A SZÍNFALAK MÖGÖTT

 

Kommentár

a Jelenések Könyvéről

írta: Norman Dodman

 

Nyersfordítás.

 

A könyv eredeti angol címe:  Behind the Scenes

A Commentary on the Book of Revelation

 by Norman Dodman

 

Kiadó: Grace Baptist Mission, 12 Abbey Close, Abingdon, Oxon OX14 3JD     1997

 

Az angol kiadás fedőlapján, hátul még  ez olvasható:

E kommentár újrakiadása a szerző szíves engedelmével történt.

Norman Dodman Kenyában tanított 1964 óta, és egész a közelmúltig, a Nairobi Bibliaiskola (Nairobi Bible Training Institute) igazgatója volt. Most visszatért és Angliában él. Nős, két gyermeke és négy unokája van.

 

 

ELSŐ FEJEZET

IGEMAGYARÁZÁSI ALAPELVEK

 

      Mielőtt belekezdenénk a Jelenések könyvének tanulmányozásába, fontos, hogy bizonyos alapelvekhez tartsuk magunkat, oly alapvető dolgokhoz, melyek aztán segítségünkre lesznek amikor a nehezebb részekhez érkezünk. Természetesen,  jó dolog először is leülni, s egyhuzamban  elolvasni az egész Jelenések könyvét - egy jó órába kerül csupán -, azért, hogy nagyjából átjárjon az „íze“. Ezt követően aztán tanulmányozhatjuk szakaszonként. De mielőtt bármilyen részletező tanulmányt végeznénk, néhány vezérfonalat szükséges tisztán lássunk, melyeket most jó lesz megtárgyalni.

      1. ÍRÁSI STÍLUS. Minden egyes könyv, amit valaha csak írtak magán visel egy sajátos stílust. Például, ma a legtöbb könyv regény, s nem más mint a képzelet szüleménye. Automatikusan ennek megfelően értelmezzük is az ilyen könyveket, s az olvasottakat nem vesszük valós eseményekként. Más a helyzet például egy történelem-könyvnél, mely teljesen más írásmóddal rendelkezik. Ebben az esetben elvárjuk, hogy az írók megfelelő kutatásokat végezzenek, s garantálják a leírt dolgok hitelességét. Nem állnak neki az írásnak egyszerűen csak a szórakoztatás kedvéért, ha egyszer nincsenek valós tények, melyeket felmutathatnak. Hasonló jelenségeket találunk a Biblia könyveinél is; az írók különböző stílusokban írtak (eközben természetesen a Szentlélek teljes irányítása alatt voltak). A Jelenések könyvének egy nagyon különleges stílusa van, melyet apokaliptikusnak neveznek. Az író már az első versben utal erre, használva az ‘apokalupsis’ szót, melyet a magyar Károli fordítás ‘kijelentés‘-sel ad vissza. A szó általában valaminek feltárását jelenti, ami eddig rejtve volt, s amit önmagunktól képtelenek lettünk volna felfedezni, de az apokaliptikus írók egy rendkívüli úton vállalkoznak erre; az igazságot jelképek által tárják fel. Nincs ebben semmi különös, hisz mi is, sokszor használunk mindennapi beszédünkben jelképes kifejezéseket. Például, senki sem érti szószerit, ha valakiről azt mondják, hogy „elhúzta a csíkot“. Ennek jelentése az, hogy „gyorsan elszaladt“. Az apokaliptikus irodalom azonban ennél tovább megy, és szokatlan szimbólumokat használ, mint csillagok, sárkányok, bonyolult számok és így tovább. Magától értetődő, hogy, ha nem értjük meg e stílust, lehetetlen lesz számunkra a könyv megértése.

      2. TANULMÁNYOZD A KÖNYVET NAGYOBB SZAKASZOKBAN. Sokkal jobb a tanulmány kezdésekor egy hosszabb szakasz átfogó gondolatát megragadni, mint minden egyes szó, kifejezés vagy mondat után kutatni. Gyakran az író nem törekszik egy felépített érvelés kifejtésére - mint Pál tette a Római levélben -, inkább egy átfogó képet fest le előttünk; s iduláskor a legfontosabb megértenünk a teljes kép üzenetét a maga egységében, mégha néhány részlet pillanatnyilag elkerüli is figyelmünket. (A fentiek alkalmazásaként próbáld így elolvasni például a Jel. 5. részét).

      3. AZ ÍRÁS ÁLTAL ÉRTELMEZD AZ ÍRÁST.   Fontos alapelv ez, melyet mindig figyelemben kell tartanunk a Biblia bármely részének olvasásakor is, de különösképpen fontos e könyv esetében. Amint láttuk, a jelképeket értelmezni kell; de ha e dologban nincs megfelelő vezérünk, úgy abban a veszélyben vagyunk, hogy tetszésünk szerint adjuk az értelmezést (és ez az, amit a legtöbben tesznek!). Ha ugyanaz a jelkép másutt is használva van a Bibliában, így már megbízható vezetőnk van. (Egy könnyű példa erre a „Bárány“ használata az 5. részben és Ján 1,29-ben.)

      4.VEDD FIGYELEMBE A KÖRÜLMÉNYEKET, MELYEK ALATT A KÖNYVET ÍRTÁK. Az író megmondja nekünk, hogy neve János, és bár ennél többet nem mond magáról, azt mondhatjuk róla erős valószínűséggel, hogy ugyanaz a János ő, aki az e nevet viselő evangéliumot írta. Az 1,9-ből még megtudjuk, hogy száműzve volt a kis Pátmosz szigetre, a mai Törökország partvidékétől néhány mérföldre. Isten igéjének hirdetése miatt lett száműzve. A könyv üzenete tehát személyesen az ő számára elsősorban, e nehéz helyzetben, jelentős lehetett. Tehát ezt a kérdést folyton fel kell tennünk magunknak, miközben bármely szakasz értelme után kutatunk: Mit jelenthetett ez Jánosnak, abban a sajátos körülményben, melyben volt? Ő nem egyfajta telexgép volt, melyen keresztül Isten rejtjeles üzenetet továbbított a messzi jövőben élő népnek. Már a legelső vers közli velünk, hogy ez a híradás Isten minden szolgájának szól, és János önmagát közéjük sorolja. Így hát, ha én is őt szolgálom, a könyv nekem is szól.

      Ha e négy alapelvet figyelembe vesszük, úgy a könyv jelentésével kapcsolatos sok nehézség megoldódik. Azonban még így is marad sok megválaszolandó kérdés a könyv megértésével kapcsolatban.

      A könyvben számos olyan utalás található, melyek „történelmi“ jelleggel bírnak. Ki van jelentve, hogy bizonyos dolgoknak „meg kell lenniük hamar“; olvasunk Valakiről, aki a trónon ül; egy alkalommal nagy sokaság áll a trón körül; és bizonyos események ezer esztendő letelte után fognak megtörténni. Az ilyen állításokkal kapcsolatban a nagy kérdés az, hogy milyen történelmi időszakra vonatkozik a leírás? A különböző válaszok, melyeket e kérdésre adtak, négy pontban összegezhetők:

      (i) A preterista(múlt-idejű) szemlélet.  E szemlélet hívei azt állítják, hogy a könyv saját koráról, s korának volt írva. Hogy az író nem foglalkozott egyébbel, csak ami az ő saját korában történik. Az Ókori Római Birodalom uralja a színteret, s az író csupán a saját korabeli gyülekezettel törődik. Eszerint a könyvet saját kora történelmi eseményeinek kapcsán kell értelmezni, s nincs semmi különösebb mondanivalója a jövő nemzedékek számára.

      A könyvnek ilyen kiértékelése folytán világossá válik, mennyire fontos üzenete lehetett abban a korban, melyben íródott. Ám nagy hátránya, hogy kevés, vagy egyáltalán semmi mondanivalója sincs az utána következő nemzedékeknek, beleértve a mi generációnkat is.

      (ii) A futurista(jövő-idejű) szemlélet. Ez szinte a teljes ellentéte a fentemlített szemléletnek. Az első fejezetek kivételével, az egész könyvről azt állítják, hogy kizárólag a világvégi eseményekkel foglalkozik. Miközben, természetesen, van ebben igazság, bizonyára nem helyes a könyvet kevés értékűvé, avagy egyáltalán értéktelenné tenni azok számára, akik korában íródott, illetve mindenki más számára (beleértve mi magunkat is), mígcsak az utolsó nemzedékhez érünk.

      (iii) A hisztorizáló (történelmi) szemlélet. Akik ezt a magyarázati módot követik, azt tartják, hogy az író egy elővetítését adja az egész történelemnek Krisztus első eljövetelétől egész második eljöveteléig. Világos irányvonalakat ad az eseményeknek elejétől végig. E szemlélet érdeme, hogy szívünkbe vési azt a fontos igazságot, hogy a történelem Isten irányítása alatt van. De nem ez jelenthette a fő üzenetet az első keresztyéneknek, kik olvasták e könyvet. Továbbá, akik ezt az elméletet képviselik törekszenek a könyvből kiolvasott eseményeket Nyugat-Európa történelmével azonosítani, mintha ezen kívül semmi fontos törtélemi esemény nem létezne! Ez aztán természetesen tarthatatlanná teszi az egész elméletet.

      (iv) Az idealista szemlélet. Ez irányzat szerint a könyv fő célja, - akár a keltezés korabeli eseményekkel foglalkozik, akár jövőbeli eseményekkel -, olyan alapelvek, eszmék és teológiai igazságok lefektetése, melyek minden időben aktuálisan alkalmazhatók. Ez által garantálva van, hogy a könyvnek mindenkihez van üzenete, függetlenül a kortól, melyben él. Ez bizonyára jelentőségteljessé teszi a könyvet a jelenkor számára, miközben bizonyos, hogy úgyszintén üzenete volt a János korában is. Feltéve, hogy a történelmi szempont - sem a múlt, sem a jövő vonatkozásában - nincs szem elől tévesztve, sokak szerint ez a legjobb módszer, melyet követnünk kell. Ugyanakkor bizonyos vonatkozásban nem kell letagadni a fentebb leírt három szemlélet értékét sem.

 

MÁSODIK FEJEZET

A KÖNYV BEVEZETÉSE  (1,1-8)

 

      Ebben a fejezetben csak az első rész első nyolc versét vesszük szemügyre; ez a szakasz éppoly könnyen magyarázható, mint bármely más része a Bibliának.

      Ezek a versek egyfajta prológust(előszót) képeznek és viszonylag könnyen értelmezhetők. Az első három vers egy terjedelmesebb címet közöl, s ezekből a versekből megtudjuk, hogy a könyv általánosan a keresztyén népnek van címezve, akiket Jézus Krisztus szolgáinak nevez. Megtudjuk, hogy Istentől származó üzenet e könyv, Jézus Krisztus közvetítésével, s olyan dolgokat ír le, melyeknek meg kell lenniük hamar; ez azt is jelentheti, hogy a különféle események, amikor megtörténnek, hirtelen (meglepve) jönnek, - de sokkal valószínűbb, hogy a „hamar“ szó egy sor esemény kezdetét jelöli. A könyv célja, hogy boldoggá tegyen (v.ö. 3.v.). Tehát, ha elhanyagolva mellőzzük (miként sokan teszik, mivel - mondják -, nehezen érthető), úgy Isten áldásától fosztjuk meg magunkat, mit részünkre kívánt adni.

      Mint általában szokás az újszövetségi leveleknél, az író itt is üdvözlettel és Isten dicsőítésével kezdi; és ez áll előttünk a 4-8. versekben. De nincs ebben semmi üres formaság! Ezekben a versekben egy dicső bizonyságot nyerünk a Szentháromságra alapított hitünkre vonatkozólag. Keresztyénségünk azért olyan gyenge és bizonytalan, mert sohasem ragadtuk meg igazán ennek igazságát. „Kegyelem és békesség“ nem pusztán vallásos nyelvezet termékei, hanem valódi tartalommal teljes szavak. Erről akkor győződünk meg, ha megismerjük a forrást, ahonnan e nagy értékek fakadnak.

      János elmondja nekünk, hogy ezek Istentől, a Szentháromság első személyétől erednek, a Változhatatlantól,  „aki van, és aki vala, és aki eljövendő“. Eszünkbe ötlenek az ismerős sorok:

Változás és romlás dúl mindenen

Te, ki nem változol, maradj velem!

 

A hét Lélekre való utalás (vagy „hétszeres Lélek“) a Szentlélekre vonatkozik, akit az ő tökéletes teljességében (a hetes szám a tökéletesség szimbóluma az Bibliában) úgy lehet jellemezni, mint Isten áldásainak Adminisztrátorát irányunkban. A Szentlélek az, aki megnyitja az elmét az igazság befogadására. A leghosszabb leírás a Szentháromság második személyének, a Fiúnak van fenntartva, Jézus Krisztusnak, (5-8 v.).Ő szerezte meg számunkra mindezeket az áldásokat. E versek úgy mutatják be őt, mint Prófétát, Papot és Királyt. Mint Próféta, ő „hű tanubizonyság“. Kijelenti Isten igazságát számunkra, és bizonyságtétele feltámadásával hitelesíttetett, „elsőszülött a halottak közül“. Mint Pap, megszerezte számunkra bűneink bocsánatát, az ő saját áldozati halála által. Mint Király uralkodik mindenek felett,  és az Örökkévaló Királyságának felépítésén dolgozik. Egy napon majd, - amint a 7. és 8. versből kitűnik - , mindenki fel fogja ismerni Őt, vagy azért, hogy  keservesen sirassa az üdvösség tragikus megvetését (túl késő lesz már a változás), vagy pedig azért, hogy örömkönnyek között köszöntse őt, mint minden értékes, maradandó dolog kezdetét és végét (A - Z-ig).

      Tehát e bevezető sorokban János lefekteti a színteret az üzenethez, melyet a Biblia e nevezetes könyvén keresztül kíván közölni velünk, mely ha helyesen van értelmezve, az ő sajátos, egyedülálló módján közvetlenül szól neked s nekem. Semmi sem lehet jelentősebb a harmadik évezred kezdetén, mert e könyv fő tárgya erőteljes teológia.

 

HARMADIK FEJEZET (1,9-3,22)

TI VAGYTOK A VILÁG VILÁGOSSÁGA

 

A Biblia sohasem téveszti szem elől azt a tényt, hogy a világ, amelyben élünk - akár politikai, földrajzi, vagy szociális szempontból nézzük is - Isten világa. Az egyház (vagy Isten népe) a jelen világban kell éljen, dolgozzon és tanúságot tegyen. Minden ember, bárhol éljen is, ugyanazokkal a problémákkal találja magát szemben, hasonló nehézségekkel. Mindannyiunknak kell találnunk valami módot táplálékunk s létfenntartásunkhoz szükséges dolgok megszerzésére; együtt kell élnünk - amennyire tőlünk telik harmonikusan -  többé vagy kevésbé békességes emberekkel; s amennyire csak lehetséges, védenünk kell magunkat egészségünk sokféle ellenségétől. Végül mindannyiunknak meg kell halnunk. A Biblia természetesen tud mindezekről. Ugyanakkor mégis, különbséget tesz Isten népének élete között, s az emberiség többi része között. Urunk maga tisztázta ezt, amikor ezt mondta: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól“ (Ján 17,15-16). A Jelenések Könyvének ebben a szakaszában, melyet most tanulmányozunk (1,9-3,22), egy kép tárul elénk a világban élő Gyülekezetről. Ha Jézus Krisztus Gyülekezetéhez tartozunk, úgy e szakasz hozzánk szól, figyelmeztet a veszélyekre, bátorít, hogy tartsunk ki  a kísértések alatt, biztosítja számunkra az erőforrásokat, melyek rendelkezésünkre állnak, míg itt élünk e világban.

      János parancsot kap, hogy írjon levelet hét különböző gyülekezetnek (1,11), tehát, ami e levelekben előttünk áll, egyenesen magától Istentől származó üzenet. Ezek a gyülekezetek kétség nélkül léteztek abban az időben; és a sorrend, amelyben a hét név feltűnik, a rendes útvonalat jelöli, amelyen egy küldönc elvihette volna e leveleket, ha kézbesítésről lett volna szó. Pátmosz szigetéről indulva partot ért volna Efézusnál, aztán észak felé menve Smirnához és Pergámumhoz jutott volna, majd délkeleti irányba a többi négyet ejtette volna útjába, utoljára érve Laodiceába. Bár fontos látnunk, hogy ezek a városok ténylegesen léteztek a könyv írásakor, úgyszintén szükséges észben tartanunk azt a fontos tényt, hogy e levelek tartalma nem pusztán történelmi érdekesség; oly igazságokat tartalmaznak, melyek éppúgy fontosak számunkra ma, mint amilyenek voltak első címzettjeiknek. Ez Istennek üzenete ma neked és nekem. Üzenet van itt Istentől úgy az ő Nairobi-i, mint New York-i népének egyaránt, éppúgy, mint Smirnának és Sárdis számára volt régen.

      A hét levélhez szóló bevezetésképpen elénk van adva az 1,12-20-ban a Gyülekezet Fejének, Jézus Krisztusnak egy rendkívül fontos leírása. Nagyon fontos, hogy valahányszor a Gyülekezetre, s annak problémáira, gyengeségeire, felelősségére gondolunk, mindig ezzel kezdjük. Abban az időben, amikor János ezeket írta, Isten népe egy kicsiny, üldözött csapat volt, szemben a Római Birodalomnak látszólag korlátlan hatalmával; s e birodalom minden tőle telhetőt megtett Jézus Krisztus Gyülekezetének kiirtására. Másszóval, a keresztyének szemben álltak egy teljhatalmú ellenséggel, és úgy tűnt, hogy helyzetük teljesen reménytelen. Legnagyobb szükségük - mint nekünk is ma -, az volt, hogy megfelelő látást nyerjenek Jézus Krisztus felől. Számukra,  - s ez reánk is érvényes! - , a tennivalók rengetege erejüket meghaladó volt, úgy a Gyülekezet mint szervezet szempontjából, valamint az egyes keresztyének személyes szempontjából nézve. Létfontosságú tehát a dolgokat a maguk helyes arányukban látni; s egyetlen mód erre az, ha először is tiszta látást nyerünk Urunk Jézus Krisztus felől[1] és minden mást az Ő fényében és az Ő fenséges hatalmához viszonyítva szemlélünk. A gyülekezetek gyertyatartókként vannak lefestve, s Jézus Krisztus úgy van feltűntetve, mint „aki jár a gyertyatartók között“ (1,13).

      Nem tudunk itt minden verset részletesen magyarázni, de az átfogó benyomást a legfontosabb megragadnunk. Jézus Krisztus „hasonló az Ember Fiához“; ez a cím a Dániel Könyvéből van véve (Dán 7,13). Olvasva a Dániel könyvéből való részt látjuk, hogy olyan valakire vonatkozik e név, kinek abszolút hatalma van. Ekképpen a Jelenések e szakaszában mintegy fényképét látjuk a Dániel könyvében leírt ‘ember Fiának’. A „bokáig érő ruha“ nagy, előkelő személyt jelöl; a „fehér haj“ és a ragyogó szemek a bölcsességnek, méltóságnak és erőnek a képét idézik elénk. Pontosan ezt kellett Jánosnak tudomásul vennie. A végső hatalom nem a politikai, katonai, vagy társadalmi,  bármilyen nagy és ijesztő benyomást keltettek ezek János korában (s még most is, a mi korunkban). A valódi hatalom és erő János számára - s a mi számunkra is -  másutt rejlik: Jézus Krisztusban van, és Ő erősen tartja Gyülekezetét „az Ő jobb kezében“ (1,16). Ő képes közbelépni, s cselekedni fog amikor szükséges, „szájából kétélű éles kard jő vala ki“.

       Hasonlóképpen mi is, az akkori helyzet modern megfelelőjeként, ma, amikor új félelmek rettegtetnek, mint nukleáris erő és más modern rémséges dolgok, lássuk Jézus Krisztusnak fenséges, mindenható alakját. Ezenkívül ő az, akinek noha hatalma végtelen, mégis lehajol hozzánk, s egyénileg foglalkozik velünk. János elmondja, hogy „reá vetette jobbkezét“ (1,17), s így szólt: „Ne félj!“ Miért? Azért, mert az Övé az utolsó szó, s nem a politikai erőké. Ő a diadalmas Győztes kezdettől fogva végig, úgy az élet, mint a halál felett. Ez a teológia ereje!

      A gyülekezetekhez szóló üzenetek ettől a dicső Személytől származnak, és túlélték a Római Birodalom korát, s eljutottak hozzánk is, hozzád s hozzám, s a gyülekezetekhez, melyhez tartozunk. Nem tudunk most minden levéllel aprólékosan foglalkozni;  de mégis, megpróbáljuk felfedni, mi az, amit külön-külön mindegyik üzen számunkra.

      Először is vessünk egy átfogó pillantást a hét levélre, mint egészre. A felépítése többé-kevésbé mindegyiknek ugyanaz; hét részre tagolható, ekképpen:

      a. - üdvözlet

      b. - Krisztus bemutatása: különös tekintettel minden egyes gyülekezet jelenvaló, égető szükségére.

      c. - dicséret a jóért (Laodicea kivételével)

      d. - feddés, amint a szükség kívánja (Smirna és Filadelfia kivételével)

      e. - egy figyelmeztetés

      f.  - utasítás valami megtételére

      g. - egy ígéret

     

      A fenti b. pont különösképp figyelemreméltó. A Jézus Krisztus általános leírásából (melyet már tárgyaltunk) jellemének valamely sajátos vonása van kiemelve, mint ami különös jelentőséggel bír a gyülekezetre nézve, melyhez a levél címezve van. Óriási érték ez ma számunkra, hogy mi úgyszintén követhetjük ez alapelvet, s megtanulhatjuk alkalmazni életünknek bármely helyzetére, s minden körülményben azt az igazságot ragadhatjuk meg hittel Urunkkal kapcsolatban, mely legmegfelelőbb állapotunkra nézve. Például, a smirnai gyülekezetnek (2,8-11) rettenetes üldözésekkel kellett szembenéznie, s ezért szükséges volt emlékeztetni őket, hogy Urunk maga is szembesült a szenvedéssel és halállal, s most Ő a diadalmas Győztes,  „az Első és Utolsó“, s ezért semmi sem választhatja el őket Tőle. Más szóval kifejezve: a hitet alkalmazni kell. Amit az Úrról hiszünk összpontosítani kell mindig arra a személyes kérdésre, ami minket gyötör.

      Nézzük meg most a hét levelet külön-külön, hadd lássuk, hogyan szólnak hozzánk ma. Az első levélnek, mely az efézusi gyülekezethez volt címezve, bizonyára van valami mondanivalója a Kenya-i[2] gyülekezethez is. Dicsérve vannak fáradságos munkájukért és kitartásukért, és mindenekfelett a tiszta tanításért, melyet védelmeztek. Első látásra képesek voltak felismerni a hamis tanítást, mégha nagyhírű emberek közvetítették is, „kik apostoloknak vallották magukat“(2,2). Ez természetesen nem a tizenkét apostolra vonatkozik, kiknek csoportja egyedülálló és ismételhetetlen volt, hanem olyan személyekről beszél, mint 2Kor 11,13. A lényeges kérdés, mit fel kell tennünk itt magunknak, ez: Meg tudjuk-e különböztetni a hamis tanítást? Az itt említett hamis tanítók nem kívülről jöttek; hitvalló keresztyénekként tűntek fel. Egyetlen biztos vezetőnk Istennek a Szentírásban kijelentett igéje. Ismerjük-e Bibliánkat eléggé ahhoz, hogy leleplezzük a tévtanításokat?

      De e nagy dicséret ellenére volt valami alapvető tévedés: hibáztatva vannak a szeretet hiánya miatt. Ó, mennyire fontos ez! Minden erejükkel a tiszta tanítást védelmezték, hangsúlyozták, s eközben elhagyták a szeretetet. Fontos, hogy erősen tartsuk az igazságot; szükséges azt mindenkinek tudtára adnunk. De ha nem szeretettel tesszük, minden haszontalan. Figyelj fel a szeretet újszövetségi jelentésére: nem csupán egy érzés, hanem mély vágyakozás tenni valamit mások segítésére. Az igazságot nem azért mondjuk, hogy ártsunk, hanem hogy gyógyítsunk vele.

      Egy érdekes és tanúságos tény Efézusról, hogy úgy a gyülekezet, mint a város az idő folyamán eltűnt. Nem beteljesülése-e ez a 2,5-ben adott figyelmeztetésnek? Akár ez az oka Efézus eltűnésének, akár nem, az bizonyos, hogy bizonyságtevésünk teljesen hatástalan lesz, ha nem fakad mindenekelőtt Krisztus és embertársaink iránti szeretetből.

      Smirna városának, - melyben élt az a gyülekezet, mely a második levél címzettje -, érdekes történelmi múltja volt. Az itt élő keresztyének nagyon jól érthették a halál és életrekelés gondolatát, mivel városuk teljességgel leromboltatott K.e.590-ben, majd újra épült egy teljesen új tervrajz szerint 290 évvel később. Ím egy város, mely meghalt s most ismét él; egy jó illusztrációja Krisztus halálának és feltámadásának (2,8), s annak a lelki életnek, melyet a smirnai keresztyének élveztek. A levél írásakor a gyülekezet rettenetes szenvedéseken ment át, és ennek következtében anyagiakban rendkívül szegények lettek. De mégis gazdagoknak vannak nevezve! Létezik lelki dolgokban való gazdagság, melynek semmi köze sincs a világ vagyonához. Üzenet van itt mindazoknak, kik szenvednek hitükért; s emlékeznünk kell Pál 2Tim3,13-ban mondott szavaira: „De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.“ A mi felelősségünk hűnek maradni Jézus Krisztushoz s az ő igazságához, tudva, hogy el fogjuk nyerni az „élet koronája“ jutalmát, s végül is senki sem árthat nekünk.

 

Ti szentek, csak Őt féljétek,

és semmi mástól nem kell félnetek!

Vidám szívvel szolgáljátok,

szükségtekről majd gondoskodni fog!

 

      A harmadik levél címzettje a pergámumi gyülekezet. Szükséges volt emlékeztetni őket, hogy létezik egy hatalom, mely erősebb minden politikai hatalomnál. Ez a város fontos politikai és vallási központ volt. Fővárosa volt a Római Birodalom Ázsiai Tartományának és számos templommal rendelkezett, melyek közül egyesek a római császár kultikus tiszteletére voltak szentelve, sok más pedig a pogány bálványok imádására. Egy ilyen városban, ahol - sok modern városhoz hasonlóan - a gonosz erői különösen megnyilvánultak, a keresztyének nehéz dolgokat éltek át hitük fenntartásában. Abban a városban éltek „ahol a Sátán lakik“(2,3). Ilyen helyzetben is teljes bizonyságát adták hűségüknek. Vajon hasonlóképpen teszünk-e mi is, vagy menekülünk, mihelyt rájövünk, hogy kisebbségben vagyunk, illetve egyedül vagyunk hívők otthon vagy a munkahelyen, ahol a többség megveti Krisztust?!

      Azonban egyesek a pergámumi gyülekezetből eltévelyedtek. A Bálámra való utalásból (lásd a történetet 4Móz 22-24) és a nikolaitákra való hivatkozásból (akikről szinte semmit sem tudunk) kitűnik, hogy a veszély melybe beleestek a hamis tanítással való megalkuvás volt, s ennek következménye: paráznaság. Ez a kettő gyakran jár együtt, éspedig ebben a sorrendben! A hamis tanítás végül hamis életvitelhez vezet.  Akik az igazsághoz szilárdan ragaszkodnak, azokat maga az Úr fogja táplálni, miként pusztában levő népének adta a „mannát“ (2,12). A „fehér kövecske“ és az „új név“ (mindkét kifejezés nehezen értelmezhető), arra utal, hogy akik nem dőltek be a hamis tanításnak, azok számára Isten különös áldást tartogat.

      A negyedik levél Tiathirának van címezve, mely a legjelentéktelenebb város volt a hét közül. Mégis ez a leghosszabb levél. Isten becslései nem mindig egyeznek a mienkkel. Számos dicséretes dolog van a gyülekezetben. Meg kell vizsgálnunk magunkat a 2,19-ben felsoroltak fényében, különösen e mondás mellett: „a te utóbbi cselekedeteid többek az elsőknél“. Mert minálunk többnyire az ellenkezője történik. Nagy lelkesedéssel indulunk, s aztán oly hamar kihűlünk! De van itt egy hosszú, és komoly figyelmeztetés is a 2,20-24-ben. Élő és növekvő gyülekezet volt a tiatirai, s mint ilyen esetben gyakran történni szokott, a Sátán belülről támadt (nem kívülről, mint Pergámum esetében). Volt egy nőszemély a gyülekezetben, ki Jézabelként van nevezve (jelképes e név, - a gonoszságra vonatkozik), ki prófétanőnek tartotta magát, és „mély dolgokat“ tanított (2,24), de működése „sátáninak“ van bélyegezve. Mindig őrizkedj azoktól, kik nagy jogigényt tartanak maguk iránt, mégha lelki igények is azok. Úgy tűnik, hogy a gyülekezeti tagokat arra bátorította, hogy elsajátítsák a körülöttük levő pogány szokásokat, hogy a nem-keresztyénekhez hasonló módon éljenek. Tiatíra kereskedelmi központ volt[3], s a keresztyének erősen késztetve voltak (a gyülekezetből, belülről jött e késztetés), hogy a tömeg után menjenek. Ha nem tesztek így, érveltek, úgy hátrányt szenvedtek az üzletben! Modern keresztyének is, sokszor ilyen szorítás alat vannak. De Isten Fiát nem tudjuk becsapni, bármilyen ravasz érvekkel álljunk is elő: Ő mindent lát, s végül minden gonoszt rettenetes ítéletével sújt (2,18-26).

      A Sárdis-i gyülekezethez intézett ötödik levél olyan gyülekezet benyomását keltik, (amilyent számosat látunk ma), mely tele van tevékenységgel, de nagyon kevés benne a valódi élet:  „az a neved, hogy élsz, és halott vagy“ (3,1). Miként Sárdis városa kereskedelmileg aktív volt, és nagyon gazdag, s ennek következtében kezdett laza és gondatlan lenni: könnyelműsége miatt a hódítók könnyűszerrel bekebelezték. A gyülekezet lelkileg ugyanebben a veszélyben volt, és ugyanígy állunk mi ma, különösen ott, ahol sokan részt vesznek az istentiszteleti alkalmakon, s azt a benyomást keltjük, hogy „élő gyülekezet“ vagyunk (3,1). Akiket valóban élőknek lehetett nevezni, nagyon kevesen voltak; a többségnél hiányzott az életadó Lélek. Akik a Lélektől újjászülettek, s így életet nyertek, egyszersmind rendben vannak Istennel, s úgy lehet őket leírni, mint „fehér ruhába öltözetteket“, akik „Istennel járnak“, neveik fel vannak írva az „Élet Könyvébe“. Ezek mellett maga Jézus Krisztus fog tanúskodni (3,4-5). Mily dicsőséges állapot így élni! Vajon mi is ezek közé tartozunk? Vagy azok között vagyunk, akik az élet benyomását keltik szervezetükkel, illetve a gyülekezetben kifejtett tevékenységükkel, és mégis, szívük mélyén tudják, hogy lelkileg halottak?

      A filadelfiai gyülekezethez küldött, sorrendben immár a hatodik levél, teljesen más képet mutat. Itt a gyülekezet taglétszáma kevés, de minősége legjobb: „Tudom, hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet“ (3,8). Isten semmi hibát sem talál e gyülekezetnél! Ne tévesszen meg minket a számok sokasága; a minőség az, ami számít!   A levél emlékeztet bennünket, hogy az Ó-testamentumban Isten népének adott nagy ígéretek most át lettek utalva a keresztyén Gyülekezetnek. Ilyen kifejezések, mint „Dávid kulcsa“, „oszlop“, „templom“, „város“,  “új Jeruzsálem“ - mind az Ó-szövetségre emlékeztetnek, és azt sugallják, hogy a keresztyén hívő bevezettetett mindabba a gazdagságba, mely Isten népének az Ótestamentumban fel volt kínálva. Habár fájdalmasan érezzük, s tudatában vagyunk gyengeségeinknek és kudarcainknak (miként az Ószövetségi Izráel legjobb szentjei voltak), bizonyosságunk az, hogy Ő kiválasztott minket magának, s mi Hozzá tartozunk. Így örökre biztonságban vagyunk. (10.v.).

      Végül, a hetedik levél a laodiceai gyülekezethez van címezve, mely sok tekintetben minden gyülekezetnél elesettebb állapotban van. Itt biztos, hogy üzenet rejlik a jelenkornak! A városhoz hasonlóan, melyben élt, a gyülekezetnek úgy látszott mindene megvan, holott semmije sem volt, ami valódi és tartós értékkel bírt. Laodicea, mint város, híres volt bankjairól, ruhakészítő iparáról és orvosi iskolájáról. E három dolog tökéletes hátteret képez a gyülekezethez szóló levélhez: szegény, mezítelen és vak volt! (3,17).  S mégis, a gyülekezet tagjai folyton azt gondolták, hogy birtokolják a lelki ellenpárját a városban található gazdagságnak, szép ruháknak és gyógyírnak. Mily könnyen esünk mi is hosonló állapotba, miközben lelki erőnk oly szegényes, bűneink szégyene oly nagy, s Isten igazságába való belátásunk oly hiányos. Az egyetlen megoldás e háromszoros baj (lelki nyomorúság, meztelenség és vakság) ellen, ha befogadjuk a kirekesztett Krisztust. Egyedül Ő biztosíthatja a lelki gazdagságot, bűneink elfedezését és képes megnyitni szemeinket az igazság felé (megjegyzésre méltó, hogy a Jel 3, 20 elsősorban a gyülekezethez szól, nem a kivülvalókhoz).  Íme itt egy üzenet egy olyan gyülekezethez, mely azt tartja magáról, hogy mindene megvan, és mégis, mivel tagjainak nincs igazi, élő közössége Jézus Krisztussal, s valójában közömbösek irányában, tulajdonképpen semmijük sincsen. Ilyen helyzetben megmaradni biztos pusztulást jelent, - a végső elvetést hozzuk magunkra (3,16)!  Micsoda figyelmeztetés ez mindnyájunkra nézve!

 

NEGYEDIK FEJEZET (4,1-8,5)

AZ ELPUSZTÍTHATATLAN EGYHÁZ

 

Elgondolkoztál-e már azon, milyen kilátásai vannak Jézus Krisztus Gyülekezetének a jövőre nézve? Ez egy olyan kérdés, amit gyakran felteszünk sok más szervezettel kapcsolatban is: „Vajon ez az üzleti vállalkozás képes lesz-e a fennmaradásra?... Meddig fog még fennállni ez, vagy az a kormány?... Gondolod, hogy ez a házasság tartós lesz?...“  - A Jelenések könyvének jelen szakaszában (4,1-8,5) megtaláljuk a választ kérdésünkre. Előbbi tanulmányunkban láttuk a Gyülekezet leírását a világban: fontos figyelmeztetések, megjobbulásra való intések közlését olvastuk egyik-másik gyülekezethez. Fontos komolyan vennünk ez intéseket. A lelki visszaesés a „gyertyatartó kimozdításához(gyülekezet félretételéhez)“ vezethet. De más értelemben, mi lesz azokkal az országokkal, ahol a Gyülekezet üldöztetve van? Vajon ebből az következik, hogy a Gyülekezetet teljességgel el lehet törölni a föld színéről? Erősebbek-e a politikai erők Jézus Krisztus Gyülekezeténél? E kérdésre könnyű válaszolni:  2000 éves történelmünk van annak bizonyítására, hogy miközben birodalmak, királyságok és ideológiák jöttek s mentek, Jézus Krisztus Gyülekezete továbbra is fennmaradt.

      De a történelem csak egyszerű illusztrálása a sokkal mélyebb alapelvnek. E mély alapelv szemléletét találjuk a Jelenések Könyve jelen szakaszában. A Gyülekezet elpusztíthatatlan. Miért? Nézzük meg a képet, melyet János elénk tár, s  meglátjuk, miért lehetünk annyira biztosak efelől.

      A 4. és 5. fejezeteket szemügyre véve meghívást kapunk, hogy tartsunk Jánossal, akinek egy nagyszerű látványban van része arról, ami a „színfalak mögött“ történik. János felszólítást kap: „jöjj fel ide“ (4,1), és betekintést nyer a mennyei szférába. Egy trónterembe vitetik, a legfelsőbb központba. Amit ott lát, meggyőzi őt teljességgel Jézus Krisztus seregének végső győzelme felől. Mit is lát ő? Mi az, amit mi is láthatunk, ha lélekben együtt szemléljük vele a leírtakat?

      Íme egy trón, a teljhatalom szimbóluma: a Mindenható Úr Isten ül a trónon. Tündöklő az Ő dicsőségében, amit a drágakövek jeleznek (4,3); rettenetes ítéletében (mennydörgések, villámlások, szózatok); de ugyanakkor Ő a kegyelem/irgalom Istene (szivárvány). Gondold el, mit jelenthetett ez János számára, és úgyszintén neked, s nekem. Az ő korában úgy látszott, mintha a Római Birodalomnak abszolút lenne a hatalma. De nem úgy van, János!  Mindenható Isten ül a trónon, s övé az utolsó szó! Isten népe, a 24 vén által képviselve (4,4) a mindenható Istennel együtt van; részesek az Ő erejében, hatalmának védelme alatt vannak, s ezért sohasem szenvedhetnek végső vereséget. a teljes győzelem, s Isten mindent felülmúló hatalma még erőteljesebben kitűnik a „négy lelkes állat“ ábrázolásában (4,6-8), kik az egész teremtett világot képviselik; a kép magába foglalja az egész Isten által teremtett világot (az oroszlán a vadállatok királya, az ökör  a legnagyobb házi állat, a sas a legnagyobb madár,) együtt azzal „kinek emberi orcája van“, vagyis az emberi nemmel. Mily dicső látvány! Egy napon majd az egész teremtett világ összhangban elismeri és dicsőíti a mindenható Istent. Pál egy megható leírását adja ennek  Róm 8,19-21-ben; oly isteni esemény ez mely után az egész teremtett világ sóvárog. Mintha Isten ezt mondaná Jánosnak és nekünk: „Zavar téged, elkeserít és lesújt az, amit magad körül látsz? Jöjj fel ide, és nézd meg ezt a képet. Ez a valóság! Ez az, aminek hamarosan meg kell történnie! (4,1). Távozz hát, hitetlenség!

      De ez csak az első szintér. Joggal támadhattak kérdések János elméjében, s bizonyára a mienkben is. ‘Rendben van, de hogyan fogadhatjuk mi ezt el valóságként? Vajon csak egy szép álom ez csupán? Milyen szilárd garanciát tudunk felmutatni arra, hogy Isten mindent irányít, s egy napon az ő szándékai mind célhoz érnek?’ Ezek lényeges kérdések, melyekre felelni kell. Az 5. fejezet adja meg a választ a legdrámaibb módon. A következőképpen összegezhetjük ezt. Isten a trónon ül, miként a 4. fejezetben láttuk. Neki egy terve van az általa teremtett világgal, „egy könyv, mely be van írva elől és hátul“ - egyféle tervrajz. Eddig minden rendben; de egy tervet végre is kell hajtani s néha úgy tűnik, mintha Isten nem tenné ezt. Pontosan ez az, amit az 5,2-4-ben adott kép elmond nekünk. Senki sem találtatott, aki elvegye a tervrajzot a Tervező kezéből, és végrehajtsa azt. „Én azért igen sírok vala“ - módja János; és így teszünk mi is gyakran. Aztán az egész kép megváltozik. „Ne sírj!“ - mondja egy a vének közül. Miért?  Mert valaki találtatott, aki képes végrehajtani Isten tervét. A színhely közepére jön valaki, aki kétféle módon van leírva - Oroszlán és Bárány!  Mindenestől fogva drámai. János felszólítást kap, hogy nézzen az Oroszlánra, s azt mondja: „láték egy Bárányt állani, mint egy megölöttet“(5,6).  Az oroszlán erős: „Ő képes...“(5,5) de csakis mint áldozati Bárány győzhette le a gonosz erőit, melyek miatt lehetetlen lett volna Isten tervének véghezvitele. Más szavakkal - minden problémának oka és gyökere a bűn; és az egész teremtettségben az egyedüli aki ezzel elbánhat: Jézus Krisztus.  Figyeld meg, miként teszi ezt: úgy néz ki mint aki „megöletetett“, múlt időben. A Jézus Krisztus halála és feltámadása által győzetett le a bűn, úgy kozmikus, mint egyéni szinten. Nem csoda, hogy az egész színelőadás egy hatalmas himnusszal zárul: egy óriási sereg „minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből“ dicsőséget ad a Megváltó Istennek (5,12).

      E két fejezetben (kiváló fejezetek ezek az egész könyv mondanivalójának bevezetéséhez) János képeket ír le. Az átfogó benyomás az, hogy az ellentmondó látszatok dacára (János számára a Római Birodalom, a mi számunkra meg bármi, ami erőt vesz rajtunk), mindenek dacára Isten uralkodik. Ő a trónon van. Van egy terve, amit fokozatosan kimunkál, s egy napon abban fog kicsúcsosodni, hogy nyilvánvalóan abszolút uralmat vesz az egész univerzum fölött. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a bűn és a gonosz uralkodik, de az Oroszlán/Bárány eljött és kinyilvánította teljes győzelmét a gonosz minden erői fölött. Ő most egy Uralom felállításán dolgozik: minden népből és nemzetből lesznek ott, akik elfogadják Őt Uruknak, Megváltójuknak.

      Egy napon majd Krisztus és az Ő népe uralkodni fog hatalommal mindenek felett (5,10), s ez uralom örökké fog tartani. Olvasd el e két fejezetet ez igazság fényében újra, majd alkalmazd személyes helyzetedre, bármilyen nehéz legyen is az. Azok számára, akik elismerik Őt, Krisztus király már itt és most, és elkezdenek máris megtapasztalni valamit az Ő hatalmából.

      A 6.és 7. fejezetek újra, előlről veszik a dolgot. A trónon ülő kezében levő tekercsnek hét  pecséte van; s most egyenként a pecsétek felbontatnak. E két fejezetben a dolgok leírása párhuzamosan fut végig a 4. és 5. fejezetekben általánosan leírt eseményekkel. Ha ezt a vázlatot szem előtt tartjuk, a könyv egy sokkal könnyebb tisztább értelmezést nyer. Tehát a 6. és 7. fejezeteket úgy nézzük, mint ami az egész emberi történelmet felöleli, éppúgy, mint a 4-5 részek tették, de a nézőpont különbözik (miként egy futball meccset is le lehet írni elejétől végig a bíró szemszögéből, aztán meg a játékosokéból is).

      Ha együtt vesszük az első négy pecsétet (6,1-8),  úgy elénk tárul a világ, melyben János élt, politikailag erőteljes, mégis telve nyugtalansággal, veszéllyel és nyomorúsággal. És ez a kép folyton ismétlődik a történelem folyamán, s a mi századunk sem képez kivételt! E négy pecsét négy oldalát fedi fel az életnek, melyek ma is nyilvánvalók, éppúgy mint mindig. Egy nagyon drámai szemléltetés ez, négy különböző színű lovat használva szimbólumokként. A vélemények eltérnek az egyes lovak értelmezésénél, de a következő magyarázat, mely a négyet egy összetett képben szemlélteti legalább értelmes magyarázatot szolgáltat úgy a János korára nézve, mint nekünk. A fehér lovak hódításokat jelentenek - nemzetek támadnak egymás ellen háborúban. A vörös ló jól szemlélteti a polgárháborút, amikor  „az emberek egymást ölik“. A fekete lovak leírása éhséget jelöl: az életszükségleti cikkek, - búza és árpa - fogytán vannak (az említett árak éhínség állapotát tükrözik); de a fényűzési cikkek - olaj, bor - „ezeket ne bántsd!“. Lehet-e bármi is nyilvánvalóbb manapság? Semmi kétség sincs a sárgaszínű ló jelentése felől: halál.

      Most az ötödik pecsét nyittatik föl és egy teljesen más kép tárul elénk. Isten népének az első négy pecsét által feltárt körülmények között kell éljenek a világban, és némelyek mártírhalált is fognak szenvedni. Isten népének szüntelen szenvednie kell „e föld népének lakosaitól“ (vagyis a hitetlenektől) és itt egy fohász hangzik  el, mely az isteni igazságszolgáltatást sürgeti, ami a maga idejében bizonnyal be fog teljesedni. Az „ítélni“ és „bosszút állni“ szavak a megfizetést hangsúlyozzák, s nem személyes bosszúvágyat fejeznek ki.

      A hatodik pecsét a történetet egy lépéssel tovább viszi és drámai leírását adja Krisztus második visszajövetelének. Nem vehetünk mindent szigorúan betűszerinti értelemben, mert miként láttuk, a könyv jelképes nyelvezettel teljes. De afelől nem lehet kétség, hogy a 6,12-17-ben leírtak azt jelzik, hogy az utolsó nap, minden dolgok vége, rettenetes kín napja lesz a hitetleneknek, társadalmi pozíciójuktól függetlenül, akár szolgák legyenek, akár királyok.

      Mielőtt  a 7. fejezetet elővennénk, hadd tartsunk egy kis ismétlést. Az első négy pecsét a világi körülményeket ábrázolja: olvasd a világi újságokat naponként, s hamarosan megtalálod mindannak megerősítését, amiket e „lovak“ ábrázolnak - háborúk, társadalmi zavargások, elnyomás, kapzsiság, néhány embernek pazar fényűző élete a többség nyomorával szemben, stb., s folytathatnánk a sort vég nélkül; aztán ott a sárgaszínű ló, „és aki rajta üle, annak neve halál“. Ezt követőlég biztosítva vagyunk, hogy igazságszolgáltatás tétetik egy napon; a tetőpont Krisztus második visszajövetele, a 6. pecsét által leírva. Még egy pecsét vár felnyitásra; de mielőtt ez megtörténne, egy közjáték tárul elénk, mégpedig egy nagyon lényeges közjáték. Miért szükséges ez? A 8. részig előre ugorva azt látjuk hogy az ítéletnek egy még borzasztóbb leírása kezdődik. Mielőtt az „ítélet szelei“ eloldoztatnak, egy csodálatos látvány adatik Jánosnak,  -  Isten népének, a Gyülekezetnek tökéletes biztonságáról.

      Tehát ahogy elkezdjük a 7. fejezet olvasását, drámai leírását találjuk ennek, azáltal ahogy „négy angyal áll a földnek négy szegletén, a földnek négy szélét tartva“, kikről az van mondva, hogy fékentartják a föld négy szelét, hogy Isten népe megpecsételtethessék, vagyis, biztonságba, védettségbe helyeztessék. Milyen vigaszteljes, bíztató kép volt ez János számára, ki magát - emberileg szólva - egyfajta játékszernek látta, kit ide-oda tolnak a korabeli hatalmak az élet sakktábláján; s hasonlóképpen bátorító számunkra is, kik gyakran úgy érezzük, hogy áldozataivá lettünk az erőnket meghaladó körülményeknek.

      A kérdés az, kik az „elpecsételtek“? Kik ezek 144000-en? A vélemények megoszlanak; mi csupán azt a magyarázatot adjuk, amit a legértelmesebbnek látunk e fejezetnek illetve a könyv egészének fényében. Bizonyára egy biztos kulcs adatik számunkra a 7,3-ban, ahol az elpecsételtek „Isten szolgáinak“ vannak nevezve. Találkoztunk már ezzel e kifejezéssel a könyv elején (1,1), és  nincs okunk megváltoztatni jelentését az ottanitól. Jelenthet-e egyebet, mint Isten szolgáinak összességét? Milyen alapon tehetünk bármilyen megszorítást? Ha te Isten szolgája vagy, úgy e fejezet bíztató üzenete rád is vonatkozik. Bizonyára semmi szükség sincs arra, hogy az úgynevezett „Jehova Tanui“-nak csoportjába tartozz, mielőtt a megpecsételtek sorába foglaltatnál. Ha így kellene érteni, akkor miért közöltetik Jánossal, az ő kétségbeejtő helyzetében, 1800 évvel azelőtt, hogy Jehova Tanuinak egy tagja is létezett volna? Isten soha nem űz ily csúfot szolgáival!

      Sokkal bonyolultabb kérdés „az Izráel fiai minden nemzettségének“(7,4-8) azonosítása. Szószerint kell-e ezeket értelmezzük, s a jelenlegi Izráelre kell vonatkoztassuk? S mivel mi mindnyájan, többnyire nem-zsidók vagyunk, így nem vonatkozik ránk? Azt jelentené ez, hogy pontosan 12000-en lennének minden egyes felsorolt törzsből akik üdvözülnek? Egy sem lesz a Dán törzséből ott? Ez a törzs nincs megemlítve. A tizenkettő közé van Manassé - József egyik fia - sorolva, holott József maga már fenn van a listán. Izráel törzseit a legmegfelelőbb módon akkor értelmezzük, ha Isten népe összességének jelképeként tekintjük: Zsidók és Pogányok egyaránt, amint Jakab 1,1 a Gyülekezetre vonatkoztatja a 12 törzset. A Gyülekezetnek, mint az „új Izráelnek“ gondolata erősen megalapozott az Új Testamentumban, miként Pál világosan kijelenti Róma 2, 29-ben: „az a zsidó, aki belsőképpen az“. (lásd még Gal 3,29; 6,16; Filippi 3,3; Mát 19,28; Luk 22,30).

      Milyen sereg van leírva a 9. verstől kezdődően? Kik ők? Ha a 144000-el kapcsolatos értelmezésünk helyes, akkor e csoport azonos a fejezetben már eddig leírt csoporttal, de más szemszögből nézve. Ők biztosan Isten szolgái, s ha ez igaz, akkor el vannak pecsételve; s ha el vannak pecsételve, úgy ők a „144000“. Isten szempontjából számuk pontosan ismert, - ezt az igazságot jelzi a szimbolikus 144000 szám; de a mi szemszögünkből egy „megszámlálhatatlan sokaság“ minden nemzetből. „Fehér ruhákat“ viselnek, mely azt jelzi, hogy Istentől bűnbocsátatot, kegyelmet nyertek, s kedvesek előtte (És 1.18). Más szavakkal: e nagy sokaság a megváltottak sokasága, és üdvösségük teljességgel Isten ajándéka (7,10).

      Hogyan jutott e nagy sokaság - minden nemzetből és nyelvből -  Isten jelenlétébe? E kérdésre a válasz a 7,13-17-ben található. Két dolog igazán jellemző rájuk, s e két dolog úgyszintén igaz mindenkire, ki Isten népéhez tartozik. Fontos megjegyeznünk pontosan mi az, ami róluk mondva van, mert ugyanazok a dolgok alkalmazhatók a mi életünkre is, akár szigorú tesztként, mely megpróbálja: joggal valljuk-e magunkat megváltottaknak? - vagy pedig mint óriási bátorítás, ha valóban Isten népéhez tartozunk. A központi igazság az, hogy „megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették az ő ruháikat a Bárány vérében“; az itt használt ige valami olyat fejez ki, ami egyszersmindenkorra megtörtént, érvényes, egy befejezett cselekmény. Csak akkor mondhatjuk, hogy Isten népéhez tartozunk, ha megtisztultunk régi bűnös életünkből Krisztus halála által. A másik lényeges igazság Isten népével kapcsolatban másként van kifejezve: itt az ige jelen időben áll; a 14 vers így fordítható: „akik jönnek a nagy nyomorúságból“. A „nyomorúság“, melyről itt szó van jelenthet egy nyomorúsággal teljes különleges időszakot, de ugyanúgy magába foglalja az élet folytonos nyomorúságait, melyen, mint keresztyének, mindannyian keresztülhaladunk. A hangsúly azon van, hogy akik Krisztus által megtisztultak, új életet nyertek, s ez új életet nem pusztíthatja el semmiféle nyomorúság sem. Ők azon keresztül „jönnek“, - egyre közelebb. (Gondold el, mit jelenthetett ez János számára, ki száműzve volt Pátmosz szigetére). A Jelenések könyvének jelen szakasza, a könyv stílusának különleges módján egy élethű leírását nyújtja a hívő keresztyénnek, (mely leírást a Szentírás sok más igehelye is alátámaszt). A 7,15-17-ben leírt ideális állapot bizonyos fokban már itt és most igaz minden keresztyénre nézve; az örök életnek e jelenben való megtapasztása fog egyszerűen óriásivá fokozódni az elkövetkezendő életben. Az igaz, hogy sokkal boldogabbak leszünk a jövő életben, de nagyobb biztonságban nem lehetünk; mi már most tökéletes védettségben vagyunk. Isaac Watts kiváló énekíró ezt így fejezte ki:

 

A hívő ki részesült a kegyelemben

dicsőséget élvez már itt lenn

Égi gyümölcsök teremnek e földön

A hit és reménység fáján.

 

      Még egy pecsét van hátra. A hatodik pecsét mely már felnyittatott, oly igazságokat fedett fel, melyek rettenetesek, s mégis óriási vigaszt nyújtanak. A 7. pecsét egy újabb sorozatba vezet minket, a 8,6-cal kezdődőleg, ám e sorozat is egy jelentőségteljes csenddel kezdődik (8,1). Mi ennek a jelentősége? Talán, hogy felkészítsen az következő dolgok komolyságára, melyek a további látomás-sorozatban fedetnek fel: az ítélet látomásai következnek. Közben egy imára való bátorítást, serkentést találunk. Azt a nagy biztosítást kapjuk, hogy imáink elérnek Isten trónjához (8,4). Szinte képtelenek vagyunk elhinni az igazságot, mely itt elénk van tárva - hogy két dolog van, melyek igazán számítanak a világi ügyekben - mert világi ügyekkel fogunk foglalkozni a következő szakaszban -  s e két dolog: Isten népének imája és Isten ítéletének „tüze“. Erőteljes tanítás ez! Nagy igazság!

 

ÖTÖDIK FEJEZET (Jel 8,6-11,19)

ISTEN ÍTÉLETÉNEK VALÓSÁGOS VOLTA

 

      Komolyan vesszük-e igazán Isten ítéletének gondolatát? Gondolunk-e komolyan Isten ítéletére? Bizonyára sokan közülünk nem teszik ezt. Ez teljesen nyilvánvaló azokból a dolgokból, melyeket végzünk. Azonban oly sok bizonyság erősíti, hogy ez olyan dolog, amit nagyon komolyan kellene vennünk; és egy sor bajtól s boldogtalanságtól mentesülnénk, ha ezt tennők.

      A Jelenések könyvének ez a szakasza (8,6-11,19) Isten ítéletének tárgyát valóban drámai és lenyűgöző módon tárgyalja. Emlékezz vissza, hogy az utóbbi fejezetben egy sor „pecsétet“ láttunk (4,1-8,5). A pecsétek egyenként felnyittattak, s különféle igazságos lettek felfedve (miként ha felnyitunk egy pecsétes levelet, megtudjuk a benne rejlő üzenetet). Hét pecsét volt összesen, s ebből hat már fölnyittatott, felfedve ezáltal Isten népének - a keresztyének - történetét a történelem egész folyásán keresztül Krisztus első és második eljövetele között. E sorozat fő mondanivalója Isten népének elpusztíthatatlan volta volt. A hetedik pecsét, mely még hátra van (8,1-5) lényegében egy bevezetést képez az ezt követő új sorozatnak; ezúttal nem pecsétekről, hanem hét trombitáról van szó. A trombita egy zenei hangszer, melyet figyelmeztető jelek adására is használnak. Századokon keresztül használták a trombitát(kürtöt) a hadseregeknél: jellegzetes kürtszó adta az ébresztőt a katonáknak, egy másik kürtjel jelezte az étkezések idejét, míg egy harmadik kürtszó riadó jelzésére szolgált, bátorság keltésére, jelezve, hogy az ellenséggel való szembeszállás ideje elérkezett. Így itt is, a trombita a figyelmeztetés/intés szimbólumaként van használva. Hét trombitaszó van; s a pecsétekhez hasonlóan felölelik a Krisztus első és második eljövetele közti periódust. A különbség az, hogy most más szemszögből szemléljük ez időszak dolgait. A hét pecsét a gyülekezetnek ez időbeli  helyzetét tárgyalta és annak garantált biztonságát. Most Istennek e világ felett való ítéleteinek különféle képeit látjuk. Komoly és kijózanító gondolat! Ezért van az, hogy a 8. rész (miként láttuk) egy csenddel kezdődik, - mely imádkozásra és magunkba szállásra ad alkalmat.

      Az első négy trombitaszó egybe vehető. Drámai leírása ez annak, ahogy Isten ítéletei a természeti világ különböző részét érintik. Az első e négy közül „tűzzel és vérrel elegyített jégesőről“ szól, mely a földre vettetett (8,7). Az itt feltárt kép magába foglalja mindazt ami csak árthat földünknek és környezetünknek. A második trombitálás a kereskedelemmel kapcsolatosan vehető: a tenger, tengeri élet, hajók mint erre vonatkoznak a 8,8-9-ben. Az Új Testamentumi időben a „tenger“ a Földközi-tengert jelentette, s főképpen ezen bonyolították le az akkori egész kereskedelmet. A harmadik trombitaszó a természeti erőforrásokkal kapcsolatban vehető - „folyóvizek... vizek forrásai“ - azon segélyforrások szimbólumai, melyek az élet fenntartásához feltétlenül szükségesek. Ezeknek egyrésze fertőzött lett, s alkalmatlanná lett az emberi fogyasztásra (az „üröm“ keserűségről beszél). E négy trombitaszó közül az utolsó a világító testekre hívja fel a figyelmet - nap, hold, csillagok (8,12). Ezek azon dolgokat jelzik, melyek a látásra képesítenek, a látást lehetővé teszik. Más szóval, a mi előrelátásunk jelképei. Isten ítéletei zúdul ezekre. Jövőbeli szemléletünk kilátástalanná válik.

      Bármilyen értelmezést adunk is e négy trombitálásnak, az kétség nélkül világos, hogy ezek átfogó üzenete az ítéletről szól, de azon részleges ítéletekről (figyeld meg az ismétlődő „harmadrésze...“ kifejezést), melyeket Isten folytonosan küld világunkra, hogy ezek által a világ népét megtérésre intse. Ki tagadhatná, hogy Isten az, aki megengedi, hogy kárt szenvedjen környezetvilágunk, kereskedelmünk, természeti erőforrásaink és látásunk?! De meghallja, felfigyel-e a világ szavára, mikor ekként beszél? Figyelünk-e a figyelmeztetésre?

      Mivel mi oly ritkán figyelünk ezekre, a 8,13-ban az üzenet élőszóval közöltetik. Egy sas[4] repül az égnek közepette, s figyelmeztet arra, ami ezután következik, ha a figyelmeztető trombitaszókat folyton semmibe veszik. Az itt leírt ítélet közvetett módban van leírva, de ami következik a hátralevő három trombitaszóban, az közvetlen ítélet. A 9,1-2-ben leírt jelenetet lehetetlen elképzelni, és nyilván nem lehet szószerint venni. Emlékezz arra, amit a bevezetésben mondtunk, hogy János itt nem lépésről-lépésre haladó érvelést folytat; ő egy képet fest le, és mi megláthatjuk, megragadhatjuk azt az általános üzenetet, benyomást, amit ő kelteni akart. A kérdés, amit fel kell tennünk nem az: „Miként létezhetnek ilyen teremtmények, amilyenek  itt le vannak írva (viadalra felkészített lovakhoz hasonló sáskák, stb.. 9,7-10)?“ hanem a lényeges kérdés ez: „Mit jelentenek ezek?“

      A kép bizonyára a gonosz erők összességének tevékenységéről beszél, melyeket a „mélység angyala“ vagy „Appolion“ vagyis a Sátán, a leesett csillag maga vezet. Mikor az emberek elfordulnak Istentől, amikor semmibe veszik folytonos figyelmeztetéseit - melyeket az 1-4 trombitaszó jelzett - , akkor végül a gonosz erők tombolásának pórázát Isten szabadjára engedi. Ez első öt trombitálás valósága újra és újra bebizonyult a történelem során. Amikor személyek, nemzetek, népek nem hallgattak Isten figyelmeztető üzenetére, Isten sokszor hosszú ideig tűri ezt, de végül a katasztrófa bekövetkezik. Mily nagy szükségünk van komolyan venni Isten figyelmeztető jelzéseit! Isten századokon át szólt a Római Birodalom ellen; de nem akartak Rá figyelni; s végül az egész óriási birodalom rombadőlt. Isten szól az erkölcstelen személyek lelkiismeretéhez talán éveken keresztül, és végül a szerencsétlenség rájuk szakad AIDS-betegség formájában. Nem csoda hát, hogy a repülő sas ezt harsogja: „Jaj! Jaj! Jaj a föld lakosainak!“  Ez az üzenete az első öt trombitaszónak, s ezek hozzád s hozzám is szólnak.

      De eddig még csak öt trombitát láttunk - hátra van még kettő. Mit mondd számunkra a hatodik trombitaszó? Isten még most sem fárad bele a figyelmeztetésbe. A hatodik trombitáláskor kiderül, hogy még mindig van idő a megtérésre. Ám amikor a hetedik trombita felharsan, már túl késő lesz! De mi még a hatodik trombitánál tartunk. A 9,17-19-ben leírt lovak és lovasok a halál jelképei a halált jelképezik, és mindazt ami halált okoz, legyen az harci fegyver, vagy betegség, közlekedési szerencsétlenségek, rosszultápláltság, terrorizmus vagy bármi. Mindezeken keresztül Isten még mindig megtérésre hívja „a többi embereket, akik még meg nem ölettek e csapásokkal“, hogy tartsanak bűnbánatot, míg nem késő. E trombitálás értelme Pál apostol szavaival kifejezve így hangzik: „Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel“ (2 Kor 5,20). De János szomorúan jegyzi meg, hogy az emberek nem tértek meg. Bármilyen hangosan is szól Isten - a szennyeződés, infláció, természeti segélyforrások apadása, a politikai vezetők vaksága által - mi mégsem akarunk Istenre hallgatni. Isten tovább megy, és félreérthetetlen üzeneteket ad a halál által; de mi mégsem figyelünk fel rá. A bűnös emberek, férfiak és nők ellenállnak Istennek a végső határig, nem törődve azzal, mily sokat ártnak ezzel önmaguknak. És aztán, ha egyáltalán nem akarunk hallgatni a szóra, úgy többé nincs számunkra reménység.

      Tehát a hetedik trombitához visz az út - de még éppen nem érkeztünk oda. A hetedik trombita üzenete végső kell legyen a sorozatban; a figyelmeztetések véget értek - senki sem figyelt fel rájuk. Ezért a végítélet feltartózhatatlanul közeleg. János azt mondja, le akarta jegyezni az utolsó üzenetet, de egy hangot hallott, amely ezt mondta: „Azokat meg ne írd!“ (10,4). Vajon miért? Úgy tűnik, hogy mielőtt az utolsó ítélet üzenetét közölné János, van valami mondanivalója Isten népe - az Egyház - számára.  Ez egész idő alatt, mit áttekintettünk a hat trombita jelképében, mi a Gyülekezet feladata, egész a világ végezetéig? A 10. rész közli velünk a Egyház feladatát e korszakokon át. Kijelentetik számunkra, mi az, amit tennünk kell a történelem viszontagságain keresztül, a számos figyelmeztető ítélet között, melyeket Isten szüntelen ad a világnak. A Gyülekezet tennivalója ugyanaz. János, - és Isten minden szolgája - egy kis könyvet vesz magához (10,8-11). Ez Isten igéje, az üdvösség evangéliuma. Egyszerre édes, és keserű is. Édes, mivel a bűnbocsánat és új élet jó hírét közvetíti a hívő számára. Azonban van egy keserű oldala is: nem kellemes az ítéletét üzenetét hirdetni a hitetlenek számára; nem édes dolog szólni az embereknek a pokolról, Isten haragjáról, az ítéletről, de mégis, mellőzhetetlen része ez a hirdetendő üzenetnek, mely az Egyházra bízatott.

      A 11. rész a Gyülekezet tevékenységének leírását adja, és azt a heves ellenállást ismerteti, mellyel szembesül bizonyságtételének ideje alatt Krisztus első és második eljövetele közti időszakban. Némelyek szószerint értelmezik e részt, de úgy tűnik, legjobb, ha jelképesen vesszük. Nyilván a 11,1-2-ben levő utalásokat jelképesen kell venni, mivel János a templomról, s a szent városról beszél, ám amikor ezeket írta, már mindkettő romokban hevert, és képtelenség lett volna szószerint megmérni.

      A „templom“ jelenheti Isten népét, a Gyülekezetet; és a „nagy város“(11,8) a világ helyett áll (vagyis mindazok, kik Isten népén kívül vannak). A „templom“ biztonságban van, bármi történjék is körülötte; és a „megméretés“ fogalma (11,2) azt jelzi, hogy minden ami a Gyülekezetben van Isten előtt ismert, és az Ő gondja alatt található.

      Az Egyház tanúskodik a világ előtt; a két tanúbizonyság - mint 5Móz 17,6-ban - a tanúskodás hitelét biztosítja az időknek hosszú során át (42 hónap egy megállapított időt jelent). Jánosnak szüksége volt az újbóli felbátorításra, mert olyan korban élt, amikor úgy látszott, mintha az Egyházat majdnem megsemmisítette már a föld lakosainak kárörvendő támadása (11,10). Nekünk is szükségünk van a bíztatásra, mert oly sokszor úgy néz ki, mintha bizonyságtételünk haszontalan volna. Ezt az erősítést nyújtja a 11,4-6. A Gyülekezet világossága kiolthatatlan, mert „gyertyatartójának“ olajtartaléka soha sem fogy ki (11,4). Minden ellenállás dacára túlélnek, mert senki sem teheti el láb alól Isten bizonyságtevőit, míg küldetésüket teljesen be nem fejezték. Isten kinyilvánítja hatalmát népén keresztül éppúgy, ahogy tette Illés és Mózes által a múltban (11,6). Tehát Jézus Krisztus Gyülekezete - s ez téged s engem is magába foglal, ha Hozzá tartozunk - biztosítva van afelől, hogy semmi sem képes legyőzni őt.

      Most a hetedik - egyben utolsó -  pecséthez érkezünk, mely e sajátos sorozat utolsó üzenetét közli velünk. Láttuk az első négy trombitaszó részleges ítéleteket hozó üzeneteit, Isten azon cselekedeteit, melyek által megtérésre akar minket ébreszteni, s melyeket folytonosan látunk magunk körül a történelem egész folyamán keresztül. Az ötödik trombitaszó, melyet egy sas figyelmeztetése előz meg (8,13), tudtunkra adja, hogy ha készakarva semmibe vesszük Isten figyelmeztetéseit, úgy sokkal komolyabb ítéletet zúdít reánk. Isten még mindig nem akar minket végleg tönkre tenni; és a hatodik trombita halált hozó lovas seregei félreérthetetlenül módon fejezik ki üzenetét. De az emberek mégsem akarnak odafigyelni. Ezért aztán a hetedik trombitaszónál egy tömör képét látjuk a világ végének. Ez Istennek s az Ő népének tökéletes győzelmét jelenti. „E világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön örökké uralkodik“(11,15). A huszonnégy vén, mely Isten választottjainak összességét képviseli, dicsőíti Őt a végső győzelemért és ítéletért (11,16-17). Senki sem tiltakozhat ellene (mégha „haragudnak is a pogányok“ 11,18), mert elég figyelmeztetést kapott mindenki, amit elengedtek fülük mellett. A büntetés a bűncselekményhez megfelelően van szabva. Isten népe  - „próféták... szentek, és mindazok, kik félik az Ő nevét, kicsinyek és nagyok“ -  számára az Isten jelenlétébe vezető út mostmár szabadon kitárul. Krisztus közbenjárói műve, hogy utat készítsen számukra Isten jelenlétébe, most csúcspontra érkezett. Népe mostmár örökre Vele lesz.

 

HATODIK FEJEZET  (Jel 12,1-14,20)

A SZÍNFALAK MÖGÖTT

 

      A színfalak mögött végbemenő dolgok érdekesek és fontosak. Minden filmnek, amit nézünk, van egy rendezője, ki sohasem jelenik meg a filmben; a színpadon lejátszódó előadásnak sok aktív közreműködője van, kik a háttérben dolgoznak, a függöny mögött, hová a hallgatóság soha nem láthat. A lejátszódó jelenetek életbevágóan kapcsolatban vannak e rejtett csoporttal, s egyik sem képes működni a másik nélkül.

      A Jelenések Könyvének e szakaszában (12,1-14,20) a színfalak mögé vitetünk; figyeld meg ez ismétlődő szót: „az égben“ (12,1.3.7.10). Előbbi tanulmányainkban láttuk a Gyülekezetet a világban (1,9-3,22), aztán a következő szakaszban láttuk, miként adatik a biztosíték, hogy egy Gyülekezet - Isten népe, mely  e világban végzi küldetését - elpusztíthatatlan (4,1-8,5), és utóbbi tanulmányunkban láttuk a világot sújtó, figyelmeztető ítéleteket. A Jelenések könyvének ezen szakasza a „szinteret“ a világra összpontosítja.

      Most feltárul előttünk valami hasonlóan fontos - vagy még fontosabb - , éspedig, ami a színfalak mögött történik. Vagy, hogy kissé másképpen fejezzem ki a lényeget: a harcnak, melyet e világban itt és most harcolunk a gonosz erőivel szemben meg van a láthatatlan párja a mennyei régiókban. A lelki harc, küzdelem a láthatatlan Legfelső Parancsnokságtól van irányítva. Ezt tudni létfontosságú számunkra. Ha nem látjuk a dolgokat ilyen szempontból, úgy könnyen elesünk a harcban. Ezért Pál is, amikor arra kér, hogy „vegyük fel az Istennek terjes fegyverzetét“ (Ef.6,10-18), előbb arra emlékeztet, a „mi hadakozásunk a gonoszság lelkei ellen van, akik a magasságban vannak“. Tehát még egyszer láthatjuk, hogy a Jelenések könyvének erőteljes üzenete van számunkra ma, éppúgy, mint a János számára volt abban a korban.

      Nyomban e szakasz kezdetén (2,1-2)  egy szimbolikus kép tárul elénk egy asszony, egy sárkány és egy gyermek alakjaival. Az asszonyt  az Egyház (Isten népe) jelképeként vehetjük: úgy Ésaiás (51,1; 66,7) mint Hóseás (2,2) használták e szimbólumot. A sárkány, - a Sátán - készen áll a Gyermek (Krisztus) elnyelésére, akit az asszony szült, születésének pillanatától kezdve egész míg  „az Istenhez ragadtatik“ (mennybemeneteléig). A Sátán minden kísérlete meghiúsul, amint ez az evangéliumokból világosan kitűnik, akár Heródes merényletét vesszük már születésekor, vagy a végső támadást a megfeszítésekor. Az „asszony“ állhatatosan kitart bizonyságtételében, Isten vezetése és védelme alatt. Isten úgy táplálja népét, s gondoskodik róluk, mint egykor a pusztai vándorlás során. Ezt teszi most is, s tenni fogja mindaddig, míg Egyházának e világban való küldetésének Istentől meghatározott  ideje tart (az 1260 napot ennek szimbólumaként vehetjük, miként a 11,2-3-ban is).

      A következő szakaszban (12,7-12) egy még sajátosabb leírását látjuk a „mennyben levő háborúnak“ (a színfalak mögött). Mihály, az Isten népe oldalán levő szellemi erők vezére folytonos harcot folytat az ördöggel s az ő angyalaival. Miként kell szemléljük ezt a harcot? A valós helyzet szemléletesen van leírva számunkra, s akkor ragadjuk meg ennek igazságát, ha tökéletesen felfegyverkezünk a gonosz elleni harcra, bármennyire támadjon is ellenünk. A központi igazság az, hogy a Sátán már legyőzetett (12,9), s hatalma most már szigorúan korlátozott. Az üdvösség megjelent, - ez nyilvánvaló, mert  a sárkány nem volt képes legyőzni a Gyermeket;  s annak az erőnek eredményeképpen, mely Isten Országában s az Ő Krisztusának tekintélyében rejlik (12,10). Semmi kárhoztatást sem lehet már felhozni Isten népe ellen, sőt az utolsó ellenség, maga a halál sem jelent már semmilyen veszélyt. Ez a valós helyzet a mennyei világban, s tudni ezt kimondhatatlan erő forrását jelenti számunka. Amikor kisértéssel állunk szemben, így képesek leszünk ellenállni a Kísértőnek, tudva, hogy ő már legyőzetett, s ezért semmiféle joga sincs hozzánk: többé nem tartozunk hozzá. Mikor vádakat állít ellenünk - s ezt oly sokszor teszi - , emlegetve régi bűneinket s azt súgja, hogy Isten nem hallgathat meg ilyen bűnösöket, amilyenek mi vagyunk: emlékeztetnünk kell őt „semmi kárhoztatásuk sincs már azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak“ (Róm 8,1). Ekképpen, habár - amint 12,12 megjegyzi - az ördög „nagy haraggal teljes“,  ha mi a színfalak mögötti valós helyzethez szabjuk magunkat, számolva azzal, hogy az ördög egy legyőzött ellenség, úgy nem kell félnünk, sőt valójában kimondhatatlan örömmel örvendezhetünk. Valóban, erőt nyújtó teológia ez!

      A sárkány(Sátán) és az asszony(Krisztus) közti harc szüntelen folyik, miként a 12,13-17 leírja. Ez arra emlékeztet minket, hogy az Isten népét érő támadások, - akár egyéni vagy közösségi szinten történjenek is - , elsősorban nem emberek támadása, hanem mindezek mögött a Sátán áll. Mily értékes ily fényben látni a dolgokat. Amikor támadnak, csúfolnak, üldöznek hitünkért, nem az emberektől származnak ezek; a Sátán uszítja őket ellenünk, s elsősorban nem ellened s ellenem, hanem ekképpen Istent támadja rajtunk keresztül. A Sátán az asszony Magvától szenvedett veresége miatti dühösségében azzal próbálja magát fenntartani, hogy hadakozást folytat „az ő magvából valókkal“ (12,17). De végül is kudarcot vall, mert ők Isten védelme alatt állnak. - Ott van-e a te életed is?

      A 13. rész leírja azokat a különféle módokat, melyeket a gonosz erői használnak Isten népe elleni támadásukban. Az 1-10 v. különös jelentőséggel bír az íróra nézve, Jánosra a Pátmosz szigetén, mert a Dán 7-re emlékeztető kifejezéseket használ, miből világosan kitűnik, hogy a leírás történelmi jelleggel bír. János korában - mint láttuk előbbi tanulmányainkban - a Római birodalom üldözte az Egyházat s a császár imádására kényszerítette őket (13,4). Az általános kép azonban egy olyan polgári hatalmat jelent, mely magához veszi azt a hatalmat, mely egyedül Istent illeti meg (imádatot követel). Sokan a János napjaiban, s a mi időnkben is meg vannak hipnotizálva a politikai hatalom által (13,7). De a valódi erő azoknál rejlik, „kiknek neve fel van írva az életnek könyvében a világ megalapítása óta“.  Ez teljesen más, mint az ideig-óráig fennálló, majd lebukó politikai rendszerek. Ezek jönnek s mennek, de a Bárány győzelme örökkévaló, mert „mert megöletett a világ alapítása óta“.  Ami bemutattatott a világ színpadán a történelem egy bizonyos pontján - a kereszt és a feltámadást által -, az a maga hatékonyságában időtlen erejű. A politikai hatalmak tünékenyek, mindig is ilyenek voltak s ilyenek lesznek, de a Krisztus keresztje - a „színfalak mögül“ tekintve - sértetlenül áll az idők viharában. Ezért képesek Isten szentjei a kitartásra (13,10).

      A „földből feljövő fenevad“  értelmezése, kinek tevékenysége 13,11-17 van leírva, nem könnyű dolog. Talán anélkül, hogy a jelképeket részletbemenően tárgyalnánk, jobb, ha e versek által nyújtott átfogó benyomásból tanulunk. A fenevad látszatra Krisztus hasonlóságával bír (13,11), de tanítása sátáni. Bizonyára figyelmeztetve vagyunk itt minden ideológia ellen - legyen az vallási, vagy politikai, - mely hasznosnak tűnik, s úgy látszik, életadó megoldásokat kínál a világ problémáira. Ez elméletek gyakran azt a benyomást keltik, hogy lehetetlen élni nélkülük (13,15), s  lenyűgözően ragadják meg híveiknek elméjét (homlokon levő bélyeg) éppúgy mint a tettleges cselekvésüket (jobb kézen levő bélyeg). Nemde szerteszét érvényes ez manapság? Mily sok millió embert uralnak a hamis eszmék, erőt véve gondolataikon, s meghatározva cselekedetüket - akár kommunista, kapitalista, vagy bármely más jelenleg népszerű ideológiai rendszerről legyen is szó. Ne felejtsük el, hogy ezen dolgok éppúgy történnek ma, jelenleg, mint mindig, és sokan jutnak pld. munkanélküliségre amiatt, mert nem hajlandók „felvenni a fenevad bélyegét“ (azaz nem azonosulnak gondolatban és cselekedetben azzal, amit hamis tannak és becstelenségnek tartanak). Ez az eset állt fenn János korában, s ma is igaz.

      Végnélküli viták támadtak már a 666. szám jelentése felől (13,18). Egy kísérlet sem volt képes eddig kielégítően megfejteni e számjegyek betűszerinti értelmét, s bizonyára ennek épp így kellett történnie. Egy jelképekkel teljes könyvben a 666 is szimbolikusan veendő (amint maga a vers is utal erre). „Mert emberi szám“ vagy „egy embernek a száma“. Tehát, ahelyett, hogy sok magyarázóhoz hasonlóan, kik e számot Néróval, Mohameddel, Cromwellel, Luther Mártonnal, vagy a pápák valamelyikével azonosították, sokkal jenetésteljesebb, ha jelképesen értelmezzük, mint olyat, ami szüntelen tökéletlen marad, nem üti meg a tökéletesség szintjét (a hetes volt a tökéletesség száma). A fenevad minden nagyszerű tevékenységével, s összes követőjével együtt (vagyis azokkal „kiknek neve nincs beírva az élet könyvébe, mely a Bárányé, ki megöletett“ 13,8 ) folytonosan célt tévesztenek. Még általánosabb értelembe véve: egyedül a Krisztusban való hit képesíthet bárkit is elérni a célt. Ha 666 emberi szám, úgy mindannyian ebbe foglaltatunk  születésünknél fogva, mivel e kategóriába születtünk bele; Krisztus ember-feletti hatalmára van szükségünk, hogy kiemeljen minket innen.

      A 13. rész a gonosz erőire volt összpontosítva. Most a következő részben a jó erők leírását látjuk. A kép, mely itt elénk tárul élénk és erőteljes: a Bárány a Sion hegyén áll, s vele a 144000. Itt ismét a színfalak mögé vitetünk, hogy lássuk Isten választott népének teljes számát. Miként láttuk a 7,4 tanulmányozásánál, a 144000-et legjobb ha jelképesen vonatkoztatjuk Isten népének egész seregére. Semmit sem találunk itt, ami eltérítene minket ettől a meggyőződéstől, hisz úgy vannak leírva, mint akik Krisztus és Isten nevéről neveztetnek; megváltott lelkek, s ismerik a megváltottak énekét. Továbbá egy tökéletes elkötelezettség jellemzi őket: a 14,4-ben lévő megjegyzés, -  „akik asszonyokkal nem fertőztették meg magokat, mert szűzek“ - legjobb értelmezése az, ha annak jelképeként vesszük, hogy megőrízték magukat a világ pogány rendszerével való közösüléstől. Ez az egész szakasz (14,1-5) egy rendkívűl csodálatos s valójában kihívó jellemzése a Bárány igazi tanítványainak, s meg kell vizsgálnunk magunkat ennek fényében.

      A 14. rész hátralevő versei egy képet tárnak elénk - ismét a színfalak mögül nézve - , a „végső aratásról“. Egy háromszoros üzenettel kezdődik, mit három angyal közöl („angyal“ hírnököt jelent). Az első üzenetből kitűnik, hogy még van lehetőség a meghódolásra Isten előtt: alapjában véve ez az evangélium lényege; mert elismerni Őt életünkben, mint legfőbb tekintélyt s mint aki Életünk célja - megváltást jelent. Itt találjuk az utolsó megtérésre való felhívást azok felé, kik az ítélet alatt vannak. Ez az „örökkévaló evangélium“ (14,6).  A második üzenet a küszöbön álló ítélet bejelentése; oly üzenet ez, melyet ma  sokkal inkább szükséges hangoztatni, mert oly sokan könnyelműen veszik e dolgokat. „Babilon“ (14,8) melyről egyre többet fogunk hallani a következő részekben az Istennel szembeszegülő világrendszert képviseli. E magatartás, mely oly uralkodó jelenkori világunkban - anyagiasság, közönyösség, én-központúság - pusztulásra van kárhoztatva, bármilyen nagynak s dicsőnek tűnjék is most. A harmadik üzenet személyes kihívást közöl mindazokhoz, akik hallják, mely kihívás az előbbi két angyal által elmondott üzenetre épül. Akik azonosulnak a fenevaddal (Babilonnal) Isten haragja alatt állnak, s az utolsó napon ugyanarra a sorsra jutnak, mint a „fenevad“. Másrészt, akik az örökkévaló evangélium Krisztusához csatlakoznak, megmenekülnek. A harmadik üzenet egy negyedikkel egészíttetik ki, különösképpen kihangsúlyozva azok halálát, „akik az Úrban haltak meg“. Mi általában azokat a dolgokat tartjuk áldásnak, amit ez életben nyerünk (amint valóban azok), de egy keresztyén számára - és ne felejtsük el, hogy János olyan időben írta ezeket, amikor sokan hitük miatt üldöztetésekkel s biztos halállal néztek szembe! - vannak dolgok melyek az életnél is fontosabbak. A hivő számára a halál a dicsőség országába nyíló kaput képezi, ahol minden „fáradság“ véget ér (ez a szó egy erőteljes kifejezés, s magába foglalja a küszködést, szenvedést, fájdalmakat). Ráadásul minden munka, ami talán észrevétlenül történt ez életben, követni fog a síron túl. Végül is egyetlen valódi keresztyén cselekedet sem marad megjutalmazatlanul.

      E szakasz utolsó üzenete az aratás értelmében van feltárva. A városon lakóknak e kép nem nagy jelentőségű, de a legtöbb ember számára a csúcspontot jelenti;  amikor az aratók sarlója végigsuhan a gabona felett, ez a véget jelenti, a munkálatok utolsó nagy aktusát. Hasonlóképpen itt is, mert a sarló hatszor van említve ez utolsó néhány versben (14,14-20).  Erőteljes módon beszél e kép a világ végéről.

       Az aratásra felszólító parancs „a templomból“  jön ki, vagyis magától Istentől. Ez arra emlékeztet minket, hogy egyedül Ő tudja, mikor jő el a vég. Csak Ő tudja igazán, mikor van az aratás ideje, mi nem.  Ezért szüntelen készen kell lennünk. Ha türelmetlenség kísértene a látszat szerinti késlekedés miatt, gondoljuk meg, hogy Isten szemlélete szerint - mely természetesen mindig helyes - az „óra“ még nem jött el. Isten a „színfalak mögött“ van, az időn kívül s idő felett áll, nincs órákhoz és naptárakhoz kötve. „De nem késik az ígérettel az Úr!“ (2 Péter 3,10).

      Az itt leírt aratás kétség nélkül magába foglalja az igazakat éppúgy, mint a hamisakat, de a hangsúly a gonoszok megítélésén van. Az utolsó ítéletnek egész ténye úgy van szemléltetve, mint ami bizonyos mértékben Isten szenvedő szentjeinek imájára adott végső válasz. (14,8). Isten igazságot szolgáltat; ezért nyugodt szívvel bízzuk ezt rá.

      Itt aztán valóban egy erősen drámai képét látjuk Isten utolsó ítéletének, az Ő szemszögéből nézve. Az utolsó versek egy rettenetes látványt nyújtanak mindazokról, kik Isten haragja alá esnek. Hogy ez ítélet teljes és tökéletes, mindent átfogó, azt az „1600 futamat“ (kb. 300 km) kifejezés sugallja, mert ennyi volt a Dán és Beérseba - Izráel földjének legtávolabb fekvő északi és déli pontja - közti távolság. Mindenki belevettetik „Isten haragjának nagy borsajtójába“ (14,19). De a harag elől való megmenekülés módja már világosan kijelentetett 12,11-12-ben, és a kérdés, melyet fel kell tennünk magunknak az, hogy igénybe vettük-e valóban, és magunkévá tettük-e üdvösség után sóvárgó hittel a Krisztusban felkínált ingyen kegyelemből való szabadulást?!

 

HETEDIK FEJEZET (15-16 rész)

ISTEN HARAGJA

 

      A Jelenések Könyve jelen szakaszának (15-16 rész) tárgya még nagyobb viták kereszttüzében áll: ez nem meglepő, mert valami borzasztóan rettenetes dologról szól, ha komolyan vesszük. A 15. rész bekezdő versében az van mondva, hogy „ezáltal beteljesedett az Isten haragja“;  vagy más szóval, az író figyelmeztet, hogy a következőkben részletes leírását adja a világra zúduló utolsó ítéletnek. János közli velünk, hogy amit leír, az „nagy és csodálatos jel“, és ezek a jelzők megismétlődnek a 3. versben, ahol „Isten cselekedeteire“ vannak vonatkoztatva. Egy vázlatos leírását találjuk itt annak, ami történni fog, amikor Isten bevezeti a véget.

      Először is egy magyarázó leírást próbálunk adni afelől, ami itt az utolsó ítéletről közölve van számunkra; aztán egy általánosabb szemléletben mérlegre teszünk néhány erős ellenvetést, mely feltámadt az utóbbi időben Isten haragjának ez egész tanítása ellen, azok részéről, kik teljességgel elvetik azt.

      Mielőtt az utolsó ítélet részleteibe bocsátkoznánk (mely a 16. részben adatik elénk), van egy bevezető szakasz a 15. részben, mely két dolgot világosan tisztáz: Isten ítélete bizonyos, de Isten népe biztonságban van. Az ítélet fogalma a „csapások“ képe alatt van bevezetve; ez a 2Móz 7-12 részekben leírt csapásokra emlékeztet, mely megelőzte a Mózes vezetése alatt végbement egyiptomi szolgaságból való szabadulást. A „csapás“ szó a Jelenések könyvében általában szerencsétlenségekre vonatkozik. Itt azonban, amint 15,1 világossá teszi, végső jelleggel bír; ez „a hét utolsó csapás“. Utolsó, mivel ezekkel Isten haragja teljessé lesz (beteljesedik). Úgyszintén megláthatjuk, hogy ez utolsó ítéletek Isten teljes helyeslésével bírnak (15,5-6), mert a csapásokat angyalok közvetítik, és Isten jelenlétéből jönnek elő (a templomból).

      Isten haragjának végső kitöltése leírásának kellős közepén áll egy embercsoport, egy éneklő embersereg!  Az ének, melyet énekelnek, kétszeresen van megnevezve, „Mózesnek, az Isten szolgájának... és a Báránynak éneke“, de egy és ugyanaz az ének. Íme, itt egy népsereg, kik legyőzték a fenevadat. Kik ezek? Az adott leírásból, s az ének szavaiból, melyet zengnek, kitűnik, hogy itt e képben Isten népének teljes serege áll előttünk, mindazokat egybefoglalva, kik Krisztus világba jövetele előtt, vagy után éltek, akár az Ószövetség, akár az Újszövetség korában. Ez az egyedülálló (egységes) csoport arra emlékeztet minket, hogy Isten népe ugyanaz, legyen akár „Mózesé“, akár a „Bárányé“.  A Mózes vezetése alatt nyújtott szabadulás egy előképe volt a Bárány által szerzett nagy szabadításnak.

      Talán csodálkozunk azon, miért van e csoport éppen itt, ebben a szakaszban bemutatva, ahol az utolsó ítélettel foglalkozunk. Bizonyára helyén való ez, mert az ítélet úgy van leírva, mint ami azokat sújtja, „akiken rajta volt a fenevad bélyege, és akik imádták annak képét“ (a fenevad jelentéséről  szóló magyarázatot lásd az 5. fejezetnél); és János bíztosítani akar minket afelől, hogy az ítélet nem sújtja azokat, „akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén“ (15,2). Ez a csoport mindvégig győzedelmes, s János azt akarja, hogy olvasói ezt tudják. Az ének tárgya (15,3-4) Isten szuverén volta, mely megnyilvánul úgy hatalmában és igazságszolgáltatásában, mint szabadításában és haragjában. Ez olyan dolog, melyre - a mi veszteségünkre! - keveset gondolunk manapság.

      Az utolsó ítéletről szóló leírás főképp azt a benyomást kelti, hogy mindent átfogó és kikerülhetetlen lesz. Semmi sem állíthatja meg, mivel „az örökkön örökké élő Isten“  az, aki azt végrehajtja, és „senki sem mehet be a templomba (azaz Isten jelenlétébe) mígnem a hét angyal hét csapása befejeztetik“ (15,7-8).

      A 16. részben  e végső ítélet hétszeres képe áll előttünk. Figyeld meg, miként különböztetik meg az itt használt jelképek ez ítéletet a 8-11 részekben leírt figyelmeztető ítéletektől. A trombiták figyelmeztettek, de a poharak kitöltetnek. Az itt használt nyelvezet - a könyv egyéb részeihez hasonlóan - jelképes, és a jelképek egyrészének eredete a Faraóra s népére küldött csapásokban rejlik (2Móz 7-11), mivel makacsul ellenálltak Istennek, és megkeményített szívvel visszautasították a megtérést.

      Az első öt poharat együtt vehetjük, és ahelyett, hogy mindegyiket megpróbálnánk részletesen magyarázni, sokkal építőbb, ha megértjük az általános tanulságokat, melyeket levonhatunk ez ötös csoportból, mint egészből.  A hatodik és hetedik pohárról sokkal több van mondva, és ezeket külön fogjuk szemlélni.

      Mit tudunk meg ez öt „pohár“ tanításából az utolsó ítéletről? Talán felsorolhatunk néhány határozott dolgot, melyeket -  úgy tűnik - világosan tanítanak:

      (i) ez ítéletben azok részesülnek kik követői a „fenevadnak“. Ez különbözteti meg őket a többiektől. (16,2):  ezek visszautasították folytonos ellenállással a figyelmeztetéseket, s most le kell aratniuk ennek következményeit.

      (ii) Az ítélet többé nem részleges (mint voltak például a 8,6-12-ben leírtak). Többé nem „egy harmadrész“,  hanem egész. Itt totális ítélettel szembesülünk. (16,3).

      (iii) A harmadik pohár (16,4-7) tanítja, hogy az ítélet tökéletesen igaz és méltányos: „Jól van, Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid!“; „mivel szentek és próféták vérét ontották, vért adál nékik inni; mert méltók arra“.  Ez az ítélet  a mindenható Úr Istentől jön, és minden amit ő tesz, tökéletesen rendjén való. A büntetés a bűnnek megfelelően van szabva.

      (iv) A „trombiták“ által korábban adott figyelmeztető ítéletek és a kitöltött poharak által jelképezett utolsó ítélet közti különbség ismét ki van hangsúlyozva a 4. pohárnál (16,8-9). Azt is megtanuljuk itt, hogy az ítélet egész lefolyása tökéletesen Isten  kontrollja alatt van - „adaték hatalom a napnak“.  A nap jelképszerűen volt használva előbb (6,12; 9,2), de ez alkalommal hatalom adatik neki, hogy  „tikkassza az embereket tűzzel“.  A nap által kifejezett korábbi figyelmeztetések mellőzve voltak: most már nem lehet megtérni.

      (v) Az ötödik pohárnál még egy leckét tanulhatunk ez utolsó ítéletről. Itt az ítélet színhelyének kellős közepére vitetünk. Ítélet fog jönni jönni a „fenevad királyiszékére“. A gonosz erői elárasztották a társadalom minden rétegét. Amint láttuk előbb, a fenevad egy Isten nélküli, pusztán emberi szinten szervezett társadalmat képvisel (emlékezz: a 666 „emberi szám“). Világias humanizmus, istentelen világ, - vagy nevezd, ahogy akarod - Istenre való tekintet nélkül szervezett élet, Isten figyelmen kívül hagyásával szervezett életforma; s ez a csoport Isten népe ellen támad. E gondosan kidolgozott építmény, mely annyira erőteljesnek, és legyőzhetetlennek tűnik - az isteni ítélet céltáblája lesz. Az utolsó napon „sötétségbe“  fog merülni (16,10-11).

      A hatodik és hetedik pohár egész az ítélet végéhez visz el minket. E jelképeket nem könnyű magyarázni, de néhány alapelv világossá válik.  Amint szemügyre vesszük a hatodik poharat (16,12-17), először fel kell tegyük a kérdést, vajon e különös utalások az Eufrátes folyóra, a napkeletről jövő kiályokra, Armaggedonra mit jelenthettek János és kortársai számára. Az Eufrátes (a Perzsa-öböl északi részébe ömlő folyó) egy nagyon rejtélyes és ismeretlen területet jelölt a János korában; az a vidék volt, ahonnan támadók könnyen jöhettek. Armaggedon, - mely valószínűleg Meggidó dombját jelenti, vagy azt a halmot, melyen az izráelbeli Meggidó város állt, - emlékezetünkbe idézik azt a helyet, hol a csatákat vívták az ótestamentumi időkben (pld. Bír 5,19) és ahol Izráel a legnagyobb győzelmeit aratta. Ennek megfelelően Armaggedon jelképezheti minden dolgok végét, az utolsó ítéletet, mely totális vereséget mér a gonosz minden lázadó (16,13-14) és megtévesztő erőire (még akkor is, ha éppen csodatevő erőkkel bírna is). A „világ“ erői a mindenható Istennel szemben találják magukat; az Úr, akit maguktól elutasították, nagy hirtelen jelenlétének felfedésével lepi meg őket: „Ímé eljövök, mint tolvaj“. Így lesz az utolsó napon; Isten népe kicsinynek, csekélynek tűnhet, akárcsak egykor Megiddónál (Bír 5,8), de ez utolsó csatán Istené lesz a győzelem. E szakasz rendkívül komoly figyelmeztetést tartalmaz mindazok számára, kik Isten népén kívül tartózkodnak, és nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egyesek számára az „utolsó nap“ nem Krisztus végső visszajövetele lesz, hisz a halál bármely pillanatban bevezethet minket a végső szintérre. „Utolsó napunk“ már ma eljöhet.

      A hetedik pecsét a csúcspontot képezi: „Meglett!“ (16,17-21). Ez borzasztó látvány lesz azok számára, kik azonosultak „ama nagy várossal“, vagy másszóval az Isten nélkül szervezett élettel (Babilon). A jelképes mennydörgések, villámlások, földrengések, óriási jégeső mind egyesülnek, hogy lefessék az Istennel és Krisztussal szemben állók végső kárhoztatásának és teljes pusztulásának képét. Idő és tőrténelem megszűnik, az örökkévalóság veszi kezdetét. A megtéretlen ember most már semmit sem tehet azon kívűl, hogy Istent káromolja.

      Ne téveszd szem elől, hogy ez utolsó ítélet és a kikerülhetetlen kárhozat tana  a hitetlenek számára borzasztó. Annyira rettenetes, hogy sokan - még őszinte keresztyének is - ilyen vagy olyan módon megpróbáltak megszabadulni tőle. Olyanokban sincs hiány, kik erősen tiltakoznak Isten haragjának minden gondolata ellen, erőteljesen érvelnek ellene. Egyesek azt állítják, hogy ez a gondolat egyszerűen az ember primitív állapotának egy maradványa. Az emberek annak idején természetüknél fogva rettegtek az ismeretlentől és egy belső félelem vett erőt rajtuk a valószínüleg létező istenek megsértése miatt, s ezért minden kísérletet megtettek az ő kibékítésükre. Ezek a gondolatok - mondják - a Bibliába is bekerültek, s ennek tulajdonítható, hogy efféle tanítást találunk benne.  Mások azt mondják, hogy az utolsó ítélet gondolata egyszerűen az elmének egy pszihológiai kivetítése; emberi szinten mi érezzük, hogy  igazságszolgáltatás kell tétessék, és ezt a gondolatot elménk kivetíti egy képzeletbeli Istenre; ezért igényeltetik.

      Egy másik hatalmas ellenvetés valami magasabb eszmékre épül. Mi mindnyájan azt tartjuk, hogy Isten szeretet, - ha egyáltalán hiszünk Istenben; s így felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy tökéletesen szerető Isten örökkétartó és abszolút büntetést rójon valakire? Akik ezt a látást képviselik, elfogadják a figyelmeztető ítéletek lehetőségét (mint pld. a trombitákét), de elvetik az utolsó ítélet, és teljes kárhozat bármely gondolatát. Hogy valamilyen magyarázatát nyújtsák „Isten haragjának“, mely oly világosan tanítva van a  Szentírásban, azt állítják, hogy ennek egyáltalán nincs köze egy személyes Istenhez, hanem azt jelenti, hogy Ő az emberek életét úgy irányítja, hogy automatikusan elszenvedik a bűn következményeit már ebben az életben. A végső harag gondolatát, azzal együtt, hogy minden egyes egyént ítéletre von, s kizárja jelentétéből mindazokat, kiket elítél, - ezt teljességgel elvetik.

      Hogyan reagáljunk ez ellenvetésekre? Először hadd lássuk gyakorlatias módon, és tegyük fel a kérdést, milyen következményekkel járna az utolsó ítélet ily totális elvetése? Elsősorban olyan szemlélethez vezetnek, hogy az evangélium egyszerűen egy felhívás az emberek számára, hogy feleljenek az isteni szeretet hívására. Krisztus keresztje semmivé zsugorodik, csupán a szeretet egy kifejezésének lesz tekintve. Amikor azt kérdezzük, hogy miként lehet a kereszt ily szempontból nézve a szeretet bizonyítéka, - semmi világos választ nem képesek adni. Minden elködösödik s érzelmivé válik. Bizonyára az az igazság, hogy Isten szeretetét nem láthatjuk a keresztben, csak akkor, ha Krisztus helyettünk halt meg: ez pontos jelentést csak akkor nyer, amikor meglátjuk, hogy magára vette a mi bűneinkért kijáró büntetést, melyet mi megérdemeltünk. A helyettesítésnek e tana nélkül az engesztelés értelmetlen, s többé nem énekelhetjük:

 

„Hordva a szégyent és gyalázatot,

Az én helyemen elítélten állt.

Bűneim bocsánatát

vérével pecsételte meg.

Halleluja! dicső Megváltó!“

 

Íly nagy igazságok, -  mint amilyenek ez énekversben is ki vannak fejezve, - eltűnnek, ha egyszer nincs végső ítélet, amelyből szükségünk lenne megszabadulni.

      Az utolsó ítélet tagadásának egy másik gyakorlati gyümölcse az a fegyelemmel kapcsolatos visszahatás, mely a társadalom minden szintjét érinti. A családban például, az az ember, aki nem hisz egy magasabb tekintélyben, mely iránt ő felelőséggel tartozik és aki egy nap számadásra fogja őt vonni viselkedéséért, - az hamar nemtörődömmé válik az iránt, hogy gyermekei engedelmeskednek-e neki, vagy sem. Ugyanez az alapelv érvényesül nem csak a szülő-gyermek kapcsolatban, hanem szinte minden területen, hol a törvénynek és rendnek uralkodnia kellene, s ahol a fegyelmet és büntetést alkalmazni kellene. Azon elmélet, mely szerint, mi, mint emberi lények túlnőttünk az isteni harag gondolatán, azonnal szertefoszlik, ha  egyszerűen megfontoljuk a tényeket. Modern világunk, mely az élet számos területén lábbal tiporja a fegyelmet,  hangosan kiáltja, hogy sokkal inkább szükségünk van ez alapvető, irányadó igazságra, mint valaha.

      Egy hívő keresztyénnek még sokkal erőteljesebb okai vannak a büntetés tanában hinni. Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy ez világosan van tanítva a Bibliában. Az Ótestamentumban mindenütt megtalálható, s egyetlen lényeges szakasz sincs, melynek alapján azt állíthatnók, hogy Isten haragja ismeretlen lenne. A szent írók folytonosan megtérésre szólítanak fel, mivel az ítélet és az átok napja közel van. Ugyanez a gondolat uralja már az Újtestamentum kezdetét is. „Meneküljetek az elkövetkezendő harag elől!“ - mondja Keresztelő János (Mát 3,7). Senki sem intett komolyabban és kitartóbban az elkövetkező ítéletre, s a pokol borzalmas veszélyeire, mint maga a mi Urunk (pld. Mát 25,31-45; Márk 9,42-48; Luk 16,19-31).

      Utolsó pontunk megjegyzésre méltó. Semmi sem veszélyesebb vagy fennhéjázóbb, mint azt állítani, hogy nem szabad olyasmit hinni Istennel kapcsolatban, amit nem tudunk elhinni az emberekről. Ez az érvelés a harag fogalmáról, illetve Isten természetéről alkotott megtévesztő elgondolásra épül. Isten tökéletesen szent, ezért egészen más, mint mi vagyunk. Őbenne a harag nem egy elszabadult dühkitörést jelent, hanem egy megalapozott álláspontot a bűn iránt. Bármi más elképzelhetetlen. Neki - pontosan természeténél fogva! - meg kell büntetnie a bűnt. Tulajdonképpen az Ő bűn iránti teljes utálata, s az afölött kimondott ítélete az, mely igazán bizonyítja szeretetét. Óriási árat fizetett a bűnbocsánat megszerzésére és az ítélettől való megmenekítésre. Eképpen, az evangélium igazságának fényében minden ellenvetés eltűnik. A menekülés útja ki van tárva. Senkinek sem szükség Isten haragja alatt maradni.  Amint láttuk, a Jelenések Könyvének e szakaszában az utolsó ítélet leírása rendkívül félelmetes, de ugyanez a könyv, épp e szakaszban beszél azokról, kik „éneklik a Bárány énekét“. Kik ez éneket képesek énekelni, azok számára nincs semmi kárhoztató ítélet.

 

NYOLCADIK FEJEZET  (17,1-19,10)

A   LEGYÖZÖTT   GONOSZ

 

      Modern világunk felől töprengve, az egyik leglehangolóbb gondolat az, hogy a gonosz(rossz) nyilván virágzik a világon, s büntetlenül halad előre. Nemrég mondta egy üzletember, amint valakiről beszélgettünk, ki frissen nyitott üzletet, s már addig korrupt ügyekbe keveredett: „Meglehetősen esztelen dolog üzletet indítani korrupció hírében“, s aztán hozzátette, „de napjainkban nem számít, ha korrupt vagy, vagy sem, a fő az, hogy  virágozzék üzleted!“ Ez valóban elszomorító, de igaz jellemzése a világi életnek minden országban manapság. De vajon végnélkül így lesz ez?

      Amikor János először papírra vetette a Jelenések Könyvét, bizonyára úgy tűnt, hogy a gonosz(ság) a legmagasabb csúcspontot érte el; s úgy látszott, semmi sem fordíthat a helyzeten, semmi sem változtathatja meg e folyamatot. És így tűnik ma is. De a könyvnek e jelen szakasza egy egészen más leckét tanít: nem lesz, és nem lehet a gonoszságé az utolsó szó. Akik magukat a bűnre adják, s a gonoszok sorába állnak, azok a vesztesek oldalán állnak, mégha óriási nyereségre tesznek is szert e világban.

      A szakasz, melyet most szemügyre veszünk (17,1-19,10), a világban működő gonosz erőknek jelképes ábrázolásával kezdődik, s e szimbólumok: egy asszony, egy fenevad és egy város (Babilon). E három mind egyesítve van a teljes kép megjelenítésére, de tanulmányozandó szakaszunk egész terjedelmében Babilon városa viszi a főszerepet. Természetesen, Babilon egy híres történelmi város volt, s romjai, melyek az utóbbi időben felszínre kerültek, hirdetik, hogy méltán érdemelte ki „a nagy Babilon“  nevet (17,5). De, amint úgy Ézsaiás (13,19-20) mint Jeremiás (51,37.53.58) megjövendölte, végül összeomlott, s az egykor oly dicső, fényes város pusztasággá és rommá változott. Nem csoda hát, hogy János ihletve volt épp e várost használni a gonosz szimbólumaként.

      A 17,1-6-ban a város leírását a fenevad s a nagy parázna jelképeinek hozzáadásával látjuk. Figyeld meg, ami itt ki van fejezve. Az 1.és 2 vers elmondja, hogy nagy befolyással bír, mert „sok vízen ül“.  Az ókori Babilon városa az Eufrátesre épült a Perzsa-öböl északi részén és csatorna hálózatok központját képezte. A „vizek“  népeket jelölnek, amint ezt 17,15 világosan kifejezi; ekképp János a gonosz hatására rendkívüli kiterjedésének szimbólumaként használja Babilont. A harmadik vers rámutat, hogy az asszony egy vörös fenevadon ül, ami egy további bemutatása a gonosz hatalmának (lásd 12,3). Az asszony öltözete nagyon vonzó: bíbor és skarlát felséges színek; továbbá úgy van leírva, mint  aki „megékesíttetett vala arannyal és drágakővel, és gyöngyökkel“.  A gonoszság gyakran rendkívül vonzónak tünteti fel magát. Mégis, ugyanakkor visszataszító, undorító: az asszony minden dicsőségében úgy van leírva, mint aki „a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja“ (17,5). Lehet-e bármi jellemzőbb a jelenkorra, mint a gonosznak e leírása? Itt egy tökéletes kép áll előttünk az Isten nélkül berendezett, tőle függetlenített életről. Ez az, amit Babilon jelképez. Ez az, amire oly sok élet hasonlít modern világunkban. Habár János az asszonyt (vagy Babilont) a szexuális erkölcstelenség jegyében írja le), az ő gonoszsága mégis ennél sokkal tágabb körre kiterjed. A szexuális kicsapongás csak egyik aspektusát képezi „Babilonnak“. Jelentős, hogy az Ótestamentum gyakran használja a házasságtörés képét, mint az Istentől elpártolt, s az Istennel szemben álló élet szimbólumát. Mindhármat egybevéve, Babilon, az asszony és a fenevad együttesen azt fejezik ki, amit a Biblia gyakorta „a világ“ kifejezéssel nevez, mellyel az emberi társadalom Isten nélküli, Isten megvető, istentelen szervezkedését jelöli.

      János először nehéznek találta a kép megértését, és  „nagy csodálkozással csodálkozott“ (17,6). Vajon mi lehet ez? Aztán egy angyal önként ajánlkozik, hogy több információt adjon számára: „Én megmondom néked... a titkot“.  Az Írásban a „titok“ nem valami modern értelemben vett titokzatost jelent, hanem valamit, aminek mélyére hatolni önmagunk erejéből képtelenek vagyunk, de ami Isten által ismertté tétetett. János nem tudja megérteni az imént látott képek jelentését, de íme az Istentől küldött angyal teljes magyarázatot szolgáltat. Így előttünk áll  az asszonynak és a fenevadnak sokkal bővebb és részletesebb leírása, s ezeknek jelentése, nem csupán János számára, hanem számunkra is, a jelenben, amint látni fogjuk.

      A fenevad úgy látszik, hogy eltűnik, aztán folyton visszatér - „mely vala, és nincs, noha van“ (17,8). A gonosz(ság) folyton ezt teszi; e leírás igazán tükrözi a valós életet. Nem mindig tombol folytonosan ugyanazon intenzitással, hanem eltűnik, s aztán újra visszatér. Létezik egy féle formája az életnek, halálnak és feltámadásnak még a gonosz(ság)ban is; ez hozzátartozik a Sátán ravaszságához, s ekképp sikerül megcsalnia az embereket, hogy azt gondolják, hogy ilyen, vagy olyan eszközök igénybevételével - gazdasági reform, több s hatékonyabb nevelés, valamilyen humanista változás, vagy forradalom - a dolgokat rendbe hozhatják, és a gonoszt ki lehet irtani. De az ilyen istentelen erőfeszítések folyton kudarcba fulladnak; s épp amikor azt gondoljuk, hogy egy bizonyos gonosz, mely „egyszer volt, s most nincs“, megszűnt,  úgy találjuk, hogy újra visszatért valamilyen más formában. Mindazok,  „kiknek nevei nincsenek beírva az életnek könyvébe“ könnyen megcsalatnak ezáltal, s nem fogják fel, hogy egyedül a „Bárány“ ereje által fog bekövetkezni a „fenevad“ pusztulása.

      A végső kipusztulás a 17,9-14-ben van leírva. A fenevadnak valóban nagy hatalma van, s ez most másképpen van kifejezve. Bármi legyen is a „hét fej... hét hegy, tíz szarv... tíz király“ pontos jelentése, a kép arra van rendelve,  hogy hatalmat, tartósságot és politikai erőt fejezzen ki. Mindezek nyilvánvalók voltak a Római Birodalomban a János napjaiban, mint amelyek a „Báránnyal“ szemben álltak. A császárnak abszolút hatalma volt; a birodalom rendszere úgy tűnt, mintha örökké tartó lenne, s korlátlan hatalommal rendelkezne. De tekints a 14. versre! Kié lesz a diadal? Végül, a hatalmas Római Birodalom, mely oly legyőzhetetlennek tűnt a János korában, teljes pusztulásba dőlt, de a Bárány s az Ő népe semmiképpen!  Hasonló rendszerek jönnek-mennek a történelem egész folyamán keresztül, nemcsak politikai téren, hanem úgyszintén sok más területen is. Nem is olyan régen a tudományt tettük a politika helyére; egy évszázaddal ezelőtt sokan azt tanították, hogy a Tudomány (nagy T-vel ejtve), abszolút erővel és hatalommal és erővel rendelkezik. Még az egyház is beleesett e téves kiejtés hibájába, s íly szavakkal írta énekét:

 

E dolgok megtörténnek! egy nemes faj támad

mit a világ eddig nem ismert sohasem;

a szabadság lángja ég  arcukon

s Tudomány fénye szemükben.

 

Nagyon kevesen hisznek még ilyesmit ma a tudományról. Nem azt sugallja ez, mintha a politika, vagy a tudomány rossz lenne önmagában, hanem azt, hogy egyik sem bír abszolút tekintéllyel. Csakis s „Bárány“  rendelkezik ezzel, „mert Ő Uraknak Ura, és Királyoknak Királya!“. A lényeg tehát az, hogy  ilyen megvilágításban nézzük a politikát, tudományt, és bármi ehhez hasonló dolgot, mint ami csak addig hasznos, amennyiben biztosítva vagyunk, hogy azok közé tartozunk, akik úgy vannak jellemezve, mint  „az Ő vele való hivatalosak, kiválasztottak és hívek is“ (17,14).  Ezek azok, kik végül győzni fognak.

      János még egy másik érdekes tényt is közöl az asszonyról és a fenevadról (vagyis a gonosz erőiről) a 17,15-18-ban. Alapjában véve ők nem egységesek, dacára az egység külső látszatának. Óriási néptömeg felett uralkodnak „sokaságok, nemzetek és nyelvek“ felett; mégis féltékenység és gyűlölet van köztük. Ez általános jelenség: „a kutyák egymást marják“, „a tolvajok egymásra támadnak“,  és az egész rendszer összeomlik. Emlékezetünkbe jönnek Urunk szavai: „Ha Sátán önmaga ellen támadt és meghasonlott, nem maradhat meg“ (Márk 3,23-26). Figyelmünkbe van ajánlva itt, hogy Isten maga engedi ezt meg, s ezt eszközül használja a gonosz lerombolására. Isten uralkodik még a gonosz felett is!

      Továbbmenve a 18. résznél látjuk, hogy János egy drámai és mozgalmas  leírását adja Babilon leomlásának. Amint már eddig láttuk Babilon a „fenevaddal“  és a „paráznával“ egyesülve mindannak ábrázolására szolgál, ami Istennel és az Ő országával szemben áll. A három jelkép most mind egybe tömörül, s ez „Babilon“;  s e nagy „város“ végtére leomlik. János nem pusztán egy város leomlását írja le, bár oly kifejezéseket használ, mint amilyeneket Ezékiel is használt Tírus leomlásának leírásakor (Ezékiel 26-28), valamint Jeremiás is (Jer 50), amint mejövendőli az ókori Babilon város elestét. János nem gondol itt semmilyen városra szószerint;  ő mindannak összeomlásáról tudósít, ami Istennel szemben áll. Ha így szemléljük, a 18. résznek üzenete van ma hozzánk, mert amit János leírt itt ily ritkító kifejezésekben, az lesz a sorsa minden Isten országán kívül eső csoportnak, vagy egyénnek.  „Babilon“ ítélete mindannak végső ledöntését jelenti, ami Istennel szemben áll.

      Az üzenet „kiáltva“ van (18,2), amint ez valóban szükségeltetik, hogy így legyen, mert amint láttuk, a „bíbor, skarlát, arany, drágakövek és gyöngyök“ mind rendkívül vonzók. Szükséges, hogy „teljes erőből kiáltson“, hogy eltérítsen a gonosz csábító vonzerejétől, és felhívja figyelmünket, hogy e dolgok pusztulásra vannak ítélve. De olyan süketek vagyunk ezt meghallani. Mindannyian azt állítjuk, hogy nem értünk egyet az olyan dolgokkal, mint amiket a 18,2-3 leír: „gonosz lelkekkel“, „paráznasággal és dobzódással“, de a gyakorlatban szívünk könnyen vonzódik feléjük. A figyelmeztetés itt erőteljesen és tisztán hangzik: Isten népének „ki kell futnia belőle“,  mert a gonosz bármilyen formájával való megalkuvás végzetes következményekkel jár (18,4-5).

      A városra zúduló ítélet az ő cselekedeteivel arányosan történik: a büntetés pontosan kétszerese lesz annak, amit ő cselekedetett. Ez a szakasz meggyőz minket arról, hogy mégha a gonosz virágzik is egy ideig, a megfizetés előbb-utóbb bekövetkezik. Mily esztelenség tehát játszani a bűnnel! Mily gondosan kell vigyáznunk, hogy az „arany csillogása“ el ne csábítson minket. Hisz ha ezt tesszük, Istennel magával állítjuk szembe magunkat, „mert erős az Úr, az Isten aki megbünteti őt“ (18,8).

      Három embercsoport áll, és nézi csodálkozva amint a nagy város leomlik. Minden nagy hirtelen történik,  „egy órában“ (18,10.17.19.). Dolgok melyek felépítésére évek hosszú sora igényeltetett, elvesznek néhány rövid pillanatban. Bizonyára komoly figyelmeztetést kapunk itt arra nézve, hogy reménységünket ne vessük semmi másba Isten alapokkal bíró városán kívül. Mégis, jelenleg mily sokan ragaszkodnak e világhoz. Vegyük az igében említett három csoportot, s azonnal meglátjuk, mennyire aktuálisak ezek a mi jelenvaló világunkban. Ezek közül egyik sem rossz önmagában, sőt valójában életfontosságú dolgok - politika (18,9), kereskedelem (18,11), közlekedés (18,17), mind szükségesek. Tehát azt kérdezhetjük, miért „jaj“ nekik? Egyszerűen azért, mert oly gyakran Isten helyére kerülnek, s bizonyos tekintetben ők maguk is istenekké válnak. Főcéllá, életcéllá lesznek önmagukban. Amikor bármivel ezt tesszük, Istentől pártolunk el s a pusztulás bizonyos. Tanulságos az a mód is, ahogy e különböző csoportok kifejezik sajnálkozásukat. Valójában egyik sem aggódik magáért a városért; az ő egyetlen bánatuk hogy „az ő áruikat immár senki sem veszi meg“ (18,11). Csak az érdekli őket, mit nyerhettek volna belőle. Önmaguk előmenetele, önző érdeke képezi gyökerét minden törekvéseiknek. Amikor ez a helyzet áll fenn életünkben, akkor minden vállalkozásunk pusztulásra van szánva. Isten semmit sem fogad kedvesen, - legyen az politika, kereskedelem, virágzó vállalkozás, vagy bármi - aminek középpontjában nem Ő található. Világosan, félreérthetetlenül van ez itt tudtunkra adva, mert „leomlott, leomlott a nagy Babilon!“

      A rész utolsó versei (18,20-24) kifejezésre juttatják, mily teljes a város pusztulása. Egy nagy kőnek a tengerbe dobásához lesz hasonló, - egy nagy loccsanás, egy kis hullámzás, aztán elmerül, s  minden elcsendesedik, mintha semmi sem történt volna. Zenéjük, kézügyességük, élelmiszer szállítmányaik, fényes csillogásuk, lakodalmaik, - mind oda vannak! Jegyezd meg ismét, hogy az író által leírt dolgok mind olyanok, melyek önmagukban jók, azonban ha istentelen összefüggésben törtetnek érte, teljesen értéktelenek és végső cél nélküliek. Ami itt ki van fejezve, minden népre alkalmazható, minden időben; 18,24 megmutatja, hogy az itt leírtak nem alkalmazhatók kizárólag egyetlen múltbeli, jelenbeni vagy jövőbeni városra sem: az üzenet neked s nekem szól, ma.

      Ha egyedül „Babilon“ végső ítélete képezné az üzenet lényegét, úgy méltán eshetnénk kétségbe. De nem így van. És a 19,1-10 egy egészen más szintérre vezérel minket. Az elcsendesedés, mellyel a jelenet befejeződött - miután Babilon, mint egy nagy malomkő eltűnt a tengerben, s a víz bezárult fölötte, s minden elcsitult - , kontrasztba van állítva „a nagy sokaságnak szavával a mennyben“ (19,1). Isten népének összessége (huszonnégy vén 19,4) és Isten egész teremtett világa (a négy lelkes állat) egybeforr az Istent dicsőítő himnusz éneklésében, a gonosznak Isten keze által való megdöntése végett.  Isten igazságot fog szolgáltatni, és most ez az igazságszolgáltatás már meg is történt; Isten erkölcsi törvényét végül is nem lehet végérvényesen áthágni, az ítéletnek végül jönnie kell.

      Végül a történelem határán túl vitetünk, e egy olyan jelenetnek lehetünk szemlélői, mely teljesen elüt az előbbitől, Babilon pusztulásának képétől. Megadatik számunkra, hogy bepillantsunk a az ünnepi terembe, hol a „Bárány mennyegzői vacsoráját“ tartják (19,9). Gyönyörű zene, csillogó fények, fenséges lakoma - minden megvan, miként szokott egy királyi  mennyegzői ünnepen. Ám a szintér fenségesen vonzó, és megköveteli, hogy feltegyünk egy pár kérdést: Kik ezek a jelenlevők? Mért vannak itt? Hogyan menekedtek meg Babilon ítéletétől? Miért kiáltanak „Halleluját“  s nem azt hogy „Jaj, Jaj, Jaj!“?  Ha ez egy reális kép, akkor fontos megtudnunk a feleltet e kérdésekre; s meg is vannak itt adva.

      A nagy örvendező sereg „Krisztus mennyasszonya“-ként van leírva. Más szavakkal, ezek azok, akik válaszoltak a Vőlegény - Jézus Krisztus - hívására (e kapcsolat teljesebb jellemzését lásd Ef 5,25-33-ban). A vőlegény Báránynak van nevezve, miként előbb láttuk, mivel életét adta áldozatként népe - mennyasszonya - bűneiért. Ezek azok, kik megtértek bűneikből, és elfogadták az Általa felkínált tisztulást (t.i.  az Ő igazságát). „Tiszta, ragyogó fehér gyolcsba“ van felöltözve - de jegyezd meg, hogy nem a mennyasszony vásárolta saját öltönyét, hanem „megadatott néki“(19,8). Van némi vita a 19,8 utolsó mondatának jelentése felől, de még ha - ahogy több fordítás adja, - „igazságos cselekedetet“ jelent is, egyszerűen azt fejezi ki, amit az Újszövetség sok más helyen is mond, hogy akik elfogadták a megigazulás ingyen ajándékát (mely e szakaszban a mennyasszonynak adott ruha által van jelképezve), azok életvitelük által bizonyítják, hogy valóban megnyerték azt. Cselekedeteik valóban tükrözni fogják azt az igazságot, mely adatott számukra.

      Ezt az egész szakaszt még egyszer áttekintve (17,1-18,10) a legdrámaibb módon megajándékoztatunk a Biblia alapvető üzenetével. „Babilon“ az emberi szervezett, tehetséges, vonzó, erőteljes élet jelképe, mely azonban teljesen függetleníti magát minden Jézus Krisztus iránti igazi elkötelezettségtől, kárhozatra van ítélve, s egy napon Isten abszolút ítélete alá fog esni. A győzedelmes csoport a „a Bárány mennyasszonya“ lesz, akik engedelmesen követték Őt. Ezek azok, kik igazán „boldogoknak“, szerencséseknek, üdvözülteknek lehet nevezni, mert „a Bárány mennyegzőjének vacsorájára hivatalosak“!.

      Ott leszel-e te is?

 

 

KILENCEDIK   FEJEZET  (19,11-20,15)

A VÉGSÖ IGAZSÁG

 

      Vajon mi a való igazság e dologban? - tesszük fel gyakran a kérdést.  Találkozunk egy barátunkkal, s elmond valamit egy másik személyről, valamit, amit nehezünkre esik elhinni. Tehát feltesszük magunknak a kérdést: mi a valóság? Olvasunk valamit az újságban, s ismét, azon vesszük észre magunkat, hogy a sorok közt kezdünk olvasni, hogy megtaláljuk az igazságot. Efféle dolgok folyton történnek. Mily boldogok vagyunk, ha rájövünk a hiteles igazságra.

      A Jelenések könyvének e jelen szakaszában  (19,11-20,15)  úgy tűnik, mintha János a dolgok látszata mögé vinne minket, a valódi igazsághoz. Semmi sem lehet ennél fontosabb keresztyén hitünkkel kapcsolatosan. A látszat csal - szokták mondani. Isten Igéje időnként betekintést enged nekünk a valós helyzetbe. Még a mindennapi élet dolgaiban is oly jól esik, ha van valaki, aki „benne van a dolgokban“ s meg tudja mondani a dolgok igazi álláspontját, mely miatt aggódunk. Mennyivel inkább így van ez, amikor Isten Igéje képezi „belső informáltásgunk“ forrását.

      Figyeld meg, milyen bevezetéssel kezdődik e jelen szakasz: „És látám, hogy az ég megnyilt“ (19,11). Ez rögtön azt sugallja, hogy ami most feltárul előttünk, azt a végső valóság szempontjából láthatjuk; a menny, az abszolút igazság kútforrása tárul fel előttünk. Talán a legjobb mód a leírtak megfontolására, ha az elénk tárt különböző jellemekre összpontosítunk: először az Úr Jézus Krisztusra, aztán az ördögre s aztán Isten népére (azokra, kik „nem imádták a fenevadat“  20,14).  Tekintsük meg a végső valóságot ezekkel kapcsolatban.

      Először tehát egy dicső ábrázolását látjuk az Úr Jézus Krisztusnak, jelenlegi állapotában (19,11-21). Ő az, aki egy fehér lovon ül,  és személyazonosságához semmi kétség sem fér. Címeinek egyike  „a Hű és Igaz“.  Urunknak ez elnevezésével már találkoztunk a 3,14-ben. A többi cím is, mellyel ékesítve van e szakaszban, - különösen, hogy Ő az Isten Igéje - minden kétséget kizár az Ő kilétét illetőleg. Gondolj bele, mit jelenthetett e leírás János számára, minden nyomorúsággal, gyalázattal, a római császár minden erőteljes ellenállásával szemben. Hisz ez csak a dolgok látszata: a valóság az hogy Jézus Krisztus rettenthetetlen hadsereg vezére, királyoknak Királya s uraknak Ura. Abszolut igazsággal ítél (semmiféle csúsztatás sincs nála). Szemei tűzlánghoz hasonlók (az igazság nincs erejtve előtte, egy fontos bizonyíték sem tartható vissza tőle). Vérrel hintett ruhába van öltözve, mely arra emlékeztet, hogy keresztfán való halála által diadalt vett a Sátán s minden gonosz felett. Sinkinek sincs hatalma felette; e nagy igazság a legérdekesebb módon van megállapítva a 9,12-ben; akik varázslást űztek abban a korban, azt hitték, hogy ha valakinek nevét ismerik, hatalmat vehetnek felette. E személy nevét önmagán kívül senki sem ismeri; más szavakkal, senki sem vehet hatalmat Krisztus felett.

      Krisztus abszolút hatalmának e gondolata még inkább ki van fejtve a 19,17-18-ban. Egy nagyon fontos üzenet átadása következik, ezért fel van tüntetve az angyal, aki közvetíti ezt az üzenetet. A kép, amit az angyal ad, hátborzongató, de az üzenet tartalma világos: „Isten nagy vacsorája“ következik, és ez kontrasztban van a Bárány mennyegzői vacsorájával, melyet a 19,9 említ. Itt Isten ellenségeinek végső elpusztításának képét látjuk, társadalmi rangra való tekintet nélkül, a királyoktól kezdve a rabszolgákig. Az Isten ellen viselt háború már eldöntetett, s a gonosz elpusztítása totális. Ez nem egy kellemes kép; az elmében egy nagy sereg sast idéz elő („melyek repdesnek vala az ég közepette“), s ezek leszállnak „húst enni“. Ez a gonosznak végső és teljes pusztulása (19,18).

      A 19. rész utolsó három verse a jó és rossz erők közötti harc csúcspontjának a leírását adja. Ismét az átfogó képet próbáljuk megragadni, ahelyett, hogy minden apró részletet megmagyaráznánk. Mindaz, amit a „fenevad“ jelképez (vagyis, mindaz, ami ellentétben áll Istennel és az ő országával) teljesen elpusztíttatik. Jegyezd meg ismét az utalást a „hamis prófétára, aki a csodákat tette“ (v.ö. 16,14-el). A csodatevő képesség nem szükségszerűen Isten munkájának a jele. Ezek a Sátán tervéhez tartoznak (lásd Mk.13,22-ben Urunk szavait). Akiken a fenevad bélyege található, vagyis, akik követték a „fenevad“ útját végül elpusztíttatnak az Ige által, „a lovon ülőnek kardjától, mely az ő szájából jő vala ki“. Ugyanaz az Ige, mely üdvösséget közvetít, úgyszintén kárhozatot hirdet azoknak, kik megvetik azt. Mindaz amit a fenevad képviselt véget ért.

      Amint a 20. rész kezdő verséhez érünk, az értelmezés problémája nagyon élessé válik. Mi azt az irányt követjük, amely a legmegfelelőbbnek tűnik a könyv egész kontextusát figyelembe véve. E szakasz minden értelmezési formájának megvannak a maga nehézségei. Mi azt az értelmezést fogadjuk el, amely számunkra úgy tűnik, hogy a leginkább megegyezik a Szentírás többi részével.

      A Sátán itt úgy van leírva, mint aki „megkötöztetett ezer esztendőre.“ Ehhez hasonló kifejezéseket az evangéliumokban is találhatunk (Lk.11,21-22; Mk.3,27; Mt.12,29). Úgy tűnik, ezek az utalások valami olyasmiről szólnak, ami már megvalósult Krisztus által az ő testté lételekor. A kereszten való halála által legyőzte a Sátánt egyszer s mindenkorra, amint ezt Pál is világosan kifejezi Kol. 2,15-ben. Mindamellett, hogy a Sátán jelenleg igencsak ’élőnek és szabadnak’ látszik, és bizonyára nagyon is aktívnak, mi mégsem másíthatjuk meg a Szentírás állítását. Arra is emlékeznünk kell, hogy a dolgok úgy vannak nekünk bemutatva, amint azok „a színfalak mögött“ történnek, az ő tiszta valóságukban. Legalábbis lehetséges úgy értelmeznünk a 20. rész kezdő verseit, mint szimbólikus leírását az Isten szemszögéből látott eseményeknek.

      A „millennium“, ilyen szemlélet szerint nem egy szószerinti ezer év lesz, hanem jelképesen felöleli Urunk első és második eljövetele közötti periódust. Amikor eljött első alkalommal „megkötözte“ a Sátánt a kereszten történt halálával, hogy többé „el ne hitesse a népeket“, azáltal, hogy az evangélium nincs többé egy bizonyos csoportra korlátozva,  hanem minden nép számára küldetett. A Sátánnak, mint megkötözöttnek képe megerősíttetik 1 Ján 5,18 által, ahol azt olvassuk azokról, akik „Istentől születtek“, hogy „a gonosz nem illeti őket“. Az ‘érinteni’ szó itt nem közönséges értelemben van véve, hanem kifejezi a megragadás gondolatát is. Más szavakkal, a Sátán mindent megpróbálhat, hogy elvonjon, elcsábítson minket a helyes útról, vagy hogy megrettentsen minket. De - egy illusztrációt véve Bunyan János híres könyvéből, A Zarándok Útjából - ő egy láncravert oroszlánhoz hasonlít. Meglehet, hogy hosszú e lánc, de nem végtelen. Ő megkötözött állapotban van. Az Újtestamentum más tanításával[5] egybecsengően lesz egy időszak közvetlen az Úr Jézus második eljvetele előtt (ez a „millenium“ vége),  amikor a Sátán rendkívül aktív lesz, amikor „eloldoztatik egy rövid időre“ de ez csak egy ideiglenes erőrekapás lesz. A Sátán végső levetése, amikor minden ereje örökre megszűnik, minden kétségen felül áll.

      E jelenet folytatásaként (20,4-10), Isten népe helyzetének egy új leírását kapjuk, vagyis a Gyülekezetnek. Ez egy nevezetesen nehéz szakasz; de a mi értelmezésünk összhangban van a Szentirás más részeivel, mert Krisztust és az Ő népét lehetséges úgy ábrázolni, mint akik uralkodnak itt és most; mi már királyok és papok vagyunk (1,6). A megkülönböztető jegy e csoportnál az, hogy ők „nem imádták a fenevad képét“ legyenek bár halottak, vagy élők. Lehetséges a 6. versben említett első feltámadást az újjászüetésre való utalásként venni, mert a hitetlenek gyakorta vannak úgy említve, mint akik „halottak“ (lásd Ef 2,1-6; Ján 5,25),vagy vonatkoztathatjuk azokra a mártírokra, és másokra, kik fizikailag meghaltak, de most Krisztussal a mennyben vannak. Ha nem elevenítettünk meg Krisztussal, úgy a halálban maradunk e korszak végéig; végül a gonoszok is feltámadnak „az ítéletre“ (Ján 5,29).

      Amint már előbb megjegyeztük (a 3. versnél), úgy tűnik ki az Igéből, hogy a millenium időszakának vége előtt a Sátán egy végső dühös támadást indít; ez van leírva a 20,7-10.  A gonoszok minden erői egybegyüjtetnek a végső támadásra: figyeld meg, hogy a föld minden részéről jönnek, s nehezen lehet ezt egy külső politikai hatalomra vonatkoztatni. E végső harcnak világméretű ábrázolása megerősítettik a Gógra és Mágógra vonatkozó utalásokkal, mert  a zsidó apokaliptikus irásokban ezek gyakorta voltak használva a gonosz erőinek jelképezésére. Tehát János szimbolikus nyelvezetben leírja a végső küzdelmet, - egy oly harc ez, mely az idők folyamán folyton dúlt, de most a vég előtt érte el legnagyobb méreteit. A küzdelem akkor, miként most is, világra kiterjedő, de amit az író ki akar hangsúlyozni, az az előre látott kétség nélküli eredmény.

 

TIZEDIK FEJEZET  (21,1-22,5)

MINDENEK ÚJJÁTEREMTETNEK

 

„Ímé, mindent újjá teszek!“  A Jelenések könyvének előbbi szakaszaiban, a János által nyújtott számos képben élénk színekben láttuk lefestve azt a rombolást, amit a gonosz erői végeztek s még mindig tesznek világunkban. Bárhová tekintünk, - akár nemzetek vagy egyének életében, a világban vagy a gyülekezetben - oly sok dolgot látunk, amit szeretnénk, ha másként lenne. Nos, János azt mondja nekünk, hogy egy napon minden mássá lesz. Tulajdonképpen azok számára, kiknek van szemük a látásra, ez már is megtörtént. Isten azt mondja: „Ímé, mindent újjá teszek“. Ez a folyamat már megkezdődött, de teljességre csak a végkor jut. Erre a „vég“-re irányítja tekintetünket a Jelenések könyvének jelen szakasza (21,1 - 22,5).

      De a jelen állapot úgyszintén fontos. Az újjáteremtés folyamata már megkezdődött: Isten országa „eljött“ az Úr Jézus első eljövetelével, és mindazok, kik beléptek az Ő országába, már újjá lettek (2 Kor 5,17). A mennyei dolgok újjáteremtésének ténye (és valóban, ez tény, mert a híradás attól származik, „ki a királyiszéken ül“) rendkívül fontos, mert ez adja számunkra a lelkesedést, melyre szükségünk van Isten munkájának végzésére, a jó cselekvésére itt és most. Újra látjuk, hogy a Jelenések Könyvének van üzenete hozzánk, a jelenkorban, és úgyszintén szólt Jánoshoz is, az ő korában, s üzenete lesz továbbra is, amíg utoljára a vég elérkezik, és minden megújul.

      János továbbra is jelképes nyelvezetben beszél, azért, hogy megláthassunk valamit abból az újjáteremtésből, melynek meg kell történnie. Először is „az új égről, és új földről“ (21,1) szól. Figyelemre méltó módon János most kiszélesíti az előbbi fejezetekben adott röpke pillantást a jövőről, és egy felülmúlhatatlan dicsőség színterében tárja azt szemünk elé. Emlékeztessük magunkat ismét, hogy János képeket fest, és azt akarja, hogy egy átfogó benyomást nyerjünk, mégha a részletek elkerülik is figyelmünket, s még ha némely dolgot úgy találunk, hogy korlátozott képzeletünket meghaladják. Bizonyos értelemben el tudjuk képzelni a jelenlegi föld elmúlását, de nehéznek találjuk az „ég“ elmúlásának gondolatát. Miként újulhat meg az ég?

      Ez újjáteremtés egyik szemlélési módja az, ha a változást az Istenhez való közelség értelmében vesszük. Az ég, melyet János oly távolinak ír le, bizonyos mértékben az Istentől való elszakíttatást jelképezi (éppúgy, miként a 4,6 - ahol az üvegtenger jelképezi az elválasztatást). Most a dolgok megváltoznak, és az Istentől való elszakíttatás teljességgel megszűnik, mert „Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik“ (21,3). Természetesen, a megtapasztalás bizonyos fokán ez már itt és most igaz. Isten már is népével van, jelen van az övéi mellett, de ez igazán csak az új égben fog tökéletességre jutni, és egész teljességében megvalósulni. Mily értelem-feszítő gondolat! Egy másik bonyolult állítás az 1.versben az, hogy „tenger többé nem vala“.  Ezt valószínűleg jelképesen kell értenünk. És 57,20-ban a tenger a nyugtalan emberiség szimbóluma, és az ókori világban a viharokkal és veszélyekkel teljes tenger olyan területet jelentett, mellyel nehéz volt megküzdeni. Az újjáteremtett világban ilyesmi nem létezik.

      Tehát a 21. rész első nyolc versében egy átfogó képet kapunk a dolgok utolsó állapotáról. Isten népe úgy van ábrázolva, mint akik a Szent Városnak, az Új Jeruzsálemnek polgárai. A lelki állapot ábrázolása itt a fő dolog, és ne próbálkozzunk ezt semmilyen földrajzi vonatkozásban sem elképzelni. Isten népének végső állapota bizonyos értelemben annak teljességre jutása lesz, amit részben már itt és most ez életben megtapasztalnak. Mi már most polgárai vagyunk a mennyei Országnak (Ef 2,6 és 19), de amikor a végső státusz beköszönt, teljességben fogjuk élvezni honpolgárságunk kiváltságait, melyeket most csak részben ismerünk, mert ez életben oly gyakran jön reánk „gyász, kiáltás és fájdalom“. Az új életrendben, mely az Úr Jézus visszatérésével veszi kezdetét, ezek mind eltűnnek; a menny a földdel egyesülni fog, s a most ismert nyomorúságos életet teljességgel felváltja egy életrendszer (21,5), nem az emberi erőfeszítés eredményeképpen, hanem Isten fennséges ereje folytán „Istentől száll alá, a menyből“.

      Egy másik dolog, ami világosan kitűnik ezekből a versekből (21, 1-8) az, hogy Isten tökéletesen ural mindeneket. János számára, ki először kapta ez üzenetet, s minden utána következő keresztyénnek egész napjainkig, a jövő mindig problémákkal teljesnek tűnt. Gyakran aggódunk a megélhetés miatt. Isten hű és igaz Igéje egy erős biztosítást ad itt: Ő a kezdet és a vég (A-tól Z-ig), tőkéletesen kormányoz mindent, s minden úgy fog végződni, ahogy ő akarja. Ő az, aki megígérte, hogy tökéletesen kielégíti minden szükségeinket. Másfelől viszont, akik kitartanak a gonoszságban, kik az egy igaz Istent bármi mással felcserélik, „a tűzzel és kénkővel égő tóba vettetnek“.  Utoljára egy végső szétválasztás lesz, és a baloldaliak egy végnélküli kárhozatra vettetnek. Amiképpen előbb kifejeztük, hogy Isten országa már itt és most elkezdődik a hívők szívében, és valamit már itt megtapasztalnak annak áldásaiból, azonképpen az Isten országán kivűliek már most megéreznek némi előleget bűneik következményeiből. Ezeket az előzetes intéseket komolyan kellene venniük; amikor eljő a vég, már túl késő lesz a megtérés; a „tüzes tóból“ nem lesz szabadulás.

      A 21. rész nagyobbrésze (9-21) a Szent Város részletes leírását közli. Jelképes értelemben a polgárok életkörülményeiről értesülünk. Ezek szintén a „Bárány mennyasszonyaként“ vannak leírva, mivel egyetlen kép nem elégséges mindannak bemutatására, amit Isten tudatni akar velünk. A „mennyasszony“ szimbóluma ismeretes az Új Testamentumban (lásd Márk 2,19; 2 Kor 11,2; Ef 5,25-27) és legalább két fontos igazságot tartalmaz. Mindazok, akik Krisztushoz tartoznak (vagy más szavakkal, akik az új Jeruzsálem polgárai) nagy megtiszteltetésben, kiváltságban részesülnek azáltal, hogy az „ő mennyasszonyának“ hivatnak; érdemtelen nép ily hihetetlen magas szintre emelve! De egy mennyasszonynak kötelességei is vannak; nem szabad hűtlennek lennie; és pozitiv oldalról gondosan kell készülnie a nagy napra, amikor a „Bárány“ eljön  kikérni „mennyaszonyát“.

      Most a jelkép  eltolódik a „mennyaszonyról“  a „városra“, és nem tehetünk mást, mint visszatartott lélegzettel, ámulva csodáljuk e fenséges ábrázolást, mely itt elénk tárul. A kép középpontjában maga Isten található, az Ő teljes dicsőségében, kinek lénye minden elképzelhető dolgot felülmúl. Magas kőfalakkal s kapukkal rendelkezik - ez a biztonság jelképe: a falak abszolút értelemben sérthetetlenek; s hogy effelől minden kétséget eloszlasson, arról tudósít minket az Ige, hogy a fal 65 m vastag. A kapuk, melyek minden égtáj felé nyílnak - már láttuk, hogy az ország polgárai minden nemzetből és ágazatból jönnek - Izráel törzsének 12 nevét viselik. Ez a tény egybevetve a fundamentumon levő 12 apostol nevével kifejezésre juttatja azt, hogy a  „város“ Istennek úgy az Ószövetségi, mint az Újszövetségi időben végzett egységes munkájának betetőzése. Amint már előbb láttuk, Isten Országa mindig egy és ugyanaz, az Új Testamentumi Gyülekezet az Ó Testamentumi Izráel folytatása, és végül az egységes város teljesen elkészül, magába foglalva kivétel nélkül Isten minden szentjét, akik a világtörténelem korszakai folyamán csak éltek. Az országba való bemenetel joga mindenkire nézve közös, mindnyájan ugyanazokat a kiváltságokat élvezhetik. A város méreteit nehez szószerint elképzelni, de a jelkép magán viseli a pompás nagyszerűség gondolatát; és ott midenki számára lesz hely!  A 21,16-ban említett 12000 futamat kb. 22000 km, és ily hihetetlen kockáról van szó. Mit mond ez nekünk? Amikor az van mondva, hogy egy város megméretik, ez azt jelenti, hogy minden rész, minden centiméter Isten által ismert, s az Ő gondoskodása alatt van. Ez már itt és most érvényes reánk nézve, ha Isten városának tagjai vagyunk: a város végső állapotában, ily csodálatosan leírt helyzetében sokkal boldogabbak leszünk, de nem leszünk nagyobb biztonságban (a bizonság már MOST tőkéletes). Mégha a fő hangsúly a Jelenések e jelen szakaszában az Isten országának jövőbeli tökéletességére esik is, ez részben már most, jelenleg is igaz.

      Az emberi nyelvezet maximális erejével próbálja az író leírni a város tökéletes állapotát; tiszta arany, üveghez hasonló, mindenféle drágakövek, gyöngyök, átlászó üveg, mind egyesítve vannak a tündöklő ragyogás elképzelhetetlen színének felidézésére. Ez vár reánk. Akik tudják, hova utaznak, azok biztosan, bizalomteljesen mennek útjukon céljuk felé. Akik tudják, mi vár rájuk, azok készülnek arra, már itt és most (lásd 1 Ján 3,2-3)!

      Habár e szakasz Isten Országának jövendőbeli képét emeli ki, mégis, legjobb, ha úgy tekintjük, mint kiteljesedését annak, amit egy igazi hívő már itt és most élvez. A jövő azt fogja teljessgére vinni, amit mi hit által, lélekben már most tapasztalunk. Ezt láttuk már a Jelenések könyvének eddigi magyarázatánál, és világosan kifejezésre jut ez a 21,22-27-ben. Ezek a versek néhány csodálatos igazság keretében bemutatják számunkra az evangélium szivét, lényegét. Isten jelenléte nincs valamely helyhez korlátozva; akik Isten Városának tagjai, bármikor járulhatnak Hozzá. Figyeld meg, hogy az Úr Isten (azaz Jehova) és a Bárány (Jézus Krisztus) oly értelemben vannak említve, mely teljesen egyenlőkké teszik őket. Ha Jézus nem Isten, miképpen van egy szinten említve az „Úrral“, a város világosságának biztosításában (21,23)? Akik Jézus Krisztust személyesen ismerik, az Istent is ismerik, és folyton szabadon járulhatnak hozzá, s az Ő világosságában járnak. Minden, minden Őtőle függ, és nem mitőlünk, ezért semmiféle megkülönböztetés nem történhet; a kapuk szüntelen nyitva vannak (21,25 - nem úgy, mint az újtestamentomi kor városainál: e mennyei város kapuit nem kell bezárni, ha leszáll az est; ez nem történhet meg, ott szüntelen nappal lesz). Az egyetlen dolog, ami lehetetlenné teszi a bemenetelt: a bűn. És az egyetlen feltétel a bemenetelhez, hogy neveink fel legyenek írva az élet könyvébe, mely a Bárányé. Ez az evangélium, dióhéjban. Mi bűnösök vagyunk, s így természetünknél fogva mindnyájan kirekesztettek vagyunk a városból, de ha a megtérésnek és hitnek eleget teszünk, ezáltal neveink beiratnak a Bárány élet-könyvébe, és a városhoz tartozunk.

      Gondolkozz el rajta, mit jelenthettek ezek a dolgok János számára, és úgyszintén a ma élő keresztyének számára, kik hasonló módon nyugtalan világban élünk. Mi máris az örök város tagjai vagyunk. (János korában Róma tűnt úgy, mintha örök város lenne, de „örök“ természetéről hamarosan kiderült, hogy teljes csalás.) A város fényei sohasem alszanak ki; semmiféle nukleáris robbanás sem boríthatja soha sötétségbe; sohasem lesz oly erő, mely árthatna neki. Ez az a város, melyhez mi máris tartozunk, melyhez már itt polgárjogot nyertünk; ez Isten által készített város, mert János úgy látta, hogy „Istentől szállott alá a mennyből“ (21,2). Minden mai város, bármilyen gazdag, híres, vagy hatalmas legyen, egyszer eltűnik. Utoljára csak „Isten Városa“ fog megmaradni.

      A 21. rész utolsó verse gondos tanulmányozást érdemel, mert a keresztyén evangélium közzéppontjához visz minket. A vers első fele arra emlékeztet, hogy a szentség evangéiuma ez, mert „semmi tisztátalan“ sem megy be a városba. És ezért, ebből mi arra következtethetnénk, hogyha minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ne legyünk tisztátalanok, úgy méltók leszünk a bemenetelre. De nem így áll a dolog. Az egyetlen képesítés a bemenetelre az, ha „neveink felíratnak az élet könyvébe, mely a Bárányé“.  Már eddig is láttuk ez „élet könyvét“ (3,5;13,8; 20,15) s valakinek neve csak Isten kegyelméből, hit által írható be abba. Tehát nem juthatunk a város polgárainak lajstromába saját jócselekedeteink által, bárminők is legyenek azok. Miért van hát a tiszta élet hangsúlyozva? Természetesen, a válasz az, hogy nem lehet üres képzelődés tárgya az, hogy neved fel van írva az élet könyvebe, vagy sem. Ez valóságos tény, és azt jelenti, hogy új életet nyertünk és élünk, s ez új élet legbiztosabb ismertetőjele az, ha megnyilvánul mindennapi viselkedésünkben, s többé nem ragaszkodunk semmi „tisztátalanhoz, utálatossághoz, vagy hazugsághoz“.

      A 22,1-5-ben folytatódik a város leírása, és itt a jövőbeli szempont van kihangsúlyozva. A Szentírás számos helyéről vett jelképes nyelvezetet használva János élénk színekben festi le, milyen lesz a „város“ jövőbeli élete: az utolsó ítélet megtörtént, a bűn egyszer s mindenkorra félretétetett, és Isten szolgái most már az Ő jelenlétében vannak, s „látják az Ő orcáját“ (22,4). Jegyezd meg ismét, hogyan van  „Isten és a Bárány“ együtt említve, teljes egyenlőségben, mert mindketten a trónon ülnek (22,3).

      Az üdvtörténet, a megváltás története ezzel csúcspontjához érkezett. Lenyűgöző e versek összehasonlítása a Biblia első fejezetével.  Ez az újjászületés, melyről a mi Urunk beszél Mt 19,28-ban (szószerint „új teremtésről“ beszél). Pontosan ez van itt elénk tárva. Az átok, melyről Mózes első könyve beszél, mely kimondatott a világra a bűn következményeképpen, most egyszer s mindenkorra eltávolíttatik (22,3). A kertből, s az élet fájától kiűzetett féfi és nő (1 Móz 3,14-15) most teljes szabadságot nyert annak gyümölcsének bőséges élvezéséhez (22,2). A gonosz tragikus következményei teljesen legyőzettek, és mindenki számára van „orvosság“ (22,2), és soha sem lesz többé éjszaka!

      Ekképen a bibliai történet teljes körré alakul: egy történet ez Mózes első könyvétől Jelenésekig. Isten az emberiség kezdetén kijelentette tervét, s aztán rendületlenül munkálta annak véghezvitelét, míg teljességre nem jutott.  Mily erős biztonságot sugall ez számunkra a sötét napokban! Ő nem változik; nincs szüksége erre. 1 Móz 3,15-ben kijelenti amit tenni fog és most a Jelenések könyvének utolsó részénél befejezte azt. Elveszett paradicsom! - Visszaszerzett paradicsom!

      Hiszed-é ezt? Azok közé tartozol-e, kiket méltán neveznek „az ő szolgáinak“?  Ha nem, úgy mért maradsz továbbra is kívül, mért nem csatlakozol e sereghez? Vagy: örvendsz-e annak, hogy Isten Országának polgára lehetsz? Rendelkezel-e olyan belső bizonyosággal, melyet semmi külső változás sem képes megrendíteni? Ez az ÉLET. Nincs más ezen kívül.

 

Istenben vetett hit által ujjongunk,

Tudjuk, hogy az átok elvétetett rólunk.

Áldjuk a Bárányt örömtelt énekben,

És bízunk az ő vérző szeretetében.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET  (22,6-21)

AZ ÜZENET A JELENKORHOZ SZÓL

 

A Jelenések könyvének befejező versei (22,6-21) egy kimagasló koronát képeznek az egész könyv számára. Kölönösen a 10. vers tudtunkra adja, hogy a könyv üzenete a jelenkornak szól. „Be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszédeit, mert az idő közel van“. Amint próbáltuk kimutatni, a Jelenések Könyvének üzenete nagyon aktulális. Egy olyan világban, mint a miénk, hol politikai, gazdasági erők dúlnak, ez nyújtja számunkra azt, mit „az erő teológiájának“ nevezhetünk. Ezt nagyon fontos gondolkozásunk közzéppontjában tartanunk. A keresztyén evangélium gyakran van lenézve, mint ami nem tárgyhoz tartozó, modern világunk problémáit illetőleg;  legjobb esetben is a jelenkor politikai erőihez képest nagyon távolinak tartják. Úgy tűnik, mintha egyáltalán nem lenne köze a korunk életének nyers valóságaihoz, melyet merényletek, háborúk, éhségek, felkelések, fajgyűlölet jellemez. Épp ezért szükségünk van látásunk kiigazításához; s a Jelenések Könyve pontosan ezt teszi. „Be ne pecsételd e beszédeket“, ne tartsd rejtve őket.

      Ez utolsó szakaszt szemlélhetjük úgy, mint összefoglalását a könyv folyamán tárgyalt fő tárgyaknak. A 6-10 versek bizonyos tényekre emlékeztetnek minket azzal kapcsolatban, ahogy Isten kinyillatkoztatott igazságát Igéjében közölte számunkra. Isten jónak látta, hogy választott emberek által szóljon hozzánk (ezeket az Ótestamentumban prófétáknak, az Újtestamentumban apostoloknak neveztetnek). Két lényeges dolog tisztázódik itt; oly dolgok, melyeket szüntelen szem előtt kell tartanunk bibliaolvasás közben. Az egyik, hogy Isten írányította, uralta az írók „lelkét“ (6 v.), más szavakkal, ők csak azt írták, amit Ő akart, hogy írjanak. De -  amit az egész Jelenések könyve világosan bízonyít -  az íróknak teljes szabadság biztosíttatott saját irodalmi stílusuk használatára,  a különféle stílusok megválasztására. Amint oly sokszor láttuk már e könyv tanulmányozása során, e könyv nem közöl sok új igazságot velünk, hanem a régi igazságokat tárja fel drámai módon - apokaliptikus stílusban. Isten uralja, irányítja az írók „lelkét“; de az igazság nagyobb erővel hat ránk, amikor úgy van feltárva, mint itt is, ilyen szokatlan, feltűnő módon. Ennek így kellett történnie. A beszédek „hívek és igazak“, ezt soha ne feledd el; Isten Igéje nem azért adatott számunkra, hogy belátásunk szerint mérlegeljük, vajon igazak-e vagy sem, - hanem hogy engedelmeskedjünk, s az imádat lelkületét munkálja ki bennünk (9.v.). Ha bibliatanulmányozásunk nem hozza létre bennünk e dolgokat (nem vési lelkünkbe az engedelmességet s az imádatot), akkor nem olvassuk azt helyesen.

      Nagyon komolyan kell vegyük ezeket a verseket (6-10), mert oly dolgokat érintenek, melyek lelki életünkre nézve döntő fontossággal bírnak. A Biblia nem egy halott könyv. A Jelenések Könyve főleg nem csupán szakértőknek való olvasmány, s nem azért adatott, hogy jövő felőli beteges kiváncsiságunkat elégítse ki. Itt Isten beszél, s gondos figyelmet igényel részünkről (mert ezt jelenti a „megtartani“ szó a 7. versben; magába foglalja az elfogadást, engedelmességet, és fölötte való gondos őrködést). A Biblia helyes olvasásának végső célja az, hogy Isten iránti imádatra kényszeríttessünk!

      A 10-15 versek egy másik dolgot tárgyalnak, mellyel tulajdonképpen a könyv elejétől végig foglalkozik; ezek a versek tömören összefoglalják, ami végül történni fog, az „utolsó dolgokat“.  A 11. vers kifejezi, ami Krisztus visszajövetelekor történni fog. E nagy esemény végbemenetelekor már nem lesz lehetőség a megváltozásra. „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is“. C.S.Lewis: „Mere Christianity“[6] című könyvében ezt így fejezi ki:

„Túl késő lesz akkor álláspontot változtatni. Értelmetlen azt mondanod, hogy inkább a leülést választod, mikor lehetetlenné vált állva maradnod. Nem a döntések ideje lesz az már; hanem annak ideje lesz, amikor igazán rájövünk, melyik oldalt választottuk, akár tudomásunk volt erről azelőtt, akár nem.“

 

      A Krisztus második visszajövetelekor végbemenő dolgok visszavonhatatlansága a jelen élet komolyságát hangsúlyozzák: ha nem lehet már ott változtatni - és a 11. v. határozott állításai ezt egészen világossá teszik - , akkor az itt-és-most megélt pillanat óriási fontossággal bír. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy János a további versekben (12-15) kifejezésre juttatja, hogy a jelen élet az, mely meghatározza végső állapotunkat. E négy vers középpontjában Jézus Krisztus áll: Ő az első és az utolsó, ő a kezdet, miként Ő a vég is (13 v.). Minden a Vele való közösségünktől, kapcsolatunktól függ. Akiknek „joguk van bemenni a városba“ ugyanazok, akik „megmossák ruháikat“ (14.v. új ford.). Az itt használt jelen idő jelzi, hogy a tiszta élet egy folytonos igazság kell legyen. János már világosan kijelentete a 7,14-ben, hogy bizonyos értelemben máris elmondhatjuk, hogy Krisztus népe tisztára mosatott egyszer s mindenkorra - ez egy fefejezett tény. Ugyanakkor helyes azt mondani is, hogy e nép folyton járulhat Krisztus megtisztító erejéhez (v.ö 1 Ján 1,7).  Kívül maradnak mindazok, kik nem ismerik a „tiszta ruhát“, s ez megnyilvánul életvitelükben is (15.v.).

      János figyelmeztetése tehát mindenki számára világos, hogy megértse: egyetlen mód van arra, hogy amaz utolsó napon Isten jelenlétébe befogadtassanak, és pedig a Krisztus halála által szerzett úton keresztül. Ez ajánlatnak személyes elfogadása következtében történik, hogy egy teljes és tökéletes elfedezés („ruha“) biztosíttatik minden bűnre; ez valami olyan dolog, amit Isten maga tesz meg értünk (teológiai szóval élve ezt „megigazulásnak“ nevezzük). A bizonyíték arra nézve, hogy ez megtörtént, az, hogy többé nem éljük azt az életet, melyet a 15. v.-ben felsoroltak jellemeznek. Az itt említett „ebek“ az újtestamentumi korban nem az ölebekre vonatkoztak (erre más szót használ az Írás, pld. Mt 15,26-27), ezek hulladékot evő kóbor kutyák voltak, melyek tisztátalanoknak minősíttettek, s valószínűleg fertőző betegséget terjesztettek. Ekképpen az „eb“ kifezés jelképezi mindazokat, kiknek jelleme gonosz, kik nem mosták meg ruháikat, és ezért Isten Országán kivűl maradnak.

      A könyv még egy nagy témájára történik utalás a 16.v.-ben, valójában mondhatjuk, hogy ez a legnagyobb téma mindenek felett - Jézus Krisztus.  Ő magaslik ki a könyvből elejétől végig. Vegyük szemügyre e három jelzőt, mely Rá vonatkozik; együtt véve ezek kifejezik, hogy Ő uralja az egész történelmet. E világba való jövetele nem egy utógondolat volt, miután minden más kudarcba fulladt: Ő Isten üdvözítő tervében fő helyet foglal el a világ kezdettől végig. Izráel legnagyobb királyát, Dávidot használva mintegy gyújtópontul, János elmondja, hogy Jézus Krisztus a „gyökér“; más szóval, ő előbb volt Dávidnál, miként előbb volt Ábrahámnál is (Ján 8,58). Ámde Ő felülmúlja Dávidot, mert Ő a „ág“ is. A Messiás a Dávidnak adott igéret beteljesülése. A harmadik leírás, mely szerint Ő „ama fényes és hajnali csillag“, kifejezi, hogy Ő az, ki bevezeti az örökkévalóság hajnalát, miként a hajnalcsillag a még sötét égen hirdeti egy új nap. Tehát Jézus Krisztusnak ez önmaga felől adott utolsó leírásában látjuk az Ő felséges személyét, amint uralja az emberiség történelmének egész drámáját, az üdvösség történelmét elejétől végig. Hamarosan bevezeti az utolsó, örökkévaló állapotot, melynek e jelen élet előjátéka csupán.

      Azonban ki érti ezt meg? Ki ismeri Őt fel?  Van egy csoport, mely igaznak tartja ezt; vannak akik sóvárgó epekedéssel várják, hogy Krisztus bebizonyítsa végső hatalmát. Itt, miként másutt is, ezek „mennyasszonynak“ vannak nevezve. Isten népét, Jézus Krisztus gyülekezetét képezik ők, kik sóvárogva várják a „vőlegényt“. E csoportot mint egyetlen személyt, mennyasszonyként látjuk, mivel egy közös kincset bírnak - a Lélek lakozik bennük, tölti be mindannyiukat (17.v.). A Lélek és a mennyasszony egy hangon szólnak. Ki lehet e csoport tagja? Bárki, aki szomjúhozik! Akárki, aki érzi nyomorát, s vágyik bemenni! Mindazok, kik tudatában vannak szükségüknek, meghívást kapnak, hogy jöjjenek. A belépés ingyenes!

      Következik egy ünnepélyes figyelmeztetés (18-19). Hozzáadni, vagy elvenni  e könyv üzenetéből komoly következményekkel jár. Mellesleg világosan meghatározza az utat, mely által Isten városának tagjai lehetünk. Nos, ha hozzáadunk valamit, ezzel azt állítjuk, hogy valami hiányzik az evangéliumból, s pótlék kell hozzá; ha pedig elveszünk valamit, ezzel arról teszünk bizonyságot, hogy bölcsebbek vagyunk mint Isten maga. Bármelyiket is megtenni e két dolog közül annyit jelent, mint rendkívűl veszélyes helyzetnek tenni ki magunkat: elhomályosítani vagy meghamisitani az evangéliumot - ez élet-halál kérdés. A könyv tökéletesen világossá tette, hogy csak egyetlen út van a bemenetelre (lásd pld. 5,9;7,14; 14,4; 21,27) s ha eltérünk ettől, akár hozzáadás, vagy levonás által, kivűl maradunk.

      Az utolsó mondanivaló (20-21) a dicső remény üzenete, megkoronázva a könyvet, mely reménységgel teljes. Nem egy bizonytalan vágyódás kifejezése ez, hanem bizonyosság a jövőt illetően, szilárd bizonyosság, mivel Istennek az emberiség történelmében végbevitt munkájára épül, melyet Jézus Krisztus által végzett el. E reménység akkor születik meg bennünk, amikor Ő életünkbe „jön“, és beteljesedett remény akkor lesz, amikor „eljön“ minden dolgok újjáteremtésére. „Ámen. Jövel, Uram Jézus!“

      Ez a hit egyedül az, mely képes fenntartani övéit ez atomkorban is. Ez erőt árasztó teológia. Jézus Krisztus Gyülekezete, Isten Országa győzedelmesen ellenáll ideológiáknak, anyagiasságnak, politikai befolyásoknak s mindenek fölött a Sátán erejének melyekkel körül vagyunk véve modern világunkban. Vegyük szívünkre e könyv üzenetét. Nem aprólékos boncolgatásra lett ez írva, hanem lelki vigasságunkra; nem a távoli jövő számára, hanem a jelenben szól; nem különleges teológiai szakértőknek, hanem minden keresztyénnek; nem bonyolult rejtvény ez, mely megoldásra vár, hanem Istentől származó Ige - hitünk erősítésére.

      A könyv, miként a kegyelem említésével kezdődött (1,4), úgy azzal is végződik, és minden ami a bevezetés és befejezés között találtatik Isten csodálatos kegyelmének bizonysága. Valójában nem is János üzenete ez, hanem Isten üzenete Jánoshoz és mihozzánk, kik az élet viszontagságos körülményei között hányattatunk, és sokszor úgy érezzük, hogy elborít a gonoszság hatalma, a csüggedés, a jövőtől való félelem, a politikai nyugtalanságban levő világ. Isten népe sokszor külső ellenállással illetve belső kudarccal szembesül. János a maga korában hozzánk hasonlóan átélte mindezeket. Isten mondanivalója ugyanaz ma hozzánk, mint amit hozzá intézett - az Ő szuverén kegyelmének üzenete. Mind e nagy igazságok fényében, melyeket a Jelenések Könyve oly csodálatosan közölt velünk, túláradó örömmel énekelhetjük: „Sok-sok veszély, küzdelem, csapda közt már jövök; A kegyelem hozott el biztonságban idáig S a kegyelem fog elvezetni egészen haza.“

      Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen Isten népével. Ámen.

 

 

 


[1] v.ö.2 Pét 1,2 és 3,18 (ford.).

[2]  az író itt volt misszionárus (lásd az első oldalt)

[3]  Lidia is “tiatirai biborárus asszony“ volt (Csel 16,14)

[4] Károli „angyal“-nak fordítja

[5] v. ö. például 2 Thes. 2,9 (ford. megj.)

[6] Románul is megjelent könyv; címe: Crestinismul redus la esenţă, (  Kiadta : Societatea Misonară Română)