyunk, hanem saját magunkat!
Bármely ismert bűnnek szándékos megtűrése az egész törvény áthágását
jelenti (Jak 2,10-11). „Akkor
nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra“ (Zsolt 119,6).
Az Úr Jézus ezt mondta: „Ti az én barátaim
vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek“ (Ján 15,14):
ha tehát nem vagyok az Ő barátja, úgy szükségszerűen ellensége vagyok, mert más
alternatíva nincs - lásd Luk 19,27.
6. Hasznot nyerünk az Igéből,
lelkünk buzgó könyörgésre indul, esdekelve Isten engedelmességre képesítő
kegyelméért. Az Újjászületésben a Szentlélek oly
természettel ruház fel minket, mely megfelel az Ige szerinti engedelmességre. A
szívet Isten magához vonta. Most már mély és őszinte vággyal kíván Néki
tetszeni. De ez új természet nem bír saját, önálló erővel, s a régi természet,
a „test“ harcol ellene, és az Ördög is ellene áll. Ennek okáért a keresztyén
ember így kiált: „az akarás meg van
bennem, de a véghezvitelét nem találom“ (Róm 7,18). Ez nem azt
jelenti, hogy a bűnnek rabja, miként megtérése előtt volt; hanem azt jelenti,
hogy nem találja módját, miként valósítsa meg tökéletesen lelki vágyódásait.
Ezért így imádkozik: „Vezérelj a
te parancsolataidnak útján, mert gyönyörködöm abban“ (Zsolt 119,35). És
ismét, „Vezéreld utamat a te igéd
szerint, és ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjék rajtam!“ (Zsolt
119,133).
Itt szeretnénk választ adni egy
kérdésre, mely a fenti állítások kapcsán talán sok olvasó elméjében felmerült:
Azt állítod, hogy Isten tökéletes engedelmességet kér tőlünk ez életben? Azt
feleljük: Igen! Isten sohasem helyez
ennél alacsonyabb mércét elénk (v.ö. 1
Pét 1,15). Nos, megfelel-e valóban a keresztyén ember e mércének? Eléri-e
ezt a mércét? - Igen és nem! Igen, az
ő szívében, és Isten a szívet nézi
(1 Sám 16,7). Szívében minden
újjászületett lélek valódi szeretettel bír Isten parancsolatai iránt, és
igazán, tökéletesen kívánja megtartani azokat. Ebben az értelemben, - és csakis ebben - mondható el, hogy a
keresztyén ember „tökéletes“. A „tökéletes“
szó úgy az Ótestamentumban (Jób 1,1
és Zsolt 37,37) mint az Újtestamentumban (Fil 3,15) becsületest, őszintét jelent, ellentétben a
képmutatóval.
„A
szegények kívánságát meghallgatod, Uram!“ (Zsolt 10,17). A szent kívánságai lelke legbensőbb
vágyainak kifejezői, és az ígéret áll: „beteljesíti
az Őt félőknek kivánságát“ (Zsolt 145, 19). Egy keresztyén vágya az, hogy
mindenben engedelmeskedjék Istennek, tökéletesen átformálódjék Krisztus
képmására. De ez csak a feltámadáskor fog megvalósulni. Addig Isten Krisztusért
kegyelmesen elfogadja az akaratot a tökéletes megvalósítás helyett (1 Pét 2,5).
Ő ismeri szívünket és látja gyermekében a valódi szeretetet és őszinte vágyat
minden parancsolata megtartására, és
elfogadja e buzgó vágyat és szívbeli törekvést a pontos teljesítés helyett (2
Kor 8,12). Ámde senki, aki szándékos engedetlenségben él, ne tetszelegjen
magának hamis békességben, saját romlására megrontva ezen igazságokat, melyek
azok vigasztalására adattak, kik
szívből kívánják, és törekszenek, hogy életük minden részletében Istennek
tetsző módon járjanak el.
Ha valaki azt kérdi: Honnan tudhatom
azt, hogy „vágyaim“ valóban újjáteremtett szívből fakadnak? - azt válaszoljuk: az üdvözítő kegyelem ösztönszerű hajlandóságot kölcsönöz az
szívnek a szent cselekedetekre. Az olvasó következőképpen mérheti le „vágyait“:
folytonosak és kitartóak-e, vagy csak rendszertelenül, olykor-olykor
jelentkeznek? Komolyak és buzgók, annyira, hogy valóban „éhezel és szomjazol az
igazságosságra“ (Mát 5,6) és mintegy sóvárogsz „Isten után“ (Zsolt 42, 1)? Életteljesek és hatékonyak? Mert sokan vágynak megmenekülni a pokoltól,
de vágyuk nem eléggé erős ahhoz, hogy megutálják és elforduljanak attól, ami
elkerülhetetlenül a pokolba dönti őket, vagyis a szándékos Isten elleni
vétkezéstől. Sokan vágynak a mennybe jutni, de nem úgy, hogy bemenjenek a
szoros kapun, s végigjárják a „keskeny utat“, mely csak egyedül vezet oda. Az igazi lelki „vágyak“ igénybe
veszik, használják az Istentől rendelt kegyelmi eszközöket, s nem riadnak
vissza semmi fáradságtól, hogy azokkal éljenek, s szüntelen imádkozva
törekszenek előre a számukra kijelölt pályán.
7. Akkor nyerünk hasznot az Igéből,
ha már
most örömmel élvezzük az engedelmesség jutalmát. „A kegyesség mindenre hasznos“ (1 Tim 4,8). Engedelmesség által
tisztítjuk meg lelkeinket (1Pét 1,21).
Engedelmesség által érjük el azt, hogy Isten felénk fordítja fülét, s
meghallgat minket (1Ján 3,22), s
éppígy az is igaz, hogy az engedetlenség eltorlaszolja az imádság útját (És 59,2; Jer 5,25). Engedelmesség által
nyerjük meg Krisztus drága, meghitt megnyilatkozásait lelkünk felé (Ján 14,21). Amint járjuk a bölcsesség
ösvényét (mely az Istennek való teljes alárendeltség útja), felfedezzük, hogy „útai gyönyörűséges utak, s minden ösvényei:
békesség“ (Péld 3,17), hogy „az Ő
parancsolatai nem nehezek“ (1 Ján 5,3), és „aki megtartja azokat, nagy jutalma van“ (Zsolt 19,11).
A Szentírás és a világ.
Az Újszövetség sok
tanítást nyújt a keresztyéneknek a világról, s az ahhoz való viszonyulásukról.
A világ valódi természete hűen le van festve, s a hívő komoly
figyelmeztetéseket kap ellene. Isten
szent Igéje mennyből való szövétnek, mely a sötét
helyen világít (2Pt 1,19). Isteni fénysugarai valódi színükben mutatják be
a dolgokat, áthatva és feltárva azt a hamis látszatot, elvarázsló szépséget,
melybe sok dolog hamis módon fel van öltöztetve e világon. Arról a világról, melyért oly sokan
fáradoznak, dolgoznak és sok pénzt költenek, s melyet rászedett vak követői
csodálnak, s fennen magasztalnak, Isten Igéje kijelenti, hogy „Isten ellensége“; ezért Isten gyermekeinek meg van tiltva, hogy
hozzá igazodjanak, s hogy szeressék azt.
Tárgyunknak jelen
fejezete nem kevésbé fontos mint az eddig tárgyaltak, s a komoly olvasó jól
teszi, ha Isten kegyelméért esd, hogy megmérhesse magát általa. Istennek az ő
gyermekeihez intézett buzdításainak egyike így hangzik: „Mint most született csecsemők, a tiszta hamisítatlan tej után
vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek“ (1Pét 2,2), s illő, hogy Istennek minden gyermeke
megvizsgálja magát, vajon így van-e ez nála, vagy sem. Nem szabad megelégednünk
pusztán fejbeli írásismerettel: amire leginkább törekednünk kell, az a gyakorlati növekedés, hogy megtapasztaljuk Krisztus képére való
átváltozásunkat. S az egyik alapvető pont, melynél megvizsgálhatjuk magunkat, a
következő: vajon csökkent e bennem a világiasság Isten Igéjének olvasása és
tanulmányozása folytán vagy sem?
1. Hasznot nyerünk az
Igéből, ha szemeink megnyílnak a világ igazi jellegének meglátására. Az
egyik költő szerint „Isten az égben van - s a világon minden rendben van“. Egy
bizonyos szempontból ez áldott módon igaz; de más szempontból ez teljesen hamis
állítás, mert az ige szerint „az egész
világ gonoszságban vesztegel“ (1 Ján 5, 19). De csak amikor a szív
természetfeletti módon megvilágosíttatik a Szentlélek által, csak akkor lesz
képes felfogni, hogy ami az emberek közt
magasztos, az Isten előtt utálatos“ (Luk 16,15). Nagyon hálásak kell
lennünk Istennek, ha Igéje fényében lelkünk képes átlátni, hogy a „világ“ nem
egyéb, mint egy óriási csalás, értéktelen cicoma, hiábavalóság, mely egy napon
tűzre vettetik.
Mielőbb tovább
mennénk, határozzuk meg, mit értünk azon világ alatt, melynek szeretése meg van
tiltva a keresztyének számára. Kevés szó van még a Szentírásban, mely ily sok
jelentéssel bírna, mint ez. De a szövegösszefüggés figyelmes vizsgálata
rendszerint mindig rávezet a szó helyes értelmezésére. A „világ“ a dolgoknak
egy olyan rendszere, mely önmagában teljes. Semmi idegen elem nem hatolhat oda
be, vagy ha mégis megtenné, azonnal beolvad abba, és azonosulni fog vele. A
„világ“ nem más, mint a romlott emberi természetnek az emberiség nagy
családjában való kifejeződése, az emberi társadalom szerkezete saját
célkitűzéseinek megfelelően alakítva. A „test gondolatának“ szervezett uralma,
mely „ellenségeskedés Isten ellen“, s amely „nem engedelmeskedik Isten
törvényének, s nem is teheti“ (Róm 8,7). Ahol
csak a test gondolata uralomra jut, - ott a „világ“. Úgyhogy a világiasság nem
más, mint az Isten nélkül való világ magatartása.
2. Hasznot nyerünk az
Igéből, amikor megtanuljuk, hogy a világ egy olyan ellenség, melynek ellene
kell állnunk, s melyet le kell győznünk. A keresztyénnek meg van
parancsolva, hogy „harcolja meg a hitnek
jó harcát“ (1Tim 6,12), s ebből kitűnik, hogy létezik ellenség, mellyel
szembe kell szállni, le kell győzni. Miként van egy Szent Háromság - az Atya, a
Fiú, és a Szent Lélek - , úgyszintén létezik egy gonosz háromság is: a test, a
világ és az ördög. Isten gyermeke arra hívatott el, hogy halálos küzdelemre
adja magát velük; „halálos“-nak nevezzük, mert vagy ezek pusztítják el őt, vagy
pedig ő nyer győzelmet felettük. Alaposan vésd elmédbe tehát, olvasóm, hogy a
világ egy halálos ellenség, s ha nem győzöd azt le szívedben, akkor nem vagy
Isten gyermeke, mert meg van írva: „Mindaz,
aki Istentől született, legyőzi a világot“ (1 Ján 5,4).
A sok közül a
következő okokat soroljuk fel, amiért a világot le kell győzni. Először is, mivel minden kecsegtető tárgya arra
irányul, hogy eltérítse figyelmünket, eltávolítsa lelkünk érzelmeit Istentől.
Szükségszerűen történik így, mert a látható dolgok rendszerint elfordítják a
szívet a láthatatlanoktól. Másodszor, a világ lelkülete homlokegyenest
ellenkezik Krisztus szellemével; ezért írta az apostol, „Mi nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket“ (1 Kor
2,14). Isten Fia e világba jött, de „a világ nem ismerte meg őt“ (Ján 1,10); ezért e világ „fejedelmei“ s nagyjai megfeszítették
őt (1 Kor 2,8). Harmadszor, a világ
gondjai s aggodalmai szemben állnak az Istennek szentelt, menny felé törekvő
élettel. A keresztyéneknek, a többi emberhez hasonlóan, Isten parancsa szerint
dolgozniuk kell a hétből hat napon át: de miközben ezzel vannak elfoglalva,
kell, hogy szüntelen imádkozzanak, nehogy a kötelesség
teljesítése helyett nagyravágyó érdekek
uralják őket.
„Ez az a győzedelem, amely legyőzi a világot, a mi hitünk“ (1Ján 5,4). Semmi más, csak az Isten adta hit képes
legyőzni a világot. Azonban amint a szívet betöltik a láthatatlan, de örök valóságok, azonnal megszabadíttatik e
világi elemek romlást munkáló befolyása alól. A hit szemei az érzékelhető
dolgokat valódi színűkben szemlélik, s látják, hogy azok üresek és
haszontalanok, s össze se hasonlíthatók az örökkévalóság nagy és dicső
tárgyaival. Isten tökéletes voltának és jelenlétének átérzése következtében e
világ semmivé zsugorodik a hívő szemében. Midőn a keresztyén látja az isteni
Megváltót meghalni a bűneiért, s hogy miként él most, hogy közbejárjon az ő
kitartásáért, az ő végső üdvösségére irányítva és uralva minden dogot -
felkiált: „Náladnál egyébben nem
gyönyörködöm e földön“
És hogy vagy te ezzel, ki e sorokat olvasod?
Szívélyesen egyet érhetsz azzal, amit mondtunk ez utóbbi szakaszban, de hogy
állsz te ezzel valójában?
Elbűvölnek-e s rabul ejtenek-e téged azok a dolgok, melyeket oly nagyra
értékelnek az újjá nem született emberek? Vedd el a világi embertől ezeket a
dolgokat, s nyomorulttá válik: te is így vagy vele? Vagy jelenlegi örömöd s boldogságod oly tárgyakhoz van kötve, melyeket soha nem vehetnek el tőled? Kérlek, ne
kezeld könnyelműen e kérdéseket, hanem mérlegeld komolyan, Isten jelenlétében.
A rájuk adott becsületes felelet fel fogja tárni lelked valódi állapotát, s
jelezni fogja, hogy nem csaltad-e meg szívedet eddig, „új teremtésnek“ képzelve
magad.
3. Hasznot nyerünk az
Igéből, amikor megtanuljuk, Krisztus azért halt meg, hogy megszabadítson
minket „e jelenvaló gonosz világból“ (Gal 2,4). Isten Fia nem csak azért jött e „világba“,
hogy betöltse a törvény követeléseit (Mát
5,17), hogy „lerontsa az ördög munkáit“ (1
Ján 3,8), hogy megszabadítson minket az eljövendő haragtól (1 Tes 1,10), hogy megszabadítson minket
bűneinkből (Mát 1,21), hanem
úgyszintén azért is, hogy megszabadítson
minket e világ rabságából, hogy kiszabadítsa a lelket annak elbűvölő
hatásköréből. Ez előképszerűen ki volt ábrázolva Istennek Izráellel való
bánásmódjában. Ők rabszolgák voltak Egyiptomban, s „Egyiptom“ a világ jelképe.
Kegyetlen rabszolgaságban sínylődtek míg életüket téglakészítéssel
töltötték, a Faraó hatalma alatt.
Képtelenek voltak kiszabadítani magukat. De Jehova az ő fenséges erejével
eléjük jött, s kihozta őket a vaskemencéből. Így tett Krisztus is az övéivel.
Megtörte a világ hatalmát szíveik fölött. Függetlenítette őket tőle, hogy többé
ne keressék tetszését, se ne rettegjenek fenyegetéseitől.
Krisztus önmagát
áldozatul adta népe bűneiért, hogy ennek következményeképpen megszabaduljanak e
világ átkos hatalmától s uralkodó befolyásától, mindattól, mi gonosz e jelen
világon: a Sátántól, ki a annak fejedelme; a kívánságoktól, melyek uralkodnak
benne; s az ahhoz tartozó emberek hiábavaló beszédeitől és viselkedésétől. És a szentekben lakozó Szentlélek
együttmunkálkodik Krisztussal ez áldott munkában. Eltereli gondolataikat és
érzelmeiket a földi dolgokról a mennyeiek felé. Hatalmas ereje által
megszabadítja őket a körülöttük levő erkölcsromboló hatás alól, s a mennyei
mércéhez igazítja őket. S ahogy a keresztyén növekszik a kegyelemben, úgy egyre
inkább fel fedezi ezt, s ennek megfelelően cselekszik. Még teljesebb
szabadulásra vágyik „e jelenvaló gonosz
világból“, s kéri Istent, hogy tökéletesen tegye őt szabaddá. Hogy ami egykor
elbűvölő hatással volt rá, most undorral töltse el. Vágyik arra az időre,
amikor kiemeltetik e színhelyről, ahol áldott Ura oly súlyosan gyaláztatott.
4. Hasznot nyerünk az
Igéből, amikor szívünk elszakad e világtól. „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak“ (1
Ján 2,15). „Amilyen a megütközés köve a vándor számára, s mint amilyen egy
felesleges súly egy versenyfutó hátán, vagy mint a mész a madár szárnyán -
olyan a világ szeretete a keresztyénnek az ő útján: vagy elcsábítva vonja el az
útról, vagy erőszakosan téríti el róla.“ (Nahaniel
Hardy, 1660). Az igazság az, hogy amíg a szív nem tisztíttatik meg ettől a
romlottságtól, addig a fül süket marad az isteni tanításra. Csak miután
fölülemelkedtünk az ideigvaló és érzéki dolgokon, csak akkor leszünk képesek
Isten iránti alárendeltségben élni. A mennyei igazság lesiklik a testi
gondolkozásról, miként a víz az üvegről.
A világ hátat
fordított Krisztusnak, s noha nevét sok helyen vallják, mégis, semmi közük
sincs Hozzá. A világi embernek minden vágya és célja önmagának való
kedveskedésből történik. Legyenek bármilyen sokfélék vágyai és törekvései,
mivel énje van a trónon, mindent saját maga kedvezésének rendel alá. Nos, a
keresztyének e világban vannak, s nem mehetnek ki belőle; itt kell éljék
életüket az Istentől rendelt ideig. Eközben megélhetésükről kell
gondoskodjanak, el kell tartsák családjaikat, s világi ügyeiknek utána kell
lássanak. De Isten parancsa szerint nem szabad szeressék e világot, mintha ez
tehetné boldoggá őket. Kincsüket és osztályrészüket másutt kell keressék.
A világ a bukott
embernek minden érzékét foglyul ejti. Ezernyi varázslatos tárggyal bűvöli el
őt: ezek által leköti figyelmét, aztán e figyelmesség megteremti az irántuk
való vágyat és szeretetet, és lassan de biztosan egyre mélyebb és mélyebb
benyomást gyakorol a szívre s behálózza azt.
Ugyanazzal a végzetes hatással van minden
társadalmi osztályra nézve. De bármennyire vonzóak és lebilincselőek
legyenek is különféle tárgyai, e világ minden kínálata s gyönyörűsége csak e földi lét boldogságának
fokozására van irányítva s alkalmazva - s ezért „Mit használ az embernek, ha mind a világot megnyeri is, de lelkét
elveszti?!“ A keresztyént a Szentlélek megtanította, s lelke előtt úgy
jelentette ki Krisztust, hogy gondolatát elterelje e világtól. Miként egy
kisgyerek azonnal készséggel eldob, leejt egy piszkos tárgyat, mihelyt valami
sokkal értékesebbet kínálnak fel neki, úgy a szív is, mely Istennel való
közösségben él, így szól: „Mindent kárnak
ítélek az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt... mindent
szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem“ (Fil 3,8).
5. Hasznot nyerünk az
Igéből, ha a világtól való
elkülönültségben járunk. „Nem
tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? aki a világ
barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz (Jak 4,4). Egy ilyen igevers
mindenestől át kellene hogy járjon bennünket, s szívünket félelemmel kellene
eltöltse. Hogyan lehetek testvéri kapcsolatban, s kereshetem gyönyörömet abban
a világban, mely Isten Fiát elítélte? Ha ezt teszem, egyből azonosultam Isten
ellenségével! Ó, olvasóm, nehogy megcsald magad ennél a pontnál! Meg van írva:
„Ha valaki a világot szereti, nincs meg
abban az Isten szeretete“ (1 Ján 2,13).
Régtől fogva
megmondatott, hogy Isten népe „egyedül
fog lakni, s nem számíttatik a nemzetek közé“ (4Móz 23,9). Bizonyára a jellem és viselkedésbeli
eltérés, mely megkülönbözteti az újjászületett embert a világtól szükségszerűen
el kell hogy válassza őket egymástól.
Mi, akik azt valljuk, hogy a mi polgárjogunk más világban van, hogy minket más
Lélek vezet, más alapelvek irányítanak, s hogy itt csupán csak zarándokok
vagyunk, s menny felé tartunk: nem járhatunk karöltve azokkal, ki gúnyt
űznek ezen dolgokkal! Hadd tükrözze hát bennünk s rajtunk minden a
keresztyén zarándok jellemét. Hadd
csodálkozzanak hát rajtunk, hogy „nem futunk velük együtt a kicsapongásban“
(1Pét 4,4), hogy „nem szabjuk
magunkat e világhoz“ (Róma 12,2).
6. Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor
ez előidézi bennünk a világ gyűlöletét.
Mennyit fáradnak e világban azon, hogy megmentsék a látszatot, s
fenntartsák a látszólag jó állapotot! A világ minden kényelme és művészete,
udvariassága és jótékonysága mind megannyi leleményes kísérlet arra nézve, hogy
tisztességes színben tüntesse fel magát. Úgyszintén egyházai és katedrálisai,
papjai és püspökei megtévesztő mázzal igyekeznek elrejteni a felszín alatt levő
romlottságot. S hogy tekintély látszatát kölcsönözzék maguknak, a „keresztyén“
jelzőt ráragasztják, s Krisztus szent neve ezrek ajkán ott van, kik viszont
sohasem vették az Ő igáját magukra. Ezekről Isten ezt mondja: „Ez a nép szájával
közelget hozzám s ajkával tisztel engem: szíve pedig távol van tőlem“ (Mát
15,8).
És milyen kell legyen
minden igazi keresztyén állásfoglalása az ilyenekkel szemben? A Szentírás
felelete nagyon világos: „Az ilyenektől
eltávozzál!“ (2Tim 3,5), „Jöjjetek ki
közülük, szakadjatok el tőlük, azt mondja az Úr“ (2Kor 6,17). S mi
történik, amikor ez isteni parancsnak engedelmeskedtünk? Nos, akkor
megtapasztaljuk Krisztus ezen kijelentésének igazságát életünkben: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné
azt, ami az övé; de mivelhogy nem
vagytok a világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból,
azért gyűlöl titeket a világ“ (Ján 15,17). Melyik világról van itt szó
főképpen? Hadd válaszoljon az előbbi igevers: „Ha a világ gyűlöl titeket,
tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt ti nálatoknál.“ Melyik világ gyűlölte Krisztust, s üldözte Őt a halálba? A vallásos világ, mely azt tartotta magáról, hogy Isten dicsőségéért
leginkább buzgólkodik. Ma is így van. Csak fordítson hátat a hívő a Krisztust
gyalázó keresztyénségnek, s nyomban legvadabb ellenségei, folyton zaklató,
legakadékosabb ellenfelei épp azok lesznek, kik magukat keresztyéneknek
vallják. De „Boldogok vagytok, ha
szidalmaznak s háborgatnak titeket ... énérettem. Örüljetek és örvendezzetek!“
(Mát 5,11-12). Ó, testvérem! ez egy
egészséges jel, biztos ismertetőjegy arra nézve, hogy hasznot nyersz az Igéből,
ha a vallásos világ gyűlöl téged. De másfelől, amíg „jó állásod“, hírneved van
az egyházakban vagy gyülekezetekben úgy alapos okod van a félelemre, hogy
inkább szereted az emberek dicséretét, mint Istenét.
7. Hasznot nyerünk az
Igéből, amikor felülemelkedünk a világon. Először is, felemelkedünk annak szokásai és divatja fölé. A világi ember
rabja az uralkodó szokásoknak s a közvéleménynek. De nem így az az ember, aki
Istennel jár: legfőbb gondja az, hogy „Isten Fia képére átváltozzon“.
Másodszor, felülemelkedik a világ gondjain
és szomorúságain. Már régen feljegyeztetett a szentekről, hogy vagyonuk
elrablását örömmel fogadták, „tudván, hogy jobb és maradandóbb vagyonuk van a
mennyben!“ (Zsid 10,34). Harmadszor: a világ kísértései fölé emelkedik. Milyen vonzóerővel hathat e világ csillogása
azokra, akik „az Úrban gyönyörködnek“? Egyáltalán semmivel! Negyedszer:
a világ véleményei s fenyegetései fölé emel
az Ige. Megtanultad-e már, hogy függetlenítsd magad a világtól, s dacolj
vele szemben? Ha szíved teljesen Istennek kíván tetszeni, úgy egészen közömbös
leszel az istentelenek fenyegetései iránt.
Nos, kedves olvasóm,
kívánod-e igazán megmérni magad e fejezet tartalma által? Akkor törekedj
becsületesen válaszolni a következő kérdésekre. Először: szabad idődben,
kikapcsolódáskor milyen tárgyakkal foglalkozik legszívesebben elméd? Hova
szállnak leginkább gondolataid?... Másodszor: ha választani kell, milyen
tárgyakra esnek választásaid? Ha el kell dönteni, hogy hol töltesz egy estét,
vagy vasárnap délutánt, mit választasz?... Harmadszor: mi okoz neked nagyobb
bánatot: a földi dolgok elvesztése, vagy az Istennel való közösség hiánya? Mi okoz
nagyobb szomorúságot vagy kellemetlenséget neked: terveid meghiúsulása, vagy
szívednek Krisztus iránt való hidegsége? Negyedszer: Mi a kedvelt társalgási
témád? A napi hírek után sóvárogsz, vagy inkább azokkal vágysz találkozni, kik
Arról beszélnek, aki „mindenestől fogva Kívánatos“? Ötödször: „jó szándékaid“ testet öltenek-e,
megvalósulnak-e, vagy nem egyebek üres
álmoknál? Több, vagy kevesebb időt töltesz-e térdeiden, mint korábban tetted?
Édesebb-e az Ige szívednek, vagy lelked elvesztette étvágyát iránta?
8.
A Szentírás és Isten ígéretei
Az isteni ígéretek feltárják
előttünk Isten kedves jóakaratát népe irányában, hogy miként kívánja
kiárasztani rájuk kegyelmének mérhetetlen gazdagságát. Ezek az ígéretek
kifejezik Isten szívének érzelmeit, ki öröktől fogva szerette övéit, s eleve
elrendelt minden dolgot számukra s velük kapcsolatosan. Fia személyében és
művében minden tekintetben tökéletes üdvösséget készített nekik, úgy e földi
életre, mint az örökkévalóságra nézve. Aztán, hogy minderről egy igaz, érthető
szellemi ismeretet nyerjenek, tetszett az Úrnak, hogy eléjük tárja azokat „igen nagy és becses ígéretekben“, melyek
a Szentírásban széthintve találhatók, mint megannyi fénylő csillag a kegyelem
dicső égboltozatán. Ezek által bizonyosak lehetnek a hívők Istennek velük
kapcsolatban Jézus Krisztusban kijelentett akaratáról; s ennek megfelelően menedéket
találhatnak benne, építhetnek rá; s így igazi közösségük van Vele, kegyelmet és
irgalmat találnak nála mindenkor, attól függetlenül, milyen helyzetben vagy
körülményben találtatnak.
Az isteni ígéretek mind megannyi
kijelentések valami rendkívüli áldás kiárasztásáról, vagy valamely gonosz
eltávolításáról. Mint ilyenek, a legáldottabbak, mert kifejezik Isten szeretetét
népe iránt. Isten szeretetének három lépcsőfoka van. Az első: az ő szívének
belső szándéka a szeretet gyakorlására; az utolsó: e szándéknak tényleges
megvalósítása; de e kettő között ott található e szándék kegyelmes ismertetése az illetékesekkel. Míg a szeretet rejtve van, nem örülhetünk neki,
nem vigasztalódhatunk általa. Nos, Isten nem csupán „szereti“ övéit, s nem csak
a megfelelő időben kívánja teljességgel kifejezni szeretetét irántuk, hanem
időközben ismertetni akarja velük
szívének jó akaratát, hogy boldogan pihenjenek szeretetében, s megnyugodva
támaszkodjanak az Ő biztos ígéreteire. Így aztán elmondhatják: „S nekem mily kedvesek a Te gondolataid, ó,
Isten!“ (Zsolt 139,17).
2 Pét 1,4-ben Isten ígéretei „igen
nagyoknak, és drágáknak“ neveztetnek. Miként Spurgeon rámutatott, a „nagyság és
kiválóság ritkán találhatók meg együtt, de ez esetben a legtökéletesebb fokon
találjuk őket egyesítve “. Amikor Jehovának úgy tetszett, hogy ajkát kinyissa,
s kitárja szíve gondolatait, akkor ezt önmagához méltó módon tette, a
leghatalmasabb, s a leggazdagabb szavakkal. Hogy ismét a szeretett londoni
lelkipásztort idézzük: „ez ígéretek nagy Istentől származnak, nagy bűnösök felé
irányulnak, nagy változást eredményeznek bennük, s nagy dolgokról szólnak.“ Bár
a természeti, testi értelem is átfogóan látja nagyságukat, de csak az
újjáteremtett szív képes azok kimondhatatlan drága voltát megízlelni, s
elmondani Dáviddal: „Mily édes az én
ínyemnek a te beszéded; méznél édesebb az én számnak!“ (Zsolt 119, 103).
I.
Hasznot nyerünk az Igéből, amikor felismerjük, hogy kikre vonatkoznak az ígéretek.
Nem létezhet semmi érintkezés a háromszor szent Isten és a bűnös teremtmény
között, csak egyedül a Közbenjáró által, ki elégtételt szerzett Istennek a mi
érdekünkben. Ezért a Közbenjárónak kell Istentől elnyernie minden áldást népe
számára, s a hívők csak másodkézből részesedhetnek abban, azaz Krisztus által.
Egy bűnös, míg Krisztust megvetve s gyalázva próbál Istenhez folyamodni
irgalomért, süket fülekre fog találni, mintha egy élettelen kőhöz imádkozna.
Úgy az ígéretek, mint az ígért
dolgok az Úr Jézusra vannak ruházva; Tőle jutnak a szentekhez. „Az az ígéret (a legnagyobb
mindenekfelett), amelyet Ő ígért nékünk, az örök élet“ (1Ján 2,25), és ugyanez
az apostol mondja: “Ez az élet az Ő Fiában van“ (5,11). Ha így áll a dolog, mi
jót nyerhetnek Isten ígéreteiből azok, kik nincsenek Krisztusba beoltva? Egyáltalán
semmit. Aki nem részese a Krisztusnak, nem részese Isten kegyének sem, sőt,
Isten haragja alatt van; Isten ítéletei (fenyegetései) képezik az ő osztályrészét, nem az ígéretei. Nagyon
komoly és megfontolandó dolog ez, hogy akik „Krisztus nélkül vannak“ azok
„Izráel társaságától idegenek, az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységük
nincs, és Isten nélkül vannak e
világon“ (Ef 2,12)! Csak „Isten fiai“ lehetnek örökösei az ígéreteknek (Róma
9,8). Olvasóm, ne nyugodj addig, míg bizonyos nem leszel benne, hogy közéjük
tartozol!
Mily rettenetes hát azoknak az
igehirdetőknek vaksága, s mily nagy a vétkük, kik az Isten ígéreteit
megkülönböztetés nélkül alkalmazzák hivőkre és hitetlenekre egyaránt! Ezek nem csupán a „fiak kenyerét veszik el“,
s vetik az „ebek“ elé, hanem „meghamisítják az Isten Ígéjét“ (2Kor 4,2), s a
halhatatlan lelkeket csalják meg. S nem kevésbé vétkesek azok sem, akik hallgatják őket s figyelmeznek rájuk,
mert Isten előtt mindenki felelős azért, hogyan kutassa az írásokat a maga
számára, s e tévedhetetlen zsinórmértékhez kell szabjon mindent amit olvas,
vagy hall. Ha túl restek ennek megtételére, s inkább szeretik vakon követni vak
vezetőiket, úgy vérük saját fejükön lesz, ha elvesznek. Az igazságot meg kell
„vásárolni“ (Péld 23,23), s akik nem hajlandók kifizetni érte az árat, azok
nélküle kell távozzanak.
2. Hasznot nyerünk az Igéből, midőn azon
fáradozunk, hogy magunkévá tegyük Isten ígéreteit. Ennek megtételére először kell vennünk az a
fáradságot, hogy igazán megismerkedjünk velük. Meglepő, mily sok ígéret van a
Szentírásban, melyekről sok szent mit sem tud, annál is inkább, mivel ez
ígéretek a hívők sajátos kincstárát képezik, hisz a hit örökségének lényege
rejlik bennük. Való igaz, a keresztyének máris csodálatos áldások élvezői,
azonban vagyonuknak tőkéje, gazdagságuk fő része még csak ezután következik.
Már egy előlegezett részt élveznek, de a Krisztus által szerzett üdvösség nagyobb
része Isten ígéretében nyugszik. Mily szorgalmasak kell hát lenniük az ő
testámentumi akaratának tanulmányozásában, hogy megismerjék mindazon jó
dolgokat, melyeket a Lélek
„kijelentett“, és igyekezniük kell számba venniük lelki kincseiket!
Nem csak tanulmányoznom kell az
Írást, hogy megismerjem az örökkévaló szövetség általi osztályrészemet, hanem
úgyszintén szükséges, hogy elmélkedjem is az ígéreteken, szívemben forgassam
azokat, s könyörögjek az Úrhoz lelki értelemért azok megértésére. A méh nem vonhat
ki mézet a virágokból, amíg csak szemléli azokat. A keresztyén sem meríthet az
isteni ígéretekből semmi vigasztalást és erőt, amíg hit által magához nem
ölelte azokat, s be nem hatolt azoknak szívéig. Isten sehol sem ígérte, hogy
megelégíti a lustákat, de viszont kijelentette, hogy „a gyorsak lelke megkövéredik“
(Péld 13,4). Ezért mondta Krisztus:
„Munkálkodjatok, ne az eledelért,
mely elvész, hanem az eledelért, mely megmarad az örök életre“ (Ján 6,27). Csak
ha felraktározzuk elménkben az ígéreteket, akkor fogja a Lélek eszünkbe juttatni
azokat a csüggedés idején, mikor legnagyobb szükségünk van rájuk.
3. Hasznot nyerünk az Írásokból,
amikor felismerjük Isten ígéreteinek áldott célját. „Egyfajta affektálás gátol meg sok
keresztyént a vallásban való elmélyülésben, mintha ennek hatóköre nem terjedne
ki a mindennapi életre is. Számukra a vallás transzcendesnek, álombelinek
tűnik; inkább a kegyes képzelet szüleménye, mintsem kézzelfogható dolog.
Hisznek Istenben, szokás szerint a ‘lelki’ dolgokért, s eljövendő életért; de
teljesen elfejtik, hogy az igazi
kegyességnek megvannak az e világra szóló ígéretei is, éppúgy, mint az
eljövendőre. Számukra szinte szentségtörés számba megy oly apró dolgokért
imádkozni, melyek a mindennapi életre tartoznak. De talán mégis elkezdik gyakorolni, ha megkockáztatom
kijelenteni, hogy emiatt hitük valódisága jogosan vonható kétségbe. Ha vallásuk
nem képes segítséget nyújtani nekik az élet apró bajaiban, vajon képes lesz-e
fenntartani őket a halálnak rettenetes küzdelmeiben?“ (C. H. Spurgeon)
„A kegyesség mindenre hasznos,
meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete“ (1 Tim 4,8). Olvasóm, hiszed-e igazán, hogy Isten
ígéretei az élet minden kérdését
felölelik, s különösen a mindennapi életben is hagyatkozhatsz rájuk? Vagy a
„diszpenszacionalisták“ abba a tévelygésbe vontak téged is, hogy az
Ótestamentum csak a testi Izráelre tartozik, s a „mi ígéreteink“ lelkiek, s
nem anyagi áldásokra vonatkoznak? Mily sok keresztyén merített már
vigasztalást a következő ígéretből: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled“
(Zsid 13,5); nos, ez pontosan Józsué könyvéből való idézet (Józs 1,5)! Úgyszintén 2Kor 7,1 így kezdődik:
„Annakokáért mivel ilyen ígéreteink
vannak...“, s ez ígéretek egyike, mely 6,18-ban említtetik, Mózes 3. könyvéből
való!
Valaki talán azt kérdi: „De hol van
a határ? Mely ígéretek érvényesek az Ótestamentumból rám is? A Zsolt 84,12-ben
kijelentett igével felelünk: „Kegyelmet és dicsőséget ád az Úr; nem vonja meg a jót azoktól, akik ártatlanul
élnek“. Ha valóban „ártatlanul“ jársz az Úr ösvényén, úgy szabadon
elsajátíthatod ez áldott ígéretet, s számíthatsz rá, hogy az ÚR megad minden „jó dolgot“, amit csak kérsz tőle. „Az
én Istenem be fogja tölteni minden szükségeteket“
(Fil 4,19). Ezért hát bárhol találj is egy ígéretet az Ő Igéjében, mely
jelenlegi helyzetedhez és állapotodhoz épp alkalmas, tedd azt magadévá, mint olyat, mely szükségednek megfelel. Határozottan
állj ellene a Sátán minden kísértésének, melyek által megfosztani akar Atyád
ígéjében való részesedéstől.
4. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
sajátos
megkülönböztetéseket teszünk Isten ígéretei között. Isten népe közül sokan gyakran esnek a lelki
lopás vétkébe, mi alatt azt értjük, hogy oly dolgokat sajátítanak el a maguk
számára, melyhez nincs joguk, ami mást illet meg. „Isten szövetségének áldásai,
- mit az Úr Jézus Krisztussal kötött, s Őbenne választottjaival, a
megváltottakkal is - a mi részünkről mindenestől fogva feltétel nélküliek;
azonban Urunknak sok gazdag ígérete van, melyek bizonyos kikötéseket
tartalmaznak, amelyeket pontosan be kell tartanunk, mert másként nem nyerjük el
az áldást. Olvasóim figyeljenek fel e lényeges dologra! Isten betartja a néked
tett ígéretét; csak legyen gondod rá, hogy azokat a kikötéseket, melyeket
ígérete valóra váltásához mellékelt te gondosan betartsd! Csak akkor számíthatunk
egy feltételes ígéret beteljesülésére, ha teljesítjük annak elvárásait
(C.H.Spurgeon).
Az isteni ígéretek zöme sajátos
jellemű emberekhez szólnak; még pontosabban szólva: különleges kegyelmi
erényekkel bírókhoz. Például Zsolt 25,9
kijelenti, hogy „Isten igazságban járatja az alázatosokat“; de ha én nem élek vele
közösségben, ha a saját akaratom útján járok, ha szívem felfuvalkodott, úgy
nincs jogom magamévá tenni ez igevers vigasztalását. Aztán ismét, Ján 15,7-ben
az Úr azt mondja: „Ha bennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak,
kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek“. Azonban ha nincs gyakorlati, tapasztalható közösségem Vele, ha
parancsai nem szabályozzák folyton viselkedésemet, úgy ismét válasz nélkül
fogok maradni. Mert miközben tudjuk, hogy Isten ígéretei tisztán kegyelemből
fakadnak, azt is figyelembe kell venni, hogy „a kegyelem igazság által
uralkodik“ (Róm 5,21), és sohasem iktatja ki az emberi felelősséget. Ha
mellőzöm az egészség törvényeit, úgy ne csodálkozzak, ha megbetegszem, mégha
Istennek számos földi áldását élvezem is. Hasonlóképpen, ha megvetem az ő
parancsait, úgy csak magamat okolhatom, hogy számomra számos áldott ígéretének
beteljesülése megtapasztalatlan marad.
Senki se képzelje, hogy Isten az ő
ígéretei által arra kötelezte magát, hogy eltekint szentsége kívánalmaitól. Ő
sohasem helyezi egymással szembe tökéletes tulajdonságait. És senki se
gondolja, hogy Isten azáltal dicsőítené Krisztus áldozatának munkáját, ha annak
gyümölcseit megtéretlen és közömbös lelkekre árasztaná. Az igazság egyensúlyát gondosan meg kell őrizni
itt; sajnos, ezt ma gyakran elveszítik, s az isteni kegyelemet annak
felmagasztalásának színe alatt sokan
„bujálkodásra fordítják“. Mily gyakran halljuk idézni: „Hívj segítségül engem a
nyomorúság idején, Én megszabadítlak téged“ (Zsolt 50,15). De ez az igevers egy „És“-sel kezdődik, s az előző
mondat így szól: „Teljesítsd a
Felségesnek tett fogadásaidat!“. Ismét mily gyakran kapaszkodnak ez ígéretbe
„Szemeimmel tanácsollak téged“(Zsolt
32,8) olyanok, kik nem veszik figyelembe a szövegkörnyezetet! Ámde Istennek ez ígérete csak olyan embernek szól, ki „vétkeit“ bevallotta az
Úrnak (5.v.). Ha tehát meg nem
vallott bűn van lelkiismeretemen, s testi erőre támaszkodom, vagy emberektől
várok segítséget ahelyett, hogy csak az Úrra várnék (Zsolt 62,5), úgy nincs jogom arra hivatkozni, hogy Isten szemével
tanácsol engem, - mert e kifejezés szoros közösségben való járást feltételez
Vele, hisz nem láthatom valakinek a szemét, amíg távol vagyok Tőle.
5. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
általuk képesíttetünk, hogy Isten ígéreteire szilárdan ráálljunk, rájuk
támaszkodjunk. Ez az egyik ok, amiért Isten azokat adta nekünk: nem
csak azért adta, hogy szeretetét kinyilvánítsa
jóakaratú szándékainak ismertetésével, hanem azért is, hogy ezáltal
vigasztalja szíveinket, s kifejlessze hitünket. Ha Istennek úgy tetszett volna,
áldásait kiáraszthatta volna anélkül is, hogy szándékait ismertette volna
velünk. Az Úr megadhatta volna a nekünk szükséges kegyelemi áldásokat anélkül,
hogy magát erre előzetesen kötelezte volna. De ebben az esetben nem lehetnénk
hívők; a hit ígéret nélkül olyan, mint az a láb, mely alól hiányzik a szilárd
talaj, melyen megvethesse magát. Irgalmas Atyánknak úgy tetszett, hogy
ajándékait kétszeresen élveztesse velünk: először hit által, s aztán annak
tényleges megvalósulásakor. Így választja el szívünket a látható, veszendő
földi dolgoktól és vonja, emeli fel szíveinket azokhoz a dolgokhoz, melyek
lelkiek és örökkévalók.
Ha nem lennének ígéretek, akkor nem
csak hit nem lenne, de reménység sem. Mert hiszen mi a reménység, ha nem azon
dolgokra való várakozás, melyekről
Isten kijelentette, hogy megadja nekünk?
A hit az ígéretet tevő Igére tekint, s reménység viszont ennek megvalósulására
néz. Így volt ez Ábrahámnál is: „ki reménység ellenére reménykedve hitt... s
hitében erős lévén nem gondolt az ő már elhalt testére, mintegy százesztendős
lévén, sem Sárának elhalt méhére; ... nem kételkedett hitetlenséggel: hanem
erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek“ (Róm 4,18,20). Így történt Mózessel is: „Egyiptom kincseinél
nagyobb gazdagságnak tartotta a Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra
tekintett“ (Zsid 11,26). Pál apostollal
is így volt: „Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondotta“ (Csel 27,25). Így van-e ez nálad is,
kedves Olvasóm? Menedéket, nyugvópárnát jelentenek-e számodra Annak ígéretei,
ki nem hazudhat?
6. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
béketűréssel
várunk Isten ígéreteinek beteljesülésére. Ábrahámnak Isten egy fiút
ígért, de sok évet kellett várnia az ígéret beteljesülésére. Simeon azt az
ígéretet nyerte, hogy „addig nem lát halált, míg meg nem látja az Úrnak Krisztusát“,
de ennek megvalósulását csak akkor nyerte el, mikor egyik lábával már a sírban
volt. Gyakran hosszú és kemény tél válassza el az imádság vetését a
meghallgatás aratásától. Maga az Úr Jézus sem nyert még teljes feleletet arra
az imára, mit Ján 17-ben mondott, 19 évszázaddal ezelőtt. Istennek népe iránt
adott legdrágább ígéretei csak a dicsőségben fogják elnyerni teljes
beteljesedésüket. Isten, akinek az egész örökkévalóság a rendelkezésére áll,
sohasem hamarkodja el dolgát. Gyakran megvárakoztat minket, hogy „kitartásunkban
tökéletes cselekedet legyen“, s ne legyünk iránta bizalmatlanok. Mert „e
látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal: ha késik is,
bízzál benne; mert eljön, el fog jönni, nem marad el“ (Habakuk 2,3). „Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az
Isten akaratát cselekedve elnyerjétek az ígéretet“ (Zsid 10,36).
„Hitben haltak meg mindezek, nem
nyerve meg az ígéretek [beteljesülését], hanem csak távol állva üdvözölték
azokat“ (Zsid 11,13). Itt egybefonva
látjuk a hit teljes munkáját: ismeret, bizalom, szerető ragaszkodás. A
„távolról“ kifejezés a megígért dolgokra vonatkozik; ezeket „látták“ ők lelki
szemeikkel, felfogva a lényeget az árnyék mögött, felfedezve bennük Isten
jóságát és bölcsességét. Meg voltak győződve azok felől, nem kételkedtek, hanem
bizonyosak voltak az azokban való részesedésben, s tudták, hogy nem fognak
csalatkozni. „Üdvözölve azokat“: ez kifejezi azt a gyönyört s tiszteletet,
mellyel szeretetben s szívélyes örömben fogadta azokat. Az ígéretek jelentették
lelkük számára a vigaszt, szilárd alapot egész vándorlásuk során, kísértéseik s
szenvedéseik között.
Istennek bölcs célja van azzal, hogy
ígéreteinek megvalósulását elhalassza. Nemcsak a hit tétetik így próbára, hogy annak valódi volta sokkal tisztábban
tündökölhessen; nem csupán a hosszútűrés fejlődik, s a reménység gyakoroltatik,
hanem az isteni akaratnak való alárendeltség is előmozdíttatik. „Az elválasztás
folyamata még nem ért véget; még mindig olyan vigaszokra vágyunk, melyekből az
Úr minket örökre ki akar nevelni.
Ábrahám nagy lakomát szerzett, amikor fia, Izsák elválasztatott. S bizonnyal a
mi mennyei Atyánk is ugyanezt fogja tenni velünk. Hullj a porba, büszke szív;
vesd el bálványaidat, hagyd el a világ szeretetét, s a megígért béke eljön hozzád“
(C.H. Spurgeon).
7. Hasznot nyerünk az Ígéből, amikor
megtanulunk
helyesen élni az ígéretekkel. Amikor helyesen használjuk azokat.
Először is, Istenhez való viszonyunkban. Amikor trónja elé járulunk, valamely
ígéretére kell hivatkozzunk. Nem csupán hitünk fundámentumát kell azok képezzék,
melyen megnyugszunk, hanem kéréseinknek anyagát is. Isten akarata szerint kell
kérnünk, ha azt akarjuk, hogy meghallgatást nyerjünk, s az Ő akarata ki lett
nyillatkoztatva azokban a jó dolgokban, melyekről kijelentette, hogy megadja
nékünk. Ekképpen fel kell mutassuk az Ő megpecsételt bizonyságait, ki kell
terjesztenünk azokat előtte, s így kell szólnunk: „Cselekedjél, ahogy szóltál (2 Sám. 7,25). Figyeld meg, miként
hivatkozott Jákób az ígéretre 1Móz 32,12-ben; Mózes 2Móz 32,13-ban; Dávid Zsolt
119,58-ban; Salamon 2Kir 8,25-ben, s tégy te is úgy, keresztyén olvasóm.
Másodszor: ebben az életben, mit e
világban élünk. Zsid 11,13-ban nem csak arról olvasunk, hogy a pátriárkák
felfedezték, elhitték s átkarolták az isteni ígéreteket, hanem elmondja az Ige
azokat a hatásokat is, mit ezek rájuk
gyakoroltak. „vallást tettek, hogy idegenek és vándorok a földön“, ami azt
jelent, hogy nyilvánosan hitvallást tettek. Elismerték (s életvitelükkel is
bizonyították), hogy érdekeltségük nem e világ dolgaiban volt, hanem teljesen
kielégítő osztályrészt élveztek az elsajátított ígéretekben. Szívűk az
odafelvalókon csüngött; mert ahol van az ember szíve, ott lesz az ő kincse is.
„Mivelhogy azért ilyen ígéreteink
vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden lelki és testi
tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket“ (2Kor 7,1); ez a hatás, mit az
ígéreteknek ki kell munkálniuk bennünk, s biztosan ki is fognak munkálni, ha hitünk valóban megragadta őket. „Igen nagy és
becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket, hogy azok által isteni természet
részései legyetek, kikerülvén a romlottságot, a mely a kívánságban van e
világon.“ (2Pét 1,4). Mármost amikor
az evangélium és a drága ígéretek kegyelem- és erőteljesen munkálkodnak a szívben,
tisztító hatást gyakorolnak az emberre, a szívre és magaviseletre, és tanítják
az embereket, hogy megtagadják a hitetlenséget s a világi kívánságokat,
mértékletesen, igazán és szentül éljenek. Oly erőteljes hatásai vannak az
evangéliumi ígéreteknek, miközben Isten Lelke a szívbe vési azokat, hogy az
embereket belsőleg átformálják, isteni természet részesévé teszik, külsőleg
pedig arra képesítik őket, hogy legyőzzék a korszellem romlottságát s bűneit.
9.
A Szentírás és az öröm
Az istentelenek szüntelen keresik az örömöt, de nem találják azt;
küszködnek és fáradoznak annak eléréséért, de mindhiába. Mivel szívűkben
elfordultak Istentől, lefele tekintenek az öröm után, ahol pedig nincs;
elutasítva a lényeget, mohón futnak az árnyék után, csak azért, hogy az csúfot
űzzön velük. Mennyei szuverén
rendelkezés, hogy semmi sem teheti igazán boldoggá a bűnösöket csak egyedül
Isten a Krisztusban; de ezt ők nem hiszik, s ezért egyik teremtménytől a
másikhoz mennek, egyik repedezett kúttól a másikhoz fordulnak, kutatva, hogy
hol található a legjobb öröm. Minden világi élvezet, mely vonzza őket, így
szól: „Nálam található“. De nem sokára csalódást éreznek. Ennek ellenére tovább
folytatják keresésüket, ma ugyanabban az élvezetben, mely tegnap megcsalta
őket. Ha számos próbálkozás után rájönnek az egyik teremtmény vigaszának
ürességére, akkor a másik felé fordulnak, csak azért, hogy megerősítsék Urunk
szavait: „Aki ebből a vízből iszik, újból megszomjúhozik“ (Ján 4,13).
Most lássuk a másik szélsőséget:
vannak keresztyének, kik úgy hiszik, hogy örülni bűnös dolog. Gondolom,
olvasóim közül sokan meglepődnek ennek hallatán, ám legyenek hálásak Istennek,
hogy naposabb vidéken nőttek fel, s tűrjenek el minket, miközben kevésbé
kiváltságosakkal foglalkozunk. Számos hívőt úgy tanítottak - többnyire
hallgatólagos beleértéssel s példaadással inkább, mint szószerinti tanítással-,
hogy kötelesek búskomornak lenni. Azt képzelik, hogy a jókedv érzelmeit az
ördög, mint világosság angyala hozza létre. Úgy gondolják, hogy boldognak lenni
egy ilyen világban, melyben mi élünk, ez a gonoszság egy válfajához tartozik.
Azt tartják, hogy bűnbocsánatnak tudatában örvendezni felfuvalkodottságot
jelent; s ha látnak egy fiatal keresztyént örömtől sugárzó arccal, rögtön
figyelmeztetik, hogy nemsokára Csüggedés Mocsarába fog esni. Az ilyeneket
gyöngéden kérjük, hogy imádkozva olvassák és fontolják meg e fejezet hátralevő
lapjait.
„Szüntelen örüljetek!“ (1Tes 5,16). Bizonyára lehetetlen, hogy
veszélyes legyen az, amit Isten parancsolt számunkra. Az Úr nem helyezte
embargó alá az örvendezést. Nem, hanem a Sátán az, aki azt akarja, hogy
hárfáinkat a fűzfákra függesszük. Nem található a Szentírásban ilyen előírás:
„Szomorkodjatok az Úrban szüntelen, ismét mondom, szomorkodjatok!“; de van
buzdítás, mely sürget minket: „Örvendezzetek, ti igazak az Úrban! Mert a
hívekhez illik a dicséret!“ (Zsolt 33,1).
Olvasóm, ha te igazán keresztyén vagy (s itt az idő, hogy a Szentírás alapján
megvizsgáld magad, s bizonyos légy e dolog felől), úgy Krisztus a tiéd, minden
tied, ami Őbenne van. Ő kér: „Egyetek barátaim, igyatok...“ (Én 5,1). Az egyetlen bűn, amit
elkövethetsz az Ő szerelmi lakomája ellen, az, ha visszatartod magad. „Gyönyörködjék lelketek kövérségben“ (És 55,2) - ez nem csak a mennyben levő szentekre vonatkozik,
hanem azokhoz, kik még e földön élnek. Mindezek rávezetnek minket, hogy
kijelentsük:
1. Akkor nyerünk hasznot az Igéből,
amikor megértjük, hogy az örvendezés keresztyén kötelességünk.
„Örüljetek az Úrban mindenkor: ismét mondom, örüljetek!“ (Fil 4,4). A
Szentlélek itt úgy beszél az örvendezésről, mint egy személyes, jelenlevő és
folytonos kötelességről, mit Isten népének be kell töltenie. Az Úr nem hagyta a mi szabad választásunkra,
hogy örvendezők, vagy szomorkodók legyünk; ellenkezőleg, az örvendezést
kötelességünkké tette. Nem örülni: mulasztási vétek. Ha legközelebb egy sugárzó
arcú keresztyénnel találkoztok, ti, Kétkedés Várának lakói, ne őt, hanem
magatokat hibáztassátok; ahelyett, hogy kétségbe vonjátok Isten forrásának
örömfakasztó voltát, tartsatok ítéletet gyászos állapototokért!
Nem testi öröm az, melyre buzdítunk
itt (testi öröm alatt oly örömöket értünk, melyek testi forrásokból fakadnak).
Haszontalan dolog földi gazdagságban örömet keresni, mert az sokszor szárnyakat
növeszt, s elszáll. Vannak akik a családi körben keresi örömüket, de ez
többnyire néhány évig tart csupán. Ó nem! Ha mi „szüntelen kell örvendjünk“
akkor szükséges, hogy örömünknek örökké tartó tárgya legyen. Nem is valamilyen
fanatikus örömre utalunk ezzel. Vannak feltüzelhető kedélyű emberek, kik csak
akkor boldogok, ha félig eszüket vesztették, de aztán rettenetes a
kijózanodásuk. Nem ilyen a keresztyén öröm; mi egy értelmes, tartós, Istenben
való gyönyörködést értünk ez alatt. Isten minden tulajdonsága, midőn hit által
szemléljük, a szívet ujjongásra készteti. Az evangélium minden kitétele, ha
helyes megértéssel párosul, örömet és dicséretet vált ki.
Az örvendezés a keresztyén
kötelességek közé tartozik. Talán
olvasóm kész felkiáltani: „Örömteli és bánatos érzelmeim felett nem tudok
uralkodni; körülményeimhez képest vagyok vidám, vagy szomorú, s erről nem
tehetek“. De mi ismételjük: „Örüljetek az Úrban!“ - ez egy isteni parancs, és
emberileg szólva az engedelmesség nagymértékben az ember saját akaratától függ.
Felelős vagyok érzelmeimet kontroll alatt tartani. Igaz, hogy nem tehetek róla,
ha szomorúság tölt el, szomorú gondolatok között járva, de elmémet elterelhetem
ezen gondolatoktól. Kiönthetem szívem az Úr előtt, hogy vigaszt nyerjek, s Reá
vethetem minden terhemet. Kegyelem töltheti be szívem miközben az Ő jóságáról,
ígéreteiről elmélkedem, s arról a dicső jövőről, mely reám vár. Tőlem függ,
hogy felkelek, s a fényre állok, vagy elrejtőzöm az árnyak között. Nem örülni
az Úrban - ez több, mint balszerencse: ez oly vétek, mit be kell vallani az
Úrnak, s el kell hagyni.
2. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
megtanuljuk,
miben áll az igazi öröm titka. Ez a titok van felfedve 1Ján 1,3-4.-ben.
„Közösségünk van az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal. És ezeket azért
írjuk néktek, hogy örömetek teljes legyen“. Ha figyelembe vesszük, mily gyenge
és sekélyes Istennel való közösségünk, úgy nem csoda hogy oly sok keresztyén
viszonylag örömtelen. Néha énekeljük: „Ó, boldog nap, amelyen én Megváltóm,
elfogadtalak!“ Igen, de ha ezt a boldogságot fenn akarjuk tartani, szükséges,
hogy elménk állandóan, szilárdan Krisztussal foglalkozzék. Csakis ahol nagy hit
van és ebből fakadó nagy szeretet - csak ott létezik nagy öröm.
„Örüljetek az Úrban mindenkor!“ Nincs
más tárgy, melyben „mindenkor“ tudnánk örvendeni. Minden más változik és
viszonylagos. Ami ma kedvezőnek bizonyul, holnap talán lehangoló lesz. De az Úr
szüntelen ugyanaz, benne éppúgy örvendhetünk az inségben, mint a bőség idején
is. Mintegy segítségképpen a következő igevers így szól: „A ti
szelídlelkűségetek (mértékletességetek -
angol ford.) ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel!“ (Fil 4,5).
Légy mértéktartó minden külső dologhoz való viszonyulásodban. Ne ragadtasson
el, ha jól mennek a dolgok, és ne keseredj el, ha nyomorúsággal teljesek. Ne
hidd el magad, ha a világ rád mosolyog, se ess kétségbe, ha fogait csikorgatja.
Sztoikus közönnyel viszonyulj a külső körülmények iránt: minek annyit
foglalkozni velük, mikor maga az Úr „közel
van“, itt van mellettünk!? Ha kemény üldöztetetésben lesz részünk, ha nagy
súllyal nehezednek ránk földi veszteségek: az Úr „igen bizonyos segítség a nyomorúságban“ (Zsolt 46,1) - azonnal kész
fenntartani és támogatni azokat, kik Rá bízzák magukat. Ő gondot visel rólad,
tehát „semmi felől ne aggódjál“ (Fil 4,6). A világi embert nyomasztó gondok
gyötrik, de a keresztyén ezektől szabad kell legyen.
„Ezeket beszéltem néktek, hogy
megmaradjon bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék“ (Ján. 15,11).
Amint Krisztusnak e drága szavain elmélkedünk és szívünkbe zárjuk, lehetetlen,
hogy örömet ne fakasszanak. A szív oly
mértékben válik örvendezővé, amilyen mértékben növekszik a Jézus Krisztus
megismerésében, s az iránta való szeretetben, s mindez az ige által történik.
„Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; s a szavaid örömömre váltak nékem
és szívemnek vigasságára“ (Jer. 15,16).
Igen, az Úr szavával táplálkozva, lakomázva, a lélek megkövéredik, s
készek vagyunk énekelni, s szívünkben zengedezni az Úrnak.
„Hadd menjek be Isten oltárához,
vigasságos örömömnek Istenéhez“ (Zsolt. 43,4). Miként Spurgeon helyesen mondja:
„Mily nagy ujjongással illik a hívőknek Krisztushoz közeledniük, kinek az oltár
csak előképe volt! A tisztább látás még
nagyobb erőt kölcsönöz a vágyódásnak. Nem az oltár önmagában volt az, mire a
zsoltáros gondolt, hisz nem hitt a ceremómiák pogány szemléletében - hanem
lelke szellemi közösség után vágyott: Istennel való közösségre ezáltal. Mit ér
az istentisztelet minden pompája, külsősége, ha az Úr hiányzik belőle? Nem
egyéb az, csak üres hüvely. Figyeld meg a szent elragadtatást, mellyel Dávid
szól Uráról. Nem csak „örömének“ nevezi Őt,
hanem „vigasságos örömének“;
nem csupán örömének adója, forrása, fenntartója, hanem maga az öröm. Az örömöm lelke, lényege, magva.
„Habár a fügefa nem fog virágozni, a
szőlőkben nem lészen gyümölcs, megcsal az olajfa termése, s a szántóföldek sem
teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz öröm az istállóban: de
én örvendezni fogok az Úrban, és vígadok az én szabadító Istenemben!“ (Hab.
3,17-18). Ez az, amiről a világi embernek fogalma sincs; sőt, sajnos, ennek
megtapasztalásától sok néveleges keresztyén is idegen! A lelki és örök öröm
kútfeje egyedül Istenből ered; egyedül Tőle árad ki. Régtől fogva ezt vallotta
az Egyház, midőn így szólt: „Minden forrásaim tebenned vannak“ (Zsolt. 87,7).
Boldog az a lélek, ki igazán megismerte ezt a titkot!
3. Hasznot nyerünk az Igéből
amikor meglátjuk az öröm nagy értékét. Az öröm olyan a lélek számára,
mint a szárny a madárnak, ez képesíti őt a földi dolgok fölött magasan
szárnyalni. Ez világosan kifejeződik Neh. 8,10-ben. „Az Úrnak öröme a ti erősségetek“. Nehémiás kora fordulópont
volt Izráel történetében. Egy maradék nép megszabadíttatott Babilóniából s
visszatért Palesztínába. A törvény, mit oly soká elhanyagoltak a fogságban,
most visszaállíttatott az újjáformált nemzetközösség alkotmányává. Miközben a
múlt számos bűneire emlékeztek, könnybelábadt szemmel adtak hálát azért, hogy
ismét, mint nemzet álltak fel, s az istentisztelet, az Úr törvénye az őt megillető helyre kerültek. Vezetőjük, mivel
nagyon jól tudta, hogy ha a nép lelke elbágyad, nehezen tudnak szembeszállni s
legyőzni a helyzetükből fakadó nehézségeket, ezért így szólt hozzájuk: „Szent e
nap a mi Urunknak (ez ünnepnap Istennek szenteltetett), ezért ne bánkódjatok,
mert az Úrnak öröme a ti erősségetek!“
A bűnvallásnak s az afölött való bánkódásnak meg van a maga helye,
s az Istennel való közösség fenn nem tartható nélkülük. De azért mégis, amikor
igaz megtérés gyakoroltunk s Istennel kibékültünk, akkor „a hátunknál levő
dolgokat“ el kell felejtenünk, s az „előttünk levő dolgok“ elérésére kell
teljes szívvel törekednünk (Fil. 3,13). És csakis úgy tudunk gyorsan előre
törni, ha szívünk örvendező. Mily nehezek annak léptei, ki ahhoz a helyhez
közeledik, hol szeretett hitvese felravatalozva, holtan fekszik! De mily életteljes
annak mozgása, ki siet mennyasszonyával találkozni! A siránkozás alkalmatlanná tesz minket az élet harcaira. Ahol
kétségbeesés uralkodik, ott nincs többé erő az engedelmességre. Hol nincs öröm,
ott nem lehet imádat sem.
Kedves Olvasóim, tennivalóink
vannak, melyeket teljesítenünk kell; embertársainkat szolgálnunk kell; a
kísértéseket le kell győzzük, harcainkat meg kell harcoljuk: s tapasztaljuk,
hogy csak oly mértékben vagyunk erre képesek, amennyiben szívünk az Úrban
örvend. Ha lelkünk Krisztusban
megnyugszik, ha szívünk a Lélek túláradó örömével megtelik, a munka könnyű
lesz, a kötelesség édessé, a fájdalom elviselhetővé válik, a keresztet
türelemmel hordozzuk. Sem a múlt bukásaira való emlékezésem, sem a jövőre szóló
heves elhatározások nem segítnek rajtunk. Csak a derült szívből fakadhat
életerős szolgálat. Magáról az Üdvözítőről feljegyeztetett: „Aki az előtte levő örömért, elszenvedte a
keresztet, megvetve a gyalázatot“ (Zsid. 12,2 angol ford.).
4. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
figyelembe vesszük az öröm forrását.. Az öröm forrása a hit: „A
reménységnek Istene töltsön be titeket minden békességgel és örömmel a
hivésben“ (Róm. 15,13). Csodálatos gondoskodás van az evangéliumban - akár azt
nézzük, mit elvesz tőlünk, akár azt, mit ad nekünk -, mely békés és tartós
sugárzást kölcsönöz a keresztyén szívnek. Elveszi vétkességünk terhét, s békét
hirdet felkorbácsolt lelkiismeretünknek. Elfordítja Isten rettentését, s a
halál fájdalmát, melyek nagy súllyal nyomják a lelket, míg ítélet alatt van. Istent magát ajándékozza nekünk, mint
szívünk osztályrészét, mint közösségünk tárgyát. De ez áldások birtokába csakis személyes elsajátítás által
jutunk. A hitnek kell azokat
elfogadnia, s ha ezt megteszi, úgy a szív békével és örömmel telik meg. És az
öröm megmaradásának titka az, hogy ne
gátoljuk meg az áldások áramlását, hogy úgy fojtassuk, ahogy elkezdettük. A hitetlenség az, mely eldugaszolja az
áldás csatornáját. Ha a hőmérő körül hideg van, ne csodálkozz, ha alacsony
szintet mutat. Ha gyenge a hited,
örömed sem lehet erős. Naponta
szükséges imádkoznunk az evangélium drága voltának új felismeréséért, az abban
rejlő áldások és ígéretek friss elsajátításáért; s akkor örömünk is meg fog
újulni.
5. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
gondosan
vigyázunk az öröm megtartására. A „Szent Lélekben való öröm teljesen
különbözik a természetes szellemi
virgoncságtól. A szívünkben és testünkben lakozó Vigasztaló hozza létre azt,
felmutatva számunkra Krisztust, mint aki teljesen elégséges bűneink
bocsánatára, s az azoktól való megtisztulásra, s így megbékéltet minket
Istennel; s kiformálja bennünk Krisztust, megvalósítja uralmát lelkünkben,
kimunkálva bennünk az iránta való engedelmességet. Nem lehet próbatétel, vagy kísértés, mely visszatartana minket
ettől az örömtől, mert a parancs így szól:
„Örüljetek az Úrban mindenkor.“
Aki e parancsot adta, ismeri emberi létünknek minden árnyas oldalát, a bűnöket
és fájdalmakat, melyek zaklatnak minket, a „sok nyomorúságot“ melyeken
keresztül kell nékünk Isten országába bemennünk. A természeti vidámság
figyelmen kívül hagyja a földi élet sóhajait. Hamar megreked a jelenlevő élet
nehézségei között; nem képes túlélnie a bánatot, vagy az egészség elvesztését.
Ámde ez az öröm, melyre buzdítva vagyunk, nem korlátozódik semmilyen életkörülményre,
vagy vérmérsékleti jellegre; sem nem ingadozik változó kedélyünk s anyagi
körülményeink szerint.
A természetes érzelmek is
kifejezésre juthatnak bennünk, hisz maga Jézus is sírt Lázár sírjánál. Azonban
Pállal együtt vallhatják: „mint szomorkodók s mégis, mindig örvendezők“ (2Kor.
6,10). A keresztyén ember is van úgy, hogy nehéz terhek alatt roskadozik, élete
lehet megpróbáltatások sorozata, tervei meghiúsulhatnak, s a sír elragadhatja tőle szeretett társát,
ki földi életére fényt és melegséget árasztott, de mégis, mindezen csalódások
és szomorúságok alatt is arra inti őt az Úr, hogy „örvendezzen“. Nézd az
apostolokat Filippi börtönében, a legbelső cellában, lábaik kalodába szorítva,
hátuk véresre szaggatva a rettenetes korbácsütésektől, melyeket kaptak. Mivel
voltak elfoglalva? Zúgolódással, morgolódással? Azt kérdezték, hogy: „Hát ilyen
bánásmódot érdemeltük mi?“? Nem! „Éjféltájban
pedig Pál és Silás imádkozván, énekkel dicsőíték az Istent“ (Csel. 16,25).
Mivel nem volt megtűrt bűn életükben s engedelmesen jártak az Úrral, ezért a
Szentlélek szabadon feltárhatta szívük számára Krisztus dolgait, s ezáltal
szívük túláradóan betelt örömmel. Ha kívánjuk, hogy örömünk megmaradjon, úgy
őrizkednünk kell a Szentlélek megszomorításától.
Amikor
Krisztus uralma megvalósul a szívben, igazi öröm tölti azt be. Amikor Ő ural minden
vágyat, Ő a forrása minden szándéknak, Ő igáz le minden testiséget, akkor öröm
tölti be a szívet, s dicséret száll az ajkakról. Ennek birtoklása magába
foglalja a kereszt naponkénti, sőt óránkénti felvételét; Isten úgy rendelte,
hogy nem bírhatjuk egyiket a másik nélkül. Az önmegtagadás, „jobb-kezünk
levágása, jobb szemünk kivájása” az a sugárút, melyen keresztül a Lélek betölti
a szívet, magával hozva Isten helyeslő mosolyának örömét, s szeretetének
bizonyosságát s tartós velünk maradását. Nagyon sok függ attól is, milyen
lelkülettel indulunk a világba minden napkezdéskor. Ha azt várjuk, hogy az
emberek babusgassanak s dédelgessenek, úgy csalódások fognak elkeseríteni
minket. Ha arra vágyunk, hogy büszkeségünket kiszolgálják, előttünk
meghajoljanak, úgy nagyot fogunk csalódni, amennyiben ez nem történik meg. A
boldogság titka abban áll, hogy magunkról elfelejtkezünk, s mások boldogságát
igyekszünk keresni. „Jobb adni, mint kapni“, tehát örömteljesebb másokat
szolgálni, mint másoktól kiszolgálva lenni.
6. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
gondosan
igyekszünk az öröm akadályait kikerülni. Miért van, hogy sok keresztyén arca örömtelen? Nemde mindannyian
mint világosság és nappal fiai születtek újjá? A „világosság“ szó, melyet oly
gyakran használ az Írás, hogy tudassa velünk Isten természetét, a Vele való
közösségünket s jövőbeli sorsunkat, a legjobban fejezi ki az örömöt és
boldogságot. Mi az a természetben, ami oly jótékony s csodálatos hatást
gyakorol ránk, mint a világosság? „Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi
sötétség“ (1Ján. 1,5). Szívünk csak akkor tud igazán örvendezni, ha Istennel
járunk a világosságban. Ha szándékosan megtűrünk életünkben olyan dolgokat,
melyek ártanak a Vele való közösségünknek, emiatt lelkünkben sötétség és
hidegség támad. A testnek való kedvezés, a bűnös vággyal való barátkozás, a
tiltott ösvényeken való indulás - ezek azok, melyek lelki életünket elködösítik
s örömtelenekké, boldogtalanokká tesznek.
Dávidnak így kellett kiáltania: „Add
vissza nekem a te szabadításodnak örömét“ (Zsolt. 51,12). Mert elpuhulttá és
önelégültté vált, engedékeny volt a testtel szemben. A kísértés jelentkezett, s
nem volt ereje ellenállni. Engedett a kísértésnek, s egyik bűn láncszerűen
követte a másikat. Visszaesett hivővé vált, Isten boldogító hatásköréből
kiesett. A meg nem vallott bűn keményen nehezedett lelkiismeretére. Ó,
hittestvéreim, nővéreim! Ha szeretnénk elkerülni egy ilyen bukást, ha nem
akarjuk elveszíteni örömünket, akkor énünket meg kell tagadjuk, a test
érzületeit és kívánságait keresztre kell feszítsük. Szüntelen, éberen őrködnünk
kell a kísértéssel szemben. Sok időt kell töltenünk térdeinken. Gyakran kell
innunk az élő vizek forrásából. Buzgóságosak kell legyünk az Úrért.
7. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
igyekszünk
megőrizni a szomorúság és öröm közti egyensúlyt. Ha keresztyén hitünk
egyik alapvető ismertetőjele az, hogy örömöt hoz létre, úgyszintén rendelkezik
egy ezzel majdnem egyenlő erősségű hatással, mely szomorúságot támaszt bennünk
- ünnepélyes, emberhez illő, nemes szomorúságot. „Mint bánkódók, noha mindig
örvendezők“ (2Kor. 6,10) - ez a keresztyén élet alapszabálya. Ha a hit
fénysugara természeti állapotunkra hull, leleplezi bűneinket, akkor ennek egyik
hatása a szomorúság kell legyen. Semmi sem visszataszítóbb annál - s nincs
biztosabb ismertetőjele a felszínes jellemnek, hanyagságnak, tétlenségnek -
mint a gondtalan, üres öröm, melynek fundamentumában nincs ott mélyen a
csendes, türelmesen viselt szomorúság, bánat, azért, mivel tudom, hogy milyen
vagyok, s milyen kellene lennem; afelett való bánkódás, hogy kitekintve a
világra a szórakozások s mulatságok mögött látom a pokol tüzét égni, s tudom,
mi az, ami felé az emberek rohannak!
Az, Aki örömnek olajával kenetett
fel társai felett (Zsolt. 45,7), egyszersmind a „fájdalmak embere s betegségek
ismerője“ is volt. S e jellemvonások mindegyike bizonyos mértékben ismét
feltündöklik minden szívben, az Ő Evangéliumának igazi befogadása nyomán. És ha
egyfelől azáltal, hogy félelmeinket elveszi, s az Istennel való közösségbe
vezet be minket örömnek olajával ken fel bennünket; másfelől pedig, hogy
romlottságunkat megláttatja, érezteti velünk, a test és Lélek között fennálló
harc folytán szomorúságot áraszt belénk, mely ilyen szavakban nyer kifejezést:
„Ó, én nyomorult ember!“ (Róm. 7,14). E két dolog nem mond ellent egymásnak, hanem harmonikusan
kiegészíti egymást. A páskabárányt keserű füvekkel kellett fogyasztani (2Móz.
12,8).
10.
A SZENTÍRÁS ÉS A SZERETET.
Az előző fejezetekben igyekeztünk
kihangsúlyozni néhány módot, melyek alapján megállapíthatjuk, hogy
igeolvasásunk, tanulmányozásunk, valódi áldást képez-e lelkünk számára vagy
sem. Sokan megcsalják magukat ezen a téren, kik összetévesztik az
bibliaismeret-szerzésben való buzgóságot az Igazság iránti Lélekből fakadó
szeretettel (2 Thes. 2,10), s úgy vélik, hogy tudásuk növelése egyet jelent a
kegyelemben való növekedéssel. Nagyon sok függ attól, milyen cél és szándék
uralja szívünket, amikor Isten Igéjéhez fordulunk. Ha csak az a célunk, hogy
megismerkedjünk a Biblia tartalmával, jártasabbak legyünk részleteiben, úgy
nagyon valószínű, hogy lelkünk kertje terméketlenül, parlagon marad; ámde ha
azzal a vágyakozó imádsággal olvassuk az Igét, hogy az megfeddjen és
helyreállítson, hogy a Lélek mélyen átvizsgáljon s szíveinket az Ő szent
igényeihez alakítsa, akkor joggal számíthatunk Isten áldására.
Az előző fejezetekben megpróbáltunk
kiemelni néhány döntő fontosságú dolgot, melyek alapján felismerhetjük, milyen
haladást értünk el a személyes kegyességben. Különböző ismérveket ismertettünk,
melyeken úgy az író, mint olvasó becsületesen le kellett mérje magát. Ilyen próbákat állítottunk fel: Növekedett-e
a bűn iránti gyűlöletem, s tapasztalom-e egyre nagyobb mértékben annak hatalma
és fertőző ereje alól való gyakorlati szabadulást? Szereztem-e mélyebb,
szellemibb ismeretet Istenről, s az Ő Krisztusáról? Imaéletem egészségesebb
lett-e? A jócselekedetekben bővelkedőbb vagyok-e? Elszakadtam-e még jobban
érzelmeimben és eljárásaimban a világtól? Megtanultam-e joggal élvezni, s
haszonnal elsajátítani Isten ígéreteit, s úgy gyönyörködöm-e Benne, hogy az Ő
öröme az én naponkénti erősségem?... Ha nem tudom ezt igazán elmondani, s
legalább bizonyos mértékben nem tapasztalom, úgy okom van félni, hogy
igetanulmányozásom nagyon csekély haszonnal jár, sőt, teljesen haszontalan.
Mielőtt e fejezeteket bezárnánk, nem
tehetjük meg, hogy nem szóljunk a keresztyéni szeretetről. Az a mód, ahogy e
lelki erény és kegyelmi ajándék feltűnik és kiárad életemben, egy újabb
mércéjét nyújtja annak, hogy Isten Igéjével való foglalkozásom mennyire
segített engem lelkileg. Bárkinek feltűnik, aki csak egy kis figyelemmel
olvassa az Írást, hogy mily sokat mond a szeretetről , s ezért illő, hogy
imádkozó, gondos szívvel megvizsgáljuk magunkat, hogy szeretetünk valóban
lelki-e, vajon egészséges-e, és helyes módon gyakoroljuk-e?
A keresztyén szeretet tárgya túl
nagy ahhoz, hogy egyetlen fejezetben különféle oldalait mind szemügyre vegyük.
Tulajdonképpen az Isten és az Ő Krisztusa iránti szeretetünk tárgyalásával
kellene kezdjük, de mivel ezt érintettük már korábban, nem időzünk ennél
tovább. Sokat lehetne szólni a természetes, általános szeretetről, mellyel
tartozunk minden embertársunk irányában, kik velünk együtt az emberiségnek
egyetlen nagy családjába tartoznak; de nyilván szükségesebb szólnunk arról, ami
most foglalkoztat minket. Jelenleg figyelmünket a testvérek iránti lelki
szeretetre kívánjuk korlátozni,
Krisztus testvéreire.
1. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
felismerjük
a keresztyén szeretet nagy fontosságára. Sehol sincs ez oly erőteljesen
kifejezve, mint az 1 Kor. 13.-ban. Itt a Szentlélek tudtunkra adja, hogy egy
hivő nevet viselő keresztyén bár beszélhet csodálatosan, szárnyalóan a
keresztyén dolgokról, azonban, ha nincs benne szeretet, olyan, mint az érc,
mely nagy zajt csaphat, de élettelen. Meglehet, hogy prófétálni is képes s
minden titkot ért, rendkívüli ismerettel bír és csodatévő hite van: mégis, ha
szívéből hiányzik a szeretet, lelkileg nullával egyenlő. Sőt, még ha oly áldozatkész is, hogy minden földi vagyonát
feléteti a szegényekkel, és testét is mártírhalálra adja, de mégis, ha nincs
szeretete, semmi haszna abból. Mily nagy hangsúly tétetik itt a szeretetre, s mily
fontos, hogy bizonyos legyek abban, hogy én is rendelkezem vele.
Urunk így szólt: „Erről ismeri meg
mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok“ (Ján.
13,35). Mivel Krisztus ezt tette az keresztyén tanítványság ismertetőjegyévé,
ebből ismét látjuk a szeretet nagy fontosságát. Hitvallásunk valódiságának
lényeges tesztje: Krisztust csak úgy szerethetjük, ha szeretjük testvéreit is,
mert ők mindnyájan „az élőknek ugyanabba a csomójába vannak bekötve az Úrnál“
(1 Sám. 25, 29). Szeretni mindazokat, akiket Ő megváltott - ez biztos jele az
Úr Jézus Krisztus iránti lelki és természetfölötti szeretetnek. Ahol a
Szentlélek kimunkálta a felülről való újjászületést, Ő az új természet
életműködését is irányítja, s a szentek szívébe, életébe, viselkedésébe
természetfeletti erényeket hoz létre, melyek közül az első: szeretet mindazok
iránt, akik Krisztuséi, épedig Krisztusra való tekintettel.
2. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
felfedezzük
a keresztyén szeretet szomorú megrontását. Miként a víz nem képes
szintjénél följebb emelkedni, úgy a természeti, testi ember is képtelen
megérteni, vagy legalább értékelni azt, ami lelki (1 Kor. 2,14). Ezért ne
lepődjünk meg, ha azt látjuk, hogy újjá nem született hitvallók lelki
szeretetként tüntetik fel az emberi érzelgősséget, testi kedvességet. De még
szomorúbb dolog Isten népe között is látni egyeseket, kik összetévesztik az
emberi udvariasságot és jóakaratot a keresztyéni erények királynőjével.
Miközben igaz, hogy a lelki szeretetre jellemző a szelídség és gyöngédség,
mégis nagyon különbözik és föléje magaslik a test udvariasságának és
kedvességének.
Mily sok „szerető“ apa megvonta a
vesszőt gyermekétől, abbéli megtévesztő vélekedés ürügye alatt, hogy az irántuk
érzett őszinte szeretet összeegyeztethetetlen a megfenyítésükkel! Mily sok
esztelen anya, ki minden testi fenyítéstől megkímélte gyermekét dicsekszik
azzal, hogy az ő „otthonában az szeretet uralkodik“! E sorok írójának egyik legnehezebb tapasztalata számos utazásai
során az volt, amikor bizonyos időt ilyen családokban töltött, hol a gyermekek
teljesen szabadjára voltak engedve. Gonoszul visszaélünk a „szeretet“ szóval,
ha erkölcsi lazaságra s a szülői felelőtlenségre alkalmazzuk azt. De ugyanez a
veszélyes felfogás uralja sokak elméjét más vonatkozásban, kapcsolatban is. Ha
Istennek egy szolgája megfeddi őket testiségük, világiasságuk miatt, s erősen
hangsúlyozza Istennek megalkuvást nem tűrő igényeit, úgy egyből azt a vádat
vetik rá, hogy „nincs benne szeretet“. Ó, mily sok embert megcsal a Sátán e
fontos dologban!
3. Hasznot nyerünk az Írásokból, amikor általuk megtaníttatunk a keresztyén
szeretet igazi természetére. A keresztyén szeretet oly lelki erény,
mely a hit és remény társaságában él a szívben (1 Kor. 13,13). Egy szent magatartás ez, mely akkor
vésődik szívűkbe, amikor újjászületnek (1Ján. 5,1). Nem egyéb ez, mint Isten
szeretete, mely kitöltetett szíveikbe a Szentlélek által (Róm. 5,5). Az a
méltányos aranyszabály ez, mely a mások legfőbb javát keresi. A bennünk
természet szerint meglevő önzésnek, önszeretetnek épp az ellenkezője. Nem
csupán ez érzelmi vonzódás mindazokhoz, kik Krisztus képét viselik, hanem
erőteljes vágyódás jólétük előmozdítására. Nem olyan gyönge érzelem, amit
könnyen meglehet sérteni, hanem egy állhatatos, tántoríthatatlan kiállás, mit a
hideg közönynek „sok vize“, vagy a meg nem értések „áradata“ sem olthat ki, sem
nem törhet meg (Én. 8,7). Habár mértékben sokkal kisebb, de minőség szerint
ugyanaz az szeretet, mint Azé, Akiről, ezt olvassuk: „Szerette az övéit e
világon, mindvégig szerette őket“ (Ján. 13,1).
Nincs biztosabb és hitelesebb mód
arra, hogy a keresztyén szeretetről tiszta felfogást alkossunk, mint ha alapos
tanulmány tárgyává tesszük annak tökéletes megtestesítését Jézus Krisztusban.
„Alapos tanulmány“ alatt azt értem, hogy átfogó képet nyerünk mindarról, ami
feljegyeztetett felőle a négy evangéliumban, s nem korlátozzuk magunkat csupán
néhány kedvelt igehelyre, vagy jelenetre. Amint ezt megtesszük, felfedezzük,
hogy az Ő szeretete nemcsak jószívű, nagylelkű, gondos és gyöngéd, önzetlen és
önfeláldozó, türelmes és változatlan volt, hanem meglátjuk, hogy nagyon más
tényezőt is magába foglal. A szeretet
képes megtagadni olykor egy sürgető kérést (Ján 11,6), megfeddi édesanyját
(Ján. 2,4), szigorúan megdorgálja kicsinyhitű tanítványait (Luk. 24,25),
leleplezi a képmutatókat (Mát. 23,13-33). A szeretet tud szigorú is lenni (Mát.
16,23), sőt szent haragra is képes (Márk 3,5). A lelki szeretet szent dolog: mindenben hű Istenhez; és semmivel sem képes megalkudni,
ami gonosz.
4. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
rájövünk, hogy a keresztyén szeretet Isteni ajándék, Istennel való közösségünk jegye.
„Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi
atyánkfiait.“ (1Ján. 3,14). „A testvéri szeretet a felülről való,
természetfeletti újjászületés gyümölcse és eredménye, mit a Szentlélek munkál ki lelkünkben, mint
áldott bizonyítékát annak, hogy az Atya Isten Krisztusban kiválasztott minket a
világ alapjainak felvettetése előtt. Szeretni Krisztust és az övéit,
testvéreinket Őbenne, ez annak az isteni természetnek tulajdonsága, melynek
Szentlélek által részeseivé tett. ... Ez atyafiúi szeretetnek különleges
szeretetnek kell lennie, amely senki másra, csak az újjászületettekre
irányulhat, s melyet rajtuk kívül senki sem tud gyakorolni; hisz másként az
apostol nem említette volna oly különlegesen ezt; oly szeretet az, melynek
birtokosai új életet nyertek; ez derül ki az igéből, „aki nem szereti az ő
atyjafiát, a halálban marad“ (S. E. Pierce).
A keresztyén testvéri szeretet
sokkal többet jelent annál, hogy kellemesnek tartom a hozzánk hasonló személyek
társaságát, valamint látásom egyezik az övékkel. Nem természeti alkatra tartozó
kérdés ez, hanem lelki és természetfeletti jelleggel bíró dolog. Azt jelenti,
hogy szívem vonzódik azokhoz, akikben felismertem valamit Krisztusból. Ezért egészen különbözik a pártos lelkülettől.
Átöleli mindazokat, akikben Isten Fiának képét kiformálódni látja. Tehát e
szeretet Krisztusért történik; azért szeretem őket, amit Krisztusból látok
bennük. A bennem lakozó Szentlélek az, ki von, édesget engem a testvéreimben,
nővéreimben élő Krisztus felé. Ezért a valódi keresztyén szeretet nem csupán
egy isteni ajándék, hanem mindenestől Istentől függ, úgy életre keltésére, mint
gyakorlására nézve. Szükséges kérnünk naponta, hogy a Szentlélek hozza
működésbe, és nyilvánítsa ki a szeretetet, mit szívűnkbe árasztott, úgy Isten
iránt, mint az Ő népe iránt.
5. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
helyesen
gyakoroljuk a keresztyén szeretetet. Ez akkor történik, amikor nem
testvéreink tetszését kívánjuk megnyerni, s nem kegyükbe akarunk férkőzni
mindenáron, hanem amikor valóban legfőbb javukat keressük. „Abból ismerjük meg,
hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük, és az Ő
parancsolatait megtartjuk“ (1Ján. 5,2). Mi a hiteles próbája Isten iránti
szeretetemnek? Az, ha megtartom az Ő parancsolatait (v.ö. Ján. 14,15. 21.24;
15,14). Isten iránt való szeretetemet nem szavakkal kell bizonyítsam, nem
dicsőítő éneklésem erősségével kell mérjem, hanem Igéje iránti
engedelmességemmel kell bizonyítsam. Ugyanez az alapelv érvényesül testvéreimmel
való kapcsolataimban is.
„Abból ismerjük meg, hogy szeretjük
az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük, és az Ő parancsolatait
megtartjuk“. Ha szépítgetem testvéreim mulasztásait, s velük együtt járom az
öntetszelgés és önakaratnak útját, úgy nem
„szeretem“ őket. „Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben; fedd meg a te
felebarátodat nyilvánosan, hogy ne viseljed az Ő bűnének terhét“ („ne tűrd meg
a bűnt rajta“ angol ford. 3 Móz. 19,17). A testvéri szeretetet isteni módon
kell gyakorolni, és sohasem szabad az Isten iránti szeretet róvására tenni;
tulajdonképpen, csakis amikor Isten az Őt megillető helyén van szívemben, akkor
tudom gyakorolni helyes módon a testvérek iránti szeretetet. E szeretet nem
abban áll, hogy kíméljük őket a bűnben, hanem abban, hogy Istennek igyekezünk
tetszeni és segítjük őket; és csakis Isten parancsolatainak útján segíthetem
őket.
Egymás testies takargatása,
babusgatása nem testvéri szeretet; viszont, ha egymást bátorítjuk az előttünk
levő pálya megfutására, s oly életteljes (hétköznapi életvitelünk által is
alátámasztott) igéket szólunk, melyek által felbátorodnak, hogy „Jézusra
felnézzenek“, ez valóban nagy segítséget jelentene. A testvéri szeretet szent
dolog, nem puszta testi érzelem, vagy teljes közömbösség aziránt, milyen úton
járunk. Isten parancsolatai az ő szeretetének kifejezői, miként az Ő
tekintélyének is, s ezeket mellőzni, mégha közben egymásnak kedveskedünk is,
egyáltalán nem „szeretet“. A szeretet gyakorlása pontos összhangban kell legyen
Isten kijelentett akaratával. „Igazságban“ kell szeressünk (3Ján. 1).
6. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
általa megtaníttatunk a keresztyén szeretet különféle megnyilvánulásaira.
Szeretni testvéreinket, és kinyilvánítani e szeretetet mindenféle módon, ez a
mi nagy kötelességünk. De egy ponton sem tudom ezt kifejezni hitelesebben és
hatékonyabban, mint amikor a kegyelem trónja előtt közösségben állok
velük. Itt eltűnik a fölényeskedés és
ellenszenv a szívből. Krisztusnak vannak olyan testvérei e széles földön,
kiknek próbáiról, nehézségeiről, kísértéseiről és szomorúságairól részletekbe
menően semmit sem tudok. Mégis kifejezhetem szeretetemet irányukban, s
kiönthetem szívem Isten előtt érdekükben, forró esedezésben és közbenjárásban.
Nincs annál hatékonyabb mód, mely által egy keresztyén szívélyes gondoskodását
kinyilváníthatná zarándoktársai felé, mint amikor felhasználja érdekükben
mindazt a befolyást, mellyel bír az Úr Jézusban, az Ő kegyelmét és segítségét
kérve életükre.
„Akinek pedig van miből élnie e
világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő
szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim, ne szóval
szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal!“ (1Ján. 3,17-18).
Istennek nagyon sok gyermeke nagyon szegény sorsban él ezen a világon. Sokat
töprengenek is ezen: miért van ez így? Nagy próbatétel ez számukra. Az egyik
ok, amiért Isten ezt megengedi, az, hogy többi szentjeiben együttérzést
támasszon, s könyörületességre indítsa őket, hogy alakalmi segítséget nyújtsanak
a szükségben levőknek abból a többletből, mellyel Isten megáldotta őket. Az
igazi szeretet rendkívül gyakorlatias: semmilyen szolgálatot sem tart túl
alacsonynak, egy feladatot sem túl megalázónak, ha általa egy szenvedő
testvérnek javát szolgálhatja. Amikor a szeretet Ura e földön járt, gondja volt
a testileg éhező sokaságra is, s tanítványainak lábát is kész volt megmosni!
De vannak az Úr népe között olyanok,
akik valóban annyira szegények, hogy nincs mit megosszanak másokkal. Mit
tehetnek hát ők? Nos, vegyék magukra az összes szentek gondjait; járjanak közbe
értük a kegyelem királyi székénél! Mi tudjuk saját tapasztalatból,
életkörülményeinkől, mily nehéz érzelmek, keserűségek, panaszok vehetnek erőt
olykor a szenteken is. Tudjuk saját szomorú tapasztalatunkból, mily könnyen
beférkőzik az elégedetlenség és zúgolódás lelkülete a szívbe. De úgyszintén
tudjuk azt is, miként nyújtotta ki az Úr az ő nyugalmat teremtő kezét
felettünk, amikor Hozzá kiáltottunk; mily csodálatos békessége és vigasztalás
töltötte be szívünket, amikor Isten néhány drága ígéretet emlékezetünbe
idézett. Kérjük hát Őt, hogy hasonlóképpen legyen kegyelmes minden
kétségbeesett szent iránt. Igyekezzünk
testvéreink terheit magunkra venni, és sírjunk együtt a sírókkal, miként
örülünk az örülőkkel. Ekként fogunk valódi szeretettet tanúsítani irányukban
Krisztusban, azáltal, hogy kérjük az Urat - ki nekik és nekünk egyaránt Urunk
-, hogy emlékezzen meg róluk örökkévaló szeretetével.
Ez
az a mód, ahogy az Úr Jézus most
kifejezi az Ő szeretetét szentjei
iránt: „mert mindenha él, hogy esedezzék érettünk“ (Zsid. 7,25). Ügyüket
magáévá teszi. Kéri az Atyát érettük.
Senki sincs elfelejtve nála: a jó Pásztor minden egyes bárányt szívén hordoz.
Ha így kifejezzük szeretetünket testvéreink iránt, naponként kérve különféle
szükségeik betöltését, ezáltal Nagy Főpapunkkal jutunk mélyebb közösségbe.
Ezenfelül a szentek egyre kedvesebbekké lesznek számunkra: az értük való
imádkozás által, mint Isten szerelmesei egyre drágábbak és értékesebbek lesznek
szemünkben. A legjobb út a keserűség legyőzésére egy olyan testvérrel szemben,
ki megsértett minket, az, ha sokat imádkozunk érte.
7. Hasznot nyerünk az Igéből, amikor
általa megtaníttatunk a keresztyén szeretet sajátos ápolására, megőrzésére.
Két-három szabályt ajánlunk az olvasó figyelmébe erre nézve. Először is, vegyük
figyelembe, hogy amint sok olyan dolog van bennünk, melyek kemény próbának
teszik ki testvéreink szeretetét, úgy nem kevés dolog van testvéreinkben is,
melyek próbára teszik szeretetünket. „Elszenvedvén egymást szeretetben“ (Eféz.
4,3) - ez egy nagyon jelentős figyelmeztetés, amit mindannyiunknak szívünkre
kell vegyünk. Bizonyára nagy jelentősége van annak, hogy a keresztyén szeretet
jellemzői között, amint az 1Kor. 13-ban olvassuk, az első helyen a „hosszútűrés“ áll (4.vers).
Másodszor, a legjobb mód a szeretet
ápolására az, ha gyakoroljuk. Mit sem ér, ha csak beszélünk s elmélkedünk
a szeretetről, de sohasem visszük gyakorlatba. Sok panasz hangzik el ma sok
helyen a szeretet hiánya miatt. De ha azt látom, hogy körülöttem nincs
szeretet, ez még inkább kell sarkalljon engem arra, hogy jó példával járjak
elől! Ne engedd, hogy mások hidegsége,
zordonsága elfojtsa szeretetedet, hanem „a gonoszt jóval győzd meg“ (Róma
12,21). Legalább egy héten egyszer, imádkozva olvasd el az 1Kor. 13. részét.
Harmadszor, s mindenekfelett, legyen
gondod arra, hogy saját szívedet Isten szeretetének fényében és melegében
sütkéreztesd. Hasonló hasonlót szül. Minél többet foglalkozol Krisztusnak
irántad való változatlan, kifogyhatatlan, megmérhetetlen szeretetével, annál
inkább áttüzesedik szíved azok iránt való szeretetre, akik az Övéi. Csodálatos
illusztrálását látjuk ennek az apostol példájából, ki legtöbbet írt a testvéri
szeretetről: ő volt az, aki oly sokszor pihent a Mester kebelén! Ó, adja meg az Úr azt a kegyelmet úgy az
olvasó mint az író számára (kinek leginkább van szüksége ezek megfontolásra),
hogy betartsuk e szabályokat kegyelme dicsőségének magasztalására s az ő
szeretett népének javára.