Matthew Henry

(1662-1714):

 

A BÍRÁK KÖNYVÉNEK

MAGYARÁZATA

- nyersfordítás -

 

 

      Héberül e könyv neve Shepher Shophtim, a Bírák Könyve, mit a szíriai és arab fordítások kibővítve így adnak vissza: „Az Izráel fiai bíráinak könyve“; e nép ítéletei sajátosak voltak, úgy bírái is, kiknek tisztsége merőben eltért más népek bíráitól. A LXX. egyszerűen Bírák-nak címezi e könyvet. Izráel nemzetközösségének történelme ez, mely magába foglalja mindazon följegyzéseket a bírák bíráskodásáról, Otnieltől kezdve egész Éliig,  melyeket Isten jónak látott közölni velünk. 299 évet ölel fel (Lighfoot számítása szerint), beszámítva a judabeli Otniel bíráskodásának 40 évét, a benjáminita Ehud 8 évét, a naftalibeli Bárák 40 évét, a manassébeli Gedeon 40 évét, ennek fia - Abimélek 3 évét, az isakhárbeli Tóla 23 évét, a manassebeli Jair 22 évét, a manassebeli Jefte 6 évét, a judabeli Ibsán 7 évét, a zebulonbeli  Elon 10 évét,  az efraimbeli Abdon 8 évét és a dánbeli Sámson bíráskodásának 20 esztendejét, - összesen 299. Ami a szolgaságban töltött éveket illeti, - mint olvassuk, hogy Eglon 18 évig nyomorgatta őket, Jábin meg 20 évig, s mások is - ezeket úgy kell venni,  hogy beleeshettek valamely bíró bíráskodásába.  E bírákról kitűnik, hogy nyolc különböző törzshöz tartoztak; ekként volt szétosztva az uralkodás dicsősége, mielőtt a Juda törzsében végleg összpontosult volna. Éli és Sámuel, kiknek bíráskodásáról más könyvben olvasunk Lévi törzséből valók voltak. Úgy látszik, nem voltak bírák Ruben, Simeon, Gád és Áser törzséből. E bírák története van leírva sorrendben a 16. rész végéig. Aztán a könyv utolsó öt részében feljegyzéseket találunk néhány különleges emlékezetes eseményről, melyek Rúth könyvéhez hasonlóan abból az időből valók, amikor a bírák bíráskodtak a földön, de nem tudni pontosan, melyik bíró ideje alatt. Azért vannak a könyv végén összefoglalva, hogy elbeszélésükkel az általános történelmi fonál ne szakadjon meg. Mármost, Izráel nemzetközösségének állapotáról ez időszakban megjegyezhetjük: I. Nem bizonyultak sem oly nagynak, sem oly jónak mint ahogy egy ily különleges nép jellegéhez illett volna, mely ily kiváló törvények által volt irányítva és ily isteni ígéretekkel gazdagítva. Romlottaknak, gonoszoknak találjuk őket, s gonoszul uralkodtak rajtuk szomszédaik, és a könyv folyamán sehol sem látjuk, hogy a Kánaánba való dicsőséges bejövetelhez méltóan jártak volna el, akár harcban, akár népgyűlésen. Mit szóljunk ehhez? Isten ezáltal akarta számunkra kimutatni minden személy és dolog siralmas tökéletlenségét e nap alatt, hogy tökéletes szentséget és boldogságot a másik világban várjunk, s ne ebben. Mégis, II.  Hihetjük azt, hogy bár a történelem írója főképpen gonoszságukat és nyomorúságukat tárja fel, mégis, az istentiszteletnek fénye sem halványult teljesen el az országban; annak ellenére, hogy voltak köztük, kik bálványimádásra hajlottak, mégis, a bizonyság sátora, a Mózes törvénye szerint fennállt, és sokan voltak, kik látogatták azt. A történetírók nem jegyzik fel a nemzet életének általános folyását (igazságszolgáltalást, kereskedelmet), ezeket maguktól értetődőknek tekintik, hanem csupán a háborúkról s a rendkívüli eseményekről tesznek említést. De az olvasónak figyelembe kell vennie a másik oldalt is, hogy kiegyensúlyozza a leírtak sötét színét.  III.  Úgy tűnik, hogy ezidőtájt minden törzsnek megvolt a saját közigazgatása és függetlensége, nem volt egy fő az egész felett, sem egyéb vezető testület, és emiatt sok meghasonlás támadt; semmilyen nemes, jelentős dolgot nem tudtak megvalósítani.  IV.  A bírák bíráskodása nem folyamatos volt, hanem esetleges, alkalomszerű; amikor azt olvassuk, hogy Ehud győzelme után a föld megnyugodott tizennyolc esztendeig, illetve Bárák után  negyven esztendeig, nem biztos, hogy ők ez idő alatt még éltek, s még kevésbé biztos, hogy ily sokáig bíráskodtak; hanem ők és a többiek Isten Lelke által lettek támasztva és képesítve, hogy különleges szolgálatot tegyenek a nép érdekében, amikor erre alkalom kínálkozott, hogy megszabadítsák Izráelt ellenségeitől,  és megtisztítsák Izráelt a bálványimádástól, és e két dolgot kell értenünk főképpen azalatt, hogy „ítélték Izráelt“.  Viszont Debora, mint prófétanő, az egész Izráel feletti bíráskodásra volt rendelve, még mielőtt harcba kezdtek volna, 4, 4.  V. A bírák bíráskodása alatt Isten volt különlegesképpen Izrael királya; így mondta nekik Sámuel, amikor le akarták rázni magukról e kormányzási formát, 1 Sám 12,12.  Isten próbára akarta tenni őket, vajon az Ő törvénye és annak alkotmánya megőrzi-e a rendet köztük, és bebizonyosodott, hogy amikor nem volt király Izráelben, mindenki azt tette, amit jónak látott saját szemei előtt; ezért Isten e korszak vége felé egyre folyamatosabbá és átfogóbbá tette a bíráskodást, mint volt először, míg végül Dávidot, a szíve szerint való királyt adta nekik. Csakis akkor, s nem azelőtt kezdődött el Izráel virágzó kora, amely dolog nagyon hálásakká kell tegyen minket is a hatalmasságokért, úgy a legfőbbekért, mint ennek alárendeltjeiért, mert ők Isten szolgái, a mi javunkra. Izráel bírái közül négyet a hithősök sorában látunk (Zsid 11,32), Gedeont, Bárákot, Sámsont és Jeftét. A nagytudományú Patrick püspök úgy véli, hogy e könyv írója Sámuel volt.

 

 

 

1. RÉSZ.

 

E fejezet egy aprólékos beszámolót nyújt arról, milyen előrehaladást tettek Izráel törzsei Józsué halála után a kananeusok kipusztításában. Józsué a nagy munkának alapjait megvetette, s oly státuszban adta azt át nekik, hogy ők könnyűszerrel bevégezhették volna azt a megfelelő időben, hacsak nem vonakodtak volna a véghezviteltől. Mit tettek ők e munka érdekében, s mi az, amit nem tettek meg - ez van itt elbeszélve. I. A Juda törzse Simeonnal karöltve hősiesen cselekedett. 1. Isten Júdát jelölte ki a harc megkezdésére, 1-2 v.   2. Juda Simeont veszi maga mellé, hogy egyesülten harcoljanak.  3 v.  3. Siker koronázza vállalkozásukat Bézek (4-7v), Jeruzsálem (8v.), Hebron és Debir (9-15 v.), Hormah, Gáza, és más helyek ellen (17-18v).  4. Azonban voltak ott vas-szekerek, melyek láttára szívük elbátortalanodott (19.v).  Említés történik a keneusok letelepedéséről közöttük, 16. v.   II. A többi törzsek ezekhez viszonyítva gyáva módon viselkedtek. 1. Benjámin kudarcot vallott, 21.v.  József háza sikerrel járt el Béthel ellen (22-26 v.), de más helyeken nem használták ki az adott lehetőségeket, sem Manassé (27-28), sem Efraim (29v.).  3. Zebulon megkímélte a kananeust, 30.v.  4. Áser minden törzsnél inkább lealjasította magát a kanaániták előtt,  31-32 v.   5. Naftali  kiszoríttatott egyes városok teljes birtoklásától, 33 v.  6. Dán szorongattatott az Emoreusok miatt, 34 v. Nincs semmi említés téve Isakhárról, vagy a Jordán túlsó részén levő két és fél törzsről.

 

1,1-8

 

      Itt,  I.  Izráel fiai kikérik Isten vezetését, hogy a törzsek közül melyik legyen az első a kananeusok kitisztításában örökségének területéről, lelkesítve és bátorítva  ezzel a többieket is. Ez Józsué halála után történt. Amíg ő élt, vezette őket, s mindegyik törzs engedelmes volt iránta, ám mikor meghalt, nem hagyott utódot maga után, aki  vele egyenlő tekintéllyel bírt volna. Hanem a népnek az ítélet hósenéhez kellett járulniuk, magát Istent kellett megkérdezniük, hisz Ő volt az ő királyuk, Ő volt Izráel seregeinek fejedelme. A kérdés, melyet feltettek ez volt: Ki menjen közülünk legelőször a kananeusra? Ez időtájt, feltételezhetjük, annyira megsokasodtak, hogy a hely, melyen laktak, kezdett szűknek bizonyulni számukra és ki kellett űzniük az ellenséget ahhoz, hogy helyhez jussanak; most azt kérdezik, ki szálljon fegyverbe először? Vajon mindegyik törzs szeretett volna első lenni, s ennek dicsősége után áhítozott, vagy inkább mindegyik vonakodott elsőnek lenni, s igyekezett kibújni a harc alól - nincs feljegyezve. De közös egyetértésben a dolog eldöntését Istenre bízták, akit  leginkább megillet úgy a dicsőség kiosztása, mint az elvégzendő feladat megszabása.

      II. Isten Judát jelölte ki arra, hogy elsőnek menjen fel, és sikert ígért számára (2.v.): „Ímé az ő kezébe adtam azt a földet, hogy birtokba vegye, s ezért az ellenséget kezébe adom, hogy kiűzze birtokából, s elpusztítsa azt.“  És miért kellett éppen Júdának elsőnek lennie e dologban?  1.  Juda volt a legnépesebb és legerősebb törzs, s ezért, hadd menjen Júda először. Jegyezzük meg, Isten a szolgálat terhét az ahhoz való erőhöz mérten adja. Akik sokra képesek, azoktól sokat várnak.  2.  Juda volt az első a méltóságban, hadd legyen hát első a szolgálatban is. Ő az, kit magasztalnak atyjafiai, s ezért ő kell legyen az, ki megkezdi a veszélyes vállalkozásokat. Hadd járjon együtt a dicsőség fénye és a munka terhe.  3.  Júda lett elsőként kiszolgálva;  a föld kiosztásakor, a sorsvetésnél, Judára esett az első rész,  s ezért a harcban is Juda kell legyen az első.   4.  Juda volt az a törzs, melyből a mi Urunknak test szerint kellett származnia: ezért Krisztus a judabeli Oroszlán ment mindnyájuk előtt. Krisztus volt az, ki először legyőzte a sötétség erőit, s megsemmisítette őket, mely által lelkesít és erőt ad nekünk is harcainkban; s felettébb diadalmaskodunk Őáltala, ki minket szeretett. Figyeljük meg,  A feladat és a siker egybe vannak kapcsolva: „Juda menjen fel; tegye meg az ő részét, és akkor megtapasztalja, hogy kezébe adom azt a földet.“ Munkája mit sem ért volna, ha Isten nem adja hozzá a sikert; de Isten nem fogja adni a sikert, csak akkor, ha serényen ráadja magát a rá bízott szolgálatra.

      III.  Ezek után Juda készül a fölmenetelre, de megkéri testvérét, Simeon törzsét, ki egyben szomszédja is (ennek osztályrésze Júda területén belül esett; a Júda részéből jelölték ki azt), hogy karöltve harcoljon vele,  3.v.  Figyeljük meg itt,  1. Hogy az erősnek nem szabad megvesse, hanem kell kívánja a nálánál gyengébbek segítségét. Júda volt a legtekintélyesebb a törzsek közt, Simeon viszont a legjelentéktelenebb, és mégis, Júda Simeon támogatását kéri, és segítségéért esdekel; a fej nem mondhatja a lábnak, nincs rád szükségem,  hiszen egymásnak tagjai vagyunk.  2. Akik segítséget kérnek,  készek kell legyenek a segítség adásra is: Jöjj el velem a nékem sors által jutott örökségbe, és akkor én is elmegyek veled a tiedbe. Az izraelitákhoz az illik, hogy egymás segítségére legyenek a kananeusok elleni harcban;  és minden keresztyénnek, mégha különböző törzsekhez tartoznak is, erősíteniük kell testvéreik kezét a Sátán elleni közös érdekű harcban.  Akik ekként szeretetben segítik egymást, okkal reménykedhetnek, hogy Isten segítségükre lesz.

      IV. Juda és Simeon szövetséges hadserege bevette a földet:  És felméne Júda (4.v.) és Simeon is vele. Valószínű, hogy Káleb volt a hadsereg parancsnoka e hódítás során, hiszen ki lehetett volna alkalmasabb erre, mint ő, ki éppúgy bírt az öreg ember bölcsességével mint az ifjú kéz erejével, kiben egybeforrt az idős tapasztalat s a ifjúi elevenség? Józsué 14,10-11.  Úgyszintén kitűnik a következő versekből (10-11 v.), hogy még nem volt birtokában saját örökségének. Boldogok lehettek alattvalói, hogy ily parancsnok vezetése alatt harcolhattak, aki nevéhez híven csupa szív, önzetlen szeretet volt. Némelyek úgy vélik, hogy a kananeusok egybegyűlve voltak egy óriási haderőbe, amikor Izráel azt tudakolta az Úrtól, hogy ki menjen fel először ellenük harcolni, és hogy amikor e pogányok Józsué haláláról értesültek, - ki számukra, míg élt, rettenetes volt, - kezdtek ismét feltámadni; ám ha ez így igaz, úgy bizonyára saját vesztükbe rohantak.

      V.  Isten nagy sikert adott nekik. Akár ők rohanták meg az ellenséget, akár az ellenség kihívására támadtak, az Úr kezükbe adta őket, 4.v. Bár Júda serege hatalmas és bátor volt, mégis, a győzelem egyedül Istennek van tulajdonítva: Ő volt, aki a kanaánitákat kezükbe adta;  lévén, hogy hatalmat adott nekik, most itt képesíti őket az elpusztításukra -- hatalmukba adja őket, és így teszi próbára őket, ha engedelemeskednek-e parancsának, mely abban állt, hogy teljességgel írtsák ki őket. Patrick püspök megjegyzi itt, hogy ily vallásos kifejezést sehol sem találunk a pogány íróknál, ami a hadsereg győzelmére vonatkozna, mint itt és egyébütt e szent történelemkönyvben. Bárcsak ne menne feledésbe az isteni gondviselésnek ily teljes elismerése ma sem, sok úgynevezett keresztyénnél.   Mármost,  1.  Elbeszéli az Ige, miként győzték le a kananeusokat Bézekben, vagy ennek közelében, mely helyen később Saul általános gyülekezést rendezett (1 Sám 11,8); levágtak 10 000 embert, mely óriási vereséget jelenthetett azoknak, kik már eddig is le voltak igázva.  2.  Miként lett királyuk megfogva és megölve. Adonibézeknek hívták, ami azt jelenti,  Bézek ura.  Voltak, akik földjüket saját nevükről nevezték el, Zsolt 49,12. De itt egy olyat látunk (és sokan mások is voltak ilyenek), aki magát nevezte földjéről el. A harc után fogolyként vitték el, s elmondja az ige, miként bántak el vele: levágták hüvelykujjait, hogy ezáltal harcképtelenné tegyék, és lábainak hüvelykujjait is, hogy ne tudjon futni. Barbár módnak tűnik így elbánni egy nyomorult emberrel, ki irgalomra várt; de lévén, hogy ő maga elfajult kanaánita volt, s olyan ember, ki hasonló módon alázott meg másokat, amiről talán tudomásuk is lehetett az izráelitáknak. Josephus azt mondja, „Levágták kezeit és lábait“ bizonyára azért, mert úgy gondolta, így halálosabb sebeket ejthettek rajta, mintha csak hüvelykujjait vágják le. De ez a megalázás, mit rajta elkövettek, arra kényszerítette őt, hogy elismerje Istennek igazságos ítéletét vele szemben,  7. v.  Figyeljük meg itt,  (1.)  Mily nagy ember volt ez az Adonibézek, mily nagy az ő földjében, hol hadsereg futott előtte, mily nagy otthonában, hol királyok szedegettek asztala alatt;  és mégis, most itt áll tehetetlenül, fogolyként, kitéve a megalázás legnagyobb fokának. Mily változékony a világ, s mily sikamlósak ennek magas állásai. Ne fuvalkodjék fel a magas tisztségben levő, ne bízza el magát a legerősebb, mert nem tudhatják, milyen sorsra jutnak haláluk előtt.  (2.)  Mily pusztítást végzett szomszédai közt: hetven királyt igázott le, teljesen, oly mértéken, hogy foglyaivá tette őket; aki abban az időben legfőbb személy volt egy városban, királynak neveztetett, és címüknek nagysága csak súlyosbította megaláztatásukat, s feltüzelte leigázójuk büszkeségét. Nem feltételezhetjük, hogy Adonibézek e 70 kis herceget egyszerre tette rabszolgáivá, hanem kezdettől végig, uralkodása során ekként igázott le és alázott meg ily sok embert, kik közül sokan talán egyazon városnak egymást követő királyai voltak, kiket legyőzött, s kedvét lelte barbár képzeletvilágának kielégítésében, terrorizálva ezzel másokat. Úgy látszik, a kananeusok már addig is egymás közti harcokba voltak bonyolódva, egymás vérét ontották, ami nagyban hozzájárult Izráel győzelméhez. „Juda, Adonibézek legyőzésével  tulajdonképpen hetven királyt győzött le“ - mondja Dr. Lightfoot.  (3.)  Mily igazságos büntetésben részesült, hiszen ő épp úgy cselekedett másokkal. Ekként sokszor az igazságos Isten  mindent uraló gondviselésében a büntetést a bűnhöz mérten adja, s már e földön megfigyelhető a méltányosság az ő ítéleteiben; van úgy, hogy a rabló kifosztatik, s  aki csalárdságot sző, csalárdul vész el, Ésaiás 33,1.  Az ítélet irgalmatlan aziránt, aki nem cselekszik irgalmasságot. (Jakab 2,13). Lásd Jel.13,10; 18,6.  (4.)  Mily becsületesen ismeri el Isten igazságos kezét abban, ami vele történt: „Amint én cselekedtem, úgy fizetetett nékem az Isten“. Lásd meg itt a lelkiismeret erejét, amikor Isten az Ő ítéletei által életre kelti azt, miként emlékezteti az embert bűneire, s ismeri el Isten igazságosságát. Ő, aki büszkeségében dacolt Istennel, most megadja magát neki, és nyilván sajnálattal emlékezik az asztala alatt szedegető királyokra, kikre sohasem tekintett irgalommal annak idején. Úgy látszik, elismeri, hogy ő jobb bánásmódban részesült, mint foglyai; mert bár az izraeliták megalázták őt (a megtorlás törvénye szerint, szemet szemért,  s így ujjat ujjért), mégis, nem vetették őt az asztal alá, hogy morzsákkal éljen; mert az előbbi helyes dolog a méltányosság szempontjából, ez utóbbi viszont nagyobb büszkeséget és gőgöt táplált volna, mint ami illik egy izráelitához.

      VI. Külön említés történik Jeruzsálem bevételéről, 8.v.  Egyes magyarázók úgy vélik, az van itt megismételve, ami korábban Józsué idejében történt, s azért van ismét megemlítve, mivel Adonibézek itt halt meg, és ezért olvassuk „Jeruzsálem ellen hadakoztak“, s mintegy zárójelbe teszik ez igeverset. De az eredeti szöveg, mint új dolgot említi ezt, és ez tűnik a legvalószínűbbnek, mert Júdáról van mondva, hogy bevette Jeruzsálemet és nem az egész Izráelről, általánosan, melyet Józsué vezetett. Józsué valóban legyőzte és megölte Adonisédeket, Jeruzsálem királyát (Józsué 10), de arról nem olvasunk, hogy a várost bevette volna. Valószínű, hogy mialatt ők tovább folytatták az ország meghódítását, az itt említett Adonibézek - egy szomszéd fejedelem - , birtokába vette a várost, kit Juda most legyőzőtt, s a város az ő kezükbe jutott, s levágták annak lakóit, kivéve azokat, kik a várba menekültek, s kitartottak ott utódaikkal egészen Dávid koráig; és tűzbe borították a várost, a bálványimádás förtelme iránt érzett utálatuk jeleként, mellyel mélyen be volt szennyezve az egész város; mégis, valószínű, hogy a tűz nem emésztett meg mindent teljesen, hanem sok lakásra megfelelő hely maradt, melyeket aztán birtokba vettek.

 

9-20.

 

      További leírását találjuk itt a Júda és Simeon által vezetett dicsőséges és sikeres hadjáratnak.  1. Juda osztályrésze szépen megtisztíttatott a kananeusoktól, de mégsem teljesen.  A hegység lakói (kik a Jeruzsálem körüli hegyeken laktak) ki lettek űzve (9, 19 v),  de a völgy lakói erősen védték földjüket, lévén, hogy vas szekereik voltak, amilyenekről Józs 17, 16-ban olvastunk. Itt a Júda emberei kudarcot vallottak, s ezáltal beszennyezték azt a befolyást, melyet máskülönben példaadásuk mind ezideig gyakorolt a többi törzsekre, kik aztán inkább követték őket a gyávaságnak e példájában, mintsem bátorságuknak sok más megnyilvánulásában. Ezeknek vas-szekerük volt, s ezért nem volt tanácsos megtámadni őket - így elkezdtek testtel és vérrel tanácskozni. De nem volt-e Izráel Istene az ő pártjukon, kinek szekere huszezer, ezer meg ezer (Zsolt 68,17), ki előtt e vas-szekerek olyanok, mint a pozdorja a tűznek? Nem ígérte-e meg Isten határozottan, hogy győzelmet ad nekik a kanaániták felett e hadjárat során, még ha vas-szekereik vannak is? De ők engedték, hogy félelmeik erőt vegyenek hitükön; nem tudtak hinni Istenben az elkeserítő körülmények alatt, s ezért nem mertek szembeszállni a vasszekerekkel, hanem gyáván visszavonultak, amikor egyetlen bátor csapással tökéletessé tehették volna győzelmüket; és ennek ártalmas következményei lettek.  Jól futottak, kicsoda gátolta meg őket? Gal 5,7.  2.  Káleb birtokába jutott Hebronnak, mely, bár néki adatott 10-12 évvel ezelőtt (Dr. Lightfoot számítása szerint), mégis, mivel a közösség érdekében tett szolgálatokkal volt elfoglalva, a törzsek letelepedéséért  fáradozott, mit önérdeke elé helyezett, - úgy látszik, mindezidáig nem vette birtokába azt; ennyire vágyott e jó ember másokat szolgálni, s közben hagyta, hogy őt csak utoljára szolgálják ki; kevesen vannak hozzá hasonló lelkületűek, mert mindenki a maga hasznát keresi, Fil. 2,20-21.  De a Juda férfiai mind segítségére vannak most Hebron bevételében (v.10), levágják Anák fiait, s birtokába adják azt, v.20. Kálebnek adták Hebront.  És most Káleb, hogy viszonozza honfitársai kedvességét, szeretné Debirt minél előbb meghódítva látni, s mihamarabb Juda népének kezébe juttatni, s ennek előmozdítására felajánlja lányát annak a személynek ki magára vállalja e jelentős város ostromának vezetését, 11,12 v.  Otniél bátran vállalkozik, és megnyeri a várost és a lányt (13.v.), s felesége által, ennek apjánál való közbenjárásával egy nagyszerű örökséget szerez magának és családjának,  14-15 v.   Józsué 15,16-19-nél már találkoztunk ezzel a történettel, hol bőven magyaráztuk, s hasznos tanulságokat merítettünk belőle.   3.  Simeon szembeszállt a kananeussal határa mentén, 17,18 v. Simeon örökségének északi részén elpusztították a Czéfátban levő kananeusokat, és a várost Hormának               (pusztításnak) nevezték el, hozzácsatolva e várost azon városokhoz, mit a Mózes idejében eskű alatt az Úrnak szenteltek nem messze e helytől, melyeket annak idején méltán neveztek el ezzel a névvel, 4 Móz 21,2-3. És talán ezáltal teljesítették tökéletesen azt az eskűt, mit akkor tettek, hogy teljesen kipusztítják a déli kananeusok városait. A nyugati részen bevették Gázát, Askelont és Ekront, a filiszteusok városait; pillanatnyilag birtokba vették e városokat, de mivel nem pusztították ki annak lakosait, a filiszteusok idő multával visszaszerezték e városokat, és a legmegrögzöttebb ellenségeivé lettek Isten népének; s nem is lehetett ez másképp, ha egyszer félmunkát végeztek.  4.  A keneusok letelepedést nyertek Juda törzsében, lévén, hogy e törzset választották az összes közül, mivel ez volt az erősebb, és remélték, hogy itt biztonságban és nyugalomban  élhetnek majd,  16.v.  Ezek Jetró leszármazottai voltak, ki akár akkor felment Izráellel, amikor Mózes hívta (4 Móz 10,29), akár később, a pusztai bolyongás 38 éve után csatlakozott hozzájuk, és érkezett Kanaánba, hisz Mózes megígérte számukra, hogy ami jót cselekszik velük az Úr, abban őket is részesítik, 4 Móz 10,32.  Előbb a pálmafák városában - azaz Jerikóban - telepedtek le, amit Izráel sohasem szándékozott újjáépíteni, és ezért leginkább megfelelt azok számára, kik sátorban lakók voltak, s nem  akartak építkezni.  De azután Juda pusztájába költöztek, talán azért, mert vonzódtak ehhez a helyhez, mivel csendes, magányos volt, vagy mert Juda törzse iránt különleges szeretetet éreztek. Azonban úgy látjuk, hogy Jáhel sátora, ki ugyanehhez a nagy családhoz tartozott, messze északon, a Naftali törzsének örökségében állt, mikor Sisera menedéket keresett nála, 4 rész 17 v. Izráel azt a tisztelet tanusította irántuk, hogy ott engedte őket letelepedni, ahol nékik tetszett, lévén, hogy békés nép voltak, s akárhol is éltek, kevéssel megelégedtek. Mivel senkit sem bántalmaztak, háborítatlanul éhettek. Boldogok a szelídek, mert így ők örökségül bírják a földet.

 

21-36

 

      Feltárja itt az ige számunkra, miként viszonyultak a többi törzsek a megmaradt kananeusokhoz.

      I.  Benjámin elhanyagolta a Jebuzeusok kiűzését, kik Jeruzsálem azon részében laktak, mely városrész az ő örökségükbe esett, 21 v.  Juda jó példát mutatott előttük, és nagy előnyt biztosított számukra az általa kivívott győzelmekben (9.v.), de ők nem folytatták a harcot, mert hiányzott belőlük az eltökéltség.

      II. A József háza,

      1. Nekibátorodott kissé, hogy hatalmába kerítse Béthelt, 22.v.  E város Benjámin városai közt van említve, Józs 18,22. Azonban úgy van róla szó, mint határszéli városról, és valószínű, hogy a határvonal rajta ment át, úgy hogy egyik fele Benjáminnak, a másik fele meg Efraimnak jutott. És meglehet, hogy  az efraimitáknak e városért folytatott harci tevékenysége kieszközölte, hogy később teljesen az ő birtokukba kerüljön, vagy legalábbis a város nagyobb része, mert később úgy találjuk, hogy annyira a különszakadt 10 törzs birtokában volt e város (s Benjámin nem tartozott közéjük), hogy Jeroboám benne állíttatta fel egyik aranyborjúját. Az efraimiták e Béthel elleni hadjáratának elbeszélésében figyeljük meg:

      (1.) Miként részesedtek Isten jóindulatában: „Az Úr volt ővele“,  és bizonyára a többi törzsekkel is velük lett volna, ha erejök szerint harcoltak volna. A káldeai szöveg e mondatot így adja (miként sok más helyen is): „Az Úr Igéje volt megsegítőjük“, vagyis maga Krisztus, az Úr seregeinek fejedelme, most, amikor külön törzsként harcoltak éppúgy, mint mikor az egész nép testületében voltak. 

      (2.)  Az okos fogásokat, melyeket tettek a város megszerzésére. Követeket küldtek ki, hogy ismerjék meg a város gyengébb részeit, illetve azt a módot, melyen keresztül a legcélszerűbb támadást indítani, 23.v.  E kémek hasznos információkhoz jutottak egy ember révén, kivel gondviselésszerűen találkoztak, ki egy titkos bejáratot mutatott meg nekik, mely őrizetlenül maradt, mivel az emberek nem tudtak róla, s nem tartottak semmilyen veszélytől azon a helyen.  És itt,   [1.]  Ez ember nem hibáztatható, amiért ez információkat közölte velük, ha azzal a hitbeli meggyőződéssel tette, hogy az Úr velük volt,  és hogy e város Istentől kapott jog szerint őket illeti meg; miként Ráháb sem cselekedett hűtlenül, amikor házába fogadta azokat, kikről tudta, hogy hazájának ellenségei, de viszont Istennek barátai!  [2.]  Azok sem cselekedtek elmarasztaló módon, akik irgalmasságot cselekedtek vele, kik nemcsak életben hagyták őt és családját, hanem szabadságot is biztosítottak számára, hogy oda menjen, ahová néki tetszik; mert jót jóval kell viszonozni.  De úgy látszik, ő nem akart Izráel népéhez csatlakozni, inkább félt tőlük, mintsem szerette őket, és ezért a Khitteusok földjére költözött (kik  úgy  tűnik Arábiában telepedtek le, miután Józsué megszállta az országot); ezekkel akart együtt élni, és köztük épített egy várost, egy kis települést - feltételezhetjük -  amilyeneket általában a telepesek építenek, s ezt szülővárosának ősi nevéről Luznak (mandulafának) nevezte el; inkább ezt az a nevet választotta, mintsem a vallásos csengésű új elnevezést,  Béthel (Isten Háza).

      (3.)  Sikerüket. A kémek eljutatták a sereghez a szerzett információkat, melyeket azok megfelelően hasznosítottak, s meglepetésszerűen a városra támadtak és kardélre hányták azt, 25.v.  De,

      2. Úgy látszik, e vállalkozáson kívül a József fiai semmi jelentős dolgot nem cselekedtek. (1.)  Manassé elmulasztotta kiűzni a kananeusokat örökségének néhány igen jelentős városából, és semmilyen kísérletet nem tett erre nézve.  De a kananeusok, mivel birtokukban megmaradtak, elszántak voltak, hogy azt nem adják fel; továbbra is ott kívántak lakni, s Manassé nem volt elég határozott, hogy szembeszálljon velük; mintha egyebet semmit sem lehetett volna tenni, mint várni, hogy majd egyszer maguktól meghódolnak - ami biztos, sohasem következett volna be. Csak annyit értek el, hogy amikor Izráel megerősödött, szolgálatra fogták, illetve adófizetőkké tették őket, 28. 35. v.   (2.)  Efraim úgyszintén, bár erőteljes, harcraképes törzs volt, meghagyta Gézert (nem vette komolyan, elhanyagolta), egy jelentős várost, és megtűrte, hogy a kananeusok  köztük lakjanak (29.v.), ami azt jelenti - némelyek szerint - hogy csendes letelepedést biztosítottak számukra, s kedvükben jártak, még jogot is biztosítottak számukra, mint meg nem hódított népnek, ahelyett, hogy legalább adófizetőkké tették volna őket.

      III. Zebulon valószínűleg mivel a tengeri kereskedelemre összpontosított, hisz előre meg volt jövendölve felőle, hogy hajók kikötője lesz, - nem űzte el Kitron és Nahalól lakóit, csupán adófizetőkké tette őket.

      IV. Áser sokkal  rosszabbul elhagyta magát, mint bármely más törzs; nemcsak azért, mert sokkal több várost hagyott meg a kananeusok kezében mint a többi törzsek, hanem mivel inkább önként alávetette magát a kananeusoknak, ahelyett, hogy őket tette volna adófizetőkké; mert az ige oly kifejezést használ, hogy „ott lakott Áser a ... föld lakói között“,  mely azt adja értésünkre, hogy a kananeusok voltak számra és erőre nézve túlsúlyban, s ők maradtak az ország urai, s az Izráeliták elvegyültek köztük, s így megtűrték őket.

      V. Naftali szintén megengedte a kananeusoknak, hogy közöttük lakjanak (33.v), csupán azt érte el idővel, hogy maga alá vetette s adófizetőkké tette őket.

      VI. Dán oly távol volt attól, hogy harcoljon örökségéért,  annyira hiányzott belőle a bátorság az emoreussal való szembeszállásra, hogy végül kényszerítve volt ezektől félrevonulni a hegységekbe, s kénytelen volt az ottani városokban lakni, de nem mert a völgybe lemenni, ahol, valószínű, hogy vasszekerek voltak. Sőt még a hegyi városok közül is voltak, kik ellenálltak nekik, 35.v.  Ekként szorongattva saját örökségükben, kényszeríttetve voltak tágasabb helyet keresni maguknak Láisban, egy távol eső helyen, 18 rész 1 v.&. Jákób áldásában Júda oroszlánhoz van hasonlítva, Dán pedig kígyóhoz; most figyeljük meg Júdát, oroszlán-bátorsággal miként haladt előre és győzedelmeskedett, ezzel szemben pedig Dánt, amint tekervényes ravaszsággal sem volt képes megalapozódni; a ravaszság és színlelt alakoskodások nem érik el az általuk remélt csodákat. Amit Dán elmulasztott megtenni, úgy látszik, szomszédja, az Efraimiták részben megtették érte: az emoreusokat adófizetőkké tették, 35. v.

      Az egész leírásból kitűnik, hogy Izráel népe általában véve nagyon gondatlan volt úgy kötelessége mint saját érdekeltsége iránt ez egész ügyben; nem tették meg mindazt, amit megtehettek volna a kananeusok kiűzéséért, s önmaguk örökségének birtoklásáért.  És, 1. Ez az ő restségüknek és gyávaságuknak tulajdonítható. Kényelemszeretetből lemondtak a harc továbbviteléről; a resthez hasonlóan, azt álmodták, hogy oroszlán van az úton, legyőzhetetlen nehézségekről képzelődtek, s a széltől és felhőtől való féltükben nem vetettek s nem arattak.   2.  Ez az ő kapzsiságuknak is tulajdonítható; a kananeusok munkaereje és pénze több hasznot hoz majd nekik - gondolták, - mint vérük, és ezért készek voltak életben hagyni őket, hogy „jobb kezükké“ váljanak.   3. Hiányzott belőlük az a félelem és utálat a bálványimádás iránt, mely illett volna hogy meglegyen; sajnálták a kananeusokat kardélre hányni, noha gonoszságuk mértéke betellett; úgy vélték, semmi veszély sem származik rájuk abból, ha köztük élnek; nem kell félniük tőlük.   4.  Ugyanaz a bűn, mely atyáikat negyven évig kizárta Kanaán földjéről, kizárta most őket is annak teljes birtoklásából: s ez a bűn a hitetlenség volt. Az Isten erejében és ígéretében való hitetlenségük  megfosztotta őket kiváltságaiktól, s ezerféle bajba vitte őket.

 

 

2. RÉSZ.

 

E fejezetben előttünk áll,  I.  Isten különleges üzenete Izráelhez, melyet egy angyal által küldött, és az a hatás, melyet ez bennük kiváltott 1-5.v.  II. Izráel állapotának általános jellemzése a bírák uralkodása alatt, melyben megfigyelhetjük,  1.  Ragaszkodásukat az Úrhoz, míg Józsué és a vének éltek, 6-20.v.   2.  Bálványimádásra való vetemedésüket ezután,  11-13.v.  3. Isten ellenük való haragját emiatt, s a rájuk küldött ítéleteit, 14-15.v.  4. Irgalmát irántuk, melyet abban nyilvánított ki, hogy szabadítókat támasztott számukra,  16-18.v. 5. Bálványimádásba való visszaesésüket, miután az ítélet eltávolíttatott, 17-19.   6.  Isten az ő jogos haragjában teljességgel pontot tesz az ő sikereikre,  20-23.   Ezek képezik nem csupán e résznek, hanem vázlatosan az egész könyvnek a tartalmát.

 

2, 1- 5

 

      Izráel kiváltsága volt, hogy nemcsak egy általános törvénnyel rendelkeztek, mely a mennyből küldetett egyszer s mindenkorra, hogy vezesse és megtartsa őket a boldogság útján, hanem ezen kívül különleges üzeneteket is kaptak a mennyből, amikor arra szükség volt, intésül, megjobbításul és az igazságban való nevelés céljából, valahányszor csak eltértek ama helyes útról. Az írott ige mellett - mely előttük állt, hogy olvassák -, gyakran hallottak egy kiáltó szót mögöttük: ez az út, ezen járjatok, És 30, 21. Itt kezdődik Isten bánásmódjának útja velük. Ha nem akarják Mózest hallani, próbára tétetnek, vajon hallgatnak-e a prófétákra.  Ezekben a versekben egy erőteljes ébresztő prédikáció áll előttünk, mely akkor hangzott el, amikor a szent vallásban kezdtek elhidegülni.

      I.  Az igehirdető az Úrnak egy angyala volt (1.v), nem egy próféta, nem Fineás, ahogy a zsidók képzelik; igaz, hogy az evangélium szolgái  a gyülekezet angyalainak neveztetnek, de az ótestamentumi prófétákat sohasem mondja az Ige az Úr angyalainak; kétségnélkül, ez egy mennyből jött hírnök volt. Ily rendkívüli hírnökökkel gyakran találkozunk e könyvben, kik Istentől alkalmazva vannak, hogy Izráel megszabadítására bírákat támasszanak, mint Gedeon és Sámson esetében; és most, hogy kitűnjék, mily különféle jó szolgálatokat teljesítenek ők Isten Izráele részére, itt egy azért küldetett, hogy prédikáljon nekik, hogy elejét vegye bűnbe és nyomorúságba jutásuknak. E rendkívüli hírnök azért küldetett, hogy lehetőleg még nagyobb tekintélye legyen az üzenetnek, és megérintse a nép szívét, kikre úgy látszik, semmi sem hatott már, csak az, ami érzéki volt.  A tudós Patrick püspök azon a véleményen van, hogy ez nem teremtett angyal volt, hanem a Szövetség Angyala, ugyanaz, aki megjelent Józsuénak, mint az Úr seregeinek fejedelme, ki maga Isten volt. Krisztus maga jelent meg - állítja Lightfoot;  ki más, mint Isten és Krisztus mondhatta el,  Én hoztalak fel titeket Egyiptomból ?  Józsué halála előtt intette őket, hogy vigyázzanak, ne egyesüljenek a kananeusokkal, de ők nem hallgattak egy halandó ember szavára; ugyanazt a figyelmeztetést most az élő Isten maga hozza, az Isten Fia, ki angyalként jelenik meg. Ha semmibe vették szolgáit, bizonyára Fiát meg fogják becsülni.  Az ige azt mondja, hogy az Úr angyala Gilgálból jött; talán nem is a földön lépdelve, hanem sebesen repülve, miként Gábriel angyal jött Dánielhez, a megnyílt égen át; de akár gyalog, akár repülve, nyilvánvaló, hogy Gilgálból egy sajátos okból jött. Gilgál volt  hosszú ideig hadiszállásuk Kanaánba jövetelük után. Isten kegyelmének számos jelét tapasztalták ott, és ott lett a körülmetélkedés szövetsége megújítva, Mik 6,5. Mindezekre emlékezniük kellett, látva, hogy Gilgálból jött fel. Ha emlékezünk arra, amit vettünk és hallottunk, ez felkészít minket a vigyázásra, hogy erősen tartsuk meg azokat, Jel 3,2-3.

      II. A hallgatóságot, akiknek e prédikáció hirdettetett Izráel összes gyermekei képezték, 4.v.  Egy hatalmas gyülekezet egy hatalmas igehirdető számára!  Talán harcra voltak egybegyűlve, minden törzs elküldte haderőit valami nagy hadjárat érdekében, vagy talán inkább istentiszteleti összejövetelük lehetett, s így Siló kellett legyen a gyülekezési hely, ahol volt a szent sátor, amelyhez mindannyian háromszor évente összegyülekeztek. Amikor részt veszünk a gyülelekezeti istentiszteleten, várhatjuk, hogy szóljon hozzánk az Úr, hogy áldásának ajándékaiban részesüljünk az Ő kapuiban. A hely Bókimnak van nevezve (1.v.), mert ezt az elnevezést nyerte ez alkalommal.  Az egész Izráelnek szüksége volt az itt adott feddésekre s figyelmeztetésekre, s ezért mindnyájukhoz szólt.

      III. Az igehírdetés maga rövid, de nagyon tartalmas.  Isten itt világosan elmondja nekik,  1. Mit tett Ő értük, 1.v.  Ő hozta ki őket Egyiptomból, a szolgaság és fáradságos munka földjéről,  Kánaánba, a nyugalom, szabadság és bőség honába. Az egyik állapot nyomorúsága kiemeli a másik kiválóságát. Isten ezáltal rendkívül kedvesen bánt velük, az atyáiknak tett eskünek megfelelően, oly bizonyítékait adta hatalmának, hogy semmi mentséget sem hozhattak fel, ha mégse bíznak benne; olyan vallással kötötte őket önmagához, hogy semmivel sem menthetik magukat, ha elpártoltak Tőle.  2. Mi volt, amit megígért nekik:  Nem bontom fel az én szövetségemet veletek soha örökké.  Amikor felvette őket, hogy az Ő kiváltképpen való népe legyenek, egyáltalán nem volt oly hátsó gondolat szívében, hogy majd ismét elvesse őket, vagy kedve szerint más népet válasszon helyettük: csupán legyenek hűek Őhozzá, s tapasztalni fogják, hogy Ő ugyanolyan változhatatlan irányukban. Világosan kijelentette, hogy a szövetség, melyet velük kötött, sohasem bontatik fel, hacsak az ő részükről nem.  3.  Melyek voltak az Ő jogos és méltányos elvárásai velük szemben(2.v): hogy mivel az Istennel való szövetségbe felvétettek, nem szabad semmilyen frigyet kössenek a Kananeusokkal, kik úgy Istennek mint nekik ellenségeik voltak; - hogy mivel felállították az Ő oltárát, ezért le kell dönteniük az ő pogány oltáraikat, nehogy bálványimádásra csalogassák őket. Lehetett-e ennél könnyebb dolgot kérni?  4. Miként lettek épp ebben a dologban, melyet legfőképpen lelkükre kötött, engedetlenek iránta: „Egy ilyen kis dologban sem hallgattatok az én szómra.“ Az Istennel kötött szövetségük ellenére, s dacára az egymással való kölcsönös elkötelezettségüknek e szövetség megtartására nézve, frigyet és barátságot kötöttek a bálványimádásukról hírhedt kananeusokkal, szemet hunytak oltáraiknak, bár vetélytársként magaslottak Isten oltárával szemben. „Miért cselekedtétek ezt?  Hogyan tudtok számot adni ez elfajultságotokért a józan ész ítéletének fényében? Mit tudtok felhozni a magatok védelmére?“ Azok, akik eltértnek az Istennel való közösségtől, s közösséget vállalnak a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, nem tudják, mit cselekesznek, s nem találnak majd szavakat önmaguk mentségére az ítélet napján.  5. Mily keserű következményeit fogják aratni nemsokára esztelenségüknek, 3.v.  A kanaániták iránt tanusított kíméletük, (1.) Véget vet sikereiknek: „Ti nem űztétek ki őket“, mondja Isten, „és ezért Én sem fogom kiűzni“; ekként lett bűnük büntetésükké téve. Így mindazok, akik bűnös kívánságaiknak és romlottságaiknak tetszelegnek, melyeket meg kellene öldökölniük, ezzel eljátsszák Isten kegyelmét, és igazságosan vonatik az vissza tőlük. Ha mi nem állunk ellene az ördögnek, nem remélhetjük, hogy Isten megrontja őt lábaink alatt. (2.) Ezáltal további folytonos nyomorúságokat vontak magukra. „Tövisek lesznek oldalaitokban, hogy szúrjanak titeket, bármerre fordultok, szüntelen sérteni fognak titeket. Saját magukat csapják be azok, kik előnyt várnak Isten ellenségeivel kötött barátságukból.  (3.)  Ezáltal (és ez volt a legrosszabb mindenek felett) folytonos kísértéseknek tették ki magukat, mely bűnbe sodorta őket. „Az ő isteneik“ („utálatosságaik“ így adja a káldeai szöveg) „csapda lesz számotokra; tapasztalni fogjátok, hogy nyomorult módon kívánságaitok rájuk tapadnak, s ez lesz a ti romlásotok“ - egyesek így értelmezik. Kik a bűnhöz előszeretettel közelednek, méltán hagyatnak magukra, hogy bűnbe essenek s elvesszenek abban. Isten gyakorta az emberek bűneit egyben büntetésükké is teszi; tövisek és tőrök találhatók az ellenszegülő útján, ki Isten törvényét megveti.

      IV. E prédikáció sikere, jó eredménye igen megjegyzésre méltó: A nép felemelé az ő szavát, és síra,  4.v.  1. Az angyal eléjük tárta bűneiket, melyek miatt így fejezték ki bánkódásukat: felemelték szavukat a bűnvallásban, saját esztelenségük és hálátlanságuk ellen kiáltva, és sírtak, mint akik szégyenlik magukat, és haragszanak magukra, mivel ennyire a józan ész és saját érdekük ellen cselekedtek.  2. Az angyal Isten ítéletével rettentette meg őket, ami miatt ekként fejezik ki rettegésüket: felemelik szavukat imában Istenhez, hogy fordítsa el haragját róluk, és e harag miatti félelmükben sírtak. Szívük engedett a fenyegetésre, nyakasságuk megtört, s reszketve gondoltak Isten igéjére, s nyilván nem ok nélkül. Ez jó dolog volt, és annak a jele volt, hogy a hallott ige mély hatást tett rájuk: nagy dolog az, amikor bűnös emberek bibliájukat könnytelen szemmel képesek olvasni. De ez nem volt elég; sírtak, de arról viszont nem olvasunk, hogy megváltoztak volna, hogy hazamenve elpusztították volna a köztük levő összes bálványokat, és bálványimádókat. Sokan meglágyulnak az Ige hatására, kik aztán ismét megkeményítik magukat, még mielőtt új formába öntetnének. Azonban ez általános sírás  (1.) új nevet adott annak a helynek (5.v.): Bókimnak (Síróknak) nevezték el; jó lenne, ha e névnek felelnének meg a mi vallásos összejöveteleink is.  Ha szorosan ragaszkodtak volna az Úrhoz, és a tőle kapott feladatukhoz, úgy, a dicséret hangján kívül semmi más nem hangzott volna gyülekezetükben; de bűneik és esztelenségük által eltértek az Úrtól, s most a síráson kívül semmi más sem hallszik.  (2.) Ünnepi áldozatra adott okot: áldozának ott az Úrnak (5.v.),  mert (amint feltételezik) Silóban volt e találkozás, hol az Úr oltára állt. Áldozatot mutattak be az Úrnak, hogy elfordítsa haragját róluk, kegyelmet találjanak nála, s egyben annak jeleként, hogy önmagukat néki szentelik,  kizárólag csak Neki, szövetséget kötve Vele az áldozat által. Mivel a bajt idejében leleplezték, és az adott gyógyszer hatásosnak bizonyult, az ember azt hinné, hogy a gyógyulás tartós fog lenni. De az elbeszélés további részéből kitűnik, hogy sokkal mélyebben volt meggyökerezve bennük a baj, mintsem könnyen ki lehetett volna sírni.

 

2,6-23

 

      E szakasz első bekezdése csak ismétlése annak a beszámolónak, mit már előbb láttunk a nép jó magaviseletéről Józsué kormányzása alatt, illetve Józsué haláláról és temetéséréről (Józs.24,29-30), ami ismét meg van itt említve, csak azért, hogy utat készítsen a következő beszámolónak, amit ez a fejezet elénk tár a nép romlottságáról és hitszegéséről. Az Úr angyala előre megmondotta, hogy a kanaániták és bálványaik tőrré válnak Izráel számára; most a történetíró elkezdi kimutatni, hogy ez valóban így történt, s hogy még világosabban kifejezze, visszamegy egy kissé és említést tesz,   1. Kanaánba való letelepedésükről.  Józsué, miután elosztotta a földet közöttük, békességben elbocsátotta őket, hogy élvezzék gazdag örökségüket (6.v.): Elbocsátá őket Józsué nem csupán törzsekként, hanem minden egyes embert az ő örökségébe, s kétség nélkül áldását adta rájuk.  2.  Hogy továbbra is félték az Úrnak nevét mindaddig, míg Józsué élt.  Miként örökségükbe azzal a szent elhatározással tértek haza, hogy ragaszkodni fognak az Úrhoz, úgy szilárdan ki is tartottak egy ideig e jó dologban, amíg csak jó vezetőik voltak, kik jó példával jártak elől, s tanították őket a helyes útra, megfeddték és fékezték a közéjük befurakodott romlottságot; s mindaddig, amíg frissen éltek emlékezetükben az Úr nagy tettei, melyeket értük végbevitt, amikor bevezette őket Kanaánba: mindazok, kik látták e csodákat bírtak annyi jó érzéssel, hogy higgyenek a saját szemüknek, és annyi józan ésszel, hogy szolgálják azt az Istent, ki ily dicsőségesnek tűnt fel az ő érdekükben; de akik utánuk jöttek, mivel nem látták, nem hittek.  3. Józsué haláláról és temetéséről, mely óriási ütésként érte a vallás ügyét a nép között, 8-9.v.  De annyira mégis tudatában voltak kötelességeiknek, hogy tisztességgel illették halálakor, és eltemették őt Timnát Héreszben; így van itt nevezve, s nem Timnát Szérának, mint Józsué könyvében. Héresz „nap“-ot jelent, melynek ábrázolása némelyek szerint a sírkövén állt, s erről kapta az elnevezést, annak emlékére, hogy az ő szavára megállott a nap. Ez egyes zsidó írók véleménye; de számomra kérdéses dolognak tűnik, hogy a nap ábrázolása megengedett volt Józsué tiszteletére, abban a korban, amikor a népnek a nap imádására való hajlamossága miatt az a veszély állt fenn, hogy visszaélnek ezzel Isten gyalázatára.  4.  Egy új nemzedék támadásáról  10.v. Az előbbi egész nemzedék néhány év alatt eltűnt, jóra való tanításuk s példaadásuk velük együtt eltemettetett, és egy más generáció támadt Izráelben; annyira nem élt vallásos érzés Isten iránt a szívben, s annyira nem törődtek vele minden jó nevelés dacára sem, hogy az ember joggal mondhatja róluk, hogy nem ismerték az Urat,  nem ismerték őt igazán, helyesen, nem ismerték úgy, amint kijelentette magát, hisz másként nem pártoltak volna el tőle. Oly teljesen a világnak adták magukat, annyira lefoglalták magukat annak dolgaival, s annyira belemerültek a testi kényelembe és fényűzésbe, hogy sohasem gondoltak az igaz Istenre, és az ő szent tiszteletére, s ekként könnyen félre vonattak a hamis istenekhez s ezeknek utálatos babonaságaikhoz.

      Ezt követően aztán elkezd egy általános képet adni azokról az összefüggő dolgokról, melyek Izráelben történtek a bírák alatt, melyek aztán újra és újra megismétlődtek, egyanebben a sorrendben.

      I.  Izráel népe elhagyta Izráel Istenét, és a kananeusok szemét-isteneinek adták azt a tiszteletet, mely egyedül csak Őt illette meg. Halljátok egek, és vedd füleidbe föld!  Volt-e ehhez hasonló eset, hogy egy nemzet,  egy ily jól táplált, s jól nevelt nemzet felcserélje istenét, egy ilyen Istent, ki végtelen hatalmú, tökéletesen szent, kifogyhatatlan jóságú és oly rettenetesen féltékeny Isten, hogy semmilyen vetélytársat nem tűr meg; hogy felcserélje Őt fákkal és kövekkel, melyek sem jót, sem rosszat nem képesek tenni?  Jer 2,11-12. Soha nem volt még példa a világon ilyen esztelenségre, hálátlanságra és hűtlenségre. Figyeljük meg, hogyan van ez leírva itt,  11-13.v.   Általános értelemben kifejezve, gonoszul cselekedtek;  semmi sem lehetett ennél gonoszabb, semmi sem hívhatta ki jobban Isten haragját, és semmi sem lehetett ártalmasabb önmagukra nézve, mint ez; és mindezt az Úr színe előtt cselekedték; minden gonoszságunk leplezetlenül előtte van, de különösen felfigyel arra a bűnre, ha más istent választunk magunknak.  Részletesen elmondva,  1. Elhagyták az Urat (12v és ismét 13.v.). Ez volt az egyik ama két nagy gonoszságból, melyekben vétkesek voltak, Jer 2,13. Szövetség által léptek frigyre az Úrral, de most elhagyták Őt, miként egy asszony hűtlenül elpártol férjétől. „Elhagyták az Isten tiszteletét“ - mondja a káldeai szöveg; mert akik elhagyják az Isten igaz tiszteletét, imádatát, lényegében Istent hagyják el. Súlyosbítja ezt az a tény, hogy Ő volt atyáik Istene, s így az Ő házában születtek, s ezért kötelességből tartoztak szolgálni Őt; és hogy Ő hozta ki őket Egyiptomból, Ő szaggatta le köteleiket, s mindezért tartoztak volna néki szolgálni.  2. Amikor elhagyták az egyedül igaz Istent, nem váltak ateistákká, nem voltak annyira bolondok, hogy így szóljanak szívükben, Nincs Isten!, hanem más istenek után jártak;  annyi megmaradt a tiszta természetből az emberekben, hogy elismerik az egy Istent, de annyira kinyilvánul gonosz természetük, hogy megsokasítják isteneiket, minden bálványhoz odaszegődnek, és a magukválasztotta istentiszteletet követik, s nem az Istentől adott szabályt a vallás dolgában. Izráel abban a dicsőségben részesült, hogy minden nép felett kitüntetett, kiváltképpen való nép lehetett, s mégis, oly hűtlenek voltak saját kiváltságaikhoz, hogy csalárdul a körültük élő népek isteneihez pártoltak. Baál és Astarot: a férfi-istenek,  s a nő-istenek; udvarolni kezdtek a napnak és holdnak, Jupiternek és Junónak, Baalim annyit tesz mint: urak;  Astarót pedig: akik boldogok; mindkettő többes számban, mert ha egyszer elhagyták Jehovát, aki egy Úr, úgy sok istenük és uruk lett, amint a szertelenül csapongó képzeletnek tetszik szaporítani őket. Amit istenekké tettek, azt szolgálták, azelőtt hajoltak meg, annak adták a tiszteletet, s attól reméltek segítséget a bajban.

      II. Izráel Istene emiatt haragra gerjedt, és ellenségeiknek kezébe adta őket, 14-15v.  Megharagudott rájuk, mert Ő egy féltékeny Isten, és dicsőségét nem adja másnak; és azt a módot választotta hitszegésük megbüntetésére, hogy nyomorgatóikká tette azokat, kiknek kísértésére oly könnyen megadták magukat. Oly nagyon alávalókká és nyomorultakká tették magukat Isten elhagyása által, mint amilyen naggyá és boldoggá válhattak volna, ha hűségesek maradtak volna Hozzá.  1. A győzelem mérlege ellenük fordult. Minekutána elhagyták Istent, valahányszor csak kardot fogtak, éppoly biztosak lehettek vereségük felől, mint amilyen biztosak voltak előbb a győzelem felől, míg Isten velük volt.  Korábban ellenségeik nem állhattak meg előttük, hanem bárhová mentek az Úr keze harcolt értük; amikor aztán kezdtek közönyösekké válni a vallásban, az Úr felfüggesztette ez áldását,  pontot tett győzelmi sikereikre, s többé nem volt hajlandó kiűzni ellenségeiket előlük (3.v.), csupán azt engedte meg hogy földjeiken megmaradjanak; ámde most, amikor teljességgel a bálványimádásra adták magukat, mely nyílt lázadás volt ő ellene, a harc teljesen ellenük fordult, és mégcsak megállani sem bírtak ellenségeik előtt. Isten kész volt inkább azoknak adni a győzelem sikerét, kik sohasem ismerték, sem nem szolgálták Őt, mintsem azoknak, kik mindkettőt gyakorolták, de most elpártoltak Tőle. Bárhová mentek, tapasztalniuk kellett, hogy Isten maga ellenségükké lőn, és hadakozott ellenük (És 63,10).   2. Természetesen a hatalom mérlege is ellenük fordult. Akárki fosztogathatta őket, akárki nyomorgathatta őket. Isten eladta őket ellenségeik kezébe, azzal a gondos megfontolással, hogy dicsőséget szerezzen önmagának, mint féltékeny Isten, ki nem kíméli még saját kiválasztott népét sem, ha megharagították Őt. Eladta őket, mint eladják a fizetésképtelen adósokat (Mt 18,25), hogy szenvedéseik által némileg helyreállítsák a hitszegésük miatt esett sértést az Ő dicsőségén. Figyeljük meg, hogy büntetésük (1.) miként felelt meg annak, amit ők tettek. A körülöttük élő népek isteneit szolgálták, akár a legkisebb népét is; és Isten úgy intézte, hogy szolgálják a körülöttük lévő népek fejedelmeit, akár a legkisebbet is.  Aki minden bolondhoz társul szegődik, joggal válik minden társaság bolondjává.  (2.) Miként felelt meg mindez Isten előre kijelentett beszédének. Az ég karja ellenük fordult, amint megmondotta az Úr, és amint megesküdött volt az Úr nékik (15.v.),  emlékeztetve őket az átokra és halálra, melyeket a szövetségben eléjük helyezett az áldással és élettel együtt. Akik megtapasztalták, mily igaz Isten az Ő ígéreteiben, ebből következtethetnek, hogy Ő éppoly igaz lesz fenyegetéseiben is.

      III.  A végtelen irgalmú Isten könyörült rajtuk nyomorúságukban, habár ők okozták azokat maguknak bűneikkel és esztelen magatartásukkal, és megszabadította őket abból. Annak ellenére, hogy nyomorúságuk bűnük büntetése és Isten beszédének beteljesülése volt, mégis, idővel kimentette őket nyomorúságukból,  16-18.v. Figyeljük meg itt:  1. Szabadulásuk indítóokát. Egyedül és tisztán Isten irgalmasságából és kegyes együttérzéséből fakadt; az okot önmagából merítette. Nem azt mondja az ige, hogy: „A nyomorúság alatt megtértek vétkeikből“ (mert nyilvánvaló 17.v., hogy sokan közülük tovább folytatták bűnös életmódjukat), hanem „megindult az Úr az ő panaszaikon“;  habár nem annyira a bűn terhe, hanem a nyomorúság súlya alatt nyögtek. Igaz, joggal megérdemelték, hogy örökre elvesszenek Isten átka alatt, mégis, mivel még az Ő türelmének és a mi próbaidőnknek napját éljük, még nem önti ki teljes haragját. Igazsága szerint elvethette őket, de nem tehette meg irgalma miatt.  2. Szabadításuk eszközeit. Isten nem küldött angyalt a mennyből megszabadításukra,  sem valamely idegen erőt nem hozott megsegítésükre, hanem bírákat támasztott közülük, amikor arra szükség volt, akiket Isten rendkívüli képességekkel ruházott föl, és elhívta őket arra a különleges szolgálatra, melyre elrendelte őket; e szolgálat abból állt, hogy megreformálják és megszabadítsák Izráelt; s e bírák nagy vállalkozásait csodálatos sikerekkel koronázta meg: Az Úr maga volt a bírákkal  amikor feltámasztotta őket, s így lettek szabadítókká. Jegyezzük meg:  (1.) Isten népe és egyháza romlottságának és nyomorúságának legsúlyosabb napjaiban mindig lesznek némelyek, akiket Isten alkalmasoknak talál, vagy alkalmasokká tesz a sérelmek orvoslására és a dolgok rendbehozatalára.  (2.) Elismeréssel és hálával tartozunk Istennek hogy alkalmanként megfelelő embereket támaszt a társadalom szolgálatára. Ő az, aki bölcsességgel és bátorsággal ruházza fel a vezető embereket, aki erőt ad a teherbírásra s kockázatvállalásra.  Mindenre, ami áldásnak bizonyul országunkban, úgy kell néznünk, mint Istentől jövő ajándéknak.  (3.) Akiket Isten hív el, azokat magához fogadja (elismeri, igazolja őket), és az Ő jelenlétével ajándékozza meg; akit ő támaszt fel, azzal vele is lesz.  (4.) A föld bírái annak szabadítói.

      IV. A megromlott izraeliták nem változtak meg igazán még a bírák alatt sem,  17-19.v.  1. Míg bíráik velük voltak s a megújhodás munkáján fáradoztak, ők nem akartak bíráikra hallgatni,  hanem még akkor is más istenek után paráználkodtak,  annyira belebolondultak bálványaikba, s oly csökönyös módon újra visszaestek. Istennek voltak eljegyezve, de megszegték a házasság-frigyét, és e bálványokkal való paráználkodásra adták magukat. A bálványimádás lelki házasságtörés, oly gonosz és utálatos, aljas és szégyenletes, fertelmes egy dolog; s éppoly nehéz azoknak helyreállni, kik egyszer arra adták magukat.  2. Voltak, kik a reformációk idején elkezdtek javulni, de aztán hamar visszatértek ismét, s még gonoszabbakká váltak, mint valaha voltak. Az út, melyről letértek, az atyáik által járt istenfélelem útja volt, melyen őket is elindították; de ők hamar elhagyták úgy az ősök példaadását, mint a nékik adott jó nevelést. A hívő szülők gonosz gyermekei ma is így tesznek, s mindezért nagy elszámolnivalójuk lesz Istennél. Azonban mihelyt a bíró meghalt, s észrevették, hogy a gát, mely bálványimádásuk szabad folyását visszatartotta, immár eltávolíttatott, ismét bálványimádásra adták magukat, sokkal inkább, mint előbb, s a következő időben, - a reformációra tett kísérletek dacára -, még romlottabbak lettek, 19.v.  Jobban megromlottak, mint atyáik, igyekeztek túltenni rajtok a bűn szaporításában, szentségtelen, utálatos bálványimádási szertartásaik kialakításában, - teljes ellentétben reformátoraik tanításával. Föl nem hagytak cselekedeteikkel és makacs magaviseletükkel,  nem kezdtek el szégyenkezni bálványimádó istentiszteleteik miatt, melyek annyira utálatosak voltak, sem nem fáradtak bele e legbarbárabb viselkedésmódba, nem voltak hajlandók visszatérni gonosz, makacs útjukról. Ezenképpen, akik elhagyják Istennek jó utjait, mit valamikor ismertek és vallottak, rendszerint még vakmerőbb és elszántabb bűnösökké válnak, s még jobban megkeményednek, mint azelőtt.

      V. Isten jogos döntése ezek után az volt, hogy továbbra is a fenyítés vesszeje alá helyezi őket.  1.  Bűnük a kananeusok megkímélése volt, mely az Istennek velük  kötött szövetségének s nekik adott parancsolatainak megvetését és megszegését jelentette.  2.  Büntetésük az lett, hogy a kananeusok megmaradtak, s így saját vesszejükkel csapdosta őket. E pogányokat nem győzte le mind Józsué, míg élt. A mi Urunk Jézus, bár lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, mégsem vitte teljességre győzelmét először. Még nem látjuk, hogy néki minden alá vettetett. Még megtalálhatók a Sátán befolyásának jelei a gyülekezetben, miként voltak még kananeusok a földön. De a mi Józsuénk örökké él, és ama nagy napon tökéletességre juttatja majd győzelmét. Izráel fiai Józsué halála után hosszú ideig keveset tettek a kananeusok ellen; megkímélték, meghagyták őket, bizalmasak lettek irántuk: s ezért Isten nem akarta többé kiűzni őket, 21.v.  Ha ily bentlakókat hagytak meg maguk közt, most vegyék s lássák ennek következményeit. Isten az ő megcsúfoltatásukat választotta,  Ésaiás 66,4.  Így dédelgetik s védelmezik az emberek romlottságaikat, tisztátalan vágyaikat, szenvedélyeiket; ahelyett, hogy megöldökölnék őket, inkább táplálják azokat, és ezért Isten jogosan cselekszik velük, amikor magukra hagyja őket bűneik hatalma alatt, ami pusztulásba dönti őket. Ők így választották, lelkük utálatosságban gyönyörködött. Ez lesz az ő ítéletük. A megmaradt kaneneusok által Isten próbára tette Izráelt (22.v.) vajon megtartják-e az Úrnak útát, vagy nem; nem mintha Isten nem tudta volna ezt előre, hanem azért, hogy ők megismerhessék önmagukat. Azért történt, hogy kipróbálja őket, (1.)  Vajon ellene tudnak-e állni a bálványimádás kísértésének, melyeket a kananeusok folyton elébük helyeztek?  Isten megmondotta jó előre, hogy  nem lesznek képesek erre,  5 Móz 7,4.  De ők úgy vélték, hogy képesek lesznek rá.  „Nos, jól van“ - mondta Isten - , „próbára teszlek“; s a próba után kiderült, hogy a kisértések varázsa túl erős volt számukra. Isten kijelentette Igéjében nekünk, hogy csalárd és rendkívül gonosz a szívünk, de mi nem vagyunk készek elhinni ezt, mígnem merészségünk a kísértésekkel szemben megtörik, s nagyon is igaznak tapasztaljuk állítását.  (2.) Vajon hasznot merítenek-e a bentlakók zaklatásaiból, s a sok nyomorúságból, mit azok okoznak nekik, s még mélyebb bűnbánatra jutnak-e ezáltal, megalázkodnak-e, megtérnek-e a próba alatt, s egyre közelebb vonja-e őket Istenhez s kötelességeik teljesítéséhez; vajon az általuk adott folytonos figyelmeztetés szent félelemben fogja-e őket tartani Isten iránt, hogy nehogy megsértsék Őt?!

 

 

3. RÉSZ.

 

E fejezet,  I.  Egy általános beszámolóval kezdődik Izráel ellenségeiről, s az ártalomról, mit ezek okoztak nekik 1-7.v.  II. Egy részletes beszámoló következik az első három bíró által végbevitt hőstettekről. Éspedig szó van  1. Otniélről, kit Isten támasztott, hogy harcoljon Izráelért, s megvédje ügyüket Mésopotámia királya ellenében.  8-11.v.  2. Ehudról, kit felhasznált Izráelnek a moábiták kezéből való megszabadítására, mégpedig Moáb királyának leszúrása által tette ezt  12-30.v.  3. Sámgárról, ki a filiszteusokkal való összecsapásban vált híressé  23.v.

 

3, 1-7

 

      Értesülünk itt a megmaradt ősi kanaánita lakosokról.  1. Voltak köztük, kik megmaradtak töretlen egységben, 3.v.: A filiszteusok öt városa: Asdód, Gáza, Askelon, Gáth, és Ekron, 1 Sám 6,17. E városok közül három részben le lett már igázva, de úgy látszik, hogy a filiszteusok (valószínűleg a másik két város segítségével - s ettől fogva még erősebb szövetségben éltek egymással) visszaszerezték a városok feletti uralmukat. Ezek okozták aztán Izráelnek a legnagyobb problémát az őslakosok közül, kiváltképpen a bírák korának vége felé; és sohasem sikerült teljesen leigázni őket, csak majd a Dávid idejében. Volt egy sajátos nép, kiket kananeusoknak neveztek, kik a sidoniakkal együtt a nagy tenger partján vetették meg lábukat. S aztán északon a khitteusok, kik többnyire a Libánon hegyét birtokolták, mivel ez a távoli határszélen volt, s valószínűleg a szomszéd államok támogatását élvezték.  De ezek mellett,  2. Az ország bármely részén megtalálhatók voltak a pogányok maradékai (5.v.), khitteusok, emoreusok, stb., kik Izráel esztelen elnézése  s megkímélése miatt oly sokra szaporodtak, oly erősek lettek, s oly arcátlanok voltak, hogy az Izráel fiairól azt olvassuk, hogy köztük laktak, mintha a földhöz való jog még mindig a kananeusoké lett volna, s az izráeliták csakis az ő beleegyezésükkel élhettek volna ott, mint az ő béreseik.

      Mármost e megmaradt pogányokkal kapcsolatban figyeljük meg:

      I. Mily bölcsen engedte meg Isten az ő megmaradásukat. Az előző fejezet végén úgy van említve, hogy Isten igazságos cselekedete volt ez, hogy meghagyta őket Izráel fegyelmezése céljából. De itt egy másik értelmezés van hozzá fűzve, s ebből kitűnik, hogy Isten bölcsessége nyilvánult meg ebben; azzal, hogy meghagyta őket, Izráel valódi hasznát szolgálta, hogy kik nem ismerték a Kanaán harcait, harcolni tanuljanak, 1.2. v.  Isten akarata az volt, hogy népe harchoz edzett legyen,  1. Mivel országuk rendkívül gazdag, s gyümölcstermő volt, s mindenféle csemegékben s nyalánkságokban bővölködtek, fennállt a veszély, hogy a fényűzésnek, elpuhultságnak legmélyebb fokára süllyednek. Olykor vérben is kellett gázolniuk, nemcsak tejben és mézben, nehogy a hadakozó férfiaik, mivel hosszú időn át nem nyúlnak fegyverhez, oly lággyá és elpuhulttá váljanak, mint a finnyás és kedvére nevekedett asszony, aki meg se próbálta talpát a földre bocsátani az elkényesedés miatt;  - s az ilyen állapot rombolólag hat mindarra, ami jó és nemes, sohasem visz végbe nagy, méltó tetteket, ezért Isten egész Izráelének vigyázva őrködie kell ezzel szemben.  2.  Mivel országuk ellenségeik közt terült el, akiknek támadásaira folyton készen kellett legyenek; mert az Úr öröksége olyan mint, egy tarka madár, - madarak gyűlnek ellene mindenfelől (Jer.12,9). Szükséges volt hát őket jól kiképezni, hogy megvédhessék országuk határát, ha ellenség támadja, sőt, hogy kiszélesíthessék határukat, miként Isten megígérte nékik. A harcászat művészetét legjobban tapasztalat által lehet elsajátítani; ez nem csupán katonai fegyelmre szoktatja embereit, hanem (ami éppolyan fontos) harcias bátorsággal tölti be őket. Izráelnek érdekében volt, hogy katonákat neveljen, miként a szigetlakóknak érdekében áll tengerészeket nevelni s ezért Isten meghagyta köztük a kananeusokat, hogy a részükről támadt kisebb nehézségekkel és harci helyzetekkel való szembeszállás során előkészülhessenek a még nehezebbre, hogy gyalogokkal futva megtanuljanak versenyezni a lovakkal (Jer. 12,5).  Izráel a küzdő egyház előképe volt, melynek folyton harcolnia kell a megdicsőülés állapota felé vezető úton.  Krisztus vitézének nehézségekkel kell szembenéznie, 2 Tim 2,3.  Ezért maradt még a hívő keresztyének szívében is romlottság, hogy tanuljanak harcolni, hogy magukra öltsék az Istennek minden fegyverzetét, és szüntelen őrködve vigyázzanak. A tudós Patrick püspök egy másik értelmezést ajánl a 2.vershez.: hogy tanítsa őket hadakozásra, vagyis, meg kellett tanulják mit jelent az, ha magukra hagyatnak. Atyáik isteni erő által harcoltak. Isten tanította kezüket a harcra, s ujjaikat a viadalra; de most eljátszották kegyelmét, hadd tanulják hát meg, mit jelent csupán emberi erővel harcolni.

      II. Mily gonoszul összeelegyedett Izráel azokkal, akik megmaradtak. Az egyik dolog Isten szándékában azzal, hogy élni hagyta köztük őket, az volt, hogy próbára tegye Izráelt (4.v.),  hogy akik hűségesek voltak szívükben Izráel Istenéhez tiszteletben részesüljenek azáltal, hogy ellenállnak a kananeusok bálványimádó csábításainak; akik pedig hamisak voltak s képmutatók, lelepleztessenek, s szégyenben legyen részük azért, mert megadták magukat a kísértéseknek. Ezenképpen a keresztyén gyülekezetekben is szükség, hogy legyenek szakadások, eretnekségek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek, 1 Kor. 11,19.  A próba után Izráel rossznak bizonyult.  1. Házasságot kötöttek a kaneusokkal (6.v.), bár ez nem szolgált sem dicsőségükre, sem gazdagságukra, semmiféle előny nem származott a velük kötött házasságból. Ilyen frigykötéssel csak megfertőzték vérüket, nemhogy nemesítették volna azt; társadalmi méltóságukat inkább aljasította, mintsem emelte ez. 2. Ekként egyé váltak velük vallásukban is; az ő isteneiknek szolgáltak, (6.v.) a Baáloknak és az Aseráknak (berkeknek), vagyis, azoknak a bálványoknak, melyeket sűrű fák berkeiben imádtak, mely hely egyfajta természeti szentélyként szolgált. Ily felemás igában több ok van a félelemre, hogy a rossz tönkre teszi a jót, mint a reményre, hogy a jó megváltoztatja a rosszat, éppúgy mint amikor egy rothadt és egy ép körtét egymás mellé helyezünk. Amikor más istenek imádatára kezdtek elhajolni, elhagyták az Urat, az ő Istenüket. Új rokonaik iránti előzékenységből semmi másról nem beszéltek már, csak a Baálról s Aseráról meg a berkekről, úgy, hogy lassanként az igaz Isten emlékezetét is elvesztették, s elfelejtették azt is, hogy létezik egy ilyen Lény, s milyen kötelességekkel tartoznak ők Őiránta. Semmi másban sem bizonyul oly hűtlennek az ember emlékezete, mint ebben, hogy képes ennyire elfeledkezni Istenről; mivel látásán kívül esik, kiveti elméjéből is; s innen származik minden gonoszság, ami a világban található: megrontották útaikat, mivel elhagyták az Urat, s elfedkeztek az ő Istenükről.

     

3,8-11

 

      Az egyes bírákról szóló följegyzésekhez érkezünk most, melyek közül az első Othniélről szól, kinek személyében e könyv története szorosan kapcsolódik a Józsué könyvéhez, mert már a Józsué korában Othniél kezdett híressé válni; s ebből is kitűnik, hogy nem sokkal azután, hogy Izráel Kanaánban letelepedett, tisztaságuk máris romlásnak indult, s ennek következményeként a földön élvezett békéjük is megzavartatott.  És akik vették a fáradságot, hogy a szent történelmet áttanulmányozzák, általában megegyeznek abban, hogy a dániták bálványimádása, és a benjáminitákkal folytatott harc a lévita ágyasával való visszaélés miatt - bár a könyv végén van elbeszélve -, ebben az időben történtek, Otniél bíráskodása idején, vagy még ezelőtt; Otniél, bár bíró volt, de nem volt oly király Izráelben, hogy visszatarthatta volna a népet annak cselekvésétől, amit ki-ki jónak látott az ő szemei előtt. Otniél bíráskodásának e rövid elbeszélésében előttünk van:

      I. A nagy nyomorúság, mely Izráelre szakadt bűneik miatt, 8.v. Isten jogosan haragudott meg rájuk, mivel feladták szentségüket, mint Isten számára elkülönített nép;  s magukat a pogányokkal egyesítették és kitépték az isteni védelem kerítését, s magukat kitárták a pogányok felé - ezért Isten eladta őket, mint oly dolgokat melyektől megválni akar; s az első, ki kezet vetett rájuk Kusán-Risathaim volt, ama Síria királya, mely a két nagy folyó - a Tigris és az Eufrátes - között terült el, ezért van Mezopotámiának nevezve, melynek jelentése: a két folyó közötti terület.  Valószínűleg ez egy háborúban gyönyörködő király lehetett, és birodalmát szélesíteni akarva megszállta a Jordánon túli két törzset, melyekkel határos volt, s aztán fokozatosan behatolt az ország szívébe, s amerre csak eljutott adót vetett ki rájuk, kegyetlenül sanyargatva őket, s bizonyára katonai felügyeletet rendelt az országra. Lábán, ki Jákóbot nehéz szolgálattal sarcolta, ebből az országból való volt. De oly messzire feküdt Izráeltől, hogy az ember nem is gondolná, hogy ily távoli országból jönne a csapás; s ez még inkább mutatja, hogy Isten keze volt benne.

      II. Istenhez való visszatérésük a nyomorúságban: Amikor rajtuk volt ostora, keresték Őt, kit korábban semmibe vettek. Izráel fiai - általában véve együttesen - az Úrhoz kiáltottak. Először csekélységnek tekintették nyomorúságukat, s úgy vélték, könnyen lerázhatják magukról egy ily távoli ország igáját; de amikor nyolc évig tartott, kezdték érezni annak keserűségét, s akkor, kik korábban nevettek rajta, annak súlya alatt kiáltozni kezdtek. Kik vigalmuk napjaiban Baálhoz és Astaróthoz kiáltottak, most, hogy nyomorúságba jutottak, az Úrhoz kiáltanak, ki ellen fellázadtak, kinek ítélete e nyomorúságba döntötte őket, s akinek hatalma és kegyelme egyedül képes kisegíteni őket ebből a bajból.  A nyomorúság azt eredményezi, hogy kitartással kiáltsanak az Úrhoz azok, kik azelőtt nagy ritkán álltak vele szóba.

      III. Isten, az ő irgalmában feléjük fordul, hogy megszabadítsa őket. Habár a szükség nyomora alatt  közeledtek Hozzá, azért nem vetette el imáikat, hanem jóságosan szabadítót támasztott számukra, vagy „megmentőt“ (szószerint fordítva).  Figyeljük meg, 1. Ki volt ez a szabadító? - Otniél, ki Káleb lányát vette feleségül; oly ember, ki ama régi néphez tartozott, kik látták az Úrnak tetteit, s önmagát kétségnélkül feddhetetlenül megőrizte, és titkon sírt népe hűtlensége felett; de kivárta, míg az isteni hívás órája ütött, hogy nyilvánosan megjelenjen a nyomorúság igájának leoldására. Feltételezzük, hogy már elég előhaladott korú lehetett mikor Isten e dicső tisztségre elhívta; de a hajlott kor nem volt akadály abban, hogy Isten használhassa őt a munkában, melyre őt elrendelte. 2. Honnan való volt e megbízatás? - nem emberektől, sem nem ember által, hanem az Úrnak Lelke lőn rajta, (10.v.),  a bölcsesség és bátorság Lelke, mely képesítette őt a szolgálatra, s az erőnek Lelke, mely lelkesítette hivatásában s az indítást adta, s így teljes bizonyosságot nyújtott úgy az ő számára, mint másoknak affelől, hogy Isten akarata állította őt e tisztségbe. A káldeai szöveg így adja:  A prófétaság Lelke rajta maradt. 3. Milyen módszert alkalmazott? - Először ítélte Izráelt: feddte őket, számadásra vonta őket bűneikért, s reformálta őket, s csak azután kezdett harcolni. Ez  volt a helyes módszer. Legyen a bűn, e leggonoszabb ellenség először otthon legyőzve, s aztán a kivűlálló ellenséggel annál könnyebb lesz az elbánás. Így legyen Krisztus bíránk és törvényadónk, s akkor meg fog menteni minket, de másként nem, Ésaiás 33,22.   4. Mily nagy sikert ért el!  Győztesen leszaggatta az elnyomás igáját, s úgy látszik kitörte az elnyomó nyakát is. Mert azt mondja az ige:  az Úr kezébe adta Kúsán Risathaimot. Mármost Júda, kinek törzséből Otniél származott, mint zsákmányt ejtett oroszlánkölyök ment fel.  5. Otniél szolgálatának áldásos következményeit: a föld - bár nem tisztult meg teljesen, de megnyugodott, s a megújulás némi gyümölcseit megteremte, 40 évig. S ez áldás még tovább is tartott volna, ha szorosan ragaszkodnak Istenhez, s nem térnek le az ő útjáról.

 

3,12-30.

 

      Ehud a következő bíró, kinek hőstettei leírattak e történetben; cselekedeteinek elbeszélését találjuk itt.

      I. Amikor Izráel ismét vétkezett, Isten egy új nyomorgatót támasztott, 12-14.v. Gonoszságuk fokozódását tükrözte, hogy minekutána oly fájdalmasan megszenvedtek korábbi bűneik miatt, oly szép ígéreteket tettek Otniél bíráskodása alatt, s oly sok kegyelmet nyertek Istentől az ő szabadításában, - s mindezek után ismét megszegték az Ő parancsolatait! Csakugyan, létezik, hogy betegségük annyira megrögzött volt, hogy se maró se enyhítő hatású gyógymóddal nem lehetett már kikezelni? Igen, a jelek ezt mutatják. Talán úgy vélték, bátorságot vehetnek régi bűneikhez való visszatérésre, hisz régi nyomorgatójuktól nem kellett félniük; az a királyság meggyengült, s megaláztatott. De Isten tudomásukra adta, hogy neki sokféle vesszeje van az ő megfenyítésükre. Megerősítette az Úr Eglont, Moáb királyát Izráel ellen. E nyomorgató közelebb volt hozzájuk, mint az előbbi, s ezért sokkal ártalmasabbnak ígérkezett. Ekképpen Isten ítéletei fokozatos erővel érték őket, azért, hogy megtérésre vezessék őket. Amikor Izráel még sátorban lakozott, ám szíve egyenes volt Isten iránt, Bálák, Moáb királya erővel ellenük akart állni, de Isten megszégyenítette őt. De most, hogy elhagyták Istent, s a körültük élő pogány népek isteneit imádták (s valószínű, hogy ezek közt ott voltak a moábíták istenei is), itt van egy másik király, kit Isten megerősített ellenük, hatalmat adott neki - noha gonosz, pogány volt - , hogy korbács legyen Izráel számára. A vessző, melyet kezében tartott, Isten búsulása volt,  noha ő nem így vélekedett, és szíve nem így gondolkozott.  Ésaiás 10,5-7. Az izráeliták gonoszul cselekedtek, s feltételezhetjük, hogy a moábíták még gonoszabbúl éltek; mégis, mivel Isten általában az ő tulajdon népe vétkeit bűnteti e világon, hogy a test elpusztíttassék, de a lélek megtartassék, ezért Izráel elgyengíttetett, Moáb pedig megerősíttetett ellenük. Isten nem engedte meg Izráelnek, mikor ő volt az erősebb, hogy Moábot nyomorgassa, vagy bármi bajt okozzon neki, habár ők bálványimádók voltak (5 Móz 2,9), most mégis eltűri, hogy a moábíták nyomorgassák Izráelt, sőt, megerősíti őket erre nézve, hogy ezt tehessék. A te ítéleteid, Uram, nagy mélységek!  Moáb királya maga mellé vette az ammonitákat és az amálekitákat (13.v.), ezek erősítették őt. Elbeszéli az ige, miként hatalmasodtak el Izráelen: 1. Megverték őket, nem csak azokat a törzseket, melyek szomszédjukban voltak a Jordán túlsó oldalán, melyek elsőként telepedtek le, s határszéli törzsek lévén leginkább nyomorgatattak, - hanem a Jordánon belül levő törzseket is; mert elfoglalták a pálmafák városát, mely valószínűleg Jerikó közelében létesített erődítmény lehetett, mert Jerikót nevezték így (5 Móz 34, 3), ahová aztán a moábíták helyőrséget  állítottak, hogy megalázzák Izráelt, s biztosítsák a Jordánon való szabad átkelést, s fenntarthassák így a kapcsolatot saját hazájukkal. A kenizeusok boldogok voltak, hogy e városban hagyták őket élni, mielőtt az ellenség kezébe került volna. Nézd, mily hamar elvesztették az izreliták azt, mit isteni kegyelem csodái által nyertek meg!   2. A szolgaság igájába kényszerítették őket, hogy nékik szolgáljanak (14.v.); azaz, adót állapítottak meg számukra, akár terményben, akár pénzben. Mivel elhanyagolták az Isten szolgálatát, és nem adták meg azt, ami az Övé, ezért Isten visszakérte tőlük  a bort és az olajat, az ezüstöt és az aranyat, mit ők a Baálnak szántak (Hós 2,8). Amit Isten kegyelméért kellett volna hálából odaszánjanak, de nem tették, most lefoglaltatik, s kifizettetik az isteni ítéletnek. A korábbi szolgasors (8.v.)  nyolc évig tartott, ám ez tizennyolcig, mert ha a kisebb csapások nem hozzák meg a kívánt eredményt, Isten nagyobbakat küld.

      II. Amikor Izráel Istenhez kiáltott, Isten újból egy új szabadítót támasztott (15.v.) Ehud személyében. Tudtunkra adatik itt,

      1. Hogy benjáminita volt. A pálmafák városa ennek a törzsnek örökségéhez tartozott, s ezért valószínű, hogy ők szenvedtek leginkább az elnyomás alatt; ezért ők lettek elsőként felindítva az iga lerázására. A bibliakutatók időszámítása szerint az izráelitáknak a benjáminitákkal való harca Gibea gonoszsága miatt, minek folytán az egész törzs csupán 600 főnyi férfira lett lecsökkentve, ezelőtt történt. Úgyhogy, helyesen állíthatjuk, hogy bár ez a törzs most minden törzsnél kisebb volt, Isten mégis ebből támasztott szabadítót, annak megpecsételésére, hogy tökéletesen megbékélt velük, s hogy erejét erőtelenség által nyílvánítsa ki,  az alávaló tagnak nagyobb tisztességet adván (1 Kor 12,24).

      2. Hogy suta volt, azaz balkezeses, miként sokan mások ebből a törzsből,  (20,16). A Benjámin  név jelentése: jobbkéz fia; és mégis, sokan közülük balkezesek voltak; mert az emberek természete nem mindig felel meg nevüknek. A LXX. azt mondja, hogy mindkét kézzel egyformán ügyes volt, s mindkét kezét egyformán tudta használni, s nyilván ez előny lehetett számára abban a munkában, melyre elhívatott; ám a héber kifejezés, hogy „jobb kezére zárt volt“,  azt jelzi, hogy akár betegség, akár használat hiánya miatt kevés, vagy semmi hasznát sem vette annak, csupán a bal kezével harcolt; s ezért a legkevésbbé volt alkalmas a harcra, hisz kardját csak ügyetlenül forgathatta. Azonban Isten kiválasztja e balkezes embert, hogy az Ő jobb kezének embere legyen, hogy megerősítse magának (v.ö. Zsolt 80,18). Isten jobb keze volt az, mely megszerezte Izráel számára a győzelmet (Zsolt 44, 3-4), nem pedig az általa használt eszköz jobb keze.

      3. Közölve van itt, amit Ehud tett Izráelnek a moábiták kezéből való megszabadításáért. Szabadlábra állította az elnyomottakat azáltal, hogy elpusztította az elnyomókat, amikor ezeknek gonoszsága betellett, s Izráel számára ütött az isteni szabadítás órája.

      (1.) Végrehajtotta Eglonon, Moáb királyán a halálbüntetést. Azt mondom, „halálra adta őt“, s nem pedig azt, hogy meggyilkolta, vagy merényletet követett el ellene; miként egy bíró, vagy az isteni igazságszolgáltatás  szolgája Isten ítéletét hajtotta végre rajta, mint Isten és Izráel kérlelhetetlen ellenségén. A történet részletesen elénk van tárva.

      [1.] Rendkívüli alkalom adódott a királyhoz jutni. Mivel értelmes, rátermett férfi volt, - alkalmas arra, hogy királyok előtt álljon - , népe fiai őt választották ki arra, hogy felajánlja az egész Izráel nevében az ajándékot, mit a kirótt adón felül adtak nagy uruknak, Moáb királyának, hogy kedvet találhassanak szemei előtt, 15.v. Az ajándék mincha-nak van nevezve a héber szövegben, és a törvényben ezt a szót találjuk az Isten számára bemutatott áldozatok jelölésére, melyek az ő kiengesztelésére szolgáltak; ezeket Izráel fiai nem mutatták be a maga idejében Istennek, ki szerető Isten volt irántuk; s most, hanyagságuk miatti büntetésként, ily állapotba jutottak, hogy kényszerülve vannak ajándékot vinni egy pogány uralkodónak, ki gyűlöli őket, és zsarnokoskodik rajtuk. Nos, Ehud eljutott küldetésében Eglonhoz, átnyújtotta neki az ajándékot a szokásos ceremóniával, és hűségnyilvánítással, hogy minél inkább elpalástolja szándékát és elejét vegye minden gyanúnak.

      [2.] Úgy látszik, első lépésétől kezdve célja az volt, hogy megölje Eglont. Isten helyezte ezt szívébe, s úgyszintén tudatosította benne azt is, hogy ez az indítás Tőle van, azáltal, hogy a Lélek betöltötte és felruházta őt, s indításai magukon hordozták saját bizonyságukat, s így teljes megnyugvást adtak számára úgy e merész vállalkozásnak törvényes voltára nézve, mint sikerére vonatkozólag; hisz másként mindkét dologra nézve elég oka lett volna kételkedni.  De ha biztos abban, hogy Isten rendeli őt e dolog megtétételére, úgy biztos lehet egyrészt abban is, hogy meg szabad tennie azt, másrészt, hogy sikeres kimenetellel képes lesz véghez is vinni; mert egy Istentől jövő parancs elégséges arra, hogy fenntartson minket, s megerősítsen úgy a magunk lelkiismerete, mint az egész világgal szemben. Hogy ő előre kigondolta e zsarnok halálát nyilván kitűnik az e célra előkészített fegyverből: szerzett magának egy kétélű kardot, fél singnyi hosszút, egy tőrhöz hasonlót, mit könnyen elrejthetett ruhája alatt (16.v), talán mert senkinek sem volt megengedett, hogy karddal az oldalán közelítsen a királyhoz. Ezt jobb oldalán rejtette el, hogy kéznél legyen bal keze számára, s a legcsekélyebb feltűnést is elkerülje.

      [3.] Kigondolta, miként lehessen egyedül a királlyal, mit könnyen kivitelezhetett, mivel nem csupán megismertette magát vele, hanem meg is kedveltette magát az ajándék által, s a díszbeszéddel, mit valószínűleg e különleges alkalommal hozzá intézett. Figyeljük meg, miként dolgozta ki merényleti tervét: Először is, szándékát eltitkolta saját kísérőitől is, kiktől elvált az úton, s meghagyta nekik, hogy menjenek előtte haza, míg ő, mintha valamit elfelejtett volna, visszament Moáb királyának udvarába, 18,v. Nem volt szükség, hogy sokan visszatérjenek,  egy kéz is elég volt a dolog végrehajtásához; ha többen be lettek volna avatva a dologba, nem lett volna oly biztonságos a tanácskozás, s könnyű a menekülés. Másodszor, Visszafordult a Gilgál közelében levő kőbányáktól (19.v), egyes fordítások szerint faragott képektől,  melyeket valószínűleg a Moábíták állítottak fel a Józsué által felállított tizenkét emlékkő mellé. Egyesek úgy vélik, hogy e bálványok látványa folytán gerjedt annyira haragra Moáb királya ellen, hogy azonnal kész volt végrehajtani azt a tervet, mit máskülönben úgy gondolt, hogy egy kissé még elhalaszt. Vagy, meglehet, azért jött el egész e faragott kövekig, hogy majd, ha elbeszéli Moáb királyának a helyet, honnan visszafordult, annál inkább kész legyen elhinni, hogy Istentől jövő üzenetet közvetít.  Harmadszor,  titkos kihallgatást kérelmezett, s megkapta azt, egy félreeső teremben, mi itt hűsölő felháznak van nevezve. Azt mondta a királynak, hogy titkos küldetéssel jön hozzá, s ezért ez megparancsolta minden szolgájának, hogy visszavonulva hagyják őket egyedül, 19.v. Akár azt gondolta, hogy valami titkos felvilágosítást kap egy prófétai kijelentésből, akár titkos információkat az Izráelben levő jelenlegi állapotról, mintha Ehud elárulná országát: nagyon bölcstelen dolog volt részéről, hogy teljesen egyedül maradt egy idegennel, éspedig egy ilyen személlyel, kire elég oka volt úgy nézni, mint ellenségre; ámde azok, kik pusztulásra vannak szánva, elvesztik eszüket; Isten megfosztja őket a bölcsességtől.

      [4.] Amikor kettesben maradtak, hamar végzett vele. Nyári hűsölő szobája, hol kényelemben, fényűzésben kényeztette magát, kivégzésének színterévé vált. Először felhívta figyelmét, hogy Istentől való beszédet  közvetít számára (20.v.), s ez az üzenet a tőrszúrás volt. Isten üzen hozzánk kezének ítéletei által éppúgy, mint szájának ítéleteivel. Másodszor,  Eglon tiszteletet tanúsított az Istentől jövő üzenet iránt. Noha király volt, mégpedig pogány király, s noha gazdag és hatalmas, noha jelenleg Isten népén zsarnokoskodott, s bár esetlenül kövér ember volt, annyira, hogy nehezen tudott felkelni és sokáig lábon állni, s noha elvont helyen, egyedül volt, hogy nem látta más senki, mégis, amikor a mennyből jövő üzenetre várt felkelt székéből; akár alacsony s kényelmes szék volt, akár magas és tekintélyes, elhagyta azt, és felállt amikor Isten szólni akart hozzá, elismerve ezzel, hogy Isten  felette áll. Ez megszégyeníti sok ember tiszteletlenségét, kik bár a keresztyén nevet viselik, de amikor Isten üzenete hirdettetik számukra, igyekeznek kifejezésre juttatni a közönyösség minden formájával, mily kevésre becsülik azt. Ehud azáltal, hogy Isten beszédének nevezte amit tenni fog, nyilván kijelentette hogy Istentől kapott küldetésben jár; és Isten azáltal hogy Eglont arra indította, hogy felálljon, ezzel egyrészt megerősítette Ehudot küldetésében, másrészt megkönnyítette annak végrehajtását. Harmadszor,  Az üzenet át lett adva, de nem a füléhez lett intézve, hanem közvetlenül és szószerint a szívéhez, melybe a halálos tőr behatolt s ott is maradt,  21-22.v. Rendkívűl kövér volta képtelenné tette őt az ellenállásra, vagy hogy magán segítsen; valószínű, hogy kövérsége a fényűzés és túlzott kényelem következménye volt; s amikor a fegyver behatolt annak hasába s berekeszté a háj a fegyver vasát,  ezzel Isten azt jelentette ki, hogy akik a testet kényeztetik, nem tesznek egyebet, mint saját pusztulásukat készítik elő. Emellett kövér volta külső jele volt testi elbízakodottságának és érzéketlenségének. Szíve is kövér és elhájasodott volt, s magát így teljes biztonságban vélte. Lásd Zsolt 119,70; 17,10.  Eglon neve borjút jelent, s úgy is esett le, mint egy hízott borjú, a kés által, feláldozva az isteni igazságszolgáltatásnak. Megjegyzés történik arról, hogy a kés kijött annak vékonyán, hogy e büszke zsarnok halála annál gyalázatosabbnak és szégyenletesebbnek tűnjék fel. Őt, akinek annyira túlzottan gondja volt testét táplálni s kényeztetni, hogy kényelemben s tisztán tartsa azt, most ott fogják találni saját vérében s ürülékében fetrengve. Így helyez Isten gyalázatot sokszor az istentelen fejedelmekre. Mármost, Ehudnak e cselekedete méltán igazolható, mivel rendkívüli megbízatással rendelkezett Istentől rá, s megfelelt annak a szokásos módszernek, mely által abban az időben Isten bosszút állt népéért ennek ellenségein, s kinyilvánította a világ előtt saját igazságát. De semmiképpen nem igazolhat senkit ma, egy hasonló eljárásban. Nem adatik ma ilyen megbízatás, s ilyet állítani istenkáromlás, s annyi, mint Istent tenni meg a legaljasabb bűncselekmény pártfogójának. Krisztus megparancsolta Péternek, hogy tegye szablyáját a hüvelyébe, és sehol sem találjuk hogy parancsot adott volna neki arra, hogy ismét kivegye azt.

      [5.] Isten gondviselése csodálatosan elősegítette menekülését, minekutána befejezte küldetését. Először, A zsarnok csendben esett össze, anélkül, hogy egy kiáltást, vagy nyögést hallatott volna, mit szolgái kintről meghallhattak volna. Mily csendben ment alá a mélységbe, talán fennakadva saját kövérsége miatt, mely elfojtotta elhaló sóhajait, noha oly nagy zajt csapott e világban, s a hatalmasoknak is rettentésére volt az élőknek földén! Másodszor, E bosszúállás végrehajtója oly nagy lélekjelenléttel bírt, hogy nem csupán semmi lelkiismeretfurdalást vagy tette fölötti félelmet nem érzett, hanem az isteni oltalomba vetett erős bizalomban bezárta maga mögött az ajtót, magához vette a kulcsokat, s oly ártatlan, bátor s kedélyes színben ment keresztül az őrségeken, hogy semmi gyanút nem keltett fel affelől, hogy valami vétket követett volna el. Harmadszor, A szolgák, kik az előszobában várakoztak, a hűsölő szoba ajtajához jőve Ehud távozása után, hogy megtudják uruk kívánságát, s látva, hogy az ajtó be van zárva, minden csendes, arra következtettek, hogy lefeküdt aludni, kinyújtózva a heverőn, hogy a párnával tanácskozzék a kapott üzenet felől, s hogy álmodjon róla szépeket (24.v.),  s ezért nem akarták kinyitni az ajtót. Így, mivel túl gondosak voltak, s nem akarták megzavarni álmát, elvesztették halála megbosszulásának alkalmát. Lásd meg itt, mi a következménye annak, ha az emberek állásukkal túl nagyra vannak, s a körülöttük levőket távol tartják maguktól; előbb-utóbb emiatt szenvedni fognak, ez ellenükre fordul, sokkalta inkább, mint gondolnák. Negyedszer, A szolgák végül kinyitották az ajtót, s urukat valóban úgy találták, hogy mély álmát, halálos álmát aludta. 25.v. E tragikus jelenség feletti irtózat, s a zavar, melybe ennek folytán jutottak, belegondolva, mily megfontolatlanok voltak, hogy nem nyitották ki az ajtót hamarabb, elterelte gondolataikat arról, hogy üldözőket menesszenek az után, ki ezt cselekedte, akit mostmár nem is érhettek utol. Végül, Így Ehud elmenekült Szeiráhba, egy sűrű erdőbe (egyesek szerint) 26.v. Nincs említve sehol a történetben, hol volt most Eglonnak tartózkodási helye; de mivel nincs említés téve arról, hogy Ehud átkelt, illetve visszatért volna a Jordánon, én úgy gondolom, hogy Eglon elhagyta saját hazáját, Moábot a Jordán túlsó oldalán, s ezidőtájt fő rezidenciáját a pálmafák városában állította fel, Kánaán földjének belterületén, mely ország sokkal gazdagabb volt az övénél, s itt lett levágva, s így Gilgál kőbányái nem messze voltak tőle. Ide ágyazta be magát, s úgy vélte, eléggé erős ahhoz, hogy zsarnokoskodjon Izráel népe felett, s itt lett levágva, miután hízlalva lett a levágásra, mint bárány a köver legelőn.

      (2.) Ehud, miután végzett Moáb királyával, erős csapást mért az Izráel földjén levő moábítákra, s legyőzte őket, teljesen lerázva így az elnyomás igáját az ország nyakáról. [1.] Hadsereget toborzott rögtön az Efraim hegyén, bizonyos távolságra a moábíták hadiszállásától, s ő maga irányította őket,  27.v. A kürt, melyet megfújt, valóban jubileumi kürtzengést adott, szabadságot hírdetett, s örömtől sugárzó arccal hallgatták az elnyomott izraeliták, kik már jó ideje nem hallottak más kürtzengést az ellenségén kívűl. [2.] Mint kegyes, istenfélő ember, s mint aki mindezt, amit tett hit által cselekedte, bátorságot merített, s bátorságot nyújtott katonáinak is Isten erejéből, mely értük munkában állt (28.v): „Jertek utánam, mert kezetekbe adta az Úr a ti ellenségeteket; Mi biztosak vagyunk abban, hogy Isten velünk van, s ezért bátran törhetünk előre, s győztes lesz harcunk kimenetele“. [3.] Mint ügyes, előrelátó hadvezér, először őrizet alá vette a Jordán gázlóit, erős őrséget állítva az átkelőhelyekre, hogy elzárja így a kapcsolat az Izráel földjén levő moábíták (mert csak ezek ellen akart harcolni) s a Jordán túlsó oldalán, hazájukban levő moábíták között, hogy ha a vészjelre menekülni próbálnak, ne szökhessenek oda, s ha harcolni fognak, ne kaphassanak onnan semmi segítséget. Ekképpen bezárta őket, mintegy börtönbe, azon a földön, hol korábban mint egy paradicsomban, kedvükre éltek. [4.] Aztán rájuk ütött, s kardélre hányta őket, tízezer embert; nyilván ez volt az Izráel alávetettségben tartására megállapított hadsereg létszáma (29.v.): egy sem menekült meg közülük.  Ezek voltak válogatott legjobbjai Moáb király haderejének, mind erős és vitéz férfiak, nemcsak izmosak, hanem bátrak is, harcedzett vitézek,  29.v. Ám sem erejük, sem bátorságuk nem tarthatta meg őket, amikor az megállapított idő elérkezett, hogy Isten az Izráel kezébe adja őket. [5.]  E győzelem következménye az lett, hogy Moáb hatalma teljesen megtört Izráel földjén. Az ország megtísztíttatott az elnyomóktól, és a föld megnyugovék nyolcvan esztendeig, 30.v.; de  mi ez a szenteknek a mennyei Kánaánban, örökkévaló nyugodalmához képest!?

 

3,31.

 

      „A föld megnyugovék nyolcvan esztendeig“ - ezt némelyek a Jordán keleti partján levő országrészre vonatkoztatják, mit a moábíták előbb nagyon leigáztak.  De az igéből úgyszintén az is kitűnik, hogy a folyó másik partján levő országrészt, mely attól dél-nyugatra feküdt ezidőtájt a filiszteusok háborgatták, kikkel Sámgár szállt szembe. 1. Nyilván Izráelnek szabadulásra volt szüksége, mert megszabadította Izráelt; hogy mily nagy volt a nyomorúság, feltárta később Debora az ő énekében (5,6): „az útonjárók tekervényes ösvényekre tértek...“.  A filiszteusokkal határos országrészt annyira ellepték a fosztogatók, hogy az emberek nem utazhattak biztonságosan az utakon, mert fennállt a veszély, hogy megtámadják és kirabolják őket; nem mertek tartózkodni a kerítetlen helységekben sem, hanem kényszerülve voltak az erősített városokban védelmet keresni.  2. Isten Sámgárt támasztotta, hogy megszabadítsa őket; s úgy tűnik, ez abban az időben történt, míg Ehud még élt, de igen kiöregedhetett. Számra nézve jelentéktelen volt az ellenség, úgy hogy 600 ember megölése Izráel megszabadításának számított; s ily sok férfit ölt ő meg egy ökörösztökével, vagy ahogy némelyek fordítják egy eke-alkatrésszel. Valószínű, hogy épp szántott, az eke után lépdelve, amikor a filiszteusok lerohanták a földet, hogy kifosszák azt, s Isten indította szivét, hogy ellenük álljon; mivel az indítás oly erős és hirtelen módon történt, s nem volt kardja sem dárdája a véghezvitelre, azt ragadta kézhez, ami éppen keze ügyében volt, valamit az eke szerszámai közül, s azzal ölt meg oly sok embert, miközben ő maga sértetlen maradt. Lásd meg itt, hogy  (1.) Isten képes kiváló szolgálatokra képesíteni, az ő dicségére s egyháza javára azokat, kiknek származása, neveltetése, felkészültsége s foglalkozása nagyon alacsony és elenyésző. Ő, aki a Lelket adja, képes arra, ha neki úgy tetszik, hogy szántóvető emberekből hadvezéreket, s halászokból apostolokat formáljon. (2.) Nem számít, mily gyenge a fegyver, ha Isten az, aki irányítja azt, s ha ő erősíti meg a kart, mely azt forgatja. Egy ökör-ösztöke ha Isten úgy akarja, többet tehet, mint Góliát kardja!  S néha ily visszataszító eszközök által munkálkodik Isten, hogy az erőnek nagy voltáról kitűnjék, hogy Istentől való.

 

 

4. RÉSZ.

 

Debora és Bárák - e fejezet hősei - történetének elbeszélése épp olyan mintára történik, mint előbb. Látjuk I. Izráel elpártolását Istentől (1.v.);  II. Sanyargattatását Jábin által (2-3.v); III. Debora bíráskodását Izráelben (4-5.v.); IV. Izráel szabadulását Jábin keze alól. 1. Szabadításuk felől tárgyalás történik Debora és Bárák között (6-9.v). 2. Megvalósul kettejük összefogása által: Bárák hadsereget toboroz (10.v.), Sisera, Jábin hadvezére felvonul ellene (11-12.v.), Debora bátorítja Bárákot (14.v.) és Isten teljes győzedelmet ad neki az ellenség felett. Az ellenséget üldözőbe veszik és szétverik (15-16.v). A hadvezér futásra kényszerül  (17.v.), s ahol oltalmat remélt, ott veszti életét Jáhel által, alvás közben (18-21.v.),  s ez teszi teljessé Bárák győzelmét és Izráel szabadulását (23-24.v).

 

4,1-3.

 

      Előttünk van, Izráel elpártolása Istentől; ismét gonoszul cselekedének az Úr szemei előtt, elhagyták az Ő szolgálatát, s bálványokat imádtak; mert a bálványimádás volt megrögzött bűnük, 1.v.  Figyeljük meg itt, 1. A romlottságnak különös erejét, hatalmát, mely a bűnre hajtja az embereket, annak ellenére, hogy sokszor tapasztalták már annak végzetes következményeit. A visszesésre való hajlamot nehezen lehet megfékezni. 2.  A hosszantartó békének általános rossz hatásait. A föld megnyugodott 80 esztendeig, s ez hitéletük megszilárdulását kellett volna szolgálja, de ehelyett épp ellenkezőleg elbizakodottakká és könnyelműekké váltak, s helyet engedtek a hamis istenek tisztelete felé törő vágyaiknak.  Ekként, a bolondoknak jóléte pusztulásukra szolgál. Meghízott Jessurun, és rugódozott.  3. Mily nagy veszteség ér egy népet, ha jó uralkodói meghalnak. Gonoszul cselekedtek, mivel Ehud meghalt -  egyesek így fordítják a mondatot. Ő, míg élt, szigorúan szemmel tartott őket, fékezett és büntetett minden elhajlást, amiről úgy látszott, hogy bálványimádáshoz vezet, és szorosan Isten szolgálatához kötötte őket. De mihelyt meghalt, elpártoltak, mert inkább tőle féltek, mint Istentől.

      II. Izráelnek ellenségeitől való sanyargattatása.  Amint elhagyták Istent, Isten is elhagyta őket; s így aztán könnyű prédáivá váltak a támadóknak. Elidegenítették magukat Istentől, mintha nem Ő lenne az Uruk; s aztán Isten is elhatárolta magát tőlük, mint akik nem az övéi. Akik kivonják magukat Isten szolgálatából, egyúttal oltalma alól is kivonják magukat. Mi köze az én kedveltemnek az én házamhoz, ha ily paráznaként viselkedik? Jer 11,15. Odaadta őket az Úr Jábin kezébe, 2.v. Ez a Jábin Hásorban uralkodott, mint ama másik, kit ugyanígy hívtak, s valószínűleg ennek őse lehetett, kit Józsué legyőzött, s megölt, s városát felgyújtotta, Józs 11,1.10. De úgy látszik, idő múltával a város újra épült, ismét erős lett, elvesztett kincseit visszaszerezte, és lassan-lassan Hásor királya zsarnokoskodni kezdett Izráel felett, mert Izráel bűnei miatt minden kiváltságát elveszette a kanaánitákkal szemben. Ez a szolgaság minden eddiginél hosszabb volt, és sokkal nyomorúságosabb is volt az előbbieknél. Jábin és hadvezére, Sisera rettenetesen sanyargatták Izráelt. Az elnyomást még súlyosabbá tette az, hogy 1. Ez ellenség közelebb volt hozzá, mint az előbbiek; Izráel határában, mondhatni: szívében volt, s ennélfogva sokkal nagyobb alkalmatossága volt az ártásra. 2. Az ország szülöttei, egykori őslakosok voltak, kik engesztelhetetlen ellenségeskedést hordoztak magukban Izráel iránt, mivel ezek megszállták és megfosztották földjüktől őket, s amikor hatalmat vehettek rajtuk, sokkal kegyetlenebbek és gonoszabbak voltak irántuk, a régi harc megbosszulásában. 3. Ezek a kananeusok korábban már legyőzettek és leigáztattak Izráel által, és régtől fogva kimondatott felettük az ítélet, hogy az ő szolgáik fognak lenni (1Móz 9,25), s most uralkodhattak volna rajtuk és semmit sem árthattak volna nékik, ha renyheségük, gyávaságuk és hitetlenségük folytán föléjük nem hagyják kerekedni őket. Azok által elnyomatva lenni, kiket atyáik egykor meghódítottak, s akiket ők esztelenül megkíméltek, bizonyára nagyon nyomorúságos lehetett.

      III. Izráel visszatérése Istenéhez: Az Úrhoz kiáltának, mert a nyomorúság Felé vonta őket, és nem láttak más utat a szabadulásra. Akik mellőzik Istent jólétükben, azok nyomorúságukban majd arra kényszerülnek, hogy keressék Őt.

 

4,4-9.

 

      A megváltás esztendeje végre eljött, amikor Izráel megszabadíttatott Jábin kezéből, s visszaállíttatott előbbi szabadságába, amiért az északi törzsek, kik legközelebb éltek az elnyomókhoz, s leginkább érezték gonoszságuk hevességét, feltételezhetjük, különösképpen kiáltottak Istenhez. Már most itt van:

      I. A nép előkészítése a szabadulásra Debora prófétai vezetése és bíráskodása alatt,  4.5.v. Debora neve méhet jelent, és meg is felelt nevének szorgalma, eszesessége és a közösség számára való nagy hasznossága által, valamint abban, hogy édes volt barátai iránt, de szúrós ellenségei felé. Azt mondja róla az ige, hogy a Lappidoth felesége volt; de mivel e névvel sehol sem találkozunk másutt, egyesek helység névként veszik e kifejezést: Lappidothból való asszony volt. Mások megnevezésként veszik: mivel Lappidoth  lámpást jelent. A rabbinusok szerint a szent sátorban való világításra szolgáló lámpák készítésével foglalkozott; de mivel e rejtett, kis szolgálatban hűségesen munkálkodott az Úrért, később előléptetésben részesült. Vagy: a világosság  vagy ragyogás asszonya volt, kinek rendkívűli ismerete és bölcsessége volt, s így kiváló lett, s tündökölt. Elmondja itt az ige vele kapcsolatosan, hogy, 1. Szoros kapcsolatban élt Istennel. Prófétanő volt, olyan személy, ki Isten ismeretére közvetlenül a Lélek ihletése által jutott, és a bölcsesség ajándékaival bírt, melyekhez nem közönséges úton jutott: aki hallotta Istennek beszédét, s valószínű, hogy látta is a Mindenhatónak látomásait.  2. Teljesen odaszánta magát Isten szolgálatára. Ítélte Izráelt, miközben Jábin nyomorgatta őket; s valószínű, hogy mivel asszony volt, nagyobb engedménnyel is tehette ezt a elnyomó hatalom részéről.  Nem úgy ítélkezett, mint egy királynő, nem civil tekintély által bízatott meg e szolgálatra, hanem mint prófétanő, mint Isten szószólója irányukban, orvosolva az elhajlásokat, enyhítve a fájdalmakat, különösen azokat, melyek Isten tiszteletével álltak kapcsolatban.  Izráel fiai jöttek hozzá mindenünnen, nem annyira az ember-és-ember közti viták eldöntése miatt, hanem inkább tanácskérésre az Istenre tartozó dolgok megreformálására nézve. Azok, kik korábban titkon sírtak szomszédaik istentelensége és bálványimádása miatt, de nem tudták, hogy hova forduljanak azok megfékezésére, most Deborához jöttek panaszukkal, ki a Lélek kardja által feltárta előttük Isten ítéleteit, sokakat megtérített s helyreállított, és sürgetve késztette a különböző tartományok előjáróit, hogy érvényesítsék a törvényeket. Pálmafa alatt lakott vagy más fordítás szerint ült;  mely pálmafa ettől kezdve a Debora-pálmájának  neveztetett. Akár ott volt lakása a fa alatt, egy egyszerű hajlék, mit a fa alá szerkesztett, - vagy pedig ítélőszékét ott a szabad ég alatt állította fel, e fa árnyékában, az általa szolgált igazság jelképe volt, mely virágzik és növekszik, minden ellenállás dacára, mint a teher alatt levő pálma.  Josephus szerint Izráel fiai azzal a kívánsággal jöttek Deborához, hogy imádkozzon Istenhez értük, hogy megszabaduljanak Jábin kezéből. Sámuelről is az van mondva, hogy ítélte Izráelt Mispában, vagyis, hogy visszatérítse őket az Úrhoz, mikor a nép hasonló körülmények között ugyanezzel a vággyal fordult hozzá,  1 Sám 7,6-8.

      II. A szabadításukat szolgáló terv. Midőn Izráel fiai törvényre jöttek fel hozzá,  szabadításra találtak nála. Mert akik kegyelemért folyamodnak Istenhez, részesedni fognak kegyelemben és békességben, kegyelemben és vigasztalásban, kegyelemben és dicsőségben. Ő, önmagában nem volt alkalmas egy hadsereg vezetésére; de kinevezett valakit, aki megfelelő volt, a Naftali törzséből való Bárákot, ki valószínű, hogy már korábban kitűnt vitézségével a zsarnok erőkkel szembeni összecsapásban, mivel közel lakott (lévén hogy Hásor és Haroseth Naftali osztályrészébe esett), s ezáltal tekintélyre és becsületre tett szert a nép előtt. Feltételezhetjük, hogy e bátor ember néhány csatát már eddig is vivott az iga lerázásáért, de nem tudta megvalósítani, míglen nem nyerte el a küldetést és megbízatást Deborától. Semmit sem tehetett Debora feje nélkül; viszont Debora sem, az ő keze nélkül; de így ketten együtt, tökéletes szabadítót tettek ki, s teljes szabadítást vittek végbe. A legerősebb s a legjobb sem elégséges önmagában, hanem  mindig szükség van a másikra.

      1.  Isten utasítására azt parancsolja Báráknak, hogy állítson fel egy hadsereget, s ütközzön meg Jábin seregével, mely Sisera parancsnoksága alatt állt,  6-7.v. Bárák, meglehet, sokat gondolkozott, miként lehetne egy nagy támadást mérni a közös ellenség ellen; az áldozatkészség tüzének kis lángja ott lobogott keblében, és örömest tett volna valamit Isten népéért s az ő városaiért. De két dolog keserítette őt: (1.) Hiányzott a felülről való megbízatása, s így serege ingatag volt. Ezt nyújtja most át neki Dobora, széles mennyei pecséttel hitelesítve, amit ő, mint prófétanő, jogerősen hozzáadhatott: „Avagy nem parancsolta meg az Úr, Izráel Istene? Bizonyára, igen! Szavamat adom rá!“ Egyesek úgy vélik, hogy itt Bárák saját szívére céloz: „Nemde, Isten, Lelkének titkos hangjával füledbe súgta, s jelét adta, kijelentette számodra hogy tervének kivitelezésében téged eszközül akar, Izráel megmentésére?“ Ha így van, akkor a Deborában levő prófétaság lelke megerősítte a Bárákban levő harcias lelkületet: Menj, és vonulj fel a Tábor hegyére!  Utasítja őt, [1.] hány tagból álljon serege - 10000 főből; s ne féljen, hogy ennyi túl kevés lesz, hisz Isten megmondta, hogy ő maga lesz mellette Izráel megszabadítására. [2.] Honnan toborozza katonáit: csak az ő törzséből, s a szomszédos Zebulon törzséből. E két törzs elegséges haderőt fog biztosítani számára.  [3.] Hol állítsa fel táborát: a Tábor hegyén, saját szomszédságában.

      (2.) Amikor készen állt a hadsereg, nem tudta, hogy vegyen alkalmat az ellenséggel való szembeszállásra, mert valószínűleg ennek elment a kedve a harctól, mivel hallotta, hogy Izráel valahányszor csak bátorságot vett az ellenségével való  megütközésre, ritkán vallott kudarcot. „Nos, - szólt Debora - te ellened kihozom a Kison patakjához Siserát és seregét“.  Biztosítja őt, hogy az egész dolog rövid időn belül eldől, a csata nem fog hosszan tartani.  [1.] Azzal, hogy említést tesz az ellenség erejéről, Siseráról, a híres hadvezérről, kinek bátorsága és tapasztalt volta minden vitán felül állt, valamint szekereiről - vas szekereiről - : ezzel arra kötelezte Bárákot, hogy maximális elszántsággal induljon a harcba; mert az ellenség, mellyel meg kell küzdenie, rendkívűl erős. Jó tudni, milyen rosszra számíthatunk, milyen nagy az ellenség ereje, hogy megfelelőképpen felkészüljünk. [2.] Azzal, hogy pontosan megnevezi a helyet, ahová Sisera kihozza seregeit, ezzel oly jelet adott neki, mely nagy erősítést jelentett hitének, midőn ütközet előtt állt. Hisz ez egy esetleges dolog volt, és Sisera saját akaratán múlott. De midőn később Bárák látta, hogy az események úgy történnek, amint neki Debora kijelentette, ebből arra következtethetett, hogy bizonyára a többi dolog is, amit mondott, isteni vezetés alatt lett mondva, s ez nagy bátorság forrása lehetett számára, különösen azért, mert  [3.] Deobora egy félreérthetetlen ígéretet adott a győzelemről. „Én - vagyis Isten, akinek a nevében szólok -  kezedbe adom őket“;  így, midőn seregleni látta őket, készülve a vele való megütközésre, Debora szava szerint, biztos lehetett abban, hogy hamarosan lábai alá esve fogja látni őket. Figyeld meg: Isten kihozta őket eléje, csak azért, hogy kezébe adja őket.  Amikor Sisera összegyüjtötte seregét, ezzel ő Izráel pusztulását célozta; azonban Isten összegyűjtötte őket, mint kévét a szérűre, saját pusztulásukra, (Mik 4,11-12).   Fenekedjetek csak népek, készüljetek, és megrontattok. (És 8,9). Lásd Jel 19,17-18.

      2. Bárák kérésére Debora megígéri, hogy vele együtt ő is elmegy a harcmezőre. (1.) Bárák nagyon fontosnak tartotta az ő jelenlétét, mely többet ért neki egy egész hadi tanácsnál (8.v.): „Ha velem jössz, hogy vezess és tanácsolj engem, s minden nehéz helyzetben tudasd velem Isten akaratát, úgy elmegyek, bizalomteljes szivvel, s nem félek a vasszekerektől sem; de másképp nem megyek.“ Egyesek úgy vélik, hogy a gyenge hit szava volt ez: nem volt elég neki a kijelentett Ige, hacsak Debora is mellette nem lesz, a győzelem zálogaként. Azonban számomra úgy tűnik, hogy kérése abból a belső meggyőződésből fakadt, hogy Isten jelenlétére és folytonos vezetésére van szüksége, melynek jeleként, pecséteként tartotta Debora jelenlétét, és ezért esdekelt oly forrón ezért. Ha nem jössz el velem, annak jeléül, hogy maga Isten jár velem,  ne vígy ki engem e helyről“.  Semmi sem adott nagyobb megnyugvást számára, mint hogy maga mellett tudja a prófétanőt, a katonák bátorítására, s bármely alkalommal hozzá fordulhasson Isten tanácsáért. (2.) Debora megígéri, hogy elmegy vele, 9.v. Semmi fáradság vagy veszély el nem tántorította őt attól, hogy tőle telhetőleg legtöbbet megtegyen népéért. Nem küldte volna Bárákot oda, hová nem lett volna kész ő is elmenni. Akik Isten nevében szólítanak fel másokat kötelességeik teljesítésére, készen kell álljanak, hogy segítsék is őket. Debora volt a gyengébb edény, mégis neki volt erősebb hite. Bár belegyezett, hogy elmegy Bárákkal, mivel oly komolyan kérte, de olyasmit mond, ami bizonyára bármely katonát meggondolkoztatott volna, hogy visszavonja kérését: Az útban, amerre mégy (oly biztos volt a győzelem felől, hogy az egész hadi vállalkozást csak egy utazásnak nevezi), nem a tied lesz a dicsőség; nem fogja szolgálni annyira dicsőségedet, mintha egyedül mentél volna el; mert asszony kezébe adja az Úr Siserát (most megváltozik a helyzet: Sisera adatik Izráel kezébe, büntetésképpen, miként korábban Izráelről olvastuk ugyenezt); s ez azt jelenti hogy  [1.] a világ a Dobora kezének fogja tulajdonítani a győzelmet: ezt maga is könnyen beláthatta. [2.] Isten, (hogy kijavítsa a Bárák gyengeségét) a győzelmet Jáhel kezével fogja betetőzni, ami úgyszintén homályt vet az ő dicsőségére. De Bárák többre tartotta az ő szívének megnyugvását, s vállalkozásának jó kimenetelét, mint saját maga dicsőségét. Ezért semmiért sem állt el kérésétől. Nem merészelt harcba indulni másként, csak úgy, ha Debora vele lesz, hogy tanácsolja s imádkozzék érte. Ezért Debora megállt szava mellett férfias bátorsággal; e tiszteletre méltó hősnő felkelt és elment Bárákkal.

 

4,10-16.

 

Itt látjuk, amint    I. Bárák betoborozza önkénteseit, s hamarosan teljes lesz a szám, 10.v.  Debora a hadsereg számát 10000.-re állapította meg, és nyomban ily sokan szegődtek nyomába, gyűltek lábaihoz (angol ford.)  s rendelték alá magukat az ő parancsának. Valószínűleg e seregben mind gyalogosok voltak, s általában ilyen volt mindig a zsidók hadserege, és e miatt nagy volt az erőkülönbözet köztük s az ellenség között (kik lovasokkal s szekerekkel rendelkeztek); de úgyszintén épp ez tette aztán annál fényesebbé a győzelmet. De az Úrnak és prófétanőjének jelenléte bőven elég volt ez egyenlőtlenség kiegyenlítésére. Bárák emberei  lábainál voltak (angol ford.), ami arra az örömteljes készségre utal, hogy készek voltak követni őt, akárhová megy, Jelenések 14,4.  Bár főleg Naftali és Zebulon törzséből állt a sereg, Debora énekéből mégis kitűnik, hogy némelyek eljöttek más törzsekből is (Manasse és Issakhár), s még többeket is vártak volna, kik nem jöttek el Ruben, Dán és Áser törzseiből,  Bir 5,14-17.  De ezekről itt nincs említés téve; csupán az van kijelentve, hogy e tízezer ember erejének hatékonnyá tételére Debora is elment Bárákkal. A 11. vers Héber költözésével kapcsolatosan, -  ki a Kenizeusokhoz tartozott, s kijött a Juda pusztájából, délről, hová egykor családjaik letelepedtek (1,16.v.) s északi országrészbe költözött - a elbeszélés fejleménye miatt van itt beiktatva, Jáhel hőstettével kapcsolatban, ki ehhez a törzshöz tartozott.

      II. Sisera, mihelyt észrevette Bárák mozgolódását, megszállta a földet egy redkívül nagy számú és erős hadsereggel (12-13.v): Hírűl vivék Siserának. Némelyek szerint ez állítás a fentemlített  kenizeusokra vonatkozik, 11.v. Ők értesítették Siserát Bárák harci szervezkedéséről, mivel köztük béke volt abban az időben, 17.v. Akár kedveskedni akartak ezzel neki, akár nem, ez által azt szolgálták, hogy beteljesedjen, amit Isten szólt Deborán keresztül: (7.v.) „Kihozom ellened Siserát“.  Sisera bizodalma  főképp szekereiben állott; ezért külön említés történik arról, hogy 900 vasszekere volt, melyeknek tengelyeire kések voltak rögzítve, amelyek, ha begázoltak egy gyalogos hadseregbe, írtózatos mészárlást vittek végbe. Íly éleseszűek voltak az emberek egymás pusztítását előidéző módszerek kigondolására, eleget téve azon vágyaknak, melyekből háborúk és harcok származnak (Jakab 4,1).

      III. Debora parancsot ad az ellenséggel való szembeszállásra,  14.v.  Josephus azt mondja, hogy amikor Bárák meglátta Sisera hadseregét, s hogy miként veszik körül a hegyet, melynek csúcsán ő és az ő hadserege táborozott, szíve elhagyta, s szeretett volna egy biztonságosabb helyre elvonulni. De Debora bátorságot öntött belé, s késztette, hogy szálljon alá, s csapjon rá Siserára, biztosítva őt arról, hogy ez a nap az, melyet Isten az Ő tanácsában kijelölt az ő vereségükre. „Most, amikor legfenyegetőbbnek tűnnek fel, teljesen megértek a pusztulásra. A dolog kimenetele éppoly biztos, mintha már megtörtént volna: Kezedbe adta az Úr Siserát!“  Nézd, miként lett felosztva e nagy cselekmény dicsősége Debora és Bárák közt. Debora, mint fej, adja az irányítást; Bárák, mint kéz, végzi a  munkát.  Ekként, ily különbözőképpen osztogatja Isten az ő ajándékait,  1 Kor 12,4 stb.  Mégha általános rend szerint  az asszony feje a férfiú (1Kor 11,3), Istennek, aki a Lelket szolgáltatja, úgy tetszett, hogy keresztbe tett kézzel adja itt áldását (mint Jákób), s a fejet a nő vállaira tegye, a világ erőteleneit választva ki, hogy ne dicsekedjék előtte egy test sem.  Jólesett Báráknak, hogy Debora vele volt, mert kiegészítette azon hiányosságokat, melyek voltak 1. viselkedésében, azáltal, hogy felhívta figyelmét: „Ez az a nap!“.  2. Bátorságában, - bíztosítva őt arról, hogy Isten vele van: „Hisz maga az Úr vezet téged!  Hát nem merészelsz előre menni, amikor maga Isten  jár előtted, vezetődként?“ Jegyezzük meg: (1.) Minden vállalkozásunkban jó tudni azt, hogy Isten előttünk jár, hogy azon az úton vagyunk, melyen járnunk kell, az ő vezetése alatt. (2.)  Ha alapunk van arra, hogy higgyük: Isten velünk van, úgy bátran és örömmel illik előre haladnunk. Ne keserítsenek el az akadályok, melyekkel találkozol a Sátánnal való ellenállásban, Isten szolgálatában, vagy az érte való szenvedésben, hisz maga az Úr vezet téged! Kövesd hát őt tökéletes szívvel.

      IV. Isten maga futamította meg az ellenség seregét,  15.v. Bárák, Debora parancsának engedelmeskedve, lement a hegyről, habár lenn a síkvidéken a vasszekerek sokkal nagyobb előnyben voltak ellene; de megszűnt bízni a helyekben, s bizodalmát egyedül Isten erejébe helyezte; mert bizony, hiábavaló a halmoktól s hegyektől várni a segítséget; egyedül az Úrban, Istenben van Izráelnek megmaradása (Jer 3,23). S nem csalatkozott hitében: Az Úr megrettentette Siserát. Nem annyira a hangos és gyors rajtaütés, mellyel Bárák táborukra tört volt az, mely megfélemlítette és szétszórta őket, hanem Istentől való rettegés vett erőt lelkükön, és mérhetetlen zavarba hozta őket. Az Igéből kitűnik, hogy a csillagok  is harcoltak ellenük (Bír 5,20.). Josephus azt mondja, hogy erős vihar támadt, s nagy jégeső lett, s megfutamította őket, visszavonulásra kényszerültek; s ekként könnyű prédává lettek Izráel számára, s Debora szava beteljesült: „Az Úr kezedbe adta Siserát“ -  mostmár a te kezedben vannak, hogy azt tégy velük, amit akarsz.

      V. Bárák hősiesen élt a felkínált alkalommal, s tántoríthatatlan határozottsággal s fáradhatatlan szorgalommal folytatta a harcot a győzelemig, üldözte és szétszórta az ellenséget, egész a haseróti főhadiszállásig, és senkit sem hagyott meg azok közül, kiket pusztulás végett Isten a kezébe adott: még csak egy sem maradt meg.  Amikor Isten előttünk jár lelki harcainkban, ennek lelkesítenie kell bennünket; s amikor kegyelem által némi győzelmet nyújt nekünk lelki ellenségünk felett, akkor (ahelyett, hogy megpihennénk) győzelmünket hasznosítanunk kell még nagyobb vigyázással és elszántsággal, s a szent háborút buzgón kell folytatnunk.

     

4,17-24.

 

      Láttuk a kananeusok hadseregét teljesen megfutamítva. Azt mondja az Ige (Zsolt 83,9-10, s ezen a helyen e hadsereg vereségét példaként állítja fel a zsoltáros, s kéri Istent, hogy hasonlóképpen cselekedjék), hogy a föld szemétjévé lettek. Mármost itt előttünk van:

      I. Siserának, a sereg parancsnokának elesése, akiben - bizonyára - Jábin, királya,  teljes bizodalmát vetette, s ezért nem is ment el maga a harcba. Kövessük lépésről lépésre e nagy ember elestét.

      1. Elhagyja szekerét, s gyalog fut,  15 és 17.v. Szekerei képezték legfőbb büszkeségét s bizodalmát, és feltételezhetjük, hogy azért vetette meg, csúfolta és gyalázta az élő Isten seregét, mert ők mind gyalogosak voltak, s nem volt sem szekerük, sem lovuk, miként nekik volt. Méltán lett tehát ekként megszégyenítve, s vallott szégyent bizodalmában, s kényszerült elhagyni azt,  azt gondolva, akkor van inkább nagyobb biztonságban, ha megválik szekerétől; bár elképzelhetjük, hogy szekere az összes közt a legszebb lehetett, s a legkényelmesebben hajtott. Ekként  csalatkoznak azok, kik bizodalmukkal teremtményekre támaszkodnak, melyek megrepedt nádszálhoz hasonlóan, nem csak eltörnek alattuk, hanem kezeiket is átlyukasztják, s általszegezik magukat sok fájdalommal. A bálvány hamar teherré válhat (És 46,1),  s ami után annyira sóvárgunk, Isten megteheti, hogy nemsokára elegünk legyen belőle. Mily nyomorultul nézhetett ki Sisera, szekeréből kivetetten, gyalog futva! Nem könnyű megállapítani, melyik volt erősebb: szégyene vagy félelme.  Ne vesd bizodalmadat a fejedelmekbe, mert  hirtelen ilyen sorsra juthatnak, mert nézd, ő, aki oly nagyon bízott seregeiben, most éppoly kevéssé bízhat talpaiban.

      2. Oltalmat keresni a kenizeusok sátoraihoz futott, nem lévén semmiféle erődítmény a közelben, sem más hely az ő tulajdonában, mit könnyen elérhetett volna. A kenizeusok igénytelen s elkülönült életmódja talán korábban a megvetés és gúny tárgyát képezte számára, különösen azért a vallás miatt, mely fennállt közöttük; de most örült, ha egy ily sátor oltalma alá helyezheti magát; és egy asszony lakását választotta inkább, akár azért, mert itt kevés feltűnést okozott, vagy mert ez volt a legközelebb hozzá, s ide érkezett a leghamarabb, 17.v. S az bátorította őt idejönni, hogy ezidőben béke volt az ő ura s a Héber háznépe közt. Nem mintha valami különleges békeszerződés lett volna köztük, hanem egyszerűen jelenleg nem volt háborúskodásuk egymással. Jábin nem ártott nekik, nem sanyargatta őket, miként Izráellel tette; az ő egyszerű, csendes, ártalmatlan életmódjuk nem okozott feltűnést, félelmet sem keltett  - nem kellett tőlük tartania. S Isten talán épp azért rendezte így e dolgokat, hogy jutalomban részesítse kitartó hűségüket az igaz vallás iránt. Sisera úgy gondolta, biztonságban lehet közük; nem fontolva meg azt, hogy noha nem szenvedtek Jábin keze alatt, szívűk mégis együttérzett Isten Izráelével, mely nyomorúságban volt.

      3. Jáhel behívta őt, s nagyon kedvesen fogadta. Valószínű, hogy a sátor ajtajában állt, s érdekelte, mi hír jön a harctérről, milyen kimenetele lesz a harcnak, mely ott zajlott nem messze tőlük. (1.) Behívta őt. Talán azért állt ott, mert várta az alkalmat, hogy segítsen valamely  kimerült, sebesült izráelitának, mihelyt szükség lesz rá. De meglátva Siserát, amint sietve jött, lihegve és kimerülve, behívta, hogy megpihenjen kissé sátorában, ahol, miközben úgy tűnt, hogy fáradságának enyhítésén fáradozott, valószínűleg főcélja az volt, hogy visszatartsa őt futásában, hogy a Bárák kezére jusson, ki heves üldözésben volt a nyomában (18.v.),  s úgyszintén az is megkérdőjelezhető, ha legelőször felmerült-e gondolatában, hogy életét kioltsa, hanem inkább maga Isten volt az, ki ezt a gondolatot szívébe helyezte. (2.) Igyekezett kedvében járni, s úgy tűnt, nagyon gondos vendégszeretetben részesíti. Fáradt volt? - talált egy nagyon alkalmas fekhelyet, hová ledőljön, s erőt gyűjtsön. Szomjas volt? - nyilván igen. Egy kis vizet kért, nyelve lehűtésére? - A sátorában található legjobb itallal kínálta meg, s ez tej volt (19.v.), amit, feltételezhetjük, mohón megivott, s általa helyre jőve aztán annál jobban tudott aludni. Fázott talán, vagy meghűléstől tartott? Vagy azt kívánta, hogy rejtve legyen üldözőitől, ha felkutatják a sátrat? - jól betakarta egy palásttal, 18.v.  Mindent megtett biztonságáért. Csak amikor arra kérte, hogy hazudjon érette, s mondja azt, hogy nincs ott, erre vonakodott ígéretet tenni, 20.v.  Nem szabad Isten ellen vétkeznünk, sem másokat nem szabad erre kérnünk, hogy ezáltal kedvünkben járjanak. Végül,  Feltételezhetjük, hogy tőle telhetőleg  sátrában a lehető legnagyobb csendet biztosított, minden zajtól megőrizte, hogy minél hamarabb, s mélyebben aludjon el. És mégis, épp most volt Sisera a legkevésbé biztonságban, amikor a legnagyobb védettségnek örvendett! Mily bizonytalan és kétes az ember élete! s mily kevéssé lehetünk bizonyosak felőle, ha ily könnyen elárulható azok által, kikben leginkább megbízunk; s azok bizonyulnak életünk elpusztítóinak, kikre úgy néztünk, mint védelmezőinkre!  A legjobb, ha Istennel lépünk barátságra, mert ő soha nem csal meg minket.

      4. Amikor elaludt, egy hosszú szeggel keresztülverte homlokát, s így földhözszegezte fejét, s megölte őt. Hogy ezzel a céllal hívta-e be magához, vagy sem, nem tűnik ki világosan; valószínű, hogy a gondolat akkor ötlött elméjébe, midőn ott látta aludni szeme előtt, megfelelő helyzetben a halálos ütésre; és kétség nélkül bizonyos, hogy e gondolat elégséges bizonyságot viselt magán afelől, hogy nem a Sátántól származik, mint emberölőtől és pusztítótól, hanem Istentől, mint igazságos bírótól és bosszúállótól, oly erős fényességet és mennyei világosságot érzett e gondolat mögött, melyek Isten dicsőségét és Izráel szabadítását munkálták, s nem a gonoszság sötétsége, a személyes bosszúállás vagy gyűlölet vezette. (1.) Isteni erő volt, mely képesítette őt e dolog megtételére, s betöltötte emberfeletti bátorsággal lelkét. Mi történt volna, hogy megtántorodva eltévesztette volna az ütést? Mi lett volna, ha Sisera a merénylet megkísérlésekor felébredt volna? Vagy tegyük fel, az ő kísérői, kik követték őt, tetten kapták, - mily könnyen életével fizetett volna ő, és egész házanépe! Azonban Istentől segítséget nyerve, sikeresen véghezvitte. (2.) Istentől való felhatalmazás igazolta őt e cselekedetben; s mivel ma ily rendkívüli megbízatást nem lehet várni, semmilyen helyzetben sem szabad őt utánozni!  A barátság és vendégfogadás törvényeit istenfélelemmel be kell tartani, és utálnunk kell a gondolatot is, hogy valakit eláruljunk, kit befogadtunk, s bátorítottuk, hogy bizalommal legyen hozzánk. És, miként Jáhelnek e cselekedetéről (hasonlóan az Ehudéhoz, az előbbi fejezetben) alapos okunk van azt gondolni, hogy ő tudatában volt annak, hogy isteni indítás vezette, s ez tökéletesen megnyugtatta őt, úgy teljesen meg kell nyugtasson minket is afelől, hogy Isten szerint, helyesen cselekedett. Isten ítéletei nagy mélységek. E kivégzés eszköze egy sátorszög volt; egyike azon szegeknek, melyekkel a sátor, vagy ennek oszlopai ki voltak feszítve. Mivel sátoraikat gyakran hordozták ide-oda, ő már hozzászokott e szegek veréséhez, s tudta, hogyan kezelje legügyesebben e nagy alkalommal. Sisera, aki úgy gondolta, hogy számos vasszekereivel elpusztítja Izráelt, most elpusztíttatott maga egy vas szeg által. Ekképpen e világ erőteleneit választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. Lásd meg itt Jáhel dicsőségét és Sisera szégyenét. A nagy hadvezér [1.] álmában halt meg, miközben fáradtan, kimerülten mély álmát aludta. A szeg úgy fúródott a fejébe, mint a gondolat, s ezért képtelen volt ellenállni. Annyira le volt bilincselve az álom láncaival, hogy képtelen volt kezeit használni. Ekként kifosztattak az erősszívűek, minden hős kezének ereje veszett, a te dorgálásodtól, ó, Jákób Istene! Mély álomba merültek,  örökre elaludtak. Zsolt 76,6. Ne dicsekedjék az erős az ő erejével, mert ha elalszik, mi történik? Gyengévé válik és semmit sem tehet; egy gyermek is árthat neki, és kiolthatja életét; s ha nem is alszik el, akkor is oly hamar kimerültté, fáradttá válik, és semmit sem tehet. [2.] Földhöz szegezett fejjel halt meg, s ez kifejezte földhöz-ragadottságát (ki mindig csak a földiekkel törődött). Hall püspök mondja: Füle oly szorosan a fölhöz tapadt, mintha teste azon hallgatózott volna, vajon mi történik lelkével. [3.] Egy asszony keze által halt meg. Ez csak tetézte halálának szégyenét az emberek előtt; s ha csak tudomása lett volna erről, - miként Abimélek esetében történt (9,54) - elképzelhetjük, mily nagy mértékben fokozta volna szíve gyötrődését.

      II. Izráel dicsősége és öröme e dolog felett. 1. Bárák, Izráel vezére, ellenségét holtan találta, (22.v.),  és bizonyára nagyon örült munkája bevégzésekor, hogy Isten áldása folytan ily jól sikerült az ő keze által, s hogy általa ily nagymértékben felragyogott Isten dicsősége, s ily nagy pusztítást okozott ellenségeinek. Ha a maga dicsőségét kereste volna, úgy neheztelt volna amiatt, hogy a hadvezért nem az ő kezei ejtették el. De most visszaemlékezett, hogy dicsőségének e lefokozása Istentől származott, s hogy előre megmondatott, mivelhogy kitartott amellett, hogy Debora vele menjen („asszony kezébe adja az Úr Siserát“),  bár akkor valószínű, nem gondolta, hogy épp így fog beteljesedni. 2. Izráel teljesen megszabadult Jábin, Kanaán királya kezéből,  23-24.v. E győzelmi napon nem csupán lerázták az igát nyakukról, hanem addig folytatták a harcot ellenük, míg teljesen ki nem pusztították, lévén, hogy e pogány nép vezérével együtt Isten rendeléséből pusztulásra volt szánva, s nem volt szabad irgalmazniuk nekik. Az izráeliták miután alaposan megszenvedtek korábbi ostoba engedékenységükért, hogy megkímélték e pogányokat, most teljes elszántsággal vetették rájuk magukat, határozottan eltökélték, hogy nem kímélik őket többet, hanem teljesen megszabadulnak tőlük, mint oly néptől, akik iránt kegyelmet tanúsítani éppoly ellene volt saját érdeküknek, mint Isten parancsának; és bizonyára ez ellenségre kirótt ítéletre való tekintettel történt, hogy ez ellenség ez utolsó versekben háromszor is említtetik, s „Kanaán Királyának“  neveztetik; mert mint ilyent ki kellett irtani; s oly alaposan kiirtatott, hogy nem emlékszem, hogy ezután olvasunk-e még Kánaán királyairól. Izrael fiai elejét vehették volna e sok bajnak, ha hamarabb kipusztították volna a kánaániakat, akkor, amikor Isten egyrészt parancsot adott rá, másrészt képesítette is őket arra; de még mindig jobb későn észretérni, s bölcsességet nyerni keserű tapasztalatok árán is, mintsem soha.

 

5. RÉSZ.

 

E fejezet tartalmazza azt a győzelmi dalt, mely e dicsőséges alkalomra lett írva és énekelve, Izráelnek Jábin felett aratott diadala örömére, valamint e diadal áldott következményeinek emlékére. Valószínű, - akárcsak most - akkor is szokás volt költeményt írni ily alkalmakkor, de csak egyedül ez maradt fenn a sok közül, a bírák korából, mivel Debora, a prófétanő volt a szerzője, s Istent dicsőítő céllal történt, s mintegy mintául szolgált a következő időkben is az Isten dicsőítésére, s mivel sok fényt vet az akkori idők történelmére. I. Isten dicséretével kezdődik 2-3.v.  II. Az ének tartalma a nagy győzelem emlékezetét őrzi, 1. Összehasonlítva Istennek értük való kiállását ez alkalommal azzal, ahogy  Isten egykor népe számára  a Sinai hegyen megjelent,  4.5.v . 2.  Magasztalva szabadulásukat, megfontolva a nyomorúságos állapotot melyben előbb voltak,  6-8.v.  3. Felszólítva a dicséretre mindazokat, kik részesedtek a győzelem áldásaiban, 9-13.v. 4. Dicsérve mindazon törzseket kik elől jártak s aktívan kivették részüket a harcból, s elmarasztalva azokat, kik nem voltak készek a szolgálatra , 14-19.v.  5. Elbeszélve, miként harcolt Isten értük,  20-22.v.  6. Különösen ünnepelve, s dicsérve Jáhelt, ki megölte Siserát, s ez a leghosszabb szakasza az éneknek,  24-30.v. Istenhez való fohászkodással fejeződik be.

 

5, 1-5.

 

      Az előbbi fejezet tudtunkra adta, mily nagy dolgokat cselekedett Isten Izráelért; e fejezetben találjuk a háladalt Isten felé, hogy Istennek minden korszakbeli népe megtanulja e mennyei foglalkozást: Isten dicsőítését.

      I. Istent ének által dicsőítik, ami 1. Természetes kifejezése az örvendezésnek.  Öröme van-e valakinek? Dicséretet énekeljen!;  és a szent öröm képezi a hálaadás és dicsőítés gyökerét és lelkét. Isten örömmel veszi, ha benne és csodás munkáiban örvendezünk s ezáltal dicsőítjük Őt. Szolgáinak öröme az ő gyönyörűsége, s énekeik édes melódiaként érintik fülét. 2. Egy nagyon megfelelő mód az ő nagy tetteinek megismerésére s emlékezetben való fenntartására. A szomszédok megtanulják egymástól s a gyermekek szüleiktől; s ezáltal azok is, kiknek nincs könyvük, vagy nem tudnak olvasni megismerkedhetnek Isten nagy tetteivel; Nemzedék nemzedéknek dicséri műveidet, s jelentgeti a te hatalmasságodat. Zsolt. 145,4.  

      II. Debora maga írta ez éneket, amint kiderül a 7.versből: Mígnem én, Debora felkelék... 1. Használta a neki adott talentumot, mint prófétanő, énekírásra, s az ének hangzása mindenütt nagyon finom s fenséges, a képek életteljesek és megragadóak, a kifejezések művésziesek - csodálatosan egybevegyül ez énekben a szépség a fenséggel. Semmilyen költészet sem hasonlítható a szent lírához. És  2. Feltételezhetjük, felhasználta hatalmát, mint fejedelmi nő, megparancsolva Izráel seregeinek, hogy tanulják meg s énekeljék ez éneket. Nem várta azt, hogy dicsőítő költeményekben őt magasztalják és ünnepeljék, hanem azt akarta, hogy ez ének által egyesüljenek vele Isten dicsőítésében és magasztalásában. Ő volt az „első kerék“ e dologban, s ma is így indul el a hálaadás.

      III. „Azon a napon“ volt énekelve; nem épp a harcnak napján, de annak alkalmával, s rövidesen azután, mihelyt a hálaadás napját kitűzték. Amikor áldást nyerünk Istentől, illik, hogy gyorsan forduljunk hálaadással felé, amíg a kapott kegyelem hatásai még frissek. Nem szabad elnapolni.

      1. Egy általános hallelujával kezdi énekét: „Áldjátok (vagy dicsérjétek) az Urat, 2.v.  Az ének főcélja: dicsőséget adni Istennek; ezért ez van téve első helyre, hogy megmagyarázza s egyengesse mindazt, ami következik, miként az Úrtól tanult imádságban is az első kérés - „Szenteltessék meg a te neved“ -  alaphangját képezi az egésznek. Két dologért dicséri Istent: - (1.)  Az Izráel ellenségein tett megtorlásért, hogy bosszút állt a büszke és kegyetlen nyomorgatókon, visszafizetve keblükbe mindazt a bántást, mit ők okoztak az ő népének. Az Úr úgy ismertette meg magát minden ítéletei által, mint igazságos Isten, akié a bosszúállás. (2.) Az Izráel fiaiban munkálkodó kegyelemért,  hogy a nép önként kelt fel, és sorakozott fel a harcra. Istennek kell adnunk minden dicsőséget mindazért a jó szolgálatokért, melyeket bármikor is véghezviszünk; s minél készségesebben tesszük azokat, annál inkább hálásak kell legyünk a kegyelemért, mely munkálja bennünk úgy az akarást, mint a véghezvitelt.  E két dolog emlékezetére kívánt éneket adni, az örökkévaló Isten dicsőségére (3.v.): Én, én az Úrnak éneket mondok,  dicséretet zengek az Úrnak,  Jehovának, a megdönthetetlen szuverenitással és ellenállhatatlan hatalommal bíró Istennek, az Izrael Istenének és Urának, ki egyháza javára irányít mindent.

      2. Felszólítja a világ nagyjait, kik magas tisztségben állnak, hogy figyeljenek énekére és vegyék eszükbe annak mondanivalóját:  Halljátok meg, királyok! figyeljetek, fejedelmek! (1.) Tudtukra kívánja adni, hogy bármily nagyok és magasak legyenek is, van Valaki fölöttük, akivel harcba szállni esztelenség lenne, és saját érdekükre nézve is legjobb, ha alávetik magukat Neki, mert Vele szemben a lovak és szekerek mit sem érnek, semmi biztonságot nem nyújtanak. (2.) Szeretné, ha társulnának hozzá Izrael Istenének dicsőítésében, s többé ne dicsérjék a hamis isteneket, mint Belsazár tette, Dán 5,4 . Dicsérék az arany és ezüst isteneket. (3.) Figyelmeztetni kívánja őket, hogy okuljanak Sisera pusztulásán s ne merészeljék bántalmazni Isten népét, melynek megvédéséért Isten előbb-utóbb rettenetesen ki fog állni.

      3. Visszatekint Isten korábbi megjelenéseire, s összehasonlítja e mostanit azokkal, hogy annál jobban tudja magasztalni e nagy szabadulás szerzőjét. Amit Isten tesz, eszünkbe idézi azt, amit már tett; mert Ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Ez érthető akár (1.) Isten hatalmának és igazságának megnyilvánulásaira az Izrael ellenségei ellen való harcban s azok legyőzésében; s ezzel párhuzamos ige Hab 3,3-4, hol az egyház ellenségeinek pusztulása ugyanígy van leírva. Midőn Isten elvezette népét Edom országától, lábuk alá vetette Szihont és Gógot, oly félelmet és rettegést bocsátva szívükbe, hogy azt vélték, a menny és föld eggyé lett ellenük. Szívük elolvadt bennük, mintha az egész világ megolvadt volna körülöttük. Vagy, e leírás az isteni fenség dicső kifejezésére szolgál, s az isteni erőnek rendkívül meglepő hatásaira, mely elégséges volt arra, hogy a földet megrendítse, hogy az egek csepegjenek, v. ö. Zsolt 18,7.  Isten tanácsvégzéseit semmiképpen sem akadályozhatja meg egy teremtmény sem, sőt, amikor azok megvalósításának ideje elérkezett, az ami úgy látszott, hogy akadályt képez, nemcsak hogy eláll az útból, hanem az ő tervének megvalósulására szolgál. Lásd És. 64,1-2. Vagy (2.) Isten dicsőségének és fényességének a Sinai hegyen, a törvény adásakor való megnyilvánulására utal. Akkor ez szószerint  így történt: megrendült a föld, csepegett az ég,...  Vesd össze 5Móz 33,2; Zsolt 33,7-8. Hadd tudják meg mind a királyok és fejedelmek, hogy mily nagy ez az Isten, kit Debora dicsőít, s nem amolyan hitvány és tehetetlen bálvány, mint amilyenek előtt ők hódoltak. A káldeai szöveg a törvényadásra vonatkoztatja ezt, de ezenkívül a következő furcsa járulékot fűzi hozzá: a hegyek megolvadtak. A Tábor, Hermon és a Kármel egymás közt vitatkoztak; az egyik így szólt: énrám szálljon az Isten dicsősége!; a másik meg: nem, hanem énrajtam lakozzék!; de Isten a Sinai hegyet választotta ki, a leghitványabbat s megvetettebbet az összes hegyek között.  Úgy gondolom, arra céloz, hogy a legkevesebb értékkel bír, mivel puszta és szikla az egész.

 

5,6-11

 

      Itt, I.  Debora leírja Izráel nyomorúságos állapotát Jábin zsarnoksága alatt, hogy nyomorúságuk nagysága még fényesebb színben tűntesse fel szabadításukat (6.v.): Sámgárnak napjaitól kedve,  ki valamit tett Izráelnek a filiszteusoktól való megszabadításáért, egészen Jáhel idejéig, a jelenkorig, midőn Jáhel ily kimagaslóan feltűnt - az ország valósággal puszta volt. 1. Kihalt a kereskedelem. Mivel nem voltak rendőrök, kik védelmezték volna az üzletembereket munkájukban, az ellenség portyázásával szemben, s hiányoztak a felsőbbségek, hogy megfékezzék s megbüntessék a köztük levő tolvajokat és rablókat (az elvadult lelkű és kétségbeesett embereket, kik, munkanélküliek lévén, fosztogatásra adták magukat), s így minden kereskedés megszűnt az országban; az országutak járatlanok voltak, nem jártak a kereskedők karavánjai, mint korábban. 2. Nem volt utazás. Abban az időben, mikor még némi biztonság és kormányzás létezett, az utasok biztonságban haladhattak a nyílt utakon,  a rablók kényszerítve voltak, hogy a mellékutakra húzódjanak vissza: de most ellenkezőleg, a rablók a nyílt úton, fényes nappal támadták meg az utasokat, senki sem vonta felelősségre őket, s a becsületes utazó a mellékutakon bujkálni kényszerült, állandó rettegés között. 3. Nem volt földművelés.  A földek parlagon hevertek, mert a falvak lakói, az ország földművelői abbahagyták foglalkozásukat, bezárták házaikat, melyek folyton ki voltak téve a fosztogatók s gonosztevők támadásainak, s kénytelenek voltak menedéket keresni önmaguk s családjaik számára a kerített városokban. 4. Nem volt igazság szolgáltatás. A városok kapuiban, hol a törvényszékek kellett volna álljanak, harcok dúltak,  8.v. Úgy, hogy míg e szabadítást nem adta az Úr,  a nép nem merészelt a kapukhoz vonulni. Az ellenség folytonos zaklatásai megfosztották a felsőbbségeket és kormányzókat méltóságuktól, s a népet ennek hasznától. 5. Nem volt békessége sem kimenőnek, sem a bejövőnek. A kapuk, melyen ki s be jártak, az ellenség megszállása alatt voltak; sőt, a vízforrásokat is célba vették az íjászok, rettenetes rettegésben tartva a vízhordókat.  6. Nem volt hadseregük, sem bátorságuk a harcra, pajzs és dárda nem láttatott a negyvenezreknél, 8.v. Talán nyomorgatóik fosztották meg őket fegyvereiktől, vagy ők maguk hanyagolták el a harc művelését, s így bár voltak lándzsák és pajzsok, de nem lehetett látni azokat, mert eldobva hevertek, s rozsdásodtak, mivel nem volt sem képességük, sem készségük azok használatára.

      II. Feltárja egyetlen szóban, mi volt az, ami mindezt a nyomorúságot rájuk hozta:  új isteneket választott a nép, 8,v,  Bálványimádásuk volt az, mely haragra indította Istent, s arra késztette, hogy ekként ellenségeinek kezébe adja őket. Az ő Uruk, Istenük egy Úr volt, ám ez nem volt elég nekik: ők több istent akartak, még többet, egyre többet. Az ő Istenük amaz  Öregkorú  volt, ki örökké ugyanaz, s ezért megelégelték, s új istenek után vágytak, melyekben annyira beleszerettek, s úgy ragaszkodtak hozzájuk, mint gyerekek játékaikhoz; új neveket találtak ki, új isteneket szenteltek maguknak. Atyáik egykor, mikor választaniuk kellett, az Urat választották Istenüknek, (Józs 24,21), de ők nem voltak hajlandók megmaradni e választás mellett, hanem maguk választotta isteneknek akartak szolgálni.

      III. Megemlékezik Istennek Izráel iránti nagy jóságáról, miként támasztott olyan személyeket, kik orvosolják e nyomorúságos helyzetet. Önmagát először (7.v.): Míg én, Debora, felkelék, megfékezni s megbüntetni azokat, kik zavarták a társadalmi békét és védelmezni az emberek ügyét, aztán a dolgok arculata hamarosan jobbra fordult; ama ragadozó vadállatok visszavonultak mihelyt az áldott világosság előtört s az emberek ismét kimentek munkáikra, mind estig   (Zsolt 104, 21).  Ekként Izrael anyjává lett ő, s mint egy szoptató anya, nagy szeretetet tanúsított népe iránt, s nagy fáradsággal s gonddal törekedett a közösség jólétére. Alatta volta más bírák is Izraelben (9.v), kik hozzá hasonlóan kivették részüket a nép irányításában s reformálásában, s ezt követőleg - akárcsak ő - odaszánták magukat készségesen a harci szolgálatra is, nem hozva fel hivatali méltóságukat ürügyként az attól való mentségre, amikor oly nagyszerű lehetőségük volt felkelni hazájuk érdekében; s kétség nélkül, a vezetők példája hasonlóképpen befolyásolta a népet is, hogy önként szánják magukat a harcra, 2.v.  E kormányzókról mondja: „Szívem azoké, kik parancsolnak Izráelben“, vagyis „szívből szeretem és becsülöm őket, megnyerték szívem örömét, sohasem fogom elfeledni őket“. Jegyezzük meg: Kettős tiszteletre méltók azok, kik önként lemondanak dicsőségükről azért, hogy Isten és egyháza szolgálatára legyenek.

      IV. Felszólítja mindazokat, kik személyesen részesedtek  e nagy szabadítás áldásaiban, hogy különösképpen adjanak hálát érte Istennek,  10-11v.  Minden ember úgy szóljon, amint megtapasztalta Isten jóságát a társadalmi életnek ez örvendetes változásában. 1. Kik ültök fehér szamarakon, vagyis a nemesség és előkelő személyek. Lovakat kevésbé használtak az országban. De bizonyára jobban táplált s erősebb szamaraik voltak, mint nekünk. De az előkelő személyek, úgy látszik, megkülönböztethetők voltak a többiektől szamaraik színe miatt, melyeken jártak; mivel a fehér szamár sokkal ritkább volt, ezért annál értékesebb is volt. Abdon fiairól és unokáiról megjegyzi az ige, hogy szamárcsikókon nyargaltak, jelezve ezzel, hogy főemberek voltak,  Bir.12,14.  Mindazok, kik e szabadulás után méltóságukba visszahelyeztettek, dicsérjék Istent, nem csupán szabadságért - mint a többi izraeliták - , hanem méltóságukért is. 2. Azok, kik az ítélőszékekben ülnek, jól szívleljék meg, és legyenek hálásak azért, mint nagy jótéteményért, hogy biztonságban ülhetnek ott, hogy az igazságszolgáltatás kardját nem verte ki kezükből a háború fegyvere. 3.Mindazok, kik az utakon járnak, s most tapasztalják, hogy senki sem tör rájuk, hogy megrettentse őket, csendesedjenek el, s beszélgessenek útitársaikkal hívő társalgásban Isten jóságáról, hogy megszabadította az utakat a rablóktól, kik oly sokáig megszállva tartották azokat. 4. Akik félrevonulva élnek, s javaiktól senki sem fosztja immár meg őket, s nem kell tartaniuk az ellenség támadásaitól: látva, hogy korábbi állapotukhoz képest mily biztonságban vannak,  hadd beszéljék el az Úr nagy tetteit, nem a Deboráét, sem a Bárákét, hanem az Úréit, emlékezve arra, hogy Ő teremtett békét határukban, s minden dicsőséget csodálatosan felülmúló védelmet szerzett. Ezek az Úrnak cselekedetei. Figyeld meg tetteiben: (1.) Igazságos büntetését, mit végrehajtott bőszült ellenségein. Ezek az Úrnak igazságos cselekedetei.  Lásd meg őt, amint az igaz ügyet védelmezi, s ítélőszékében méltányosan ítél, s adj néki dicsőséget, mint az egész föld bírájának. (2.) Kegyes jóindulatát, mit rettegő népe iránt tanúsított, a falvakban lakók iránt,  kik leginkább ki voltak téve az ellenség támadásának, s a legtöbbet szenvedtek miattuk, Ezékiel 36,11.  Istennek dicsőségére szolgál megvédeni azokat, kik a legnagyobb veszélyben vannak, s megsegítni a leggyengébbeket. Vegyük hát mindnyájan számba személyes részesedésünket a társadalmi békében és nyugalomban, de különösen a falvak népe, s adják Istennek érte a dicsőséget.

 

5,12-23

     

      Itt, I. Debora lelkesíti önmagát és Bárákot a győzelem legillendőbb megünneplésére, Isten dicsőségére s Izrael méltóságára, testvéreinek bátorítására s ellenségei még nagyobb zavarbahozására, 12.v.  Debora, mint prófétanő, ének által kellett ezt tegye; azáltal, hogy megírja s énekelje azt, ami számára lelkesítésül szolgál.  Kelj fel, kelj fel!  s ismét, serkenj fel, serkenj fel,  s ezzel feltárja, mennyire átérezte e munka nagyságát s nehézségét; megvalósításához szükség volt a lélek maximális életenergiájára, buzgóságára, s joggal meg is érdemelte azt; a lélek minden erőit és tehetségeit a legnagyobb összpontosítással és alkalmazással ígénybe kellett venni. Egyúttal kifejezésre juttatja saját gyengeségének átérzését, hogy mennyire hajlamos a lankadásra, hogy buzgalma mily hamar alábbhagy e munkában. Jegyezzük meg: Isten dicsőítése olyan munka, mely fel kell serkennünk, s  melyre serkentenünk kell magunkat. Zsolt 108,2.    2.  Bárák, mint hadvezér, diadalmi felvonulásban kell ezt tegye: fogva vigyed foglyaidat. Bár Sisera seregét kardélre hányta a csatatéren, és semmi kegyelmet nem tanúsított irántuk, mégis, feltételezhetjük, hogy a győzelem kivívásában, midőn a harc az ellenség földjén folytatódott, sokan, kik fegyertelenek voltak, hadifoglyokként elhurcoltattak. Ezeket kívánja Debora, hogy láncraverve vezettessenek Bárák után, midőn nyilvánosan bevonul városába, hogy diadalmának fokozására szolgáljon; nem mintha kedvét lelte volna embertársai leigázásában, hanem ekképp kellett dicsőséget adnia Istennek, s ezzel is bíráskodásának nagy célját szolgálnia, ami abban állt, hogy észrevegye a kevélyeket, s megalázza őket.

      II. Jó okokat ad e dicséretre, s megindokolja a győzelem megünneplését,  13.v.  E dicsőséges győzelem által Izrael maradéka s különösen Debora rendkívül nagynak tűnt fel, amit ő teljesen Istennek tulajdonít. 1. Az izraeliták nagyon kevesen voltak, jelentéktelenek voltak, s mégis, Isten diadalmat adott nekik a nagy, nemes sereg fölött. Sokan a nép közül elpusztultak az ellenség miatt, mások gyászban haltak meg, s valószínű, hogy egyesek családostul elköltöztek idegen vidékre; mégis, azok a kevesek, kik megmaradtak, isteni segítség által, egy bátor s nagy erőfeszítéssel nem csupán lerázták a zsarnok igát nyakukról, hanem hatalmuk alá kerítették az ellenséget. Amíg Isten Izraelének egy kis maradéka létezik (s Istennek mindig lesz egy maradéka, a leggonoszabb időkben is), van remény; legyen bármilyen kicsi is a maradék; mert Isten képes arra, hogy e maradékot, mégha egyetlen személyből állna is, győztessé tegye a legbüszkébb és legerősebb ellenfél felett is.  2. Debora a gyengébb nemhez tartozott, ahhoz a nemhez, mely a bűnesettől kezdve alárendeltségre rendeltetett, s mégis, az Úr, aki minden tekintélyt felülmúl, felhatalmazta őt, hogy uralkodjon Isten nagyjain, férfiain, s ezek készségesen alárendelték magukat az ő vezetésének; s Isten képesítette őt arra, hogy győzedelmeskedjék Kanaán legerősebbjei fölött, kik elhullottak az általa vezetett hadsereg előtt; ily csodálatosan rátekintett az ő szolgálóleányának alázatos állapotára, s előléptette őt. „Az Úr engem, egy asszonyt, úrrá tett a hatalmasok felett“. A megvetett kő szegletkővé lett. Ez valóban az Úrtól lett, és csodálatos szemeink előtt.

      III. Külön említést tesz azon embercsoportokról, kik hozzáállásukkal kifejezték viszonyulásukat e nagy munka iránt;  megemlékezik azokról, kik ellenük harcoltak, kik értük (velük karöltve) harcoltak valamint azokról, kik semlegesek maradtak.

      1. Akik ellenük harcoltak. Az ellenség erejét jó figyelembe venni, hogy a győzelem annál dicsőbb fényben ragyoghasson. Jábinról és Siseráról már szóltunk a történet folyamán, de kitűnik itt továbbá, hogy (1.)  Amálek szövetségben állt Jábinnal, és segítségére sietett, vagy legalább is ezt tenni igyekezett. Efraimról az van itt mondva, hogy Amálek ellen harcolt (14.v.), valószínűleg szembetalálkozva velük, s kiirtotta az amálekiták seregét, mely Siserához igyekezett, hogy vele egyesüljenek. Amálek segítségére volt Moábnak Izráel nyomorgatásában (Bir 3,13), most pedig Jábint támogatta; megrögzött ellenségei voltak ők Isten népének, kezük szüntelen az Úr trónja ellen volt (2Móz 17,16);  s ezért nagyon veszélyesek voltak. (2.) Hogy mások is Kánaán királyai közül, kik némiképp helyreálltak (miután Józsuétól vereséget szenvedtek), egyesültek Jábinnal s erősítették hadseregét, mivel ugyanaz az engesztelhetetlen ellenségeskedés lángolt szívükben Izrael iránt, mint őbenne, s azok a királyságok, midőn erejük teljében voltak Házornak alárendeltjei voltak, (Józs 11,10).  E királyok eljöttek és harcoltak, 19.v. Izraelnek nem volt királya; ellenségei számosak voltak, kiknek hatalma és befolyása - különösen mikor szövetségben harcoltak - rendkívül rettenetessé tette őket; és mégis Izráel, mivel az Úr volt a királyuk, erősebb volt mindnyájuknál. Az van mondva e királyokról, hogy egy darab ezüstöt sem vettenek,  nem bérre leszerződött seregekként voltak Jábin szolgálatában, hanem önkéntesen harcoltak, mivel szívügyük volt Izrael ellen menni: nem kívántak ezüstöt sem aranyat, mondja a káldeai szöveg, csak azt az egyetlen örömöt, hogy hozzájáruljanak Izráel romlásához. Mivel ilyen hozzáállással harcoltak, sokkal félelmesebbek és kegyetlenebbek voltak, mint bármilyen hadsereg.

      2. Kik harcoltak értük/velük (kik társultak hozzájuk).  Azok a törzsek, kik segítségükre voltak e nagy hadjáratban, tisztelettel megneveztetnek itt, dicsőségükre; mert noha egyedül Isten az, kit főképp dicsőíteni kell, de az eszközöknek is meg kell adni az őket megillető dicséretet, hogy bátorításul szolgáljanak másoknak: de mindenek felett a menny volt az, mely döntő súlyt nyomott a mérlegen.

      (1.) Efraim és Benjámin, azon törzsek, kik között maga Debora élt, lelkesítették egymást, felbuzdultak, s hősiesen jártak el; Debora nagy hatást tett rájuk, mert az ő pálmafája az Efraim törzsében volt, és nagyon közel Benjámin határához (14.v.).  Efraimban volt egy gyökér és élet volt e gyökérben, Amálek ellen. Volt Efraimban egy hegység, melyet Amálek hegyének  neveztek,  Bir 12,15,  s egyesek értelmezése szerint erre történik itt utalás, s a fordító így adja vissza:  kiknek gyökere Amálekben,  vagyis abban a hegységben, egy erős elhatározás született a nép szívében, hogy felvonuljanak a nyomorgatók ellen, s ez képezte a dolog gyökerét. Benjámin jó példával járt előttük: „Efraim megindult utánad, Benjámin“; habár Benjámin volt  a fiatalabb törzs, s ezidőtájt sokkal kisebb volt Efraimnál, úgy számban, mint gazdaságilag, mégis, amikor ők elindultak, Efraim követte őket a közös ügyért való kiállásban. Ha nem vagyunk elég bátrak a vezetésre, nem szabad annyira büszkék s makacsok legyünk, hogy ne kövessük a nálunknál kisebbeket a jó munkában. Efraim távol volt e harc színhelyétől, s ezért nem küldhetett sok „hajtást“ e szolgálatra; de Debora, ki közülük való volt, tudta, hogy van egy áldott „gyökér“, kik szívből üdvözölték ez ügyet. Dr. Lightfoot teljesen más értelmezést ad ennek. Az efraimbeli Józsué volt a gyökere az amálekiták feletti győzelemnek (2Móz 17), illetve a benjáminita Ehud volt legutóbb az Amálekiták és Moábiták felett kivívott győzelem eszköze.

      (2.) Miután Efraim és Benjámin megtörték a jeget, Mákir (a Jordánon túli Manassé fél nemzettsége) és Zebulon elküldték embereiket, kik jelentősen hozzájárultak e nagy cél eléréséhez. Amikor hadsereget szoktak toborozni - különösen ily nehéz körülmények között, mint ahogy Bárák most tapasztalta, hogy hosszú ideje elszoktak a fegyvertől, s kialudt a merészség a népben - , döntő fontossággal bír, hogy oly embereket toborozzanak, kik [1.] elég bátrak vezető szerepek betöltésére is, s épp ilyen férfiakat adott a harcba Mákir, mert innen bírák jöttek alá. Mákír fiai rendkívül híresek voltak Mózes idejében vitézségükért (4Móz 32,39), s úgy látszik, e vonás megmaradt nemzedékeken át családjaikban, kiváltképpen azért, mivel a határszélen éltek. [2.] Kik írást ismerő, tudós, leleményes emberek voltak, kik titkárokként szolgáltak a háborúban - ilyenek jöttek Zebulonból, írnokok, kik parancsokat adtak ki, körleveleket írtak, üzeneteket közvetítettek, csapatszemlét végeztek és jelentést vezettek. Ekként minden ember, a neki adott ajándék mértéke szerint, egy céllal kell szolgáljon, a közösség javára (1 Pét. 4, 10); a szem lát, a fül hall, de minden az egész test érdekében történik. Tudom, hogy általában e törzs értelmiségének buzgóságát szokták még kihangsúlyozni ez igével kapcsolatosan, hogy ők, kik a törvényt tanulmányozták s azt magyarázták, ez alkalommal fegyvert ragadtak, noha inkább a könyvek forgatásában voltak jártasabbak, mint a háború dolgaiban. Így jellemzi őket Sir Richard Blackmore:

 

Zebulon férfiai, s tanult ifjai,

hogy a kardot forgathassák,

letették kezükből a pennát!

 

      (3.) Izsakhár is jó szolgálatot tett; habár látta, hogy jó a nyugalom, s ezért igába hajtotta nyakát, (így jellemzi e törzset 1Móz 49,15), mégis végre megelégelte Jábin nehéz adó-jármának viselését, s most inkább választotta a háborúval járó fáradalmakat, mintsem a szolgai nyugalmat. Noha úgy látszik, nem sok közkatona lett besorozva e törzsből, mégis a  Izsakhár fejedelmei Deborával és Bárákkal tartottak,  valószínűleg egy hadi nagytanácshoz hasonlóan megtárgyalták az eshetőségeket. És úgy tűnik, hogy Izsakhárnak e fejedelmei személyes kísérői voltak Báráknak a harcmezőn is. Ha gyalog ment, vele mentek ők is, nem tanácskozva öndicsőségükkel és kényelmükkel. Ha a völgybe ment alá, a legveszélyesebb helyre, ők is vele együtt kockáztatták magukat, s mindig jobb kezénél álltak, hogy tanácsolják őt; mert Izsakhár férfiai azok voltak, kik  felismerték az idő alkalmatos voltát (1Krón. 12,32).

      (4.) Zebulon és Naftali volt a legbátrabb és legaktívabb az összes törzsek között, nem csupán a Bárák iránt érzett személyes vonzalomért, mivel földjük szülöttje volt, hanem főképpen azért, mert ők éltek legközelebb Jábinhoz, s a nyomorúság igája az ő nyakukat súlyosabban érte, mint bármely más törzsét. Jobb meghalni dicső halállal, mint szolgáságban élni: s ezért Istenért és hazájukért égő, kegyes buzgósággal elszánt lélekkel kockáztatták életüket a mezőség magaslatain (angol ford. 18.v.). Mily hősies bátorsággal övezték fel magukat, hogy készek voltak rárohanni még a vasszekerekre is, a halállal dacolva, a jó cél eléréséért!

      (5.) A csillagok az égben feltűntek, vagy legalábbis Izráel oldalán álltak (20.v.): A csillagok az ő helyükről vívtak, ama parancs és irányítás szerint, mely Attól származik ki az ő seregeiknek Ura, harcoltak Siserával, ártalmas befolyásaikkal, vagy azáltal, hogy vihart és jégesőt, villámlást idéztek elő, megy nagyban hozzájárult Sisera seregeinek megfutamításához.  A káldeai szöveg szerint: az égből, onnan, hol a csillagok járnak, seregek voltak bérbefogadva, hogy harcoljanak Sisera ellen, azaz a menny Istenének hatalma határozottan ellene volt, és szolgálatába állította az ég angyalait. Valamiképp az égi testek (nem megállásuk által, mint mikor Józsué szavára megállt a nap, hanem pályájukon továbbhaladva) harcoltak Sisera ellen.  Akiknek Isten ellenségük, azok az egész teremtett világgal harcban állnak. Valószínű, hogy a harcoló csillagok fénysziporkázásai okozták a lovak ijedelmét, s addig ágaskodtak, míg patáik széttörtek (22.v.), s nyilván felborították a vasszekereket melyeket vontak, vagy visszafordították tulajdonosaikra.

      (6.) A Kison patakja  is harcolt ellenségeik ellen. Magával sodort sokakat, kik menekülni vágyva, átkelni akartak rajta, 21.v. Általában sekély vizű folyó volt, s mivel saját hazájukhoz tartozott, feltételezhetjük, hogy jól ismerték gázlóit s biztonságosabb helyeit, de mégis, most, valószínűleg a nagy eső miatt, annyira megáradt, folyása oly mély és erőteljes volt, hogy akik megkísérelték az átkelést, belefulladtak, mivel gyengék és erőtlenek voltak, s képtelenek voltak átszelni azt. S akkor történt, hogy a lovak körmei csattogtak, töredeztek, lovagjaik futása miatt. 22.v. A Kison patakja „ős pataknak“ neveztetik,  mivel régi írók és költők emlegették s ünnepelték, vagy inkább azért, mert  régtől fogva el volt rendelve Isten tanácsában, hogy ezt a célt szolgálja Sisera ellen ezen alkalommal, s úgy tett, mintha csakis e célból lett volna teremtve; ugyanilyen értelemben mondja az ige a régi tó vizéről, hogy Isten alkotta régtől fogva, arra a célra, melyre végül alkalmazva lett (És 22,11).  

      (7.) Debora lelke harcolt ellenük; szent elragadtatással szól erről (21.v): Végy erőt, lelkem!  Ezt téve másokat is lelkesített a harcra, segítve őket, teljes szívvel beleadva magát. Úgyszintén imái által; miként Mózes kezének felemelésével győzte le Amáleket, úgy Debora is diadalt vett Sisera fölött szívének felemelése által.  S mikor a lélek szent gyakorlatokkal foglalja le magát, Isten kegyelme folytán lelki ellenségeik ereje megtörik, s elesnek előttük.

      3. Megjegyzi azokat, kik e  nagy vállalkozáshoz semlegesen álltak, s nem társultak Izráelhez úgy, mint ahogy elvárták volna. Meglepő, hogy mily sokan, kik izraelitáknak neveztettek, aljasan félrevonultak e dicsőséges ügytől,  s nem voltak hajlandók részt venni a harcban. Nincs említés téve a törzsek közt Judáról és Simeonról, talán azért, mivel ők oly távol voltak a cselekvés színhelyétől, hogy nem volt lehetőségük megjelenni, s ezért tőlük nem is várták el ezt. De azokra, kik közel laktak, s mégsem akartak semmit sem kockáztatni, most kitörölhetetlen szégyenfoltokat rak, amint megérdemlik.

      (1.) Ruben alantasan elvonta magát a szolgálattól 15-16.v. Méltán fosztatott ő meg már régen az elsőszülöttség kiváltságaitól,  s haldokló apjának átka még mindig rajta van: Állhatatlan, mint a víz! Nem leszel első! Két dolog gátolta őt a részvételben. [1.]  Megosztottságuk. E szomorú húrt kétszer is megpendíti Debora e törzs szégyenére: „Ruben hadosztályai közt nagyok voltak a tanakodások“(angol ford.), tárgyalások, vélekedések. Nem pusztán azért, mert Kánaán földjétől a Jordán választotta el őket, hisz ez nem kellett volna akadályt jelentsen, ha szívük szerint magukévá teszik az ügyet, hiszen Gileád úgyszintén a Jordánon túl terült el, s mégis a gileádbeli Mákirból lejöttek a vezérek; hanem vagy azt jelenti, hogy a.) meghasonlás volt köztük, s nem tudtak megegyezni afelől, hogy ki menjen a harcba, vagy ki legyen a vezető, mindegyik dicső helyet kívánt nyerni magának, de menekülni akart a veszélyes helytől, s így szégyenletes viták miatt elveszett a törzs egysége, s nem egyesülhettek testvéreikkel a közjó érdekében; vagy b.) megosztottak voltak e háború felőli vélekedésükben, a többi törzsektől eltérően e vállalkozást nem tartották méltányosnak sem megfelelőnek, s ezért hibáztatták azokat, kik részt vettek a harcban, s ők maguk elfordultak tőlük. Ez nagy fájdalmat okozott a többi törzseknek, különösen amikor okuk volt gyanúsra fogni Ruben állásfoglalását, hisz bármikor vélekedjék is, az a tény, hogy nyugton ül, arról tanúskodik, hogy testvérei iránti szeretete kihűlt, s szíve elpártolt tőlük, s ez sok szomorú gondolatot keltett bennük. Szomorúvá tesz bennünket, ha látjuk, hogy édes testvéreink haragszanak ránk, azért, mert kötelességünket tesszük, s szúrósan néznek ránk, amikor barátságukra és segítségükre lenne szükségünk. [2.] Világi elfoglaltságuk.  Ruben a hodályban maradt, nyája mellett, mely melegebb és biztonságosabb hely volt, mint a harcmező; azzal érveltek, hogy nem könnyű megválniuk a nyájtól, melyre vigyáztak; szerette nyájai bégetését hallani,  vagy más fordítás szerint a pásztorsíp hangját, s pásztor-dalokat; Ruben inkább szerette ezeket, mint a harci zajt, riadót, dobpergést és kürtszót. Ekképpen, ma is sokan elmaradnak kötelességük teljesítésétől a nyomorúságtól való félelem miatt, kényelemszeretet miatt s világi ügyek s előnyeik iránti rendellenes szeretetük miatt. A szűkkeblű és önző lelkek nem törődnek azzal, ami Isten gyülekezetének érdekét szolgálja, céljuk csak az, hogy minél több pénzt szerezzenek. Mindenki a maga javát keresi, Fil 2,21.

      (2.) Dán és Áser ugyanezt tették, 17.v. Mindketten a tengerparton éltek, és  [1.] Dán azzal mentegetőzött, hogy nem hagyhatja magára hajóit, veszélynek tenné ki őket, ezért  kérlek téged, ments ki engem.  E törzsbeliek talán arra hivatkoztak, hogy tengerész-foglalkozásuk miatt alkalmatlanok a szárazföldi harci szolgálatra, teljesen elszoktak attól; ámde Zebulonnak úgyszintén voltak kikötői, ők is tengeren járó törsz voltak, de előljártak és aktívak voltak e harcban. Nincs olyan mentség, amit felhozhatnánk köztelességünk lerázása végett, amit mások le nem győztek volna s félre nem tettek volna, kiknek bátorsága és elszántsága ellenünk fog állni s meg fog szégyeníteni egykor. [2.]  Áser arra hivatkozott, hogy otthon kell maradnia, s helyrehoznia azokat a töréseket, mit a tenger okozott partvidékének egyes részein, s hogy megerősítse erősségeit a tengerrel beáramlásával szemben; vagy öblöcskéiben maradt, kis kikötőiben, hol kereskedelmi hajói horgonyoztak, s azokra vigyázott. Egy kicsiny dolog is ürügyül szolgál azoknak az otthonmaradásra, kik nem akarnak a legfontosabb szolgálatokban résztvenni, mivel nehézségekkel s veszélyekkel kell szembenézniük.

      (3.) De mindenek felett Méroz van kárhoztatva, s lakosai megátkoztatnak, mivel nem jöttek az Úrnak segítségére, 23.v. Valószínű, hogy ez a harctérhez közel fekvő város volt, s így lakosainak kedvező lehetőségük lett volna kinyilvánítani Isten iránti engedelmességüket, s Izráel iránti szeretetüket, hogy a közjó érdekében jó szolgálatot tegyenek; de aljas módon elfordultak, Jábin vasszekereitől való félelmükben, s a közöny álmát aludták. Az Úrnak nem volt szüksége segítségükre; kinyilvánította, hogy  munkáját nélkülük is meg tudja tenni; de őket semmi hála nem illeti, mert tudomásul kell venniük, hogy állásfoglalásuk miatt, segítségük hiányában a harc kudarcot vallhatott volna, s ezért átkozva vannak, amiért nem jöttek az Úrnak segélyére, midőn világosan ki volt jelentve: Ki  van az Úr oldalán? Isten és e világ fejedelme (a sötétség birodalmának hatalmasságai és erői) között fennálló harc nem tűr semlegességet. Isten azokra, kik nincsenek vele, úgy tekint, mint akik ellene vannak. Ez átkot az Úr angyala mondta ki, Urunk Jézus Krisztus, az Úr seregeinek fejedelme, (és akiket ő megátkoz, azok valóban átkozottak is), s ezek után parancsunk és megbízatásunk van tőle, hogy mi ne átkozódjunk. Ő, ki gazdagon megjutalmazza jó vitézeit, bizonyára szigorúan meg fogja büntetni mindazokat, ki gyáváknak s szökevényeknek bizonyulnak. E város, Méroz, úgy látszik, valamikor jelentős helység lehetett, mert valami nagy dolgot vártak tőle; de bizonyára, miután az Úr angyala kimondta felette ez átkot, összezsugorodott, visszafejlődött, mint az a fügefa, mit Isten megátkozott,  s azonnal elszáradt; ezért nem olvasunk róla többé az Szentírásban.

 

5,24-31

 

      Győzelmi dalának befejezésénél Dobora most

      I . Dícséri Jáhelt, ki társa volt a hősiességben, kinek bátor tette teljessé tette és megkoronázta a győzelmet. Említést tett róla korábban (6.v), mint olyanról, aki szeretett volna a hon szolgálatára lenni, de nem volt alkalma rá. Most dícséri őt, mint aki rendkívűli szolgálatot tett, amikor erre alkalom kínálkozott. Debora költői stílusa itt a legszebb, legdíszesebb, a dal befejező részénél. Mily elismeréssel beszél Jáhelről (24.v.), aki Izráel Istenével való békéjét többre becsülte, mint Kánaán királyával való békeszövetségét, s bár nem volt Izráel szülöttje, mégis, szívből felkarolta Izráel ügyét e kritikus helyzetben, úgy kockáztatva életét, mintha az ország legfelelősségteljesebb tisztségében lett volna, s vitézül harcolt azokért, kikről tudta, hogy Isten harcol értük! Áldott legyen ő, a sátorban lakó asszonyok felett! Jegyezzük meg: Akiknek az a sors jutott, hogy életüket sátorban éljék le, alacsony életszintvonalban és szűk tevékenységi körben, ha tehetségükhöz mérten fogják szolgálni ott Istent, semmiképpen nem fogják elveszíteni jutalmukat. A sátorban élő Jáhel éppoly gazdag áldást nyert, mint a harcmezőn küzdő Bárák. Semmi sem kétségbeejtőbb, fájdalmasabb, szégyenletesebb, mint a kudarcélmény; s Debora költői szépséggel két kudarcot ír le itt, melyek előképként tükrözik a bűnösök örökkévaló szégyenét.

      1. Sisera halálos ellenségre talált ott, hol hűséges és biztos barátra számított. (1.) Jáhel baráti kedvességet tanusított iránta, s valószínű, hogy akkor, pillanatnyilag nem is volt más szándéka, mint kedvében járni, amíg Isten, közvetlen sugalmazása (mely ihletés erejét észre kellett vennie, s ez indítás annyira magán hordozta hitelességét, hogy bátran hagyatkozhatott rája, ámde ma ilyesmire nem lehet hivatkozni),  másfajta cselekedetre irányította őt 25.v. Csak hideg vizet kért, hogy szomját csillapíthassa, de ő - nemcsak jó háziasszonyi mivoltának bizonyságaként, hanem iránta való tiszteletének kifejezéseképpen - tejet adott,  éspedig tejszínét,  ami egyes magyarázók szerint olyan tej lehetett, melyből a vajat kivették; mások ellenkezőleg, azt mondják, hogy oly tej lehetett, melyben benne volt a vajtartalom. Tejszínnek nevezi az ige. Akármi is volt, bizonyára azt nyújtotta, amit házában a legkitűnőbb italként felkínálhatott.  S hogy minél megtisztelőbb legyen, fejedelmi csészében nyújtotta át, - így nevezte ő - , a lehető legszebb csészét használva, amivel csak rendelkezett, mely sokkal különb volt közönséges asztali edényeinél. Ez teljesen meggyőzte Siserát Jáhel barátságáról, s ezért biztonságban érezve magát, mély álomba merült. De (2.) Jáhel halálos ellenségnek bizonyult, halálos ütést mért rá. Szemléletesen el van írva, 26-27.v.[1.] mily nagynak tűnt Jáhel, midőn pöröllyel a kezében súlykolta azt, kitől oly sok ideig fejedelmek rettegtek, s aláküldte őt vétkéivel az ő csontjain! Ezék.32,27. Úgy látszik, Jáhelen nem vett erőt nagyobb izgalom, se gond, úgy végezte dolgát, mintha sátor kifeszítésnél a cölöpőt verné le - annyira bízott Isten segítségében s védelmében. Fordításunkban (az angol fordításban) úgy találjuk, hogy levágta fejét, valószínűleg az ő kardjával, melyet most, miután halántékát átfúrta, merészelt elvenni tőle, de nem merte tenni előbb, nehogy felébressze.  De mivel nem volt értelme a fej levágásának, s nincs is erről említés tévé a történet elbeszélése során, sokan úgy vélik, helyesen fordítható így:  átszegezte fejét. Abba a fejbe, melyet gőgösen felemelt Isten és Izráel ellen, amelyben terveket forralt Isten népének elpusztítására, Jáhel tiszta lelkiismerettel beütötte szögét. [2.]  Mily megalázott nyomorultként nézhetett ki  Sisera Jáhel lábainál! 27.v. Egy asszony lett a kivégzője, annak lábainál meghajolt, s elesett; az életért való összes küzdelme  haszontalan volt, Jáhel kérlelhetetlenül ütötte a szöget, mígnem kimúlt. Ott volt elterülve, elhagyatottan e büszke ember teste, nem dicsőséges fejedelmi ágyban, nem valami rendkívüli fenséges helyen, nem volt rajta semmi dicsfényes sebhely, mely a kardforgatás küzdelmeire emlékeztethetett volna, vagy acélhegyű nyílvesszőre, - hanem egy sátor sarkában, egy asszony lábainál, egy nyomorult szöggel átlyukasztott fejjel. Ilyen a büszke emberek végzetének szégyene. S ez nagyon megfelel azon bűnösök pusztulásának illusztrálására, kiknek jólétük haláluk okozója lesz: fejedelmi csészében kínált tejszínnel kényezteti, cirógatja őket, mintha ez által boldoggá és elégültté tenné őket, de épp ezáltal szegezi földhöz fejüket s szívüket is, a földiekkel való törődésükben,  s által szegezi őket sok fájdalommal; hízelkedései halálhozóak, s végül romlásba és veszedelembe dönti őket,  1Tim 6,9-10.

      2. Sisera anyjához épp akkor érkezett fia halálának, pusztulásának híre, miközben legnagyobb reményekkel várta dicsőséges, diadalmas visszatérését, 28-30.v., s itt látjuk: (1.) Naiv vágyódását, hogy lássa fiát győztesen visszatérni: „Miért késik megjőni szekere?“ Nem azért mondja ezt, mert biztonsága miatt aggódik, vagy attól fél, hogy vereséget szenved (egyáltalán nem gondol erre, teljesen biztos a győzelem sikerében), hanem dicsősége utáni vágyódásból, mit asszonyi mivolta gyengeségéből szenvedélyesen és türelmetlenül látni akart, korholva a kocsis lassúságát, s helytelenítve annak késését, nem gondolva, hogy szerencsétlen fia kénytelen volt már ezelőtt elhagyni azt a szekeret, melyre annyira büszkék voltak, s melyről úgy vélte, nagyon lassan közeledik. Oda lesznek dicsőséged szekerei, te, urad házának gyalázata! (És 22, 18). Vigyázzunk, ne tápláljunk efféle vágyakat semmi múlandó földi jó dolog iránt, különösen olyan dolgok iránt, melyek a hiú dicsőséget táplálják, mert ez volt az, amibe ő itt rendkívül beleszeretett. A mohóság és türelmetlenség vágyaikban elfogulttá tesz és elviselhetetlenné teszi azok keresztül húzását. De Jézus Krisztus második eljövetelére nézve, s ama napnak dicsőségére való vágyódásunkban kell, hogy ily buzgón sóvárogjunk (Jövel, Uram Jézus! Jöjj hamar!),  mert ebben nem fogunk megszégyenülni. (2.) Ostoba reményét s bizakodását, hogy végül annál nagyobb dicsőséggel és pompával kell majd megérkezzen. Hercegnőinek legokosabbjai válaszolnak neki,  s úgy gondolják nagyon jó okát adják e késlekedésnek: sőt ő maga (az  ő bölcsességében,  - mondja a káldeai szöveg -) gunyorosan felel meg magának: „Hát nem sietnek-e? Bizonyára igen, s ami mégis késlelteti őket, az nem más, mint az a tény, hogy osztozkodnak a zsákmányon, mely oly sok, hogy időt igénylő dolog azok elosztása.“ A zsákmányra előszeretettel gondol. Figyeljük meg,  [1.] mily szemérmetlenül dicsekszenek e herceg- kisasszonyok - saját női mivoltuk gyalázatára! -  a fogoly lánykák sokaságával, kikkel a katonák csúfot üzenetnek.  [2.] Mily gyerekes módon gyönyörködtették magukat, reménykedve, hogy látni fogják Siserát egy színes kelmékből készült díszes öltönyben; mily hódítóan fog kinézni! „... tarka szövetek zsákmányát, tarkán hímzett öltözeteket“ óhajtanak, melyeket az izraelita nők ruhatárából rabolnak el, s újból ismétlik a gondolatot, mint ami mindenekfelett tetszett képzeletüknek,  „egy színes kendőt, két tarka ruhát nyakamra, mint zsákmányt!“; gazdag zsákmányról álmodoznak; remélték, hogy Sisera ily ruhacikkekkel megrakodva fog hazajönni, s ajándékot hoz anyjának s a vele levő fejedelmi nőknek.  Ennyire hajlamosak vagyunk testi természetünkben megcsalni magunkat dicsőségre és kényelemre való váradalmainkban, s oly sokszor reményteljes bizodalomban vagyunk e világ gazdagsága iránt, ami által csak a kudarc szégyenét és bánatát készítjük elő magunknak. És ezért gyakran bocsát Isten romlást ellenségeire, épp akkor, amikor elragadó váradalmaikban vannak.

      II. Énekét egy Istenhez bocsátott fohásszal zárja. 1.  Kéri Isten össze ellenségeinek pusztulását. Így vesszenek el minden Te ellenségeid, Uram!;  ily szégyenteljesen és nyomorultul; hadd legyen ekképpen megsemmisítve és legyőzve mindenki, ki Izráel megsemmisítésének és romlásának ünneplésére vágyik. „Úgy bánj velük, mint Siserával“ Zsolt 83,9.  Bár nekünk imádkoznunk kell ellenségeinkért, ámde Isten ellenségeinek pusztulását kell kérnünk. S valahányszor látjuk, hogy Isten ellenségei rendkívül megaláztatva, s leverve vannak, ez bátorítson minket, hogy tovább imádkozzunk az összes többi ellenség leveréséért. Debora prófétanő volt, s ez imájában előre meghirdette, hogy a megfelelő időben Isten minden ellensége elvész, Zsolt 92,9.  Még senki sem volt, ki szívét megkeményítette Izráel Istenével szemben, s ezt követően virágzó élete lett volna. 2. Imádkozik Isten minden barátjának felmagasztalásáért és vigasztalásáért. „De azok, kik Téged szeretnek, s szívből kívánják országod terjedését az emberek közt, hadd legyenek olyanok, mint a kelő nap az ő erejében; add, hogy ragyogjanak oly fényesen, tündököljenek oly dicsőségesen a világ előtt, üdvös hatásokat terjesztve szerteszét, s legyenek kívül ellenségeiknek hatáskörén, kik átkozzák a felkelő napot annak perzselő ereje miatt; örvendjenek, mint egy hős, ki futhatja pályáját (Zsolt 19,5). Hadd világítsanak mint égő és fénylő szövétnekek az ő helyükön,  űzzék el az éjszaka sötét ködét, s egyre fényesebb erővel ragyogjanak. a teljes délig, Péld4,18. Ilyen lesz azok dicsősége és öröme, kik őszintén szeretik Istent, fényleni fognak örökkön örökké az ő Atyjuknak országában.

      Ez énekben ünnepélyesen megörökíttetett győzelem rendkívül áldott következményekkel járt Izráelre nézve, utat nyitott egy békés korszakba: a föld megnyugodott negyven esztendeig. Ennyi idő telt el e győzelemtől Gedeon elhívásáig. És de jó lett volna, ha a akkor amikor  a gyülekezeteknek s törzseknek békességük volt, épültek volna, járván az Úr félelmében (v.ö. Csel 9,31)!

 

 

 

6. RÉSZ.

 

Semmi sincs feljegyezve abból, ami a békés, nyugodalmas időben történt Izráelben; a Jábin fölött aratott győzelem utáni 40 éves nyugalom fölött hallgatólag átmegy az író; és itt egy új történet kezdődik egy másik nyomorúságról és más szabadításról, mit Isten Gedeon által vitt végbe, ki sorrendben a negyedik volt a bírák között. Itt van, I. Izráel nyomorúságos helyzete a moábiták betörése következtében, 1-6.v. II. Isten üzenete, mit egy próféta által közölt, meggyőzve őket bűneikről,  s egyben ezáltal előkészítve őket a szabadulásra,  7-10.v. III. Gedeon elhívása megszabadításukra.  1. Egy megbízatás, mit Isten egy angyal által küld, s egy jel által megrősít,  11-24.v. 2. Bíráskodásának első gyümölcsei atyja házának megreformálásában  25-32.v.  3. Előkészületei a midianitákkal való harcra,  s Isten bátorítása, mit egy jel által adott számára, 33-40.v.

 

6,1-6.

 

            Előttünk áll itt

      I. Izráel bűnének megújulása: Ismét gonoszul cselekedének az Úr szemei előtt.  A gyermek, ki megégette magát, fél a tűztől; de e fajtalan értelmetlen nemzet, kik oly sokszor keservesen megfenyítettek már bálványimádásukért, Isten ítéletének egy ki sszünetelése alatt ismét visszatérnek a bűnhöz. Lázadó, makacs szívű nép volt ez,  nem rettegtek Isten ítéleteitől, nem szolgálták őt hódolattal és hálával ama nagy dolgokat számbavéve, melyeket értük tett; nem maradtak meg az ő szeretetében. Látjuk, hogy Isten gondviselő munkája nyomán nem változik meg a bűnösök szíve s magatartása.

      II. Izráel nyomorúsága is megismétlődik. Ez természetes következménye a bűnnek. Akik vétkeznek, legyenek felkészülve a bűntetés szenvedéseire.; kik visszatérnek a ostoba hiábavalóságaikhoz, várhatják, hogy rájuk szakad a nyomorúság. A visszáshoz visszás vagy (Zsolt 18,27). „Ha ellenemre jártok, én is, bizony ellenetekre járok... “ (3Móz 26,21.24.). Nos, ez a nyomorúság egy nagyon alávaló elleségtől támadt. Isten Midián kezébe adta őket (1.v.), nem a déli részen lakó midianiták kezébe, hol Jetró élt, hanem a keleti midianitáknak, kik Moábbal egyesültek (4Móz 22,4), egy olyan népnek, melyet minden ember megvetett, mint műveletleneket s elmaradottakat; ezért nem olvassunk itt semmilyen királyról, fejedelemről, ki fölöttük állt volna, hanem a haderő, mellyel pusztították Izráelt egy rendezetlen csőcselék volt; s ami még siralmasabbá tette a dolgot, az volt, hogy oly nép voltak, kiket Izráel korábban leigázott, s részben kipusztított (lásd 4Móz 31,7),  s mégis, ez alkalommal - közel 200 évvel azután - a jelentéktelen maradék úgy elszaporodott, s annyira hatalmasak lettek, hogy képesek voltak kemény korbácsként súlytani Izráelt. Ekképpen Isten egy bolond nemzettel boszzantotta őket, 5Móz 32,21. A legalábbvaló teremtmény bűntetésképpen szolgál azoknak, kik eljárásukkal a nagy Teremtőt saját ellenségükké tették. S amikor azok, kik fölött hatalommal ruháztattunk fel, hogy kormányozzuk őket, ellenéségeinknek s lázadóknak bizonyulnak irántunk, meg kell vizsgálnunk magunkat, vajon nem tettünk-e mi is így teljhatalmú Uralkodónkkal szemben?  2. Nyomorúságuk rendkívüli tetőfokra hágott (2.v.): Hatalmat vőn a midianiták keze Izráelen, egyszerűen sokaságuk miatt. Isten megígérte, hogy megsokasítja Izráelt, mint a tenger partján levő fövényt; de vétkeik gátat vetettek növekedésüknek, sőt lefokozták őket, s akkor ellenségeik - noha máskülönben minden tekintetben alattuk álltak - számarányban föléjük kerekedtek. Csapatosan jöttek rájuk, mint a sáskák (5.v.), nem szervezett hadsereggel, kikkel megütközhettek volna a harcmezőn, hanem mint szedett-vetett népség, hogy kifosszák az országot, rávessék magukat amire csak lehet, s gazdagítsák magukat a rablott zsákmánnyal; nem egyéb, mint rabló-horda volt ez. S a vétkes Izráel, mivel bűneik elválasztották őket Istentől, nem rendelkezett annyi bátorsággal, hogy ellentálljon. Figyeljük meg a gonosz pusztítást, mit e midianiták végbevittek fosztogató csapataikkal Izráelben. Látjuk (1.) Az izraelitákat mintegy börtönbe zárva, vagy helyesebben szólva, amint ők maguk börtönözték be magukat a barlangokba, rejtekhelyekbe,  2.v. Ez csupán az ő gyávaságuknak s félénségüknek volt tulajdonítható, hogy inkább a menekülést választották a harc helyett; a vétkes lelkiismeretnek jele volt ez, melynek következtében reszkettek még egy szállongó falevél zörrenésére is; s Istentől való elpártolásuknak méltó bűntetése volt, ki ekként harcolt ellenük, épp ezáltal, hogy ily rettegő lelkülettel töltötte el őket, amit máskülönben ellenségekre bocsátott volna, értük harcolva.  Ha nem így állt volna a helyzet, Izráelt méltó ellenfélnek tartanánk a midianitákkal szemben, mint akik képesek lettek volna szembe állni velük; de az a szív, mely eltávozik Istentől, megfosztatik nemcsak a jótól, hanem az erőtől is. A bűn legyengíti az embereket, s azt eredményezi, hogy barlangokban és rejtekhelyekben bujkáljanak. El fog jönni a nap, amikor a földnek királyai és fejedelmei, a vezérek, a gazdagok és hatalmasok rettegve fognak kiáltani a szikláknak s a hegyeknek, hogy rejtsék el őket, de hiába (Jel 6,16). (2.) Az izraeliták megterheltettek, nagy nyomorúságban voltak,  6.v.  A midianiták s Keletnek többi fiai, kik velük egyesültek, hogy zsákmányból éljenek (mint sokkal ezelőtt a Jóbot kifosztó Sabeusok és Káldeusok tették) gyakran betörtek Izráel földjére. E gazdag vidék nagy kísértés volt számukra, s a kényelem és elpuhultság folytán, melybe a negyven évi nyugalom alatt az izraeliták elmerültek, vagyonuk könnyű prédát jelentett számukra. Feljöttek ellenük (3.v), felállították sátraikat közöttük, magukkal hozták barmaikat is, különösen megszámlálhatatlan tevéiket (5.v.); nem csak úgy jöttek, hogy rájuk törjenek, s aztán hirtelen eltűnjenek, hanem elözönlötték az országot, sőt áttörtek az ország túlsó határáig, egész Gázáig, a nyugati oldalon, 4.v.  Csak addig hagyták magára Izraelt, míg a vetés és érlelés ideje volt; aztán a betakarításkor eljöttek, s mindent elragadtak, felétettek, elpusztítottak, úgy a füvet, mint a gabonát, s mikor eltávoztak, magukkal vitték nyájakat, ökröket, úgy, hogy Izraelnek semmi sem maradt, csak amit a jogos tulajdonosok elrejthettek a barlangokba s rejtekhelyekbe. Nos, itt láthatjuk, [1.] Isten igazságos ítéletét bűneik megbüntetésében. Elmulasztották Istent tisztelni vagyonukból, jövedelmük zsengéiből, a tizeddel és áldozatokkal, s a Baálnak adták azt, amivel Istent kellett volna szolgálniuk, s ezért Isten most joggal küldi rájuk ez ellenséget, hogy visszavegye ami az övé,  a maga idejében, (Hóseás 2, 8-9).  [2.] Láthatjuk, milyen következményekkel jár, ha Isten eltávozik egy néptől; ha Ő elmegy, minden jónak vége, s minden gonosznak ki vagyunk szolgáltatva. Amikor Izrael szorosan ragaszkodott  Istenhez, ők aratták, amit másik vetettek, (Józsué 24,13; Zsolt. 105,44);  de most, hogy Isten elhagyta őket, mások aratják az ő vetésüket. Hadd értsük meg ebből, hogy áldanunk kell Istent országunk békéjéért, a csendes és nyugodalmas életért, hogy kezeink munkáiból élhetünk.

      III. Isten keze alatt Izrael végül is eszmélni kezdett. Hét éven át, évről-évre rájuk törtek a midianiták, s e betörések - elgondolhatjuk - , egyre rettenetesebbek voltak (1.v.),  míg végül, mikor minden támasz csődöt mondott, az Úrhoz kiáltott Izrael, (6.v.), mert rájöttek, hogy a Baálhoz való kiáltozásuk miatt menetek tönkre, s az nem segített rajtuk.  Amikor Isten ítél, eléri célját, s a bűnösök vagy megtörnek, vagy megtérnek keze alatt.

 

6,7-10.

 

      Figyeljük meg itt, I.  Isten odafigyelt Izrael kiáltására, mikor végül is feléje fordultak. Habár jólétükben elhanyagolták Őt, s Isten ellenfeleinek udvaroltak, s noha nem keresték Őt amíg végső szorultságba nem jutottak, mégis, sírásukra és imájukra enyhülést kívánt nekik adni. Ekként akarta megmutatni, mily készséges a megbocsátásra, mily jóságos az ő szíve az irgalom-tanusításra, s mily készek az Ő fülei az imák meghallására, hogy a bűnösök bátorságot nyerhessenek a Hozzá való visszatérésre, s bűnbánatot tartsanak.

      II. Az Isten által használt módszert szabadításuk kimunkálására.

      1. Mielőtt angyalt küldött volna, hogy szabadítót támasszon számukra, egy prófétát küldött hozzájuk, hogy megfeddje vétkeikért, s bűnbánatra indítsa őket, (8.v). E próféta neve nincs megemlítve, de világos, hogy ember volt, nem angyal, mint  Bir. 2,1-ben.  Nem tudjuk biztosan, milyen alkalmat ragadott meg e próféta, hogy üzenetét átadhassa Izrael fiainak, hogy talán egy általános nemzeti gyülekezés alkalmával, valamely nagy ünnepkor, vagy más rendkívüli alkalommal, vagy egyszerűen járt városról-városra, egyik törzstől a másikhoz prédikálva az igét; de küldetése abban állt, hogy meggyőzze őket a bűnről, hogy Istenhez való kiáltásukban vallást tehessenek szívbéli szomorúsággal és afölött való szégyenkezéssel, s ne csak siránkozzanak nyomorúságaik miatt. Szabadítóért kiáltottak az Úrhoz, s Isten egy prófétát küld számukra, hogy tanítsa őket, s késszé tegye a szabadulásra. Jegyezzük meg: (1.) Okunk van remélni, hogy irgalmat tanúsít irántunk, ha úgy találjuk, hogy kegyelmi eszközei által előkészít minket arra. Ha a betegségben levőkhöz magyarázó angyalt küld, aki által tudatja az emberrel az ő kötelességét,  akkor Isten könyörül rajta, s meggyógyítja őt (Jób 33,23-24). (2.) Az a tény, hogy Isten prófétákat küld egy néphez s elárasztja a földet hű munkásokkal, ez egy jó jel, annak a bizonysága, hogy irgalma készen áll számunkra.  Így fordít minket magához, s aztán fölragyogtatja irgalmas arcát, Zsolt. 80,19.

      2. Fel vannak tárva itt előttünk az üzenet fő pontjai, mit az Úr nevében a próféta átadott a népnek.

      (1.) Felmutatja előttük Isten nagy tetteit, melyeket érdekükben cselekedett (8-9.v.). A pogányok bálványait imádták, mintha nem lett volna saját istenük, akit imádjanak, s szabad választásukra lett volna bízva, kinek szolgáljanak; de itt emlékeztetve vannak Arra, akiről elfelejtkeztek, aki Izrael Istene címén jelentette ki magát nekik, s Akihez vissza kell térniük.  Más istenekhez folyamodtak, mintha az övék nem lett volna hajlandó, vagy képes megoltalmazni őket, s ezért a próféta hirdeti nekik mindazt, amit Isten az ő atyáikért tett, kiknek ágyékában voltak még akkor, mely áldás ereje hozzájuk is elért, sőt még mindig érezhető hálátlan nemzedékükben. [1.]  Kihozta őket Egyiptomból, ahol máskülönben folytonos rabszolgaságban, nagy nyomorúságban folyt volna életük. [2.] Én mentettelek meg minden nyomorgatótoknak kezéből;  ez azért van itt megemlítve, hogy rámutasson arra, hogy annak oka, amiért most nem szabadok elnyomóiktól, a midianiták nyomorgatásától, nem Isten hatalmának vagy jóakaratának hiányának tulajdonítható, hanem annak, hogy vétkességük folytán eladták magukat, és Isten nem hajlandó addig megszabadítani őket, míg bűnbánat által fel nem bontják a vásárt. [3.] Birtoklásukba adta a jó földet, hogy békében éljenek rajta; ez nem csupán súlyosbítja vétkeiket, s a szégyenletes hálátlanság bélyegét süti rájut, hanem igazolja Istent, s felmenti Őt a vád alól, nehogy őt hibáztassák a nyomorúság miatt, melyben most vannak. Nem mondhatják, hogy kegyetlen volt irántuk, mert minden lehető bizonyságát felmutatta irántuk való jóakaratának. Ha mégis rossz sorsra jutottak ennek ellenére, ezt önmaguknak köszönjék.

      (2.) Felmutatja Isten parancsainak, és velük szemben való elvárásainak könnyű és méltányos voltát. „Én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki iránt a legnagyobb engedelmességgel tartoztok, ne féljétek az emoreusok isteneit, azaz: ne imádjátok azokat, semmi tiszteletet ne tanúsítsatok irántuk; ne imádjátok attól való félelmetekben, hogy valamit árthatnak nektek, hisz mi kárt tehetnek nektek, ameddig én vagyok a ti Istenetek?! Féljétek Istent, s nincs miért féljetek tőlük.

      (3.) Isten elleni lázadással vádolja őket, ki ezt a parancsot meghagyta nékik: De ti nem hallgattatok az én szómra!   A vád rövid, de nagyon súlyos: ez volt az összes bűnük gonoszsága, lényege - az Isten iránti engedetlenség; s ezért ez hozta rájuk ezeket a nyomorúságokat, melyek alatt most nyögnek, melyek beteljesülései a parancshoz csatolt fenyegetéseknek. A próféta célja, hogy ezáltal megtérésre, bűnbánatra vezesse őket; s megtérésünk  akkor valódi és helyes, amikor a bűnök bűne az - mint amilyen az Isten iránti engedetlenség -, ami miatt főképpen bánkódunk.

 

6, 11-24.

 

      Nincs elbeszélve, milyen hatással volt a próféta igehirdetése a népre, de elgondolhatjuk, hogy jó hatást váltott ki, s legalábbis közülük egyesek megtértek s megjavultak általa, mert itt, közvetlen ezután látjuk a szabadulás napjának pirkadását, amint Isten hatékonyan elhívja Gedeont, s reá bízza a hadsereg irányítását a midianiták ellen való harcban.

      I. E szolgálatra kirendelt személy Gedeon volt, a Joás fia,  14.v. Atyja élt, de mellőzve lett, s e dicsőség fiára lett helyezve, mert atyja saját házában Baál tiszteletet tartott fenn (25.v.), aminek - feltételezhetjük - ez ifjú amennyiben csak rajta állt, teljes erejéből ellenállt. Manassénak a Kánaán földén letelepedett fél-nemzettségéből való volt, az Abiézer családjából, mely legidősebb volt a törzs háznépei között, Józs. 17,2. Mind ez ideig a bírák azok törzsekből lettek támasztva, melyek leginkább szenvedtek az elnyomás miatt; s valószínű, hogy itt is így állt a helyzet.

      II. A személy, ki Gedeonnak a küldetést adta az Úrnak angyala volt. Fontos észrevennünk, hogy nem egy közönséges teremtett angyal volt, hanem maga az Isten Fia, az örök Ige, az angyalok seregeinek Ura, aki annakidején megjelent bizonyos nagy alkalmakkor emberi alakban, mintegy előjátékaként annak (Patrick püspök szavaival élve), amit az idők teljességében szándékozott megtenni, amikor magára akarta venni a mi természetünket teljesen és igazán. Ez angyal itt Jehovának van nevezve, Isten közölhetetlen s át nem ruházható nevén (14. 16.v.) és azt mondja: „én leszek veled“.

      1. Ez isteni személy megjelent itt Gedeonnak, s érdemes megfigyelni, milyen állapotban, miként találta őt. (1.) Félrevonulva - teljesen egyedül. Isten gyakran akkor jelenti ki magát népének, amikor e háborgó világ zajától félrevonulnak. A csendesség és magányosság barátai az Istennel való közösségnek.  (2.) A búzacséplés munkájával elfoglalva, amint egy vesszővel, vagy bottal verdeste azt (amint az eredeti szó kifejezi), amit az illatos és fekete kömény kiverésére használtak (És. 28,27), de most búzánál vették igénybe, talán azért, mert oly kevés csépelni való volt, hogy nem volt szükség ökrökre, hogy kitapossák. Nem tartotta egyáltalán megalázónak önmagára nézve - noha jelentős személyiség volt, és erős(vitéz) férfiú, - hogy kezét a földművelés munkájára vesse. Sok szolgája volt (27.v.), de azért nem akart tétlenségben élni. Az isteni útját készítjük elő, amikor magunkat a becsületes munkával foglaljuk el.  A Krisztus születésének híre is aközben küldetett a pásztorokhoz, míg vigyáztak nyájaik mellett.  A jelenlegi munka, mit most végzett, egy nagyobb munkának az előképe volt, melyre most nyer elhívatást, miként ezt a halászattól elhívott tanítványok esetében is látjuk. A búzacsépléstől hívatott el, hogy a midianitákat csépelje, És. 41,15. (3.) Csüggedt, elkeseredett állapotban; saját búzáját nem a szérűn csépelte, ahol rendszerint szokták, hanem a pajtában (présházban), valamely félreeső gyanútlan sarokban, a midianitáktól való félelem miatt. Őmaga is osztozott a közös nyomorúságban, s most jön az angyal, hogy lelkesítse őt a midianiták ellen, amikor őmaga az iga súlyát oly átérzőn tudott beszélni. A nyomorúság legnehezebb napja képezi Isten idejét, hogy megjelenjék népe szabadítására.

      2. Vegyük most szemügyre, mi ment végbe az angyal és Gedeon közt, ki nem tudta bizonyosan - míg az el nem távozott - hogy angyal volt, hanem azt vélte, hogy próféta.

      (1.) Az angyal tisztelettel megszólítja, s biztosítja őt arról, hogy Isten vele van, 12.v. Erős férfiúnak nevezi, talán azért, mert teljes erővel csépelte búzáját; és láttál-e dolgában szorgalmasan foglalatos embert? bármilyen munka legyen is az, a királyok előtt fog állni az ilyen.  Aki a kevésen hűséges, sok felett fog uralkodni. Gedeon egy bátor lelkű, tettrekész ember volt, s mégis eltemetve él az ismeretlenség homályában, a kor vétkességének köszönhetően; ám itt bátorítva van, hogy valami nagyba kezdjen, mi önmagához méltó, e szavak által: Az Úr veled van! vagy, miként a káldeai szöveg adja: Az Úr Igéje a te segítséged!  Teljesen bizonyos, hogy az Úr vele volt, amikor ez angyal mellette állt.  E kijelentés által [1.] Megbízatást ad számára (küldetéssel, hatalommal ruházza fel őt).  Ha Isten velünk van, ez igazolni fog minket és megerősít vállalkozásainkban, kitartást ad munkánkban.  [2.] Felruházza a szükséges tehetséggel, alkalmatossággal küldetésének végrehajtására. „Az Úr veled van, hogy vezessen és megerősítsen téged, hogy lelkesítsen, bátorítson s fenntartson téged“. [3.] Biztosítja őt a siker felől; hisz ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Ha ő velünk lesz, semmi sem fog hiányozni. Ha Isten velünk van, az Ő jelenléte minden dolgunkat jó szerencséssé teszi, bármihez fogjunk. Gedeon erős férfiú volt, de mégsem tudott semmit sem kivitelezni Isten jelenléte nélkül, s Istennek e jelenléte az, mely bárkit is erős vitézzé tehet, s bátorságot nyújthat bármely körülmények között.

      (2.) Gedeon egy nagyon lehangoló választ  ad ez örömteljes köszöntésre(13.v.): „Ó, Uram! Kérlek, ha velünk van az Úr, miért ért minket mindez?  mindez a sok nyomorúság, baj, keserűség a midianiták betörései folytán, mely arra kényszerít engem, hogy itt a prés-házban búzát csépeljek; mindez a sok veszteség, gyász és félelem, és hol vannak minden ő csodadolgai, amelyekről beszéltek nekünk atyáink?“ Figyeljük meg Gedeon válaszában nincs tekintettel erejének előbbi dicséretére, nem idéz ez benne elő egy csepp lelkesedést sem, sem bátorságot, noha valószínű, hogy az angyal Gedeon jelenlegi gondolatához szabta mondanivalóját; miközben szorgos keze a munkával volt elfoglalva, töprengő elméje s bátor szíve Izráel szabadításán és a miadianiták pusztításán elmélkedett, s e gondolatokat ismerte Az, aki a szívek indulatait irányítja, s „erős férfiúnak“ célzással nevezi őt, merész terveire való tekintettel, s kaput nyit azok megvalósítására; azonban Gedeon, mint aki nem biztos önmagában, illetve semmilyen nagy és bátorító dologban saját lelkében, csak azt a kijelentést ragadja meg, mit az angyal az Úr jelenlétéről adott számára, mint olyant, amiből minden vigasztalásukat várták. Figyeljük meg: Az angyal személyesen neki szólt, „Az Úr veled...“,  de ő kiigazítólag mindnyájukra, az egész népre vonatkoztatja: „Ha velünk van az Úr...“, magát Izráel ezreihez sorolva, s nem fogad el más vigasztalást, csak azt, melyben mindannyian osztozhatnak; ennyire távol van az Isten jelenléte áldásának kisajátításától, habár ily rendkívüli alkalom adatott neki. Jegyezzük meg: A közösség javán fáradozó lelkek csak azt tekintik tiszteletnek és örömnek önmagukra nézve, ami képessé teszi őket Isten egyházának közös érdekét szolgálni. Gedeon erős férfiú volt, de hitben még gyenge, s emiatt nehezen tudta összeegyeztetni Isten jelenlétének bizonyosságáról szóló kijelentést [1.] Azzal a nyomorúságos, elesett állapottal, melyben Izrael jelenleg találtatott. „Miért ér bennünket mindez (s mindez sokat foglal magába!)“? Jegyezzük meg: Néha nehéz, de sohasem lehetetlen összeegyeztetni Istennek kereszttel sújtó bánásmódját az Ő jelenlétével és jóindulatával, kegyelmével. [2.] Megszabadításuk halogatásával: „hol vannak minden ő csodadolgai, amelyekről beszéltek nekünk atyáink? Miért nem szabadít meg minket is a midianiták kezéből ugyanaz az erő, mely atyáinkat megszabadította az egyiptomi szolgaságból?“ Mintha, mivel Isten nem munkált azonnal jeleket és csodákat megszabadításukra - holott ők bűneikkel játszották el jóindulatát és segítségét - , ezért kétségbe vonható lenne azon csodák hitelessége, melyekről atyáik számoltak be nekik; vagy pedig ha azokat valóban véghezvitte, miért nem tanúsítja ugyanazt a bölcsességet, hatalmat és jóakaratot népe iránt, mint ahogy korábban tette. Ez volt az ő gyengesége. Mi már nem várhatjuk, hogy azok a csodák, melyeket Isten a gyülekezet létrehozásakor adott, - amikor az kezdeti, alakuló korszakában volt, s melyek által némely nagy, frissen lefektetett igazságokat akart megerősíteni - hogy ezek szüntelen folytatódjanak, s ismétlődjenek, akkor is, amikor az egyház megalapítása, megszilárdítása befejeződött: ó, nem, sem azt nem igényelhetjük, hogy azon kegyelmes tetteit, melyeket atyáink iránt mutatott, kik őt szolgálták s Hozzá szorosan ragaszkodtak, számunkra ismét kijelentse, ha mi megromlottunk, s fellázadtunk ellene. Gedeon nem kellett volna mondja először is azt, hogy „Az Úr adta őket a midianiták kezébe“, mert bűneikkel ők maguk adták el nekik magukat; másodszor pedig azt, hogy most, amikor az ellenség kezében találtatnak, Ő elhagyta őket, hisz legutóbb láttuk, hogy prófétát küldött számukra (8,v),  ami biztos jele volt annak, hogy nem hagyta el őket.

      (3.)  Az angyal egy nagyon hatásos választ ad ellenvetéseire, azáltal, hogy hatalommal elküldi őt Izráelnek megszabadítására.  Most az angyal „Jehovának“ van nevezve, mert úgy beszél, mint akinek hatalma van, s nem csak mint egy küldött. [1.] Volt valami rendkívüli a tekintetében, ahogy most Gedeonra nézett; egy kegyelmes, jóindulatú tekintet volt, mely életre keltette elcsüggedt lelkét, s lecsendesítette félelmeit; oly tekintet, mellyel az Úr szemmel tartja az igazakat (Zsolt.11,7).  Rátekintett, s elmosolyodott a Gedeon által tett ellenvetéseken, melyekre nem adott közvetlen feleletet, hanem felövezte, felruházta őt oly erővel, hogy rövidesen képes volt saját maga is megfelelni azokra, s azt eredményezte, hogy szégyenkezzen amiatt, hogy egyáltalán ilyesmit kérdezett. Beszélő tekintet volt ez, mint amilyen a Krisztusé volt, mellyel Péterre tekintett (Luk 22,61), erőteljes tekintet, oly tekintet, mely szokatlan módon új fényt s életet lövellt Gedeon lelkébe, s a kegyelem melegével töltötte el, melyhez hasonlót sohasem érzett azelőtt. [2.] De még sokkal több volt abban, amit szavaival mondott neki. Először, felhatalmazta őt, hogy elmenjen, s úgy jelenjen meg, tűnjön fel a nép előtt, mint Izrael megszabadítója.  Olyan szabadító, amilyenre a nép közül kevesen gondoltak - sőt Gedeon maga sem - hogy Isten támasztani fog, korábbi tetteihez képest, válaszként Izráel segély kiáltásaira; és most Gedeonnak azt mondja az angyal: „Te vagy a megfelelő ember; menj el ezzel a te erőddel,  mellyel most a búzát csépeled; menj, s használd fel azt egy nemesebb célra; emberek cséplőjévé teszlek téged“; Vagy inkább, „ezzel az erővel, mellyel e tekintet révén felruháztattál“.  Isten a megbízatást az annak véghezvitelére szükséges minden képességgel együtt adta neki, ami több annál, mint amit a leghatalmasabb földi fejedelem vagy személyiség tud tenni azért az emberért, akire feladatot bíz.  Az a tény, hogy Isten alkalmassá teszi az embereket egy munkára, bizonyos és állandó jele annak, hogy elhívta őket arra. „Menj, ne a te erőddel, mely természeti, testi, s tőled ered, ne saját képességedre építs, ne ettől függjön a te erőd; hanem ezzel az erőddel, melyet most kaptál,  menj az Úrnak erejében, azaz azzal az erővel, mellyel erősítened kell magadat. Másodszor, biztosítja őt a győzelem felől. Ez elég volt arra, hogy bátorságot öntsön lelkébe; bizonyos lehet abban, hogy próbálkozásában nem fog kudarcot vallani; az nem fog sem az ő szégyenére fordulni, sem népének tönkretevésére (mint ahogy fejetlen vállalkozások esetén szokott történni), hanem az ő dicsőségére és a nép jólétére, boldogságára fog válni: „Megszabadítod Izraelt a midianiták kezéből, s nem csupán egy szemtanúja leszel ennek, hanem dicső eszközzé válsz oly csodák véghezvitelében, mint amilyenekről atyáid beszéltek neked. Gedeon, feltételezhetjük, ámulattal állt, s nem jött, hogy higgyen abban a furcsa és meglepő erőben, mely megszállta őt, s megkérdőjelezte magában, hogy vajon alapozhat-e arra, amit hallott: erre az angyal megerősíti küldetését a saját tekintélyére való hivatkozással: ennél többre nem volt szükség: „Nemde én küldelek téged? , enyém minden hatalom mennyen és földön, s külön hatalmam van itt, mint Izrael Királyának hogy rögtönzött parancsokat adjak - Én, aki vagyok, aki vagyok, - ugyanaz, ki Mózest is küldte?“ 2Móz. 3,14.

      (4.) Gedeon egy nagyon szerény ellenvetést tesz e megbízatással szemben (15.v.): „Kérlek, Uram, miképpen szabadítsam én meg Izráelt?“ E kérdés elárulja, hogy vagy [1.] Kételkedett Istenben és az Ő erejében, mintha megtörténhetne, hogy bár Isten vele lesz, mégis, lehetetlen, hogy ő megszabadítsa Izraelt.  Az igaz hit gyakran gyenge, azonban Isten nem veti el, hanem bátorítja és erősíti. Vagy [2.] Érdeklődött az Isten által használandó módszerek iránt, miként lehetséges ez: „Uram, oly hátrányos körülményekben küszködöm, hogy minden tekintetben alkalmatlan vagyok e munkára; ha mégis meg kell tennem, te vezéreld az én utamat.“ Jegyezzük meg: Akik megbízatást és küldetést kapnak Istentől, azok Tőle kell várják, Nála kell keressék az útmutatásokat is. Vagy inkább [3.] Kiderül, mily alázatos, szerény s önmegtagadó volt. Az angyal megtisztelte őt, de nézd, mily alázatosan beszél önmagáról: „Az én nemzettségem az legszegényebb Manasséban“ (sokkal többet szenvedett a midianitáktól, mint bármely más háznép), „és én vagyok a legkisebb, kinek a legcsekélyebb dicsősége, joga van atyám házában; mit tehetek én?! Teljesen alkalmatlan vagyok e munkára, s méltatlan a dicsőségre“. Jegyezzük meg: Isten gyakran dönt úgy, hogy nagy dolgokat végez kicsik által, különösen azokon keresztül, kik magukat kicsiknek látják saját szemükben. Isten gyönyörködik az alázatosak előléptetésében, fölmagasztalásában.

      (5.) Ez ellenvetésre az angyal gyorsan megfelelt, megismételve az ígéretet, hogy Isten vele lesz,  16,v. „Ne hivatkozz szegénységedre és jelentéktelen voltodra; igaz, az ilyen dolgok gyakran megakadályoztak embereket nagy vállalkozásokban, ámde mit sem tehetnek egy olyan emberrel, kivel vele van az Isten, hisz ez minden dicsőségbeli és állásbeli hiányosságot kipótol. Bizonyára, én veled leszek, hogy vezesselek s erősítselek, s oly hírnévvel ruházlak fel, hogy bármi gyönge s csekély legyen is személyi mivoltod, lesz elég katonád, kik követni fognak, s légy biztos abban, hogy  megvered Midiánt, mint egy embert, mintha csak egy emberről lenne szó,  oly hatékonyan. Midián seregének ezrei olyanok lesznek, mintha csak egyetlen nyakuk lenne, s te fogod elvágni azt“.

      (6.) Gedeon arra vágyott, hogy hite megerősítessék e küldetést illetően; mert nem akart túl hiszékeny lenni a saját dicsőségére vonatkozó dolgokban, nem akart ily vállalkozást megkockáztatni, mely ennyire fölötte állt, s amelybe még sok-sok embert be kellett vonnia, - csak akkor, ha teljesen megbizonyosodik szívében e személy tekintélyéről, s így képes lesz majd megnyugtatólag bizonyságot tenni másoknak is arról, hogy ki adta neki e hatalmat. Ezért alázatosan kéri ez isteni személyt, bárki legyen is az, hogy [1.] Adjon neki egy jelt, 17.v. És lévén, hogy a megbízatás a gondviselés közönséges pálcájával volt adva, joggal várhatta, hogy Istennek valamely rendkívüli, természetfeletti cselekedete által fog megerősíttetni. „Mutass nekem egy jelt, hogy megerősíts engem annak igaz volta felől, amit szóltál nekem; valamit, amit zálognak tekinthetek“. Most, a Szentlélek korszakában nem kell szemmel látható csodát várnunk, mint amilyet Gedeon kívánt itt, hanem buzgón kell kérjük Istent, hogy ha kegyelmet találtunk az Ő színe előtt, adjon nekünk jelt a mi szívünkben, hatalmasan munkálkodjon Lelke által abban, tökéletesítve a hit munkáját, betöltve annak hiányosságait.  [2.] Hogy ennek érdekében fogadjon el egy ajánlatot, s így adjon számára még egy további és hosszabb lehetőséget a vele való beszélgetésre,  18.v.  Akik tudják, mi az Istennel való közösség, kívánnak elmélyülni abban, semmiképpen sem akarnak megfosztatni attól; Gedeonnal együtt így imádkoznak: El ne menj, kérlek, innen!  Gedeon célja e marasztalás által az volt, hogy valami ételt hozhasson ez idegennek. Nem vitte őt a házba, hogy ott lássa vendégül, talán azért, mert atyja háza nem volt oly kedvelt hely számára s barátainak; vagy, mivel tovább kívánt egyedül lenni ez idegennel, s kettesben elbeszélgetni (ezért nem szólít egy szolgát, hogy hozzon ételt, hanem maga megy érte); vagy, mivel ekként tett Atyja, Ábrahám is, ki tudtán kívül angyalokat vendégelt meg, nem bent a sátorban,  hanem a fa alatt, 1Móz. 18,8.  Miután az angyal megígérte, hogy vele marad ebédelni, sietett kihozni egy elkészített kecskegödölyét, ami valószínű, az ő számára volt főzve ebédre, úgyhogy csak kosárba kellett tegye, (mert nem mártással volt az készítve, sem dísztányéron tálalva) és a húslevest egy edénybe, s így ajánlotta azt fel neki, 19.v. Szándéka ezzel az volt, Először, hogy tiszteletteljes és hálás szeretetét kifejezze ez idegen iránt, s rajta keresztül Istennek, ki küldte őt, mint olyan, aki tudta, mi az illendőség.  Az előbb hivatkozott családjának szegény voltára (15.v.), hogy magát kimentse a fővezéri állás alól, de most semmiképpen sem akar ilyennel mentegetőzni a vendégszeretet rovására. Abból a kevésből, amit a midianiták meghagytak számára, örömmel kínált fel bármit egy barát vendégül látására, kiváltképpen e különleges személynek, ki mennyei hírnök volt. Másodszor,  Hogy próbára tegye férfiút, s megtudja, milyen rendkívüli személy lehet. Amit kihozott „ajándék“-nak van nevezve, 18.v. Ugyanaz a szó, amit az ételáldozat jelölésére használtak, s talán azért van e szóval nevezve, mely mindkettőt jelentette, mivel Gedeon szándéka az volt, hogy elé tegye, s meglássa, mi történik az étellel: ünnepi étkezés, vagy ételáldozat; - s ennek megfelelően véleményt alkothat róla: ha elfogyasztja, mint közönséges ételt, úgy bizonyára ember, egy egyszerű próféta; viszont, ha másképp fog történni,  - miként be is bizonyult - erről fel fogja ismerni, hogy angyallal volt dolga.

      (7.) Az angyal egy csodajelet ad számára, a neki gondosan felajánlott ajándék által. Mert amit Isten dicsőségére felajánlunk, iránta való hálánk jeleként, Isten kegyelme folytán saját örömünkre és hasznunkra fordul.  Az angyal utasította, hogy vegye a húst a kosárból, s helyezze egy kemény s hűvös sziklára, s öntse rá a levest, ami ha forrón is lett kihozva, hamar lehűlt a sziklán; s Gedeon úgy cselekedett (20.v.), mivel szívből hitte, hogy amit az angyal mond, nem szívességének megvetéseként mondja, hanem azért, hogy egy jelt adjon néki, amit meg is tett, minden elképzelését felülmúlva. Mert [1.] Az ételt tűzáldozattá változtatta, kedves illatú áldozattá önmaga számára, feltárva ezáltal, hogy ő nem ember, kinek ételre lenne szüksége, hanem Isten Fia, kit az áldozatok által szolgálni és imádni kellett, s aki az idők teljességében önmagát áldozatul adta. [2.] Tüzet fakasztott a sziklából, hogy megeméssze az áldozatot, s nem a szikla széttörésével idézte azt elő, mint ahogy mi szikrát csiholunk  tűzkővel, hanem pálcájának gyöngéd érintésével,  21.v. Ezzel jelét adta annak, hogy Gedeon kedvet talált szemei előtt, mert Isten azzal bizonyította az áldozatok elfogadását, hogy lángra lobbantotta azokat, akár nyilvánosan, mennyből jövő tűzzel, mint Mózes és Illés esetében, akár magányosan, mint itt, a földből támadt tűzzel, ami lényegében ugyanaz: minden esetben Isten hatalmának megnyilvánulásaként történt.  S ez áldozat elfogadása kifejezte az ő személyének elfogadását is, megerősítette megbízatását, s talán azzal a céllal volt adva, hogy jelezze a sikert, mely koronázni fogja küldetését, hogy ő és hadserege hirtelen való rettenet és megemésztődés gyanánt fogja érni a midianitákat, hasonlóan e sziklából fakasztott tűzhöz. [3.]  Azonnal eltűnt szeme elől; nem sétálva, mint egy ember, hanem láthatatlanná válva, mint egy lélek. Itt oly nagy csodajelet látott, amelynél nagyobbat nem kívánhatott.

      (8.) Gedeon, noha kétség nélkül megbizonyosodott hitében a jelek által a vele beszélő személy isteni volta felől, mégis, pillanatnyilag nagy félelem vett erőt rajta, mígnem Isten kegyelmesen le nem csendesítette szívét s el nem vette félelmeit. [1.] Gedeon önmagát rettenetes veszélyben érezve kiált fel (22.v.): Látván, hogy az Úrnak angyala volt az (amit nem vett észre, csak miután eltávozott, miként a két emmausi tanítvány sem tudta, hogy Jézussal beszélgettek, míg el nem tűnt előlük, Luk. 24,31), felkiáltott: Jaj nékem, Uram, Istenem! légy irgalmas hozzám, elvesztem, mert az Úrnak angyalát láttam színről-színre;  mint Jákób, aki ámult azon, hogy életben maradt, noha az Istent látta színről-színre, 1Móz.32,30. Mióta az ember vétkezett, s bűne által Isten haragjának és átkának tette ki magát, azóta minden közvetlen mennyei kinyilatkoztatás rettenetet keltő lett számára, mivel nehezen mer jó híreket (örömhírt) várni onnan; legalábbis ez érzéki világban nagyon félelmetes dolog bármilyen érzékelhető társalgást átélni a lelkek birodalmával, akiktől oly idegenek vagyunk. Gedeont elhagyta most a bátorsága. [2.] Isten békességet hirdet neki. Végzetes lehetett volna számára, ámde megnyugtatja őt, hogy nem válik azzá, 23.v. Az Úr angyala eltűnt szemei elől, (21.v).  Többé nem kellett látásban járnia, de járhatott hit által, mely hit a hallás által van; Mert (Patrick püspök szerint) az Úr hallható hangon szólta neki e bátorító igéket: „Békesség néked! minden rendben van; légy teljesen nyugodt efelől. Ne félj: ő, aki azért jött, hogy munkájába állítson, nem szándékszik megölni téged;  ne félj, nem halsz meg! “  Nézd, mily kész Isten azon szívek felemelésére, kik az Ige és Isten jelenlétének súlya alatt remegnek, s azonnal nyújtja a kegyelem bizonyosságát azoknak, kik rettegve állnak fenséges színe előtt.

      3. E látomás emlékköve, mit Gedeon felállított, egy oltárforma emelvény volt, annál is inkább, mivel ez az áldozat puszta sziklán lett bemutatva, az oltár ünnepélyessége nélkül, s az angyal elfogadta azt tőle; nem volt szükség oltárra (az angyal pálcája elégséges volt az áldozat megszentelésére, oltár nélkül is), de most ez emlékoszlop arra szolgált, hogy megőrizze e látomás emlékezetét, éspedig a Gedeon által adott elnevezés révén: Jehova Shalom - Az Úr a béke (24.v.). Ez (1.) Az Úr elnevezése volt, ki vele beszélt. V.ö. 1Móz. 16,13. Ugyanaz az Úr, aki a mi igazságunk, ő a mi békességünk is (Eféz. 2,14). Vagy: [2.] Annak az üzenetnek lényege, foglalata, amit mondott neki. „Az Úr békességet szólt,  s megteremtette annak gyümölcsét is ajkamon; békességet nyújtott nekem, midőn nagy rettenetben voltam.“ Vagy: [3.] Egy imádság, mely elhangzott kijelentésre épül: „Az Úr békességet küldött, vagyis megszabadított a jelen nyomorúságból, - mert a közösség (a nép) jóléte még közelebb állt szívéhez.

 

 

 

6, 25-32.

 

      Itt,  I. Parancsot kap Gedeon, hogy atyja házának megreformálásával kezdje meg bíráskodását, 25.v. A szent kapcsolat, mely létrejött Isten és Gedeon között az angyal megjelenése által, továbbra is fenn lett tartva, immár más módon; aznap éjjel, miután Istent látta, miközben elméje tele volt a történtekkel kapcsolatos gondolatokkal, amit valószínű, hogy senkivel szem közölt az Úr megjelent néki álomban, s utasította: ezt és ezt tedd. Jegyezzük meg: Istennek látogatásai, ha hálásan vannak fogadva, kegyelmesen megismétlődnek. Fogadd, s köszöntsd örömmel Istent, s akkor újra el fog jönni hozzád!  Gedeonnak meghagyja, 1. Hogy rontsa le a Baál oltárát, ami - úgy látszik - az atyjáé volt, vagy saját háza érdekében, vagy talán az egész városért. Lásd meg itt Isten kegyelmének erejét, hogy Ő képes reformátort támasztani - , s kegyelmének lehajlását, hogy szabadítót kívánt támasztani egy olyan családból, mely vezető szinten volt a bálványimádásban. De Gedeonnak nem volt szabad most úgy gondolkoznia, hogy elég az ő részéről, ha nem mutat be bálványáldozatot annál az oltárnál, - amit szívűnkből feltételezünk, hogy eddig sem tett, - hanem most le kellett azt rombolnia; nem arról volt szó, hogy Istennek szentelje azt az oltárt (Hall megjegyzése szerint), hanem teljességgel le kellett rombolnia. Isten előbb parancsával ledönteti a babonaság emléktárgyait, s csak azután fogadja el az ő tiszteletének szolgálatait. Úgyszintén ki kellett vágnia a berket, a fiatal fák ültetvényét, melyek a hely díszítésére voltak plántálva. A nagytudományú Patrick püspök a berek  alatt a fába vésett képet érti, valószínűleg Astarot képét (mert a berek szóra használt kifejezés héberül Ashereh), mely az oltáron, vagy ahhoz közel állott. 2. Hogy emeljen oltárt Istennek, Jehovának, amit valószínűleg e célból címfelirattal látott el  - Jehovának, Gedeon Istenének  vagy Izrael Istenének.  Illetéktelen dolog lett volna oltárt emelni Izrael Istenének, különösen égőáldozati oltárt, mert a silóbeli oltár meggyalázására épült volna, ha Isten maga - ki nem kötötte magát saját törvényéhez - nem utasította volna őt ennek megtételére. De így, az ő kötelessége és dicsősége volt, hogy Istentől kapott munkáját végezhette. Isten megmutatja neki a helyet, hová építse,  a megerősített helynek tetején, valószínűleg ugyanazon helyre, ahol az angyal megjelent neki, ahhoz az oltárhoz közel, melyen ajándékát bemutatta Neki; és nem elhamarkodottan kellett ezt tegye, hanem oly komolysággal, mely illik ilyen istentiszteleti cselekményhez (megfelelő módon - olvassuk a széljegyzetben), az ősi törvény szerint, mely a sajátos alkalmakra emelt oltárokra vonatkozott - földből kellett azokat építeni, nem faragott kövekből. A sziklára utaló kifejezés, melyre az oltárt építeni kellett, erődítményt, vagy várat jelent, melyet - egyesek szerint - a midianitákkal szemben oltalomnak emeltek; ha így van, akkor nyilván semmi oltalmat és biztonságot nem nyújthatott, míg a Baál oltára oly közel állt hozzá; de hatékonyan megerősíttetett, amikor az Úr oltára lett felépítve tetején, mert ez a legjobb védelem, dicsőségünkre nézve. Ezen az oltáron (1.) Kellett bemutassa az áldozatot. Két tulkot kellet megáldoznia: egy fiatal tulkot atyja részéről,  és egy másik, hét éves tulkot (a helyes fordítás szerint). Az elsőt, feltételezzük, önmagáért kellett bemutatnia, a másodikat pedig a nép bűnéért, melynek szabadítására rendeltetett. Szükséges volt, hogy ekként békességre lépjen Istennel, mielőtt harcba szállott volna a midianitákkal.  Amíg a bűn nincs elintézve a nagy áldozat által, semmi sem jót sem lehet várni. E tulkok nyilván áldozatra voltak szánva korábban is, de a Baál oltárára; ámde most egy jobb használatra fordíttattak. Ekként, amikor az erős fegyveres legyőzettetik,  és a nálánál erősebb kifosztja őt, s elosztja a zsákmányt, magához veszi azt, mi korábban a Baálnak volt szentelve. Jöjjön az, akit megillet, s adassék néki oda. (2.)  A Baál berkét, vagy képét (vagy bármi volt is az), ami oltárának szentségét és szépségét képezte; nem csak egyszerűen el kellett égesse, hanem Isten oltára tüzének táplálására kellett használja, nemcsak azt fejezve ki ezzel, hogy mindazt, ami Istennel szembehelyezi magát, el fog pusztulni, hanem egyben jelezve, hogy Isten megdicsőül azok elpusztításában. Isten parancsolta ezt Gedeonnak, [1.] Hogy próbára tegye érte való buzgóságát, mert elengedhetetlenül fontos volt, hogy ebben kitűnjön, mielőtt a harcmezőre lép. [2.] Hogy ezáltal lépéseket tegyen Izráel lelki megreformálása felé, s ez készítse elő az utat a szabadulásra.  A bűnt, mindennek gyökerét el kellett távolítani, hisz másként a nyomorúság - mely csupán gyümölcse volt a bűnnek - miként érhet véget. És joggal gondolhatjuk, hogy Gedeonnak e példáját - ki rövidesen országszerte nagy emberként tűnt fel - követték a többi városok és törzsek, s e bálványoltár lerontása számos oltár pusztulását idézte elő.

      II. Gedeon engedelmes volt a mennyei látás iránt, 27.v. Ő, aki Isten Izraelének parancsnokságára hivatott el, engedelmes alattvalója kellett legyen Izrael Istenének, testtel és vérrel nem volt szabad tanácskoznia, és Krisztus előképeként előbb bűneiből kellett megszabadítsa népét, s csak azután ellenségeiktől. 1. Voltak saját szolgái, kik - feltételezhetjük -, hozzá hasonlóan tisztán tartották magukat, s nem hajtottak térdet a Baálnak, s ezért készek voltak segítségére lenni a Baál oltárának lerombolásában. 2. Nem habozott elvenni atyja tulkait, s megáldozni azokat Istennek, atyja beleegyezése nélkül, mert  Istennek, aki világos parancsot adott neki e dolog megtételére, nagyobb joga volt hozzá, mint atyjának, s valójában a lehető legnagyobb kedvességet tanúsított atyja irányában, midőn megakadályozta őt a bűnben. 3. Számított arra, hogy e tette által magára vonja atyja házanépének haragját, a szomszédok rosszakaratát, de mégis megtette, emlékezve arra, mily nagy dicséretben részesült Lévi, mert hűséges volt  Isten ügyében, azt mondta az ő atyjáról és anyjáról: Nem láttam őt, (5Móz. 33,9). S miközben biztos volt benne, hogy Isten előtt kedves dolgot cselekszik, nem félt az emberek haragjától; Ő, Aki parancsot adott e dologra, majd vállalja a felelősséget érte.  Azonban, 4. Noha nem félt a háborúságos következményektől, melyek e munka elvégzése után támadhatnak, - hogy elejét vegye ellenállásuknak, mellyel könnyen meggátolhatták volna a dolog véghezvitelében, bölcsen úgy döntött, hogy éjszaka viszi véghez, hogy senki se akadályozhassa meg e szent munkában. És egyesek úgy vélik, hogy ugyanazon éjjel tette ezt, melyen Isten szólt hozzá, vagyis, mihelyt megkapta a parancsot, azonnal hozzálátott annak végrehajtásához, s befejezte reggelre.

      III. Élete veszélybe került e tette miatt,  28-30.v. 1. Hamar észrevették amit cselekedett. Gedeon amikor a dolgot befejezte, nem kívánta eltitkolni azt, nem is lehetett volna elrejteni, mert a város emberei korán reggel keltek, mint eddig, hogy reggeli istentiszteletet tartsanak a Baál oltáránál, s így kezdjék a napot - istenükkel közösségben - , ami a legnagyobb szégyen volt rájuk nézve, kik az igaz Istent vallották Istenüknek, de mégsem Hozzá folyamodtak reggeli imádságban, fel sem tekintettek rá. 2 Hamar kiderült, ki cselekedte ezt. Szigorú nyomozást indítottak. Gedeonról tudták, hogy nem ért egyet a Baál-tisztelettel, s ez gyanúba ejtette őt, és azonnal bizonyítékokat is találtak ellene: Kétség nélkül Gedeon, a Joás fia cselekedte e dolgot. 3. Gedeont vétkesnek találva, e hitszegő izraeliták az istentelenségnek oly lejtőjére jutottak, hogy törvényként vették, hogy meg kell halnia tettéért, s kérték az apját (ki pártfogója lévén bálványimádásuknak, túl sok okot szolgáltatott arra, hogy most elvárják tőle feltétlen beleegyezését), hogy adja ki őt: Add ki fiadat, mert meg kell halnia!  Ámuljatok egek ezen, s te föld, remegj! Isten törvénye alapján a Baált tisztelő izraeliták kellett halállal lakoljanak; de e gonosz, istentelen bálványimádók a büntetést Izrael Istenének imádóira fordítják. Mily óriási esztelenséggel rajongtak bálványukért! Hát nem volt-e elegendő, hogy legszebb tulkaikat a Baálnak áldozták, hanem városuk legbátrabb fia is áldozatul essen e szemét-bálványnak, mert szerintük megsértette azt? Íme, mily hamar válnak üldözőkké a bálványimádók!

      IV. Apja megszabadította őt kezükből,  31.v.

      1. Voltak, akik ellenségei voltak Gedeonnak, kik nem csak kérelmezték hanem erőszakosan sürgették halálraadását. Amellett, hogy bálványimádásuk miatt Isten ítéletének nehéz súlya terhelte őket, nem akartak megtérni, s nem szűntek Isten ellen járni akkor sem, midőn világosan látták, hogy Ő ellenük van.

      2. Azonban Joás kiállt érte. Ő egyik vezető egyénisége volt a városnak. Azok kiknek hatalmuk van, sokat tehetnek egy ártatlan ember megvédésére, s a jó ügyért; s amikor erre használják hatalmukat Isten szolgáinak bizonyulnak a közösség javára.

      (1.) E Joás patrónusa volt a Baál oltárának, de most annak lerontóját veszi védelmébe [1.] Fia iránti természetes atyai szeretetből, s egy különleges megbecsülésből fia iránt, mivel erényes, bátor, nagyrabecsült, jó megjelenésű ifjú volt, és semmiképpen sem megvetendő azért, mert nem társult hozzá a Baál tiszteletében. Sokan vannak, kiknek bár nincs elég lelki bátorságuk magukat a bűn szennyétől visszatartani, de mégis maradt annyi érték lelkiismeretükben, hogy tisztelik és szeretik azokat, kik úgy tesznek. Ha Joás tiszteletet tanúsított is Baál iránt, mégis fiát többre értékelte nála. Vagy, [2.] A köz-béke iránti aggodalomból. A tömeg kiáltozása erősödött, s attól félt, hogy még jobban fog fokozódni, s ezért elhatározta, hogy elfojtja a zavargást: „Hagyjátok ezt a bírókra; nem rátok tartozik ítéletet mondani bárki felett; aki erre vetemedik, ölettessék meg“ - nem mint bálványimádó, hanem mint a köz-béke megrontója és zavargás-keltő. Ugyanilyen módon menekült meg Pál is Efézusban, azoktól, kik éppígy rajongtak Diánájukért, mint ezek Baáljukért, Csel. 19,40.  Vagy, [3.] Afölötti meggyőződéséből, hogy Gedeon helyesen cselekedett. Fia talán bizonyságot tett neki; vagy maga Isten, kinek kezében van mindenember szíve, csodálatosan és hatékonyan indította szívét, hogy ekként kiálljon a Baál pártfogói ellen, noha korábban egy volt velük a báványimádásban. Jegyezzük meg: Jó dolog kiállni Istenért amikor erre hív az alkalom, még ha kevesen vannak, vagy épp senki sincs, aki minket támogatna; mert Isten képes felénk hajlítani azok szívét, akikről ezt a legkevésbé feltételezzük. Mi csak tegyük kötelességünket, aztán bízzuk Istenre biztonságunk kérdését.

      (2.) Két dolgot nyomatékosan erősít Joás: - [1.] Hogy ostobaság részükről Baálért perelni. „Hát ti, akik izraeliták vagytok, az egy élő és igaz Isten imádói, ti pereltek Baálért, e pogány hamis istenért? Ennyire bolondok és esztelenek vagytok? Azok, kik Baált tartották atyjuknak és Istenüknek, és soha nem ismertek mást, kevésbé vétkesek, ha érette perelnek, mint ti, kik szövetségben vagytok Jehovával, s az Ő ismeretében nőttetek fel. Ti, akik annyit szenvedtetek már a Baál tisztelete miatt, s mindezt a romlást és nyomorúságot önmagatokra vontátok miatta, mégis pereltek érte?“ Jegyezzük meg: Nagy gonoszság elkövetni a bűnt, de sokkal nagyobb gonoszság védeni azt; különösen nagy bűn Baálért perelni, egy bálványért, bármi legyen is az, mi elfoglalja az egy Istent megillető helyet. [2.] Hogy szükségtelen  dolog részükről Baálért perelni. Mert ha nem oly igaz Isten, mint amilyennek tartják, úgy semmit sem tehetnek érte; ha pedig Isten, akkor képes lesz megvédeni magát, miként Izráel Istene gyakorta tette, amikor tüzet hozott alá az égből, vagy más ítélettel sújtotta azokat, kik gyalázták őt. Íme, itt egy kihívás a Baál számára, hogy tegyen vagy jót, vagy rosszat, s az eredmény meggyőzte imádóit afelől, hogy mily ostobaság olyanhoz folyamodni imában segítségért, ki magát sem képes megvédelmezni, s ezáltal kitűnt, mily tehetetlen volt Baál saját tiszteletének fenntartására.

      (3.) Gedeonnak új nevet adott atyja (32.v.); Jerubbaálnak nevezte el: „Pereljen ővele Baál; pereljen vele, ha képes rá; ha van valami mondanivalója önmaga érdekében az ellen, aki lerontotta képét, hát csak szóljon“. E név egy erős, dac-teljes kihívás volt Baál felé: „Most, hogy Gedeon hadsereget gyűjt a Baált imádó midianiták ellen, hát védelmezze meg imádóit, ha teheti“. Úgyszintén dicsőségére vált Gedeonnak (ki esküdt ellensége volt e zsarnoki hatalomnak, s ki alkalmat keresett a velük való összecsapásra); s bátorításul szolgált katonáinak tudni azt, hogy oly vezér alatt harcolnak, ki Istenért harcolt e nagy ellenfél ellen, ki Isten helyére tört.

 

6,33-40

 

      Előttünk áll itt I. Izráelnek az ellenségtől való megszállása, megtámadása, (33.v). A midianiták, amálekiták és a napkeletiek seregei egyesültek, és megszállták a Jordán környékét, mivel senki sem gondolt arra, s nem volt bátorságuk megvédeni velük szemben e jelentős, számukra nagy előnyt jelentő átkelőhelyeket; s főhadiszállásukat a Jezréel völgyében, Manassé törzsében állították fel, nem messze Gedeon városától. Egyesek szerint az hozta őket ide, hogy hírét hallották Gedeon tettének, hogy lerontotta a Baál oltárát, s jöttek Baálért perelni, s ez ürügy folytán Izráellel harcolni; de sokkal valószínűbb, hogy mivel most aratás ideje volt, ilyenkor rendszerint felkeresték őket (3.v.), s láttuk érkezésük félelme már előbb erőt vett rajtuk, (11.v.) Isten azért hívta el Gedeont, hogy készen álljon ez irtózatos támadással szemben. Mivel a korábbi években portyázásaik során oly kevés ellenállásba ütköztek, s nagy zsákmányra tettek szert, most is nagyon mohók s elbizakodottak voltak. De bebizonyosodott, hogy gonoszságuknak pohara betelt, s megfizetésük esztendeje elérkezett; zsákmányszedésüknek vége szakadt, s most ők esnek zsákmányul, s összegyűjtetnek, mint kévék a szérűre (Mik. 4,12).

      II. A Gedeon által tett élőkészület, hogy rajtaütésszerűen támadja meg őket táborukban, 34.35.v.  1. Isten Lelke megszállotta (felruházta) Gedeont; felruházta, mintegy palásttal körülvette, dicsőséget adva rá; s mintegy páncéllal, mellvassal vette körül, hogy sérthetetlenné tegye őt. „Az Úr színe elől jövő erőnek Lelke ruházta fel“ - mondja a káldeai szöveg. Ő önmagában is erős férfiú volt; de mégis, saját ereje és bátorsága, még ha kiváló volt is, nem volt elégséges e nagy munkához; szükséges volt felvennie az Isten fegyverzetét s erre kellett építenie: Istennek Lelke rendkívüli módon felruházta őt. Akit Isten elhív a munkára, azt alkalmassá is teszi arra, bátorságot és erőt is ad hozzá. 2.  Kürtje által Gedeon életet lehelt honfitársaiba is, lévén, hogy az Úr munkálkodott általa; megfújta a harsonákat, hogy önkénteseket hívjon, s talán többen is jöttek, mint amennyire számított. (1.) Abiézer háza, noha nemrég még dühösen ellene állt, amiért lerontotta a Baál oltárát, s noha halálra ítélték, most megbánva tévedésüket, bátran jöttek segítségére, s mint parancsnokuknak, alája vetették magukat. „Köréje gyűlt az Abiézer háza“ (34.v. angol ford.). Ily hirtelen meg tudja változtatni Isten a bálványimádók és üldözők szívét is.  (2.) Távoli törzsek, még Áser és Naftali is, kik legmesszebb voltak, bár nem ismerték őt személyesen, komolyan vették a felhívást, és legerősebb embereiket küldték hadseregébe,  35.v.  Bár ők legtávolabb éltek a veszély színhelyétől, mégis, arra gondoltak, hogy, ha testvéreiket leigázzák a midianiták, azután az ő városaik következnek; s készek voltak együtt harcolni a közös ellenség ellen.

      III. A jelek, melyeket Isten kegyelmesen adott számára, úgy az ő, mint követői hitének megerősítésére; s talán inkább őértük kívánta e jeleket, mint saját magáért. Vagy, valószínű, hogy ezáltal kívánt meggyőződni arról, hogy elérkezett-e a szembeszállás ideje, vagy még várnia kell valamely kedvezőbb alkalomra. Figyeljük meg, 1. Kérését egy jel után (36.37.v.): „Engedd, hogy ezáltal tudjam meg biztosan, hogy az én kezem által fogod megszabadítani Izráelt, hadd tegyem e gyapjúköteget ki a szabadba, s add, hogy harmattól ázott legyen, s add, hogy körülötte az egész föld legyen száraz. Ennek értelme lényegében ez volt: „Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!“.  Úgy érezte, hogy hite gyenge és ingadozó, s ezért könyörgött Istenhez e jelért, hogy tökéletesítse azt. Feltételezhetjük, hogy Isten, aki e jeleket kívánta neki adni az ő erejének és jóvoltának dicsőségére, őmaga indította szívét e kérésre. Azonban, amikor megismételte kérését, egy második jel után kívánkozva, az előbbi fordítottját kérte, nagyon alázatos folyamodással tette ezt, könyörögve, nehogy megharagudjék az Úr, amiért annyira gyerekesnek, humorosnak tűnt kérésével, mint aki nem bízik eléggé Istenben, s nincs megelégedve a sok számos bizonyságtétellel, mit már eddig nyert Istentől (39.v.): Ne gerjedjen fel a te haragod én ellenem.  Habár bátorságot vett még egy jelért imádkozni, de oly félelemmel és rettegéssel tette ezt, hogy kinyilvánult, hogy az a bizalmasság, mit Isten kegyesen megengedett Vele szemben, nem vezetett könnyelmű bizalmaskodáshoz,  nem hozott gyalázatot Isten nevére, sem nem táplált felfuvalkodottságot Isten jóságával szemben.  Ábrahám példa gyanánt állt ebben előtte, amikor Isten szabadságot adott neki, hogy bizalmasan szóljon vele (1Móz. 18,30.32), Ne haragudjon meg az én Uram, ha még ez egyszer szólok..  Isten jóindulatát a legnagyobb tisztelettel kell keresnünk, megfelelően átérezve mily távol vagyunk mi tőle, és haragjától való kegyes félelemmel eltelve. 2. Isten kegyelmes válaszát kérésére.  Nézd meg, mily gyöngéden bánik Isten a valódi hívőkkel, bármilyen gyengék legyenek is, s mennyire kész lehajolni erőtlenségeikhez, hogy a megrepedezett nád el ne törjék, s a pislogó gyertyabél ki ne oltassék.  Gedeon azt kívánta, hogy a gyapjú legyen nedves, s az egész föld száraz, de aztán, nehogy valaki azt mondhassa, hogy „természetes dolog, hogy a gyapjú, ha bármilyen kis csapadékot is hull, azt magába szívja, s megtartja azt, miközben a föld hamar felszárad; ezért nincs semmi természetfeletti benne“ - bár a kifacsart víz mennyisége elegendő volt egy ily ellenérv elhárítására, ő mégis azt kérte, hogy a következő éjjel a föld legyen nedves és a gyapjú száraz, s úgy lett; ennyire kész Isten kiváló bizonyosságot nyújtani az ígéret örököseinek (Zsid. 6,17-18), még két változhatatlan dolog által is.  Eltűri, nemcsak azt, hogy ily alkalmatlankodásokkal zaklassák Őt, hanem ekként erősíti kétellyel vegyes hitüket.  E jelek (1.) valóban csodálatosak voltak, ezért teljesen megerősítették küldetésében.  Azt mondja az Ige a harmatról más helyen, hogy az Úrtól van, s nem emberek akarata szerint hull, sem nem vár az emberek fiaira (Mik 5,7. angol f.),;  mégis, Isten ez esetben ember szavára hallgatott; miként Józsuénál, a nap pályájának irányításában , úgy Gedeonnál is a harmatszállás  vezetésében , melyből kiviláglik, hogy nem véletlenszerűen hull az, hanem Isten gondviselése által.  A második jel az elsőnk visszáját képezte, és Isten, hogy kedvezzen Gedeonnak, feltárta e jelet minkét oldaláról - előlről is, hátulról is - , s ezzel kapcsolatban Dr. Fuller megjegyzi: a menny csodái valódi csodák, úgy hogy bármely oldalára fordítjuk - színére, vagy fonájára - , ugyanazok. (2.) Nagy jelentőséggel bírtak. Ő és emberei most indulnak szembeszállni a midianitákkal; vajon képes-e Isten különbséget tenni a kis gyapjúköteghez hasonló Izráel és a nagy síkságon elterülő számlálhatatlan midianiták között? Igen, e jelek által ő megmutatta, hogy képes erre. Arra vágyik Gedeon, hogy az Isten kegyelmének harmatja csak őrá és kis csapatára szálljon? Maga előtt látja majd a harmattól harmattól nedves gyapjút, s bizonyosságot nyer. Az a vágya, hogy Isten olyan legyen Izráel számára, mint a harmat? Íme, az egész föld nedves! Egyesek a gyapjút a zsidó nép jelképének veszik, mely az elmúlt időkben nedves volt Isten igéjének és kijelentésének harmatától, miközben a világ többi részén nagy szárazság volt; de mivel elvetették Krisztust és az Ő evangéliumát, most szárazak lettek, mint a sivatag homokja, miközben a körültük levő nemzetek olyanok, mint a megöntözött kert.

 

 

7. RÉSZ.

 

E fejezet megajándékoz minket Gedeon képével, s látjuk, amint a harcmezőn harcol Izráel seregének parancsnokaként, megfutamítva a midianiták hadát - mely nagy hőstettre az előző fejezetben láttuk, miként készíttetett fel az Istennel való közösség s a Baál feletti győzelem által. Elmondja itt az ige I. Milyen irányításokat adott Isten Gedeonnak a hadsereg formálására, melyek által annak létszáma 300-ra csökkent (1-8). II. Mily bátorítást nyújtott Isten Gedeonnak az ellenség megtámadására vonatkozólag, azáltal, hogy elküldte őt titkon az ő táborukba, hogy meghallhassa egy midiánita álmának elbeszélését (9-15). III. Miként szervezte meg a 300 főből álló csapatával a midianiták táborára való rajtaütést, nem harcolva, hanem csupán megijesztve őket,  (16-20.v).  IV. E támadás sikere; megfutamította őket, s teljes vereséget mért feloszlott seregeikre, s többi honfitársai által, kik segítségére jöttek (21-25.v). Oly történet ez, mely tündöklő fényben ragyog az Úr harcainak könyvében.

 

7,1-8.

 

      Itt I. Gedeon a lehető legnagyobb gondossággal és szorgalommal végzi, jó hadvezérként feladatát, Izráel seregeit vezényelve a midianiták elleni harcban (1.v.): Jó reggel felkelt, mint aki egész szívvel végzi munkáját, mint akinek nincs vesztegetni való ideje. Most, hogy már biztos abban, hogy az Úr vele van, nem tűr halasztást. Egy ősi kút mellet vert tábort, hogy serege vízhiány miatt nehogy kimerüljün, és elfoglalták a felső vidékeket, ami valószínűleg bizonyos előnyt bíztosított számára, mert a midianiták  lenn a völgyben voltak. Jegyezzük meg: Az Isten ígéreteiben vetett hit nem tehet elpuhulttá minket, hanem ellenkezőleg, eleveníti, serkenti törekvéseinket. Amikor bíztosak vagyunk abban, hogy az Úr előttünk megy, annál jobban kell buzdítsuk magunkat, 2 Sám. 5,24.

      II. Isten godoskodik arról, hogy a bekövetkezendő győzelem dicsősége teljesen neki tartassék fenn, azáltal, csupán hogy 300 embert jelöl ki e szolgálatban való részvételre.

      1. A hadsereg 32000 főből állott, - kis szám ahhoz képest, amennyi Izráelből előállhatott volna egy ily nagy alkalommal; s nagyon kis sereg a midianitákhoz hasonlítva, kik most ellepték a földet. Gedeon talán úgy gonodolkozott, hogy túl kevesen vannak; de Isten mellé áll, s azt mondja neki: „Túl sok e nép“. Nem azt jelenti ez, hogy helytelenül cselekedtek, kik önkéntesen jelentkeztek e csatára, hanem arra utal, hogy Isten úgy látta jónak, hogy ne vegyen igénybe mindenkit, kik eljöttek. Gyakran látjuk, hogy Isten nagy dolgokat valósít meg kevés kezek által, de ez volt az egyetlen alkalom, amikor szándékosan, célszerűen tette őket kevéssé. Hát nem korholta Debora nemrég azokat, kik nem jöttek az Úrnak segítségére,  s mégis e következő nagy harcban visszataríttetnek azok, kik eljöttek?! Igen. (1.) Isten ezáltal meg akarta mutatni, hogy valahányszor alkalmas eszközöket használ szogálgatában, neki nincs rájuk szüksége, hanem munkáját véghez tudja vinni nélkülük is, tehát ő nem tartozik elismeréssel nekik szolgálatjukért, hanem ők tartoznak hálával azért, mert alkalmazta, használta őket. (2.) Ezáltal akarta megszégyeníteni gyávaságuk miatt azokat, kik passzív módon alávetették magukat a midianitáknak, s nem mertek ellenük állni, mert a lászólagos szám-kölömbözetre néztek. Most megláthatták, hogy ha bíztak volna Istenben, egy közülük ezeret is elűzött volna. (3.) Ezáltal akart elnémítani és kizárni minden dicsekvést. Ez az alapvető ok, melyet ő maga tár föl, ki ismeri az emberek szívében rejlő büszkeséget: Izráel még dicsekednék velem szemben. Méltán lett megtagadva a szogálat dicsősége azoktól, kik nem akarták Istennek adni a siker dicsőéségét. „Az én kezem szerzett szabadúlást nékem“ -  ez olyan beszéd, melynek sohasem szabad kijönnie az üdvözülendők szájából.  Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék, és hallgasson minden test az ÚR előtt.

      2. Isten kétféleképpen csökkentette számukat: - (1.) Megparancsolta, hogy mindenki, aki fél és retteg, visszavonuljon, 3.v. Egy hegy tetején táboroztak most, közel az ellenséghez, a Gileád hegyén,  melyet Gileádról, Manassé háznépének közös őséről neveztek el, ki a Jordánnak ezen az oldalán telepedett le (4Móz. 26,30),  s ezért  valószínű, látták az ellenség megszámlálhatatlan seregét; azok  tehát, kiknek szíve megolvadt e látványra, szabadon bocsáttattak, hadd térjenek vissza, ha nekik úgy tetszik. Volt egy törvény, mely világosan megszabta, háború alkalmával egy ilyen hirdetmény közzétételét, (5Móz. 20,8). De Gedeon talán úgy gondolta, hogy ez csak olyan háborúkra vonatkozik, melyekt határaik bővítésére folytatnak, s nem ilyen esetben, amikor szükségszerűen védekeznek egy betolakodó ellenséggel szemben.  Ezért Gedeon nem hírdette volna ki ezt, ha Isten, ki eőre tudta, mily kevésre fog csökkeni ezálta serege, nem parancsolta volna neki. A gyávák a győzelem után épp olyannak tűntek volna mint bárki más, amikor a győzelem dicsőségéről lett volna szó, s ezért Isten nem akarta megadni nekik a szolgálatban való részvétel dicsőségét. Az ember azt gonolná, hogy alig akadna oly izráelita, ki egy ily ellenséggel szemben, mint a midianiták s egy ilyen vezér alatt, mint Gedeon, gyávának érezné magát; de mégis, a sereg kétharmada élt a lehetőséggel, s leléptek, látva az ellenség erejét s a saját csekélységüket, s nem számoltak Isten jelenlétének bizonyosságával, mit vezérük az imént kapott az Úrtól, s ami úgyszintén az ő részükre is adatott. Egyesek azt tartják, hogy a hosszú ideig tartó elnyomás megtörte bátorságukat; mások sokkal valószínűbben, azt állítják, hogy bűntudattal terhes lelkiismeretük fosztotta meg őket a bátorságtól. A bűn megígézte őket, s ezért nem volt erejük szembenézni a halállal.  Jegyezzük meg: a gyáva emberek nem alkalmasak Isten számára, hogy munkájában résztvegyenek; s a Krisztus zászlaja alá felsorakozottak között sokkal többen vannak ilyenek, mint gondolnánk. (2.) Elrendelte az egész sereg elbocsátását, 300 kivételével, és pedig egy jel által tette ezt: Még ez a nép is sok, nem kívánom alkalmazni őket, 4.v. Nézd, mennyire felette állnak Isten gondolatai és útjai a miénknek! Meglehet, maga Gedeon is mérlegelte a számukat, s bizonyára ő úgy gondolta, túl kevesen maradtak, noha még mindig voltak annyian, amennyivel Bárák legyőzte Siserát (4,14); s ha nem erősítette volna meg magát a hit által e csüggedésben, úgy ő maga is visszavonult volna egy ily kockázatosnak tűnő vállalkozástól, s legjobb megodásnak azt tartotta volna ha hazatér.  De Isten azt mondta: e nép túl sok; s midőn számuk harmadrészre csökkent, még mindig így szól: még ez a nép is sok - ez segít megértenünk Isten gondviselésének különös megnyilvánulásait, melyek folytán Isten egyháza látszólag egyre gyengül; túl sok baráttal rendelkezik, túl sok támogatóval, túl hatalmasok, túl bölcsek ahhoz, hogy Isten szabadulást munkáljon általuk; Isten tehát csökkenteni igyekszik őket, hogy felmagasztaltassék az Ő erejében. Gedeon azt a parancsot kapta, hogy vezesse le katonáit a vízhez, inni, valószínüleg a Harod kútjához (1.v.), s az abból folyó csemelyhez; ő, s az általa megbízottak meg kellett figyeljék, ki hogyan iszik. Feltételezhetjük, hogy mindannyian szomjasak voltak, s inni akartak; valószínű, hogy kijelentette nekik, hogy nemsokára az ütközet következik, s ezért jó, ha megfelően felfrissítik magukat, mert ezek után már nem számíthatnak más italra ellenségeik vérén kívül.  Nos, egyesek, - s kétség nélkül nagyobb részük - térdre esve akart inni, szájukkal érintve a vizet, hogy mohón olthassák szomjúságukat. Mások talán nem csináltak illyen nagy ügyet belőle, hanem, miként az eb nyelvével nyaldossa a vizet, s aztán tovább megy, úgy ők is sietve vettek egy kis vizet kezükbe ajkuk meghűsítésére, aztán továbbmentek. 300 és nem több volt ez utóbbiak száma, kik ily sietve ittak, s Isten azt mondja Gedeonnak, hogy őáltaluk akarja megfutamítani a midianitákat.  Az első csökkentési próba után csakis bátor harcosok maradtak vissza, kik maximális elszántsággal készen álltak Izráel szabadságának kivívására; ám ez utóbbi szelektálás abból a célból történt, hogy a harcban csak azok vehessenek részt, kik [1.] erős fizikai alkatuak, kik keményen bírják a hosszú fáradalmakat, nem síránkozva a szomjúság s kimerültség miatt, kikben nem található meg a kényelmességnek vagy fényűzésnek semmiféle veszélyes maradványa. [2.] Gyorsak; kik alig várják, hogy szembeszálljanak az ellenséggel, előnyben részesítve Istennek és hazájuknak szolgálatát még szükségszerű felfrissülésükkel szemben is; ilyeneket választ Isten az Ő munkájára. Kik nem csak egyszerűen készek, hanem buzgón igyekeznek is a jó cselekedetekre. Úgyszintén azért is esett őrájuk a választás, mert ők voltak kisebb számban, tehát látszólag a legkevésbbé voltak alkalmasak e nagy cél elérésére, hogy Isten általuk szabadítsa meg Izráelt. Nagy próbát jelentett Gedeon hitére és bátorságára nézve, midőn Isten megparancsolta, hogy az egész nép, e 300 kivételével menjen haza, kiki az ő helyére; vagyis menjen, ahová akar, távozzék el a helyszínről s az ő parancsnoksága alól; de mégis, feltételezhetjük, hogy akik szívükön viselték az ügyet, bár most félrevonultak, ám hallótávon belül maradtak, rögtön készen állva az üldözésre, mihelyt a 300 megtöri a jeget - bár ez nincs világosan feltűntetve a szövegben. Ily különös módon lett Gedeon hadserege tisztogatva, formálva, csökkentve, ahelyett, hogy a sereg növelve lett volna, ahogy emberileg elgondolva szükségesnek tűnik egy ilyen nagy hadművelethez. Nos,

      3. Hadd lássuk most, hogy e kis semminek tűnő csapat, melyre az ütközet terhe nehezült, miként lett felszerelve s felfegyverezve. Ha e háromszáz ember szolgákkal és segítőkkel lett volna ellátva, s kétszeresen felszerelve karddal meg lándzsával, úgy talán remélnénk, hogy valamit véghez visznek. De ahelyett, hogy megfelelően felfegyverezve a harci szolgálatra alkalmasakká tennék őket, emberileg szólva inkább alkalmatlanná teszik őket. Mert (1.) Mindegyik katona kantinos lett: kezükbe vevék azért a népnek útravalóit; hátizsákjukat csomagjaikat letették, s mindegyik annyi élelmet vett magához amennyit szükségesnek vélt - ami egyben hitük próbatételét is képezte: bíznak-e Istenben, amikor nincs több készletük annál, mint amit magukkal visznek; valamint engedelmességük próbáját is: hajlandók-e így követni Gedeont, mindaddig, míg ő mondja? Ez valóban hitben való járást jelentett.  (2.) Mindegyik katona trombitássá változott. Az elbocsátott sereg hátrahagyta kürtjeit e 300 ember számára, kik ezekkel lettek ellátva harci fegyverek helyett, mintha játékra készülnének s nem harcra.

 

7,9-15

 

Gedeon számára, miután serege ekként le lett csökkentve, két lehetőség maradt: vagy harcol hit által, vagy sehogy. Ezért Isten itt Gedeon hitéhez toboroz katonákat, mintsem haderejéhez.

      I. Isten ellátja őt szilárd alappal, melyre hitét építheti. Ez pedig nem lehet más, mint Istentől jövő Ige; csak ezen állhat erősen a hit. Ezt az igét adja neki az Úr, oly teljes és világos módon, mint ahogy lelke éppen kívánja,  9.v.   1. Egy parancs-igét, mely cselekedetét igazolja, mely enélkül meggondolatlan esztelenség lett volna, ami nem méltó egy bölcs hadvezérhez: Kelj fel, menj alá e maroknyi emberrel  a táborba, mert kezedbe adtam őket.  2. Az ígéret ígéjével biztosítja őt a siker(győzelem) felől, ami másként nagyon valószínűtlennek látszott: kezedbe adtam őket, mind a tieid. Istennek ez ígéje épp azon az éjszakán lett hozzá intézve, amikor - elgondolhatjuk - rendkívül nyugtalan és zaklatott lehetett, s afölött töprengett: vajon mi lesz most? Számos csüggesztő gondolatai közt e vigasztaló ígék gyönyörködtették lelkét. Az isteni vigasztalások nemcsak erővel hatnak a hívőkre, hanem a kellő időben adatnak.

      II. Egy jó támaszt  nyújt neki hite megerősítésére. 1. Megparancsolja, hogy ő maga legyen saját kémje, s most, az éjszaka leple alatt menjen el titokban a midianiták seregéhez és lássa meg, milyen információkat fog ott nyerni. „Ha félsz lemenni, harcolni, úgy menj el először szolgáddal (10.v), s hallgasd meg, mit beszélnek.“ (11.v.); s e kijelentésben érezhetőleg benne van az is, hogy amit majd hallani fogsz, az rendkívüli erősítő lesz hited számára. Isten ismeri gyermekeinek gyengeségeit, s tudja, mily nagy bátorságot meríthetnek néha egy kis dolog által; s ezért előre tudva, mint fog történni Gedeonnal, az ellenséges tábornak épp azon a részén,  ahol ő leereszkedik, - utasítja őt, hogy menjen alá, s hallgassa meg, mit beszélnek, hogy annál erősebben higgye, amit Isten mondott. Magához kellett vennie Púrát, az ő szolgáját, akiben teljesen megbízhatott, ki valószínűleg egy volt ama tíz közül, kik segítségére voltak a Baál oltárának lerombolásában. Őt kellett mellé vegye, és senki mást rajta kívül; őt kellett magával vinnie, hogy tanúja legyen annak, amit a midianitáktól hall, hogy e két tanú szája által amikor a dolog megjelentetik Izráelnek, a kijelentés megerősítessék. Magával kellett vigye e szolgát, mert jobb kettőnek, mint egynek, s e kis segítség is jobb, mint semmi.   2. Egyúttal olyan látványt tárt eléje, mely emberileg elcsüggesztő volt. Bizony elég volt számára, hogy megijedjen, észrevéve - talán a holdvilágnál - az ellenség számlálhatatlan seregét (12.v.), a sáskahadhoz hasonló embersokaságot, miként nem is bizonyultak jobbaknak a sáskáknál erőre és bátorságra nézve; tevéik száma megszámlálhatatlan volt, mint a tenger fövénye. De Isten    3. Úgy intézte, hogy halljon valamit, ami számára jó előjel volt, s mihelyt meghallotta ezt, azonnal visszatért, megértve, hogy ezért küldetett oda. Kihallgatott két katonát az ellenség táborából, kik egy sátorban voltak, s valószínűleg nem tudtak aludni, virrasztottak az éjszakában. (1.) Egyik közülük elmondja amit álmodott; s mivel álmaink olyanok, amilyenek, s nem érdemes elmondani - ez álom is egy bolondos álom. Álmában egy árpakenyeret látott legurulni a hegy oldalán a midianiták táborára, s „úgy láttam“, mondja, „e guruló kenyér nekiment egynek sátoraink közül (valószínűleg a legszebb sátornak), - s bizonyára nem jön, hogy higgyed -, oly erővel nekiment, hogy kitépte a sátorfát, elszakította egyből köteleit, úgy, hogy a sátor ledőlt, s maga alá temette annak lakóit, 13.v. A sok álomban a hiábavalóság, a beszéd is sok, mondja Salamon,  Préd. 5,7. Az ember csodálkozik sokszor, mily furcsa, összefüggéstelen dogokat szed össze álmainkban a nevetséges képzelet. (2.) A másik, talán félálomban elkezdi magyarázni ez álmot; s a magyarázatot nagyon messziről veszi: „Nem egyéb ez, mint Gedeon fegyvere“ 14.v. Az írásmagyarázók elbeszélik, mily találó volt e hasonlat, hogy Gedeon, ki gabonát csépelt háznépének, s kenyeret sütött barátjának (6,11-19), mily találóan van cipóhoz hasonlítva, - hogy ő és egész hadserege oly csekélynek tűnt fel, mint egy kis lisztből készült kenyér; s oly megvetendő, mint egy árpakenyér; oly hirtelen álltak össze, mint ahogy a péknél hamar megsül a kenyér; s annyira volt valószínű emberileg, hogy ők legyőzik e nagy sereget, mint amennyire lehetséges, hogy egy kenyér ledöntsön egy sátrat. De végül is, a megfejtés nem Isten dolga-é? Ő adta az egyik  elméjébe az álmot, s ő adta a másik szájába a magyarázatot; ha Gedeon csak az álmot hallotta volna, s ha ő maga kellett volna megfejtse azt, úgy kevés hasznuk lett volna belőle. De mivel az ellenség szájából hallották a magyarázatot, nem csak az lett világos előttük, hogy Istentől származik, ki minden ember szívét és nyelvét kezében tartja, hanem úgyszintén annak is bizonysága lett, hogy az ellenség teljesen erejét vesztette, elbátortalanodott, s hogy Gedeon neve oly rettenetes lett számukra, hogy miatta aludni sem tudtak már. A győzelmet könnyű volt megszerezni, melyről oly gyáván ők már le is tettek: Kezedbe adtam Midiánt. Kik Istent látják maguk ellen harcolni, azoknak elmegy kedvük a harctól.

      Végül, Gedeon felismerje Isten ujját, ki épp e helyre vezette őt, épp ebben az órában, hogy meghallhassa ez álmot s ennek magyarázatát; rendkívül felbátorodott általa abból a csüggedtségből, mely a hadsereg-csökkentés miatt erőt vett rajta. Nagyon jólesett hallania, amint árpakenyérhez hasonlítják, melyről bebizonyosodott, hogy ily nagy dolgokra képes. Ezáltal fellelkesülve, - elmondja az Ige (15.v), 1. Miként adott dicsőséget Istennek; azonnal imádva Őt, fejét meghajtva, - vagy talán felemelt kezekkel és szemekkel - rövid, őszinte imában hálát adott Istennek a győzelemért, mely felől most már teljesen meg volt győződve, s ezért a bátorításért, mit Tőle nyert. Akárhol vagyunk, szólhatunk Istenhez, s imádhatjuk Őt, s nyitott utat találunk a menny felé. Istent illeti a dicséret mindenért, ami bátorítólag hat hitünkre; s gondviselését fel kell ismernünk azokban a dolgokban is, melyek - bár kicsik és látszólag véletlenek -, hasznosaknak bizonyulnak számunkra. 2. Miként osztotta meg társaival is a bátorságot s bizonyosságot, mit Istentől kapott: Keljetek fel, készüljetek az azonnali indulásra, mert kezetekbe adta az Úr Midián táborát.

 

7,16-22

 

      Itt találjuk I. A vészjelző riadót, mit Gedeon az éjszaka sötétjében a midianiták seregeinek adott. Mert Isten szándéka az volt, hogy ők, kik sokáig félelemben tartották Izráelt, s oly sokszor rettentették őket, megfutamodjanak, s elpusztuljanak pusztán a félelem miatt.

      1. Az itt leírt támadás sok tekintetben hasonlít az Ábraháméhoz, melyet ő a Lótot foglyul vivő ellenfélre mért. Az emberek száma majdnem ugyanaz: Ábrahámnak 318 legénye volt, Gedeonnak 300; mindketten csapatokra osztották seregeiket, mindkét esetben éjszaka történt a támadás, s mindketten győztesen kerültek ki, noha látszólag nagyon hátrányos helyzetben voltak (1Móz. 14,14-15); és Gedeon nem csupán Ábrahám egy fia (hiszen a midianiták is azok voltak, Keturától), hanem Ábrahám hitének örököse is volt.  Gedeon (1.) Seregét - bármily kicsiny volt is az -, három csapatra osztotta(16.v), melyek közül egyet ő maga vezetett (19.v), mivel a nagy hadseregek (s ő is ilyennek akarta fetűntetni magát az ellenség előtt) általában jobbszárnyra, balszárnyra és hadtestre voltak osztva. (2.) Megparancsolta nekik, hogy hozzá hasonlóan cselekedjenek (azt tegyék, amit ő (17.v). Valószínű, hogy megmondta nekik, már most, mit kell tenniük, hisz a dolog annyira különös volt, hogy nehezen tudták volna egyből megérteni; de akarta, hogy szemük láttára véghezvigye ő először, jelt adván nekik, mikor tegyék, amint tisztek szokták képezni katonáikat, parancsszóval, vagy dobpergéssel: Rám figyeljetek, s tegyetek úgy, mint én. Ilyen az a parancs is, mit a mi Urunk Jézus, üdvösségünk fejedelme ad alattvalóinak: mert ő példát hagyott nekünk, melyhez ezt a felhívást csatolta: amiképpen én cselekedtem, ti úgy cselekedjetek.  (3.) Éjszaka csapott le rájuk, amikor biztonságban érezték magukat, s a legkevésbé várták,  nagy zavarba hozva őket; s midőn seregeinek kicsiny volta nem volt észrevehető. Éjszaka minden félelem sokkal rettenetesebb, különösen a koromsötét éjszakában, kissé éjfél után, amikor a középső őrség kezdődik; s vészjelzés kelti fel őket álmukból. Olvasunk éjszakai ijesztésről, ami nagyon borzasztó (Zsolt 91,5), s az éjszakának félelméről (Én. 3,8). (4.) Gedeon célja az volt, hogy megfutamítsa ez óriási sereget; nemcsak hogy teljes megfutamodásra késztesse őket, hanem egy szégyenteljesre is egyszersmind. Minden katonájának egy-egy kürtöt adott jobb kezébe, egy korsót bal kezébe, s egy-egy fáklyát mindegyik korsóba. S ő sem tartotta megalázónak önmagára nézve, hogy ekként felszerelve menjen előttük.  Tréfa dolognak vette e nagy sereg legyőzését, s úgy ment ellenük, mintha gyermekek ellen harcolna, s nem vitézek sokaságával. „Megutál téged, gúnyt űz belőled Sionnak szűz leánya, fejét rázza utánad Jeruzsálem leánya“ (És. 37,22). Seregeinek csekély létszáma kedvezően elősegítette célja elérésében; mivel kevesen voltak, titkon tudták megközelíteni a tábort, anélkül, hogy feltűnést keltettek volna, úgy, hogy nem vették őket észre, míg a táborhoz nem értek; s úgy tervezte, hogy a riadót épp őrségváltáskor adja (19.v.), hogy az őrállók éberek legyenek, s annál hamarabb riadót adhassanak a táborban, ami a legjobb szolgálat volt, mit érte csak tehettek. Három módon szándékozott rettegést hozni rájuk, s pánikba ejteni őket. [1.] Nagy zaj által. A háromszáz férfinek teljes erőből fújnia kellett kürtjét; ugyanakkor össze kellett törnie a cserépkorsókat; valószínű, hogy mindegyik odaütötte korsóját a mellette levőéhez, egyik a másikét törte össze, ami nem csak nagy csörömpölést eredményezett, hanem jelképezte azt, amit a rettenet eredményezett, hogy a midianiták egymásra támadtak, egyik a másikat ölve le. [2.] Nagy fényesség előidézése által. Az égő fáklyák rejtve voltak a korsókban, mint véka alá rejtett gyertya, míg a táborhoz jutottak; s egyszerre, oly hirtelen vették elő, hogy rendkívüli fényesség támadt az egész tábor körül. Valószínű, hogy e fáklyákkal egy táborszéli sátrat lángbaborítottak, ami még jobban növelte a zűrzavart. [3.] Nagy kiáltással. Mindenkinek kiáltania kellett: Az Úrért és Gedeonért; így vélik némelyek helyesen fordítani a 18.vers fordítását; mert a „fegyverre“ szó, nem található az eredeti szövegben, de viszont ott van a 20. versben: „Az Úrnak s Gedeonnak fegyvere“. Úgy tűnik, a midianita álmából kölcsönözte e szót (14.v.): ez a Gedeon fegyvere.  Megtudva, hogy neve rettenetet jelent számukra, ekként ellenük használja azt; de maga elé helyezi Jehova nevét, kifejezve, hogy enélkül az Ő neve csak egy jelentéktelen nulla lenne. Ez bizonyára saját embereit is lelkesítette, kik joggal vettek bátorságot, amint hallották, hogy egy ily Istenük van, mint az ÚR (Jehova),  s egy ily vezérük, mint Gedeon, akikért érdemes harcolni, s akik értük harcolnak. Ugyanakkor bizonyára rettegést hozott az ellenfélre, kik régtől fogva hallottak Jehova nagy nevéről, s nemrég a Gedeonéról. Isten fegyvere egyedül az, mely sikert ad Gedeon fegyverének; mindemellett, Gedeonnak használnia kell fegyverét. Az emberek az eszközök, de Isten a legfőbb tényező; mindegyiket a maga helyén kell figyelembe venni. De az embereket, a legjobbakat is, mindig Isten szolgálatában s a Tőle való függésben, alárendeltségben kell látni. Ezt a hadsereget pusztán ijesztések által kellett megfutamítani, ezek képezi különösképpen az Úr fegyvereit. E katonáknak, ha volt is fegyver oldalukra kötve,  - csakis ott volt, s nem a kezükben - , a győzelmet e kiáltás által érték el: „Fegyverre!“  S hasonlóképpen az egyház ellenségei is  megölettetnek a lovon ülőnek kardjától, mely az ő szájából jő vala ki (Jel. 21,19).

      2. Ez a módszer, melyet itt alkalmaztak a midianiták legyőzésére, magyarázható: (1.) Az ördög birodalmának lerontásának jelképeként e világban, az örökkévaló evangélium hirdetése által, mely mint kürtzengés betölti a földet; s a cserépedényekből árasztott világosság által - mintegy ilyenek az evangélium szolgái, kikben a világosság kincse le van téve, 2Kor. 4,6-7. Ekként választja ki Isten a világ bolondjait, hogy megszégyenítse a bölcseket, egy árpakenyeret, hogy ledöntse a midianiták sátrait, hogy az erőnek nagy volta Istené legyen; az evangélium kard, de nem a kézben, hanem a szájban, az Úrnak és Gedeonnak fegyvere, Istené és Jézus Krisztusé, azé, aki a trónon ül, és a Bárányé. (2.) Az utolsó nagy nap rettenetének jelképeként. Ily értelemben magyarázza a kiváló Hall püspök: Ha e korsók, trombiták és fáklyák ily zavarba ejtették, s megháborították a midianiták és amálekiták büszke seregeit, akkor ki fog megállni majd az utolsó nap rettentései előtt, midőn az arkangyal trombitája zeng, az elemek égve felbomlanak, az egek eltűnnek, s az Úr maga leszáll nagy kiáltással!

      II. E riadónak csodálatos sikere. A kiáltásra a midianitákból elszállt minden bátorság; miként Jerikó falai puszta kiáltásra omlottak le, úgy most is hasonló csoda tötént; úgy hogy Gedeon láthatta, ami után nemrég sóvárogva vágyott, a csodákat, melyekről atyái beszéltek. Gedeon katonái hűségesen  teljesítették a kapott parancsokat,  és mindegyik ott állott a maga helyén, a tábor körül (21.v), kürtölésükkel fokozva az egymás elleni harcot a táborban, s fenntartva fáklyájukat, hogy az ellenség hadd lássa saját romlását. Nem rohantak a midianiták táborára, sem vérszomjas, sem zsákmányra éhes lelkülettel, hanem türelemmel álltak ott, nézve az Úr szabadítását, mely tisztán az Ő munkája volt.  Figyeljük meg, hogyan valósult meg Gedeon terve: 1. Megijedek az izráelitáktól. Az egész tábor felriadt; ide-oda futkostak soraikban; mintha villám csapott volna soraikba, úgy futkostak, kiáltoztak, menekültek (21.v.). Volt valami természetes ijedelmükben. Feltételezhetjük, hogy nem értesültek még Gedeon hadseregének nagy csökkentéséről, sőt inkább arra gondolhattak, hogy az utolsó értesülések óta számuk egyre nagyobbra növekedett; s ezért okuk volt félni, tudva, mily utálatosakká, s nyomorkeltőkké tették magukat irántuk, s mily bátor lépéseket tettek az izraeliták igájuk lerázása felé, - ennek következtében nagyon nagy sereg lehet az, melyet ily sok trombitás és fáklyahordozó vezet be. De sokkal inkább Isten természetfeletti ereje hozta rettegésbe őket.  Isten maga bocsátott rettegést rájuk, hogy megmutassa, miként teljesedett volna be amaz ígéret, ha nem játszották volna el: Egy közületek elűz ezeret.  Figyeld meg a képzelő erő hatalmát, s hogy mily nagy mértékben válhat néha egyeseknek rettenet forrásává, ami máskor gyönyört jelent. 2. Elestek egymás fegyvere által: Fordítá az Úr kinek-kinek fegyverét az Ő felebarátja ellen (22.v.). E zűrzavarban, látva, hogy a trombitások s fáklyahordozók továbbra is künn állnak a táboron kívül, ebből arra következtettek, hogy a hadtest már bejött, s közöttük vannak; s ezért mindegyik a mellette levőre támadt, s bár barátok voltak, de ellenségnek vélték egymást; ily tévedések számtalanok lehettek, mert aki a táborban embert ölt, azt azonnal ellenségnek tartották, s gyorsan végeztek vele. Saját érdekünk, hogy fegyelmezett lélekjelenléttel megőrizzük nyugalmunkat, s ne rettenjünk meg minden kis zörrenésre, mert felfogni sem tudjuk, mily rossz cselekedetekbe árthatjuk magunkat. Lásd meg azt is, miként teszi Isten gyakran egyháza ellenségeit egymás elpusztításának eszközeivé; s nagyon sajnálatos dolog, ha az egyház barátai is ennyire eszüket vesztik.  3. Életüket mentve, futásnak eredtek. Talán, midőn a nap feljött, tudatára ébredtek tévedésüknek, hogy maguk között, egymás ellen harcoltak, s úgy gondolták, e végzetes tévedés által annyira legyengítették seregeiket, hogy most már lehetetlen szembeszállniuk Izráellel; ezért a legrövidebb úton igyekeztek haza, hazájukba, - bár, amennyire kitűnik, a 300 ember helyén maradt. Minden istentelen fut, ha senki sem kergeti is (Péld. 28,1). Mindenfelől félelmek rettentik őt, s üldözik őt lépten-nyomon (Jób 18,11).

 

7,23-25

 

      Élőnkbe tárul itt a győzelem diadalmas folytatása. 1. Gedeon katonái, kik előbb elbocsáttattak, s talán már szétszéledtek, az ellenség megfutamodásának hírére ismét összegyűltek, és serényen üldözőbe vették azokat, kikkel korábban szembeszállni nem volt bátorságuk. A Naftali és Áser törzséből való izráeliták, kik ezt tették (23.v.) nem most érkezettek voltak e távoli területekről, hanem ugyanazok, kik felsorakoztak már korábban Gedeon alá (6,35), de el lettek bocsátva. Akik gyávák és félénkek voltak harcolni (3.v.) most erőt nyertek, miután a harc nehezebb része elmúlt; s elől álltak a zsákmányosztásnál, bár a szembeszálláskor hátul maradtak. Úgyszintén azok, kik bár szerettek volna harcolni, de nem volt alkalmuk, mert Isten parancsára lettek mellőzve, nem úgy tettek, mint azok, 2Krón.25,10-13, kik felgerjedt haraggal tértek vissza, hanem vártak a megfelelő alkalomra, amikor szolgálatot tehettek a győzelem teljessé tételében, mégha megtagadták is tőlük az élvonalban való küzdés dicsőségét.   2. Az efraimiták, Gedeon felszólítására egyakarattal eljöttek, s elfoglalták a Jordán átkelőhelyeit, elvágva így az ellenség előtt a saját hazájukba való visszavonulás lehetőségét, hogy teljesen elpusztíthassák őket, hogy ne okozhassanak hasonló gonosztetteket Izráelben a jövőben. Elfoglalták előttük a vizeket (24.v.),  őrséget állítottak a folyók partján végig, úgy hogy a midianiták, kik üldözőik elől menekültek, azok kezébe estek, kik ott vártak elfogatásukra. Itt valóban rettenetes verem, s tőr várt rájuk, (És. 24,17).   3. A midianiták két fő vezérét elfogták s megölték az efraimiták, a Jordánnak ezen az oldalán,  25.v. Nevük nyilván jellemüket tükrözhette, Oreb hollót, Zéeb pedig farkast jelent. Ezek menekülésükkor oltalmat kerestek, egyik egy sziklahasadékban, (És. 2,21; Jel 6,15), a másik pedig egy présházban, Gedeonhoz hasonlóan, ki tőlük való félelemben rejtette el gabonáját egy pajtában (6,11. „présházban“ - új. ford.).  De rejtekhelyük kivégzőhelyükké változott, s emlékük fennmaradt az utókornak a helyek elnevezése által, örökkétartó gyalázatukra: itt estek el Midián vezérei.

 

 

8. RÉSZ.

 

E fejezet további tudósításokat nyújt Gedeonnak a midianiátk feletti győzelméről, életéről és uralkodásáról fennmaradt történettel párosultan.  I. Bölcsen lecsendesíti a háborgó efraimitákat, 1-3.v. II. Hősiesen üldözi a menekülő midianitákat, 4.v. és 10-12.v. III. Igazságosan megbünteti Szukkóth és Pénuel férfiait, kik aljasan csúfolták őt (5-9.v.), s ezt számon kérte rajtuk 13-17.v. IV. Vezérhez méltóan megöli Midián két királyát, 18-21.v. V. Mindezek után szerényen visszautasítja az Izráel feletti uralkodást, 22-23.v. VI. Esztelen módon kedvez a nép babonás hajlamának; saját városában felállít egy efódot, ami nagy tőrnek bizonyult Izráel számára 24-27.v.  VII. Megőrizte az ország békéjét 40 éven keresztül, 28.v. VIII. Dicsőségben halt meg, s népes családot hagyott maga után, 29-31.v. IX. Végül úgy őt, mint Istent hamar elfelejtette a hálátlan Izráel,  33-35.v.

 

8,1-3.

 

      Még alig győzték le a midianitákat - az egész Izráel közös ellenségét -, s máris, némely heves lelkű emberek erőszakossága miatt Izráel fiai készen álltak, hogy egymás ellen harcoljanak; egy vészteljes tűz ütött ki, mely ha nem oltatott volna el azonnal Gedeon Istentől nyert bölcsessége és egyenes jelleme által, végzetes következményekkel járó tűzbe borította volna az egész nemzetet. Az efraimiták, midőn Gedeonhoz, mint fővezérhez elhozták Oreb és Zéeb fejeit, ahelyett, hogy gratulálva üdvözölték volna őt elért sikereiért, s megköszönték volna neki az értük tett nagy szolgálatot - miként illett volna, hogy tegyenek -, elkezdtek vele nagy felháborodással veszekedni.

      I. Vádjuk nagyon gyerekes és értelmetlen volt: Miért nem hívtál minket, mikor a Midián ellen való harcolásra indultál? (1.v.). Efraim testvére volt Manassénak, Gedeon törzsének, s elsőséget élvezett vele szemben Jákób és Mózes áldásában, s ezért nagyon féltékeny volt Manasséra, nehogy e törzs elhomályosítsa az ő nemzeti dicsőségét. Innen van, hogy Efraim Manassét, s Manassé Efraimot emésztette (És. 9,21.). A felingerelt atyafiú erősb az erős városnál, és az ilyenek versengések olyanok, mint a vár zárja (Péld. 18,19). De mily alaptalan volt Gedeonnal való vitájuk! Azért dühösködtek, mivel nem küldött értük a midianitákkal folytatott harc megkezdésére, hanem csak a folytatására.  Mért nem hívta őket, hogy ők képezzék az élcsapatot! Úgy gondolták, a dicsőség polca őket illetné meg. De, 1. Gedeont Isten hívta el, s úgy kellett tegyen, ahogy ő utasította; ő sem vett el magának semmit a  dicsőségből, sem nem helyezte azt másokra, hanem Istenre hárított mindent. Tehát az efraimiták e vitájukban az isteni irányítás ellen támadtak, hisz ki volt Gedeon, hogy ellene zúgolódtak?   2. Miért nem jelentkeztek az efraimiták önkéntesen a szolgálatra?  Tudták, hogy az ellenség határukban volt,  s hallhattak azon seregekről, melyek egyakarattal összeálltak az ellenséggel való szembeszállásra, s hozzájuk kellett volna csatlakozzanak ők is a közös ügyért való buzgóságból fakadóan, mégha nem is kaptak díszes formában, különleges meghívást.  Többre becsülik magukat Istennél azok, kik dicsőségükre hivatkozva kivonják magukat az Istennek és embertársaiknak végzett szolgálatból. Debora idejében létezett egy gyökér Efraimban (5,14), mért nem tűnnek ki most is? A helyzet maga kihívást jelentett számukra, nem volt szükség Gedeontól való meghívásra várniuk.   3. Gedeon megbecsülte őket azzal, hogy nem küldött értük. Ha hívta volna őket, bizonyára sokan visszatértek volna a félénkszívűekkel vagy elbocsáttattak volna a lassú, kényelemszerető, mértéktelen sereggel; így hát, az által, hogy nem hívta őket, megkímélte őket a gyalázattól, mely érhette volna őket.  A gyávák mindig hősöknek szeretnek feltűnni, miután a veszély elmúlik; s általában azok igyekeznek hírnevüket védelmezni, kik a veszély közepette gyáváknak bizonyultak.

      II. Gedeon válasz nagyon nyugodt és békés volt; nem is annyira a maga igazolására törekedett, hanem arra, hogy nekik kedveskedjen, s kibékítse őket (2-3.v.). Megfelel nekik, 1. Nagy szelídséggel és önuralommal. Nem neheztelt a sértésért, sem nem reagált indulattal az indulatosságra, hanem gyöngéden tárgyalta velük az ügyet; s éppoly igaz dicsőségre tett szert ezáltal, hogy saját indulatait legyőzte, mint a midianiták fölött aratott győzelmével. Jobb a hosszútűrő az erősnél.  2. Nagy szerénységgel és alázattal; az ő tettüket  nagyobbnak minősítve a sajátjáénál: Nem többet ér-e Efraim szőlőmezgérlése, kik az ellenség elmaradozottjait csípték el, s az elmenekült vezéreit irtották ki, mint Abiézer egész szüretje? Nemde nagyobb dicsőséget szereztek, s nagyobb szolgálatot tettek az országnak ezáltal, mint Gedeon az első ütközettel? Isten népe ellenségeinek elpusztítása szürethez van hasonlítva,  Jel 14,18. Elismeri, hogy az ő mezgerlésük többet ér az ő szedésénél. A győzelem teljességre juttatása  sokszor nagyobb dicséretet érdemel, s nagyobb jelentőségű, mint annak kivívása; ők ebben tűntették ki magukat, mutatták be bátorságukat s jellemüket, - vagy jobban mondva Isten tűntette ki őket; mert bár Gedeon magasztalja hőstettüket, s kész háttérbe helyezni önmagát, azonban nem akar egy virágszálat sem elvenni Isten dicsőségének koszorújából, hogy azzal az övéket ékesítse: Kezetekbe adta az Isten Midiánnak fejedelmeit, s nagy öldöklést vittetek végbe az ellenségen nagyszámú seregetekkel; s mit cselekedhettem én olyat mint ti, az én 300 emberemmel, a ti nagyszerű hőstettetekhez képest? Gedeon az önmegtagadás nagy példájaként áll itt előttünk, s ez esetből megtanulhatjuk, hogy   (1.)  Az alázatos viselkedés a legjobb módszer az irigység eltávolítására. Igaz, hogy gyakran még a jó dolgok is irigységet keltenek, Préd. 4,4.  Ám nem ez nem történik meg, ha azok, kik jót cselekesznek nem büszkék erre.  Azok valóban gonoszok, kik azon igyekeznek, hogy levessék méltóságukból azokat, kik magukat megalázva szerényen viselkednek. (2.) Hasonlóképpen ez a legbiztosabb módja a viták megszüntetésének, hiszen csak a kevélységből származik a háborúság (Préd. 13,10). (3.) Az alázatosság a legnagyobb megvalósításoknál és eredményeknél a legszeretetreméltóbb s legcsodálatosabb. Gedeon győzelmei nagyban kiemelték megalázkodását. (4.) Az alázatosság sajátos jellemvonása, hogy másokat különbnek tart magánál,  s a tiszteletadásban megelőzi a másikat.

      Nos, mi lett a kimenetele a vitának? Az efraimiták erősen feddőzének vele (1.v.), elfeledkezve a vezérüknek járó tiszteletről, kit maga Isten megtisztelt, s szabad utat engedve indulataiknak, szabad-szájjal, nagyon illetlen módon, - s ez biztos jele egy gyenge és igazságtalan ügynek. Az értelem nehézkesen jár, miközben az indulatok magasra szöknek. De Gedeon engedékeny felelete elfordította haragukat, (Préd. 15,1). Lecsendesedett az ő háborgó lelkük, (3.v.). Kifejezi ez ige, hogy nyilván maradt még bennük némi ellenszenv, de Gedeon bölcsen nem vette azt számba, s hagyta, hogy lassan kihűljön. A nagy emberek s jó vezetők szükséges, hogy türelmesek legyenek alattvalóik értetlensége s ostobasága iránt, s nem kell ezeken felettébb megütközniük.

 

8,4-17

 

      E versekben előttünk áll,

      I. Gedeon, mint vitéz hadvezér, üldözve a megmaradt midianitákat, s kitartóan folytatva a harcot. Óriási öldöklés történt már eddig az ellenségben: az elesettek száma 120000 ember volt (10.v.). Ily borzasztó mészárlást végeztek ők maguk közt, s így könnyű prédává váltak Izráel számára. De úgy látszik, Midián két királya, kik sokkal jobban ellátták magukat a menekülésre, mit a többiek, 15000 főnyi sereggel átkeltek a Jordánon még mielőtt az efraimiak lefoglalták volna a gázlókat és saját hazájuk felé tartottak. Gedeon úgy gondolja, Izráel megszabadítására szóló küldetését nem végzi tökéletesen, ha szökni hagyja őket. Nem elégszik meg azzal, ha kiűzi őket az országból, hanem a föld kerekségéről kívánta őt elűzni (Jób 18,18). Ez elhatározását igyekszik megvalósítani itt a legnagyobb elszántsággal, és törekvését nagy siker koronázza.

      1. Határozottsága nagyon kitűnő példa számunkra. Szándékát a legnagyobb akadályok, hátrányos körülmények közt vitte véghez. (1.) Nem vett maga senkit, 300 emberén kívül, kik most letéve a kürtöket és fáklyákat, kardot és dárdát ragadtak kezükbe.  Isten kijelentése így szólt:  e háromszáz emberrel szabadítlak meg titeket (7,7), s Gedeon ez ígéretben bízva, csak őket vette maga mellé, 4.v. Többet várt e 300 embertől, kiket a különleges ígéret támogatott, mint a többi sok ezer vitéztől, kiket csak saját erejük hajtott. (2.) Kimerültek voltak, de mégsem hagyták abba az üldözést; sokat fáradoztak már eddigi harcukban, de készek voltak még többet is tenni ellenségeik ellen. Lelki harcunkat nekünk is így kell folytatnunk, azzal az erővel, mellyel bírunk, legyen az bármilyen csekély. Sok esetben ilyen az igazi keresztyén helyzete is: kimerülten is, de mégis harcol. (3.) Habár saját népe részéről elcsüggesztő tényekkel szembesült, - kigúnyolták, csúfolták azért amit tenni igyekezett; úgy vélekedtek, hogy olyasmi után törtet, mit sohasem lesz képes megvalósítani, - mégis, tántoríthatatlanul haladt előre. Ha úgy találjuk, hogy azok is, kiknek segítőinknek kellene lenniük, akadálynak bizonyulnak utunkban, mégse térítsen el ez bennünket kötelességünktől. Nem tudják, miként kell értékelni Isten jótetszését azok, kik nem tanulták meg megvetni az emberek gyalázkodását s csúfolódásait. (4.) Hosszú utat tett meg a sátorban lakók útján (11.v.), talán azért, mert úgy remélte, hogy több kedvességet tapasztal részükről min Szukkóth és Péniel lakosainál (néha több szeretet és jóindulat található a vidéki városokban, mint a városi palotákban), vagy azért, mert ez volt az az út, hogy észrevétlenül haladhatott, s ez úton támadhatta meg az ellenséget a legnagyobb meglepetéssel. Nyilvánvaló, hogy nem kímélt semmi fáradságot győzelme teljessé tételében. Most előny volt részére, hogy e 300 emberrel volt,  kik erős lélekkel bírták az éhséget, szomjúságot s fáradtságot. Úgy tűnik, éjjel támadt az ellenségre, miként először is tette, mert a tábor biztonságban érezte magát. A bűnösök biztonsága gyakran pusztulásuk bizonyítéka, s a veszélyek akkor bizonyulnak a legvégzetesebbeknek, amikor legkevésbé félünk tőlük.

      2. Sikere nagyon bátorítólag hatott a jó ügyben való határozottságra és szorgalomra. Szétverte seregüket (11.v.), s foglyul ejtette a két királyt, 12.v.  Jegyezzük meg: amitől félnek a gonoszok, az következik rájuk. Akik úgy hiszik, hogy futnak az Úr és Gedeon fegyvere elől, nem tesznek egyebet, mint belerohannak abba. Ha el is fut a kard elől, mégis, a nyílvessző utóléri őt. Mintha valaki oroszlán elől szaladna, s medve bukkana rá; mert a büntetés utoléri a bűnösöket.

      II. Itt látjuk Gedeont, mint igazságot bírót, amint megbünteti a közönyös izráelitákat - Szukkóth és Pénuél embereit - arcátlan viselkedésükért, kik Gád törzséből valók voltak, a Jordán túlsó oldalán.

      1. Vétkük súlyos volt. Gedeon egy maroknyi gyenge csapattal üldözte a közös ellenséget, hogy Izráel szabadítását teljessé tegye. Útja előbb Szukkóth, majd Pénuél városán vezetett keresztül. Nem várta, hogy a város előjárói ünnepélyesen fogadják őt, gratulálva eddig elért sikereiért, hogy felajánlják a város kulcsait, lakomát adjanak tiszteletére, még kevésbé, hogy haderejükkel legyenek segítségére, noha mindezekhez joga lett volna; hanem csupán eleséget kért katonái számára, kik a nélkülözés miatt már majdnem kidőltek. Kérését nagyon alázatosan, könyörögve terjesztette elő: Adjatok, kérlek e népnek, mely engem követ, kenyeret, mert fáradtak (5.v.). E kérés akkor is megfontolandó lett volna, hogy szegény, ismeretlen, szükségben levő utasokról lett volna szó; de figyelembe véve, hogy katonák voltak,  elhívottak, választottak, és hívek (Jel 17,14),  oly emberek kiket Isten nagyon kitüntetett, s akiknek Izráel nagyon sokkal tartozott, kik nagy szolgálatot tettek népüknek, s most még többet is készülnek tenni, - hogy győztesek voltak, s hatalmukban állott szolgálatukba állítani őket, - és hogy Istennek és Izráelnek harcait harcolták: semmi sem lett volna helyénvalóbb, mint testvéreiknek a legjobb ellátást biztosítani, amit csak városuk felajánlhatott. De Szukkóth vezetői Istent nem féltek és embert nem becsültek. Mert, (1.) Istent gyalázva megtagadták annak a férfiúnak jogos kérését, kik Isten támasztott szabadításukra, sértették és csúfolták őt, semminek állítva azt az eredményt, mellyel Isten eddig kitűntette őt; hitetlenül kételkedve a jelen vállalkozás sikerében - mindent megtettek, ami csak tehettek, hogy elkedvtelenítsék őket a harc folytatásától, s igen biztosra vették, hogy a midianiták megmaradt seregei, kiket nemrég láttak keresztülvonulni határukon, legyőzhetetlennek fognak bizonyulni Gedeon számára: Zébának és Sálmúnáhnak öklét már kezedben tartod-é? „Nem, és soha nem is fogod!“ - így gondolkoztak, az óriás számbeli különbség alapján ítélve. (2.) Szívűk együttérzését is teljesen megtagadták testvéreiktől. Hiányzott belőlük a szeretet éppúgy, mint a hit; nem akartak adni a kenyér morzsalékaiból sem semmit azoknak, kik közel álltak a pusztuláshoz. Fejedelmek voltak ezek? Izráeliták? Méltatlanok bármely elismerő címre; aljas és eltorzult emberek! Biztos, hogy a Baál imádói voltak, vagy Midiánnal álltak érdekszövetségben. Pénuél emberei ugyanilyen választ adtak a kérésre, dacolva az Úrnak és Gedeonnak fegyverével, 8.v.

      2. E bűnök miatti bűntetésnek előre való meghírdetése nagyon helyénvaló volt. (1.) Nem bűntette meg őket azonnal, mert nem akart emiatt időt vesztegetni az ellenség üldözésében, kik előle menekültek; s  mert nem akarta, hogy úgy tűnjék fel, mint aki az indulat hevességében, fej nélkül cselekszik; és tudta, hogy  sokkal nagyobb szégyent fog okozni nekik az, ha készőbb bűnteti meg őket, miután vállalkozását, mit ők megvalósíthatatlannak véltek, sikeresen befejezi. De (2.) Tudatja velük, miként szándékszik megbűntetni őket (7-8.v.), kifejezve ezzel Isten erejébe vetett bizodalmát is, biztos lévén a győzelemben; hogy ha egy szikrája is él még bennük a megfontolás és hit kegyelmi ajándékának, majd újra átgondolva a dolgot, megtérhessenek ostobaságukból, megalázhassák magukat, s jóvá tehessék vétküket, eleséget és készletet küldve utána; amit ha megtettek volna, kétség nélkül Gedeon megbocsátott volna nekik. Isten előre figyelmeztet a veszélyre, s időt ad a megtérésre, hogy a bűnösök megmenekülhessenek az eljövendő harag elől.

      3. Mivel a figyelmeztetést semmibe vették, következett a bűntetés, mely bár nagyon kemény kemény volt, de ugyanakkor valóban nagyon igazságos is.

      (1.)  Előbb Szukkóth vezető embereinek megleckéztetése következett.  Gedeon megtudakolta számukat (hetvenheten voltak), neveiket, lakóhelyeiket, melyek mind lejegyeztettek számára. És legnagyobb meglepetésükre, amikor azt gondolták, hogy a midianiták biztosan legyőzték őket, ő győztesként tért vissza. Az ő 300 embere most igazságszolgáltatásának szolgái voltak. Megfogták mindezeket az előjárókat, s Gedeon elé vitték, ki megmutatta nekik a foglyul ejtett királyait, lánraverve. „Ezek azok az embererk, akikkel szembeszállni alkalmatlannak ítéltetetek engem, s nem voltatok hajlandók semmi támogatást adni az üldözésükben“ 15.v. Csalánnal s a puszta töviseivel bűntette meg őket, de nyilván nem halálosan. Ezáltal [1.] Megkínozta testüket, akár csapdosva, vagy végig hempergetve őket a csalánban s tövisben; akárhogy is, de megtépdeste,  megcspelte testüket, (7.v.). Valószínű, hogy megfigyelte őket, hogy lágy és elkényeztetett emberek, kik megvetették őket nyers és kemény magatartásukért; ezért Gedeon ilymódon öldökölte meg bennük testi elpuhultságukat. [2.] Tanítást adott értelmük számára: „megtanítá ezekkel Szukkóth férfiait“ (16.v).  A fenyítés, melyet adni szándékozott, nem pusztulásukra irányult, hanem egészséges nevelő eszközként, hogy bölcsebekké és jobbakká tegye őket a jövőre nézve. Tudomásukra adta, (ez a szószerinti jelentés), hogy megismerjék magukat, saját esztelenségüket, s megismerjék Istent, kötelességüket; tudtukra adta így, hogy ki Gedeon, mivel nem akarták őt felismerni arról a sikerről,  mellyel Isten megkoronázta őt. Jegyezzük meg: sokan vannak, kik a szennvedés tövisével és csalánjával taníttatnak, kik másként nem hajlandók tanulni. Isten ad bölcsességet a vessző és fenyítés által,  int és oktat,  s ezáltal megnyitja a fület az intés meghallására. Áldott Üdvözítőnk, noha Fiú volt, megtanulta azokból amiket szenvedett, az engedelmességet (Zsid. 5,8). Hadd legyen minden csípős csalán  és szóró tövis, kivált mikor testünkbe adatik, ily módon értelmezve és hasznosítva. „Mit akar Isten ezáltal tanítani; milyen jó leckét kíván nekem adni?“

      (2.) Pénuél ítélete kövekezik, s úgy látszik, sokkal kegyetlenebben bánt velük, mint az előbbieknél; s erre biztosan megfelelő oka volt, 17.v. [1.]  Lerontotta tornyukat, mellyel dicsekedte, melyben felettébb bizakodtak, s talán csúfondárosan azt tanácsolták Gedeonnak s embereinek, hogy inkább benne keressenek oltalmat, mintsem üdözzék a midianitákat. Amire az emberek büszkék, Isten méltán fordítja azt romlásukra és szégyenükre. [2.] Megölte a város férfiait, mem mindenkit, valószínűleg nem a véneket és vezetőket, hanem csak azokat, kik bántalmazták őt. Megölt egyeseket a város férfiai közül, kik a legarcátlanabbak s leggyalázatosabbak voltak, hogy ezáltal a többiekben félelmet keltsen; s így tanította meg Pénuél embereit.

 

8, 18-21

 

      Az ítélet Isten házán kezdődött el, Sukkót és Pénuél embereinek méltányos megfenyítésében, kik izráeliták voltak; de ezzel nem ért véget. Midián királyai, miután Gedeon győzelmének és hősiességének pecsétjéül szolgáltak, most ítélet alá kerülnek. 1. Gedeon testvéreinek meggyilkolásának vádja alatt állnak, kiket nemrég a Tábor hegyén öltek meg. Annak idején, mikor Izráel fiai a midianitáktól való félelem miatt a hegyek barlangjaiba rejtőztek el (6,2), azok az ifjak is menedéket kerestek a hegységben, hol rájuk akadt e két király és a legaljasabb s barbárabb módon, hidegvérrel kivégezték őket. Amikor azt kérdezi tőlük: Milyenek voltak azok a férfiak (18.v.), nem azért teszi, mivel nem lenne tudomása a dolog felől, vagy bizonyíték hiányában volna; nem volt ő oly közönyös vérszerinti testvérei iránt, hogy ne érdeklődött volna felőlük már ezelőtt, s nem is voltak e büszke zsarnokok oly gondosak a dolog eltitkolásában. Hanem azért teszi fel nekik e kérdést, hogy azáltal, hogy ők maguk beismerik az általuk megölt ifjak rendkívüli szépségű ábrázatát, gyilkosságuk még szörnyűbbnek, s következésképpen s büntetésük is még méltányosabbnak tűnjék fel. Be kellett ismerniük, hogy bár nyomorult és megalázott állapotban voltak, mégis szokatlan fenség és dicsőség övezte ábrázatukat, nem kevésbé, mint Gedeon arcát is ez alkalommal. 2. Mivel saját bevallásuk szerint vétkeseknek találtattak e gyilkosságban, Gedeon, bár halálra adhatta volna őket mint Izráel bírája, általában a népen elkövetett garázdálkodásaikért, miként Orebbel és Zéebbel tette (7,25), mégis, inkább választja, hogy a vérbosszuló szerepét öltse magára, mint a megölteknek legközelebbi rokona: Az én atyámfiai, az én anyámnak fiai voltak ők, 19.v.  Más egyéb gonoszságaikat mégcsak elengedte volna, legalább is nem ölte volna meg ő maga őket értük, hanem hagyta volna, hogy feleljenek azokért a nép előtt; de testvéreinek vére kiált, feléje kiált, s most hatalmában áll megbosszulni azt, s ezért nincs más mit tenni: - vérük általa kell kiontassék, mégha királyok is. Bizonyára kevésbé gondoltak erre tettük elkövetése után, de a gyilkosság bűnét általában még ez életben követi a büntetés.   3. A kivégzést Gedeon saját kezűleg hajtja végre, mivel ő volt a vérbosszuló; felszólítja fiát, hogy ölje meg őket, mivel ő közeli vérkapcsolatban volt a megölt személyekkel, s leginkább megfelelt atyja képviselésére, helyettesítésére, s így szerette volna hozzászoktatni az igazságszolgáltatás és merészség tetteihez. De, (1.) Az ifjú vonakodott, félelem töltötte el, - noha nem volt mitől félnie, hisz meg voltak kötözve, s képtelenek voltak az ellenállásra -, mivelhogy még gyermek vala, és nem volt hozzászokva az ilyen munkához: a bátorságot nem lehet mindig vérszerint örökölni. (2.) A foglyok kívánsága az volt, hogy Gedeon maga végezze ki őket (21.v), s kérték, hogy ha már meg kell haljanak, saját kezével végezzen velük, mert ez nem tűnt annyira gyalázatos halálnak számukra, s egyben könnyebbnek is gondolták; hisz nagy ereje által rögtön végez velük, s megszabadulnak a fájdalom kínjaitól. Amilyen az ember, olyan az ereje. Talán magukra vonatkoztatva mondták ezt (ők erős féfiak lévén, igényelték, hogy egy gyermeknél erősebb kéz bánjon le velük); vagy Gedeonra, „Te erőd teljében vagy; ő még nem ér fel veled; ezért légy te a végrehajtó“. Azoktól, kik elérték a felnőttkort, elvárandó, hogy bármilyen szolgálatot erejükhöz mérten végezzenek. Gedeon hamarosan végzett velük, s elvevé a tevék nyakán levő ékességeket, a holdhoz hasonló ékességeket, (így olvassuk a széljegyzetben), melyek vagy királyságuk jelvényéül szolgáltak, vagy pedig bálványimádásuk jelei voltak, mert Astarót jelképe a nap volt, míg a Baálé a hold. Ezekről levett minden ékszert, amint kitűnik a 26.v.-ben, ahol látjuk, hogy nem használták azokat olyan jó célra, amilyen kívánatos lett volna. E két király halálára, valamint a másik két fejedelemére (7,25), úgy hivatkoztak sok idővel később imádságban, mint példára, hogy hasonlóképpen vesszenek el Isten népének többi ellenségei is, Zsolt. 83,12. Tedd őket, fejedelmüket olyanokká, mint Orebet s mint Zéebet, Zebahot és Szalmunát, hadd pusztuljanak el hasonló módon!

8,22-28.

 

      Itt lájuk, I. Gedeon dicséretreméltó szerénységét, a nagy diadal után, mely megnyilvánult a nép által felkínált uralom visszauasításában. 1. Szép dolog volt a nép részéről, hogy felajánlották azt neki: Uralkodjál felettünk, mert megszabadítottál bennünket, 22.v. Nagyon ésszerűen gondolkozta, hogy ő, aki oly sok fáradságon és veszélyen ment keresztül megszabadításukért, megérdemli a felettük való uralkodás dicsőségét s a hatalom jogát ezután; s nagyon kívánatos is volt, hogy ő, aki e nagy és kritikus fordulópontnál ily nyilvánvaló jelét tapasztalta Isten jelenlétének, ezentúl ő legyen ügyeikben döntőbíró. Hadd alkalmazzuk ezt az Úr Jézusra: Ő mentett ki minket ellenségeink kezéből, a lelki ellenségtől megszabadított, a leggonoszobbabtól s legveszélyesebbtől, s ezért a illő, hogy Ő uralkodjék rajtunk; hisz ki lehet jobb uralkodó annál, kiről kitűnt, hogy rendkívűli tekintéllyel bír a mennyben, s mérhetetlen kedveséggel a földön? Megszabadított minket, hogy félelem nélkül szolgáljunk néki, (Luk.1,74-75).  2. Tiszteletre méltó dolog volt részéről, hogy visszautasította az uralkodást: Én nem uralkodom felettetek, 23.v.  Amit tett, azt azzal a szándékkal tette, hogy szolgáljon nekik, s nem azért, hogy uralkodjon rajtuk - hogy biztonságba, jólétbe s boldogságba helyezze őket, s nem  azért, hogy saját magát felmagasztalja, vagy dicsőitse. S miként nem törtetett a maga kitűntetésére, úgy nem kívánta családjára sem átruházni azt:  sem az én fiam nem fog uralkodni rajtatok, sem amíg élek, sem halálom után, hanem az Úr uralkodik továbbra is felettetek! Ő fog rendelni nektek bírákat, Lelkének különleges kiválasztó munkája által, miként eddig is tette. Mindez kifejezi (1.)  Az ő szerénységét; hogy mily mily alázatos véleménnyel volt önmagáról és saját érdemeiről. Azt tartotta, hogy a jó tett véghezvitelének dicsősége elegséges jutalom minden szolgálatért, s nem látta szükségesnek, hogy azok az uralkodói jogarral jutalmaztassanak. Aki nagyobb közületek, legyen a ti szolgátok. (2.) Kegyességét, s azt a nagy tiszteletet mellyel vélekedett Isten uralmáról. Valószínű, észrevette, hogy a nép kezdi megvetni a teokráciát, azaz Isten uralmát, s királyt kíván, a pogány népekhez hasonlóan; s átlátta, hogy azért hivatkoznak érdemeire, mint tetszetős ürügyre, hogy megváltozzák a kormányzási formát. De Gedeon semmi áron nem volt hajlandó nekik engedni ebben. Egy hívő ember sem tud örülni olyan iránta tanúsított tiszteletnek, mely egyedül Istent illeti meg. Vajon a Pál nevére keresztelkedtetek-é meg? (1Kor. 1,13).

      II. Gedeon törvénytelen buzgósága e győzelem emlékének fenntartására, a zsákmányolt kincsekből készült efód által. 1. Megkérte Izráel fiait, hogy adják neki a zsákmányolt fülönfüggőket; mert sok ilyen ékszert szedtek le a megölettekről. Ezeket igényelte, talán azért, mivel a legfinomabb aranyból készültek, s ennélfogva a legalkalmasabbak voltak vallási használatra, vagy, mivel valami babonás hiedelem fűződött e fülbevalókhoz, melyet ő maga jól ismerhetett. Áron is fülönfüggőket kért az aranyborjú készítéséhez (2Móz 32,2), s Gedeon is hasonlóképpen cselekedett. S biztos volt benne, hogy akik a koronát felajánlották számára, ha azt nem fogadta el, nem fogják megtagadni tőle a fülönfüggőket, ha azokat kéri; s úgy is lett (25.v).  2. Ezekhez hozzáadta azokat az ékszereket, melyeket ő zsákmányolt Midián királyaitól, melyeket nyilván az ő zsákmányrészét képezték (26.v). A hadvezéreknek a zsákmány legkiválóbb része jutott, (mint festett kelmék zsákmánya Siserának, 5,30).  3. Ezekből efódot készített, 27.v.  Igen elfogadható, s helyes dolog lett volna emléket állítani egy ilyen nagy, Istentől jövő győzelemnek, a bíró saját városában.  De nagyon helytelen volt emléktágynak egy efódot készíteni, egy vallási szent öltözetet.  Én örömest  szeretném a legjobb szinben feltűntetni feltűntetni a jó emberek cselekedeteit, s bizonyára Gedeon egy ilyen ember volt. De okunk van feltételezni, hogy ez efód mellé - a kor szokása szerint -  egy teráfot is mellékelt (Hós. 3,4), és mivel Isten utsítására már fennállt egy oltár (6,16), melyről tévesen úgy gondolkozott, hogy rendszeres áldozattélre is használhatja; azzal a szándékkal tette ezt, hogy ezáltal kérjenek tanácsot Istentől, kétséges ügyekben. Így gondolja Dr. Spencer írásmagyarázó. Most, amikor már a törzsek mindegyike nagyrészt saját kormányzással rendelkezett, hajlamosak voltak utánozni egymás vallásos szokásait. A Bírák egész történetében keveset ovasunk Silóról, s az ott levő frigyládáról. Néha Isten rendelete, de többnyire az emberek törvényszegése folytán az a törvény, mely kizárólag csak a szent sátornál végzendő istentiszteletre kötelezte őket, úgy látszik, nem volt  oly istenfélelemmel betartva, mint ahogy kellett volna; még kevésbé később, amikor még ama kegyes királyok uralma alatt sem távolíttatak el a magaslatok, hol a nép áldozott; s ebből arra következtethetünk, hogy ennek a törvénynek egy távolabbi kiteljesedése van, Krisztus mutat, kinek egyedüli közbenjárása által fogadtatnak kedvesen minden mi szolgálataink. Gedeon tehát tudatlanságból, vagy megfontolatlansából vétkezett ez efód készítésével, noha kétség nélkül jó szándék vezette. Siló, igaz, nem messze volt tőle, de Efraimban feküdt, s ez volt az a törzs, mely legutóbb erősen feddőzött vele (2.v.), s valószínű, emiatt nem akart mindig odamenni, valahányszor Isten akaratát tudakozni kell különféle nehéz helyzetekben; s ezért szerette volna, hogy otthonához közel kérdezhesse meg az Urat. De bármennyire becsületes szándék vezette is, s ha először nem is okozott nagy bajt, mégis, idő multával (1.) ott paráználkodott azután az egész Izráel, vagyis elhagyták az Istentől rendelt oltárt és papságot, újítások után vágyva, bálványimádásra hajlamosan, s bizonyos mentséget találva abban, hogy ezt az efódot, melyet tisztelnek, egy rendkívül jó ember, Gedeon állíttatta; s iránta való tiszteletük kezdett egyre inkább babonasággá válni. Jegyezzük meg: Sok embert vezetett már téves útra valamely jó és szent embernek egyetlen téves lépése. A bűn kezdete, - s különösen a bálványimádásnak s hamis istentiszteletnek csírája - olyan, mint vízáradat; ilyennek bizonyult a római egyház végzetes romlottságaiban; ezért messze kerüljük el, hogy meg ne fertőzzön minket. (2.) Tőrré vált Gedeonnak, saját magának is. Eltérítette őt öreg korában Isten háza az Isten háza iránti buzgóságtól; s még inkább tőrbe ejtette házanépét, melyet maga után vont a bűnbe, s egész családja romlásának okozója lett.

      III. Gedeon áldott szolgálata Izráel békessége érdekében.  28.v. A midianiták, kik oly sok bajt okoztak nekik, többé nem háborgatták már őket. Bár Gedeon nem kívánta magára ölteni a királyi dicsőséget és hatalmat, de bíróként ítélte őket, s igyekezett mindenben javát szolgálni népének; ennek eredményeként az ország megnyugovék a föld negyven esztendeig.  Mindeddig, úgy látszik, Izráel nevezetesebb korszakai negyvenes évcsoportokban lettek számbavéve: Ottniél 40 évig bíráskodott; Ehud nyomán 80 évig (kétszer negyven évig) volt nyugalom; Bárák negyven, Gedeon is negyven évig bíráskodott;  Isten gondviselése így akarta emlékezetükben vésni a pusztai vándorlás negyven évét, negyven esztendőnek idejéig tűrte az ő erkölcsüket a pusztában;  (s lásd Ezék. 4,6). Ezután is látjuk, hogy Éli negyven évet bíráskodott (1Sám. 4,18), Sámuel és Saul negyven évig (Csel. 13,21), Dávid negyven, Salamon negyven évet uralkodott. Negyven év - egy korszakot képez.

 

8,29-35.

 

      Itt találjuk Gedeon történetének befejezését. 1. Félrevonultan élt, 29.v. Nem fuvalkodott fel nagy dicsőségével, nem kívánt palotában, kastélyban élni, hanem félrevonult abba a házba, melyben elhívatása előtt élt. Éppen tett ama derék római is, kit egy hirtelen alkalommal a szükség egy hadsereg vezetésére hívott el, ám a csata végeztével a földmíveléshez tért vissza.  2. Családja megszaporodott. Sok felesége volt (s ebben megszegte e a törvényt), kiktől hetven fia született (30.v.), sőt ezenkívül egy ágyasától még volt egy fia, kit Abiméleknek nevezett el (jelentése: atyám király), s e fiú okozta később családja pusztulását (31.v.).  3. Dicsőségben halt meg, jó vénségben, s oly sokáig élt, ameddig csak képes volt szolgálni Istenét és népét; s ki kívánna ennél többet élni?   4. Halála után a nép ismét romlásra adta magát, a Baálokkal paráználkodának. Mihelyt meghalt Gedeon, ki őket Izráel Istenének tiszteletében tartotta, észrevették, hogy semmi sem fékezi már őket, s aztán elkezdték ismét a Baált imádni, (33.v.). Előbb egy efóddal paráználkodtak (27.v.), mely vétekre maga Gedeon adott nekik túl nagy okot, s most egy más isten után mennek. A hamis istentisztelet készíti az utat a hamis istenek felé. Most új istent választottak maguknak, Baál-beritet, egy új nevű istent (egyesek szerint istennő); Berith egyesek szerint Berytus volt, az a hely, ahol a főniciaiak e bálványt imádták. A név jelentése: a szövetség Ura. Talán azért nevezték így, mivel imádói szövetség által kötötték hozzá magukat, utánozva Izráel Istenével való szövetségkötésüket; mert az ördög Isten majmolója. E bálványimádásba merülés által kifejezték (1.) Isten iránti nagy hálatlanságukat, (34.v.): nem emlékezének meg az Úrról, Arról, ki nem csupán ellenségeik kezébe adta őket, hogy megbüntesse bálványimádásukért, hanem meg is szabadította őket ellenségeik kezéből, hogy visszahívja őket az ő szolgálatába; úgy Isten fegyelmi ítéleteit, mint kegyelmi tetteit elfelejtették, s ezeknek hatása kitörlődött lelkükből.  (2.) Gedeon iránti nagy hálátlanságukat, 35.v.  Oly sok jót tett Izráel iránt, mint hazájának atyja, amiért illett volna megbecsülést tanúsítsanak háznépe iránt, miután ő meghalt; mert ilyen módon illik kifejeznünk tiszteletünket barátaink és jótevőink iránt, s így viszonozhatjuk jóságukat, miután ők már a sírban vannak. De Izráel nem tanúsított ilyen kedvességet Gedeon háznépe iránt, amint látni fogjuk a következő részben. Nem is csoda, mert azok kik Istenről elfeledkeznek, elfelejtik barátaikat is.

 

 

9. RÉSZ.

 

Izráel Gedeon halála utáni elpártolása a hittől nem úgy bűntettetett meg, mit a korábbi elpártolásaik - külső megszállás, vagy valamely szomszédos hatalom általi sanyargatás által -, hanem maguk közötti belső marakodások által, melyeknek elbeszélését nyújtja ez a fejezet; és nehéz megállapítani, mi az, ami nagyobbnak tűnik e fejezetben: bűneik, vagy nyomorúságaik? Abimélek zsarnokságának, önkényes uralkodásának elbeszélése ez, aki Gedeon aljas utóda volt; így kell őt neveznünk, s nem természetes fiának: annyira nem hasonlított rá. Tudtunkra adja itt az Íge: I.  Miként fúrta be magát ravaszsággal és álnoksággal szülővárosának, Sikemnek kormányzásába, s főképpen testvéreinek meggyilkolása által, 1-6.v.  II. Miként olvastatott fejére az átok Gedeon legkisebb fia, Jóthám példabeszéde által, 7-21.v.  III. Milyen háborúskodások támadtak Abimélek és sikemi barátai közt  22-41.v.    IV. S miként végződött e harc úgy a sikemiek (42-49.v),  mint az Abimélek pusztulásával, 50-57.v.   E sötét csillagról, gyalázatos bamba uralkodóról, ki nem védelmezője, hanem pusztítója volt országának, elmondhatjuk, amit valahol egy zsarnokról mondtak: úgy jött, mit egy róka, úgy uralkodott, mit egy oroszlán s úgy halt meg, mint egy kutya. „Az ország bűne miatt sok annak a fejedelme“.

 

9,1-6.

 

      Tudomást szerzünk itt arról az agyafúrt módszerről, melyet Abimélek használt, hogy hatalomhoz jusson, s magát felmagasztalja. Anyja bizonyára elméjébe csepegtetett valami nagyravágyó gondolatokat, s az atyjától kapott név - mely magában hordta a királyság gondolatát - , valószínűleg segített e szikrák felszításához; s most, midőn atyját eltemette, semmi sem elégítette ki büszke lelkét, csak az, ha atyja utódaként Izráelt kormányozhatná. Homlokegyenest ellentétben állt ez atyja akaratával, aki kijelentette: fiaim nem fognak uralkodni rajtatok.  Istentől sem nyert oly elhívást, mint atyja, s nem is állt fenn semmi alkalmi állapot, mely miatt Izráelnek szabadítóra lett volna szüksége, miként atyja előléptetésekor volt a helyzet; csakis saját nagyravágyását akarta mindenáron kielégíteni. Nos, figyeljük meg itt

      I. Milyen ravaszul nyerte meg anyja rokonait célja véghezvitelére. Sikem nagy város volt Efraim törzsében, s nagy jelentőséggel bírt. Józsué itt tartotta utolsó országgyűlését. Ha e város mellé áll, s támogatni fogja - gondolta - , ez nagy sújt fog nyomni a latban. Volt némi befolyása anyja családjában, s általuk befolyást szerzett a város vezetőinél is. Nem tűnik ki, hogy valamely előjáró felfigyelt volna rá, mint kiváló érdemmel bíró emberre, ki oly dolgokat vitt végbe, melyek miatt őt illetné meg a választás; hanem az egész törtetés tőle, saját magától származott. S nézd meg itt, 1. Miként vette rá őket a választásra, 2-3.v.  Alattomosan azt állítja, hogy Gedeon hetven fia, kik jó hírnévvel és befolyással rendelkeztek, atyjuk hatalmát kezükben kívánják tartani, s egyesített szövetségben uralkodni akarnak Izráelen. „No, már most“ - szólt - „nemde jobb néktek, ha egy király uralkodik rajtatok, mintsem sok, sőt 70 király? Egy állam ügye legjobb, ha egyetlen személy kezében összpontosul.“ 2.v.  Nincs okunk feltételezni, hogy Gedeon többi fiai, vagy bármelyik is közülük a legkevésbé is törtetett volna az Izráel feletti uralomra (ők atyjuk gondolkozásmódját követték, azt kívánva, hogy az Úr uralkodjék rajtuk, s az Úr nem hívta el őket ilyen uralomra), mégis, Abimélek ezzel vádolja őket, hogy ezáltal egyengethesse az utat saját céljához. Jegyezzük meg: akik rosszat terveznek, általában a leghajlamosabbak rosszat feltételezni másokról. Ami önmagát illeti, emlékezteti a sikemieket a velük való rokoni kapcsolatra,  a szűkszavúság bölcsességével: „Emlékezzetek meg, hogy én a ti csontotok és testetek vagyok“ Cselvetése remekül sikerült. Sikem vezető emberei büszkén gondoltak arra, hogy most városuk királyi város lehet, Izráel fővárosa, s ezért „felé hajlott az ő szívük, mert azt mondták: Atyánkfia ő!“  s az ő előnye a miénk is lesz!   2. Miként jutott pénzhez, terve kivitelezésére (4.v): adának néki hetven ezüst pénzt;  nem tudjuk megállapítani mennyi lehetett ez összeg értéke; de azt tudjuk, hogy a Baál Berith házából adták, vagyis a köz-kincstárból, amit a bálvány iránti tiszteletből ott tartottak, hogy a legvédettebb helyen legyen; vagy a bálványnak felajánlott adományokból, amelyről azt remélték, hogy jó helyen lesz Abimélek kezében, mivel ő maga is a bálványnak szentelte magát. Mily alkalmatlan volt ő az Izráel feletti uralkodásra, ki ahelyett, hogy az igaz vallást védelmezve a bálványimádást fékezte és bűntette volna, legelőször ő maga kötött a bálvánnyal szövetséget, a bálvány pénzével engedve magát lefizetni!  3. Milyen katonákat fogadott fel. Haszontalan és semmirevaló embereket fogadott szolgálatába, az ország söpredékét, szemétjét, könnyelmű, léha embereket, erkölcstelen magaviseletűeket. Csak ilyenek társultak hozzá, csak ilyenek feleltek meg az ő aljas szándékainak. Amilyen a vezér, olyanok a követői.

      II. Mily kegyetlenül tette félre útjából atyja fiait.

      1. Az első dolog, amit e rablósereg élén megvalósított, az volt, hogy megölte összes testvéreit, egyszerre, nyilvánosan és hidegvérrel: 70 embert, egy kivételével, ki egyedül menekült meg; a többieket mind meggyilkoltattak egy kövön. Figyeljük meg e tragédiában:  (1.) A nagyravágyás mily fenevadakká változtatja az embereket, miként szakítja át a természetes érzéseknek, s a lelkiismeretnek összes korlátait, s miként áldozza fel azt, ami legszebb, legdrágább, legértékesebb aljas céljainak eléréséért. Rettenetes ördögi lelkület férkőzhetett szívébe, hogy ennyire barbár tettre határozta el magát!  (2.) A földi dicsőség és magas származás veszélyét. Mivel e fiúk egy nagy ember fiai voltak, e miatt szomorú sorsra jutottak, Abimélek irigységének áldozatai lettek. Épp ilyen számban találjuk az Akháb fiait is, kik együtt ölettek meg Samáriában,  2Kir. 10,1-7.  A nagy hírnevű, gazdag személyiségek ritkán érezték magukat biztonságban, míg testvéreiket el nem tették útjukból. Ezért senki se irigykedjék a magas származásúakra, se ne siránkozzék saját alacsonysága miatt. Minél alacsonyabb valaki, annál inkább biztonságban van (aki a földön ül, nem eshetik lejjebb).

      2. Miután Sikem férfiai Abimélek számára az utat így megegyengették, tovább mennek, s királyukká választják őt,  6.v.  Isten tanácsát nem kérték ki, vajon akarja-e egyáltalán, hogy királyuk legyen; még kevésbé, hogy ki legyen az; a főpaphoz sem folyamodtak tanácsért, nem tanácskoztak más törzsbeli, városbeli testvéreikkel sem, noha céljuk az volt, hogy a király egész Izráel felett uralkodjék, 22.v. Hanem,  (1.) A sikembeliek, mintha egyedül ők képviselték volna a népet, s a bölcsesség csak egyedül náluk lett volna található - ők tettek mindent; segítették s felbújtatták őt testvérei megölésére (24.v.), s aztán királlyá tették. Sikem polgársága, s Millónak egész háza, vagyis a vezető tanács, a teljes  ház, a teljesség háza (ahogy szószerint fordítható), mindazok, kik a vezető gyűléseken résztvettek (gyakran olvasunk Milló házáról, vagy ország-házáról Jeruzsálemben, a Dávid városában, 2Sám. 5,9; 2Kir. 12,20); ezek egybegyűltek, - nem azért, hogy üldözzék s megbüntessék Abiméleket barbár gyilkosságáért, amint illett volna, hogy tegyenek, hiszen városuk polgára volt;  hanem - hogy királlyá tegyék őt. A gonoszságot koronával jutalmazták. Mit várhattak ők egy ilyen királytól, ki uralmának fundamentumát vérbe fektette le?! (2.) Az izraeliták  többi része annyira kába volt, hogy passzívan, közönyösen viszonyultak ez egész ügyhöz. Nem gondoltak arra, hogy megtorolják e gonoszságot, hogy megoltalmazzák Gedeon fiait, vagy megbosszulják halálukat, hanem gyáván meghajtották magukat e vérengző zsarnok előtt, mint olyan emberek, akik vallásukkal (istenfélelmükkel) együtt józan eszüket is elvesztették, valamint a becsületnek, szabadságnak, méltányosságnak, hálának minden érzését. Mily buzgón, s rögtön támadtak fel atyáik ama lévita ágyasa halálos meggyalázásának megbosszulására! S most ők, annyira elfajultak, hogy meg se kísérlik megtorolni Gedeon fiainak halálát; ezért vádoltatnak hálátlansággal (8,35): nem cselekedének irgalmasságot a Jerubbaál Gedeon házával.

 

9,7-21.

     

      Itt találjuk az egyetlen bizonyságtevést, mely Abimélek és Sikem emberei gonosz szövetétsége ellen irányult. Isten haragjának nyilvánvaló jele volt - kit cselekedetükkel annyira maguk ellen fordítottak -, hogy eltávozott tőlük s egy prófétát sem küldött hozzájuk; sem valamilyen figyelmeztető, fenyítő ítéletet nem bocsátott rájuk, hogy általuk felébressze ez ostoba népet, s megállítsa e rettenetes gonoszságot. Egyedül Jóthám - Gedeon legkisebb fia, ki Isten csodálatos gondviselése folytán menekedett meg a család közös pusztulásából - , ő mert szólni a sikemiekhez. S az ő beszéde, mely itt le van jegyezve, feltárja, mily bölcsességgel és leleményességgel volt megáldva; mily bátor és szókimondó férfi lehetett. S ezt látva, még inkább fájlaljuk Gedeon többi fiainak elestét. Jóthám nem indult sereget gyűjteni maga köré Izráel valamely más városából (amit, feltételezhetjük, könnyűszerrel megtehetett volna, hisz atyjáért sokan készek lettek volna mellé állni), hogy megbosszulja testvéreinek halálát; még kevésbé, hogy Abimélekkel versenyre keljen. Ebből láthatjuk, mily alaptalan volt ennek trónratörő állítása, mely szerint Gedeon fiai mind uralkodni szerettek volna (2.v.).  Hanem megelégszik annyival, hogy nyíltan megfeddi a sikembelieket, s becsületesen figyelmezteti őket a végzetes következményekre. Megragadta az alkalmat, hogy a Garazim hegyéről szóljon hozzájuk, az „áldások hegyéről“,  melynek lábánál valószínűleg ott voltak a sikembeliek összegyülekezve (Josephus  szerint ünnepet ültek), s úgy tűnik, kénytelenek voltak meghallani beszédét.

      I.  Bevezető szavai nagyon megfontolandók: „Hallgassatok reám, Sikem férfiai, hogy reátok is hallgasson az Isten! (7.v.)  Ha valaha szeretnétek elnyerni Isten tetszését, úgy kérlek, hallgassatok meg engem türelmesen és előítélet nélkül“ Jegyezzük meg: Akik arra várnak, hogy Isten meghallgassa imáikat, hajlandók kell  legyenek meghallani az intést, testvéri dorgálást, józan érvelést, s készek kell legyenek meghallani az ártatlanok panaszait, a nyomorultak segélykiáltásait. Ha valaki elfordítja fülét a törvény hallásától, annak könyörgése is útálatos (Péld. 28,9).

      II. Példabeszéde nagyon ötletes, bölcs felépítésű: - hogy midőn a fák királyt óhajtottak választani maguknak, az uralkodást a legnemesebb fáknak ajánlották fel: az olajfának, fügefának és a szőlőtőnek; de ezek visszautasították, inkább kívánva szolgálni másoknak, mintsem uralkodni rajtuk. De amikor ez ajánlat felkínáltatott a galagonyabokornak (földi szedernek angol. ford.), ez öndicsőítő mámorban elfogadta. A példázatos beszéd által való tanítás egy ősi módszer, mely nagyon hasznos s megfelelő, különösen ha feddésről van szó.

      1. Ezáltal dicséri Gedeonnak jóságos szerénységét, s az előtte levő bírákét is, s nyilván Gedeon fiait is, kik vonakodtak elfogadni a királyi hatalmat és tisztséget, amikor alkalmuk lett volna rá; s hasonlóképpen kimutatja, hogy általában ez jellemez minden bölcs és jó embert, hogy kerüli az előléptetést, s inkább szeretne hasznos lenni, mintsem nagy. (1.) Egyáltalán nem volt helyénvaló, hogy a fák királyt válasszanak maguknak; ők mindannyian az Úrnak fái, melyeket ő plántált (Zsolt.104,16),  s ezért ő védelmezni is fogja őket. Izráelnek sem volt oka, hogy királyt emeljen maga fölé, mert az ÚR volt az ő királyuk.  (2.) Amikor királyválasztásra gondoltak, nem a magas cédrusnak, vagy büszke fenyőnek kínálták fel a koronát, melyek csupán látványosságukkal és árnyékukkal szolgálnak, és semmi hasznuk sincs kivágatásukig; hanem a gyümölcstermő olajfának, fügefának és szőlőnek. Akik a közösség részére jó gyümölcsöket teremnek, joggal részesülnek tisztességben és dicsőségben minden értelmes ember részéről; sokkal inkább, mint azok, akik csak feltűnni vágynak. Mert egy  jó emberért, talán még meg is halna valaki. (3.) Az ok, amiért e gyümölcsfák visszautasító választ adtak, többnyire ugyanaz volt. Az olajfa így érvel: (9.v) Elhagyjam-e az én kövérségemet? A szőlő pedig: (13.v.) Elhagyjam-é mustomat, mely által úgy Istent, mit az embereket szolgálom s tisztelem? - mert az olajat és bort egyaránt használták Isten oltáránál, s az emberek asztalánál. És elhagyjam-e édességemet, - szólt a fügefa - és jó gyümölcsömet (11.v.), s elmenjek, hogy ingadozzam a fák felett? (hogy le és fel járkálják a fák érdekében, olvassuk a széljegyzetben). Kifejezésre jut ebben, [1.] Hogy a kormányzás tisztsége sok fáradtsággal, gonddal jár;  [2.] Hogy akik vezető tisztségre és hatalomra jutnak a nép bizalma folytán, eltökélten fel kell adniuk minden egyéni érdeket és előnyt, s fel kell áldozzák azokat a közösség jóléte érdekében. A fügefának le kell mondania édes nyugalmáról, édes kapcsolatairól, gyönyörűségeiről, ha el akar menni, hogy uralkodjon a fák felett, s folytonos fáradtságra, teherviselésre szánja el magát. [3.] Hogy azok, kiket dicsőségre és méltóságra emelnek, abban a veszélyben vannak, hogy elvesztik kövérségüket s gyümölcsöző mivoltukat. Az előléptetés hajlamossá teszi az embereket a felfuvalkodásra, elkényesedésre, s ekként megfosztja őket a hasznosságától, mellyel alacsonyabb szinten úgy Istent, mint az embereket tisztelettel szolgálták; ezért van az, hogy akik jó cselekedetekben bővölködő életre vágynak, kívánnak kicsinynek maradni.

      2. Ezáltal közszemlére állítja Abimélek szertelen nagyravágyását, akit galagonyabokorhoz (földi szeder vagy bogáncs - angol ford.) hasonlít 14,v.  Úgy állítja, hogy a fák jöttek udvarolni neki: Jöjj el te, és uralkodjál rajtunk!, valószínüleg azért, mert nem volt tudomása arról, hogy az uralomra törés Abimélekből fakadt (miként láttuk, 2.v.), hanem úgy vélte, hogy a sikemiek ajánlották azt fel neki; de tegyük fel, hogy így történt: akkor is, az ő ostobasága annak elfogadásában fenyítést érdemel. A galagonyabokor teljesen haszontalan, nem számlálható a fák közé, értéktelen, gyümölcstelen, sőt, sértő és bosszantó, mert szóró tövisei belénk akadnak, s elszakítják ruhánkat; kárt tesz; mindenestől átok jelképe, s megégetés a végső sorsa. Ilyen ember volt Abimélek; s mégis, őt választották királlyá  a fák, a fák egész szövetsége;  ez a választás úgy tűnik, sokkal egyöntetűbb volt minden eddiginél. Ne tartsuk különösnek, ha a bolondság nagy méltóságra helyeztetik (Préd. 10,6),  s az alávalóság felmagasztaltatik az emberek fiai közt (Zsolt. 12,9), s az emberek saját érdekükkel nem törődve vakon válasszák vezetőiket. A galagonyabokor, miután felajánlották neki az uralkodást, nem kért gondolkozási időt, hogy megfontolja, vajon elvállalhatja-e vagy sem, hanem azon nyomban, mintha csakis uralkodásra született és neveltetett volna, nagyképűen biztosítja őket, hogy árnyékában védelemre találnak. Figyeljük meg, milyen ígéreteket tesz hű alattvalóinak: Jöjjetek el, és nyugodjatok az én árnyékomban, - milyen „jó“ árnyéka lehetett! Mennyire nem hasonlított a nagy kőszál árnyékához a szomjúhozó földön, melyhez a jó felsőbbségek vannak hasonlítva (És. 32,2). Nocsak, bízzanak az árnyékában! Ha közel jönnek, majd megtépi őket; sérelmükre lesz, mintsem hasznukra. Így dicsekednek az emberek a hamis tehetségekkel.  Azonban Jóthám éppoly bizonyossággal fenyegeti meg őket, miként az ígéretről biztosította őket:  Ha hűtlenek lesztek hozzá, jöjjön tűz ki a galagonyabokorból (ez nagyon valószínűtlen, hogy tüzet bocsásson ki), s eméssze meg a Libánon cédrusait - sokkal valószínűbb, hogy tüzet kap, s ő maga emésztődik meg.

      III. Példabeszédének alkalmazásában nagyon világos és egyszerű. 1. Emlékezteti őket ama sok jó szolgálatra, mit atyja tett értük, 17.v. Élete kockára tevésével harcolt értük, és kimondhatatlan áldás közvetítője volt. Szégyen, hogy emlékeztetni kell őket erre. 2. Szeretetlenségük vétkét hangsúlyozza atyja családja iránt. Nem cselekedtek vele úgy, amint megérdemelte, 16.v.  A jó cselekedetes nagy érdemek gyakran találnak rossz viszonzásra, különösen az utódoknál, amikor a jótevőt elfelejtik, miként Józseffel tettek az egyiptomiak. Gedeon sok fiat hagyott maga után, kik nevének és házanépének dicsőségére voltak, s ők ezeket barbár módra megölték; egyetlen fiút hagyott csupán maga után, ki nevének és családjának szégyenére volt, mivel ágyasától született, akit mindazok, akik csak egy csepp tisztelettel voltak Gedeon iránt, igyekeztek volna eltitkolni; s mégis ők ezt választották királyukká. Mindkét esetben az elképzelhető legnagyobb gyalázatot vetették Gedeonra. 3. Hagyja, hogy a következő események bizonyítsanak amellett, ha jól cselekedtek, s ezáltal a dolgot az isteni gondviselésre bízza. (1.) Ha ez aljasságban sokáig fog jólétük virágozni, úgy megengedi, hogy elmondhassák: jól cselekedtek, 19.v. Ha Gedeon házanépe iránti eljárásotok igazolható az igazságszolgáltatás, becsület, vagy lelkiismeret ítélőszékénél, úgy kívánom, hogy sokáig örvendezzetek királyotoknak! De (2.) Ha aljas és gonosz módra jártatok el e dologban, s (bizonyosan látta, hogy ez a helyzet), úgy sohasem várjanak jó előmenetelt, 20.v. Abimélek és a sikembeliek, mivel egymás kezét erősítették e gonoszságban, bizonyára egymás romlását fogják okozni; csapásként lesznek kölcsönösen egymás számára. Senki, aki rosszat cselekszik, ne számítson jóra.

      Jótám, miután intelmét előadta, elfutott, hogy mentse életét, 21.v.  Valószínű, nem akadtak nyomára; vagy annyira meggyőzettek lelkiismeretükben, hogy nem akarták vétküket súlyosbítani az ő vérének a kiontásával is. De Abimélektől való féltében száműzetésben élt, valamely félreeső, idegen helyen.   Akik származásilag és neveltetés folytán most magas szinten élnek, nem tudhatják, mily nehézségekkel és nyomorúságokkal kell szembenézniük a jövőben.

 

9, 22-49

 

      Három évig uralkodott Abimélek egyfolytában, minden zavar nélkül; nem mondja az Ige róla, hogy „ítélete Izráelt“, vagy egyáltalán valamilyen jó szolgálatot tett volna hazájának, hanem csupán hogy ennyi ideig élvezte a királyi címet és méltóságot; és nem csak a sikemiek, hanem az országnak sok más része is tisztelettel adózott neki. Bizonyára őrülten beleszerettek királyukba, hogy egy ilyen alávalónak képesek voltak tisztelegni. De a gonoszok uralma, virágzása rövid ideig tart. „Három esztendő alatt, melyek, mint a napszámos esztendői, megaláztatik dicsősége“ (És. 16,14).  A gonoszságban szövetkezett emberek pusztulása az igazságos Isten kezétől származott, akié a bosszúállás. Egy gonosz lelket bocsátott Isten Abimélek és Sikem fériai közé (23.v.),  vagyis, elkezdtek irigykedni, féltékenykedni, és rosszindulattal néztni egymásra. Abimélek kezdte megvetni azokat, kik őt királyságra emelték, s valószínű,  más városokkal szimpatizált, melyek most érdekeit jobban szolgálták, mint Sikem városa; s aztán a sikembeliek is kezdték kényelmetlenül érezni magukat uralma alatt, szidták viselkedéséért, s tiltakoztak követelései ellen. Ez Istentől volt. Ő engedte meg az ördögnek, ama nagy bajkeverőnek, hogy az ellentét magvait vesse közéjük; és az ördög valóban egy gonosz lélek, akit Isten nem csak felügyelet alatt tart, hanem olykor saját céljait általa hajtja végre.   Az ő gonosz kívánságaik gonosz lelkek voltak. Ezek démonok az emberek szívében. Belőlük származnak háborúságok és harcok. Ezeknek szolgáltatta ki Isten őket, s így elmondható, hogy  egy gonosz lelket küldött közéjük.   Amikor az emberek bűnei egyben büntetésükké is válnak, noha maga Isten nem szerzője a bűnnek, a büntetés mégis, tőle származik.   Isten pere Abimélekkel és a sikembeliekkel Gedeon fiainak meggyilkolása miatt volt (24.v.): Hogy eljöjjön Jerubbaál hetven fián elkövetett kegyetlenség büntetése, és szálljon az ő vérük Abimélekre, testvérükre, aki megölte őket, és Sikem férfiaira, akik őt segítették ebben“. Jegyezzük meg: 1. Előbb vagy utóbb Isten megkeresi a kiontott vért, az ártatlan vért, és visszafordítja azt azok fejére, akik kiontották; akiknek vért ad inniuk, mert méltók arra. 2. A cinkostársak a főbűnössel együtt fognak megbüntettetni, miként ez esetben, úgy minden más bűnben is.  E sikembeliek, kik pártfogolták Abimélek igényeit, segítették, támogatták őt vérengző tervének kivitelezésében, és helyeselték  eljárását azáltal, hogy e tette után királlyá tették: együtt kell elvesszenek vele, sőt, őket éri előbb a pusztulás. 3. Akik szövetséget kötnek egymással a gonoszság elkövetésére, méltán zúzatnak össze, kölcsönösen egyik a másik keze által. A vér nem cementál semmiféle érdekszövetséget.

      I. A sikembeliek kezdtek neheztelni Abimélekre; valószínűleg kevesen tudták, miért, mi okból, de egyszerűen megelégelték, s változást akartak. 1. Pártot ütöttek ellene. (23.v.) Nem az van mondva, hogy megbánták abbéli bűnüket, hogy őt királlyá választották. Ha így tettek volna, úgy dicséretes dolog lett volna iránta való hűtlenségük. De ők egyszerűen némi ellene forralt személyes neheztelés ürügyén tették ezt, büszkeségből és irigységből. Akik királyságra emelték őt, azok voltak elsők az elpártolásban, s próbálták megfosztani trónjától. Nincs mit csodálkozzunk azon, hogy akik hűtlenek voltak Gedeon iránt, hűtlenekké válnak Abimélek iránt is; hisz mi képes összetartani azokat engedelmességben, kik Gedeon érdemeire való tekintettel sem voltak hűségesek?! Jegyezzük meg: Igazságos dolog Istennél, hogy akik másokat hűtlenségre csábítanak, később ők maguk is cserbenhagyassanak azoktól, akiket hűtlenségre tanítottak. 2. Elfogatását tervezték, midőn Arumában, uralkodói városában volt (41.v.).  Remélve, hogy lejön városukba, lest vetének neki Sikem férfiai (25.v.), kik foglyul ejtsék azt, akit nem rég fejedelmükké tettek. Akik odaállíttattak, látva, hogy nem érkezik, megragadták az alkalmat az utasok fosztogatására, mely dolog miatt a nép egyre jobban zúgolódott Abimélek ellen,  hogy nem képes, vagy nem akarja védelmezni őket a rablóktól.  3. Kitüntettek egy Gaál nevű férfit, s fejükké tették Abimélekkel szemben, 26.v.  E Gaálról azt mondja az ige, hogy Ebed fia volt, ami szolgát jelent, valószínűleg származásának alacsonyságát jelölve. Miként Abimélek anyai ágról, úgy ő is, apai ágról egy szolgának fia volt. Íme itt veszekszik egymással két „galagonyabokor“.  Okunk van feltételezni, hogy ez a Gaál kanaánita őslakos volt, mivel a sikemieket arra akarta rávenni, hogy Hámor embereinek szolgáljanak, ki ősi ura volt e városnak, Jákób idejében. Vakmerő, kapható ember volt,  s kitűnően megfelelt céljaiknak, amikor Abimélekkel akartak harcba szállni, s ők is szintén szolgálták célja elérését; ezért nagy odaadással szította a tűzet bennük, s bízának ő hozzá a Sikem férfiai. 4. Minden lehető módot megragadtak Abimélek nevének gyalázására, 27.v. Nagyon jól mulattak az ő távollétében, mint akik boldogok, hogy nincs utjukban,  és akik most - lévén más vezérük - remélték, hogy végleg megszabadulnak tőle; sőt,  bementek az ő istenüknek házába,  hogy ünnepélyesebbé tegyék együttlétüket, ettek, ittak, s szidalmazták Abiméleket; nem csupán minden lehető rosszat elmondva róla asztali beszélgetésükben s borozó dalaikban, hanem minden lehető rosszat kívánva számára az áldozataik felajánlásakor, könyörögve bálványukhoz, hogy pusztítsa el őt. Ittak az ő egészséges pusztulására, éppoly hangosan, miként nemrég ittak ivadékai jólétére. Épp abban a templomban, ahonnan pénzt szereztek királyságra emelésekor, most összegyülekeztek őt átkozni s pusztulását megtervezni. Ha elhagyták volna bálványistenüket is újdonsült királyukkal együtt, úgy még lett volna remény boldogulásukra; de ameddig az előbbihez ragaszkodnak, addig az utóbbi is sarkukban lesz, hogy mardosva pusztítsa őket. Sátán miként tud Sátánt kiűzni?! 5. Tetszett nekik, amint Gaál fölényesen dicsekedve becsmérelte Abiméleket, kinek vereségét biztosra vette,  28,29.v.  Szerették hallani ez arcátlan pimasz nagyszájút, amint csúfolkodva beszélt, (1.) Abimélekről, noha, gúnyosan Sekemnek nevezve őt, ezzel az ő saját városukat gyalázta. (2.) Gedeonról, az ő áldott édesapjáról, hasonlóképpen: Nem Jeubbaál fia-é ő?  Így nevezi őt, valószínűleg pogány felháborodással, neve és emléke iránti utálattal, amiért lerontotta a Baál oltárát; gyalázva őt azzal a névvel, mely épp az ő dicsősége volt.  (3.)  Abimélek első miniszteréről,  Zebúlról, a város kormányzójáról. „Mi szégyellnénk néki szolgálni, s egyáltalán nincs okunk félni vele szembeszállni“. Lázongó lelkű emberek ekként vetik meg a hatalmasságokat, s a méltóságokat káromolni nem rettegik.  Gaál nem a sikemiek szabadságának visszanyerésére törekedett, csupán zsarnok-cserét kívánt végrehajtani fölöttük. „Csak volna az én kezemben ez a nép! Mit tennék vele! Felszólítanám Abiméleket, hogy mérje össze erejét velem a koronáért“. S úgy tűnik, azt óhajtotta, hogy barátatai hírül adják néki, hogy ő kész az összecsapásra, amikor neki tetszik: „Öregbítsd meg  hát seregedet, és jöjj ki! Saját romlásodra teszed! Hadd döntsön a kard e kérdésben!“  E beszéd tetszett a sikembelieknek, akik már épp annyira torkig voltak Abimélekkel, amennyire korábban rajongtak érte. A lelkiismeret nélküli emberek állhatatlanoknak szoktak bizonyulni.

      II. Abimélek minden seregét ellenük fordította, s rövid időn belül teljesen kiirtotta őket. Figyeljük meg leigázásuk lépcsőfokait:

      1. A sikemiek tanácskozását elárulta Abiméleknek Zebul, az ő bizalmas embere, a város kormányzója, ki továbbra is szivélyesen ragaszkodott hozzá. Nagy haragra gyulladt (30.v.), annál is inkább, mivel Gaál lekicsinylően beszélt róla (28.v);  mert ha Gaál megkérlelte, s kiegyezett volna vele most, míg a dolgok forrásban voltak, úgy talán még megnyerhette volna őt a maga számára; de ő, sértve érezve magát, üzent és hírül adta Abiméleknek mindazt, amit a sikemiek szóltak s tettek ellene,  31.v. Az árulók árulói gyakran saját maguk közül támadnak, s érdekes módon, néha meg az égi magár is elviszi a szót, ha valaki a királyt átkozza. Zebul körültekintően tanácsolja Abiméleket, hogy minden haladék nélkül, azonnal jöjjön a város ellen, 32-33.v. Úgy vélte, legjobb, ha seregeit az éj leple alatt a város közelébe hozza, s meglepetésszerüen támad reggel a városra, s a legnagyobb előnyben lesz így vele szemben.   Miként remélhették a sikemiet, hogy sikkerre viszik tervüket, amikor városuk kormányzója ellenségük érdekeit szolgálja?! Tudomásuk volt erről, s mégsem gondoltak a biztonsággal.

      2. Gaál, az ő pártjuknak vezére, miután Zebul - Abimélek bizalmasa -  által el lett árulva, szégyenletesen ki is gúnyoltatott általa. Abimélek, Zebul tanácsát követve, éjjel egész seregével lejött Sikemre, 34.v. Reggelre kelve, Gaál lement a város kapujához (35.v.), hogy lássa a dolgok állapotát, s érdeklődjön, mi újság. Zebul, mint a város vezető embere, barátként üdvözölte őt. Abimélek és seregei kezdtek a város felé nyomulni, s Gaál észrevett valamit, s mindjárt szólott róluk Zebulnak, ki mellette állott nem gondolva, hogy ő küldött értük, s tulajdonképpen most várja őket: „Nézd“, szólt, „nemde embereknek seregeit látom felénk jönni a hegyről? Íme, ott vannak!“, mutatott az ujjával feléjük. „Nem, nem“ , szólt Zebul, „csal a szemed; a hegyek árnyékát hadseregnek véled“. Ezzel (1.) Nevetségessé akarta őt tenni, mint olyan embert, akinek nincs bátorsága, s ezért teljesen alkalmatlan a kormányzásra; mint olyan embert, akit könnyen meg lehet téveszteni, s bármit el lehet hitetni vele, hogy oly ostoba és gyáva, hogy veszélyt sejt ott, hol semmi oka sincs rá, kész lévén harcolni az árnyakkal. (2.) Beszéd által visszatartani akarta őt, míg Abimélek seregei egészen közel jönnek, s ezáltal előnyhöz juthatnak. De amikor Gaál félig-meddig megnyugodott azon, hogy akiket látott csupán a hegyek árnyékai (tálán Ebál és Garazim hegyeiről van szó, mert ezek közel voltak a városhoz), rémülten döbbent rá a felfedezés valóságára, midőn két másik sereget látott közeledni a városhoz,  akkor Zebul másképpen csúfolta őt: emlékeztette arra, amit egynéhány nappal azelőtt mondott Abiméleket gyalázva (38.v.), „Hol van most a szád, mellyel mondád: Kicsoda Abimélek?“  Jegyezzük meg: Büszke és felfuvalkodott emberek gyakran rövid időn belül megváltoztatják álláspontjukat, s rettegnek azoktól, akiket előbb leginkább lebecsültek. Gaál képzelt erejében felszólította Abiméleket, hogy „öregbítse meg seregét és jöjjön ki!“; ám most Zebul, az Abimélek nevében szólítja fel őt, „No, most vonulj ki ellene, és harcolj meg vele, ha van bátorságod!“  Méltán jutnak az arcátlanok ilyen bánásmódra.

      3. Abimélek szétverte Gaál seregét, mely a városból elindult kifelé, 39-40.v. Gaál bizonyára elbátortalanodva Zebul szavai hallatán, s  észrevévén, hogy kisebb eséllyel rendelkezik mint ahogy gondolta, bár kivonult Abimélek ellen, de hamarosan pórul járt, s kénytelen volt nagy sietséggel a városba visszafordulni. Ez összecsapásban a sikemiek vesztesége jelentős volt, sok sebesült elesett a kapu bejáratáig, ami általános eredménye szokott lenni a népi zavargásoknak, amikor nagyszájú ígéretekkel a szegény sorsú csőcseléket végzetes csapdába vonják.

      4. Zebúl s a vele tartó sikemiek, még azon éjszakán kiűzték Gaált, s a vele levőket a városból (41.v.), visszaküldve őket oda, ahonnét jöttek. Mert bár a város nagyobbrésze továbbra is ellenszenvvel viseltetett Abimélek iránt, amint a történet részletéből kitűnik, mégis, könnyen készek voltak megválni Gaáltól. s nem álltak ellene elűzésének, mivel bár szája nagyokat szólt, de úgy bátorsága és rátermettsége cserbenhagyta őt, amikor szüksége lett volna rájuk. A legtöbb ember az emberek rátermettségét sikereik alapján ítéli meg, s akik nem tudnak felmutatni sikert, azokról azt tartja, hogy nem jól járnak el. Nos, Gaál sikemi befolyása hamar véget ért, s hirtelen elűzetett, ő, aki Abimélek elűzését tervezte. Nem is olvasunk róla többé.

      5. A következő napon Abimélek rátámadt a városra, s teljesen elpusztította azt, a vele szemben tanúsított hűtlen viselkedésük miatt.  Valószínű, hogy Abimélek tudomást szerzett arról, hogy Gaált, a lázadó párt vezérét elűzték, mely tettükkel remélték, hogy elégtételt szereznek neki; de a vétek túl nagy volt ahhoz, hogy ekként jóvá lehetett volna tenni, s az ő haragja túl lángoló volt ahhoz, hogy a megalázkodásnak ily kis jelével lecsillapíttassék; emellett ez nem is az ő tettük volt, hanem a Zebulé. Látva, hogy ezáltal erejük megfogyatkozott, elhatározta, hogy újabb csapást mér rájuk, s alaposan megbünteti őket hűtlenségükért. (1.) Hírül vitték neki, hogy Sikem népe kiment a mezőre, 42.v.  Egyesek úgy vélik, hogy mezei munkára, szántani, vetni, (hisz nemrég fejezték be a betakarítást); vagy további betakarítási munkákra, hisz csupán a szürettel végeztek még eddig (27.v.). Ez azt jelzi, hogy biztonságban vélték magukat. S mivel Abimélek visszavonult (41.v.), semmi veszélyre sem számítottak; s a hirtelen veszedelem akkor csapott le rájuk, amikor azt kiáltozták: „Békesség és biztonság!“.   Mások szerint a harcmezőre vonultak ki. Noha Gaál elűzetett, ők mégsem tették le fegyverüket, hanem készültek újból megütközni Abimélekkel, s remélték, hogy visszaszerzik az előző napon elvesztett esélyeket. (2.) Abimélek maga egy erős különítménnyel útját vágta minden kapcsolatteremtésnek a városbeliek s a mezőn levők között, megszállotta a város kapuját (44.v.), úgy hogy a városba nem tudtak visszatérni, és semmiféle támogatást sem nyerhettek a várostól; aztán két csapatot küldött rájuk, kik túl nagy erővel  bírtak hozzájuk képest, s ezek kardélre hányták mindnyájukat, megtámadták mind a mezőn levőket, és megverték őket.  Amikor munkánkra kimegyünk, nem tudjuk biztosan, vajon ismét haza fogunk-e térni; a halál ott leselkedik úgy a városban, mint a mezőn. (3.) Aztán a városra támadt, s egetverő bosszújával - noha saját szülővárosa volt - , lemészárolt mindenkit, lerombolt minden épületet, s azt akarva, hogy örökös pusztaság maradjon, sóval hintette be, hogy a hűtlenek büntetésének fennálló emlékét képezze örökre. Azonban Abiméleknek nem sikerült tartóssá tenni a város pusztaságát; mert később újjáépült, s oly jelentős hely lett, hogy az egész Izráel ide jött Roboámot királlyá tenni (1Kir. 12,1). S e hely rossz előjelnek bizonyult. Abimélek ezzel a sikemieket akarta megbüntetni az iránta tanúsított hűtlenségért; azonban ezáltal Isten büntetése teljesedett be, amiért korábban Abimélek cinkosai voltak Gedeon fiainak meggyilkolásában. Ekképpen, amikor Isten embereket használ kezében eszközként munkájának végzésére, ők a maguk gonosz gondolatát gondolják, de Isten a saját szent akaratát viszi véghez általuk,  És. 10,6-7. Ők saját dicsőségük fenntartására törekszenek, de Isten az Ő dicsőségét ragyogtatja fel általuk.

      6. Akik bálvány-templomuknak egyik tornyában kerestek menedéket, mind ott pusztultak el. Ezek Sikem tornya férfiainak vannak nevezve (46-47.v),  mely erődítmény Sikemhez tartozott, bár bizonyos távolságra lehetett tőle. Ezek értesülve a város pusztulásáról, a templom tornyába zárkóztak fel, talán nem is annyira annak erősségében bízva, mint inkább szentségében; egy bálvány oltalma alá adták magukat; mert  ekként minden nép a maga istenének nevében jár, s hát ne választanánk-e mi is az Úr házában való lakozást életünknek minden napján?  Mert elrejt minket sátrának rejtekében a veszedelem napján (Zsolt 27,5).  Ám amitől ezek remélték biztonságukat, kelepcének és tőrnek bizonyult számukra, amit mindazok megtapasztalnak, akik bálványaikhoz futnak oltalmat keresni: csalfa menedéknek fog az bizonyulni.  Amikor Abimélek látta, hogy mindannyian egybegyűltek e toronyba, ennél többet nem is kívánt. Azonnal az a barbár ötletet támadt, hogy tűzbe borítja az egész tornyot, s úgyszólván a madarak egész tömegét égeti el a fészkükben. Szándékát senkivel sem közölte, de minden emberét munkába állította a véghezvitelében, 48.49.v.  Megparancsolta, hogy kövessék őt, s tegyék, amit ő tesz: miként apja mondta egykor embereinek (7,17), Én reám figyeljetek, és úgy cselekededjetek;  így szólt ő is most, amint illik egy hadvezérhez, ki kész a lehető legvilágosabb parancsot s a leglelkesítőbb bátorítást adni katonáinak: „Amint láttatok, hogy cselekedtem, ti is azt tegyétek gyorsan, mint én.“  Nem küldte őket, hogy menjetek, hanem hívta őket a munkára: jöjjetek.  Krisztus gyülekezetének vezetői is így kell tanítsanak, saját példaadásuk által, Fil. 4,9. Ágakat hoztak a közeli erdőből, s a gallyakat a torony tövébe helyezték, mely valószínűleg teljesen fából készült; meggyújtották az ágakat, s így lágbaborította erődítményüket, s megégette mindazokat, kik benne voltak (egyrészt a lángtól, másrészt a füsttől fulladtak meg).  Micsoda módszerekkel bír az ember embertársainak elpusztítására!  S honnan származtak ezek a kegyetlen harcok és háborúk, ha nem az ő testi vágyaikból? Egyesek úgy vélik, hogy Sikem tornyának férfiai azonosak voltak a Miló hazabeliekkel,  s ha ez így igaz, úgy Jótám átka szószerint beteljesedett:  jöjjön tűz ki Abimélekből,  s eméssze meg nemcsak Sikem féfiait általában, hanem különösen a Miló házát,  20.v.  Mintegy 1000 ember, férfiak és nők pusztultak el e tűzvészben, akik között - valószínű -, sokan voltak olyanok, kik nem voltak részesek az Abimélek és Sikemiek harcában, sem nem társultak egyik félhez sem; mégis, e polgárháborúban e szerencsétlen vég lett osztályrészük; mert a lázadó, lázongó lelkű emberek nem egyedül vesznek el vétkükben, hanem sokakat magukkal vonnak ugyanabba a veszedelembe, kik együgyűen, mit sem sejtve követik őket.

 

9,50-57

 

      Láttuk, miként lett teljessé a sikemiek pusztulása Abimélek keze által; s most a sor rá kerül, hogy ő is megítéltessék, ki amazok vezére volt az aljasságban.  Thébes kicsiny város volt, valószínűleg nem messze Sikemtől, és teljesen Sikemtől függött, vele szövetségben állt. Nos,

      I. Abimélek megkísérli e város elpusztítását (50.v.),  az összes lakosokat egy toronyba, vagy erődítménybe hajtva, 51.v. Amint ezt sikerült elérnie, biztosra vélte, hogy ugyanúgy végez velük, mint a Baál-berith templom tornyában levőkkel tette legutóbb, nem gondolva arra, hogy egy bálványtemplom tornya sokkal inkább célpontját képezi az isteni bosszúállásnak, mint bármely más torony. Megpróbálta tűzbe borítani a tornyot, vagy legalább kapuját elégetni, s így utat törni a bejutáshoz, 52.v.  Azok, akik egy veszélyes vállalkozásban megmenekültek és sikerrel jártak, hajlamosak azt hinni, hogy hasonló merénylet egy másik alkalommal nem is olyan veszélyes. Ez esemény példája jóval később említve van annak szemléltetésére, mily veszélyes dolog egy ostromlott város falának közelébe merészkedni,  2 Sám. 11,20.  De Isten elveszi azok eszét, akiket el akar veszteni.

      II. Merényletében ő maga pusztult el; agyvelejét szétloccsantotta egy malomkő-darab, 57.v.  Nyilván gyilkos volt ez az ember, ki bár megszabadult  a sikemiekkel folytatott háborúból, mégis  a bosszúállás nem hagyta őt élni, (Csel. 28,4). A büntetés üldözi és utoléri a bűnösöket, s néha akkor veri le őket,  amikor nemcsak biztonságban, hanem győztesnek is érzik magukat. Thébes, felételezhetjük egy kicsiny, jelentéktelen város volt Sikemhez képest.  Miután Abimélek győzött a nagyobb felett, biztosra vette, hogy úrrá lesz a kisebben is minden nehézség nélkül, kivált miután a várost már bevette, s csak egy toronnyal kell még elbánnia. S mégis, ott hagyta csontjait alatta, s egész dicsősége alája temettetett!  Ekként történik sokszor, hogy a világ erősei megszégyeníttetnek a gyengék által, s olyan dolgokkal, melyeket lenéznek. Lásd meg itt, mily méltó büntetéssel sújtatnak az isteni gondviselés folytán azok, kik eszeveszetten, határt nem ismernek az őket ért sérelmek megtorlásában. Abiméleknek volt bizonyos oka megbüntetni a sikemieket, s - mondjuk -, joggal hajtotta azt végre. De amikor bosszúállásában továbbmegy, és semmi sem elég neki, ha Thébest is fel nem áldozza haragja oltárán, akkor nem csak csalódni fog, hanem el is pusztul; mert bizonnyal van ítélő Isten a földön.   Három jelentős körülményt figyelhetünk meg Abimélek halálában:  - 1. Hogy egy kő okozta halálát, miként összes testvéreit ő is egy kövön ölte le.  2. Hogy koponyája szétzúzatott. Az isteni bosszúállás azt a vétkes fejet vette itt célba,  mely az igazságtalansággal szerzett koronát viselte. 3. E követ egy asszony dobta fejére, 53.v.  Látta a követ közeledni; ezért furcsa dolog, hogy nem őrizkedett tőle; de bizonyára még inkább halálos fájdalommal töltötte el, látva, kinek a kezétől pusztul el. Sisera is egy asszony keze által halt meg, de álmában, s nem tudott róla; de Abimélek nemcsak asszony kezétől esett el, hanem tudta is ezt, s amikor utolsó lehelleténél tartott, semmi sem zavara őt jobban, mint az, hogy ezt fogják róla mondani, Asszony ölte meg őt. Lásd meg itt, (1.) Balga büszkeségét, hogy annyira szivére veszi megaláztatatásának e melleslegesen csekély körülményeit. Egyáltalán nincs gondja hallhatatlan lelkére, nem gondol azzal, mit lesz vele a halál után, nem esdekel Istenhez irgalomért; csupán azon iparkodik, hogy megfoltozza sérült hírnevét, amikor már koponyája sérülésén nem segíthet. „Ó, soha ne mondják felőlem: Asszony ölte meg őt!“ Az ember halófélben van, de büszkesége nagyon is él, és erős, s ugyanaz a hiábavaló öndicsőitő lelkület, mely folyton uralta életét, kitűnik most, ismét, életének végső pillanatában. Amilyen volt élete, olyan volt halála is. Amiként Isten megbüntette kegyeltenségét azáltal, hogy ilyen halállal halt meg, úgy megbüntette büszkeségét is a halálát előidéző eszköz által. (2.) Esztelen tervét e szégyen elhárítására; semmi sem lehetett volna ennél nevetségesebb; saját szolgájának parancsolja, hogy átüsse őt, de nem azért, hogy ezáltal mihamarabb megszabaduljon fájdalmaitól, hanem hogy ne mondhassák: Asszony ölte meg őt. Azt gondolta, hogy ezzel eltitkolhatja, amit az asszony tett? Ellenkezőleg, ezzel még inkább közhírré tette! Sőt, halálának becstelen volta csak fokozódott ezáltal, hogy öngyilkossá vált. Jobb lett volna inkább, ha ezt mondják felőle, „asszony ölte meg őt“, mintsem ezt hireszteljék: szolgája ölte meg őt, az ő saját parancsára. Ezenfelül mostmár mindkettőt elmondják róla, örökkétartó gyalázatára. És megjegyezendő, hogy épp ez a dolog, mit Abimélek oly nagy gonddal igyekezett eltitkolni, élettörténetének minden epizódjánál jobban emlékezetben maradt az utána következő nemzedékekben; mert Joáb ezt említi, mint olyat, aminek példájával Dávid esetleg hibáztatni fogja őket, amiért túl közel mentek a kőfalhoz, 2 Sám. 11,21. Amely szégyent bűn által igyekszünk elkerülni, annak emlékezetét azzal csak méginkább fenntartjuk.

      III. Mindennek végkimenetele az volt, hogy mivel Abimélek megöletett, 1. Izráel békessége visszaállíttatott, s véget ért e polgárháború; mert akik őt követték,  visszatértek kiki a maga helyére, 55.v.   2. Isten ítélete megdicsőitettetett (56-57.v.): Ekként Isten megbüntette az Abimélek gonoszságát, s a Sikem férfiaiét,  s beteljesítette Jóthám átkát, mert nem ok nélkül való átok volt az. Ekként megőrizte isteni kormányzásának tiszteletét, s intő pédát adott minden időre, hogy akik vérontást elkövetnek, vérontásra számítsanak. Az Úr az általa végbevitt ítéletekkel megismerteti magát, amikor a gonoszokat saját kezük munkájával ejti el. Bár a gonoszság sokszor erőt vesz egy ideig, de mégsem fog szüntelen uralkodni.

 

 

10. RÉSZ.

 

E fejezet elénk tárja,  I.  A békés időket, melyeknek Izráel két bíró - Tóla és Jáir - bíráskodása alatt örvendett, 1-5.v.  II. A nyomorúságos időket, melyek ezek után jöttek. 1. Izráel bűnét, mely a bajt okozta, 6.v.  2. Magát a nyomorúságot, melyben voltak, 7-9 v.  III. Megtérésüket, s bűneik miatti megalázkodásukat, imádságaikat s megváltozásukat, s azt a kegyelmet, mit ezután Istennél találtak, 10- 16.v.  IV. A nyomorgatóik kezéből való megszabadulás érdekében tett előkészületeiket, 17-18.v.

 

10,1-5

 

      A csendes és békés kormányzásokról - melyekben bár a legjobb élni - , a legrosszabb írni, mert nem szolgáltatnak eléggé változatos anyagot a történelemírónak az olvasó gyönyörködtetésére; ilyen bíráskodása volt e két bírónak, Tólának és Jáírnak, kik e könyvben nem tűnnek fel nagyon ismert híres szereplőkként, személyiségük nagyon kis helyet foglal el a könyvben. De minden kétséget kizáróan igaz, hogy Isten által lettek ők támasztva,  hogy az ország javát szolgálják bírói tisztségükben; nem igényelték - úgy mint Abimélek -  a királyi nagyszerűséget, sem nem ragadták önkezükkel magukhoz a dicsőséget mellyel bírtak - mint Abimélek tette - , hanem Isten hívta el őket erre.  1.  Tóláról az van mondva, hogy Abimélek után támadott, Izráel megszabadítására. Miután Abimélek gonoszsága által mélyre züllesztette Izráelt, s békételenségeket, zavargásokat okozott az országban folytonos törtetései s a sok baj által melyeket fejükre hozott, kitéve őket a kívülről támadó ellenség veszélyének: Isten az Ő Lelkével felruházta e szent embert, hogy megjelenjen a romlás helyreállítására, a zavargások lecsendesítésére, a sebek orvoslására, melyeket Abimélek zsarnoksága okozott az országnak.  Ilymódon elsősorben megmentette őket önmaguktól, s aztán megvédelmezte őket ellenségeik ellen.  Izsakhár törzséből való volt, mely törzs szolgálni szeretett, mert teher alá hajtotta fejét (1 Móz 49,14-15), mégis, valaki itt ebből a törzsből a kormányzás méltóságára emeltetik; mert akik megalázzák magukat, azok felmagasztaltatnak. Annak az ősének nevét viselte, ki első volt e törzs családjában; Izsakhár fiai közt Tóla volt az első,  1Móz 46,13;  4Móz 26,23.  E név jelentése „féreg“, de nem szégyellte, mivel ősének neve volt. Habár Izsakhárból való volt, minekutána a bíráskodásra elhívatott, az Efraim hegyére költözött, s ott élt, mely hely inkább az ország szívében volt; hogy a nép annál könnyebben folyamodhasson hozzá az ítélettételre. 23 évig ítélte Izráelt (2v.), a dolgokat jó rendben megőrizte, de nem tett semmi rendkívüli emlékezetes dolgot.  2. Jáír Gileádból való volt, miként közvetlen utódja, Jefte is; mindketten Manassénak ugyanabból a fél törzséből származtak, mely a Jordán túlsó részén kapott örökséget Mózes által; bár úgy látszott, hogy messze elszakadtak testvéreiktől, mégis, Istennek gondja volt rá, mialatt a kormányzás dicsősége törzsről törzsre szállt, mielőtt Judában megalapozódott volna, hogy akik messze távol éltek, azok is részesedjenek abban, az alábbvalónak nagyobb dicsőséget adván (v.ö. 1Kor 12,24). Jáir volt a neve ugyanebből a törzsből egy  nagyon híres embernek, ki a Mózes korában rendkívül tevékeny volt az ország bevételében, 4Móz 32, 41; Józsué 13,30.  Ami főképpen jelentős e Jairral (a bíróval) kapcsolatban az családjának növekedése és dicsősége: Harminc fia volt, 4.v. És fiai, (1.) Jó előléptetésben részesültek, mert harminc szamárcsikón nyargaltak; vagyis vándorló bírák voltak, kik atyjuk képviseletében helyről helyre rótták az utat különböző körzetekben, hogy igazságot szolgáltassanak. Majd később úgy találjuk, hogy Sámuel fiait tette bírákká, bár nem tehette őket egyszersmind jókká is 1Sám 7,1-3.  (2.) Jó birtokkal rendelkeztek, mindegyiknek egy-egy város állt tulajdonában, azon városok közül, melyek ősük után atyjukkal együtt egy néven neveztettek,  Havoth-jair -- Jair falui.  De városoknak mondták, valószínűleg azért, mert ez ifjak, kiknek kezére lett adva, kiépítették, megerősítették azokat, s városokká tökéletesítették; vagy talán azért, mivel oly elégedettek voltak örökségükkel ezen vidéki falvakban, mintha kőfallal körülvett, zárakkal felszerellt megerősített városokban laktak volna,. Az egyszerű falvak várost jelentenek egy megelégedett lélek számára.

 

10,6-9

 

      Mialatt Izráel dolgai e két bíró, Tóla és Jáir felügyelete alatt álltak, az ország élete rendjén volt, de aztán

      I.  Izráel visszatért a bálványimádásba, mely bűn a legkönnyebben hatalmába tudta keríteni őket (6.v.): Újra gonoszul cselekedtek az Úrnak szemei előtt, Akitől meg nem magyarázható módon hajlandók voltak újra és újra elpártolni, mint egy bolond és értelmetlen nemzet.  1. Számos bálványistent imádtak; nem csupán régi démonaikat, a Baált és Astarótot, melyek a kananeusok istenei voltak, hanem mintha ostobaságukat minden szomszédjuk felé kikürtölni kívánták volna, szolgálták Síria, Sidon, Moáb, Ammon és a Filiszteusok isteneit. Úgy látszik, Izráel legfőbb kereskedelme a bálványok importálásában merült ki, mindenféle országból hozta ezeket. Nehéz megmondani, vajon a legistentelenebb vagy a legcélszerűtlenebb dolog volt-e ezt tenni. Ez idegen bálványok bevezetésével önmagukat lealjasították s megvetetésre méltóvá tették, hiszen egy nemzet sem cselekedett még ilyet soha, akinek volt lelke, s valamennyiben tudatában volt dicsőségének, hogy felcserélje isteneit. Feltételezhetjük, hogy Izráel gazdagságának nagyrésze elhurcoltatott, hogy a különböző országok bálványtemplomaiban áldozatul szolgáljon, ahonnét származtak e bálványok, melyek iránt, mint anya-egyházakhoz az Izráelben levő bálványimádó gyülekezetek tartoztak kifejezni függőségüket; ezen hitvány istenségek papjai és hívei minden bizonnyal tömegesen tódultak Izráel földjére, s ha nem tudtak megélni saját országukban, kívántak gyökeret verni ott Izráelben, és így idegenek emésztették erejét.  Ha a környező népek iránti bókból tették ezt, hogy ezáltal megkedveltessék magukat velük, úgy méltán lettek cserbenhagyva; mert azok a népek, kiknek gonosz praktikáikkal barátságot kötni igyekeztek Isten igazságos ítélete révén ellenségeikké és nyomorgatóikká váltak.  2. Nemcsak addig mentek el, hogy Izráel Istenét egy rangsorba helyezték a számtalan bálvánnyal melyeket imádtak, hanem teljességgel elvetették Őt. Elhagyták az Urat, s egyáltalán nem szolgáltak néki. Akik úgy hiszik, hogy tudnak szolgálni Istennek, s a Mamonnak is, hamarosan egészen elhagyják Istent, s egyedül csak a Mammonnak fognak szolgálni. Ha Isten nem Úr az egész szív felett, úgy hamarosan semmi sem lesz az Övé abból.

      II. Isten megújította ítéleteit rajtuk, ellenségeik nyomorgató hatalma alá vonva őket. Ha közvetlenül az Úr kezébe estek volna, megtapasztalták volna, hogy nagy az Ő irgalmassága; de Isten hagyta őket az emberek kezébe esni, kiknek nyájas jóindulatai is kegyetlenek. Eladta őket a Filiszteusok kezébe, kik Kanaán délnyugati részén laktak, és az Ammonitáknak, kik az északkeleti részen voltak, egy és ugyanazon időben. Ekképpen, e két irtózatos malomkő között nyomorultul őrlődtek, zúzattak, - amint a „nyomorgatással“ fordított eredeti szó kifejezi, 8,v.  Isten a törvényben meghagyta, hogy ha valamely város Izráelben bálványimádásra vetemedik, a többiek harcoljanak ellene, és pusztítsák ki azt, 5Móz 13,12 &. Amikor a két fél törzs oltárt emelt a Jordán partján, rendkívül féltékenyek lettek, szinte túlzásba vive a dolgot, (Józsué 22); de most, oly gonoszokká váltak, hogy amikor az egyik város bálványimádással fertőzött lett, a szomszéd város, ahelyett, hogy megbüntette volna ezért, utánozta, sőt, felülmúlta azt a bálványimádásban; s ezért, mivel azok, kiknek kötelessége lett volna bosszút állaniuk, mint Isten szolgái, ki bosszúálló a haragra azon, aki gonoszt cselekszik, ők maguk is vétkesekké váltak, vagy amiért hiába viselték a fegyvert, Isten a szomszéd népeket hozta rájuk, hogy fenyítse őket hitszegésükért.  Izráelnek az Ammoniták - Lót származottai - általi elnyomatása,  1. Nagyon hosszú volt: 18 évig tartott. Egyesek ez éveket a Jáir bíráskodásába számítják, ki nem tudott úgy uralkodni, mindent megreformálni, és megszabadítani Izráelt,  ahogy szeretette volna. Mások Jáír halálától kezdődően számítják ez éveket, s ez így sokkal elfogadhatóbbnak tűnik, mert Izráelnek az ammoniták által leginkább háborgatott területe éppen Gileád volt, Jáir szülőföldje, és nem azt nem feltételezhetjük, hogy életében országa épp ennyit szenvedett volna, hanem inkább azt kell tartanunk, hogy legalább ez a részt reformálta s védelmezte.  2.  Nagyon nyomorúságos volt: Háborgatták és nyomorgatták őket. Nagy bosszúságot jelenthetett ily hitvány nép által elnyomatva lenni, mint amilyenek az Ammon fiai voltak. A nyomorgatást azokkal a törzsekkel kezdték, melyek velük határosak voltak a Jordán tulsó oldalán, mely terület itt az Emoreusok földjének neveztetik (8.v.), mivel az izráeliták oly gonoszul lealjasították magukat, s annyira pogány módra éltek, hogy bizonyos értelemben  ők maguk is teljesen Emoreusokká váltak (Ezékiel 16,3); vagy mivel bűneik miatt megfosztattak a földhöz való jogtól, s így méltán neveztetik az Emoreusok földjének, kiktől egykor elvették azt. De aztán egyre tovább nyomultak; átkeltek a Jordánon, s megszállták Judát, Benjámint meg Efraimot, - a legkiválóbb törzseket Izráelben, kik mivel elhagyták Istent, most képtelenné tétettek a támadóval való szembeszállásra. Most beteljesedett rajtok ama fenyegetés, hogy elhullanak ellenségeik előtt, és nem lesz megállásuk előttük, (3Móz 26,17.37). Az ő saját útjok és cselekedetei szerezték ezeket nekik; szomorú módon elfajultak, s ennek fájdalmasan aratták következményeit.

 

10,10-18

 

      Itt van,  I. Egy alázatos bűnvallomás, mit Izráel fiai tettek Istennek nyomorúságukban, 10.v.  Most, miként a kínpadon levő gonosztevő, beismerik vétkeiket, s a fenyítés vesszeje alatt levő gyermekhez hasonlóan megjobbulást ígérnek. Nem csupán sírnak nyomorúságuk felett, hanem elismerik, hogy saját bűneik miatt jutottak a nyomorúságba; ezért Isten igaz; és nincs okuk a zúgolódásra. Megvallják mulasztásaikat, hisz bűnük ebben vette kezdetét - „Elhagytuk a mi Istenünket“, és elkövetett vétkeiket is - „Szolgáltunk a Baáloknak,  s hogy ebben ostobán, csalárdul és nagyon gonoszul cselekedtünk“.

      II. Egy megalázó üzenet, mit Isten ezek után Izráelnek küldött, talán egy angyal közvetítésével (mint 2,1-ben), vagy egy prófétán keresztül (miként 6,8-ban), nincs pontosan megjegyezve. Kedves dolog volt Isten részéről, hogy felfigyelt kiáltásukra, s nem talált süket fülekre nála, hisz megtehette volna, hogy egyáltalán feleletre sem méltassa; úgyszintén az Ő jóindulatáról tanuskodik az is, hogy amikor a megtérés útján elindultak, egy ilyen üzenetet küldött nekik, mely a legmegfelelőbb volt megtérésük elővitelére, hogy ezáltal méltók legyenek és előkészíttessenek a szabadulásra. Nos, ebben az üzenetben,  1. Megdorgálja őket nagy hálátlanságukért, emlékeztetve őket ama nagy tettekre, melyeket érdekükben végbevitt -  megszabadította őket egy sor ellenségtől. Először is az egyiptomiaktól, kiknek földjéből megváltattak, aztán az emoreusoktól, kiknek földjére behozta őket, s letelepedésük óta, amikor az ammoniták a moábitákkal egybe nyomorgatták őket (3,13), mikor a filiszteusok zaklatták őket Sámgár napjaiban, és azután is, valahányszor különféle ellenségek nyomorgatták őket, kérésükre Isten sok nagy szabadulást szerzett számukra, 11-12v. A sidonbeliek és maoniták általi nyomorgatásukról nem olvasunk másutt. Isten az ő igazságából kifolyólag fenyítette őket, s kegyelméből és irgalmából fakadóan szabadulást adott nekik, és ezért méltán várta, hogy akár félelemből, vagy szeretetből ragaszkodjanak Hozzá, és az Ő szolgálatában megmaradjanak. Helyénvaló volt hát ez a szívet keserítő igét fülükbe kiáltani 13.v. „Ti mégis elhagytatok engem, aki nyomorúságotokból kimentettelek, és idegen isteneknek szolgáltatok, melyek okozták nyomorúságaitokat.  Ekként elhagyták drága értékeiket csalóka tüneményekért.  2. Megmutatja nekik, mily igazságosan magukra hagyhatná őket most, pusztulásukra, azáltal, hogy azon istenekhez küldi őket, melyeket szolgáltak.  Hogy még mélyebb megtérést és megalázkodást keltsen bennük, eléjük tárja, hogy lássák, (1.) Mily esztelenség volt részükről a Baáloknak szolgálni. Oly sokat áldoztak, óriási költséget fektettek be azért hogy megnyerjék az ilyen istenek kegyét, kik nem tudnak segíteni rajtuk most, amikor legnagyobb szükségben vannak: „Menjetek és kiáltsatok azokhoz az istenekhez, akiket választottatok (14.v.), próbáljátok csak meg, mit tehetnek  most azok értetek.  Mint isteneket imádtátok őket, - tegyétek próbára hát őket, bírnak-e igazán isteni hatalommal meg isteni jósággal, mit alkalmaznának érdeketekben. Úgy tiszteltétek, hódoltatok előttük, mint királyaitokat és uraitokat, - próbáljátok hát meg, ha meg tudnak védelmezni most titeket. Hálaáldozataitokat az ő oltáraikra vittétek, azt képzelve, hogy ők adták nektek búzátokat, borotokat és olajotokat,  - ámde egy igaz barát a szükség idején is az marad - , milyen hasznot meríttek hát most az ő irántatok való jóindulatukból?!“  Jegyezzük meg:  Az igaz megtérésben elengedhetetlenül fontos, hogy tökéletes meggyőződésre jussunk affelől, hogy mindazon dolgok, melyeket bálványoztunk, és Isten vetélytársaként szívünk trónjára helyeztünk, teljesen haszontalanok, semmiféle segítséget sem nyújthatnak a szükség idején, semmit sem képesek tenni érdekünkben. Teljes meggyőződéssel, világosan kell látnunk, hogy azok a testi gyönyörök, melyeken szívünk csüngött, nem nyújthatnak kielégülést számunkra; sem a világi gazdagság, mely után sóvárogtunk, nem nyújthat boldog kielégülést; hogy sehol sem nyerhetünk igaz boldogságot és nyugalmat, csak egyedül Istennél. (2.)  Lássák meg, mily szerencsétlen és kilátástalanul veszélyes helyzetbe sodorták magukat Isten elhagyása által: „Lássátok meg, mily rettentő szorult helyzetbe vittétek magatokat; nem várhattok most egyebet, mit hogy az mondjam: ‘Többé nem szabadítlak meg titeket ezután’ s mi lesz akkor veletek?“ 13.v. Ezt nem csak olyan formában mondja, mint amit megtehetne velük, hanem, mint amit valóban meg is tesz, ha bűnös cselekedeteikben megmaradnak, ha nem vetik el bálványaikat, s nem javulnak meg a jövőre nézve.

      III. Ezek után látjuk Izráelnek alázatos meghajlását Isten igaz ítélete alatt, párosulva a Ő kegyelméért való alázatos esedezéssel, 15.v. Összegyülekeztek az Izráel fiai, valószínűleg ünnepélyes gyülekezetben a szent sátor előtt, az Istennek hozzájuk intézett üzenetének hatása alatt, mely nem űzte őket a hitetlen kétségbeesésbe, noha rendkívül fenyegető volt, hanem elhatározták, hogy Isten lábához vetik magukat, s ha el kell vesszenek, hát ott vesszenek el. Nem csupán megismétlik bűnvallásukat, - „Vétkeztünk“ - , hanem,  1. Alávetik magukat Isten igazságos ítéletének:  „Cselekedjél úgy velünk, amint jónak látszik a te szemeid előtt“. Ezáltal elismerik, hogy megérdemelték Isten nemtetszésének legszigorúbb megnyilvánulásait, s bizonyosak abban, hogy bármivel sújtja is őket, nem bánik velük gonoszul; megalázták magukat az Ő hatalmas és nehéz keze alatt, és bűneiknek büntetését békével szenvedték, - amit Mózes Isten kegyelmes visszatérésének feltételeként szabott eléjük, 3Móz 26,41. Jegyezzük meg: Az igaz bűnbánók bátran és készségesen Istennek ajánlják magukat, hogy fenyítse őket, ha jónak látja, tudva, hogy bűnösségük oly rendkívül gonosz, s büntetést érdemel, és hogy Isten sohasem túl szigorú, sem nem túloz az ő irántunk való igényeiben.  2. Isten kegyelméért esedeznek: Csak most az egyszer szabadíts meg minket, kérünk,  az ellenségtől. Tudomásul veszik, mit érdemelnek, s mégis, kérik Istent, hogy ne érdemük szerint bánjon velük. Jegyezzük meg, Isten igazságos ítéletének az Ő irgalmában való reménykedéssel kell alávessük magunkat.

      IV. Egy áldott reformáció, megújulás jött létre ezután. Elkezdték teremni a megtéréshez illő gyümölcsöket (16.v.),  elvetették az idegenek isteneit (ez az eredeti kifejezés), melyek idegen istenek voltak, melyeket azok a nemzetek imádtak, kik az Izráel közösségétől s a szövetség igéreteitől idegenek voltak,  és szolgáltak az Úrnak.  A szükség vonta őket Hozzá. Rájöttek, hogy hasztalan folyamodnak bálványisteneikhez, kiknek eddig szolgáltak,  s ezért visszatértek Istenhez, kit eddig semmibe vettek. Ez az igazi megtérés, amikor nem csak megbánjuk a bűnt, hanem el is hagyjuk azt.

      V. Isten kegyelmesen feléjük fordult, megkönyörült rajtuk, ami meghatóan van itt kifejezve: Megesett az Ő szíve az Izrael nyomorúságán (16.v). Nem mintha valamilyen szomorúság lenne Istenben (Ő végtelenül és tökéletesen boldog önmagában, s e boldogságát nem zavarhatja meg teremtményeinek vétke, vagy nyomorúsága), vagy valami változás lenne Istenben, - Őnála nincs változás; nem ember Ő, hogy valamit megbánjon; ha elhatároz valamit, ki térítheti Őt attól? Ámde az Ő jóvolta képezi az Ő dicsőségét. Ezáltal jelentette ki az Ő nevét, s magasztalta fel azt minden név fölé; s miként tetszett neki, hogy atyai viszonyban álljon népével, melyet szövetségébe vett, úgy jónak látta, hogy jóságát a gyermekei iránt könyörületességre induló atya képében fejezze ki; mert amiképpen Ő a világosságok Atyja, úgy Ő minden  irgalmasságnak Atyja is. Amiképpen egy gyermek engedetlensége és nyomorúsága szomorúságot okoz egy jóságos apának, s nagyon érzékenyen érinti őt természetes indulataiban, ekként Isten népének vétkei bosszantják Őt, (Zsolt 95,10); nyomorúságuk felett szintén szomorkodik, s megindul szíve, - így látta jónak kifejeznie magát, amikor népe szabadítására készült megjelenni; eljárási módszert változtatva, miként, együttérző szülők tesznek, mikor megengesztelődnek gyermekeik iránt, kik megszomorították őket. Ilyen irgalmas a mi Istenünk, és ennyire távol van tőle az, hogy gyönyörködjék a bűnös halálában.

      VI. A dolgok most már az ammoniták nyomorgatása alól való szabadulás irányába fordulnak, 17-18.v. Isten azt mondta, „Többé nem szabadítalak meg titeket“, ámde most már nem azok, akik voltak; más emberek lettek, új emberekké váltak, s így most már meg fogja szabadítani őket. A fenyegetés ki lett hirdetve, hogy megtérítse s megalázza őket; s most, hogy elérte a kívánt hatást, visszavonatik, szabadulásuk érdekében.  1. Az ammoniták megkeményítettek saját pusztulásukra. Összegyülekeztek egy testületbe, hogy egyetlen csapással szétzúzassanak,  Jel 16,16.   2. Az izráeliták lelkesítve, erősítve vannak saját megmentésükre. Ők is egybegyülekeztek, 17.v. A tizennyolc évi elnyomatás ideje alatt korábbi rabságaikhoz hasonlóan könnyen leigázhatták őket ellenségeik, mert nem voltak összetartók; mindegyik család, város, törzs különálló akart lenni, s függetlenül akart cselekedni, s így könnyű prédáivá váltak elnyomóiknak, mert hiányzott a közös érdeknek megfelelő átérzése, hogy egyesítse őket. De valahányszor csak egybegyülekeztek és eggyéváltak, sikerrel jártak; így tettek most. Amikor Isten Izráele egy emberként lép fel, s egy szívvel-lélekkel törekszik a közös cél előmozdítására, s egységes erővel száll szembe a közös ellenséggel, milyen akadály gátolhatná meg őket? Gileád népe és vénei minekutána egybegyűltek, elsősorban arról tanácskoztak, ki legyen vezérük, ki vezesse őket az ammoniták elleni harcban. Ezidáig Izráel megszabadítói rendkívüli elhivatásban részesülve jutottak a bírói tisztségbe; mint Ehud, Bárák és Gedeon; de a most következő sokkal közönségesebb módon nyeri elhívatását, a tagállamok közös megegyezése alapján, kik előkerestek egy megfelelő embert a sereg parancsnokságára, valakit, akit képessége szerint a legalkalmasabbnak ítéltek erre a célra, és Isten helybenhagyta választásukat azáltal, hogy a Ő Lelkével ruházta fel őt (11,29).  Így e példa iránymutatóul s bátorításul szolgált az ezutáni időkre, amikor oly rendkívüli elhívatásokat már többé nem igényelhetünk. Legyenek hát a vezetők részrehajlás nélkül kiválasztva a nép bizalma szerint, az Istentől nyert képesítés alapján, s akkor Isten kegyelmesen magához fogadja, elismeri azokat, kik így választatnak.

 

 

 

11. RÉSZ.

 

E fejezet egy újabb bíró, Jefte történetét tárja elénk, ki az Ótestamentumnak azon alakjai közé van sorolva, kik hit által nagy dolgokat vittek végbe (Zsid 11,32), noha nem részesült olyan rendkívüli elhívatásban, mint az eddigi bírák. Előttünk áll,  I. Szármázásának hátránya,  1-3.v.  II. A gileáditák választása, kik egyöntetűleg őt választják hadparancsnoknak az ammoniták ellen; s a megegyezés, mit velük kötött, 4-11.v.  III. Az ammoniták királyával folytatott tárgyalása a két nemzet jogos örökségével kapcsolatban, hogy amennyiben lehetséges, a dolgot vérontás nélkül oldja meg, 12-28.v.  IV. Az ammonitákkal folyatott háborúja, melyet egy ünnepélyes esküvel kezdett, 29-31.v., vitézül folyatott, 32.v., és dicső győzelemmel fejezett be,  33.v.  V. Az a szorultság, melybe hazatértekor jutott esküje miatt,  34-40.

 

 

 

 

11,1-3

     

      Láttuk Gileád véneit az előbbi fejezet végén, amint egy vezér választása felett tanácskoztak, eljutva arra a megegyezésre, hogy bárki legyen, aki sikerrel magára vállalja seregeik vezetését az Ammon fiai ellen, az azután Gileád egész földjének fejévé lesz. A vállakozás nehéz lévén, szükség volt hogy ösztönzésül ily nagy ajánlatot tegyenek annak, ki kockázatot vállal érte. Nos, mindnyájan egyetértettek abban, hogy a gileádbeli Jefte egy rendkívűl bátor ember, és nagyon megfelelő erre a célra; senki sincs oly alkalmas, mint ő; azonban három hátrányos dolog terheli: - 1. Egy parázna asszonynak volt a fia (2.v), egy idegen, más asszonynak (2.v.), ki nem volt sem feleség, sem ágyas; egyesek úgy vélik, hogy anyja pogány volt; így vélekedett Josephus, ki anyai oldalról idegennek nevezte őt. Egy izmáelita - mondják a zsidók. Hogy anyja parázna volt, ez nem az ő vétke volt, de a szégyene az övé lett.  Az embereket nem szabad megvetnünk szüleik vagy származásuk miatt, amíg látjuk, hogy személyes erényeikkel törekszenek elfordítani a gyalázatot. Egy parázna asszony fia is, ha újjászületik, ha felülről születik, elfogadott lesz Istennél, s éppúgy élvezheti Isten fiainak dicső kiváltságait, mint a család bármely tagja. Jefte képtelen volt olvasni az ammoniták megbélyegzéséről szóló szakaszt a törvényben, - mely ellenséggel most szembeszállni készült - , hogy „ne menjenek be az Úr községébe“,  mert ugyanabban a szakaszban találta az őt lesújtó mondatot is, hogy „a fattyú se menjen be az Úrnak községébe“ (5. Móz 23,2-3).  De ha e kitétel jelentése csak a fajtalanságból születettekre vonatkozott, s nem a paráznaságból származókra, - ami sokkal valószínűbb -, úgy ez őrá nem volt érvényes.  2.  Testvérei által elűzetett az országból.  Atyja törvényes gyermekei a törvény szigorára hivatkozva kitagadták őt, nem részesítették őt semmilyen örökségben, nem voltak tekintettel rendkívüli képességeire, melyek miatt felmentést érdemelt volna, s melyek által a család erejévé és dicsőségévé válhatott volna, ha eltekintettek volna törvénytelen származásától s megadták volna számára a gyermeki jogot, 2.v.  Senki sem gondolta volna, hogy e kivetett ifjú Izráel szabadítójává és bírájává lesz; de Isten gyakran előbb megalázza azokat, kiket felmagasztalni készül, s azt műveli, hogy a kő, melyet az építők megvetnek, szegletkővé legyen;  így volt ez Józseffel, Mózessel és Dáviddal is, Izráelnek e három legkiválóbb pásztorával, - kivetettek voltak az emberektől, mielőtt Isten elhívta volna őket nagy tisztségükbe.  3. Száműzetésében bandavezér lett, 3.v. Lévén, hogy testvérei elűzték, a benne levő nagy lélek nem szenvedhette, hogy kioltassék, hogy koldulásból éljen; hanem kardja által akart megélni; s mivel bátorsága révén hamarosan híressé lett, így mindazok, kik hozzá hasonlóan hátrányt szenvedtek, de kikben ugyanaz a bátor vér folyt, zászlaja alá álltak. Henyélő embereknek vannak itt nevezve, azaz oly emberek, kiknek társadalmi rangjuk derékba tört, s ily módon kényszerültek megélhetésükről gondoskodni. Ezek vele együtt portyáztak, nem az országot rabolták és fosztogatták, hanem vadállatokat vadászni jártak, s talán azon országokban portyáztak, melyekhez Izráelnek örökség szerint joga lett volna, de mindezidáig nem jutottak birtokukba, vagy amelyek valamiképpen bántalmazták őket. Ez az az ember, ki Izráel megszabadítására rendeltetett. A nép bálványimádása folytán paráznaság fiaivá tette magát,  s idegenek és távolvalók lettek Istentől s az Ő szövetségétől, s ezért, bár Isten megtérésük nyomán megszabadítja őket, mégis, hogy megöldökölje testüket, s bűneikre emlékeztesse őket, jónak látta egy számkivetett által véghezvinni e szabadítást.

 

11,4-11

 

      Itt van,  I. Izráel fiainak szorultsága, annak következtében, hogy az ammoniták betörtek az országba, 4.v. Valószínű, hogy e megszállás ugyanaz, amelyről a 10,17-ben olvastunk, hogy  az Ammon fiai összegyülekeztek és táborba szálltak Gieládban. S e kifejezés, „sok nap múlva“, arra vonatkozik, ami közvetlenül ezelőtt van elbeszélve Jefte kitagadásáról; sok nap múlva, hogy gyalázatosan kitagadtatott, visszahozták dicsőségesen.

      II. A meghívói látogatás, mit a vének tettek Jefténél ezek után, kérve őt, hogy jöjjön és segítsen rajtuk. Nem írásban, sem követek által, hanem ők személyesen jöttek hozzá, hogy visszahozzák őt, nem akarva, hogy visszautasíttában részesüljenek; s a dolog komolysága igényelte, hogy késedelem nélkül intézzék. Kérelmük az volt, hogy,  Jer el, és légy nékünk fejedelmünk. Ők maguk között senkit sem ismertek, ki képes lett volna e nagy feladat elvállalására; sőt, e tettükkel lényegében bevallották, hogy ők alkalmatlanok erre. Jeftéről tudták, hogy bátor ember, harcedzett férfi, jó kardforgató s ezért ő kell legyen az az ember. Nézd, hogyan készíti elő Isten az embereket az általa kijelölt szolgálatra: azt cselekszi, hogy nyomorúságaik előléptetésükre szolgáljanak. Ha Jefte nem űzetett volna el testvérei kegyetlensége által, nem jutott volna számára ilyen kiváló alkalom, hol gyakorolhassa s tökéletesíthesse harcias jellemét, s hogy ennyire felfigyeljenek rá, híressé váljék, -  Az evőből étek jött ki.    Izráel fiai összegyülekeztek és táborba szálltak,  10,17. De egy parancsnok nélküli hadsereg olyan mint egy fej nélküli test; Ezért, - mondták neki - , jöjj, légy a mi fejedelmünk, és harcoljunk az Ammon fiai ellen. Figyeld meg itt a vezetés szükségességét; noha ők teljes szívvel benne voltak a dologban, mégis, beismerik, hogy képtelenek harcolni egy vezér parancsnoksága nélkül. Ekképpen minden társadalmi közösségben szükséges, hogy legyenek némelyek kik vezessenek, kormányozzanak, s mások, kik engedelmeskedjenek;  hogy minden közösség alázatosan kérje Istentől ezt a kegyelmet, hogy kormányozva legyen inkább, mintsem minden ember a maga feje szerint irányítsa magát. Legyen áldott Isten a kormányért, a jó kormányzásért.

      III. Jefte tiltakozása ajánlatuk ellen:  Avagy nem ti vagytok-é, akik engem meggyűlöltetek, s kiűztetek? 7.v. Úgy látszik hogy e vének közül némelyek testvérei lehettek, vagy, hogy ők azáltal, hogy szemet hunytak testvérei gorombáskodásának, s nem nyújtottak számára segítséget, - amint illett volna, hogy tegyék (mert az ő dolguk, hogy védelmezzék a szegényt, árvát, s az elnyomottnak szolgáltassanak igazságot, Zsolt 82, 3-4) - , ezáltal vétkesekké tették magukat az elűzetésében, s joggal vetette ezt most szemükre. A felsőbbségek, kiknek hatalmában áll oltalmazni a bántalmazottakat, amennyiben elhanyagolják nyomorúságuk enyhítését, ők is ténylegesen vétkesekké válnak a nekik okozott sértésben. „Ti meggyűlöltetek és elűztetek engem, hogyan hihetném, hogy őszinték vagytok most ez indítványban, s miként várhatjátok, hogy valami szolgálatot tegyek érdeketekben?“  Ezt nem azért mondta, mintha nem lett volna hajlandó hazája érdekében bármi szolgálatot megtenni, hanem jónak látta előbb emlékeztetni őket vele szemben elkövetett korábbi gonoszságukra, hogy megtérjenek bűneikből, hogy ily gonoszul bántak vele, s a jövőre nézve sokkal komolyabban vegyék kötelességeiket. Ekképpen József is megalázta testvéreit, mielőtt magát megismertette volna velük. A gileáditák és Jefte közt levő sajátos helyzet arra az általános helyzetre emlékeztette őket, mely Izráel és Isten között fennállt abban az időben. Ők kivetették Istent bálványimádásukkal, de nyomorúságuk idején segítségét kérték; Isten megmondta nekik, hogy jogosan elutasíthatná őket, és mégis kegyelmesen szabadulást szerzett nekik. Így tett Jefte is. Sokan megvetik Istent, s az Ő embereit, míg nyomorúságba nem esnek; akkor aztán kívánják Isten kegyelmét, s a hivők közbenjárását.

      IV. Igyekeztek megnyerni őt, hogy fogadja el a felajánlott kormányzást, 8.v.  „Épp ezért, mivel korábban rosszul bántunk veled, szeretnénk kifejezni  afölötti bánkódásunkat, s hogy készek vagyunk azt jóvá tenni, azért fordulunk most hozzád,  hogy oly dicsőségben részesítsünk, mely kiegyensúlyozza a korábbi megaláztatást. Hadd legyen e példa, 1. Egy figyelmeztetés számunkra, hogy senkit se vessünk meg, vagy tapossunk le kicsiny, illetve megvetendő voltáért.  Se ne bántalmazzunk senkit, azért, hogy ezáltal valami előnyhöz jussunk, mert bármit gondolunk róluk most, eljöhet az idő, amikor szükségünk lehet rájuk, s örülnénk, ha figyelemre méltatnának. Bölcsen tesszük, ha egy embert sem teszünk ellenségünkké, mert nem tudjuk, mily hamar jutunk mi is oly helyzetbe, melyben nagy megtiszteltetésnek  tartanánk, ha barátságukat élvezhetnénk.  2. Egy bátorítás az olyanok számára, kik most mellőzve és bántva vannak. Viseljék sorsuk szelíd és vidám szívvel, s bízzák magukat Istenre, hogy  a maga idején felhozza a homályból az ő világosságukat, s akkor még fényesebben fog tündökölni.

      V. A megegyezés, mit velük kötött. Említést tett már a bántalomról, mit korábban okoztak neki, de észrevévén megtérésüket, lelke elég nagy és nemes volt ahhoz, hogy több említést ne tegyen arról. Isten megbocsátotta Izráelnek az ellene elkövetett vétkeket (10,16), s ezért Jefte is hasonlóképpen cselekedett. Csupán arra gondolt, hogy okos dolog lesz bölcsen megegyezni velük a jövőre nézve, mivel emberekkel van dolga, kikkel szemben joggal van ok a bizalmatlanságra.  1. Egy becsületes kérdést tesz fel nekik, 9.v. Nem beszél túl elbizakodottan jövőbeli győzelméről, tudva, mily igazságosan engedhetné Isten továbbra is, hogy az ammoniták nyomorgassák Izráelt, hogy tovább fenyítse őket; hanem a „ha“ szócskával kezdi. Sem nem szól egyáltalán önmagába vetett bizalommal; ha győzni fog, úgy  az Úr az, aki őket a kezébe adja; emlékeztetni akarván ezáltal honfitársait, hogy nézzenek fel Istenre, aki döntőbíró ebben az ügyben, a kik egyedül adja a győzelmet, mert valóban így van. „Nos, ha Isten áldása folytán győztesként térek vissza, mondjátok meg nyíltan, igazán fejetekké leszek? Ha Isten uralma alá vezetlek titeket, az Ő keze alatt meg is reformálhatlak titeket?“ Ugyanez a kérdés van feltéve mindazoknak is, kik kívánják a Krisztus általi üdvösséget: „Ha Ő megment titeket, hajlandók vagytok-e elfogadni Őt, hogy uralkodjon is felettetek?  Mert másképpen nem fog megmenteni titeket. Ha boldogokká tesz, tehet-e szentekké is? Ha segítőtök lesz, lehet-e fejetek is?“  2. Azonnal pozitív választ adnak (10.v.). „A te beszéded szerint fogunk cselekedni;  vezess minket a harcban, s te fogsz vezetni majd a békében is“. Nem kérnek gondolkodási időt. A dolog annyira világos volt, hogy minden vitán felül állt, s a szükséghelyzet nem tűrt várakozást. Tudatában voltak annak, hogy hatalmukban áll megegyezést kötniük azokért, akiket képviseltek, s ezért esküvel erősítették azt meg: Az Úr a tanunk! (Az Úr legyen bizonyság közöttünk). Isten mindentudására apellálnak, mint jelen őszinteségük bírájára, és az Ő ítéletére, mint bosszúállóra, ha ezek után hamisaknak bizonyulnak. Az Úr hallja meg mindezeket! - így van szószerint. Bármit beszélünk, hasson át annak tudata, hogy Isten mindent hall, s ennek megfelelően szóljunk. Ekként erősítetett meg a megegyezés Jefte és a gileáditák között, mellyel nyilván az egész Izráel egyetértett, mert az van mondva később (12.7),  Ítélé pedig Jefte Izráelt. Ezután elment velük (11.v.) arra a helyre, hol az egész nép egybe volt gyűlve (10,17), és ott a nép egyakarattal a maga fejévé és fejedelmévé tette őt,  s így jóvá hagyták a képviselőik által tett alkut, hogy nem csak most legyen vezérük, hanem egész életében legyen Izráel feje. Jefte, e kis földi dicsőség megszerzésére hajlandó volt kockára tenni életét értük (12,3),  s mi ne lennénk-e hajlandók keresztyén harcunkban minden nehézséggel szembenézni, amikor maga Krisztus ígérte meg az örök élet koronáját annak, aki győz?

      VI. Jefte kegyes köszönetnyilvánítása és vallástétele az ÚR előtt e nagy dolgot illetőleg, (11.v): Elmondá minden beszédét az Úr előtt, Mispában,  vagyis, felmagasztaltatása után azonnal félrevonult magányosan imádkozni, s imában az Úr elé tárta az egész ügyet, úgy e tisztségre való választását, mint e tisztség betöltésének részletkérdéseit, mint aki lelki szemeivel csak Istenre néz, és semmit sem akar tenni nélküle, nem saját értelmére és erejére támaszkodik, hanem egyedül csak Istenre és az Ő kegyelmére épít. Feltárta, kifejezte az Úr előtt minden gondolatát, gondját ez egész dologban; mert egyedül Isten képes békésséget és nyugalmat adni, hogy minden gondtól és félelemtől szabadok lehessünk.  1. „Uram, a nép engem fejévé választott; megerősíted-e a választást, és elfogadsz-e engem a nép fejéül, a Te uralmad alatt, s a te nevedben?“ Isten később jogosan vetette Izráel szemére,  (Hós 8,4): Királyt emeltek ők, de nem én általam.  “Uram! - szólt Jefte, - én nem akarok semmilyen főnök lenni a te beleegyezésed nélkül, csak ha te teszel azzá. Nem fogadom el a kormányzást, csak a te jóváhagyásoddal.“ Ha Abimélek is így tett volna, nem jutott volna oly siralmas végre. 2. „Uram, e nép vezérévé tett engem, hogy előttük menjek, ez ammoniták elleni harcukban; Velünk leszel-e te is? Számíthatok-e a te jelenlétedre? Előttünk fogsz-e járni? Ha nem, úgy ne vigy ki minket e helyről. Uram, adj nekem vezetést és tiszta látást e dologban. Biztosítsz-e e vállalkozás jó kimenetele felől?“ - Ez egy ritka példa, de olyan, amelyet mindannyiunknak követnünk kell, de különösen a nagy embereknek; minden dolgunkban ismerjük meg Istent, keressük az Ő kegyelmét, kérjük kik az ő szájának tanácsát, s vegyük magunk mellé Őt; így fogunk boldogulni utunkban. Ekképpen Jefte imában kezdte meg a csatát. Azért végződött dicső győzelemmel, mert kegyes istenfélelemben kezdődött.

     

11,12-28.

 

      Az a tárgyalás van itt előttünk, melyet Jefte,  Izráel bírájaként folytatatott az ammoniták királyával (kinek neve nincs feltüntetve), abból a célból, hogy ha lehetséges, a két nemzet közti ellentétet vérontás nélkül oldja meg.

      I. Jefte, mint akinek tekintélye van, követeket küld Ammon kiráyához, ki ez esetben a támadó fél a harcban, hogy megindoklást kérjen tőle, amiért megszállták Izráel földjét. „Mi dolgod van néked velem, hogy hozzám jöttél, hogy hadakozzál az én földem ellen? (12.v). Ha én törtem volna be földedre, hogy háborgassalak örökségedben, úgy lenne okod, hogy harcolj ellenem, hisz a támadást nem lehet elhárítani csak erőszakkal; de miért jöttél ily ellenségesen az én földemre?“ - így nevezi a földet, egyrészt Isten, másrészt Izráel nevében. Már most e becsületes kérdésből kitűnik, hogy, 1. Jefte nem gyönyörködött a háborúban, noha bátor vitéz volt, hanem inkább békés megegyezés által szerette volna elkerülni azt. Ha józan érvekkel képes lett volna rávenni támadóit a visszavonulásra, úgy nem kényszerítette volna őket fegyverrel ennek megtevésére. A háború az utolsónak szánt megoldás kell legyen; nem szabad hozzá folyamodnunk, csak abban az esetben, ha minden más célravezető eszköz hasztalannak bizonyul. Ezt az alapelvet kell szem előtt tartanunk a perlekedéssel kapcsolatban is. Az igazságszolgáltatás karját - éppúgy, mint a háború fegyverét -, nem szabad felemelni addig, míg a szembenálló felek előbb nem tettek meg mindent békésebb eszközök által egyetértésre jutni, elsimítani a fennálló ellentétet, (1Kor 6,1).  2. Jefte a méltányosságban gyönyörködött, és szándéka nem más volt, mint hogy igazságosan cselekedjék. Ha az Ammon fiai bebizonyították volna, hogy Izráel megsértette őket, úgy kész lett volna az ammoniták jogainak helyreállítására. Ha viszont nem tudják ezt bebizonyítani, úgy világos, hogy ők bántják Izráelt, s ez esetben készen áll védelmezni Izráel jogait. A méltányosság lelke kell vezesse és uralja szívünket minden dologban.

      II. Az ammoniták királya felel Jefte kérésére, bár az itt feltárt igényeit Izráel lerohanása előtt kellett volna elmondja,  13.v.  Ürügye így szólt:  „Elvette Izráel az én földemet, mikor Egyiptomból feljött, most azért add azokat vissza békességgel“.  Okunk van azt hinni, hogy amikor az ammoniták betörtek Izráelbe, szándékuk nem más volt, mint az országot rabolni és fosztogatni, s a zsákmánnyal magukat gazdagítani, miként tették korábban is Eglon alatt (3,13), amikor is semmi ilyen igénnyel nem léptek fel, noha a honfoglalás dolga akkor még sokkal frissebb volt; de amikor Jefte támadásuk oka iránt érdeklődött, szégyellték beismerni valódi indítékukat s szándékukat, s ehelyett valami elavult feljegyzések után kutattak, s ősi hagyományokra hivatkoztak, melyből ezt az okot sütötték ki, hogy a jelen alkalomnak megfeleljen, s a méltányosság színében tüntesse fel támadásukat. Még akik a leggonoszabb dolgot követik el, azok lelkiismeretében is megvan a méltányosság ismerete, s igyekeznek vétkes cselekedetüket abba öltöztetni.  Add vissza az én földemet. Nézd, mily bizonytalan alapokon áll e világi tulajdonunk. Amiről azt gondoljuk, hogy legbiztosabb értelemben a miénk, megkérdőjelezik azt, s kiragadják kezünkből.  De akik jogot nyernek a mennyei Kánaánhoz, nem kell féljenek, hogy eltulajdonítják tőlük e jogot.

      III. Jefte egy igen alapos és kielégítő választ nyújt kérelmükre, feltárja annak mindenestől ésszerűtlen és igazságtalan voltát, hogy az ammonitáknak semmi joguk sincs ez országhoz, mely a két folyó - az Arnon és Jabbók - között terül el, mely most a Rúben és Gád törzseinek birtokában van. Mint aki rendkívül jártas hazája történelmében, kimutatja:  1. Hogy Izráel sohasem vett egy talpalatnyi földterületet, sem a moábitáktól, sem az Ammon fiaitól. Együvé teszi őket, mert testvérek voltak, Lótnak fiai, közeli szomszédok, s közös érdek fűzte őket össze, még istenük - Kámós - is közös volt, s olykor talán még királyuk is egy volt. A szóban forgó földet Izráel nem a moábitáktól s az ammonitáktól vette el (akikre vonatkozólag külön parancsot kaptak Istentől, hogy nem bántsák őket, semmihez se nyúljanak, ami az övék, 5Móz 2,9-19, s komolyan betartották e parancsokat), hanem Szihonnak, az emoreusok királyának birtokában találták e földet, kinek kezéből igazságosan és becsületesen vették azt el, amint később rámutat. Ha az emoreusok Izráelnek Kánaánba való jövetele előtt a moábitáktól és az ammonitáktól vették el e földet, és nyilván így lehetett (4Móz 21,26; Józs 13,25), úgy Izráel nem hibás ezért, s nem vonható felelősségre emiatt. Ha az ammoniták elveszítették földjüket, s az ahhoz való jogukat, úgy az Izráel fiai nem tartoztak visszaszerezni az ő örökségüket számukra. Az ő dolguk az volt, hogy önmagukért harcoljanak, s nem másokért. Ez volt az első ellenvetése.

      2. Hogy annyira távol voltak ők attól, hogy más népekre támadjanak - az átkozott Kánaán elvetemedett utódain kívül -, hogy még csak átutazni sem akartak erőszakkal sem az edomitáknak, Ézsau utódainak földjén, sem a moábitáknak, Lót fiainak országán; hanem a pusztai fárasztó menetelés után, siralmasan kimerülve (16.v.) miután Edom és Moáb királyai megtagadták tőlük azt a jóindulatot, hogy utat engedjenek nekik országukon keresztül (17.v.), ahelyett hogy bármely bántalmat, vagy kárt okoztak volna nekik, fáradtan, amint voltak, további vándorlásra szánták rá magukat, megkerülték úgy Edom, mint Moáb földjét, s egyiknek határát sem lépték át, 18.v.  Jegyezzük meg:  akik szelíd módon járnak el, vigasztalást meríthetnek abból, és hivatkozhatnak arra azokkal szemben, kik igazságtalansággal és rosszakarattal vádolják őket. Becsületességünk felelni fog értünk az elkövetkezendő időben (1Móz 30,33),  és elnémítják a balgatag emberek tudatlanságát (1 Pét 2,15).

      3. Hogy ama háborúban, melyben Szihonnak, az Emoreusok királyának kezéből elvették e földet, ez utóbbi volt a támadó fél, és nem ők, (19,20.v).  Izráel alázatosan kérte őt, hogy engedje átmenni őket országán, teljes garanciát ígérve az átmenő nép békés viselkedéséről: „Hadd menjek át, kérlek, országodon az én helyemre, vagyis Kanaánba, melyet egyedül hívunk mi a miénknek, s ahová iparkodunk eljutni, nincs szándékunkban itt letelepedni.“  De Szihon nem csak hogy megtagadta tőlük ezt az udvariasságot (ha csak ezt tette volna, ki tudja, Izráel más út után nézett volna), hanem kivezényelte haderőit, és Izráelre támadott, (20.v.), nem csak hogy saját földjéből zárta ki őt, hanem ki akarta őket irtani a föld színéről is (4.Móz 21,23-24), céljuk nem kevesebb, mint eltpuszításuk volt (29.v). Izráel tehát, a velük való háborúban jogos szükségszerű védekezést folytatott, és szétverve seregüket, a sértés további megtorlásaként jogosan vette birtokba földjüket. Így jutott Izráel e terület birtokába, s kétség nem férhet iránta való tulajdonjogukhoz; s teljesen ésszerűtlen az ammoniták részéről megkérdőjelezni e jogot, hisz az emoreusok voltak akkor e földnek lakosai, s csak az ő földjüket és határukat vette birtokban Izráel, 21-22v.

      4. A felülről adatott jogra hivatkozik, s ennek alapján érvel, 23-24.v. Nem a hosszú úttól kifáradt és harcképtelenné tett Izráel volt az, ki megszerezte e földet, hanem Izráel Istene, az Úr, aki a népek Királya, akié a föld és annak teljessége, - Ő volt az, aki birtokuktól megfosztotta az emoreusokat s Izráelt plántálta helyükbe. Isten egy különleges és rendkívüli módon adta nekik e földet, ajándékként, s úgy ruházta rájuk a jogcímet, hogy az egész világgal szemben fenntarthatják azt. 5Móz 2,24. Kezedbe adtam Szihont, és annak földjét;  Ő adta azt nekik, azáltal, hogy teljes győzelmet adott a föld akkori lakói fölött, dacára a hátrányos helyzetnek, melyben Izráel volt. „Hogy képzelitek? Isten azért adta nekünk ily természetfölötti módon e földet, hogy a moábitáknak, vagy ammonitáknak juttassuk azt vissza? Nem! Mi sokkal többre értékeljük Istenünknek nékünk adott ajándékait, mintsem ily könnyen megválnánk azoktól!“ Hogy méginkább megerősítse ez állítását, az ő emberi gondolkozásukból vett érvvel társítja azt: „Nem úgy van-é, hogy amit adott bírnod adott néked Kámos, a te istened, azt bírod?“ Nem csak az emberekben levő közös eltökéltségre hivatkozik, hogy mindenki igyekszik védeni a sajátját, ha kell, az egész világgal szemben is, hanem a nemzetek által bevett közös vallási meggyőződésre is, mely szerint mindenki tartozik nagyra értékelni azt, - amit úgy vélték - isteneik adtak nekik. Nem mintha Jefte valódi istennek tartotta volna Kámóst, - csupán „a te istened“ ő -, s e bálványok tisztelői, e hiábavaló bálványokról, melyek sem jót, sem rosszat nem képesek tenni, azt tartották, hogy mindaz, amivel bírnak, tőlük származik (Hóseás 2.11 „Ez az én bérem, amit az én szeretőim adtak nékem“;  v.ö. Bír 16,24. ), és ebből okot merítettek annak erős védelmezésére, amit isteneik adtak nekik. „Te úgy véled, hogy ennek alapján jogod van földedhez; s mi nekünk ne lenne okunk így vélekedni?“ Az ammoniták megfosztották birtokuktól azokat, kik előttük laktak földjükön; azt hitték, hogy istenük, Kámós segítségével tették ezt, de valójában  Jehova, az Izráel Istene volt az, ki nékik adta azt, miként pontosan megmondatott: 5. Móz 2,19-21.  „Nos, - szólt Jefte - , mi épp olyan jogcímen bírjuk országunkat, mint ti a tiéteket.“ Jegyezzük meg: Az Isten iránt való tiszteletnek és hódolatnak egyik példája, mellyel néki, mint a mi Istenünknek tartozunk, az, hogy méltányos módon birtokoljuk azt, amit ő adott birtokunkban, az Ő kezéből fogadva azt, az Ő dicsőségére használva azt, az Ő érdekében megtartva azt, s készen állni megválni attól, amikor erre szólít. Azért adta nekünk, hogy sáfárkodjunk vele, s nem azért, hogy szívünk rajta csüngjön. Egyedül Ő kell legyen gyönyörködésünk tárgya.

      5. Az elévülésre hivatkozik. (1.) A földhöz való joguk nem képezte vita tárgyát, amikor először bírtokba vették azt, 25,v. „Bálák, ki abban az időben Moáb királya volt, akitől e föld legnagyobb részét elvették az Emoreusok, s akinek a legnagyobb érdeke volt, s leginkább képes lett volna ellenünk állani, ha bármilyen kifogása lett volna itteni letelepedésünk ellen,  nyugton maradt, s nem nem indult Izráel ellen harcolni.“ Elismerte, hogy a maga részéről elvesztette e földet, s jogosan lett az emoreuosk tulajdona, s nem volt ereje a visszaszerzésére, s kénytelen volt elismerni, hogy Izráel becsületesen szerezte azt meg az emoreusoktól, s ezért legfőbb gondja az volt, hogy megvédje azt a földet, mely birtokában megmaradt; sohasem ígényelt jogot ahhoz, amit elveszített. Lásd 4. Móz. 22,2-3. „Ő akkor beletörődött abba, ahogy Isten elosztotta a birodalmakat, s te most nyughatatlankodol?“  (2.) A földhöz való jogcímük sohasem volt eddig megkérdőjelezve, 26.v. Arra hivatkozik, hogy 300 esztendeje sajátjuknak vallják ez országot, s az ammoniták ez egész idő alatt sohasem kísérelték elvenni azt tőlük, nem, még akkor sem, amikor hatalmukban állt nyomorgatni őket,  3,13-14. Úgy hát, feltéve, hogy Izráelnek a földhöz való joga nem volt világos legelőször (amit azonban már előbb bebizonyított, hogy igenis világos volt), mégis, mivel semmilyen igényt nem tartottak rá oly sok nemzedéken át, az Ammon fiai e területről kétség nélkül végképp kizárattak.  A jogcím, mit ily hosszú időn át nem vontak kétségbe, bizonyára minden vitán felülinek tekinthető.

      6. Ez érvek által Jefte igazolja magát és ügyét („Én nem vétettem ellened azáltal, hogy elvettem, vagy magamnál tartottam volna azt, amihez nincs jogom; ha tettem volna, azonnal visszaszolgáltatnám.“) és elítéli az Ammon fiait: „Te cselekszel velem gonoszt, hogy harcolsz ellenem, és számítanod kell rá, hogy én is hasonlóképpen bánok veled.“ 27.v.  Úgy tűnik nekem, hogy Izráel fiai az ő jólétüknek és hatalmuknak idején (mert részük volt ilyen napokban is a bírák ideje alatt), bántó szándék nélkül, ártalmatlanul viselték magukat minden nemzet iránt, és nem zaklatták vagy nyomorgatták őket (sem megtorlásként, sem a vallás terjesztésének színe alatt), úgy, hogy az ammoniták királya amikor okot keresett a velük való harcra, kénytelen volt 300 évet visszamenni, hogy okot találjon. Isten népének így illik kifogástalanul és ártalmatlanul élni, nem adni okot a megróvásra.

      7. A fennálló ellentét eldöntése végett Istenhez folyamodik, s az ő ítéletére bízza az ügyét, s az Ammon kiráyát is Isten elé idézi. Az ügynek a menny és föld bírája elé való tárásával célja az volt, hogy vagy eltérítse az ammonitákat az előnyomulástól, s visszavonulásra kényszerítse őket, ha látják, hogy az igazság az ő oldalukon van, vagy - ellenkező esetben - igazolja önmagát a velük való összecsapásban.  Jegyezzük meg: A háború az égre való apellálás, Istenhez, mindenek bírájához való fellebbezés, kitől a háború kimenetele függ. Ha kérdéses jogok miatt folyik a vita, ezáltal ő van felkérve, hogy döntse el azokat. Ha nyilvánvaló jogok megsértetnek, vagy megtagadtatnak, úgy ezáltal hozzá történik folyamodás, az igazság védelmezése, helyreállítása és a gonosz megbüntetése végett. Miként a felsőbbség fegyvere a törvénytelenekért és engedetlenekért létezik (1 Tim 1,9), úgy a háború fegyvere a törvénytelen és engedetlen fejedelmekért és nemzetekért. A háborúban tehát szemünkkel Istenen kell csüngnünk, és mindig észben kell tartanunk, hogy rettenetes dolog azt kívánni vagy várni Istentől, hogy az igazságtalanságot pártfogolja.

      Sem Jefte érvelései, sem az Istenre való hivatkozás nem hatottak az Ammon királyára. A tizennyolc év alatt, míg Izráelt nyomorgatták (10,8),  édesnek találták a tőlük elvett zsákmányt, s most arra áhitoznak, hogy hatalmukba kerítik a fát, melynek gyümölcsével oly sokszor gazdagították magukat. Nem hallgatott az Isten szavára, mivel szíve megkeményíttetett saját pusztulására.

 

11,28-40

 

      Előttünk áll itt Jefte, amint dicső diadallal győzedelmeskedik, ámde örömébe üröm vegyül, rendkívül megszomorodik és bánatos lesz egy meggondolatlan eskű miatt.

      I. Jefte győzelme világos volt és fényesen ragyogott, úgy az ő, mint az Isten dicsőségére, amennyiben ő védelmezett, Isten pedig igazolt egy igazságos ügyet. Isten egy kiváló lelket adott neki, s vitézül élt azzal,  29.v.  Amikor kitűnt hogy a nép egyöntetű választása révén világos elhívást nyert a szembeszállásra, s az Ammon királyának az előterjesztett megegyezésre nem hajló makacs megátalkodottsága miatt méltányos oka van a szembeszállásra, akkor az Úrnak Lelke reá szállt, és sokszorosan felfokozta természeti képességeit, felruházva őt onnan felülről való erővel, és sokkal bölcsebbé és bátrabbá tette őt, mint valaha is volt, s méginkább eltöltötte a népe ellenségei ellen való buzgóság.  Ezáltal Isten igazolta őt tisztségében és biztosította vállalkozásának sikere felől. Ekképp felkészítve, nem vesztegette az időt, hanem rettenhetetlen elszántsággal indult a harcnak. Külön említés van téve az útról, melyen haladt az ellenség tábora felé, valószínűleg azért, mert ez útnak megválasztása arról a természetfölötti belátásról tanúskodott, amellyel a Lélek felruházta őt. Mert akik őszintén Lélek szerint járnak, a helyes úton vezettetnek. 2. Isten rendkívüli sikert adott neki, s ő úgyszintén bátran kihasználta azt (32.v.): Kezébe adá néki azokat az Úr, és ekként tett ítéletet a fellebezésre az igaz ügy érdekében; s azt cselekedte, hogy érezzék a háború félelmetes erejét akik nem engedtek a józan ész erejének; mert Ő a trónon ül, s igazságosan ítél.  Jefte nem hagyta elillani a felkínált előnyöket, hanem általuk fokozta és tökéletessé tetté győzelmét. Miután a mezőn megfutamította seregeiket, üldözte őket városaikig, hol kardélre hányt minden fegyverfogható embert, úgy hogy teljesen képtelenné tette őket, hogy Izráelt valamivel is bántalmazzák. Ekként aláztattak meg a az Ammon fiai az Izráel fiai előtt, 33.v.  De az nem tűnik ki, hogy teljesen elpusztította volna a népet, miként Józsué az ítéletre megért bálványimádó pogányokkat, sem nem igyekezett önmagát annak a földnek urává tenni, - noha az ammonitáknak az Izráel földjére tartott igénye szerint most ő is hasonlóképpen cselekedhetett volna - , hanem csak arra volt gondja, hogy kellőképpen leigáztassanak. Bár mások rosszakarata igazolni fog minket a magunk védelmezésében, de nem hatalmaz fel bennünket arra, hogy ártsunk nekik.

      II. Jefte eskűjét sötét, és sűrű felhők veszik körül. Amikor otthonról indulni készült e veszélyes vállalkozásra, mialatt Istenhez fohászkodott, s kérte, hogy jelenléte kísérje őt, egy titkos, de ünnepélyes esküt vagy fogadalmat tett Istennek, hogy ha Isten kegyelmesen győztesként hozza vissza, úgy bárki, vagy bármi jön ki először házából a vele való találkozásra, az Istennek szenteltessék, éspedig tűzáldozatul az Ő oltárán elégetessék. Visszatérésekor a győzelem hírei már megelőzték őt, és az ő egyetlen leánya jött ki eléje a győzelemhez illő öröm kifejezésével. Ez óriási lelki háborúságba vitte Jeftét; de nem tudott a dolgon változtatni; miután a lány egy bizonyos időt kért szerencsétlensége siratására, örömmel alávetette magát atyja esküje beteljesítésének. Már most,

      1. Van néhány jó tanulság, amit jó megjegyeznünk e történetből.  (1.) Hogy a bizalmatlanságnak és kételkedésnek maradványai még az igazi és nagy hívők szívében is megtalálhatók. Jeftének elégséges oka lehetett volna a siker felőli bizonyososságra, különösen amikor megtapasztalta, hogy rajta van az Úrnak Lelke, és mégis, most, amikor a legszilárdabban kellene higgyen, kétkedőnek tűnik (30.v): Ha mindenestől kezembe adod az Ammon fiait, akkor így és így teszek. És lehet, hogy a csapda, melybe esküje vitte őt, arra szolgált, hogy kigyógyítsa őt e kicsinyhitűségéből, s abból a rossz képzelődésből, hogy csak akkor bízhat a győzelem ígéretében, ha valami jelentős dolgot ajánl fel cserébe érte Istennek.   (2.) Hogy mégis, nagyon helyes dolog fogadalmat tennünk Istennek, amikor valamilyen kegyelmi ajándék elnyerésére törekszünk, vagy valamit várunk tőle, valamely szolgálatra nézve,  mely kedves Őelőtte; nem úgy, hogy ezáltal vásároljuk meg a kívánt kegyelmet, hanem hálánk kifejezése és kötelezettségünk mély átérzésének kinyilvánítása végett, hogy teljesítsük azokat a nékünk adott jótétemény szerint. Az ily rendkívüli eskü tárgya valami oly dolog kell legyen, melynek világos és közvetlen befolyása van Isten dicsőségének előmozdítására és az Ő országa terjedésére az emberek között, vagy önmagunk számára serkentésül szolgál az ő szolgálatában, illetve abban, ami már előzetesen is kötelességünk volt.  (3.) Hogy nagyon fontos, hogy igen óvatosak és jól megfontoltak legyünk az ilyen fogadalmak tevésében, nehogy egy hirtelen fellobbanó érzelem kedvéért - mégha kegyes buzgóságból fakad is az -, béklyót vessünk lelkiismeretünkre és rettenetes zavarba bonyolítva magunkat végül kénytelenek legyünk azt mondani az angyal előtt, hogy tévedésből esett ez (Préd 5,2-6);  Veszélyes dolog mohón neki esve felfalni a szent dolgokat, anélkül, hogy megfelelőképpen mérlegelnénk, mi az, aminek megvalósítására képesek vagy képtelenek vagyunk, s anélkül, hogy a szükséges fenntartásokat és korlátokat nem ne állapítanánk, melyek elejét vehetik kuszáltságunknak; nehogy az eskü letétele után tegyünk fel keserves szívvel oly kérdéseket, melyeket előbb kellett volna megfontolnunk, Préd 20,25. Jefte szertelensége s ennek káros következménye legyen komoly figyelmeztetés számunkra.   (4.) Hogy amit Istennek ünnepélyesen fogadtunk azt lelkiismeretesen teljesítenünk kell, ha lehetséges és törvényszerinti, mégha végtelenül nehéz és fárasztó lenne is számunkra.  Jefte erőteljes kötelességérzetét esküje iránt mi is át kell szüntelenül érezzük (35.v.): „Én fogadást tettem az Úrnak, és nem vonhatom vissza!“  azaz „nem vonhatom azt vissza magamtól, túl késő; sem nem képes semmilyen földi hatalom hatálytalanítani azt, vagy felmentést adni az alól“.  A dolog fölötti döntés az enyém volt,  az én hatalmamban volt (Csel 5,4),  de most már nincs. Tegyetek fogadást, és adjátok meg azokat az Úrnak! Zsolt 76,12. Magunkat csaljuk meg, ha úgy gondoljuk, hogy tréfálhatunk Istennel. Ha ezt arra az ígéretre értjük, mit ünnepélyesen tettünk sákramentális fogadalmunkban az Úr előtt a kegyelem szövetsége iránt, mely velünk szegény bűnösökkel köttetett, mily erőteljes érv lesz ez mindazon bűnök ellen, melyektől fogadalmunk által elszakítottuk magunkat, s mily erős ösztönzés mindazon szolgálatokra, melyekre elköteleztük magunkat fogadalmunk által, s mily kész választ jelent minden kísértésre!  „Én fogadalmat tettem az Úrnak, és nem vonhatom vissza!“  Ennek teljesítésére kell törekednem. Fogadást tettem, és be kell, és be fogom teljesíteni! Ne merészeljünk huzavonát játszani Istennel.    (5.) Hogy a gyermekek részéről nagyon szép és illő dolog, ha engedelmesen és örömmel alávetik szüleiknek magukat az Úrban, különösen kegyes szándékaik teljesítésében, Isten dicsőségére, és az istenfélelem fenntartásában, mégha kemények és szigorúak is a rendszabályok; miként a rékábiták, kik sok nemzedéken át istenfélelemmel megtartották atyjuknak, Jónadábnak parancsolatait, hogy ne igyanak bort; s miként itt Jefte lánya, ki atyja lelkiismeretének megnyugtatására és Istennek és hazájának dicsőségére alázatosan odaszánja magát (36.v.): „Atyám, ha fogadást tettél az Úrnak, úgy cselekedjél velem, amint fogadtad;  Tudom, hogy kedves vagyok neked, de nagy gyönyörűségemre szolgál, ha Isten nálamnál is kedvesebb számodra.“ Egy apának hatalmában állt lányának bármely esküjét érvényteleníteni,  4Móz 30,5, de egy lány nem hatálytalaníthatta atyja esküjét, sem nem állhatott ellen annak, még egy ily eskünek sem, mint ez. Ez a törvény ötödik parancsolatának dicsőségére szolgált.    (6.) Hogy barátaink szomorúsága a miénk is kell legyen, osztoznunk kell abban. Amikor elment a hegyekbe sírni szüzessége és kemény sorsa felett, leánybarátai hozzátársultak siralmában. Barátnői, kik vele egykorúak voltak, kikkel szívesen volt együtt, s kik most - hogy apja hirtelen ily nagyra növekedett - kétség nélkül arra számítottak, hogy hazatérése után nemsokára együtt vigadhatnak vele a mennyegzői ünnepségén; ámde keserűen csalódtak, mert arra kérte őket, hogy vonuljanak félre vele a hegyekbe, és osztozzanak szomorúságában. Nem méltók a barát névre azok, kik csak örülni akarnak velünk, de sírni nem.    (7.) Hogy a hősies buzgóságra, mégha gyengeséggel és tapintatlansággal vegyült is az, illő, hogy folyton emlékezzünk. Nagyon szép volt Izráel leányai részéről, hogy évenkénti ünnep keretében őrízték Jefte leányának tiszteletreméltó emlékét, ki hősnőhöz hasonlóan, életével sem gondolt, amikor Isten bosszút állt Izráel ellenségein,36.v.  Egy ily kiváló példát, ki a közösség érdekeit a saját élete elé helyezi, sohasem szabad elfelejteni. Női volta miatt megtiltatott számára, hogy a harc veszélyeinek kitegye magát; ehelyett még nagyobb kockázatot vállalt (és valószínű, atyja megértette, hogy  ezt szándékosan tette, tudomása lévén az esküről; mert azt mondja neki:  leányom, de megháborítottál engem!), hogy atya győzelmének dicsőségét fokozza. Annyira el volt ragadtatva a győzelemmel - mint ami nagy áldás a közösségre nézve - , hogy kész volt önmagát hálaáldozatként felajánlani ezért; és úgy vélte, nem pazarolja el életét, ha leteszi egy ily nagy esemény alkalmával. Dicsőségnek tartotta meghalni - nem engesztelő áldozatként népe bűneiért (e dicsőség egyedül Krisztusnak volt fenntartva), hanem elismerő hála áldozatként a népnek adott kegyelemért.   (8.) Jefte szomorúságából és háborúságából meg kell tanulnunk, hogy ne tartsuk meglepőnek, ha győzelmünk napjai sokszor - valamely ok miatt - szomorúságunk napjaivá válnak; s ezért reszketéssel kell örülnünk; de reménykedünk egy győzelmi napban, mely ezek után következik, melyet semmi sem fog elrontani.

      2. Azonban felvetődik néhány nehéz kérdés e történet kapcsán, mely sokat foglalkoztatta már a bibliakutatókat. Csak röviden szólok ezekről, mivel Poole bibliamagyarázatos könyvében részletesen tárgyalja őket.

      (1.) Nehéz megmondani, hogy mit cselekedetett Jefte a leányával fogadása betöltése értelmében. [1.] Egyesek úgy vélik, hogy csupán apácaként zárdába zárta őt; és mivel esküjének egyik fele nem volt törvényszerinti (mert ők részekre oszhatónak tartják az esküt), vagyis hogy őt égőáldozatként föláldozza, ekképpen, az eskü másik részének megfelelően, az Úrnak szentelte őt, vagyis, leányát odaadta az Úrnak, hogy teljességgel elkülönítse magát az élet dolgaitól és következésképpen a házasságtól is, s magát egész életére teljességgel a kegyesség dolgaira szánja. Ami támogatni látszik e véleményt, az, hogy az van róla mondva, hogy  siratta szüzességét, (37-38.v), és hogy sohasem ismert férfiút (39.v). De ha ő feláldozta a lányát, eléggé érthető volt az ő siralma, nem a halála fölött, hiszen ezt Isten dicsőségére akarta tenni, és kész örömmel alávetette magát, hanem a boldogtalan körülmények miatt, melyek a dolgot mindennél fájdalmasabbá tette számára, mivel egyetlen gyermeke volt atyjának, akiben apja reménye szerint neve és családja fennmaradását látta, s mivel nem volt férjhez menve, s így nem hagyott utódot maga után, ki atyja dicsőségét és vagyonát örökölte volna.  Ezért van külön említés téve arról, hogy (34.v.) nem volt néki kivülötte sem fia, sem leánya.  De ami engem annak hívésére késztet, hogy Jefte nem mellőzte esküje szószerinti teljesítését, sem nem tért ki az alól, az, hogy nem találunk az egész Ótestamentumban semmilyen törvényt, hagyományt, vagy szokást, mely a legkisebb utalással kifejezné, hogy a magányos házasság-nélküli életre nézve lett volna valamilyen határozat, rendelkezés, vagy hogy valamely személy - férfi vagy nő - szentebbnek tartatott volna, még inkább az Úré lett volna, kegyesebb élettel bírt volna, mert nem élt házasságban: nem volt ilyen kikötés sem a papokra sem a nazireusokra vonatkozó törvényben. Debora és Hulda, mindketten prófétanők voltak, és mindkettőről fel van jegyezve, hogy férjes asszonyok voltak. Emellett, ha csak magányos életre szoríttatott volna, úgy nem lett volna szüksége a két hónapi eltávozási időt kérni, mely idő alatt sírjon: előtte állt volna egész élete, hogy ezt tegye, valahányszor sorsát mérlegeli. Sem nem kellett volna oly szomorú búcsú által váljon el leánybarátaitól; mert akik ama véleményen vannak, úgy értik a 40.v.-ben mondottakat, hogy leánybarátai eljöttek hozzá társalogni, évenként négy napon át.  Tehát,   [2.] Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az esküjéhez hűen égőáldozatként ajánlotta fel őt, félreértve azt a törvényt, mely egyes személyeknek Isten átka általi odaszánásáról szól, mintha alkalmazni lehetett volna ezt az emberek esküi által odaszánt személyekre is, (3Móz 27,29 „Senki, aki teljesen az Úrnak szenteltetett az emberek közül, meg ne váltassék, hanem halálra adassék bizonnyal“), s mivel híjával volt ama hatalom ismeretének, melyet a törvény biztosított volna számára ilyen esetben, hogy megváltotta volna lányát. Ábrahám példája Izsák megáldozásában talán bátorította őt, s nyilván ennek alapján úgy gondolta, ha Isten nem kívánja ezt az áldozatot, melyre felesküdött, úgy angyalt fog küldeni az égből, hogy visszatartsa kezét, mint Ábrahámmal tette. Ha a leány szántszándékkal jött eléje, hogy áldozat legyen, akkor  - úgy gondolta -, ez a dolgot még egyszerűbbé teszi. (Semmilyen sértést sem okoznak egy személynek azzal, amivel ő is egyetért). Úgy képzelte valószínűleg, hogy sem harag, sem rosszakarat, sem gyilkos szándék nem vezeti, s jó szándéka szentesíteni fogja e rossz cselekedetetet; és mivel ilyen esküt tett, jobb megölnie leányát, mintsem megszegnie esküjét; s aztán érje a Gondviselést a felelősség, amiért őt hozta eléje.

      (2.) De feltéve, hogy Jefte feláldozta leányát, a kérdés most már az, hogy helyesen cselekedett-e?  [1.] Egyesek igazolják ebben őt,  s úgy vélik, helyesen cselekedett, mint olyan, aki Isten dicsőségét többre értékelte annál, ami legkedvesebb volt számára a világon. A legkiválóbb hívők közt van megemlítve, kik hit által nagy dolgokat vittek végbe, Zsid 11,32. S e cselekedet is egyike lehetett ama nagy dolgoknak, melyeket cselekedett. Megfontoltan lett téve, két hónapi gondolkozás és mérlegelés után. Sehol sem találjuk, hogy hibáztatva lett volna egy ihletett író által is. Noha e dolog rendkívül kiemeli az apai tekintélyt, mégsem igazolhat senkit hasonló cselekedetben. Ő egy rendkívüli személyiség  volt. Az Úr Lelke volt rajta. Számos körülmény, melyek számunkra most már ismeretlenek, mindenestől rendkívülivé tehetik e dolgot, és igazolhatják azt, azonban nem úgy, hogy helyeselhetnék az ehhez hasonló cselekményt. Egyes mélylátású igemagyarázók ez áldozatban Krisztus nagy áldozatának előképét látták: Krisztus szeplőtelen tisztaság és ártatlanság volt, miként Jefte lánya tiszta szűz; halálra adatott az Atyja által, s így átokká lett miérettünk; alávetette magát önkéntesen - Jefte lányához hasonlóan -, az Atya akaratának, „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te!“. De  [2.] A legtöbben elítélik Jefte cselekedetét; helytelenül cselekedett, mivel ily elhamarkodott esküt tett, és még rosszabbul tette, hogy beteljesítette azt. Nem lett volna szabad magát esküvel olyasmire kötelezze, amit Isten a 6. parancsolat szerint világosan megtiltott: Ne ölj!  Isten megtiltotta az emberi áldozatokat, melyek (miként Dr. Lightfoot mondja) lényegében a Molochnak való áldozatok voltak. És meglehet, hogy az ok, amelyért az ihletett író homályban hagyja ha feláldozta-e őt, vagy sem, az volt, hogy akik ezután feláldozták gyermekeiket, semmiféle bátorságot se vehessenek ebből a példából. Ez igehellyel és más ehhez hasonló történettel kapcsolatban, melyekről az íráskutatóknak nincs világos ismeretük, nem szükség magunkat emésszük; ami üdvösségünkre nézve szükséges, -  hála Istennek! - eléggé világos.

 

 

12. RÉSZ.

 

Ebben a fejezetben előttünk áll:   I. Jefte feddőzése az Efraimitákkal, s e szerencsétlen alkalom folytán bekövetkezett nagy vérontás,  1-6.v., valamint Jefte életének és uralkodásának befejezése, 7.v.  II. Egy rövid említés Izráel további más két bírájáról,  8-10.v., Élonról (11-12.v.), és Abdonról (13-16.v.).

 

12,1-7.

 

      Itt van  I.  Az Efraim férfiainak esztelen neheztelése Jefte ellen, amiért nem hívta őket segítségül őket az Ammoniták elleni harcban, hogy osztozhattak volna a győzelemben és zsákmányban,  1.v.  A büszkeség volt az összetűzés gyökere. Csak ebből származnak a háborúskodások. A büszke emberek minden dicsőséget, mely nem őket éri, mely mellettük megy el, elveszettnek vélnek,  és ekkor ki állhat meg irigységük előtt?  Ugyanilyen összetűzésük volt az efraimitáknak Gedeonnal is (8,1), ki Manassé azon fél-törzséhez tartozott, mely a Jordánnak azon oldalán volt, hol ők is éltek. Efraim és Manasse a legközelebbi rokonságban  álltak egymással a törzsek között; mindketten József fiai lévén, s mégis, jobban irigykedtek egymásra, mint bármelyik más törzs a tíz közül. Jákób, egykor, megáldásukkor keresztbe téve kezét fejükre, Efraimnak adta az elsőbbséget, messzire előre tekintve a jövőbe, a tíz törzs királyságára, melynek Efraim volt a feje, minekutána fellázadtak a Dávid háza ellen. Nos ez a törzs nem elégedve meg az ígéretben biztosított dicsőséggel, bosszankodott amiatt, hogy időközben Manassé is örvendhetett a dicsőség egy töredékének. Sajnálatos dolog, hogy közeli rokonságok és kapcsolatok, melyek a szeretetre és békességre kellene okot szolgáltassanak, sokszor harcok és ellenségeskedések szítására adnak alkalmat. A felingerelt atyafiú erősb az erős városnál, és az ilyen versengések olyanok, mint a vár zárja.(Péld.18,19).  Az efraimitáknak haragja Jefte ellen egy 1.  Alaptalan és igazságtalan harag volt. „Miért nem hívtál minket, hogy menjünk veled?“ Egy alapos ok miatt: mert Gileád férfiai voltak azok, kik vezérükké tették őt, s nem az efraimiták, tehát semmilyen tekintéllyel sem bírt arra, hogy őket hívja. Ha az efraimiták segítsége híján a harcban vereséget szenvedett volna, úgy joggal hibáztathatták volna, amiért nem hívta őket segítségül. De miután a munka megtörtént, és sikeres véget ért, - az ammoniták leigáztattak és Izráel megszabadult -, semmilyen kár nem történt, noha az ő kezük nem volt a dologban.   2. Kegyetlen és gyalázatos volt. Zavargást keltve összegyülekeztek, átkeltek a Jordánon, egészen a gileádi Mispáig mentek, hol Jefte lakott, és felbőszült haragjukat semmi más nem volt képes lecsillapítani, csak ha megégethetik Jeftét, egész háznépével egybe. Átkozott haragjuk, mert erőszakos!  Azok a neheztelések, melyek a legkevésbé indokolhatók józan ésszel, általában a legnagyobb dühösséget hordozzák magukban. Jefte Izráel közös ellenségein diadalmaskodott most, és úgy illett volna, hogy üdvözöljék őt, megköszönve azt sok jó szolgálatot, mit az ő törzsükért is tett; de meg kell tanulnunk, hogy ne tartsuk különös dolognak ha bántalmazásokat kapunk jutalom gyanánt azoktól, akiktől jót érdemelnőnk. Jefte most leánya elvesztése - e családi szerencsétlenség - felett gyászolt, mely óriási csapást mért családjára, és illett volna jönniük vigasztalni és bátorítani őt; de e barbár emberek abban lelték örömüket, hogy még tetézzék nyomorúságát. Ebben a világban egyik nyomorúságnak vége gyakran bizonyul a másik kezdetének; sohasem dicsekedhetünk, úgy, mint akik letettük a fegyvert.

      II. Jefte heves önvédelmezése. Nem törekedett lecsendesíteni őket úgy, miként Gedeon tette hasonló körülmények között; az efraimiták most sokkal gyalázatosabban viselkedtek mint akkor, s Jeftében nem volt oly erős a szelíd és csendes lelkület, mint Gedeonban. Akár lecsendesíthetők, akár nem, Jeftének gondja van, hogy

      1. Igazolja magát, 2-3.v. Világossá teszi, hogy semmilyen okuk sincs a vele való feddőzésre, mert (1.) nem dicsőségvágyból történt, hogy erre a harcra indult, hanem hazája védelmezésének szükségéből, mert az Ammon fiai nagyon szorongatták őket.  (2.) Hívta az efraimitákat, hogy jöjjenek, és társuljanak hozzájuk, habár nem hiányolta őket, sem nem tartozott ily megtiszteltetésben részesíteni őket, ámde ők nem hajlottak a szolgálatra: Hívtalak titeket, de ti nem szabadítottatok meg engem az ő kezükből. Mégha igaz lett volna is, amivel vádolják őt, nem szolgáltathatott volna alapos okot a feddőzésre; de íme, kiderül, hogy vádjuk hamis; s amint a dolog most új fényben feltűnik, Jeftének lett volna inkább oka a szemrehányásra, mivel cserben hagyták Izráel közös érdekét a szükség idején. Nem új dolog, hogy akik a leginkább hibásak, a legnagyobb hangon vádolják az ártatlanokat.  (3.) A harcra való vállalkozás rendkívüli kockázattal járt, és több okuk lett volna sajnálni őt, mint haragudni rá. „Abban amit tettem, kockára tettem saját életemet, hisz oly kicsiny sereggel rendelkeztem.“  A dicsőség, melyre irigykedtek, nagyon drágán volt megszerezve; közülük kevesen kockáztattak volna ily sokat érte. (4.) Ő nem tulajdonítja magának a dicsőséget (mintha féltékeny volna rá), hanem teljességgel Istenre hárítja: „Az Úr volt az, aki kezembe adta őket“.  Ha Istennek tetszett engem ily nagy mértékben használni az Ő dicsőségére, miért kell emiatt megütköznötök? Van-e bármilyen okotok velem harcolni? Nem úgy van-e inkább, hogy valójában Isten ellen harcoltok, kinek kezében én csak egy méltatlan eszköz voltam?

      2. Amikor ez igazságos felelet (mely nem volt annyira lágy mint a Gedeoné) nem győzte meg  őket, Jefte igyekezett egyrészt védelmezni magát dühösségüktől, másrészt meg fegyverrel büntetni őket kihívó viselkedésükért, annál a hatalomnál fogva, mellyel Izráel bírájaként rendelkezett. (1.) Az efraimiták nem csak Jeftével feddőztek, hanem amikor úgy látszott, hogy szomszédaik és barátaik az ő helyükre lépnek, alávaló beszéddel illetve gyalázták őket. Mert azt mondották gúnyolódva, megvetéssel: „Ti gileádbeliek, kik a Jordán túlsó részén laktok, nem vagytok egyebek, mint Efraim szökevényei, a József házának -melyben Efraim a fő - szemétje és söpredéke, a család kivetettjei, ennyi a ti értéketek Efraim és Manassé között. Ki  vesz titeket számba? Minden szomszédotok tudja, hogy kik vagytok - szökevények, gazemberek és csavargók, kik elkülöníttettetek testvéreitektől, és sarokba lettetek szorítva.“ A gileáditák éppoly nemes izráeliták voltak, mint a többiek, és e jelen alkalommal Izráel minden törzse felett kitűntették magukat úgy a Jefte megválasztásában, mint az ammoniták elleni harcban; s mégis, a legaljasabb és legigazságtalanabb módon szökevényeknek tartatnak. Gonosz dolog csúfneveket és jelzőket ragasztani személyekre vagy országokra, a közös szokás szerint, különösen azokra, akik amúgy is nyomorúság alatt sínylődnek; ez gyakran vezet ellenségeskedéshez, melynek rossz következményei vannak, - mint itt is történt. Úgyszintén lássuk meg azt is, mily ártalmas dolog egy sértegető nyelv, mely csúfneveket mond, s gyalázatosan beszél. Lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától (Jak 3,6),  és sok esetben torkát szegi azoknak, kik használják, amint itt is tette, Zsolt 64,9.  Ha ez efraimiták megtagadták volna magukat, s nem lelték volna nyomorult kedvtelésüket abban, hogy „szökevényeknek“ nevezzék a gileáditákat, elejét vehették volna egy nagy vérontásnak; mert  a megbántó beszéd feltámasztja a haragot,  s ki tudja, mily nagy erdő felgyújtására képes egy kicsiny tűz?! (2.) E sértés feltüzelte a gileáditákat; s a rajtuk esett méltánytalanságot, mely elsősorban vezérüket érte, meg kellett torolni. [1.] Kiűzték őket a mezőre,  4.v. Megütköztek az Efraim férfaival; s lévén, hogy az efraimiták csak fejnélküli csőcselék voltak, megverték és megfutamították őket. [2.] Útjukat szegték visszavonulásukban s így tették teljessé megtorlásukat rajtuk. A gileádíták, kik valószínűleg jobban ismerték a Jordán átkelőhelyeit az efraimitáknál, erős őrséget állíttattak az átkelőhelyekre, kiknek megparancsolták, hogy öljenek meg minden efraimit, ki a folyón átmenni igyekszik. Itt megjegyezhetjük, először, hogy elég nagy kegyetlenséget tanúsítottak az efraimiták kipusztításában. Eléggé súlyos büntetés volt már az, mellyel seregüket sújtották, amikor megfutamították őket, nem volt szükség e további szigorúságra, hogy a menekülőket is kiírtsák. Hát szüntelen öldökölni kell-é a fegyvernek? Nem tudom, vajon dicsérnünk kell-e ezért Jeftét; talán a szükséges igazságszoltátatás egy részeként vette ezt a dolgot. Másodszor, elég sok ravaszság rejtőzött a menekülők felderítésében. Úgy tűnik, hogy az efraimiták, bár egy nyelvet beszéltek a többi izráelitákkal, mégis egy jellegzetes tájszólásuk volt örökségük területén, a héber shin betűt  samech-ként ejtették, s annyira hozzászoktak már ehhez, hogy nem tudták másként mondani, mégha életükben került is. Utánzással tanulunk beszélni. Akik „s“-t használnak „sz“ helyett, azért teszik, mivel számukra így rövidebb vagy könnyebb; s gyermekeiket is hasonlóképpen tanítják; tehát erről megismerhetsz egy efraimitát, miként a székelyek, vagy felvidékiek tájszólása jellegzetesen különbözik más magyarokétól. Galileai vagy, még a beszéded is elárul téged.  Ezáltal kiderült, ki az efraimita. Ha találtak egy embert, kiről feltételezték, hogy efraimita, ám ő tagadta ezt, parancsolták, hogy mondja „Siboleht“,  de akár nem tudta kimondani, - amint fordításunk mondja -, akár nem volt mondta helyesen, hanem „Sziboleht“-et mondott, így elárulta magáról, hogy efraimita, s azonnal megölték. „Sziboleht“ folyót, vagy folyamot jelent. „Kérlek, engedd meg, hogy átmenjek a folyón“.  Az ily módon megölettek a az efraimiták közüli elesettek számát negyvenkétezerre növelték. Ekként fojtatott el e bősz törzsnek ez újabb zendülése.

      3.Figyeljük meg Isten igazságosságát e büszke és heves efraimiták megbüntetésében, mely jó néhány dologban bűnüknek felel meg. (1.) Büszkék voltak törzsük dicsőségére, dicsekedetek azzal, hogy ők efraimiak; de mily hamar arra kényszerültek, hogy szégyelljék, és vonakodjanak elismerni hazájukat! Efraimbeli vagy-é?  Nem, most már inkább tartozom akármelyik törzshöz, csak ahhoz nem. (2.) Dühösségükben azért keltek át a Jordánon, hogy Jeftét háznépével egybe tűzzel égessék meg; de most éppolyan félve, bujdosva jönnek vissza a Jordánhoz, mint amilyen vakmerően keltek át korábban azon, és mielőtt otthonukba hazaérhettek volna, végzetes halálukat lelték. (3.) Csúfolkodva gyalázták a gileáditákat országuk hátrányos helyzete miatt, mivel oly félreeső helyen, távol fekszik, s most ők az ő hazájukra jellemző gyengeség miatt szenvednek, mivel nem képesek kimondani e szót: Siboleth. (4.) A gileáditákat igazságtalanul szökevényeknek nevezték, s most ők valóban szökevényekké váltak; a héber nyelvben ugyanaz a szóval (5.v.) vannak jelölve a menekülő efraimiták, mint amit őt használtak csúfnévként a gileáditákra, szökevényeknek mondva őket. Aki igazságtalanul másra gördíti a csúfolkodás kövét, számítson arra, hogy igazságosan fog visszahullni rá.

      III. Itt találjuk Jefte bíráskodásának végét. Csak 6 évig ítélte Izráelt, s aztán meghalt, 7.v.  Valószínű, hogy lányának halála oly mélyen érintette, hogy sohasem tudott felülemelkedni e dolgon azután, s a bánat idő előtt vitte a sírba.

 

12, 8-14.

 

      Egy rövid tudósítást találunk itt Izráel további három bírójának viszonylag rövid bíráskodásáról, kik közül az első 7 évet, a második 10-et, a harmadik pedig 8 évet bíráskodott. Mert az ország bűne miatt sok annak a fejedelme, rövid idő alatt sokan következnek egymásután (Péld.28,2),  a jó emberek hasznosságuk kezdetén már leváltatnak, mielőtt céljukat megvalósíthatnák.

      I.  Ibsán Betlehemből származott, mégpedig nagyon valószínű, hogy Juda Betleheméből, Dávid városából, s nem a Zebulon földjén levő Betlehemből, melyről csak egyszer történik említés a Bibliában (Józsué 19,8) . Csak hét évig uralkodott, de számos gyermekéről, és azok kiházasításáról, melyet ő maga valósított meg, kitűnik, hogy hosszú életet élt; és lehet, hogy naggyá növekedett családja és számos sokirányban kialakított szövetséges kapcsolatai hozzájárultak személyes érdemeihez, s még megfelelőbbé tették arra, hogy a nép által megválasztassék - mint Jefte -, vagy közvetlenül Isten által legyen elhívva, - Gedeonhoz hasonlóan -, hogy Izráel bírája legyen, hogy fenntartsa és továbbvigye Isten munkáját közöttük. Ami különösképpen meg van említve felőle, az, hogy  1.  Sok gyermeke volt: összesen 60. (v.ö. Zsolt 127,3-5). Ekként Betlehem régtől fogva híres volt szaporodásáról, az a város, hol Annak kellett megszületnie, kinek lelki gyermekei oly számosak lesznek, mint az ég csillagai.  2.  Hogy gyermekei közt mindkét nembeliek egyenlő számmal voltak, harminc fiú és harminc lány, mely dolog ritkán fordul elő egy családban; azonban az emberiség nagy családjában Az, Aki először kettőt alkotott, férfiúvá és nővé teremtvén őket, az ő bölcs gondviselése által minkét nem folytonosságáról gondoskodik oly egyenlő arányban, mely épp megfelel az emberi nem fennmaradásához a földön.  3. Gondja volt mindnyájuk kiházasítására. Leányait férjhez adta, férjeket szerzett számukra (így van szó szerint), és - miként a jó vásárban történni szokott - minkét oldalról megerősítette személyes érdekeit: behozott kívülről harminc lányt a fiainak. A zsidók azt tartják: Minden apa tartozik három dolgot megtenni fiaival: meg kell tanítsa őket a törvény olvasására; foglakozást kell adnia nekik (mesterségre kell tanítsa őket), és feleséget kell szerezzen számukra.  Mily nagy a különbség Ibsán és közvetlen elődje, Jefte családja közt. Ibsánnak hatvan gyermeke volt , s mind megházasodott, Jeftének egyetlen lánya volt, ki házasság nélkül élt és halt meg. Némelyek megszaporodnak, mások megfogyatkoznak; minkét dolog az Úr kezében van.

      II. A zebulonbeli (Kánaán északi részéből való) Élon volt a következő, akit Isten támasztott a közügyek irányítására, igazságszolgáltatásra s a romlások orvoslására. Tíz éven át szolgált áldásul bíráskodásával Izráelnek, s aztán meghalt, 11-12.v. Dr. Lightfoot számítása szerint bíráskodása kezdetén kezdődött a filiszteusok általi 40 éves elnyomatás (melyről a 13, 1-ben olvasunk), és ezidőtájt született Sámson. Valószínű, hogy mivel bírói széke messze északon állt, a filiszteusok pedig Kanaán déli részét zaklatták, ez nehezményezte a velük való összecsapást.

      III. Ezután az Efraim törzséből való Abdon következett, s benne e kiváló törzs kezdte visszanyerni hírnevét, lévén, hogy Józsué óta egyetlen jeles személyiségről sem történik említés e törzsben; mert a sikemi Abimélek inkább szégyenére volt, mintsem dicsőségére. Ez az Abdon híres volt számos családjáról (14.v.): negyven fia volt és harminc unokája, s megadatott néki, hogy mindnyájukat lássa még éltében naggyá növekedni; s ezek hetven szamárcsikón nyargaltak, talán mint megbízott bírák és hivalnokok, vagy mint úrfik s kitűntetett személyiségek. Gyönyörűség lehetett számára ekként látni fiainak fiait, de félő, hogy nem látta Izráel békességét, mert ezidőtájt kezdtek a filiszteusok egyre nagyobb erővel rájuk törni. E bíróról, s az előbbiekről is -  bár kevés feljegyzést találunk rólunk -, mindegyiknél említés történik arról, hogy hol lettek eltemetve (7,10,12,15.v), valószínűleg azért, hogy a síremlékeiken levő felíratok (amilyeneket szokás volt Izráelben készíteni), bizonyítékul és további kiegészítésül  szolgáljanak, s hozzáférhetők legyenek azok számára, kik többet kívántak róluk tudni. Péter, amikor Dávídról szólt, ezt mondta: „az ő sírja mind e mai napig mi nálunk van“ (Csel 2,29). Vagy talán e feljegyzések e helyek dicsőségének emelésére szolgálnak, hol e nemes vezérek csontjai pihennek; - de arra is szolgál, hogy emlékeztet minket, ne csüngjünk túlságosan e világ dicsőségén, melyet a halál és a sír előbb-utóbb meg fog rontani. E bírák, kik mintegy istenek voltak Izráel számára, meghaltak, mint minden más ember, s minden dicsőségük porrá lett.

      Nagyon különös, hogy az összes bírák története során - kiknek cselekedetei részletesen le vannak írva -, egyetlen egyszer sem történik említés a főpapról, vagy általában a papokról és lévitákról, - Fineástól kezdve Éliig -, kik szolgálatukkal vagy tanácsadásukkal a társadalmi életben kitűntek volna, noha ez időszak 250 évet is kitesz. Csupán az akkori időben élt főpapok névsora maradt fenn,  1 Krón 6,4-7 és Ezsd 7,3-5.  Hogyan lehet összeegyeztetni a papságnak e hosszú időn át tartó háttérbe szorulását, már most, nem sokkal létrejövetele után - mely papság kezdetben oly fenséges dicsőséggel volt bevezetve, s a mózesi ceremóniák vezéralakja volt?  Bizonyára azt jelzi ez, hogy ama papság rendtartása jelképes céllal volt felállítva, s a nagy áldások melyek általa ígérve voltak, főképpen Jézus Krisztusnak igazi, örökkévaló papságára vonatkoztak, melynek dicsősége oly magasan fölötte áll a földi papságnak, hogy hozzá képest ennek semmi dicsősége sincs önmagában,  2 Kor 3,10.

 

 

 

 

13. RÉSZ.

 

E fejezettel kezdődik Sámson története, ki e könyvben feljegyzett bírák közt az utolsó volt, és közvetlen Éli előtt élt. A vele kapcsolatosan följegyzett dolgok elejétől végig nagyon meglepőek és szokatlanok. Alakja, mely e leírásokból kimagaslik, rendkívül nagy, és mégis, nagyban elüt mindegyik elődjétől. Sohasem találjuk őt országgyűlés, vagy hadsereg élén állni, sohasem látjuk ítélőszékben, vagy harcmezőn; azonban mégis, saját személyében nagy hazafi volt, áldás volt hazájának, és rettenetes ostort és csapást jelentett ellenségeinek, az elnyomóknak. Nagy hitű ember volt  (Zsid 11,21), és dicsőséges előképe Annak, ki saját karjának erejével vívta ki üdvösségünket. A többi bírák története tisztségükbe lépésüktől kezdődik, de a Sámsoné már születésével, sőt fogantatásával kezdődik, s nem más, mint egy mennyei angyal vezette őt be a világba, mintegy mintaképeként annak, ami később Keresztelő Jánossal és Krisztussal is történt. Ez van feljegyezve e fejezetben.  I.  Az alkalom, mely a szabadító támasztására okot szolgáltatott, Izraelnek a filiszteusok általi elnyomatása volt,  1.v.   II. Születése megjövendöltetik anyjának egy angyal által,  2-5.v.  III. Az asszony elmondja a jövendölést férjének,  6-7.v.   IV. Mindketten együtt, ismét részesültek a ígéret kijelentésében a mennyből megjelent angyaltól,  8-14.v., aki iránt mély tiszteletet tanúsítottak, 15-19v., és aki - nagy meglepetésükre - eltávozásakor felfedte fenségét előttük, 19-23v. V. Sámson megszületik, 24-25.v.

 

13, 1-7.

 

Az első vers egy rövid beszámolót nyújt - amilyennel gyakran találkoztunk már e könyvben - arról a nagy nyomorúságról, melybe Izrael az ő bűnei miatt került, mely nyomorúság alkalmat szolgáltatott egy szabadító támasztására. Gonoszul cselekedtek, viselkedtek - amint oly sokszor láttuk már -, az Úr szemei előtt, és az Úr odaadta őket, miként sokszor tette már, ellenségeik kezébe. Ha nem lett volna semmi bűn, nem lenne szükség a Szabadítóra; de Isten megengedte, hogy a bűn eluralkodjék s megsokasodjon, hogy a kegyelem annál inkább bővölködjék. Az ellenség, melynek Isten őket most eladta, legközelebbi szomszédjaik, a filiszteusok voltak, kik közöttük lakoztak, - az első és legnagyobb nép azon nemzetek közül, kiket Isten kipusztításra ítélt, de mivel nem irtották ki  őket, Isten meghagyta őket, hogy általuk próbálja Izráelt (3, 1.3) -  a filiszteusok öt fejedelme; e nép jelentéktelen volt Izráelhez képest (csak öt jelentősebb várossal bírtak), de amikor Isten vesszőként használta őket kezében, rendkívül erőszakosakká és ártalmasakká váltak. És ez a nyomorúság tovább tartott minden eddiginél: negyven évig, egyfolytában, bár nem egyforma hevességgel. Amikor Izrael ez elesett állapotban találtatott, akkor született Sámson; s itt találjuk születésének megjövendölését egy angyal által. Figyeljük meg,

I. Származását. Dán törzséből való volt. Dán „ítélőt“, vagy „ítéletet“ jelent. És valószínű, hogy Sámsonra való tekintettel történt, hogy a haldokló Jákób megjövendölte: Dán ítéli az ő népét, vagyis, „egy bírót szolgáltat majd népének, noha olyat, ki cselédek fiai közül való lesz, ki közönségesen fog élni, mint bármely más személy Izráel törzsei közül“ (1 Móz 49,16). Dán törzsének öröksége a filiszteusokkal határos volt, s ezért ez a törzs volt a legilletékesebb arra, hogy megzabolázza őket.  Sámson szülei hosszú időn át gyermektelenek voltak. Számos kiváló egyéniségek születtek oly anyáktól, kik hosszú időn át meg voltak fosztva a gyermekáldástól, mint Izsák, József, Sámuel és Keresztelő János, hogy e kegyelem annál értékesebb legyen számukra, ha megérkezik. Ujjongva énekelj, te meddő, ki nem szültél! (És 54,1). Jegyezzük meg, Azok az áldások, melyekben hosszú várakozás után részesülünk, méginkább felhívják figyelmünket a kegyelemre, és nyilvánvalóvá teszik, hogy megérte várni rá, s ezáltal mások is bátorítást nyernek az Isten kegyelmében való reménykedésben.

II. Az örvendetes üzenetet, mely ez angyal által küldetett, hogy fia fog születni. Az üzenet közvetítője az Úrnak egy angyala volt (3.v.), de emberi megjelenésben: egy próféta öltözetében, Isten embere kinézésében. És ez az angyal (miként a tudós Patrick püspök állítja) maga az Úr volt, vagyis az Úr Igéje, kinek később Messiássá kellett lennie, mert neve Csodálatosnak (18.v), és Úrnak (Jehovának) neveztetik 19.v.  A nagy Szabadító különös módon közreműködött ez előképszerű szabadító támasztásában. Nem is annyira Manoah és felesége - e jelentéktelen dániták - érdekében történt, hogy e rendkívűli igéret küldetett, hanem inkább Izráel érdekében, hisz a nép szabadítójává kellett váljon, de nem is csupán ezért (hisz Izráelért végzett szolgálata úgy tűnik, nem felelt meg e nagyszerű bejentésnek), hanem főképpen a Messiás érdekében történt ez, kinek előképe kellett legyen, s kinek születését úgyszintén angyal fogja bejelenteni, mint a Sámsonét. Az angyal az adott üzenetben,   1. Említést tesz az asszony fájdalmáról: Ímé most magtalan vagy és nem szültél. Ebből Manoah felesége megértette, hogy a vele beszélő személy próféta, ki bár idegen számára, s eddig sohasem látta, mégis ismeri szíve nyomorúságát. Szól neki erről, nem azért, hogy keserítse ezzel, hanem mert talán épp akkor ő is nyomorúságos helyzetéről gondolkozott és sírt önmaga felett, mint aki meddőségre van ítélve. Gyakran tapasztaljuk, hogy Isten a legalkalmasabb időben küldi vigasztalását népének, amikor leginkább le vannak sújtva nyomorúságukban. „Most  magtalan vagy, de nem lesz mindig így“, miként rettegve gondolod, „többé nem leszel az“.   2. Biztosítja őt affelől, hogy foganni fog méhében, és fiút fog szülni (3.v.) , és megismétli e bizonyos ígéretet, 5.v. Hogy kinyilvánuljon az isteni ige ereje, a legerősebb ember, mely valaha élt a világon, az ígéret gyermeke volt, Izsákhoz hasonlóan, ki egy isteni ígéret alapján és ennek erejénél fogva született, az ígéretben való hit által, Zsid.9,11; Gal 4,23.  Sok asszony volt, kik hosszú meddőség után Isten gondviselése folytán gyermeket szültek, de Sámson az ígéret igéje által született, mivel a megígért Magnak volt az előképe, mely után sóvárgó hittel oly soká vártak az Ószövetség szentjei.  3. Kijelenti, hogy a gyermek születésétől kezdve nazíreus kell legyen, és ennek érdekében anyja alá kell vesse magát a nazíreusi törvénynek (noha nem nazíreusi eskü alatt), és nem szabad bort igyon, sem más részegítő italt mindaddig, míg a gyermek tőle nyeri táplálékát, akár méhében, akár szoptatás által (4-5.v.). Figyeljük meg, Izráelnek e szabadítója a legkomolyabb értelemben Istennek szenteltetett kellett legyen, s a szentség példaképévé kellett válnia. Isten a nép iránti jóindulata bizonyítására megmondotta, hogy nazírokat támasztott ifjaik közül, Ámós 2,11. Más bírák Istentől való elpártolásukból térítgették a népet, de Sámsonnak egyből Istennek szenteltetettnek kellett feltűnnie, sokkal inkább, mint a többieknek; és annak ellenére, amit hibáiról olvasunk, okunk van azt gondolni, hogy Isten nazíreusaként, mint akit Isten tett azzá, életvitele során megtestesítette, nemcsak ceremóniálisan, hanem valóságban azt az Úrnak való odaszenteltséget, melyből a nazíreusság állt, 4.Móz 6,2. Akik másokat megmenteni vágynak, azoknak személyes kegyességükben ki kell tűnjenek a többiek közül. Sámuel, ki tovább vitte Izráel megszabadítását a filiszteusoktól, nazíreus volt anyja eskűje révén (1Sám 1,11),  miként Sámson Isten határozata folytán. E szabadító anyjának tehát meg kell tagadnia magát, és nem szabad ennie semmi tisztátalan dolgot; ami máskor törvényesen megengedett volt, most megtiltott lett. Miként az adott ígéret hitének kipróbálására szolgált, úgy e parancs engedelmességét tette próbára; mert Isten mindkettőt igényeli azoktól, akikre kiárassza kegyelmét. A várandós asszonyoknak lelkiismeretesen tartózkodniuk kell mindattól, amiről tudják, hogy ártalmas és veszélyes magzatjukra nézve. És valószínű, hogy Sámson anyjának nemcsak azért kellett a bortól és szeszes italtól tartózkodnia, mivel a gyermek nazíreusságra rendeltetetett, hanem azért is, mert erős emberré kellett válnia fizikailag, amihez anyjának az alkoholtól való tartózkodása lényegesen hozzájárult.  4. Megjövendöli azt a szolgátatot, melyet e gyermek hazájáért tenni fog: Ő kezdi majd megszabadítani Izráelt a filiszteusok kezéből.  Jegyezzük meg: Nagyon kívánatos, hogy gyermekeink ne csupán önmagukban legyenek tökéletesen Istennek szenteltek, hanem legyenek eszközök Isten kezében mások javára, annak a nemzedéknek, melyben élnek - ne remeték legyenek (visszavonult s az élettől elkülönült emberek), ne oly gyertyák, melyeket véka alá rejtettek, hanem olyanok, mint akik a gyertyatartóban fénylenek. Figyeljük meg: Ő kezdi majd megszabadítani Izráelt. Ez kifejezi, hogy a filiszteusok általi elnyomás még hosszú ideig fog tartani, mert Izráelnek ez alóli megszabadítása addig nem kezdődik el, egy lépés sem történik addig a szabadulás felé, míg e gyermek, ki még meg sem született, oly erőre nem növekszik, hogy megkezdje azt. És mégis, nem fogja teljességre vinni a szabadítást: csak elkezdi megszabadítani Izráelt, ami arra utal, hogy a nyomorúság még sokáig folytatódik. Isten úgy látta jónak, hogy munkáját fokozatosan vigye végbe, különféle kezek által. Az egyik fundamentumot vet, a másik épít rá,  s talán a harmadik majd felteszi a szegletkövet. Már most, Sámson ebben Krisztus előképe volt, (1.) Mint Isten nazíreusa, anyja méhétől Istennek szentelt nazíreus. Mert bár Urunk Jézus maga nem volt nazíreus, de ő volt példázva a nazíreusok által, mint aki tökéletesen tiszta minden bűntől, még csak nem is fogantatott a bűnben, és teljesen Isten dicsőségére szenteltetett. Krisztus test szerint a kiválasztott zsidó nép ószövetségi egyházából származott, mert nékik adatott a Róla szóló ígéret,  Róm 9,4-5.  Ez ígéret erejénél fogva régóta ott volt ő már amaz egyház méhében, mely sok századon át várandós volt vele, és ennélfogva, Sámson anyjához hasonlóan, terhességének ideje alatt szent nemzetté, és kiváltképpen való néppé tétetett, és szigorúan megtiltatott számára, hogy bármi tisztátalant érintsen, Őérte, aki az idők teljességében értük eljövendő volt.  (2.) Mint Izráel megszabadítója. Mert Ő Jézus, a Szabadító. De ezzel a különbséggel: Sámson csak elkezdte megszabadítani Izráelt, (Dávid lett később arra támasztva, hogy tökéletessé tegye e szabadítást), de a mi Urunk Jézus egy személyben Sámson és Dávid, úgy elkezdője, mint bevégezője hitünknek.

      III. A híradást, mit Manoah felesége örömtől áthatottan sietett férjének elmondani e csodálatos, meglepő üzenetről,  6-7.v. Az örömhírt az asszony akkor nyerte, mikor egyedül volt, talán kegyes elfoglaltságban elmélkedett vagy imádkozott; de nem tehette és nem is akarta eltitkolni ezt férjétől, hanem beszámolt neki,  1. A  hírnökről. Isten embere volt, 6.v. Ábrázatát képes volt leírni: nagyon tiszteletet gerjesztő volt: tekintete oly fenséges volt, oly csillogók voltak szemei, oly fénylő volt az arca, oly erőteljesen félelmet és tiszteletet parancsoló, hogy nem tarthatta másnak mint angyalnak. De nevét nem tudta megmondani férjének, sem azt, hogy Izráelnek melyik törzséhez, vagy városához tartozott, mert a hírnök jónak látta elhallgatni nevét, s ami őt illeti, csak puszta látása is annyira rettenetes volt számára, hogy nem merte megkérdezni azt tőle. Teljesen meg volt győződve arról, - s ez elég volt számára - hogy Isten szolgája.  Úgy látta, hogy személyisége és üzenete önmagukban viselik hitelességüket, és nem kutatott kétkedőn tovább. 2. Az üzenetről. Pontosan beszámolt úgy az ígéretről, mint a parancsról (7.v), hogy ő is elhiggye az ígéretet, s figyelmeztetőként álljon mellette szüntelen az előírások betartásában. Így kell a házastársaknak megosztaniuk egymással az Istennel való közösség tapasztalatait és az Ő megismeréséből származó áldásokat, hogy egymásnak segítségül legyenek az úton, mely szentnek hívatik.

 

13, 8-14.

 

Itt találjuk Isten angyalának Manoáhnál és feleségénél tett második látogatásának leírását.

I.  Manoah buzgón imádkozott ezért, 8.v. Nem kételkedett a felesége által elbeszélt dolgokban; tudta, hogy erényes asszony, és ezért bízott hozzá az ő férjének lelke;  tudta, hogy nem abban jár, hogy megcsalja őt, még kevésbé volt  féltékeny rá - ahogy Josephus igazságtalanul feltételezi -  egy idegennel folytatott beszélgetése miatt, hanem,  1. Biztosra vette, hogy az ígéret gyermeke a megfelelő időben megadatik, s ezért habozás nélkül a születendő gyermekről beszél. Nem találunk sehol ily nagy hitet, nem, még Zakariásban papban sem, - aki az oltárnál állt és várt az Úrra, s akinek maga az angyal jelent meg - nem volt benne ily nagy hit, mint ez egyszerű dánita emberben. Azon dolgok, melyek elrejtetnek a bölcsek és értelmesek elől - kik magukat nagyra tartják elmés kérdezősködéseikkel -, gyakran kijelentetnek a kisdedeknek, kik tudják miként kell értékelni Isten ajándékait, s hogyan kell fogadni Isten igéjét. Boldogok, akik nem látnak, és mégis, mint itt Manoah, -  hisznek!  2. Minden gondja az volt, hogy mint kell majd cselekedjenek a születendő gyermekkel. Jegyezzük meg:  Az istenfélő emberek sokkal inkább arra törekesznek s azt kívánják megtudni, ami kötelességük, mit tenniük kell, mintsem azon események után kutassanak, melyek velük történni fognak; mert az engedelmesség a mi dolgunk, a többi események pedig mind Isten kezében vannak. Salamon is az után tudakozódott, amit az embereknek cselekedniük kell, s nem az érdekelte, mily vagyonnal kell bírjanak,  Préd. 2,4.   3. Tehát Manoah arra kéri Istent, küldje el hozzájuk ismét az áldott hírnököt, hogy további utasítást adjon, hogyan bánjanak e Nazíreussal, attól félve, nehogy felesége az ígéret felett való túláradó örömében elfelejtette volna az előírt parancs valamely részét, melyet kívánt teljesen megismerni, hogy tévedés nélkül teljesíthesse:  „Ó, Uram, az Istennek amaz embere hadd jöjjön el ismét hozzánk, mert vágyunk még jobban megismerkedni vele.“ Jegyezzük meg, Akik igét hallottak a mennyből, akik számára megnyílt az ég, nem tehetnek másként, egyre többet vágynak bírni abból, újra és újra kívánkoznak találkozni Isten emberével. Figyeljük meg, nem küldte szolgáit szerteszét, Isten emberének előkeresésére, hanem térdein kereste őt, Istenhez könyörögve, hogy küldje őt hozzá, és ekként keresve találjon rá. Kívánjuk-e Isten hírnökeit, az evangélium szolgáit, hogy nékünk szóló igét szóljanak, s neveljenek minket? Esedezzünk az Úrhoz, hogy küldje őket hozzánk, a mi tanításunkra, Róm 15,30.32.

      II. Isten kegyelmesen megadta ezt: És meghallgatá az Úr Manoah kérését, 9.v. Jegyezzük meg: Isten valamilyen módon mindig vezetni fogja azokat, kik őszínte szívvel kívánják megismerni feladatukat, s hozzá folyamodnak, hogy tanítsa őket, Zsolt 25,8-9.

      1. Isten angyala másodszor is megjelent az asszonynak, amikor egyedül üldögélt, valószínűleg a nyáj legeltetésénél, vagy más csendes mezei elfoglaltságban. A magányosság gyakran jó alkalom az Istennel való közösségre; a hívő emberek sohasem érzik magukat elhagyatva, még ha  egyedül vannak is, ha velük van az Isten.

      2. Sietve elmegy, hogy hívja férjét; előbb biztosan alázattal kérte a szent hírnököt, hogy maradjon ott addig, míg visszatér férjével, 10-11v. Nem kérte azt, hogy vele együtt menjen férjéhez, hanem férjét vitte hozzá.  Akik Istennel vágynak találkozni, oda kell menniük, hol Isten jónak látta kijelenteni magát. „Óh - szólt örömmel férjéhez -, édes szerelmem, imád meghallgatásra talált! amott van Isten embere, ismét meglátogatott minket, - az, aki a múltkor eljött hozzám!“, vagy, ahogy mások fordítják, e napon, mert  „más“(múltkor) nincs az eredeti szövegben, és eléggé valószínű, hogy mindkét látogatása ugyanazon a napon volt, ugyanazon a helyen, s a második alkalommal az asszony ott ült, várva őt. Isten embere nagyon is akarja, hogy hívja a férjét. Mindazok, kik Isten dolgai felől személyes kijelentést nyertek, kell hívjanak másokat is az Úrral való találkozásra, János 1,45-46. Manoah nem kedvtelenedett el amiatt, hogy az angyal e második alkalommal sem neki jelent meg, hanem készséggel ment felesége után az Isten emberéhez. Az első végzetes bűn ellensúlyozása végett - amikor is Éva erősen befolyásolta Ádámot a rosszra, s ő oly könnyen engedett neki - , hadd serkentsék a házastársak egymást a Isten iránti szeretetre és jó cselekedetekre; és ha a feleség jár ebben elől, a férj ne tartsa ezt egyáltalán megalázónak, hanem kövesse őt abban, ami erényes és dicséretreméltó.

      3. Manoah amint az angyalhoz ért, és az angyal teljes meggyőzést adott neki affelől, hogy ő volt az, aki már megjelent feleségének, teljes alázattal (1.) Örömmel fogadja az ígéretet (12.v.): Ha beteljesedik ígéreted;  ez nem csupán vágyának kifejezése volt, hanem a hit beszéde, a szent Szűzhöz hasonlóan, Luk1,38, „Legyen nékem a te beszéded szerint, Uram, szilárdan építek arra, amit szóltál, elhiszem azt, és bízom abban; hadd történjék meg“.  (2.) Kéri, hogy az adott utasításokat ismételje meg: Miként bánjunk a gyermekkel; Mit cselekedjék ő?  Az útmutatások feleségének adattak, de ő úgy tekint magára, mint aki felelős felesége segítésében ez ígért gyermekkel való gondos bánásmódban, a rendelkezés szerint; hiszen mindkét szülőnek legnagyobb törődése és folytonosan egyesített törekvése is elég kevés arra a nagy munkára nézve, hogy az Istennek szentelt gyermeket az előírás szerint az Ő számára felneveljék. Ne hárítsák hát egyik a másikra e felelősséget, hanem mindketten tegyék tőlük telhetőleg a legjobban. Jegyezzük meg Manoah kérdéséből, [1.] Általában, hogy amikor Isten kegyelméből valamilyen áldást nyújt számunkra, a mi nagy gondunk az kell legyen, miként használjuk azt helyesen, amint illik; mert csakis akkor jelent igazán áldást, amikor helyesen élünk vele. Isten adott nekünk testet, lelket és javakat; miként bánunk azokkal, hogy megfelelhessenek az Adományozó szándékának, és jó sáfároknak bizonyuljunk? [2.] Különösképpen, azok, akiknek Isten gyermekeket adott, nagyon kell vigyázniuk, hogyan bánnak azokkal, s mit cselekesznek velük, hogy eltérítsék a bolondságtól, mely az ő elméjükhöz köttetett, hogy formálják elméjüket, és viselkedésüket idejekorán, és neveljék őket arra az útra, amelyen járniuk kell. Ebben a dologban a kegyes szülők szüntelen kérik Isten segítségét: „Uram, taníts minket, miként bánjunk gyermekeinkkel, hogy nazíreusok, és néked szentelt élő áldozatok legyenek.“

      4. Az angyal megismétli a már adott utasításokat (13-14.v.): Mindattól, amit megtiltottam, őrizkedjék; és mindazt, amit én parancsoltam neki, tartsa meg. Jegyezzük meg: Nagy szükség van úgy a tartózkodásra (óvatosságra), mint a megtartásra  gyermekeink és saját magunk helyes irányításában. Őrizkedj, és tarts meg; ne csak azon légy, hogy ne igyál bort és más részegítő italt, hanem ne egyél semmit, ami a bortermő szőlőből származik. Akik magukat tisztán meg akarják őrizni, távol kell tartsák magukat mindattól, ami bűnnel határos, vagy bűnre vezet. Amikor ez az asszony terhes volt, s egy nazíreus formálódott méhében, nem volt szabad semmi tisztátalan dolgot ennie.  Hasonlóképpen, akikben Krisztus testet ölt, gondosan meg kell tisztítsák magukat minden testi és lelki tisztátalanságtól,  és semmit se tegyenek, ami ártalmas lenne az új emberre nézve.

 

13,15-22

 

      Előttünk áll itt egy híradás

      I. Arról, ami Manoah és az angyal között történt e párbeszéd során. Manoah iránti jóindulatból történt, hogy míg az angyal vele volt, elrejtetett előle annak kiléte; mert, ha tudomása lett volna róla, oly rettenetes lett volna számára, hogy nem merészelt volna úgy beszélni vele, amint tette (16.v.): Nem tudta vala, hogy az Úrnak angyala volt az. Éppen így Krisztus is  a világban volt, de a világ nem ismerte fel Őt. Bizony, te elrejtőzködő Isten vagy!  Mi nem vagyunk képesek elviselni a isteni dicsőség szemléletét, annak teljes felfedettségében. Isten úgy döntött, hogy hozzánk hasonló ember által szól hozzánk, próféták és igehirdetőkön keresztül; még amikor angyalai, vagy Fia által szólott is, ezek emberi hasonlatosságban jelentek meg, és csak Isten embereinek vélték őket. Már most,

      1. Az angyal nem fogadta el Manoah ajánlatát, és meghagyta, hogy az Úrnak szentelt áldozattá fordítsa azt. Manoah, mivel szerette volna kifejezni szeretetét és háláját e tiszteletreméltó idegen iránt, ki ez örvendetes üzenetet hozta számukra, s arra kérte őt, hogy engedje, hadd vendégeljék meg (15.v.): Hadd készítsünk neked gyorsan egy kecskegödölyét. Mindazok, akik befogadják az evangéliumot, készek lesznek örömmel szolgálni azok javára, akik számukra az Igét közvetítették, 1 Tes 5,17. De az angyal tudtára adja, hogy (16.v.) nem eszik kenyeréből, miként Gedeonnál sem evett, hanem amint ott, úgy itt is, arra utasítja őt, hogy az Úrnak áldozza azt, 6,29-21. Az angyaloknak nincs szükségük ételre és italra; hanem Isten dicsőítése képezi ételüket és italukat, s ez volt Krisztus eledele is, János 4,34. És mi, hozzájuk hasonlóan, Isten akaratát fogjuk cselekedni, ha - bár nem tudunk étel és ital nélkül élni, de - Isten dicsőségére eszünk és iszunk, s így közönséges étkezéseinket is Istennek tetsző áldozattá fordítjuk.

      2. Az angyal nem volt hajlandó megmondani nevét, nem akarta kíváncsiságát ennyire kielégíteni. Manoah kívánta megismerni nevét (7.v), és hogy melyik törzsből való, - nem mintha kételkedett volna az üzenet igaz voltában, hanem - hogy ők is meglátogathassák majd őt, és jobban megismerkedhessenek vele (jó dolog fenntartani és ápolni Isten embereivel s az Ige szolgáival való kapcsolatainkat); s még egy további célja is volt: „Hogy ha majd beteljesedik beszéded, tisztességgel illethessünk téged, mint igaz prófétát emlegessünk, s másokat is hozzád utasíthassunk Isten vezetéséért,  - és hogy a születendő gyermeket nevedről nevezhessük el, a te tiszteletedre; - vagy, hogy ajándékot küldhessünk neked, így tisztelve azt, akit Isten megtisztelt.“ De az angyal visszautasította kérését, mintegy rendreutasítva ezzel kíváncsiságát (18.v.): Miért kérdezősködöl nevem után, amely olyan csodálatos? Jákób maga sem nyerte ezt a kegyet, 1Móz 32,29. Jegyezzük meg: Nem nyerhetjük meg, amit kérünk, ha nem tudjuk, mit kértünk. Manoah kérése alázatos volt, és mégis megtagadtatott. Isten közölte nevét Mózessel, (2Móz 3,13-14), mivel ott egy különleges alkalom volt annak megismertetésére, de itt nem állt fenn ilyen eset. Amit Manoah kötelessége felőli felvilágosításként kért, azonnal kijentetett számára (12-13.v.), de amit kíváncsisága kielégítésére kért, az megtagadtatott tőle. Isten bőséges útmutatást adott nekünk igéjében teendőinkkel kapcsolatosan, de sohasem volt szándékában választ adni Igéjében agyafúrt kérdéseinkre. Az angyal megindokolja Manoah kérésének visszautasítását: Titok. Az angyalok nevei ekkor még nem fedettek fel,  nehogy bálványozzák őket. A babiloni fogság után, amikor Isten népe megtisztult a bálványimádástól, az angyalok nevüket bejelentve ismertették meg magukat Dánielnek, - Mihály és Gábriel; és Zakariásnak az angyal megmondta nevét anélkül, hogy kérdezte volna (Luk 1,19): Én Gábriel vagyok. De itt még titok volt, illetve csodálatos volt, túl csodás számunkra. Krisztus neveinek egyike ez: Csodálatos, És 9,6. Az Ő neve hosszú időn át titok volt, de az evangélium által világosságra hozatott:  Jézus, a Szabadító. Manoáhnak nem kell kérdenie, mivel nem kell tudnia. Jegyezzük meg: (1.) Vannak titkok, melyek, míg e világban élünk, nem tartoznak ránk. (2.) Nem szabad teret engednünk a haszontalan kíváncsiságnak e dolgok után való kutatásban, Kol 2,18. Készségesen tudatlannak lenni azon dolgok felől, melyekről nagy Mesterünk úgy látta jónak, hogy ne világosítson fel minket, egyszerre jelent áldott tudatlanságot és bölcsességet is.

      3. Az angyal figyelemmel kísérte és helyeselte áldozatukat, s eltávozásakor értésükre adta, hogy ki ő. Arra utasította őket, hogy égőáldozatukat az Úrnak áldozzák, 16.v.  Az Istennek felajánlott dicséretek képezik a legkedvesebb vendéglátást az angyalok számára; lásd Jel 22,9 - az Istent imádd. Manoah, - bár nem volt pap, s nem rendelkezett oltárral sem - de mivel ily alapos felhatalmazást kapott, ráöntötte ételét az áldozati húsra, és megáldozá azt egy sziklán az Úrnak (19.v), vagyis odavitte, s letette, hogy Istennek szentelt legyen. „Uram, itt van, tégy vele, amit akarsz“. Így kell szívünket Istenhez vinnünk, és alávetnünk magunkat az Ő Lelke munkájának. Most már minden készen lévén, (1.) Az angyal csoda dolgot cselekedék, mert az Ő neve Csodálatos volt. Valószínű, hogy a csoda, amit véghezvitt, ugyanaz volt, mit Gedeonért is tett, azt mivelte, hogy tűz szállt alá az égből, vagy csapott ki a kősziklából, hogy megeméssze az áldozatot. (2.) Felment az égbe, az oltár lángjában felszállott az Úrnak angyala, 20.v. Ezáltal nyilvánvalóvá lett, hogy nem csupán egy ember volt, miként ők gondolták, hanem közvetlenül a mennyből jövő hírnök. Bizonyára onnan szállott alá, ahová most őt felemelkedni látták, Ján 3,13; 6,62.  Ez jelezte, hogy Isten elfogadta az áldozatot, és kifejezi, mi az, aminek tulajdonítanunk kell áldozataink elfogadását, éspedig a szövetség Angyala közbenjárásának, ama másik Angyalnak, ki sok tömjént tesz minden szentnek könyörgéséhez az arany oltárra, a királyiszék előtt,  Jel 8,3.  Az imádság: a lélek felemelése Istenhez. De nem más, mint a hit által szívünkben lakozó Krisztus az, ki áldozatainkat kedves illatúvá teszi. Nélküle minden szolgálatunk Istent bosszantó füst, de Őbenne: kedves áldozat. Alkalmazhatjuk ez esetet Krisztusnak érettünk való áldozatára; Ő saját áldozatának lángjában emelkedett fel, hogy tulajdon vére által bemenjen egyszer mindenkorra a szentélybe, Zsid 9,12. Mialatt az angyal ezt cselekedte, kétszer van mondva (19-20.v.), hogy mindez Manoah és felesége szeme láttára történt. Ez bizonyítja a csoda hitelességét: a dolog ténylegesen igaz volt, mert két szemtanú bizonyságtétele által erősíttetett meg. Az angyal vitte végbe mindazt, amit az áldozatban tenni kellett; ők csak nézték. De bizonyára, amikor az angyal felemelkedett tőlük a mennybe, az ő szívűk is szárnyalt felfelé, hálaadással az ígéretért, mely onnan felülről származott, és szent várakozásban, tudva hogy a beteljesedés is onnan felülről fog jönni. Azonban az angyal felszállásakor nem mertek az égre nézve állva maradni - miként Krisztus mennybemenetelének tanúi tették - , hanem szent félelemmel és hódolattal a földre hajták orcáikat. És most, [1.] Megtudták, hogy az Úrnak angyala volt az, 21.v. Világos lett előttük, hogy nem emberi test volt, amit láttak, mert nem volt földhöz kötve, sem a tűz ártalmának kitéve, hanem felemelkedett a földről, és felszállt a tűzben, s ezért okuk volt arra következtetni, hogy egy angyallal volt találkozásuk; mert az Ő angyalait szelekké teszi és az szolgáit tűznek lángjává. [2.] De többé nem jelent meg nekik; egy különleges alkalommal volt küldve, mely most elmúlt, és nem azért hogy folytonos kapcsolatot tartsanak fenn vele, miként a prófétákkal tehették. Emlékezniük kellett arra, és meg kellett tartaniuk, amit nékik az angyal mondott, s nem azt kellett kívánják, hogy még egyszer hallják.

      II. Le van jegyezve itt a hatás, mit e látomás gyakorolt Manoáhra és feleségére. Mialatt az angyal csoda dolgot cselekedett, ők nézték, és nem szóltak semmit (így illik figyelmesen szemlélnünk Isten munkáit, és csendben lennünk előtte); de mikor eltávozott, s munkáját elvégezte, idejük volt aztán arról elmélkedni. 1. Manoah lelkén nagy félelem vett erőt, 22.v.  Oly nagy bizonyossággal szólt az imént a fiúról, kinek hamarosan boldog szüleivé válnak (8 és 12 v. ), s mégis, most oly nagy bizonytalanság és zavar vett erőt rajta épp azon dolgot illetőleg, melyek erősítenie és bátorítania kellett volna hitét, hogy semmi másra nem gondolt, csak arra, hogy mindketten azonnal elpusztulnak:  Meghalván meghalunk! Általában bevett emberi hiedelem volt hajdan a zsidóknál, hogy Isten vagy angyal látása után azonnali halál következik; s ez a gondolat pillanatnyilag teljesen legyőzte Manoah hitét, miként a Gedeonét is, (7,22).  2. A feleségére gyakorolt hatásban nagy hit látható,  23.v.  Itt a gyengébb edény volt az erősebb hívő, s talán ez volt ok, amiért az angyal először is, másodszor is neki jelent meg. Manoah szíve rettegett, de felesége, mint hozzá illő segítőtárs, bátorította őt. Jobb kettőnek, mint egynek, mert ha az egyik csüggedésbe és kétségbe esik, a másik segít a felemelésében. A házastársaknak kegyesen támogatniuk kell egymás hitét és örömét, amikor erre szükség van. Senki sem tudna jobban érvelni annál, ahogy Manoah felesége tette itt.  Meghalván meghalunk,  mondta a férje;  „Nem“, mondta ő, „ettől nem kell félnünk; sohase fordítsuk magunk ellen azt, ami érettünk történt. Mi nem halhatunk meg, csak akkor, ha Istennek úgy tetszik, hogy megöljön minket: halálunknak az ő kezéből és akaratából kell származnia.  Már most, jóindulatának jelei, melyeket kegyelmesen nékünk adott, megtiltják számunkra, hogy azt gondoljuk, hogy el akar pusztítani minket. Ha meg akart volna ölni minket, (1.) Nem fogadta volna el áldozatunkat,(v.ö. Zsolt 20,4).  Az áldozat volt életünk váltságdíja, s a rajta lobogó tűz világos bizonyság arra nézve, hogy haragját elfordította rólunk.  A gonoszok áldozata utálatos Őelőtte, de lásd, a mienk nem volt az. (2.) Nem jelentette volna meg nekünk mindezen dolgokat, e csodás látomásokat,-  épp ezidőtájt, amikor nem volt az Úrnak nyilvános kijelentése (1Sám 3,1) -, sem nem ajándékozott volna meg minket e rendkívülien nagy és csodálatos ígéretekkel a gyermekről, ki nazireus és Istentől küldött szabadító lesz, - nem mondott volna nekünk ily dolgokat, ha meg akart volna ölni minket. Nincs okunk félni, hogy kiszáradnak azok a gyökerek, melyekből máris ily szép hajtás sarjadt fel.“ Jegyezzük meg: Ebből kiderül, hogy Isten nem akarja a bűnösök halálát, hanem elfogadta Krisztusnak ama nagy áldozatát, melyet bemutatott a bűnösök üdvösségére, és ezáltal kegyelmébe helyezte őket, és megtérésük által megerősíti őket ebben. Ha halálukat kívánta volna, nem cselekedett volna velük ekképpen.  És mindazon hívő keresztyének, kik ige és imádság által közösségben élnek Istennel, kiknek ő kegyelmesen kijelentette magát, kiknek okuk van azt hinni, hogy Isten előtt kedvesek cselekedeteik: vegyenek bátorságot ebből valahányszor csak felhős és borús napokat élnek át.  „Isten nem cselekedte volna mindazt, amit cseledetett lelkemért, ha elhagyni szándékozott volna engem, s végül elveszni hagyna; mert az Ő munkája teljes, s nem űz gúnyt népéből az ő kegyelmével.“ Tanuljunk meg hittel érvelni, Manoah feleségéhez hasonlóan: „Ha Isten kárhozatra szánt volna engem, hogy elvesszek haragja alatt, úgy nem ajándékozott volna meg szeretetének ily megkülönböztető jeleivel.“ Ó, asszony! nagy a te hited!

 

13,24-25

 

      Itt van, 1. Sámson születése. Az oly sok idő óta magtalan asszony fiút hozott a világra, az ígéret szerint; mert Istennek egy szava sem hull a földre. Mondott-e valaha valamit, amit ne teljesítene? 2. A gyermek neve: Sámson, egyesek szerint a Shemes  szóból származik, mely napot jelent, kicsinyített formában - a „Napocska“.  Talán azért, mert, mint Mózes, hozzá hasonlóan rendkívül szép volt, arca ragyogott, mint egy kis napocska; vagy lehet, szülei Isten emberének fénylő tekintetére való emlékezettel nevezték így, ki hírül adta születését; bár nevét nem ismerték, de így kívántak tiszteletet tenni neki most, amikor beszéde beteljesedett. Egy kis napocska, hiszen nazíreusnak született (mert a nazíreusok olyanok voltak, mint a korall és zafír, - Sir 4,7; ) s nagy ereje miatt (a nap vitéz hőshöz van hasonlítva, - Zsolt 19,5; miért ne lehetne akkor egy erős embert a naphoz hasonlítani, midőn előre tör az ő erejében? Egy kis nap, - mivel Izráel dicsősége és fénye volt, s Krisztusnak, az igazság napjának volt az előképe. 3. Gyermekkora. Szokatlanul gyorsan növekedett erőben és termetben, felülmúlta a vele egykorú gyermekeket; de nem csupán e tekintetben, hanem minden vonatkozásban kitűnt, hogy az Úr megáldotta, s valami nagy és rendkívüli dologra képesítette őt, úgy testben, mint lélekben. Az ígéret gyermekei áldást örökölnek.   4. Ifjúkora.  Amint már serdülőkorba ért, az Úrnak Lelke kezdte Őt indítani, 25.v. Ez annak bizonyságát képezte, hogy az Úr megáldotta őt. Amikor Isten áldását adja valakire, Lelkét is adja, ki alkalmassá tesz az áldásra. Azok igazán áldottak, akikben a Lélek korán elkezd munkálkodni, már gyermekkorukban. Ha a Lélek kiárad csemetéinkre, azok nevekedni fognak, mint fűzfák a vizek folyásinál, És 44,3-4.     Az Úrnak Lelke kezdte indítani Sámsont a Dán táborában, vagyis, e törzsnek seregképző gyülekezésében, kik valószínűleg tábort alkottak Czóra és Estáol között, közel ahhoz a helyhez, hol Sámson élt, hogy ellenálljanak a filiszteusok betöréseinek; itt Sámson, mint serülő gyermek, megjelent közöttük, s felfigyeltek rá rendkívüli megnyilvánulásai, bátor tettei miatt, nyilván felülmúlta mindnyájukat az erőpróbákban és harci gyakorlatokban: s valószínű, hogy rendkívüli buzgóságot tanúsított hazája iránt, az ellenség ellen; kitűnt róla, hogy nagyobb hazafiasság rejlik benne, mint ami általában elvárható egy gyermektől.    A Lélek időnként indította őt, nem minden időben, hanem - miként a szél fú -, amint néki tetszett, hogy kitűnjön, hogy amit tesz, az nem tőle való, mert másként bármikor megtehette volna. Az erős emberek úgy vélik magukról, hogy a bor bátorrá teszi, s hevíti őket (Zsolt 78,65), de Sámson nem ivott bort, s mégis rendkívüli erővel és bátorsággal bírt, mert vele volt Isten Lelke, ki indította őt; ezért, meg ne részegedjetek bortól, hanem teljesedjetek be Szentlélekkel,  ki adatik mindazoknak, kik mértékletesek és józanok.

 

14.RÉSZ.

 

A kép, mit e fejezet Sámonról nyújt nekünk, nem olyan, amilyet elvárnánk egy olyan emberrel kapcsolatban, ki különleges mennyei terv alapján Isten nazireusává és Izráel szabadítójává rendeltetett; s mégis, valóban mindkettő volt ő. Előttünk áll: I. Sámson udvarlása egy filiszteus lánynak, s vele kötött házassága, 1-5.v. és 7-8.v.  II. Egy oroszlánnal való viadala és fölötte való győzelme; s a zsákmány, mit ennek tetemében talált, 5-6. v. és 8-9.v. III. Sámson rejtvénye, mit társainak tett fel, 10-14.v., mely feleségének árulása miatt megfejtetlen maradt, 15-16.v.  IV. Az alkalom, mit ez eset szolgáltatott számára, 30 filiszteus megölésére, 19.v., s újdonsült frigyének megtörésére, 20.v.

 

14,1-9.

 

      Itt, I.  Sámson a Gondviselésnek rendkívüli vezetése alatt alkalmat keres a filiszteusokkal való harcra, azáltal, hogy közeli rokonságba kerül velük. Furcsa módszer, de az igazság az, hogy Sámson maga is egy rejtély volt, egy paradox ember, ki azt tette, ami valójában nagy és jó volt, látszólag hitvány és gonosz dolgok által; mert ő nem azért adatott, hogy példa legyen számunkra (nekünk szabály szerint kell járnunk, nem példakép szerint), hanem hogy Annak előképe legyen, ki bár bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk, és bűn testének hasonlatosságában jelent meg, hogy kárhoztathassa a bűnt a testben, Róm 8,3.

      1. Ha Sámson házasságának kialkuvását emberi oldalról nézzük, megjegyezhetjük, (1.) Hogy hitvány és alantas dolog volt részéről szerelmi érzelmeit egy filiszteus lányhoz kötni; a dolog nagyon helytelennek tűnt. Hogyan óhajthat valaki ilyen dolgot - ki nem csupán izráelita, hanem az Úrnak szentelt nazíreus -, hogy eggyé váljon Dágonnak egy imádójával?!  Házasságra léphet-e valaki, ki hazájának legjobb fia, azzal a lánnyal, ki hazájának esküdt ellenségéhez tartozik? Meglátta ezt a nőt (1.v.), és annyira megszerette, hogy csak ő volt kedves szemei előtt, 3,v. Nem tűnik ki, hogy valamilyen oka lehetett volna okosnak vagy erényesnek vélni őt, vagy hogy bármi módon kitűnt, hogy megfelelő segítőtárs lenne számára; hanem olyasmit látott arcán, ami megtetszett képzeletének, s ezért semmivel sem gondolt, a lányt mindenáron feleségül akarta venni. Aki felesége megválasztásában csak a szeme után megy, s képzelete irányítását követi, később önmagának köszönje, ha egy filiszteust talál majd karjai között. (2.) Azonban bölcsen és helyesen tette, hogy nem tett egy lépést sem addig, míg szülei beleegyezését meg nem nyerte. Elbeszélte nekik a dolgot, s kérte őket, hogy azt vegyék neki feleségül, 2.v. Ebben példa minden ifjú számára. Az ötödik parancsolatnak megfelelően, a fiataloknak nem szabad házasodjanak, egy lépést sem tegyenek a házasság felé szüleik tanácsa és beleegyezése nélkül;  akik mégis megteszik ezt (miként Hall püspök megjegyzi e helyen), készakarva megfosztják magukat gyermeki státuszuktól, s természeti érzelmeiket erőszakosakká változtatják. A szülőknek birtokjoguk van gyermekükhöz, mint tulajdon tagjaikhoz. A házasságban ez a tulajdonjog átruháztatik, mert ilyen a házassági kapcsolat törvénye: ehagyja az ember apját és anyját és ragaszkodik feleségéhez.  Ezért nem csupán  tiszteletlenség és hálátlanság, hanem nagyon nagy igazságtalanság is elidegeníteni e tulajdonjogot a szülők belegyezése nélkül; aki ekként megrabolja atyját és anyját,  ellopva önmagát tőlük, ki közelebbi és drágább számukra minden földi jónál, és azt mondja: nem vétek! társa a romboló embernek. Péld. 28,24. (3.) Szülei helyesen tették, hogy mindenáron lebeszélni igyekeztek őt arról, hogy hitetlennel felemás igába lépjen. Hadd hallják mindazok, kik színleg hitvalló keresztyének, de szentségtelen és istentelen kapcsolatot óhajtanak, s oly családba kívánnak házasodni, hol nyilvánvaló, hogy nincs istenfélelem sem istenimádat, - hallják meg e szülők érvelését, és szívleljék meg, alkalmazzák magukra: Hát nincsen a te atyádfiai között egy nő, vagy ha senki sem tetszik néked a mi törzsünkből, hát  nincsen a te egész népednek leányai között nő,  egy izráelita lány sincs ki tetszene néked, kit szerelmedre méltónak tartanál, hogy egy filiszteussal kell neked megházasodnod?!  A régi világban Isten fiai lealjasították és megrontották magukat, családjaikat, s azt az ősi egyházat, azáltal, hogy az emberek leányaival léptek házasságra,  1Móz 6,2. Isten megtiltotta Izráel népének hogy összeházasodjon a kipusztításra szánt bálványimádó népekkel, kik közé a filiszteusok népe is tartozott,  5Móz 7,3.  (4.) Ha nem lett volna egy rendkívüli oka rá, bizonyára helytelen lett volna Sámsonnak kitartani választása mellett, s szülei részéről is hogy végül beleegyeztek. Azonban szülei tapintatos engedékenysége Sámson érzelmei iránt példa lehet minden szülő számára, hogy ne erőszakoskodjanak gyermekeik választása keresztezésében, se ne tagadják meg beleegyezésüket tőlük, különösen amikor alkalmas időben és gyermekhez illő tisztelettel kérik őket, hacsak valami nagyon megalapozott okuk van rá. Miként a gyermeknek engedelmeskednie kell szüleinek az Úrban, úgy a szülőknek sem szabad ingerelni gyermeküket, hogy kétségbe ne essenek. E nazíreus szülei iránti alárendeltségében, beleegyezésük keresésében, - abban, hogy semmit sem tett, míg azt meg nem nyerte - , nem csupán minden gyermek számára példa, hanem előképe a szent gyermek Jézusnak, ki aláméne szüleivel Názáretbe és engedelmes volt nékik,  Luk 2,51.

      2. De e házassági egyezkedésről kifejezetten meg van jegyezve, hogy az Úrtól volt, 4.v.  Nem csak oly értelemben, hogy Isten később az egész dolgot felhasználta, hogy a filiszteusok elleni tervét szolgálja, hanem Ő helyezte Sámson szívébe e választást, hogy alkalmatosságot keressen a filiszteusok ellen. Önmagában véve nem volt gonosz dolog egy filiszteussal összeházasodni. A bálványimádók káros befolyásának veszélye miatt tiltatott ez meg; ahol nem csak hogy nem állt fenn ilyen veszély, hanem biztos lehetőség kínálkozott oly ártást okozni nekik, mely Izráel javát szolgálja, ott a törvényt jogosan lehetett mellőzni. Meg van jegyezve (13,25), hogy az Úrnak Lelke kezdte Őt indítani, és okunk van azt hinni, hogy őmaga érezte, hogy Isten Lelke indította őt ez alkalommal, e párválasztáskor, s másként engedett volna szülei rábeszélésének, és szülei sem adták volna beleegyezésüket, ha nem biztosította volna őket arról, hogy az Úrtól lett e dolog.  Ezáltal közeli viszonyba és ismeretségbe került a filiszteusokkal, s oly lehetőségek adódtak számára az ő keserítésükre, amilyenekre másként nem tehetett volna szert. Kiderül, hogy a filiszteusok nyomorgatási módszere Izráellel szemben nem a nagy hadsereg, hanem néhány óriás és kisebb fosztogató csapatok illegális portyázása volt.  Tehát Sámsonnak is hasonlóképpen kellett elbánnia velük; hadd kerüljön csak e házasság által közéjük, s így tövis lesz az oldalukban. Jézus Krisztus hogy megválthasson minket e jelenvaló gonosz világból, s hogy kivethesse e világ fejedelmét, önmaga jött el e világba, bár szennyel és ellenségeskedéssel volt tele, s azáltal, hogy a testet öltött, bizonyos értelemben rokonságba lépett azzal, hogy így elpusztíthassa lelki ellenségünket, és saját karjával kivívja üdvösségünket.

      II. Sámson különleges gondviselés által lelkesítve, bátorítva van a filiszteusokkal való szembeszállásra. Ez lévén az a feladat, melyre rendeltetett, Isten, amikor elhívta őt, fel is készítette erre, két esemény által: -

      1. Azáltal, hogy képesítette őt, Timnát felé való utazásakor egy oroszlán megölésére, 5-6.v. Sokan visszariadnak a szolgálattól, amit bár megtehetnének, csak azért, mert nem ismerik saját erejüket. Isten azt akarta, hogy Sámson megismerje, mire képes az Úr Lelkének erejével, hogy sohase riadjon vissza, bármilyen nagy nehézséggel szembesülne is. Dávidnak, ki a filiszteusoktól való megszabadítás bevégezésére hivatott, karjának erejét előbb egy oroszlánon és egy medvén kellett kipróbálnia, hogy ebből biztosra következtessen arra - miként hisszük, hogy Sámson is tette - hogy „úgy lesz e körülmetéletlen filiszteus is, mint azok közül egy“, 1Sám 17,36. (1.) Sámsonnak az oroszlánnal való viadala veszélyes volt. Egy fiatal oroszlánnal állt szembe, a legvérengzőbb fajtából valóval, mely megtámadta őt, préda után ordítva, s vérengző szemeit pontosan reá szegezte; ordítva ment feléje (így van szószerint).  Sámson teljesen egyedül volt a szőlőben, hová elbarangolt apjától s anyjától (kik az országúton haladtak), valószínűleg, hogy szőlőt ehessen.  A gyermekek nem fontolják meg, hogy ordító oroszlánnak teszik ki magukat - mely azt keresi, hogy elnyelje őket -,  azáltal, hogy a vélt szabadság iránt való esztelen vágyódással eltávoznak a bölcs és kegyes szülők őrködő szeme és oltalmazó szárnya alól. Azt sem gondolják meg a fiatalok, milyen oroszlánok leselkednek a szőlőkben, a piros bor szőlőiben; oly veszélyesek ezek mint a zöld fű alatt bujkáló kígyók. Ha Sámson az úton találkozott volna ez oroszlánnal, nagyobb oka lett volna segítséget várni Istentől, mint itt, a magányos szőlőben, a helyes úttól távol. De különleges gondviselés volt ebben, s minél veszélyesebb volt az ütközet, (2.) annál fényesebb lett a diadal. Probléma nélkül, akadálymentesen lett megszerezve: megfojtotta az oroszlánt, és szétszakította annak torkát oly könnyedén, mintha gödölyével bánt volna el, de minden eszköz híján. Nem csak hogy kard vagy íj nélkül, hanem még csak egy botot vagy kést sem használt; semmi sem volt kezében. Krisztus is szembeszállt az ordító oroszlánnal, s legyőzte azt nyilvános szolgálata kezdetén (Mát 4,1..),  és azután lefegyverzte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, diadalt vévén rajtuk,  önmagában, minden segítség nélkül.  Ami még inkább Sámson dicsőségére szolgált ez oroszlán feletti győzelmében, az, hogy e hőstett véghezvitele után senkinek sem dicsekedett el vele, még csak atyjának és anyjának sem mondta el, amit cselekedett. Sokan az ő helyében, azonnal kihirdetnék országszerte. A szerénység és alázat teszik legfényesebbé a nagy teljesítmények koronáját.

      2. Azáltal, hogy a következő utazás során Isten mézzel táplálta őt az oroszlán teteméből, 8-9.v. Amikor nemsokára ismét lejött szüleivel együtt, a mennyegzőt megülni, kíváncsian betért a szőlőbe, arra a helyre, hol megölte az oroszlánt, talán azért, hogy a helyszín hatására lelke Istenhez emelkedjen ama nagy szabadításban adott kegyelemre emlékezve, és szívből hálát adhasson érte Istennek. Jó dolog ekként emlékeztetni önmagunkat Istennek irányunkban tett korábbi jótéteményeire. Ott találta az oroszlán tetemét; a madarak és vadállatok valószínű, hogy már megették húsát, s a csontvázán egy raj méh csüngött, kaptárrá alakítva azt, s nem voltak tétlenek, hanem már egy jó adag mézet raktak le, ami máskülönben Kanaánnak legfőbb árucikkét képezte; oly bőségben volt méz az országban, hogy Kanaán földéről az volt mondva, hogy tejjel és mézzel folyó föld.  Sámson, mivel több joggal rendelkezett e méhkashoz, mint bárki más, kezével kimarkolta a mézet. Ezáltal a méhekkel vívott harcot: de ő, ki nem rettegett az oroszlán mancsaitól, nem félt a méhek fullánkjaitól sem. Miként az oroszlán feletti győzelme által az óriás-filiszteusokkal való szembeszállásra bátoríttatott, amikor erre alkalom adódik, bármilyen vadak és erősek legyenek is, - úgy e méhek elűzése által Isten megtanította, hogy ne féljen a filiszteusok sokaságától; „körülvettek engem, mint méhek, de az ÚR nevében elvesztém őket“. Zsolt 118,12.  Az itt talált mézből (1.) Evett őmaga, semmit sem tudakozódván a lelkiismeret miatt; mert egy megholt tisztátalan állat csontjai a ceremoniális törvény szerint nem hordozták magukban azt tisztátalanságot, mint a megholt ember csontjai. Keresztelő János, az újszövetségi nazíreus erdei mézen élt. (2.) Adott szüleinek is belőle, s ők is ettek; nem ette meg magában mindet. Ha mézet találsz, egyél, amennyi  elég néked,  s ne többet,  Péld 25,16.  Megosztotta szüleivel. A gyermekeknek hálásaknek kell lenniük szüleiknek, s ezt szorgalmuk gyümölcseivel kell kifejezzék, és a maguk házanépe iránt istenfélők kell legyenek, 1Tim 5,4.  Mindazok, kik a Krisztus vallásában megtalálták az édességet önmaguk számára, osszák meg tapasztalataikat barátaikkal és rokonaikkal és hívják őket is az abban való részesedésre. Nem közölte szüleivel, honnan vette a mézet, nehogy botránkozással egyék azt. Hall püspök megjegyzi itt, hogy mindazok, akik haboznak Isten ajándékait elfogadni és azzal élni, csak azért, mert alkalmatlan edényekben találják azokat, kevésbbé bölcsek és sokkal aggályoskodóbbak Sámsonnál. A méz akkor is méz, ha halott oroszlánban található. Urunk Jézus, mivel legyőzte a Sátánt, az ordító oroszlánt, a hívők most mézet találnak annak tetemében, bőséges erőt és gyönyörűséget merítenek ama győzelemből, mely elegendő úgy maguk, mint barátaik számára.

 

14,10-20.

 

      Előttünk áll a Sámson mennyegzőjéről szóló híradás, és az alkalom, mit ez szolgáltatott számára a filiszteusokkal való összecsapásra.

      I. Sámson alkalmazkodott az ország szokásához a mennyegző ünneplésében, mely hét napig tartott,  10.v. Bár nazíreus volt, de nem volt különcködő e dologban, hanem úgy tett,  ahogy szoktak cselekedni az ifjak egy ilyen alkalommal. Nem tartozik az igaz valláshoz, hogy ellenkezzünk az ártatlan szokásokkal, melyek vidékünkre jellemzők. Sőt, gyalázatára van a vallásnak, amikor azok, akik azt vallják, okot szolgáltatnak másoknak arra, hogy kapzsiaknak, alattomosoknak és mogorváknak nevezzék őket. Egy keresztyénnek törekednie kell minden környezetben jól viselkedni, és a legnemesebb értelemben „jó barát“-nak kell lennie.

      II. Feleségének rokonai megadták neki az ilyen alkalomhoz illő tiszteletet, mely azon a vidéken szokás volt: harminc ifjút hoztak hozzá, hogy társaságukban legyen az ünnep alatt, és legénycimborái legyenek (11.v.): Mikor meglátták őt, mily szép megjelenésű férfi, s mily egyenes, barátságos tekintetű, odahozták ez ifjakat tiszteletére, hogy társaságának örvendjenek, míg köztük volt. Vagy, inkább, amikor látták, mily izmos, erős ember, odahozták ezeket, szinleg azért, hogy társaságát élvezzék, de valójában mintegy őrségként, hogy kémleljék és felvigyázzák őt. Eléggé féltékenyek voltak rá, de sokkal féltékenyebbek lettek volna ha tudomásuk lett volna az oroszlán felett aratott győzelméről, amit épp ezért gondosan eltitkolt előlük. A filiszteusok kegye általában valami gonoszságot, rossz szándékot rejt magában. 

      III. Sámson a társaság mulattatására egy találós mesét (kérdést) adott fel, és fogadott velük, hogy a hét nap alatt nem tudják kitalálni, 12-14.v. Patrick püspök megjegyzi: úgy látszik abban az ősi korban az volt a szokás ilyen alkalmakkor, amikor barátok egybegyültek ártatlan vigasságra, hogy nem töltötték idejüket csupán mohó evéssel és ivással, vagy egyéb érzéki kedvtelésekkel, mint zene, tánc s más mutatványok, hanem kérdéseket tettek fel, melyek által egymás értelmét és okosságát kipróbálták s gyarapították. Ez illik az emberekhez, bölcs emberekhez, kik magukat értelmük alapján értékelik. De mennyire elütnek ettől a mai kor romlott, gonosz, szertelen szórakozásai, hol csak a pohárt hordják körbe, s csak ételről gondokodnak, miközben az értelem visszafejlődik, a bölcsesség teljesen elmerül.  Mármost, 1. Sámson találós kérdése saját találmánya volt, mert saját hőstette szolgált alapul ehhez: Az evőből étek jött ki,  s az erősből édes jött ki. Fejtsétek meg rejtvényemet, mi lehet az? A ragadozó vadállatok húsával nem él az ember, mégis: étek jött ki a ragadozóból; és általában azon állatok, melyek rendkívűl erősek, miután elpusztulnak, undorítóan szagosak, miként a lovak is, és mégis, az erősből, (vagy ahogy az arab és sziriai fordítás adja: a keserűből) édes jött ki.  Ha lett volna annyi eszük, hogy megfontolják, melyik evő a legerősebb, s melyik étel a legédesebb, úgy kitalálhatátták volna e találós kérdést; sem az oroszlán, sem a méz nem volt annyira elvont dolog számukra, hogy nem jusson eszükbe; s a kérdés megfejtése alkalmat nyujtott volna számára, az érdekes történet elmesélésére, hogy miként talált a mézre.  E rejtvény alkalmazható az isteni gondviselés és kegyelem számos útjaira.  Amikor Isten az ő mindent uraló gondviselése révén jót hoz elő a rosszból gyülekezete, népe számára, - amikor az őket fenyegető pusztulás hasznukra, előnyükre fordul, - amikor ellenségeik akaratlanul is javukat szolgálják, és az emberek haragja által Isten dicsőittetik, - akkor valóban étek jön elő az evőből, és édes az erősből. Lásd Fil 1,12.   2. A fogadás tétje sokkal többet jelentett Sámson számára, mint nekik, mert ő egymagában harminc emberrel állt szemben. E fogadás nem Isten gondviselésére, vagy valamely véletlen halálra, vagy kártyára lett téve, hanem leleményességükre, ügyességükre; s a megállapított tét nem volt több, mint egy tiszteletbeli jutalom az eszesség számára, illetve szégyen a butaságnak.

      IV. Sámson társai, amikor nem tudták megfejteni a rejtvényt magukban, kényszerítették mennyasszonyát, hogy tudakolja meg tőle a magyarázatát, 15.v.  Akár buta felfogásúak voltak, akár különleges belehabarodás vett erőt rajtuk, érdekes, hogy harminc közül senki sem tudott az egész idő alatt rájönni egy ily egyszerű dologra,  Mi édesebb, mint a méz, s mi erősebb, mint az oroszlán? Kítűnik, hogy úgy elmésségben, mint viselkedésben barbárok voltak - annyira, hogy azzal fenyegették a mennyasszonyt, hogy ha nem szerzi meg számukra a megfejtést vőlegényétől, megégetik őt, és atyja háznépét tűzzel. Elég hitvány dolog volt részükről, hogy egy tréfából ily komoly ügyet csináltak; és akik ily bosszúállókká válnak, ahelyett, hogy bevallanák tudatlanságukat és elveszítsenek egy ily kis fogadást, - az ilyenek nem méltók a barátságra; az sem mentette meg becsületüket, ha megadták a megfejtést, minekutána más megmondta nekik.  Még nagyobb aljasság volt Sámson feleségét arra rászedni, hogy tulajdon férjének árulója legyen, s azt követelni tőle, hogy inkább hozzájuk ragaszkodjék, mint férjéhez. Most, hogy férjhez ment, el kell felejtse saját népét.  De mindennél embertelenebb volt azzal fenyegetni, hogy ha nem tudja meggyőzni férjét, úgy megégetik őt és összes rokonait tűzzel; s mindezt attól való félelemből teszik,  mert másként mindegyikük elveszít egy inget és egy kabátot: Azért hívtatok ide minket, hogy koldussá tegyetek bennünket?  Sohase tegyenek fogadásra tétet azok, kik nem képesek ezeknél engedékenyebben és könnyebben veszíteni.

      V. Felesége esztelen alkalmatlankodással megszerezte tőle e rejtvény kulcsát. A hetedik napon történt, a hétnek hetedik napján (dr. Lighfoot számítása szerint), de az ünnepség negyedik napján, hogy azt kérték tőle, vegye rá férjét (15.v), s a nő megtette,  1. Nagy színészkedéssel és hozzáértéssel, azt állítva, hogy nem hisz iránta való szeretétében, ha nem hajlandó feltárni neki e dolgot. Tudta, hogy Sámson nem bírja elviselni szeretetének megkérdőjelezését, tehát, ha valalmivel ráveheti őt, akkor ez az: „Bizony te gyűlölsz engem, és nem szeretsz, ha e dolgot megtagadod tőlem“; ezzel szemben Sámsonnak sokkal több oka lehetett volna ezt mondani: „Bizony te gyűlölsz engem, és nem szeretsz, ha ennyire zaklatsz, és erőltetsz.“ És hogy ne vonja kétségbe szeretetét, azzal próbálja megnyugtatni, hogy még szüleinek sem mondta el ezt, irántuk való bizalma dacára sem.  Ha ezzel nem sikerült meggyőznie, mennyasszonya a könnyek hatalmas ékesszólásával próbálkozik rávenni őt: sírt előtte az ünnep további napjain át, inkább választva, hogy megkeseríti a mennyegző örömét (mert a mennyasszony sírása szükségszerűen ezt eredményezhette) mintsem hogy ne nyerje meg amit akar, s honfitársainak kedvét szegje, 17.v.  2. Nagy sikerrel. Végül, miútán teljesen kimerítette őt folytonos zaklatásával, hát közölte vele vele a rejtvény jelentését, és noha feltételezhetjük, hogy titoktartást ígért neki, hogy az ő engedélye nélkül senkinek sem fogja elmondani, mégis, zonnal elmondte népe fiainak; nem is várhatott jobbat egy filiszteustól; Mik 7,5-6. A rejtvény végül is megoldatott: Mi édesebb mint a méz, vagy mi az ami jobb ennél?  Péld 24,13. Mi erősebb, mint az oroszlán? Sámson nagylelkűen elismeri, hogy ők nyerték meg a fogadást, habár jó oka lett volna vitatni ezt, hisz nem ők fejtették meg, hanem ő mondta meg nekik. Csak annyi látott jónak mondani nekik:  Ha nem az én üszőmön szántottatok volna, igénybe véve feleségem közbenjárását, mesém soha ki nem találtátok volna.  A Sátán, az ő sok kísértéseivel nem tudna annyit ártani nekünk, mint amennyit árt, ha nem a mi romlott természetünk üszőjén szántana.

      VI. Sámson megadja a fogadást e filiszteusoknak, a honfitársaiktól elvett zsákmányból, 19.v. Ez alkalom ürügyet szolgáltatott számára a filiszteusokkal való szembeszállásra; lement Askelonba, mely egyike volt az ő nagy városaiknak s ahol - valószínüleg tudott róla - nagy ünnepet ültek ezidőtájt; kiszemelt közülök harmincat, megölte őket, elvette ruháikat, s adaadta azoknak, ki megmondták a rejtvény megfejtését. Ekként, a dolgot mérlegelve, kitűnt, hogy a filiszteusok voltak a vesztesek, mert az elveszett életek közül egy is értékesebb volt az általuk nyert összes ruhánál: a test több, hogynem az öltözet. Felindítá őt az Úrnak Lelke, elsősorban, hogy felhatalmazza őt, továbbá, hogy képesítse őt a harcra.

      VII. Ez egy jó alkalomnak bizonyult arra, hogy elszakítsa Sámsont új rokonaitól. Átlátta, miként éltek vissza vele társai, s hogyan árulta el felesége, s ezért haragra gerjedt, 19.v.  Jobb haragba lenni a filiszteusokkal, mint szerelembe esni irántuk, mert ha közösségben vagyunk velük sokkal veszélyesebb módon tőrbe ejthetnek minket. És minekutána ily rossz tapasztalatokra tett szert köztük elment az ő atyjának házához.  Jó lenne, ha a sok megtapasztalt szeretetlenség, és a világban átélt csalódások ezt eredményeznénk bennünk, arra kényszerítenének minket, hogy hit és imádság által megtérjünk mennyei Atyánk házához, s nyugalmat találjunk Nála. A kellemetlenségek, melyek utunkban érnek minket, arra kell szolgáljanak, hogy méginkább szeressük otthonunkat, és vággyunk haza. Mihelyt eltávozott, felesége azonnal máshoz szegődött, 20.v. Ahelyett, hogy bocsátot kért volna Sámsontól hamisságáért, mit iránta tanusított, nyomban férhezment a mennyegzői vendégek legjelesebbikéhez, ki a vőlegény barátjaként volt ott, akit valószínűleg eddig is nagyon szeretett, s a féfinek nagyon is könnyű volt őt elcsábítania, miútán rávette hogy elmondja neki a rejtvényt. Lásd meg itt, mennyire nem érdemes emberekben bízni, hisz rendszerint azok válnak legmegrögződöttebb ellenségeinkké, kiket barátainként kezeltünk.

 

15. RÉSZ.

 

Mikor Sámson frigyet kötni igyekezett egy filiszteussal,  ezzel csak alkalmat keresett ellenük, 14,4. Itt további tudósításokat találunk azokról az alkalmakról, melyeket felhasznált hogy gyengítse őket, s bosszút álljon rajtok, - nem önmagáért -, hanem az Izráel ellen elkövetett gonoszságaikért. Minden dolog meglepő itt: ha valamit hihetetlennek tartanánk, mert emberileg lehetetlen, gondoljunk arra, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, és az Úr Lelke, ki Sámsonon nyugodott volt az, ki irányította és erősítette őt e szokatlan harci módszerekben. I. Felesége és apósa álnokságából alkalmat merített arra, hogy felgyújtsa gabonaföldjeiket, 1-5.v. II. A filiszteusoknak felesége és apósa háza iránt tanúsított barbár kegyetlenségéből alkalmat ragadott, hogy nagy öldökléssel sújtsa őket, 6-8.v. III. Honfitársaik árulásából, kik megkötözve kiszolgáltatták őt a filiszteusoknak, alkalmat vett ezer filiszteus agyonütésére egyetlen szamár állcsonttal, 9-17.v. IV. A nyomorúságból, melybe szomjúsága miatt jutott, Isten alkalmat vett arra, hogy kegyét kinyílvánítsa iránta, alkalmas időben való segítségül,  18-20.v.

 

 

15,1-8

 

                                   Itt találjuk, I. Sámsonnak feleségéhez való visszatérését, kit bosszúságában otthagyott; valószínűleg nem lévén tudomása arról, hogy máshoz adták, amikor az idő kissé lecsillapította haragját, visszatért hozzá, hogy meglátogassa, egy kecskegödölyét vivén néki, 1.v. Az ajándék értéke jelentéktelen volt, de a megbékélés jeleként kívánta ezt felmutatni, s talán abban az időben ilyen volt a szokás, ha viszályban álló felek kibékültek; azért vitte, hogy együtt vacsorázzon vele az ő szállásán, s felesége is ővele, az ő készletéből, s így ismét szent legyen a béke. Nagylelkűség volt Sámson részéről így cselekedni, noha ő volt a megbántott fél, és a magasabbrangú fél, aki iránt felesége lett volna köteles a békét keresni, s a kibékülés felé az első lépést megtenni. Amikor összekülönbözések történnek közeli rokonok között, azok tartassanak a legbölcsebbeknek, akik a legelőzékenyebbek a megbocsátásban s a sértések elfelejtésében, s a legkészségesebben meghajolnak s megadják magukat a béke érdekében.

                                   II. Az elutasítás, melyben részesült. Apósa megtiltotta neki, hogy feleségéhez közeledjék; mert valóban máshoz adta férjhez, 2.v.  Apósa törekszik, 1. Igazolni magát e hamisságában: Azt gondoltam, hogy gyűlölve gyűlölöd őt. Nagyon rossz véleményt alkotott Sámsonról, ha e nazíreust az általános filiszteus jellem mércéjével mérte; gondolhatott-e rosszabbat róla ennél, mint hogy azt feltételezze, hogy amiért igazságosan megharagudott feleségére, már teljességgel gyűlöli is őt; s mivel jónak látta, hogy egy időre atyja házához visszatérjen, ezért már végleg elvetette volna őt?  De ez minden, amit felhozhatott sértő tette mentségére. Ekként a legrosszabb féltékenységet a leggonoszabb rablás fedezésére akarta használni. De sohasem igazolhatjuk magunkat a gonosz cselekedetben azzal, hogy „Úgy gondoltuk, hogy mások rosszat terveznek“.  2. Törekszik Sámsont lecsillapítani azáltal, hogy felajánlja neki ifjabbik leányát, akit - mivel csinosabb volt - úgy gondolta, Sámson elfogad teljes elégtételképpen a sérelemért. Nézd, mily összevisszaságba és zavarba bonyolítják családjukat azok, kik nem vetik alá magukat Isten félelmében az ő törvényének, kik feleségül adják lányukat egy férfihez ezen a héten, majd egy másikhoz a következőn; készek odaadni egy férfihez most egyik lányukat, majd a másikat is.  Sámson utálattal fordult el az ajánlattól; ő sokkal jobb dologra taníttatott, mintsem feleségül vegyen valakit az ő leánytestvére mellé, 3Móz 18,18.

                                   III. Sámson bosszúállását a filiszteusokon e sérelemért. Ha csak önmagáért harcolt volna, úgy párbajra hívhatta volna ki riválisát, és megfenyíthette volna csak őt és apósát. De úgy nézett magára, mint aki az egész nemzetet képviseli, s az őt ért sértésre, mint ami az egész Izráelt érinti, és valószínű is, hogy épp azért vették így semmibe őt, mivel Izráel nemzetéből való volt, és gyönyörűségüket lelték abban, ha így gyalázattal illethetnek egy izráelitát; s ezért elhatározta, hogy kárt okoz a filiszteusoknak, és kétség nélkül igazolni fogja őt cselekedetében ez a bánásmód, melyben részesítették,(3,v.). „Most sokkal ártatlanabb leszek, mint a filiszteusok“.  Ő megtette ami rajta állott a feleségével való kibékülésért, de mivel felesége visszautasította ajánlatát, most nem hibáztathatják őt, ha kifejezi jogos haragját. Jegyezzük meg: Ha összetűzések támadnak, nekünk mindent meg kell tennünk, ami csak rajtunk áll annak helyrehozatalára, és aztán, bármilyen rossz következmények támadjanak is, ártatlanok leszünk. Mármost, a megtorlási mód, amit Sámson választott, abban állt, hogy tűzbe borítja gabonaföldjeiket, s ezzel a országuk gyengítését, elszegényedését célozta,  4-5.v. A választott módszer nagyon furcsa volt. Beengedett a gabonaföldekre háromszáz pár rókát, farkaiknál egybekötözve; minden pár róka farkai közé egy tűzcsóvát állított, amitől megriadva, rohantak a búzába menedéket keresni, s így tűzbe borították azt. Ekként a tűz sok helyen támadott egyidőben, s nem lehetett eloltani, kivált, ha éjszaka történt a dolog (ami nagyon valószínű). Alkalmazhatott volna embereket is e dolog megtételére, de valószínű, nem talált elegendő izraelitát, kik elég bátrak lettek volna rá; ő maga pedig egyedül egyedül csak egy helyen működhetett, s így nem érte volna el a kívánt hatást. Sohasem találjuk, hogy Sámson egyetlen hőstettében is, akár szolgát, vagy katonát vett volna igénybe; s ezért, e tervében a rókakat választotta gyújtogatókként. A filiszteusok Sámsont ravaszságukkal  és gonoszságukkal sértették meg, s most a kártékony és ravasz rókák által fizeti vissza nekik a sérelmet. Az általa alkalmazott állatok hitványsága és gyengesége által az ellenség kipellengérezését tűzte ki célul. E hadicselre gyakran találunk utalást, annak szemléltetéseként, miként történik, hogy az egyház ellenségei, kik egymás közt nem értenek egyet, különböző érdekeik, céljaik vannak, ellentétes irányban dolgoznak sok más dologban, - mégis, gyakran egyesülnek a tűzcsóvában, ilyen vagy olyan átkozott tervben, hogy tönkretegyék Isten gyülekezetét,  felgyújtsák a pártoskodás tüzét abban. 2. A kár, amit ezáltal okozott a filiszteusoknak, rendkívül nagy volt. A búzaaratás idején történt (1.v), s így a száraz szalma miatt hamar leégtek a búzakeresztek, melyeket már learattak, de az álló búza is, meg a szőlők és olajfaerdők is. Hasznos dolgok pusztítása volt ez, de ahol a háborúskodás más cselekményei törvényesek, a takarmány elpusztítása is ilyen dolognak számít: s ha kiolthatta életüket, úgy elpusztíthatta eleségüket is. És Isten igazságos cselekedetét látjuk ebben:  a búza, a bor és az olaj, melyeket ők Dágon számára ételáldozatként készültek feláldozni, ezenképpen, a maga idejében égőáldozattá lett az Isten igaz ítéletének oltárán.

                                   IV. A filiszteusok erőszakos haragja Sámson hűtlen felesége és apósa ellen. Megértve, hogy ő miattuk tette Sámson ezt a nagy kárt az országnak, a tömeg rájuk tört, és megégette őket, talán saját házukkal együtt, 6.v. Sámsont magát nem merték megtámadni, és ezért - sokkal nagyobb igazságszolgáltatással, mint ami szándékukban volt - azokra öntötték ki bosszújukat, kikkel szemben nem tehettek mást, minthogy elismerjék, hogy ők bőszítették fel Sámsont. Tehát, ahelyett, hogy Sámsonon álltak volna bosszút, bosszút álltak érte, miközben ő, az irántuk való kapcsolatat tiszteletben tartása végett önmagáért épp így nem akart elbánni velük. Lásd meg itt Annak a kezét, akié a bosszúállás, akire végső soron a bosszúállás tartozik. Akik árulókként hűtlenül viselkednek, megrontatnak, és azokkal hűtlenül bánnak, és az Úr megismertetik ítéletei által, melyeket végbevisz, különösen, miként itt is, népe ellenségeit használja fel eszközökként, hogy egymásra törjenek, így bosszulva meg a népén elkövetett sérelmeket. Amikor a barbár filiszteusok tűzbeborították az árulót,  az igaz örvenhetett, látva a bosszúállást, Zsolt 58,11-12. Így dicsőíti az emberek haragja Istent, Zsolt 76,11. A filiszteusok azzal fenyegették Sámson feleségét, ha nem szerzi meg a rejtvény megfejtését  megégetik őt és atyja házát tűzzel, (14 r. 15.v),  s ő, hogy kifejezze honfitársai iránti kedvességét, elárulta férjét; és mi következett ebből? Épp az a dolog, amitől félt, s amit bűn által igyekezett elkerülni - az érte utol! Ő és atyja háza tűzzel égettettek meg, és honfitársai, - kiknek kedvébe kívánt járni férje iránti hűtlensége által - ezek hozták fejére a veszedelmet. Amikor valamely bajtól bűnös cselekedetek által kívánunk szabadulni, gyakran önkezünkkel vonjuk azt magunkra. Aki ekként akarja megtartani az ő életét, elveszti azt.

                                   V. Sámson ebből egy még nagyobb pusztításra szolgáló alkalmat vett, hogy oly pusztítást okozott nekik, mely elevenükbe vágott, csontjaikban, testükben érezték,  6-7.v. „Bátor, hogy ezt cselekedtétek velük, ezáltal kifejeztétek, mit tettetek volna velem, ha képesek lettetek volna rá; mégis, ez nem térít el engem attól, hogy tovább zaklassalak titeket.“ Vagy, „bár úgy gondoljátok, hogy ezt cselekedve elégtételt szereztetek számomra a köztetek kapott sérelemért, azonban nekem Izráel ügyéért kell harcolnom, mint az egész nép képviselője, és a rajtuk okozott bántalmakért bosszút állok rajtatok, és ha aztán felhagytok bántalmatokkal, én is befejezem, mert célom nem más, mint Izráel megszabadítása“.  Tehát megverte őket keményen, válluktól fogva tomporukig, nagy csapással -  így van szószerint. Feltételezzük, hogy a sebek, melyeket okozott nekik halálosak voltak. Egyesek úgy vélik, hogy csupán megsebesítette, sántákká tette őket, képtelenné téve őket a munkára, miként a lovakat megbénítják, ha térdinaikat elvágják. Úgy tűnik, e kifejezés egy rendkívüli támadásra utal; agyra-főre ölte őket, és teljes vereséggel futamította meg őket... És miután befejezte, visszavonult a természeti erődbe, az Etham sziklabarlangba, s ott várakozott, hadd lássa, meghunyászkodnak-e a filiszteusok az általa adott fenyítés alatt?

 

 

15,9-17

 

15,9-1                         Itt, I. Sámsont nagy erővel keresik a filiszteusok. Összegyülekeztek sokkal nagyobb hadseregbe, mint előbb, amikor Sámson megverte őket „váluktól tomporukig“; és tábort ütöttek Judában, széjjelözönlöttek az országban, hogy rátaláljanak Sámsonra, kiről tudták, hogy ide jött, 9.v. Amikor Juda férfiai, kik gyáván meghajtották fejüket a filiszteus iga alatt, arra hivatkoztak, hogy ők kifizették a kirótt adókat, s törzsük közül senki sem okozott a filiszteusoknak semmi sérelmet, a filiszteusok őszintén bevallották, hogy e megszállással semmi más céljuk nincs, csak hogy elfogják Sámsont; nem akartak harcolni sem kicsinnyel sem naggyal, csak egyedül Izráel bírája ellen (10.v.), hogy úgy cselekedjünk vele, mint ő cselekedett mi velünk -  szemet szemért. Íme egy egész hadsereg lett küldve egyetlen ember ellen, mert ő valóban felért egy hadsereggel. Hasonlóképpen, egy egész sereg ember lett kiküldve amaz áldott Sámson, Urunk Jézus elfogatására is, habár tizedrészük is elég lett volna, amikor elérkezett az ő órája, de tízszer annyian sem tehettek volna vele semmit, ha ő nem adta volna magát a bűnösök kezébe.

      II. Sámsont Juda férfiai aljas módon elárulják, és átadják a filiszteusoknak, 11,v.  Juda leszármazottai voltak-e ezek? Elkorcsult ága amaz ősi, vitéz törzsnek! Teljesen méltatlanok arra, hogy a judabeli oroszlán jelmezét viseljék magukon. Valószínűleg azért idegenkedtek Sámsontól, mivel nem az ő törzsükből való volt. Eljátszott elsőbbségükhöz való ostoba ragaszkodásukból fakadóan inkább akartak a filiszteusok elnyomása alatt lenni, mintsem egy dánita által megszabadíttatni.  Gyakran az egyház szabadulása is féltékenységek és nagyravágyások miatt akadályoztatik. De lehet, hogy megrettentek a filiszteuosoktól, és minden áron szerették volna, ha kivonulnának országukból. Ha lélekjelenlétük nem lett volna teljesen összetörve és megfélemlítve bűneik és nyomorúságaik által, s ha nem lettek volna átadva a kábultság lelkének, úgy megragadták volna e nagyszerű lehetőséget a filiszteus iga lerázására. Ha maradt volna bennük a nemes vitézségnek és bátorságnak csak egy kis szikrája, egy ily vezérrel az élen, mint Sámson, egyetlen bátor rajtaütéssel visszaszerezték volna szabadságukat. De nem csoda, ha azok, akik a pokolig lealjasították magukat a leghiábavalóbb bálványok imádásában (És 57,9), most gyáván a porig meghajolnak az őket zaklató elnyomók iránti alávetettségben. A bűn elcsüggeszti az embereket, sőt elveszi eszüket, s elrejti szemük elől azokat a dolgokat, melyek békességükre valók. Meglehet, hogy Sámson elment országuk határáig, hogy felajánlja nekik segítségét, s azt gondolta, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ad nekik szabadulást, miként Mózes tette, Csel 7,25.  Ámde ők elutasították maguktól, éspedig nagyon álnok módon,  1. Hibáztatták őt amiatt, amit a filiszteusok ellen tett, mintha ezzel nagy sérelmet okozott volna nekik. Ilyen hálátlan viszonzásban volt  részük azoknak, akik az elképzelhető legjobb szolgálatot tették országuknak. Ekképpen Urunk Jézus sok jó dolgot cselekedett, s ezekért készek voltak megkövezni őt.  2. Arra kérték Sámsont, engedje meg, hogy megkötözzék és átadják a filiszteusoknak. Gyáva és hálátlan, hitvány emberek! Gyönyörködnek bilincseikben s szerelmesek rabszolga sorsukba!  Így adták a zsidók is át Üdvözítőnket, attól való féltükben, hogy majd eljönnek a rómaiak, s elveszik tőlük országukat, nemzeti mivoltukat. Mily aljas szolga-lelkülettel érvelnek: „Nem tudod-é, hogy a filiszteusok uralkodnak mirajtunk?“ No, és ki a hibás ezért? Elismerik, hogy a filiszteusoknak nincs joguk felettük uralkodni; és nem is adattak volna kezükbe, ha ők már előbb nem adták volna el magukat a gonoszság cselekedésére.

      III.  Sámson szelíden megadja magát, engedi, hogy megkötözzék honfitársai, s átadassék a felbőszült ellenségnek, 12-13.v. Mily könnyen leverhette volna őket, s megvédhette volna honfitársait, s megvédhette volna sziklacsúcsát e 3000 emberrel szemben, és közülük senki sem lett volna képes, sem nem merészelt volna kezet vetni rá; de békésen alávetette magát nekik, 1. Hogy példát adjon a nagy szelídségre, melyben nagy erő és bátorság ötvöződik; mint olyan akinek birodalma van saját lelkén, tudta, mikor kell nyugton lenni, éppúgy mint harcolni. 2. Hogy átadatván a filiszteusoknak alkalma legyen leöldösni őket.  3. Hogy előképe legyen Krisztusnak, aki miután megmutatta, mire képes, azáltal, hogy előtte földre estek azok, akik őt elfogni jöttek, engedte magát megkötöztetni, és elvezettetni, mint bárány, mely mészárszékre vitetik. Sámson igazolja magát abban, amit a filiszteusok ellen tett: „Amiképpen cselekedtek ők velem, én is úgy cselekedtem velök;  a szükszégszerű igazságszolgáltatás volt, s nem kell ezért bosszút álljanak rajtam, mert ők kezdték“.  Szövetséget köt a Júda férfiaival, hogy ha a filiszteusok kezébe adják is őt, ők maguk nem fognak rá támadni; mert máskülönben kénytelen lett volna őket is leverni, ami viszont nagyon nehezére esett. Ezt megígérték neki (13.v),  s aztán megadta magát.  Júda férfiai árulói minőségükben lényegében gyilkosai is voltak; ők maguk nem akarták megölni, de azt tették, ami még rosszabb: átadták a körülmetéletlen filiszteusoknak, kikről tudták, hogy nagyobb gonoszságot mívelnek vele, nem csak megölik őt, hanem megfogják gyalázni, s halálra kínozzák őt. Valószínűleg  úgy gondolták, - miként egyesek szerint Júdás is gondolkozott, mikor Krisztust elárulta -, hogy nagy ereje folytán megszabadítja majd magát kezükből; de semmi érdemük sincs nekik abban, ha megszabadította magát; és ha már úgy hitték, hogy képes erre, úgy magukra nézve kellett volna alkalmazzák, hogy képes és kész megszabadítani őket is, ha hozzá szegődnek, és fejükké teszik őt. Igazságosan szakad továbbra is a nyomorúság azokra, kik leggonoszabb ellenségeiknek kívánnak kedveskedni, ekként vetve meg legjobb barátaikat. Sohasem voltak emberek ennyire esztelenek, azokat kivéve, kik épp így bántak el áldott Üdvözítőnkkel.

      IV. Sámsont tehát a júdabeliek átadták a filiszeusoknak, minekutána megkötözték őt két új kötéllel. A filiszteusok látva érkezését, ujjongtak elébe (14.v.), előre örvendve sikerükben, kárörvendően Sámson felett. Ha Isten kezeiket nem kötözte volna meg még erősebben, mint ahogy a judabeliek megkötözték Sámson kezeit, úgy rátámadtak volna, hogy azon nyomban agyonverjék - miként a íjászok tették Saullal - , mintsem hogy kiabáljanak, s ezáltal időt adjanak számára, hogy magán segíthessen. De az ő örvendezésük csak vesztüknek volt az előjele. Amidőn ujjongtak felette, mint egy legyőzött emberen, teljesen bízva abban, hogy a győzelem az övék, akkor felindítá őt az Úrnak Lelke, erőteljesen megszállta őt, betöltötte őt rendkívűlli erővel és határozottsággal. Ekként felhevülve az Úr erejétől, 1. Hirtelen szétszaggatta köteleit. A két új kötél az első rántásra elszakadt, elolvadt (így van az eredetiben), lemállottak a kötések kezeiről, minden bizonnyal az ellene kiáltózók nagy csodálkozására és rémületére, kiknek gúnykiáltása ezzel rémkiáltássá változott. Figyeljük meg: Amikor az Úr Lelke reá szállt, kötelei kioldódtak. Mert ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság,  és csak azok igazán szabadok, kik így szabadíttatnak meg. Ez Krisztus feltámadását jelképezte, ki a Szentség Lelkének ereje által támadt fel. Feltámadásában megoldotta a halál béklyóit, köteleit; a keszkenők, s halottas lepedők leestek kezeiről, nem maradhatott lekötve azok által - miként Lázár volt feltámadása után -,  mert lehetetlen volt, hogy a dicső Megváltó visszatartassék azok által; és ekként diadalmaskodott a sötétség hatalma felett, mely ellene ujjongott, mintha már biztos módon hatalmába kerítette volna. 2. Egy óriási pusztítást végzett a filiszteusok közt, kik köréje gyülekeztek, hogy csúfot űzzenek vele,15.v. Nézd, mily gyengén volt felfegyverkezve: nem volt más fegyvere egy szamárállcsonton kívül, s mégis, mily óriási teljesítményt vitt végbe vele! Nem tette le kezéből addig, míg 1000 filiszteust agyon nem vert vele, ott, azon helyen; és így beteljesedett amaz ígéret, „Egy férfiú közületek elűz ezeret“ (Józs 23.10). Egy szamárállcsontot megmarkolni kényelmetlen lehetett, s az ember azt hinné, hogy könnyen kicsavarodott kezéből, s néhány ütés után (amily erővel ő ütött) megrepedt, s eltörött, - de mégis, kitartott mindvégig. Ha oroszlán állcsont lett volna, különösen azé, melyet ő maga ölt meg, ez segítette volna képzeletének szárnyalását, s önbizalmat kölcsönzött volna neki; de ily hitvány állat csontját használni, annyi jelentett, mint csodát tenni a világ esztelen dolgai által, hogy az erőnek nagy volta nem emberé, hanem Istené legyen.  Dávidnak egyik vitéze 300 filiszteust ölt meg egyszerre, de kopjával tette, 1 Krón 11,11. Egy másik pedig addig öldöste őket, míg keze elfáradt, és a kardhoz ragadt, 2 Sám 23,10. De ezek mint távol állnak Sámsontól. Mi az, ami túl nehéznek, túl soknak számíthat annak, akit az Úr Lelke hatalmas erejével felruház! Az Úr által hatalmasan cselekszünk!  Különös, hogy a Juda férfiai most sem jönnek segítségére: a gyávák a legyőzött ellenségtől is félnek. Ám Sámson Annak az előképe kellett legyen aki  a sajtót egyedül taposta.

      V. Sámson ünnepel győzelme felett, mert Júda férfiai még ezt sem voltak hajlandók megtenni érte. Egy rövid éneket komponált, mit magában énekelt, mert Izráel leányai nem jöttek ki eléje, - miként később Saul elé kijöttek - , hogy énekelték volna még nagyobb okkal:  „Megverte Sámson az ő ezerét“.  Az ének refrénje így szólt: „Szamár állcsontjával sereget seregre; szamár állcsontjával ezer férfit vertem le!“, 16.v. Ez elegánsan rímlő sorokban kifejezésre jut, hogy a filiszteusok oly bárgyú módra hulltak el, mint a szamarak. Úgyszintén egy nevet is adott annak a helynek, hogy fennmaradjon a filiszteusok szégyenletes vereségének emléke, 17.v:- Ramath-Lehi, - az állcsont felemelése.  Azonban nem vitte magával hiú öndicsőítéssel az állcsontot, hogy dicsekedve mutogassa, hanem eldobta azt magától mihelyt dolgát elvégezte vele. Ilyen kevésre becsülték az ereklyéket akkor.

 

15,18-20.

 

      Itt van, I. Sámson nyomorúsága, melybe e nagy teljesítmény után került (18.v.):  azután megszomjúhozék felette igen.  Természetes következménye volt ez annak a hőségnek, melyben találtatott, és a nagy fáradság miatt, mely erőt vett rajta; buzgósága felemésztette őt, annyira, hogy teljesen elfelejtkezett önmagáról, míg csak aztán egy kis ideig szünetet tarthatott, érezte, hogy végleg kimerült a víz hiánya miatt, s szinte összeesik. Bizonyára Isten különös keze volt ebben is, miként az egész ügyben, és Isten ezáltal akarta visszatartani őt nagy ereje és teljesítménye miatti felfuvalkodottságtól, s így akarta emlékeztetni őt, hogy ő csak egy ember, s alá van vetve a minden emberre jellemző gyengeségeknek. Josephus azt mondja: Fenyítésül szolgált ez számára amiatt, hogy nem tett bizonyságot Istenről, és az Ő kezéről a győzelemről szóló énekében, hanem magának vette a dicséretet:  ezer férfit vertem le.  Most, mikor szinte meghal a szomjúság miatt, teljesen átérzi, hogy saját karjai nem szabadíthatták volna meg őt, Isten hatalmas karja, jobb keze nélkül. Sámson bőven ivott a filiszteusok véréből, de a vér sohasem oltotta még el egy ember szomjúságát sem. Isten gondviselése úgy rendelte, hogy nem volt víz a közelben, s annyira kimerült volt, hogy teljesen képtelen volt forrást keresni. Júda férfiai eléje kellett volna menjenek most, amikor győztesként jött elő, kenyérrel és borral, miként Melkisédek kiment Ábrahám elé, hogy jóvá tegyék a neki okozott sérelmeket; de oly kevés figyelemre méltatták megmentőjüket, hogy szinte elveszni engedték víz hiányában. Ekként részesülnek gyakran a legnagyobb megvetésben azok, kik a legjobb szolgálatokat végzik. Krisztus a kereszten így szólt: „Szomjúhozom!“.

      II. Istenhez való imádsága a nyomorúságban. Kik elfelejtenek Istenhez járulni dicsőítéssel, kényszerítve lesznek hozzá fordulni könyörgéssel. A nyomorúságok gyakran azért küldetnek, hogy a hálátlan népet Istenhez vonják. Két dologra hivatkozik Isten előtt, imájában. 1. Istennek megtapasztalt erejére, jóságára az előbbi győzelmében:  Te adtad szolgád kezébe ezt a nagy győzelmet. Magát Isten szolgájának vallja abban, amit tett. „Uram, nem ismersz-e engem, s nem könyörülsz rajtam, szegény szolgádon, ki magát szolgálatodban emésztette fel?! Én a tied vagyok, ments meg engem!“  Győzelmét szabadításnak, nagy szabadításnak  nevezi. Mert ha Isten nem lett volna segítségére, nemcsak hogy nem győzött volna a filiszteusokon, hanem elnyeletett volna általuk. E szabadításról elismeri, hogy Istentől származott, s ezzel kijavítja előbbi tévedését, amikor túl sokat tulajdonított magának; Így fordul Istenhez jelen szorultságában. Jegyezzük meg: Isten erejének és jóságának múltbeli megtapasztalásai a legjobb hivatkozási alapot képezhetik imáinknak a további kegyelemért.  „Uram, Te oly sokszor megszabadítottál, hát nem szabadítsz-e meg most is?  2 Kor 1,10.  Te elkezdetted szabadításodat megmutatni, hát nem fogod-e folytatni?  Te végbevitted a nagyobb dolgot értem, tedd meg hát e kisebbet is. Zsolt 56, 14.   2. Most ki van téve ellenségeinek:  Nehogy a kürülmetéletlenek kezébe jussak,  s aztán diadalmasan elmondják Gáthban, s hirdessék Askelon utcáin; hisz nem fog ez így Isten gyalázatára szolgálni, ha e hős ily könnyen a körülmetéletlenek prédájává lesz? A legjobb érvek Isten előtt azok,  melyeket az ő dicsőségéből veszünk.

      III. Az alkalmas időben való segítség, mit Isten küldött számára. Isten meghallgatta imáját, s vizet nyújtott neki a csontból, vagy a földből, a csonton keresztül, 19.v.  Azt a csontot, mit eszközül használt Isten szolgálatában, Isten, hogy megjutalmazza őt, eszközzé tettet szomjának kielégítésére. De én inkább hajlok (angol)fordításunk széljegyzetének magyarázatára: Isten meghasítá a bemélyedést, mely Lehiben van.  Azon a helyen hol az esemény történt, mely hely a szamárállcsontról Lehinek neveztetett el; még ez esemény előtt is úgy találjuk, hogy így neveztetett, 9,14.  És ott, azon a földön, vagy helyen, síkságon, vagy bármi volt is, mely így neveztetett, Isten úgy intézte, hogy hirtelen és alkalmas időben egy forrás fakadjon, mit közvetlenül teremtő erejével ő hozott létre, és víz fakadjon belőle bőségesen, mely aztán továbbra is, szüntelenül élő forrás legyen. Ebből a vízből ivott, s ereje megtért, lelke megújult. Sokkal hálásabbak leszünk a víz ajándékáért, ha meggondoljuk, mily nyomorúságos lenne nélkülözni azt. És Sámson felűdítésének e példája kell bátorítson minket is, hogy bízzunk Istenben, és keressük Őt, hiszen ha Ő úgy akarja, tetszése szerint képes a kopasz hegyeken folyókat nyitni, s rónák közepén forrásokat. Lásd És 41,17-18.

      IV. Ez esemény emléke, mely fennmaradt az elnevezésben, mit Sámson adott e felfakadt forrásnak: „a segítségül hívás forrása“, „a segélyért kiáltó kútja“, -  ezáltal emlékezetben őrzi úgy saját nyomorúságát, mi Istenhez kiáltani késztette, mint Istennek iránta tanúsított kegyelmét, kiáltására adott válaszában. Isten a vigasztalásnak számos kútforrását nyitja meg népe számára, melyeket méltán nevezhetők e néven: annak kútja, aki segítségért kiáltott. Sámson a helyet oly néven nevezte el, mely őt nagynak és győzedelmesnek tűntette fel, - de itt egy más nevet ad, mely kifejezi Istenre való utaltságát, és tőle való függőségét.

      V. Sámson bíráskodásának folytonosságát e teljesítmény után: Ítélé Sámson Izráelt a Filiszteusok idejében, húsz esztendeig.  Végül Izráel alárendelte magát neki, akit előbb megtagadott. Minden vitán felül állt, hogy Isten vele van, tehát ezentúl mindnyájan elismerték bírájuknak, s irányítása alatt éltek. A kő, mit az építők megvetettek, szegeletkővé lett.  Izráel elesett állapotára utal, hogy e bíráskodás a filiszteusok idejére van időzítve; de kegyelem  volt Izráel számára, hogy noha kívülálló ellenségtől elnyomatva voltak, mégis volt bírájuk, ki rendet tartott köztük, s megőrizte őket egymás tönkretevésétől.  Húsz évig tartott bíráskodása, a bírák szokásos tisztségének megfelelően; de ennek részleteiről nincs említés téve, csupán bíráskodásának kezdetéről találunk feljegyzést e fejezetben, s annak végéről a következőben.

 

 

16. rész.

 

Sámson neve - amint már előbb említettük - , kis napot, napocskát  jelent; láttuk e napot erős fényben felkelni, tündöklő reggeli sugaraiban, s mivel semmi sem bizonyít ellene az Igében, mi bizonyosra vesszük, hogy napjának delén is megfelelő ragyogással bírt, míg Izráelt húsz évig ítélte; de e fejezet szomorú története olyan feljegyzést nyújt élete alkonyáról, mely nem illik össze fényben tündöklő előbbi életével. E napocska felhő alá került, de mégis, épp lenyugvása előtt, oly tündöklő fénnyel ragyogott elő, mely őt Krisztus előképévé tette a halál legyőzésében. Előttünk van itt, I. Sámson, amint nagy veszélybe sodorja magát egy parázna nővel való közössége által, melyből alig szabadul ki, 1-3.v.   II. Sámson, teljesen tönkretéve Delila, egy másik parázna nővel való kapcsolata által. Figyeljük meg:  1. Miként csábíttatott el e nőhöz saját testi kívánsága által, 4.v.. 2. Miként lett elárulva s átadva e nő által legesküdtebb ellenségeinek, a filiszteusoknak, kik (1.) e nő által végre megtudták nagy erejének titkát 5-17.v., (2.) aztán megfosztották őt erejétől, levéve fejéről nazíreusságának koronáját, 18-20.v.  (3.) Aztán megragadták, szemeit kiszúrva megvakították, börtönbe vetették, megalázták, s nemzeti ünnepükkor játékszerükként használták, 21-25.v. De végül, bosszút állt rajtuk, fejükre zúdítva színházukat, s így velük együtt ő is meghalt.

 

16,1-3.

 

      Előttünk van itt: 1. Sámson bűne, 1.v.  Az, hogy egy filiszteus nőt vett feleségül pályafutásának kezdetén, bizonyos értelemben menthető volt, - de hogy magát egy paráznával való közösségre adja, kit csak úgy véletlenül meglátott a filiszteusok közt, oly gyalázat volt rá nézve, akár egyszerűen izráelitaként, akár nazíreusként nézzük nézzük őt, hogy nem tehetünk mást, csak hogy pirulva olvassuk. Meg ne mondjátok Gáthban.  Ez aljas tisztátalanság fekettébbé tette a koromnál  e nazíreus gyönyörű ábrázatát,  JerSir 4,7-8. Nem találjuk, hogy Sámsonnak valamilyen ügye lett volna Gázában; ha azzal a szándékkal ment oda, hogy egy paráznát keressen, az ember hajlandó lenne azt hinni, hogy - bármilyen rosszul álltak is máskülönben a dolgok, mégis, - Izráelben nem voltak prostituált személyek. Egyesek szerint azért ment oda, hogy kikémlelje a filiszteusokat, azok körülményeit, hogy így előnyt szerezzen a velük szembeni harcban; ha így volt, úgy elfeledkezett feladatáról, elhanyagolta megbízatását, s ezért esett a tőrbe. Vétke a szemével kezdődött, mellyel szövetséget kellett volna kötnie; meglátott egy parázna nőt, parázna öltözetben, s megfogamzott bűnös kívánság bűnt szült:  bement hozzá.  2. Sámson veszélyes helyzete. Értesítve lettek Gáza előjárói, talán épp az álnok parázna révén, hogy Sámson a városban  van, 2.v. Talán álruhában érkezett, vagy az est homályában, s betért egy csárdába vagy vendégfogadó házba, mit épp e parázna tarthatott fenn. A város kapui azonnal bezárattak, őrség állíttatott; minden csendben ment végbe, hogy Sámson semmi veszélyt se sejtsen. Most már úgy hitték, börtönbe zárták, s kétség nélkül halál lesz osztályrésze a következő reggelen. Ó, bárcsak mindazok, kik testi vágyaikban kéjelegnek, - részegségben, erkölcstelenségben, vagy bármely más testi  bűnben - meglátnák magukat ekként körülvéve, orvul megtámadva, teljes pusztulásra szánva lelki ellenségüktől! Minél mélyebben alszanak s minél biztonságosabban érzik magukat, annál nagyobb veszélyben  vannak. 3. Sámson szökése, 3.v.  Éjféltájban felserken,-  valószínű, hogy egy álom által lett felébresztve, miközben ágyában szendergett (Jób 33,15),  őrző angyala által,  vagy inkább saját lelkiismeretének vádjai miatt. Felkelt bűnbánattal (feltételezzük), az imént elkövetett bűn iránti utálattal, önmaga iránti undorral bűne miatt, s egy szent elhatározással, hogy nem folytatja ezt tovább - felkelt, megértve a veszélyt, melyben találtatott, hogy úgy aludt itt, mintha valaki az árbocfa tetején aludna -, felkelt ilyen gondolatokkal: „Illik-e egy nazíreushoz ilyen ágyban aludni? Szabad-e az élő Isten templomát ekként megrontani? Biztonságban lehetek-e ily nagy vétek súlya alatt?“ Nagyon helytelen volt, hogy ezek megfontolása nélkül feküdt le, de még rosszabb lett volna ha továbbra is a bűnben marad. Azonnal sietett a város kapuja felé; valószínű, hogy az őröket aludva találta, mert másként végleg álomba merítette volna őket; nem időzött a kapu kitárásával, hanem megfogván a város kapujának szárnyait a kapufélfákkal és závárokkal együtt, kiszakította azokat mindenestől, s ez óriási súlyt hátára véve néhány mérföldet vitte magával, felivivén a hegy tetejére, megszégyenítve így a filiszteusokat, kik e kapukban bízva akarták őt elfogni; s ekként kívánta magát még félelmetesebbé tenni a filiszteusokra nézve, illetve még kedveltebbé a maga népe előtt, bizonyságát adva annak a nagy erőnek, mivel Isten felruházta őt, s ezáltal Krisztusnak a halálon és síron aratott győzelmét előképként tárta fel. Krisztus nemcsak elfordította a követ a sírbolt szájáról, hogy így jöjjön ki belőle, hanem eltávolította a sír kapuit, kapufélfáival együtt, mindenestől, örökre, s úgy hagyta azt maga után, mint nyitott börtönt, mindazok számára, kik Hozzá tartoznak; nem fogja már az övéit örökre visszatartani, mert nem képes erre. Halál, hol a te fullánkod? Hol vannak a te kapuid? Hála Néki, ki nem csupán önmagának szerzett győzelmet, hanem diadalmat ad nekünk is!

 

16,4-17.

 

      A gyermek, ki egyszer már megégette kezét, retteg a tűztől; de Sámson, ki máskülönben emberfeletti erővel bírt, e dologban nem volt annyi bölcsessége, mint egy gyermeknek; mert noha már többször a nyomorúságnak és veszélynek tetőfokára jutott az idegen asszonyok iránti szerelme s utánuk való bűnös kívánsága miatt, mégsem vigyázott, hanem itt ismét megfogatik ugyanabban a csapdában, s e harmadik esetben mindenért megfizet.  Valószínű, Salamon különösen erre a történetre céloz, amikor az erkölcstelenség elleni intésében ezt a megjegyzést teszi a parázna asszonnyal kapcsolatban, (Péld 7,26.) hogy  sok sebesültet elejtett, és sokan vannak, akik attól megölettek;  és (Péld 6,26) hogy  a parázna asszony miatt jut az ember egy darab kenyérre, és más férfi felesége drága életet vadász. E rossz erkölcsű nő, ki Sámsont romlásba vitte a Delila nevet viseli; egy gyalázatos név ez, s megfelelően használják ma olyan személyek, vagy dolgok jelölésére, melyek csalárdság és hamisság által romlást és pusztulást hoznak mindazokra, kik iránt kedvességet színlelnek. Figyeld meg itt,

      I. Sámsonnak Deliláért való szerelmét: megszerette őt, 4.v. Egyesek úgy tartják, hogy felesége volt, de akkor a Sámson házánál kellett volna tartózkodjék; mások szerint azért udvarolt e nőnek, mert feleségül akarta venni; de túl sok okunk van azt hinni, hogy bűnös vonzódás volt, mit iránta érzett, és tisztátalanságban élt vele. Hogy izráeli, vagy filiszteus nő volt-e, nem tudjuk biztosan. Ha izráelita volt - ami nagyon valószínűtlen -, szíve mégis filiszteusi volt.

      II. A megegyezést, mit a filiszteusok kötöttek vele, hogy elárulja Sámsont, 5.v.   1. Delilának megmondták, hogy céljuk csak az, hogy megalázzák illetve megkínozzák Sámsont; megígérték, hogy nem fognak felettébb ártani neki, csupán harcképtelenné teszik, hogy többé ő se árthasson nekik. S úgy látszik, annyira becsületesen betartották ígéretüket, hogy amikor előttük feküdt, s teljesen hatalmukban volt, nem akarták megölni; noha amikor haját levágták, könnyen nyakát is szeghették volna.  2. Ennek megvalósítása érdekében azt kívánták megtudni, miben rejlik az ő nagy ereje, és miképpen kötözhető meg. Talán úgy képzelték, valami varázserővel, varázsigével rendelkezik, s ezáltal viszi véghez e nagy dolgokat, s bizonyára ha e titkot kipuhatolnák tőle, könnyen erőt vehetnek rajta; s mivel korábban már volt alkalmuk megismerni gyenge oldalát, remélték, hogy most másodszor is megszerzik tőle rejtvényének titkát, azáltal, hogy az ő üszőjén szántanak. Rábeszélték hát Delilát, hogy tudakolja ezt meg tőle; s valószínű, hogy elmagyarázták neki, mily szívességet tesz ezzel az országnak, s bizonyára biztosították afelől, hogy semmi ártalmat nem okoznak egyikkőjüknek sem. 3. Ennek érdekében óriási összeget ajánlottak fel; megígérték, hogy mindegyikük ad neki 1100 ezüstpénzt, összesen  tehát 5500-at.  Ily óriási összegnek juthatott birtokába, ha elárulja azt, aki iránt szerelmet színlelt. Nézd, mily szörnyű gonoszságnak gyökere a pénz szerelme! Áldott Megváltónk is ekként árultatott el, oly ember által, kit barátjának nevezett, még pedig egy csókkal, rút nyerészkedésért. Nem csoda, hogy azok, kik erkölcstelenek, mint Delila, - igazságtalanok is; akik elvesztik becsületüket egy dologban, hamarosan elvesztik a többiben is.

      III. Furfangos fogásait, melyek által újra és újra félrevezeti Delilát, s közben titkát egy jó ideig megőrizte. Delila azt kérdezte: „Miben rejlik az ő nagy ereje?“  s miként lehetne őt megkötözni, és meggyötörni (6.v.), azt színlelve, hogy pusztán kíváncsiságát kívánja kielégíteni e dologban, s hogy  ő máskülönben bizonyosra veszi, hogy semmi mással nem kötözhető meg az ő elbűvölő szerelmén kívül.

      1. Sok zaklatás után azt mondta neki, hogy (1.) Megkötözhető hét nyers gúzzsal, 7.v. A kísérlet megtörtént (8.v.), de nem sikerült:  ő elszakasztá a gúzsokat, miképpen elszakad a csepüfonal, ha tűz éri (9.v.).  (2.) Amikor tovább folytatta alkalmatlankodását (10.v.), azt mondta neki, hogy két új kötéllel úgy megkötözhető s tehetetlenné tehető, hogy aztán bármely más emberhez hasonlóan elbánhatnak vele, 11.v.  (3.) Miután tovább zaklatta, egyre kérve, hogy fedje fel neki titkát, s szemére hányta, hogy nem szép tőle, hogy már két ízben becsapta őt, akkor Sámson azt mondta neki, hogy ha hajának hét fonatékát egybeszövi a nyüstfonállal, ezzel rendkívűl meggyengíti őt, 13.v. Ezzel már közelebb jött a dologhoz, de még sem volt igaz: ereje nagyon is helyén volt, s kitépte a zugolyszeget és a nyüstfonalat .

      2.  E kísérletek végzésében nehéz megállapítani, mi az, ami inkább kitűnik: Sámson gyengesége, vagy Delila gonoszsága? (1.) Lehet-e ennél gonoszabb dolog, mint e nő szünet nélküli, ostoba zaklatása, hogy felfedje azt a titkot, melyről tudta, hogy veszélybe dönti e férfi életét, ha titka saját szívén kivül másutt is helyet kap? Mi lehetne aljasabb és hitványabb, hamisabb és gyalázatosabb dolog, mint szerelmesének fejét ölében tartani, s ugyanakkor azt tervezni, hogy elárulja őt azoknak, kik halálosan gyülölik őt?! (2.) Lehet-e elképzelni ennél nagyobb gyengeséget, mint tovább egyezkedni egy olyannal, kiről nyilván kitűnt, hogy gonosz szándékkal van iránta, - hogy fülét az ember oly sokáig oda fordítja egy ily arcátlan kérésre, hogy ezáltal e nő bajt okozhasson neki, - hogy amikor észreveszi a csalást, látva, hogy ott várakoznak rá a filiszteusok a hálókamrában, s készen állnak letartóztatni őt: mért nem hagyja el azonnal a szobát, azzal a szilárd eltökéltséggel, hogy nem tér oda vissza többé; - sőt, hogy képes újra odahajtani fejét abba az ölbe, ahonnan már többször azzal a vészkiáltással ébresztették föl, hogy „Rajtad a filiszteusok, Sámson!“? Az ember nehezen képes ennél nagyobb elbolondítást elképzelni, hogy valaki minden megfontoltság híjával legyen, mint ahogy Sámson volt ez esetben. De a paráznaság egyike azon dolgoknak, melyek elveszik az észt. Nehéz megmondani, mit akart Sámson azzal, hogy annyiszor engedte, hogy gyengíteni, kínozni próbálják; egyesek úgy vélik, hogy ő maga sem tudta biztosan, miben rejlik az ő ereje, - de ez nem igaz, mert amikor végül elmondta, mi az, ami valóban legyengítheti őt, az van megjegyezve az igében, hogy  „kitárta előtte egész szívét“.  Úgy látszik, ugratni, heccelni akarta Delilát, s igyekezett, amennyire lehetett tréfává ütni a dolgot, s meghiúsítani a csalók várakozását, s bolonddá tenni őket. De nagyon bölcstelen dolog volt részéről, hogy nem hagyta el azonnal azt a helyet, mihelyt észrevette, hogy nem képes talpát megvetni rajta.

   IV. Sámson végül is felfedi nagy titkát; s ha e titok elárulása végzetes lett számára, ezt saját magának köszönhette, mert nem bírt annyi lelki erővel, hogy rejtett titkát ne tárja fel olyan szív előtt, ki nyilvánvalóan romlására tört. Bizonyára hiába vetik ki a hálót minden szárnyas állat előtt,  de látjuk, hogy Sámson szeme előtt is fel van állítva a háló, s mégis belemegy abba. Ha nem lett volna vak, még mielőtt a filiszteusok kiszúrták szemeit, úgy meglátta volna, hogy el van árulva, s  vesztébe rohan. Delila nevének jelentése: felemésztő, s valóban ilyen volt ő Sámson számára. Figyeld meg: 1. Miként zaklatta őt, azt mondva, hogy nem hisz iránta való szerelmében, ha csak eleget nem tesz neki e dologban (15.v.): Miképpen mondhatod „szeretlek“, ha szíved nincs énvelem? Vagyis, „ha nem bízod rám szíved titkait, ha nem közlöd azokat velem?“ A szenvedélyes szerelmesek nem bírják elviselni szeretetük megkérdőjelezését; képesek bármi megtételére, csak hogy őszinteségüket gyanú alá ne vonják. Itt tehát Delila előnyben volt e szegény bolonddal szemben (bocsássatok meg, hogy így nevezem); e szemrehányás valóban egy nagy igazságra épül - hogy csak azok iránt vagyunk igazán szeretettel, kik nem csupán szép szavainkat, vagy jókívánságainkat hallják, hanem akik előtt szívünket is kitárjuk. Ez a képmutatás nélküli szeretet; ám a legnagyobb hamisság és csalás azt állítani, hogy szeretjük azokat, akiktől távol van szívünk. Miként mondhatjuk, hogy szeretjük testvéreinket, kiket látunk, vagy Istent, akit nem látunk, ha szívünk távol van tőle? Delila sok napon át folytonosan zaklatta őt, annyira, hogy megelégelte már a vele való életet (16.v.); mért nem hagyta hát ott Delilát? Azért, mert rabjává vált a szerelem által, vagy helyesebben  szólva: rabjává lett testi kívánsága által. Ez teljesen elbűvölte és megmérgezte őt, s ennek ereje folytán nézd meg,  2. Hogyan győzte le őt Delila (17.v.): Kitárta előtte egész szívét. Isten magára hagyta őt, hogy ez esztelen dolgot megtegye, ekként bűntetve meg őt tisztátalan vágyai iránt való engedékenysége miatt. Az angyal, ki megjövendölte születését, semmit sem szólt nagy erejéről, csak azt mondta, hogy nazíreus lesz, és külön megjegyezte, hogy borotva ne érintse az ő fejét soha, Bir 13,5. Istennek való szenteltségében kellett erejének rejtőznie, mert ama Léleknek dicsőséges ereje szerint kellett megerősödnie, mely benne hatalmasan munkálkodott, hogy ereje, az ígéretnek megfelelően  ne természetből fakadjon, s előképe, képmása legyen a hívők lelki erejének, Kolosé 1,11.29. Ezért Isten iránt való odaszenteltségének jelvénye egyben erejének záloga is volt; ha az elsőt elveszti, tudta, hogy elveszti az utóbbit is. „Ha fejemet leborotválják, nem leszek többé nazíreus, s ezzel az erőm is elveszett“. Abból, hogy testi erejét ily nagyon hajától függni látjuk, melynek semmiféle természetes befolyása nem volt erejére nézve, - tanuljuk meg, értékelni az isteni rendelkezéseket; és Isten kegyelmét és áldását csak azon kegyelmi eszközök használatától várjuk, melyeket ő állapított meg számunkra a velük való élés végett, melyek: az Ige, a sákramentumok s az imádság. Ezekben a cserépedényekben van elrejtve kincsünk.

 

16,18-21

 

                                                                                                                       Itt találjuk Sámson esztelenségének végzetes következményeit: hogy elárulta erejének titkát, hamarosan nagyon drágán fizetett meg ezért. Mély verem a parázna asszony; akire haragszik az Úr, oda esik.  E verembe süllyedt bele Sámson. Figyeljük meg, 1. Mily gondot fordított Delila arra, hogy a pénzt biztosan megszerezze magának. Észrevette, Sámson beszédmódjáról, hogy kitárta előtte egész szívét, és elküldött a filiszteusok fejedelmei után, kikkel az aljas üzletet megkötötte; de hozniuk kellett a pénzt a kezükben, (18.v.). A hitvány bér ekként lett megszerezve, Sámson tudta nélkül. Az ember szíve belefacsarodik, látva, hogy a világ legerősebb emberét eladják, árulják, mint juhot viszik a vágóhídra; miként ejt foltot e példa minden emberi dicsőségen, s int, hogy ne dicsekedjék az erős az ő erejével!  2. Miként adta át őt, az egyezségnek megfelelően. Vannak sokan e világon, kik a Delilának adott összeg századrészéért is hajlandók eladni azokat, kik iránt a legnagyobb tiszteletet színlelnek. Ne bízz hát a barátban, ne helyezd bizodalmad emberekbe!   Nézd, mily álnok módszerhez folyamodik (19.v): Elaltatta őt az ő térdein. Josephus szerint valami mérgezett italt adhatott neki, mely mély bódító álomba döntötte őt. Milyen kábítószert lophatott poharába, nem tudjuk, de nem feltételezzük, hogy tudatosan részegítő italt ivott, mert ez nazíreusságának elvesztéséhez vezetett volna, sokkal inkább, mint hajának levágása. Ez álnok nő a legnagyobb kedvességet színlelte épp amikor a legnagyobb ártalmat szándékozott tenni, amit nem tehetett meg másként, csak ha elaltatja. Lásd meg itt a hamis biztonságnak átkos következményeit.  A Sátán álomba ringatva teszi tönkre az embereket, elámítva őket, hogy jó vélekedésben legyenek saját biztonságuk felől, s így eléri azt, hogy semmit se vegyenek már komolyan, és semmitől se féljenek, s aztán elrabolja tőlük erejüket és dicsőségüket, s akaratának foglyaivá teszi őket. Amikor mi alszunk, lelki ellenségünk nem alszik. Mihelyt elaludt, azonnal ott volt egy személy készen, hogy levágja hajfürtjeit, s ezt oly csendben és gyorsan vitte végbe, hogy közben nem ébresztette fel, de teljesen tönkretette. Úgy vélem, ha haját valami balesetnél vesztette volna el, akarata ellenére, nem járt volna ily végzetes következménnyel ereje elvesztésére nézve.  De ez esetben saját bűne miatt érte a büntetés. Saját vétke miatt érte a nyomorúság, mely másként nem ártott volna neki. 3. Mily közömbös volt ez iránt Sámson, 20.v.  Bizonyára észrevette, mihelyt felébredt, hogy haja levágatott, s mégis így szólt: „Megrázom magam, mint máskor tettem, alvás után“, vagy „mint más alkalmakkor tettem, amikor a filiszteusok rajtam voltak, s megbosszultam magam rajtuk“. Talán úgy gondolta, sokkal könnyebben fog így forgolódni, hogy feje a haj terhétől megszabadult, nem gondolva azzal, hogy vétkeinek súlya sokkal nehezebb, mint hajáé volt. Azonnal észrevett magában valami változást - okunk van ezt feltételezni -, és mégis, nem tudta, hogy az Úr eltávozott tőle;  nem gondolt arra, hogy emiatt van a változás.  Jegyezzük meg: Sokan elvesztik Isten kegyelmes jelenlétét, de nem figyelnek fel rá; megbántják Istent annyira, hogy eltávozik tőlük, de nem érzik át veszteségüket, sem nem bánkódnak miatta. Lelkük eleped, s egyre gyengül, Istentől való ajándékaik hervadoznak, minden dolog, mibe belefognak balul üt ki - de mégsem fontolják meg ennek igazi okát: nincsenek tudatában annak, hogy Isten eltávozott tőlük, és semmit sem tesznek annak érdekében, hogy megbékéljenek vele, s visszanyerjék kegyét. Amikor Isten eltávozik tőlünk, nem tudunk úgy cselekedni, mint máskor.  4. Miként használták ki azonnal a filiszteusok vele szembeni előnyüket, 21.v.  A filiszteusok megragadták őt, amikor Isten eltávozott tőle. Akik kivonják magukat Isten védelme alól, azok könnyű prédáivá válnak ellenségüknek. Ha bűnös vágyaink ölén alszunk, úgy  biztosak lehetünk abban, hogy a filiszteusok karjaiban fogunk felébredni. Valószínűleg megígérték Delilának, hogy nem fogják megölni, de hatásos módszerrel harcképtelenné tették. Az első dolog amit végbevittek, midőn kezeik közé került, s azt tehették vele, amit akartak, az volt, hogy  tüzes vassal kiszúrták szemeit  (így közli az arám szöveg). Arra gondoltak, hogy ha haja újra kinő is majd, szemei nem fognak kinőni, s így a legerősebb karok sem tehetnek nagy dolgokat a szem vezérlete nélkül; s ezért, ha most megvakítják, úgy örökre vakká tehetik.  Szemei képezték bűnének bejárati nyílását: ezzel látta meg a parázna nőt Gázában, s bement hozzá (1.v.), - s most a büntetés is itt kezdődött. Most, hogy a filiszteusok kiszúrták szemeit, volt ideje elgondolkozni azon, hogy miként vakították el testi vágyai lelki szemeit. A legjobb óvszer a szem megőrzésére az, ha elfordulunk a hiábavalóságok nézésétől. Levezették őt Gázába,  hogy gyengeségében jelenjék meg ott, hol legutóbb oly nagy bizonyságát adta erejének (3.v.),  s játékszerévé váljék azoknak, kik eddig rettegtek tőle. Megkötözték két vaslánccal, kit saját vétkének köteléke már eddig is fogva tartott, s őrölnie kellett a fogházban, egyrészt az ő hasznukra, másrészt büntetésképpen. Az ördög is így tesz a bűnösökkel,  megvakítja a hitetlenek szemeit,  s így szolgálatába hajtja őket, s kénytelenek az ő ügyét szolgálni. Szegény Sámson! mily mélyre estél! Dicsőséged a porban hever! Miként vált Izráel dicsősége és védelmezője a filiszteusok rabszolgájává! Elesett fejének koronája! Jaj most neki, mert vétkezett! Legyen ez figyelmeztető intés mindannyiunk számára, hogy gondosan vigyázzunk, őrködjünk tisztaságunk felett, s harcoljunk testi kívánságaink ellen; mert minden dicsőségünk odavan, s minden védelmünk eltávozik tőlünk ha Istennek való odaszenteltségünk szövetségét megszegjük.

 

16,22-31.

 

Noha, amint láttuk, Sámson életének utolsó jelenete dicstelen volt, s az ember szinte azt kívánná, hogy bárcsak homályban maradt volna, mégis, bár halálának itteni feljegyzése életének gyalázatát nem távolítja teljesen el, de nagymértékben csökkenti. Mert halálában dicsőség nyilvánult meg. Kétség nélkül nagyon megbánta bűnét, hogy gyalázatot hozott Isten nevére, s tönkre tette azt a dicsőséget, mit Isten életére helyezett; mert hogy Isten kegyelmesen megbékélt vele kitűnik abból, 1. Hogy nazireusságának jele ismét látható lett (22.v.),  az ő fejének haja újra kezdett nőni, miután megnyíretett;  vagyis haja éppoly sűrűn s hosszúra kezdett nőni, mint azelőtt. Valószínű, hogy a Dágonnak szentelt hálaünnepet nem halasztották sokáig, s már ez ünnep előtt Sámson haja ekként gyors növésnek indult, s ebből s az erről tett külön említésből kitűnik, hogy redkívűlien, természetfeletti módon növekedhetett, s Isten feléje forduló kegyelmének különös kifejezésére szolgált, mely megtérése után kiáradt rá. Mert hajának növekedése nem annyira ereje visszanyerésének oka vagy jele volt, mint inkább odaszenteltségének jelvénye, s annak pecsétje, hogy Isten elfogadta őt nazireusként ismét, a fogadalom megszakítása után, ama ceremóniák nélkül, melyek máskülönben a kiesett nazíreus helyreállítására megállapíttattak, melyeknek megtételére most nem volt lehetősége, 4 Móz 6,9.  Különös, hogy a filiszteusok, kiknek kezei között volt, nem lettek féltékenyek hajának növekedését látva, s nem vágták le azt; ám lehet, hogy épp akarták, hogy ereje visszatérjen, hogy annál többet dolgozzon nekik; s most, hogy vak volt, nem kellett féljenek attól, hogy valamit ártani fog nekik.  2.  Isten felhasználta őt népe ellenségeinek elpusztítására, éspedig oly időben, amikor ez Isten dicsőségének helyreállítására leginkább rászolgált, noha nem szolgálta közvetlenül Izráel védelmét s megszabadítását.  Figyeljük meg,

  I. Mily arcátlanul gyalázták a filiszteusok Izráel Istenét 1. A Dágonnak felajánlott áldozatok által. E Dágont az ő istenüknek nevezik, kit saját maguk alkottak maguknak, s faragott képben jelenítettek meg, melynek felső része emberi formával bírt, alsó része pedig egy halhoz hasonlított, - tisztára a képzelet szüleménye - , mégis arra szolgált nekik, hogy az igaz és élő Istennel szembeállítsák. Ennek a vélt istenségnek tulajdonítják sikerüket (23-24 v.) : Kezünkbe adta a mi istenünk a mi ellenségünket, földünk pusztítóját, és a ki sokakat megölt mi közülünk. Ezt álmodozták felőle, noha sem jót sem gonoszt nem volt képes tenni. Tudták, hogy Delila árulta el őt, s megfizettek neki ezért, mégis, e dolgot istenüknek tulajdonítják, s meggyőződéssel vallják, hogy az ő ereje védelmezi őket. Ekként szeret minden nép az ő istenének nevében járni, s dicséri istenét elért sikereiért. S ne rónánk-e le mi is hálánkat Istennek, kinek uralkodása mindenre kihat, királysága mindent felölel? Azonban figyelembe véve, milyen gonosz üzelmeket használtak Sámson kézrekerítésében, el kell ismerni, hogy csak egy ily szemét-isten, mint Dágon, volt alkalmas egy ily alávalóság patronálására! Áldozatokat mutattak be és dicsérő énekeket énekeltek e rendkívüli ünnepélyen ez egyetlen ember felett aratott győzelemben; nagy örvendezés, vigadozás volt ott, s mindez Dágon tiszteletére.  Mennyivel több okunk van nekünk minden elért sikerünkért a dicsőség Istenének hálát adni. Hála az Istennek, ki a diadalmat adja nékünk a Krisztus Jézus által!  2. Azáltal, hogy játékot űztek Sámsonból, Isten hőséből, s ezzel gyalázatukat magára Istenre vetítették. Amikor megvidámodtak a bortól, hogy még teljesebb legyen szórakozásuk, elővezettették Sámsont, hogy játsszék előttük (25. és 27. v.), hogy gúnyt űzzenek vele. Miután istenüknek áldoztak, s  ettek és ittak az áldozatokból, felkeltek játszani, a bálványimádók szokása szerint (2 Kor 10,7), és Sámson kellett játssza nekik a bolondot. Egymást nevettették, látva Sámsont, amint vakon botorkál s ügyetlenül mindennek melléfog. Hasonlóképpen történt, amikor pálcával verték arcul Izráel bíráját (Mik 5,1),  s ezt mondták, „Prófétáld meg nekünk, ki az, aki üt téged?“  Barbárságuknak jelét adták, hogy ekként tapostak egy nyomorúságban levő emberen, kinek puszta látása nemrég még rettegéssel töltötte el őket.  Ez Sámsont a nyomorúság mélyére merítette, s csúfolódásuk tőrként hatolt csontjaiba, midőn így szóltak hozzá: Hol van a te Istened?  Semmi sem lehetett volna fájdalmasabb egy ily nagy lélek számára; de mivel bűnét bánó bűnös volt, istenfélelemmel teljes szomorúsága türelmessé tette őt, és úgy fogadta a sértést, mint vétkéért kijáró büntetést. Bármily igazságtalanok voltak is a filiszteusok, nem tehetett mást, mint hogy elismerje mindenekfelett, hogy Isten igaz. Játszott a bűnnel, és saját megtévesztőivel, s most igazságosan engedi meg Isten hogy a filiszteusok játékot űzzenek vele. A paráznaság oly bűn, mely lealjasítja az embereket és szégyenszemre állítja őket. Sebet s gyalázatot szerez magának, kinek szíve idegen asszony csábítására hajlik, és  szégyene el ne nem töröltetik. Örökkétartó szégyen és gyalázat lesz osztályrészük azoknak, kiket testi vágyaik megvakítnak, s megkötöznek. Az ördög, ki előbb megcsalta őket, aztán állandóan gyötörni fogja őket.

  II. Miként hozott Izráel Istene hirtelen pusztulást rájuk Sámson keze által. A filiszteusok ezrei voltak ott együtt, hogy szemmel kisérjék fejedelmeik áldozatát és együtt vigadjanak e napon, s nézői lehessenek e komédiának; ámde ez végül végzetes tragédiának bizonyult számukra, mert mindnyájan meghaltak, s eltemettettek az épület romjai alatt: templom volt-e, vagy színház, vagy talán erre a célra felemelt ideiglenes építmény, - nem tudjuk biztosan. Figyeljük meg,

  1. Kik lettek elpusztítva:  A filiszteusok összes fejedelmei (27.v.), kik megvesztegetéssel rászedték Delilát, hogy árulja el Sámsont nekik. A gonosz utólérte e bűnösöket. Hasonlóképpen sokan a nép közül, mintegy háromezeren, s ezek között sok-sok nőszemély, köztük valószínűleg ott volt a fentemlített gázabeli parázna nő is (1.v.). Sámson filiszteus nők által lett bűnre vonva, s most nagy öldöklés történt köztük, miként Mózes parancsára a midianiták között, mert ők voltak, kik Izráel fiait hűtlenségre bírták az Úr ellen a Peor dolgában,  4 Móz 31,16.

  2. Mikor pusztultak el: (1.) amikor javában örültek, vigadoztak, biztonságban érezték magukat, s távolról sem feltételeztek semmi veszélyt. Amikor Sámson az oszlopoknak támaszkodott, feltételezhetjük, hogy ez azt eredményezte náluk, hogy csúfolkodjanak vele gyalázzák őt, mondván: „Mit akar e gyenge zsidó tenni?“. - Miként jutnak pusztulásra a bűnösök egy pillanat alatt! Felfuvalkodva, büszkén mulatozva, hogy esésük annál borzasztóbb legyen.  Sohase irigyeljük a gonoszok vigalmát, hanem tanuljuk meg e példából, hogy győzelmi vigalmuk rövid ideig tartó, s örömük pillanatnyi. (2.)  Akkor történt, midőn dicsérték Dágont, istenüket, és neki adták az egyedüli Istent megillető tiszteletet; s ez nem egyéb volt, mint felségsértés és árulás a királyok Királyával szemben, az ő koronája és méltósága ellen. Ezért igazságosan történt, hogy ez árulók vére áldozatukkal elegyíttetett.  Belsazár vége is akkor érkezett el, amikor dicsérte emberi kezek készítette isteneit, Dán 5,4. (3.) Akkor, amikor csúfot űztek egy izráelitával, egy nazíreussal, s bántalmazták őt, kínozva azt, akik Isten csapása ért. A legnagyobb gonoszsághoz tartozik, amikor egy személy vagy nép csúfot űz Isten szolgáiból, s bántalmazza őket, még ha tulajdon esztelenségük miatt vannak is megalázva. Akik gúnyt űznek Istennek egy szent emberével, nem tudják, hogy mit cselekesznek, sem azt, hogy kinek ártanak.

  3. Miként pusztítattak el. Sámson rájuk döntötte a házat; de minden bizonnyal Isten volt az, ki őt erre ösztönözte, mint általa megbízott személyt, hogy ekként álljon bosszút Istenért, Izráelért s önmagáért. (1.) Imádság által erőt nyert e dolog megtételére,  28. v.  Azt az erőt, melyet bűnei miatt elvesztett, mint igaz megtérő, imádság által visszaszerezte; miként Dávid, ki miután megbántotta a kegyelem Lelkét, és szinte eltávozásra késztette, így imádkozott: Add vissza nekem a te szabadításod örömét, és a te Lelkeddel támogass engem (Zsolt 51,14.). Feltételezhető, hogy ez csak gondolatban elmondott ima volt, s szava nem volt hallható (hisz a filiszteusok zajongása közben imádkozott); de ha imáját nem is hallották emberek, Isten meghallotta, s kegyelmesen válaszolt rá, s bár ő nem érte meg, hogy vallomást tegyen ez imáról, - miként Nehémiás tette - , Isten mégis, nem csupán elfogadta azt a mennyben, hanem felfedte azt az ihletett írónak, gondoskodott arról, hogy megörökíttessék az ő egyháza számára. Arra kérte Istent, hogy emlékezzék meg róla, és erősítse meg őt még ez egyszer, - s ezáltal elismerte, hogy ereje, mellyel eddig már nagy dolgokat cselekedett Istentől származott, s azért esdekelt, hogy még egyszer adassék vissza néki, hogy egy utolsó csapást zúdítson rájuk. Hogy ez nem egy személyes bosszúállás szeszélyéből történt, hanem Isten és Izráel dicsőségéért égő szent buzgóságból, kitűnik abból, hogy Isten kedvesen fogadta, és válaszolt imájára. Sámson imádkozva halt meg, s így tett a mi áldott Üdvözítőnk is. Sámson bosszúállásért imádkozott, Krisztus pedig bocsánatért. (2.) Alkalmat nyert a dolog megtételére azáltal, hogy két oszlophoz támaszkodott, melyek fenntartották az egész épületet. Úgy látszik, oly közel voltak egymáshoz, hogy egyszerre át tudta karolni mindkettőt. 26. 29.v. Beléjük kapaszkodva teljes erővel megrándította őket, miközben hangosan kiáltott: Hadd vesszek el én is a filiszteusokkal!, 30. v. Miközben halálos sebet okozott, ő maga is meghalt. Az óriási néptömeg is, mely a tetőzeten volt, s onnan nézte Sámson játékát, feltételezhetjük, hogy hozzájárult az összeomláshoz. Egy ily óriási súly, mely valószínűleg sokkal meghaladta az épület teherbírását talán magától is előidézte volna az összeomlást, s a bentlevőkre végzetes halált hozott volna; és valóban, kevesen menekülhettek meg a halálra zúzatás elől. Mindez nem Sámsonnak valamilyen természeti ereje által történt, hanem Istennek mindenható ereje által, és nem csupán fenséges, hanem csodálatos is a mi szemeinkben. Mármost e dolog [1.] a filiszteusok számára óriási csapás volt. Fejedelmeik és nagy embereik mind megölettek, s a nép közül is rengetegen; s mindez aközben történt mialatt diadalittasan győzelmi ünnepüket ülték. Dágon temploma (mert sokan ezzel azonosítják az épületet) leromboltatott, s Dágon eltemettetett. Ez gátat vetett a túlélők gőgjének, s ha Izráel nem lett volna ennyire híján a bátorság lelkének, most kihasználhatta volna a kedvező alkalmat, hogy végképp lerázza magáról a filiszteus igát. [2.] E dologban Sámson teljesen igazolható, nem vádolható vétkes gyilkossággal, sem önmaga, sem a filiszteusok iránt. Ő Izráel népének képviselője volt,  esküdt ellensége a filiszteusoknak, akik ellen ezért minden alkalmat felhasznált. A legbarbárabb módon viselkedtek vele szemben; a jelenlevők mindnyájan bűntársak voltak és egymást uszították ellene, s ezért méltán haltak meg vele. Sámson nem tekinthető öngyilkosnak sem e dologban; mert nem a saját életét kívánta elpusztítani - noha elég oka volt belefáradni abba - , hanem Izráel ellenségeinek életét, mely cél elérése érdekében hősiesen lemondott saját életéről, nem gondolva azzal, csakhogy elvégezhesse futását  dicsőséggel. [3.] Isten neve tökéletesen megdicsőítettetett Sámson nagy vétkeinek megbocsátásában: ennek bizonyságát látjuk itt.   Azt mondják, hogy ha egy király amnesztiát ad egy rabnak, az egyenlő a bocsánattal. De noha Ő kegyelmes volt hozzájuk; de bosszúálló is az ő hiábavalóságaik miatt (Zsolt 99,8). S ezáltal, hogy megengedte, hogy az Ő hőse bilincsekben haljon meg, mindnyájunkat figyelmeztet, hogy őrizkedjünk a testi kívánságoktól, melyek a lélek ellen vitézkednek. Mindazáltal alapos okunk van azt hinni, hogy bár Sámson együtt halt meg a filiszteusokkal, az ő örökkévaló osztályrésze nem az lett, mint az övék. Az Úr ismeri az övéit. [4.] E dolog által Krisztus világosan kiábrázoltatott. Ő lerontotta a Sátán országát, mint Sámson Dágon templomát, és halálával sokkal dicsőbb győzelmet szerzett a sötétség erői felett. Midőn karjai keresztrefeszítettek, mint Sámson karjai megragadták az oszlopokat, végzetes csapást mért a pokol kapuira, és halála által elpusztította azt, kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt (Zsid 2,14),  és ebben fölül is múlta Sámsont, mert nem csupán meghalt a filiszteusokkal, hanem győztesen feltámadt, diadalt véve rajtok.

  Végül, Sámson története befejeződik, 1. A temetéséről szóló följegyzéssel. Rokonai, bátorságot nyerve a halála révén elért győzelem által, eljöttek, megtalálták holttestét a megölettek között, tisztességesen hazavitték szülőföldjére, s eltemették atyja sírboltjába; a filiszteusok ily megdöbbenésükben nem mertek nekik ellenállni.  2. Bíráskodása éveinek újbóli megemlítésével. Húsz esztendeig ítélte Izráelt; s  ha nem lettek volna annyira alávalóan gyávák, azzal ellentétben amennyire merész és bátor volt ő, úgy bíráskodása során  a filiszteusok igájától teljesen megszabadíthatta volna őket. Kényelemben, biztonságban és boldogságban élhettek volna, ha engedték volna Istennek s bíráiknak, hogy ily életre vezesse őket.

 

 

 

 

17.RÉSZ.

 

Az írásmagyarázók mind egyhangúlag megegyeznek abban, hogy a most következő fejezetben és a könyv hátralevő részében leírt dolgok nem a Sámson utáni kor történelmi eseményeit képezik, hanem sokkal korábban, már nyomban Józsué halála után, Fineás - Eleázár fia - napjaiban történtek, (lásd. 20,28). De itt vannak összegyűjtve, a könyv végén, azon oknál fogva, mivel a szent író nem akarta közbeiktatott eseményekkel megszakítani a bírákról írt krónikát. Hogy kitűnjék, mily nagy áldás volt egy bíró Izráelnek, mint nemzetnek, feltárja itt az író, mennyire szerencsétlen, áldatlan állapotban voltak ennek híján, amikor nem volt bíró az országban. I. Ekkor a bálványimádás talajra kapott, elkezdődött a Mika házában, 17.rész.  II. Ekkor a bálványimádás tért hódított az egész Dán törzsében, 18.rész. III. Ebben az időben gyalázatos, aljas tetteket követtek el Benjámin Gibeájában,  19. rész.  IV. Ekkor a Benjámin egész törzse szinte teljességgel kiirtatott, mivel szimpatizált a gonoszsággal,  20. rész.   V. Ekkor furcsa, fura módszereket alkalmaztak e törzs fennmaradására, 21. rész.  Mindezeket figyelembe véve, ezért hát áldjuk Istent az állami kormányzásért, mely alatt élhetünk!    Ebben a fejezetben tudtunkra adja az ige, miként tett szert Mika - egy efraimita férfi -: 1. Egy bálványra, mit istenként tisztelt,  1-6.v.  2. Egy lévitára, ki hozzá hasonló módon hitszegő volt, akit papjává fogadott. 7-13.v.

 

17,1-6.

 

      Előttünk áll itt, I. Mika és édesanyja veszekedése.   1. A fiú meglopja anyját. Az öreg asszony sok iparkodással és takarékossággal összegyűjtött egy nagy pénzösszeget, ezerszáz ezüstöt.  Valószínű, hogy halála után fiára szándékozott hagyni: addig azonban örömét lelte benn abban, hogy meg-megnézegette, s újra és újra megszámolta. A fiatalembernek többgyermekes családja volt, kiket fenn kellett tartania, fel kellett nevelnie; hisz gyermekei között volt egy, aki abban a korban volt, hogy pappá avathatták, 5.v. Tudta, hol tartja anyja a pénzét, s arra gondolt, neki nagyobb szüksége van arra, mint anyjának, s nem várhat addig, míg ez meghal; ezért elveszi titkon a pénzt, saját használatára. Noha vétek a szülők részéről, ha visszatartják gyermekeiktől azt, ami őket megilleti, s olyan kísértésbe hozzák őket, hogy máris a sírba kívánják szüleiket, mégis, még egy ilyen helyzet sem szolgálhat mentségül az olyan gyermekek gonoszságára, kik meglopják szüleiket, s mindazt sajátjuknak tekintik, amit tőlük elvehetnek, mégha a legcsalárdabb eszközökkel is.  2. Az anya megátkozza fiát, azaz azt a bizonyos személyt, aki pénzét elrabolta. Nyilván úgy látszik, gyanakodott fiára; mert amikor átkozódott, fia füle hallatára tette, olyan hangosan, hogy ennek minkét füle megcsendült bele. Lásd meg itt, mily nagy gonoszságokat szül a pénz szerelme: miként teszi tönkre a legközelebbi rokoni kapcsolatokat is, megfosztva az embereket e kapcsolatból fakadó kötelességeik teljesítésétől, s e kapcsolat áldásaitól, örömeitől.  A pénz szerelme miatt lett Mika annyira kegyetlen anyja iránt, hogy kirabolta őt, s a pénz szerelme miatt lett anyja annyira kőszívű, s minden természetes érzés híján való fia iránt, hogy megátkozta őt, amennyiben a pénz nála van, s eltitkolja azt.  A külső veszteségek a hívő embert még buzgóbb imára indítják, de a gonoszokat átkozódásokra késztetik. Ez öreg asszony ezüstje az ő istene volt, már mielőtt öntött vagy faragott bálvány készíttetett volna belőle, hisz másként annak elvesztése nem hozta volna őt ilyen indulatba, hogy teljesen elfelejtsen és megszegjen mint illendőségi és kegyességi törvényt. Nagyon nagy esztelenségre vall, ha valaki annyira felháborodik, hogy úgy szórja átkozódásait, mit egy bolond, hisz nem tudja, nem-e érint olyan személyt, aki a legdrágább számára.

      II. Mika és anyja kibékülnek. 1. A fiú annyira megrettent anyja átkát hallva, hogy visszaadta a pénzt. Bár olyannyira híjával volt az erénynek, hogy ellopta azt, mégis maradt benne annyi becsület, hogy nem merte tovább magánál tartani, amikor anyja átkot küldött utána. Érezte, hogy anyja pénze nem hozhat semmi jót számára anyja áldása nélkül, s nem is merészelte letagadni tolvajlását midőn azzal vádolva volt, sem visszatartani a pénzt, amikor a jogos tulajdonosa igényelte azt vissza.  Legjobb, ha nem teszünk gonoszságot, de a következő legjobb dolog, ha már egyszer a gonoszságot elkövettük, az, ha jóvá tesszük azt megtérés, bűnvallás, és visszaszolgáltatás által. Hadd tartsanak a gyermekek szüleik imáitól: nehogy azok ellenük forduljanak; mert bár az ok nélkül való átok nem következik be, azonban amelyet méltán megérdemel az ember, attól joggal félhet, mégha istentelenül és rossz indulattal volt is kimondva.   2. Az anya annyira megörült fia bűnbánatának, hogy visszavonta átkát, sőt fia jólétéért való imádsággá fordította azt: Légy megáldva, fiam, az Úrtól!  Amikor a bűnösök készek önként és komolyan bevallani gonoszságukat, értékelni kell megtérésüket, s nem illik továbbra is feddeni és hibáztatni őket vétkükért.

      III.  Mika és anyja egyakarattal pénzükből egy bálványt öntenek, s felállítja azt Mika a saját házában; Úgy tűnik, ez volt az első eset, első lázadás Istennel szemben miután Kanaánban letelepedtek, hogy egy izráelita elpártolt Istentől s az általa előírt istentiszteleti rendtől Józsué és az utánuk következő vének halála után; s ezért van itt ily aprólékosan lejegyezve.  És bár Mika csak az igaz Istent kívánta tisztelni e bálványkép által, megszegve ezzel a második parancsolatot, mégis, ezáltal nyitott kaput az idegen istenek - Baál és a többi bálványok - tisztelete felé, az  első és nagy parancsolat  megszegésére. Figyeljük meg,

      1. Az anya tervét, elgondolását e dologban. Amikor az ezüst visszakerült kezéhez, azt állította, hogy ő ezt a pénzt az Úrnak szentelte (angol ford.), talán még mielőtt fia ellopta volna tőle, s így emiatt bánkódott annyira elvesztésén, s kért átkot arra, aki elvette azt - mivelhogy az Úrnak szenteltetett, s ezért elátkozott dolognak tekintetett; vagy, miután ellopták tőle, akkor tett egy fogadalmat, hogy, ha visszanyeri azt, úgy Istennek fogja szentelni, s azt követőleg úgy tekintette az isteni gondviselés alakulását, mely annyira kedvezett neki, hogy visszanyerte a pénzt, mint ami hitelesítőleg megpecsételte fogadástételét. „Jöjj“ - mondta fiának - „e pénz az enyém, de neked is közöd van hozzá; hát ne legyen se az enyém, se tied, hanem egyezzünk meg mindketten abban, hogy egy öntött bálványt készítünk belőle vallási használatra“. Ha valóban Isten szolgálatára és tiszteletére szánta volna e pénzt, ez jó elsimítója lett volna a kettejük közti dolognak; de, amint történt, a terv gonosz volt. Valószínű, hogy ez az öreg asszony egyike volt azoknak, kik Egyiptomból jöttek ki, és olyan bálványképet szeretett volna, amilyet ott látott; most, amikor már második gyermekkorát élte, visszaemlékezett hajadonkori hiábavalóságaira, s talán azt állította fiának, hogy az ő hite szerint az a bálványképek általi istentisztelet volt az ősi igaz vallás.

      2. A fiú egyetértett anyjával.  Úgy tűnik, anyja első javaslatára a fiú megütközött a dolgon, mivel ismerte a 2. parancsolatot. Mert amikor anyja azt mondta (3.v.), hogy szándéka e pénzzel az, hogy fia belőle egy öntött bálványt készíttessen, a fiú visszaadta a pénzt anyjának (mivel húzódozott kezet adni a bálványkészítésre), és anyja adta azt oda az ötvösnek, s terve megvalósult; s talán hibáztatta is fiát aggályai miatt, 4.v. De amikor a bálvány elkészült, Mika, anyja rábeszélésére, nem csak ráadta magát, hanem nagyon is megtetszett neki és erősen megszerette; ilyen különös igéző ereje van a bálványimádásnak, és ennyire erősen támogatva volt „atyáiktól örökölt hiábavaló hagyományaik“ által (1Pét. 1,18; Jer. 14,17). De figyeljük meg, miként győzi le az öreg asszony fösvénysége a babonaságát. Előbb az ezüstöt mindenestől arra szentelte, hogy egy faragott és öntött bálvány készíttessék, (3.v.), az egész 1100 siklust, de amikor a dolog véghezvitele elérkezett, az összegnek csak az ötödrészét adta oda, csupán 200 siklust, (4.v.). Úgy gondolta, ennyi is elég, s valójában túl sok is volt egy haszontalan bálványra, mely csak hazugságokat tanít. Ha igazán Isten tiszteletére lett volna szánva, úgy nem tehetett volna félre az összegből anélkül, hogy ne tapasztalta volna meg Isten büntetését, miként Ananiással és Safirával is történt. Figyeljük meg,

      (1.) Milyen nagy romlottság vette itt kezdetét. Ennek a Mikának háza bálványok háza lett, „egy Isten-háza“ (mondja a LXX.), mert ő azt gondolta, épp olyan megfelelő ez, mint amaz Silóban, sőt szerinte még jobb volt, mert ez sajátja, az ő találmánya és az ő saját rendelkezésére áll; mert az emberek szeretik, ha vallásukat kezükben foghatják, s tetszésük szerint bánhatnak vele. A tévelygés háza (a Káldeai szöveg szerint), mert valóban az volt, egy eltévelyedés az igazságtól útjától, s minden megtévesztésnek gyökere.  A bálványimádás egy nagy csaló, és az egyik leggonoszabb tévelygés.  Amit szándékozott elérni bálványimádása folytán, akár célja volt először akár nem, az volt, hogy utánozója sőt riválisa legyen Isten szent kijelentéseinek és az ő szertartási rendeleteinek. [1.] Az ő kijelentéseinek; mert teráfimot készített, kicsiny képeket, melyektől alkalomadtán tanácsot, kijelentést és vezetést kért, s a jövő után kutatott. Amilyen volt az urim és a tummim a nép fejedelme és a nép számára, olyan jelentőségteljes lett e teráfim a család részére; azonban nem gondolhatta, hogy az igaz Isten ezeket elismeri, s ezek által magát ki fogja jelenteni; s ezért valójában olyan démonokhoz folyamodott, azoktól függött, amilyeneket a pogányok imádtak s velük kapcsolatot létesítettek: ezekhez fordult ő segítségért. Így, miközben ezek az izraeliták azt tartották, hogy Jehovát tisztelik, (3.v.), mégis, mivel az ő rendeléseit elvetették, elkerülhetetlenül a bálványimádás és démon-kultusz mélységébe zuhantak. [2.] Isten istentiszteleti rendeleteinek. Mika házának egyik szobája, vagy valamely része templommá, „Isten házává“ lett kijelölve; egy efód, vagy szent palást lett készítve a pap részére, melyben szolgálatát végezze, utánozva (majmolva) az Isten szent sátorának berendezését, és egyik fiát (valószínűleg a legidősebbet) fölszentelte, hogy papja legyen. És, miután egy faragott vagy öntött bálványt állított fel imádata tárgyául, nem csoda, hogy magaválasztotta papot és magaválasztotta istentiszteletet állított be vallásának működtetésére. Nincs említés téve semmilyen oltárról, áldozatról, vagy illattételről ez ezüstbálvány tiszteletére, de mivel papot állított be, elgondolható, hogy mindezek is hozzájárultak, hacsak nem feltételezzük, hogy először csupán tanácsért folyamodott istenéhez, miként Lábán is tett házi bálványaival; de a bálványimádás kezdete más bűnökhöz hasonlóan olyan, mint a nagy vizek elszabadulása:  szakítsd át a gátat, és magadra vonod az özönvízet! Itt kezdődött el a bálványimádás, s mint a fertőző lepra, terjedt mindenfelé. Dr. Lighfoot felhívja figyelmünket, hogy amint itt 1100 ezüstöt szántak e bálvány öntésére, mely az igaz vallás romlását okozta különösen a Dán törzsében (amint hamarosan látni fogjuk) amely a Sámson törzse volt, ugyanígy 1100 siklust adtak a filiszteusok fejedelmei is Sámson tönkretevésére.

      (2.) Mi volt e romlott állapot oka, (6.v.): Nem volt király Izráelben, sem bíró, vagy uralkodó fejedelem, ki tudomást vett volna e bálványkép felállításáról (melyhez a föld népe hamarosan elpártolt), és parancsot adott volna azok elpusztítására; nem volt senki, ki meggyőzze Mikát tévedéséért; ki megfékezte volna, s megbüntette volna; hogy idejében felfedezte volna e betegséget, ami által a fertőzés elterjedésének sikeresen elejét vehette volna. Minden ember azt tette, amit jónak látott szemei előtt, és ebből hamarosan az lett, ami gonosz, utálatos az Úr szemei előtt. Amikor király nélkül voltak, s hiányzott a jó rend közöttük, Isten háza elhagyatott lett, papjai mellőzve voltak s minden a romlás felé haladt. Lásd meg itt, mily nagy kegyelmi áldás a felsőbbségi kormányzás, s mily nagy okunk van arra, hogy nem csak könyörgések és esedezések, hanem hálaadások is tartassanak a királyokért és minden felsőbbségért, méltóságban levőkért, (1 Tim. 2,1-2). Semmi sem járul jobban, hatékonyabban hozzá - Isten keze alatt - az igaz vallás fenntartásához a világban, mint e két nagy tisztségnek - az állami kormányzásnak és az igehirdetés szolgálatának a betöltése.

 

 

17,7-13.

 

      Annak elbeszélését találjuk itt, miként szerződtetett Mika egy lévitát magához, hogy papja legyen, akár azért, mert fiát - ki vagyonának örököse volt - túl jónak tartotta e hivatalra; akár azért, mivel fia nem papi törzshöz tartozott, s ezért nem tartotta elég jónak. Figyeljük meg,

      I. Mi hozta e lévitát Mikához. Anyja oldaláról Júda családjához tartozott, és ott, anyja rokonai között, Betlehemben lakott (ez nem volt lévita-város); de meglehet, hogy más ok miatt, mint idegen, vagy fegyenc tartózkodott ott, 7.v. Innen aztán elindult vándorútra, hogy ott tartózkodjék, ahol helyet talál,  s barangolása során jutott el Mika házához, 8.v. Nos, mármost,  1. Egyesek úgy vélik, szerencsétlen életkörülményei miatt kényszerült a vándorlásra, akár azért, mert üldözve és gyalázva volt, vagy mellőzve volt, és nélkülözést szenvedett Betlehemben.  Isten bőséges eltartásról gondoskodott a Léviták részére, de a nép visszatartotta az ő részüket, és nem segítette őket, hogy élvezzék a számukra kijelölt városok birtoklását; ezért jutottak nyomorba, és senki se törődött velük. Izráelnek Istentől való elpártolása ott kezdődött, amikor elhagyták a lévitákat, mely dolog ellen jó előre figyelmeztetve voltak,  5 Móz. 12,19.  Biztos ismertetőjele ma is a vallás hanyatlásának az, amikor az ige hű szolgái mellőzve vannak, s megélhetési dolgokat nélkülöznek.  De,  2. Inkább úgy tűnik, hogy saját hibája és ostobasága miatt történt ez, mivel csavargó volt, és sehol sem állta meg a helyét, mindenütt eljátszotta becsületét barátjai előtt; és mivel kalandvágyó volt, elment - úgymond - szerencsét próbálni.  Nem tudjuk elképzelni, hogy a dolgok máris annyira rosszul mentek köztük, hogy egy lévita szegénnyé legyen, hacsak nem az ő saját hibájából kifolyólag. Amint sajnálatraméltók azok, kik megállnák helyüket, de nincs állásuk, úgy büntetést érdemelnek azok, kik helytállhatnának, de nem akarnak. A hontalanság folytonos nyugtalansággal jár, ezért különös, ha bármely izraelita - éppen egy lévita - ilyen életmódot szeret!

      II. Miként kötött alkut vele Mika. Ha nem volt eléggé megelégedett fiával, mint pappal, el kellett volna menjen és kérdezősködjön egy lévita után; de most egyszerűen megfog egyet, mely markába esett, amiből kitűnik, mily gyenge buzgóság volt szívében a dolog iránt. Valószínű, hogy e kóborló lévita hallott az országban Mika „istenes-házáról“, faragott és öntött bálványáról, amely dolog, ha egy szikra igazi lévita-lelkülettel bírt volna, azonnal arra késztette volna őt, hogy odamenve megfeddje Mikát bálványimádásáért, s tudassa vele, mennyire homlokegyenest ellenkezik ez Isten törvényével, s mily rettenetes módon magára vonja ezzel Isten ítéletét; de ehelyett, ama szent törzsnek egy aljas és elfajult utódaként odaállít, hogy beajálja magát a szolgálatra, ilyenképpen: „Van valami munka  itt egy lévita számára? mert munkanélküli vagyok,  s ide-oda járok, hol találhatnék helyet“; főcélja mindenképpen a kenyérkereset volt, és nem az, hogy valami jó munkát végezzen. 9.v. Mika családjába fogadja, és igér számára   1. Jó előléptetést: Légy nékem atyám és papom. Bár még túl fiatalon és mintegy az utcáról vette fel, mégis, ha papjává fogadja, úgy atyjáként tiszteli - egyáltalán nem a szolgák közt lesz helye.  Nem kér tőle ajánlólevelet, bizonyítványt, nem vesz időt arra, hogy kikérdezze, miként viselte magát utolsó tartózkodási helyén; nem fontolja meg, hogy mégha lévita is, lehet oly rossz jellemű ez ifjú, hogy gyötrelmet s botrányt okoz családjában; hanem úgy véli, hogy legyen bár akármilyen nagy csavargó, mégha bűncselekmények vannak is háta mögött, akkor is megfelel az ő számára, hogy papként szolgáljon bálványképénél, Jeroboám papjaihoz hasonlóan, kik a nép aljából valók voltak (1 Kir. 12,31). Nem csoda, hogy akik bármiből készek bálványt csinálni, úgyszintén hajlandók bármilyen aljas személyt pappá fogadni.   2. Egy tűrhető megélhetést. Biztosít számára ételt, italt és ruházatot: két öltönyt is, (olvassuk a széljegyzetben, ang.)  egy jobbat, meg egy viseltebbet, egyet viselőnek, egyet ünneplőnek; és tíz ezüstpénzt, egy évi költőpénznek - mely nagyon gyenge fizetést ahhoz képest, amelyet Isten adott a hűséges lévitáknak; ámde, akik hátat fordítanak Isten szolgálatának, sohasem jutnak jobb életre, s nem találnak nálánál jobb gazdát. Az igehirdetői szolgálat a legjobb hivatás, de ugyanakkor a legrosszabb üzlet ezen a világon.

      III. A lévita letelepedését nála (11.v.): és tetszék a lévitának, hogy megmaradjon annál a férfiúnál; bár munkája babonás, fizetése meg szegényes volt, nem tiltakozott egyik ellen sem, hanem boldognak tartotta magát, hogy egy ilyen nagyszerű házba került.    Mika, magát szentebbnek vélve minden szomszédjánál, felfuvalkodottan fölszentelte e lévitát, 12.v. Mintha nagyszerűen épült háza, annak berendezése, s kápolnai felszerelése felhatalmazták volna őt nem csupán arra, hogy egy személyt állítson be ottani szolgálatra, hanem hogy olyan intézkedést adjon a papságra, amilyent nem volt joga megparancsolni, sem a másiknak elfogadni. És ezek után oly tiszteletet tanúsít iránta, mintha atyja lenne, s oly gyöngédséget, mintha fia volna, s ekként igyekszik kárpótolni a pénzbeli fizetés hiányosságait.

      IV.  Mika elégedettsége a dologgal (13.v.): Most tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr (vagyis abban bízott, hogy ez az új papi csere hírnevet fog szerezni számára honfitársai között, mivel az oltár neki fog jövedelmezni; vagy inkább, azt remélte, hogy ezért Isten jóakarattal felé fordul, s megáldja őt kezeinek minden munkájában) mert e lévita lett papom.   1. Úgy gondolta, hogy Istennek iránta és az ő magaválasztotta istentisztelete iránti helyeslésének, jóváhagyásának jele volt az, hogy ily alkalmatos időben küldte hozzá e lévitát.  Éppígy, akik saját tévelygéseikben tetszelegnek, amikor a Gondviselés váratlanul bármit a javukra látszik fordítani, mely előresegíti őket bűnös útjukban, azonnal készek arra következtetni ebből, hogy Istennek tetszik, amit tesznek.   2. Úgy gondolta, hogy a papsággal kapcsolatos eddigi tévedése nagyon jól rendbehozatott, bár a faragott és öntött bálványképet továbbra is megtartotta. Jegyezzük meg: Sokan megcsalják magukat, amikor jó reménnyel vannak lelkiállapotuk felől, holott csak félig-meddig tértek meg. Úgy vélik, hogy olyan jók már, amilyeneknek lenniük kell, mivel egy bizonyos dologban nem annyira romlottak, mint voltak korábban; mintha egyik hibának kiigazítása elégtételül szolgálhatna az összes többi vétekre, melyekben továbbra is kitartanak!    3. Úgy vélte, hogy azáltal, hogy egy lévitát fogadott fel papnak, egy nagyon méltányos dolgot cselekedett, pedig ez valójában nem volt egyéb egy önfejű vakmerőségnél, s nagyon bosszantó dolog volt Isten előtt. Az emberi büszkeség, tudatlanság meg öntetszelgés igyekeznek nem csak igazolni, hanem felmagasztalni és szentesíteni is  a legvakmerőbb istentelenséget és Isten előírásainak nyílt megszegését. Sokkal inkább oka lett volna Mikának így szólni: „Mostmár félek, hogy Isten átka utolér engem, mivel teljesen eltévelyítettem egy embert az ő kiválasztott törzséből, s bálványimádásba vontam őt“; mégis, ennek ellenére, azt reméli, hogy Isten jót fog vele tenni.   4. Azt gondolta, hogy mivel lévitát szerzett a házához, ez egyszerűen Isten kegyébe jogosítja és helyezi őt. A testies emberek hajlandók túl sokat építeni külső kiváltságaikra, s ezekből azt következtetni, hogy Isten bizonyosan megáldja őket, jót tesz velük, mivel istenfélő szülőktől születtek, hívő családban élnek, valóban kegyes emberekkel vannak összeköttetésben, s élő igeszolgálatot hallgatnak szüntelen; pedig mindezek csak annyit érnek, mintha egy lévita lenne a papjuk, mely egyáltalán nem jelent garanciát arra, hogy Isten jót tesz velük, hacsak ők maguk meg nem térnek és nem válnak jókká, s jó célra nem fordítják e kiváltságokat.

 

 

18. RÉSZ.

 

Hogy miként férkőzött be a bálványimádás Mika családjába, olvashattuk az előző fejezetben; hogy miként lett innen átutalva a Dán törzsébe, e fejezetben találjuk leírva; s hogy miként lett általános vallássá egy hírneves városban - mert valóban, mily nagy kárt tehet egy kicsiny tűz!  A Dán törzse utoljára kapott örökséget a törzsek között, s mivel túl szorosnak bizonyult számukra, egy jelentős város lett hozzácsatolva Kanaán földének legészakibb részén. „Nyerjék meg, és vegyék birtokukba!“; e várost korábban Láisnak, vagy Leshemnek nevezték, Józsué 19,47.  Nos, tudtunkra adja itt az ige, I. Miként küldtek ki kémeket, hogy hírt hozzanak a hely felől, s ezek útközben megismerkedtek Mika papjával, 1-6.v.   II. Mily bátorító hírrel jöttek vissza e kémek.  7-10.v.   III. Milyen haderő lett kiküldve Láis elfoglalására,  11-12.v.   IV. Miként rabolták el útközben Mikától az ő bálványait,  14-26.v.   V. Mily könnyen elfoglalták Láist, 27-29.v., s miután birtokukba vették, felállították ott a lopott bálványt., 30-31.v.

 

18, 1-6.

 

      Itt van, I.  Egy célbavevő tekintet Láisra irányozva a Dániták részéről; nem az egész törzsé, hanem csupán csak egyik családé közöttük, kiknek osztályrészül Kanaán kiosztásakor ez a város esett. Mindezideig ez a család törzsbeli testvéreivel együtt élt, akik már birtokukba vették osztályrészüket, mely Júda és a Filiszteusok közt terült el; nem siettek fölmenni saját városukba, mivel nem volt király Izráelben,  aki irányította volna őket. E város messze feküdt, elkülönülten a többi törzstől, s teljesen az ellenség kezén volt, s ezért inkább élősködtek testvéreiken, mintsem messzire elmenjenek, s magukról gondoskodjanak. De végül is, a szükség rákényszerítette őket, hogy felkeltsék egymást tunyaságukból, s elkezdtek gondolkozni az ő örökségükről, melyben lakjanak. Jobb, ha az ember egy szerény kis tulajdonnal rendelkezik, mintsem folyton másoktól függjön.   2. A tudakozódás, melyet e dánita család végzett Lákist illetőleg: Elküldtek öt embert hogy kémleljék ki és nézzek meg a földet (2.v.), hogy meglássák, milyen az; érdemes-e érte oly messze elmenni?; s hogy megismerjék a nép állapotát, ha könnyen meghódíthatók-e?; milyen haderőre lenne szükség ennek érdekében, s melyik lenne a legjobb út a támadás elindítására?  A kiküldött kémek vitéz férfiak voltak, akik, ha az ellenség kezébe kerültek volna is, tudták, miként kell szembenézniük a veszéllyel. Bölcs dolog lábunk elé nézni, mielőtt lépnénk.  Dán az út mellett rejtőzködő kígyó bölcsességével rendelkezett (1 Móz. 49,17), valamint egy Básánból kiszökő oroszlánkölyök bátorságával, (5 Móz. 33,22).    3. A Mika papjával való találkozásuk, ismeretségük, s miként hasznosították ezt. Úgy tűnik, már korábbi időből ismerték e lévitát, mivel kóborlásai során az ő vidékükön is megfordult; s bár ábrázata bizonyára megváltozott azóta, mégis felismerték a hangjáról, 3.v. Meglepődtek, hogy ily messze találják őt, s érdeklődtek, mi hozta őt ide, s ő elmondta nekik (4.v.), milyen állása van ott, milyen munkát végez. A kémek, hallva, hogy isteni kijelentés után is kutathat, óhajtották, hogy megmondja nekik, vajon szerencsés lesz-e a jelen vállalkozásuk, 5.v.   Figyeld meg, mily könnyelműek és gondatlanok voltak Isten gondviselése, vezetése iránt; egyáltalán, sohasem kérdezték volna meg az Urat, ha e lévita nem tett volna említést a teráfimról, mely nála van, mely által a dolog azonnal eszükbe ötlött.  Sokan vannak, kik sohasem gondolnak a vallással, csak amikor útjukba esik, s képtelenek kikerülni, akárcsak az alkalmi vásárlók. Figyeld meg tudatlanságukat Isten törvénye iránt, hogy úgy vélekednek Istenről, aki határozottan megtiltotta a vallási célra készített képek használatát, hogy mégis, megengedi, hogy megkérdezzék Őt egy bálványkép által, s békés választ fog nekik adni. Vajjon engedjem-é, hogy megkérdezzenek engem? Ezék. 14,2.   Úgy látszik, nagyobb tisztelettel viseltettek Mika teráfimja iránt, mint Isten urimjával szemben; hisz ott mentek el Siló mellett idejövetelük során, s miként kitűnik, nem kérdezték meg ott az Úr főfapját, hanem úgy vélik Mikának e szélhámos lévitája fog nekik igazán hiteles kijelentést közvetíteni.  A lévita elkezdi szokásos módszerével kikérdezni teráfimját; és akár hitte őmaga, akár nem, oly kedvezően állította össze e dolgot, hogy elhitette velük, hogy bátorító választ nyert Istentől a továbbmenetelre, s biztosítja őket vállalkozásuk jó sikere felől (6.v.): „Menjetek el békével, nem lesz bántódástok, könnyűszerrel legyőzitek őket, mert a ti utatok, amelyen jártok, az Úr előtt van“ azaz Ő helyesli, helybenhagyja a ti utatokat (miként másutt mondja az ige, hogy „ismeri az Úr az igazak útját“, elismerőleg)  és ezért jó kimenetelűvé teszi azt, szemei rajtatok lesznek, hogy vezessen utatokban, s hogy megőrizze a ti ki- és bemeneteleteket.   Jegyezzük meg: legfőbb gondunk az kell legyen mindig, hogy utaink legyenek olyanok, hogy az Úr jótetszését megnyerjék, s ha így lesz, valóban békében menetünk.  Ha Isten gondoskodik rólunk, úgy vesssük Rá terheinket, s nyugodjunk meg abban, hogy nem tévedhetünk el,  míg Ő jár előttünk.

 

18,7-13

 

      Itt találjuk : I. A jelentést, amit a kémek hoztak Láis városáról, s a város lakosainak helyzetét, 7.v. Sohasem volt még egy város ennyire rosszul kormányozva, s ennyire rosszul védelmezve, hogy ily könnyű prédának bizonyuljon a betolakodóknak.

      1. Rosszul volt kormányozva. Mert az ember ott oly gonoszul élhetett, ahogyan akart, s nem voltak felsőbbségek, kik szégyenszemre állították volnak őket a gonosztetteik miatt, még kevésbbé, akik halállal büntették volna a gonoszokat; úgyhogy a leggonoszabb erkölcstelenségekkel vonták magukra Isten haragját, s kölcsönös gonoszságokkal gyengítették és emésztették egymást. Figyeld meg itt, (1.) mi a felsőbbség feladata. Arra rendeltettek, hogy fenntartsák a hatalmat és a rendet azon a helyen, ahová állíttattak; hogy megfékezzék a gonoszságot. Ők birják a gonoszság megbüntetésére szükséges hatalmat; erre a célra vannak felruházva a hatalommal, hogy kivizsgáljanak és megtoroljanak minden gaztettet, s a gonosztevők rettegésére legyenek. Csak Isten képes  megújítani az emberek megromlott elméjét, csak Ő képes megtérésre bírni szívüket; de a felsőbbség ereje féket vethet rossz viselkedésüknek, s megkötheti kezeiket, hogy a gonoszok gonoszságuk ne legyen annyira veszedelmes, sem annyira ártalmas mint amilyen lenne a felsőbbség beavatkozása nélkül. Bár az igazságszolgáltatás fegyvere nem képes kiirtani a romlottság keserű gyökerét, mégis, leszegheti annak terebélyes ágait, s megakadályozhatja annak növekedését, terjedését, hogy a gonoszság ne harapozódjon el a végtelenségig, hisz enélkül egyre vakmerőbbé és veszedelmesebbé válna, és a társadalom maga is teljes egészében részestárssá válnék a bűnben.  (2.) Lásd meg, milyen eszközöket kell használni a gonoszság megfékezésére. A bűnösöket bűntetéssel meg kell szégyeníteni, hogy mindazok, akik nem fékeztetnek meg a bűn szégyenletes volta miatt, megfékeztessenek a bűntetés szégyene miatt az emberek előtt. Minden módot meg kell próbálni, hogy a bűnt leleleződjék, hogy az emberek megszégyenüljenek lustaságuk, részegségük, tolvájlásaik, hazugságaik és egyéb bűneik miatt, azáltal, hogy a megbecsülés mindig az erények oldalán legyen. (3.) Lásd meg, mennyire nyomorúságos, s a romlás szélén áll azon városok állapota, kik egyáltalán nem rendelkeznek felsőbbségekkel, senkivel aki ily okkal viselné a fegyvert; Köröskörül járnak a gonoszok, mihelyt az alávalóság felmagasztaltatik a földön. (Zsolt. 12, 9.) Mily boldogok lehetünk mi, kik jó törvények és jó kormányzás alatt élhetünk.

      2. Rosszul volt védelmezve. A Láis népe gondtalan, csendes, magát biztonságban érző nép volt; kapuikat nyitva tartották, kőfalaikat nem javítgatták, mert nem tartottak semmilyen veszélytől - noha gonoszságuk oly nagy volt, hogy okuk lett volna az isteni ítélettől félni minden nap!  Egyrészt annak jele volt ez, hogy az izraeliták tunyaságuk  és gyávaságuk miatt már nem hatottak oly rettenettel a kananeusokra, mint legelőször, amikor közéjük kerültek; hisz máskülönben  Láis városa, mely valószínű, hogy értesült arról, hogy Izráelnek lett kijelölve, nem érezte volna magát ennyire biztonságban. Bár nyitott és az ország belterületén fekvő város volt, mégis biztonságban éltek mint a sidoniak (kiket a tenger vett körül, s így mind természeti mind mesterséges erődítményekkel is rendelkeztek), de távol voltak a sidoniaktól, kik emiatt nem jöhettek segítségükre, sem nem nyújthattak nekik semmilyen segítséget a hirtelen támadt veszéllyel szembeni védekezésre; mely veszélybe ők segítették őket, azzal, hogy példájukkal a romlottságba rántották Láis lakóit, a bűnök útjára vonták őket. S végül:  Nem volt senkivel semmi dolguk, ami elárulja, mennyire restek voltak (nem folytattak kereskedelmet; tunyává és kényelmesekké váltak, s teljesen képtelenek lettek önmaguk megvédésére); valamint, mennyire kérkedtek függetlenségükkel: utálták, hogy valakinek is alárendeljék magukat, vagy szövetsgében legyenek bármely szomszéddal. S így senki sem volt aki megvédhette volna őket, vagy bármilyen segítséget nyújtott volna nekik. Nem törődtek senkivel, ezért velük sem törődött senki. Ilyenek voltak Lákis lakosai.

      II. A bátorítás, mit a kémek honfitársaiknak adtak, kik kiküldték őket a város megvizsgálására, 8-10.v.  Valószínűleg a dániták korábban úgy képzelték, lehetetlen bevenniük Lásit, s ezért nem indultak hosszú ideig annak birtokbavételére; talán mind azt mondogatták egymásnak hitetlenségükben, hogy nem érdemes  azért a földért oly messzire elmenni, és oly nagy veszélynek kitenni magukat; s ez felháborította a kémeket (kik ez alkalommal nem voltak gonosz, gyáva hitetlen kémek), s ez tükröződik jelentésükben. 1. Kívánatosnak tűntetik fel azt a földet: „Ha megbíztok a mi ítélőképességünkben,  hát mi láttuk a földet és egyértelműen vélekedünk a látottakról, hogy, lám, nagyon jó föld az! (9.v), sokkal jobb, mint ez a hegyes vidék, ahová felszorítottak minket a filiszteusok. Bizonyára kényelmesen, mindenben bővölködve élhetünk majd ott, mert ott semmiben sincs hiány“ (10.v). Figyeld meg, mily jó föld volt a Kanaán földje, ha ez a vidék, az ország legészakibb részén, a legtávolabbi város is ily termékeny hely volt.   2. Elérhetőnek, megszerezhetőnek tüntetik fel a várost. Egyáltalán nem vonják kétségbe, hogy Isten áldott segítsége által  hamar birtokba vehetik azt, mert a nép biztonságban van, 10.v. S minél inkább biztonságban érzik magukat, valójában annál kevésbbé vannak biztonságban. „Isten kezetekbe adta azt a helyet, s birtokba vehetitek azt“. Buzdítják őket a dolog azonnali megvalósítására:  „Keljetek fel, és menjünk fel ellenük, menjünk gyorsan és élszántan!“ Feddik őket késedelmezésükért, tunyaságukért: „Ti veszteg ültök?! Hát ne legyetek restek a menetelre!“  Az embereket ekként kell buzdítani saját üdvösségük érdekében, hogy fontolják meg saját érdeküket. A menny egy nagyon jó hely, „jó föld, hol semmiben sincs hiány;  Isten ígérete folytán nekünk adta; ne legyünk hát restek annak birtokbavételére, s az örök élet megragadására hanem törekedjünk bemenni.

      III.  A dánitáknak Láis elleni expediciója.  A törzsnek az az ága, melynek osztályrészéül esett e város, végre elindul öröksége felé, 11-13.v. A harcra felkészült férfiak mintegy hatszázan voltak összesen, - mégcsak századrészét sem tették ki a törzs egészének, mert úgy olvassuk, hogy amikor Kánaán födjére bejöttek a dániták 64000-en felül voltak, 4 Móz. 26,43.  Különös, hogy senki sem jött segítségükre törzsbeli testvéreik közül, még kevésbbé valamely más törzs közül; ám sok időnek kellett eltelnie Izráelnek Kanaánban való letelepedése után, mielőtt a közösségi szellem, a közös társadalmi érdekek értéke világosan feltűnt előttük; emiatt történt, hogy oly ritkán egyesültek egy közös fő alatt, s ezért sokáig alacsony, jelentéktelen szinten maradtak.  Kitűnik (21.v.), hogy e 600 ember családjaikkal s minden szerzeményükkel vonultak, gyermekeikkel és barmaikkal együtt, annyira biztosak voltak vállalkozásuk sikere felől. A többi törzsek szabad utat biztosítottak nekik az országon keresztül. Első napi útjuk végén Kirjáth Jeárimba érkeztek, 12.v., s oly ritkaság-számba ment már Izráelben a hadi táborozás, hogy a helyet, hol azon éjszakán megpihentek elnevezték utánuk Dán táborának. S valószínű, hogy az a hely is, ahonnan elindultak Czóra és Estháol között szintén így neveztetetett, amint kitűnik,  13,25. Második napi útjuk után az Efraim hegyére értek, közel Mika házához (13.v.),  s itt kissé nekünk is meg kell állnunk.

 

18,14-26

 

      A dániták kiküldték kémeiket a föld feltárására, s ők rövid idő alatt jól végezték feladatukat; de itt, most, hogy e helyhez közel értek (eszükbe ötlött, amit mindeddig magukban hordtak; amennyire kitűnik, nem szóltak róla honfitársaiknak), s egy újabb dologról informálták őket - elmondhatják, hogy hol találhatók itt báványistenek: „Itt, ebben a házban efód és teráf és számos olyan istentiszteleti tárgy van, amilyenhez hasonlót nem láttunk a mi országunkban; hát elgondolhatjátok, hogy mit cselekedjetek, 14.v. Mi már gondolkoztunk felőle, s van egy jó ötletünk: megéri, hogy megszerezzük őket, sőt megéri, hogy ellopjuk (vagyis bármi módon, akár a legaljasabb módon is - szert tegyünk rá), és ha ez istenképek a mi tulajdonunkba kerülnek, úgy jobb reménységgel indulhatunk tovább Láis birtokbavételére“. Amennyiben Isten jelenlétét kívánták, hogy kísérje őket, helyesen gondolkoztak; de gonoszul tévedtek, s istentelenül viselkedtek, amikor e bálványokat vették magukhoz Isten jelenlétének jeleként (melyek inkább gyermekek számára játékbabáknak megfeleltek volna meg). Úgy gondolták, egy isteni tanácsadó épp kapóra jön most, s nagyszerű kísérőjük lesz e vállalkozásban; felér egy haditanáccsal; s minden eshetőségre jó megkérdezni. S mivel e hely, hová le fognak telepedni, nagyon távol fekszik Silótól, úgy gondolták, sokkal nagyobb szükségük van nekik e szentélyre, mint Mikának, ki közelebb lakik Silóhoz. Ők maguk is készíthettek volna ilyen efódot és teráfimot maguknak; épp úgy megfeleltek volna azok is céljaiknak, mint ezek; de látva, mily nagy hírnévnek örvendenek kik azt birtokolták (noha nem sok ideje hogy felállították), ez különösen rabul ejtettek őket e bálvány-szentély iránt, melyből könnyen kijózanodhattak volna, ha lett volna annyi bölcsességük, hogy annak eredete iránt kérdezősködjenek, s megvizsgálják, vajon van-e valami isteni dolog ez egész szertartásban. Miután elhatározták, hogy e bálványokat magukhoz veszik, annak elbeszélését találjuk itt, miként lopták el e képeket, miként csalták el a papot, s miként rettentették el Mikát bálványainak visszaszerzésétől.

      1. Az öt férfi, kik ismerték a házat s különösen a kápolnát, odamentek s elhozták a bálványképeket, az efóddal és teráfimmal együtt, teljes felszereléssel, miközben a 600 ember szóval tartotta a papot a kapuban, 16-18.v.  Nézd, mily kevésbbé törődött ez idétlen pap az ő isteneivel. Miközben a kapuban őgyelgett, s bámulta az idegeneket, kincseit elvesztette. Nézd, mily tehetetlenek ez istenek, hogy engedik magukat ellopni. És. 46,2 -ben a bálványokat csúfolva az van mondva, hogy ők maguk is fogságba mennek.  Ó, mennyire ostobák voltak e dániták! Hogyan képzelhették, hogy ez istenek majd meg fogják őket védelmezni, amikor magukat sem tudták megoltalmazni elrablóiktól! Mégis, mivel ők a maguk hamis isteneiknek nevében jártak, mintha nem lett volna elég számukra a láthatatlan Isten jelenléte, sem az a kiváltság, hogy a Szent Sátorral állhattak kapcsolatban, ahol látható jelei voltak az Ő jelenlétének; mindez nem elégítette ki őket, nem használt nekik, hacsak e bálványok nem járnak előttük, melyeket bár nem ők készítettek, de - ami éppolyan gonosz volt - ők lopták el. Bálványimádásuk lopással kezdődött, mintegy megfelelő előjátékként egy ilyen műhöz. Ahhoz, hogy megtörjék a második parancsolat, elkezdték a nyolcadik megszegésével; elveszik felebarátjuk javait, s istenükké teszik azt. A szent Isten útálja az égőáldozatként felajánlott lopott jószágot, de az ördög gyönyörködi benne. Ha e dániták azért ragadták volna el e bálványokat, hogy összetörjék és megsemmisítsék, a papot pedig hogy megbüntessék, úgy valódi izraelitákhoz méltóan viselkedtek volna, s úgy tűntették volna ki magukat, atyáikhoz hasonlóan, mint akik Istenért féltékenyen buzgólkodnak  (Józs. 20,16); de hogy saját használatukra vették el, ez oly bonyolult gonosztett volt, mely által kimutatták, hogy nem félnek sem Istent, sem embert, hanem teljességgel elvetették úgy az istenfélelmet, mint a becsületességet.

      II. Rábeszélték a papot, rávették szép szóval, - nem csak arra, hogy engedje isteneit elvinni - , hanem, hogy maga is elmenjen velük; mert nélküle nem tudták volna, miként vegyék hasznát e bálványisteneknek. Figyeljük meg, 1. Miként kísértették meg őt, 19.v. Jobb megélhetést ajánlottak fel neki, mint amilyent eddig élvezett. Nagyobb tisztességet és nyereséget jelent egy egész regimentnek papja lenni (mert bár törzsnek nevezték magukat, de ez túlzás volt részükről) mintsem családi lelkésze legyen egy embernek háznépének. Menjen csak el velük, s több híve lesz, több áldozat fog oltárára kerülni, többen fognak tanácsért hozzá fordulni, vezetést kérni a teráfim által, mint ahányan itt eddig tették.  2. Miként nyerték meg őt. A rábeszélés használt: Örvendezett ezen a papnak szíve, 20.v. Az ajánlat nagyon megfelelt kalandvágyó, csapongó képzeletének, mely sohasem hagyta őt sok ideig egy helyen maradni, valamint nagyravágyó, pénzsóvár természetének. Nem volt semmi a panaszra eddigi tartózkodási helyére nézve. Mika nem csalta meg őt, sem nem változtatta meg bérét. Nem személyes lelkiismeretfurdalás késztette a távozásra (hogy bánta volna, hogy e faragott képnél szolgált): ha Silóba ment volna, lévita-kötelessége szerint az Úr papjainak segíteni, bizonyára örömmel fogadták volna ott (5 Móz. 18,6), s ez esetben Mikától való távozása dicséretet érdemelt volna; de ehelyett elmegy e bálványokkal s egy egész várost megfertőz a bálványimádás fertőjével. Nagyon igazságtalan és hálátlan lett volna Mika iránt az is, ha csak maga egyedül hagyta volna cserben; de sokkal nagyobb gonoszság volt, hogy magával vitte a bálványisteneket, melyekről tudta, hogy Mikának legdrágább kincsei, melyeket teljes szívvel szeret. Ámde mi jót lehet várni egy áruló, hitszegő lévitától?! Melyik ház lehetne nyugodtan, biztonságban, hogy ne félne az olyan embertől, ki már az Úr házát is megcsalta!? Vagy miféle hű barát lehet az, aki elpártolt Istenétől? Nem mondhatta, hogy kényszer alatt cselekedett, mert örült a szíve rajta.  Ha tíz sekellel meg lehetett nyerni (mondja Hall püspök), úgy tizenegy sekellel ismét el lehet csábítani; hisz mi tarthatja szilárdan azokat, kik a jó lelkiismeret dolgában már hajótörést szenvedtek? A béres azért fut el, mert béres.   A pap és bálványképei a nép közé (a tábor közepére) került. Itt biztosítottak nékik helyet, hogy elejét vegyék esetleges visszamenetelüknek, ha netalán meggondolná magát; vagy, hogy ekként visszatartsák Mikát, elvegyék a kedvét a bálványok visszaszerzésétől; vagy, mivel ezt a helyet rendelték számára, mintegy utánozva Izráel táborozási rendjét a pusztai vándorláskor, ahol a frigyláda és a papok helye a tábor közepén volt.

      III. Elrettentették Mikát, midőn üldözőbe vette őket, hogy isteneit visszaszerezze tőlük. Mihelyt észrevette, hogy szentélyét kirabolták, s hogy papja megszökött, azonnal mozgósította minden emberét, akit csak lehetett, s a rablók nyomába eredt,  22.v.  Szomszédai, meg talán béresei is, kik közösségben voltak vele a bálványtiszteletben, elsőként  siethettek most segítségére; egybesereglettek, s üldözték a rablókat, kik - mivel gyermekekkel és barmokkal együtt vonultak - csak lassú tempóban haladhattak, s így hamar utólérték őket. Amikor látták, hogy a két sereg számbeli különbsége oly nagy, hogy képtelenek velük szembeszállni, remélték, hogy érvelés erejével visszaszerezhetik az ellopott tárgyakat.   Utánuk kiabáltak, óhajtva velük beszélni. A hátvéd harcosai (kik bizonyára erős, vadtermészetű emberek voltak a seregben - mivel ott akármikor támadásra számíthattak) megfordultak, s kérdezték Mikát, mi baja, hogy így kiáltozik, 23.v. Ő próbálja érvekkel rávenni őket, s hivatkozik jogaira, gondolva, hogy így meggyőzi őket; de ehelyett, ezek válaszképpen fegyveres haderejükkel fenyegetik, mely valóban elrettentő volt; s mint általában történni szokott, a fegyveres erő letiporja a jogot.

      1. Erősen hangsúlyozza azt a bántást, gonoszságot és kárt mit néki okoztak,  (24.v.): „isteneimet elvettétek, Istenről alkotott képeimet, melyekhez vitathatatlan jogom van, mert én magam készítettem, s hozzájuk oly szeretettel ragaszkodom, hogy tönkrement ember vagyok, ha azokat elveszítem; hisz mi adhatna nekem bármi örömet, ha ezektől megfosztatom?! Mármost, (1.) ez felfedi előttünk, a bálványimádók esztelenségét, s azt, hogy mennyire a Sátán hatalmában vannak. Mily ostobaság volt részéről isteneknek nevezni azokat, miket ő készített, amikor egyedül Az, aki minket alkotott, Ő a mi Istenünk, s csak Ő méltó a mi imádatunkra! Valóban, bolondság volt szívét ilyen tehetetlen, hiábavaló dolgokhoz kötni, s ezek elvesztésén magát is tönkrement embernek tartani! (2.) Ez hűen illusztrálja számunkra, milyen a lelki bálványimádás. Bármely teremtmény, bármilyen dolog e világon, mit felettébb szeretünk, melynek rendkívül örülünk, melyért szerfelett rajongunk és szívünk rajta csüng, - melytől szívünk semmi áron sem akar megválni, amiről azt mondjuk: „Mi van még egyebem?“: azt bálványunkká tettük. Az Isten helyére került, s az Ő trónját bitorolja, amiről úgy vélekedünk, hogy életünk és boldogságunk teljesen tőle függ, s minden reményünk és vigaszunk teljesen ahhoz van kötve. De (3.) Ha ekként minden ember a maga istenének nevében jár, hát ne járnánk-e mi is ugyanígy ragaszkodva a mi Istenünkhöz, az Igaz Istenhez? Legyen számunkra az Istennel való közösség mindennél értékesebb, s a Benne való részesedésünk mindent felülmúló, gazdag osztályrészünk, s az Isten elvesztése a legkeserűbb veszteséget jelentse számunkra. Jaj nekünk, ha Ő eltávozik, hisz mink marad egyéb? Az Istentől elhagyott lelkek, kik az Úr után sírnak, joggal csodálkoznak, Mikához hasonlóan, ha azt kérded tőlük: mi bajod van?  Mert ha Isten megvonja arcának világosságát, s visszatartja Lelkének vigasztalását, - akkor mi marad számunkra?

      2. Határozottan kijelentik, mily gonoszul fognak bánni vele, ha továbbra is hajtogatja igényét. Nem akarták hallani jogos érveléseit, sem igazságot szolgáltatni nem voltak hajlandók, hogy legalább kifizessék a bálványképek csináltatásának árát; sem azt ígérik, hogy nyomban visszaadják, mihelyt jelenlegi expedíciójukat sikerrel elvégzik, s másolatot készítnek róluk maguknak; még kevésbé volt bennük egy csepp együttérzés e veszteségét keserűen sirató ember iránt. Nem voltak hajlandók egy jó szót szólni hozzá, hanem gonosz elszántsággal készek rablásukat gyilkossággal igazolni, ha azonnal fel nem hagy követeléseivel, 25.v.: Ne hallasd többé hangodat, hogy rátok ne rontsanak e felbőszített emberek, s a magad életét, s feleséged életét el ne veszítsed, ami isteneid elvesztésénél is rosszabb. A gonosz és megátalkodott emberek nagyon felháborodnak, ha arra kérik őket, hogy igazságosan cselekedjenek, s erőszakosan ellenállnak minden jognak s józan gondolkozásnak. Mika azért vétkes szerintük, amiért saját tulajdonát kéri, sőt, ezért még abba a veszélybe is kerül, hogy a maga és házanépe életét is elveszti. Mikának nincs elég bátorsága, hogy életét kockáztassa isteneinek visszaszerzéséért; ennyire gyenge hite volt affelől, hogy bálványai képesek őt megvédelmezni, s ezért, félénken feladja őket (26.v.): megfordult és visszatért házához. S ha bálványainak elvesztése meggyőzte őt (mit szívből szeretnénk hinni) azok haszontalanságáról,  tehetetlenségéről és saját ostobaságáról, hogy szívével annyira rajtuk csüngött, s e veszteség visszaterelte őt az igaz Istenhez, akitől elpártolt, akkor ő, ki elvesztette e bálványokat sokkal többet nyert, jobb üzletet csinált, mint azok, kik erővel elvitték tőle. Ha bálványaink elvesztése folytán megtisztulunk az irántuk való szeretettől s készek vagyunk így szólni: Mi közöm nékem többé a bálványokhoz?, úgy e veszteség kibeszélhetetlen nyereséggé válik számunkra.

 

18, 27-31.

 

      Itt találjuk I. Láis bevételét a dániták által. Tovább folytatták útjukat, s mivel semmi bántódásban nem volt részük, arra következtettek, hogy semmi rosszat nem tettek Mika kirablásával. Sokan virágzó sikereikkel igazolják magukat istentelen magatartásukban. Figyeljük meg, 1. Milyen állapotban találták Láis népét, úgy a város mint a környező falvak lakóit: Nyugodtan és biztonságban. Egyáltalán nem zavarta meg őket az az öt férfi, kik  a múltkor köztük jártak a föld kikémlelésére; nem vettek tudomást a közelgő ellenségről: s ezért könnyű prédává lettek e maroknyi sereg előtt, kik megtámadták őket, 27.v. Jegyezzük meg: sokan, biztonságban bízva jutnak pusztulásra. A Sátán előnyt nyer és fölénk kerekedik, amikor gondtalanok vagyunk s nem vigyázunk. Ezért „boldog ember az, aki szüntelen retteg“.  2. Mily teljes győzelmet vettek felettük: Leölték őket fegyvernek élivel, s a várost felégették tűzzel, amennyiben szükségesnek látták újjáépíteni (27-28.v.) s amint kitűnik, semmilyen ellenállásba nem ütköztek; mert a kanaániták gonoszsága immár teljesen betelt, mely gonoszság a dánitákban csak most kezdődött el.  3. Miként telepedtek le az ő helyükbe a hódítók, 28-29.v. Felépítették a várost, vagy legalábbis annak nagyobbrészét újból (mivel a régi épületek roskatagok voltak), s elnevezték nevét Dánnak, atyjuknak, Dánnak nevéről, mintegy bizonyságképpen, hogy bár messze elszakadtak testvéreiktől, ők mégis dániták származásuk szerint, amit talán később - a nagy távolság miatt - egyesek kétségbevontak. Nekünk is erősen gondunk kell legyen arra, hogy ne veszítsük el Isten Izráelével való kapcsolatunkat, s ezért minden alkalmat meg kell ragadnunk ennek megvallására, elismerésére s emlékének megőrzésére utódaink számára.

      II. A bálványimádás azonnali megerősítését. Isten kegyelmesen beváltotta ígéretét azáltal, hogy a nekik jutott osztályrész birtokosaivá tette őket, s e jótétemény által még adósabbakká tette őket önmaga iránt, az iránta való hűségre nézve. Nékik adá a pogányok földét, és öröklék a népek fáradságos szerzeményét, azért, hogy megtartsák az ő rendeleteit, és törvényeit megőrizzék, Zsolt. 105:44-45. Ezzel szemben az első dolog, mihelyt a földön letelepedtek, az volt, hogy megszegték az ő rendeleteit. Miután birtokba vették a földet, felállították ott magoknak a faragott képet (30.v.), istentelenül a bálványnak tulajdonítva a sikert, mely  ha Isten nem lett volna hozzájuk végtelenül türelmes, a végleges pusztulást máris fejükre hozta volna. Ekképpen a sikert élvező bálványimádók egyre tovább bosszantották Istent, bálványuknak tulajdonítva az őket megsegítő hatalmat (Hab. 1.11 - angol ford.). Lévitájuknak, ki papként szolgált köztük, itt végül neve is meg van említve: Jónathán, a Manasse fiának, Gersomnak fia. Egyes zsidó rabbik szerint az eredeti szövegben a Manassé szóban a héber betűk különös elhelyezése arra enged következtetni, hogy e név Mózesnek is olvasható, s szerintük e lévita, a nagy hírnevű Mózes dédunokája volt, kinek tényleg volt egy Gerson fia; de - mondják - a történetíró Mózes iránti tiszteletből a betűk összecserélése által a nevet Manassére fordította.  A Vulgáta fordítás Mózesnek fordítja. S ha valóban Mózesnek volt egy ilyen utódja, ki a bálványimádás meghonosításában ily élen járt, - nem ez az egyetlen eset (bárcsak ne lenne párja!), amikor ily szomorú módon elfajulnak a nemes és jó emberek utódai. A fiak fiai nem mindig képeznek koronát a öreg emberek fején. De a tudós Patrick püspök alaptalan vélekedésnek tarja a rabbik ezen állítását, és úgy feltételezi, hogy e Jónatán valamely más lévita családból származott. Záradékul, elmondja az ige, milyen hosszú ideig fennállt ez a romlottság. 1. Hogy e Jónathán utódai folytatólagosan papokként szolgáltak e Láisban letelepedett dániták közösségében, egész a fogságig, 30.v.  Mika bálványának elkobzása után e család papi jellege megmaradt, az egész város tisztelettel adózott nekik, s nagyon valószínű, hogy Jeroboám később ezek utódait tette papokká az aranyborjúihoz, miután felállította azokat Dánban (mit örömmel üdvözöltek e hitehagyott léviták, miközben az Úr igaz papjai egyáltalán nem vállaltak közösséget velük), s e lévita családjából választotta magának papjait.  2.  Hogy e bálványképek fennállt a Sámuel koráig, - mert az Úr ládája ezideig volt Silóban -; s valószínű, hogy az ő idejében hatékony intézkedés lett foganatosítva e bálványimádás leigázására. Lásd meg itt, mily veszélyes dolog egyetlen fertőzés eltűrése; mert a lelki rendellenességek nem kezelhetők oly könnyen, mint a testi betegségek.

 

 

19. RÉSZ.

 

A könyv hátralevő három fejezete a legtragikusabb történetet tartalmazza, a gibeabeli férfiaiak gonoszságáról, kiket a bűnben egész Benjámin törzse pártfogolt, amiért aztán e törzs keményen megbüntettetett, szinte teljesen ki lett pusztítva a többi törzsek közül. Mindez, úgy látszik, nem sokkal Józsué halála után történt, hisz ezidőben nem volt kírály, sem bíró Izráelben (1.v. és 21. rész 25.v.), s Fineás volt ekkor a főpap, (20. rész 28. vers). E jellegzetes vétkek - a dániták bálványimádása és a benjáminiták erkölcstelensége - általános, nemzeti színtű elpártoláshoz vezetett (3. rész 7. vers). Egy lévita ágyasa meggyalázásának története van itt aprólékosan leírva. I. Az asszony házasságtörő szökése férjétől, 1,2.v. II. Férjének iránta való megbékélése, s utazása, hogy őt visszavigye magához, 4-9.v. III. Apósának iránta tanúsított nagylelkű vendégszeretete, 4-9.v. IV. A gyalázatos bánásmód, melyben Gibeonban részesült, hová betértek, mivel beesteledett s megállásra kényszerültek. 1. A gibeoniták közül egy sem tanúsított iránta vendégszeretetet (10-15.v.), s egy efraimita fogadta be őket, ki  jövevényként élt a városban, (16-21.v.). 2. Megtámadták őt, körülvették a házat, miként a sodomabeliek tették Lót vendégeivel, (22-24.v.). 3. Aljas módon halálosan megerőszakolták ágyasát,  (25-28.v.). V. Miként küldött értesítést egész Izráelbe e bűncslelekményről,  (29-30.v.).

 

19,1-15

 

      Egy lévitának családi magánügyei csak azért jegyeztettek fel ilyen részletesen, mivel utat készítettek a neki okozott sérelmekből fakadó  további történethez, melyben az egész nemzet állást foglalt. Hall püspök első megjegyzése e történet kapcsán az, hogy valahányszor a társadalmi rend hiányáról szól az ige, mindig egy lévita áll a dolog központjában, aki akár eszközként, akár szenvedő alanyként vett részt a dologban.  A Mika bálványimádásában egy lévita aktív szerepet játszott,  s a Gibeabeliek gonoszságánál egy lévitának passzív szerepe volt; egyetlen törzs sem érzi meg oly hamar a kormányzás hiányát, mint a Lévié;  és a Bírák könyvében egyetlen egyszer sem történik említés e törzsről, e két esetet kivéve.  Ez a lévita az Efraim hegyéről való volt, 1.v. Júda Betleheméből vett feleséget. A nő ágyasának van nevezve, talán azért, mivel nem voltak eljegyzve, lévén hogy semmije sem volt amivel eljegyezze, hisz ő maga is jövevény volt s nem volt letelepedve; de nem tűnik ki az igéből, hogy rajta kívűl még más felesége is lett volna, s a széljegyzetben feleségnek, élettársnak van nevezve (angol ford.). Az asszony ugyanabból a városból származott, mint a Mika lévitája, mintha Júda Betleheme kétszeresen is rosszat szolgáltatott volna Efraim hegyének, mert ez asszony éppoly rossz volt lévita-feleségnek, mint amennyire a másik méltatlan volt a lévita névre.

      I. A lévita ágyasa paráználkozott s elszökött férjétől.  A káldeai szöveg csak úgy fordítja, hogy szemtelenül viselkedett férjével szemben, vagy megvetette őt, s mivel férje megharagudott rá, eltávozott tőle, és (ami nem volt helyes dolog) apja örömmel ismét visszafogadta őt házába. Ha férje igazságtalanul tette volna ki őt házából, úgy apja részéről helyénvaló lett volna megszánni őt nyomorúságában,  ám amikor hűtlenül ott hagyta férjét, s egy idegen keblére borult, akkor apjának nem lett volna szabad támogatnia őt a bűnben.  Valószínű, az is hozzájárult férje iránti hűtlenségéhez, hogy előre tudta, és számított rá, hogy apja majd úgyis visszafogadja őt.  A gyermekek romlása gyakran a szülők elnéző magatartásának tulajdonítható.

      II. A lévita maga ment el, hogy feleségét rávegye a visszatérésre. Ez is bizonysága volt annak, hogy nem volt sem király sem bíró Izráelben, különben üldözték és halállal bűntették volna mint paráznát; de ehelyett megsértett férje kedvesen közeledik hozzá, hosszú utat megtesz azért, hogy rábeszélje a megbékélésre, 3.v.  Ha ő bocsátotta volna el magától, gyalázatos bűn lett volna a hozzá való visszatérése, Jer. 3,1.  De mivel az asszony hagyta el őt, erény volt részéről, hogy a sérelmet megbocsátotta, és noha ő volt a sértett fél, mégis kezdeményezte a kibékülést. A felülről való bölcsesség jellegéhez tartozik, hogy gyöngéd, békeszerető, irgalmassággal teljes. Lelkére beszélt, vagy vigasztalólag szólt hozzá, (mert általában ezt jelenti a héber „szívhez szólni“ kifejezés), ami jelzi, hogy az asszony bánatos volt, bánta bűnét, - amiről bizonyára a lévita értesült, midőn elindult, hogy visszahozza őt. Ekként ígéri Isten az elpártolt Izráelnek (Hós. 2,14): Elviszem őt a pusztába, s a szívére beszélek.

      III. Apósa nagy örömmel fogadta, s iránta tanúsított rendkívüli kedvessége által törekedett jóvá tenni vétkét, hogy pártfogásába vette lányát, ki elszökött tőle; s mintegy megerősítésként tette veje iránt, azzal a szándékkal, hogy bátorítsa őt a lányával való kibékülésben. 1. Kedvesen fogadja, örvendve eléje ment (3.v.), s nagylelkűen vendégül látta három napon át, 4.v.  S a lévita, hogy kifejezze teljes kibékülését, elfogadta kedvességét, s nem olvassuk, hogy megfeddte volna őt, vagy leányát helytelen viselkedéséért, hanem éppoly gyöngéd s kedves volt irántuk, mint házasságkötésük  ünnepén.  Illik, hogy mindenki, de különösen a léviták, legyenek készek megbocsátani, miként Isten is megbocsát.  Minden köztük lejátszódó dolog reményteljes kilátást adott a jövőbeli boldog együttélésre; de ha előre látták volna, mi fog történni egy-két napon belül, bizonyára minden vigalmuk keserű siralommá vált volna! Amikor családi ügyeink legjobb állapotban vannak is, reszketve örüljünk, mivel nem tudjuk, milyen nyomorúság támadhat ránk a következő napon. Nem láthatjuk előre, milyen baj közelít felénk, de mindenre számítanunk kell, s nem szabad hamis biztonságban élnünk, mintha a holnap is szükségszerűen olyan lesz, mint a ma, sőt nagy és dicsőbb felettébb! (És.56,12).  2. Apósa erősen marasztalja, további bizonyítékát adva ezzel iránta való szeretetének; mély tiszteletet érzett iránta, s örvendett társaságának. S ez az érzés (1) egy emberséges értékelésből fakadt, hisz úgy nézett rá, mint vejére, s mint aki az ő saját házanépéhez tartozik. Jegyezzük meg: szeretettel és megbecsüléssel tartozunk mindazoknak, akik rokonaink, akár házzasságkötésünk révén, akár akik vérszerinti rokonaink testileg. És akik jóindulatot tanúsítanak, mint e lévita, számíthatnak arra, hogy kedvességben részesülnek, mint ahogy ővele is történt. És (2) kegyes megbecsülésből is fakadt, hisz úgy nézett rá, mint egy Lévitára, aki az Úr házának  szolgája. És ha ő csakugyan  olyan lévita volt, amilyennek lennie kellett, - és semmi sem  tűnik fel, ami ellentmondana ennek - akkor apósa marasztalása dicséretet érdemel. Hisz a vele való társalgást hasznosnak találta, és megragadta az alkalmat, hogy tanulja tőle az Úrnak igaz ismeretét. Egyben remélte, hogy az Úr jót tesz vele, mivel lévitát kapott a házhoz, vejeként, s Isten megfogja áldani őt őérette. [1] A negyedik napon is erősen marasztalja, és ez is kedves dolog volt részéről. Nem tudta, mikor lesznek ismét együtt, ezért igyekezett marasztalni annyi ideig, ameddig csak lehetett. A lévita, bár jó bánásmódban részesült, sürgősen menni készül. Egy komoly embernek szíve az ő hivatásánál van. Mert amilyen a fészekétől elbujdosott madár, olyan az ember aki messze került az ő szülőföldjétől. Amikor egy ember hosszú ideig jól érzi magát otthonától távol, hol semmi tennivalója nincs, ez arról árulkodik, hogy az illetőnek nem sok dolga van otthon, vagy nem szívügye az, mit tennie kellene odahaza. Rendkívül jól esik látni egy lévitát, aki komolyan kívánkozik hazamenni kicsiny nyájához a pusztába. Azonban a lévita engedett a kedves rábeszélésnek, hogy tovább maradjon, mint ameddig szándékozott (5-7.v.).   Vigyáznunk kell, hogy elkerüljük egyrészt a gerinctelenség, határozatlanság szélsőségét, kötelességünk mellőzését, s másrészt az akaratosság s szívtelen durva magatartás szélsőségét, hogy megvessük barátainkat és az ő kedvességüket.   Üdvözítőnk feltámadása után kényszerítve volt, hogy maradjon barátaival több ideig, mint ahogy előbb gondolta,  (Luk. 24, 28-29).   [2] Erővel rábeszélte, hogy maradjon ott az ötödik nap délutánjáig, s ez, amint bebizonyosodott, helytelen volt részéről (8-9.v.).  Semmiképp sem akarta elengedni étkezés nélkül, s ígérte, hogy korán étkeznek, s ezáltal azt tervezte, hogy amint tett az elmúlt napon, ott marasztalja még egy éjszakára.   De a Lévita Silóba, az Úr házához igyekezett menni, (18.v), s mivel minél hamarabb oda kívánt jutni, nem akart tovább maradni. Ha kora reggel útra keltek volna, úgy valamilyen jobb szálláshelyre juthattak volna, mint az volt, ahol most kénytelenek voltak megállni.   Sőt, talán eljuthattak volna épp Silóba is.   Jegyezzük meg: a barátaink által tanúsított kedvességek olykor valójában ártalmaknak bizonyulnak; amit javunkra szándékoznak tenni, csapdának válik számunkra. Ki tudhatja, mi  jó az embernek az ő életében?     A lévita bölcstelenül cselekedett, hogy  ilyen későn indult útnak. Bizonyára jobban tette  volna, ha ott marad még egy éjszakára, és kora hajnalban útrakel. 

      IV. Hazafelé mentükben kényszerülve voltak Gibeában megszállni.  E város Benjámin törzséhez tartozott, és később Saul Gibeájának neveztetett, és útjukba esett, amint Silóba s az Efraim Hegyére igyekeztek.  Amint beesteledett, s az éjszaka árnyai meglepték őket, elkezdtek gondolkozni azon, (amint illik, hogy mi is tegyünk, mikor látjuk, hogy életünk napja leáldozóban van), hogy hol szálljanak meg? Amikor beállt az éjszaka, nem folytathatták útjukat.  Aki éjjel jár, nem tudja hová megy. Nem tehettek mást, nyugalom után kívánkoztak, hisz az éjszaka erre rendeltetett, miként a nappal a munkára.  1. A szolga azt javasolta, hogy szálljanak meg Jebusban, a későbbi Jeruzsálemben, mely most még a Jebuzeusok birtokában volt. "Jöjj, szólt a szolga, hálljunk meg a jebuzeusoknak e városában" (11.v.)  S valószínű, hogy ha  így tettek volna, jobb bánásmódban részesülnek, mint a Benjámin Gibeájában.  Az elfajult s megromlott izraeliták sokkal  gonoszabbak s veszélyesebbek a pogány kananeusoknál.  De gazdája, miként illik egy Isten népéhez tartozó emberhez, semmi áron sem akart még egy éjszaka sem időzni az idegeneknek e városában (12.v.) .  Nem azért, mert kérdésesnek tartotta biztonságát köztük, hanem azért, mert nem volt hajlandó, s amennyiben csak rajta állt kívánta elkerülni, hogy velük oly meghitt és családias közösségre lépjen, hogy egy éjszakára náluk szálljon meg. Nem kívánta vendégfogadásukat, a velük való találkozást.  Azáltal, hogy kerülte ezt a helyet, bizonyságot kívánt tenni azoknak a gonoszsága ellen akik már barátságot és házasságot kötöttek ezekkel az elátkozott nemzetekkel.  Hadd társuljanak az izráeliták, különösképpen a léviták azokkal, kik Isten Izráeléhez tartoznak,  és nem az idegenek fiaival.  2. Amint elmentek Jebus mellett, mely öt vagy hat mérföldre volt Betlehemtől, ahonnét jöttek,  s mivel nem juthattak el a napvilágnál Rámába, megálltak Gibeában (13-15.v.).  Ott aztán leültek az utcán, mivel senki sem ajált fel nekik szállást. Ezekben az országokban abban az időben nem voltak vendégfogadók, vagy közösségi házak, melyekben pénzért az utasok szállást kaphattak volna, hanem magukkal cipelték az éjszakai ellátásra tartozó dogaikat is, miként e lévita is tette (19.v.), s a lakosok jóindulatára, vendégszeretetére voltak utalva a szállást illetőleg.  Merítsünk ebből alkalmat a hálára Isten iránt, amikor utazunk, az utazás egyéb kedvező tényezői mellett, hogy vannak vendégfogadóink az idegenek befogadására, melyekben szívesen vannak látva, s kényelemben vannak helyezve pénznek fejében.  Bizonyára nincs még egy olyan ország a világon, amelyben az ember nagyobb megelégedéssel élhetne otthon, vagy kényelmesebben utazhatna el hazulról, mint ahogy a mi államunkban történik.  Ez utas, noha lévita volt, s e törzs felől Isten különlegesen megparancsolta népének, hogy kedves legyen irántunk minden alkalommal, nagyon hideg fogadtatásban részesült Gibeában.  Egy ember sem fogadta be őket házába.  Ha volt valamilyen okuk feltételezni, hogy ő lévita, ez e gonosz embereket még inkább arra késztette, hogy elforduljanak tőle. Ezek azok között lesznek majd az ítélet napján, kik ezt a vádat fogják hallani: Jövevény voltam, s nem fogadtatok be engem.

 

19,16-21.

 

       Noha senki sem akadt Gibea  szülöttjei között, mégis volt valaki jövevényként Gibeában, aki illendő emberséget  tanúsított e szükségben levő lévita iránt, s ez örömmel vette, hogy valaki végül felfigyelt rá. Különös, hogy azok a gonosz emberek, kik az éjszaka sötétjében oly aljas gonoszságot terveztek ellene és ágyasa ellen, nem hívták meg őt a kedvesség színe alatt, hogy kedvezőbb alkalmuk legyen gonoszságuk véghezvitelére.  De talán nem voltak elég agyafúrtak ilyesmit kigondolni, vagy nem voltak elég gonoszak ahhoz, hogy a Sátán ráávehesse őket erre. Vagy talán egyénenként közülök senki sem gondolt ilyen gonoszságra, mig csak az éjszaka sötétjének leple alatt egybegyülekeztek, és együtt kigondolták, kitervezték, hogy milyen gonoszságot hajtsanak végre.  A gonosz emberek, amikor szövetkeznek, egyik a másikat bátorítja a gonoszságban, és még gonoszabbakká válnak, mint amilyenek egyenként lennének.  Amikor a lévita, ágyasa és szolgája már attól kezdtek rettegni, hogy az utcán kell hálniuk egész éjszaka, ahol úgy érezték magukat, mintha oroszlánok vermében lennének, végül meghívást kaptak egy házhoz. S itt elmondja az ige,

      I. Ki volt ez az ember, aki meghívta őket.  1. Egy Efraim hegyéről származó ember volt, aki csak jövevényként tartózkodott Gibeában (16.v.). Izráel törzsei közt a benjáminitáknak lett volna a legnagyobb okuk irgalmasságot tanúsítani a szegény utazók iránt.  Hisz az ő ősük, Benjámin, úton született; édesanyja utazás  közben szülte meg őt, éspedig ehhez a helyhez közel. (1 Móz. 35,16-17).  Azonban ők keményszívűek voltak egy szükségben levő utazó iránt, míg egy becsületes efraimita megkönyörült rajta, s kétségtelen, hogy még inkább kedves volt hozzá, amikor kérdezősködése során megtudta, hogy az ő szülőföldjéről származik, hogy ő is az Efraim hegyére igyekszik. Ő, aki maga is jövevény volt Gibeában, sokkal jobban együttérzett egy hajléktalan emberrel, hisz ismerte a jövevénynek életét, szívét. (2 Móz. 23,9; 5 Móz. 10,9). Isten gyermekei, kik tudják magukról, s úgy néznek magukra, mint akik idegenek, s csak átutazók ezen a világon, ezen oknál fogva kell, hogy gyöngédséget tanúsítsanak mások iránt, hisz mindnyájan egy jobb hazához tartoznak, és nincs idelenn otthonuk.  2. Ez egy öreg, vén ember volt, akiben még megtalálható volt az immár ritkaságszámba menő izraelita erény.  Az új nemzedék teljesen romlott lett. Ha maradt is bennük valami jó még,  ez csak azoknál volt található, kik már előrehaladott, öreg korban voltak.  3. Épp mezei munkájáról jött haza, estefelé.  Az este hazahívja a munkásokat. Zsolt. 104,23. De úgy tűnik, hogy ez az ember volt az egyetlen munkás, ki az este beálltával munkából tért haza Gibeában.  A többiek nem dogoztak a mezőn, hanem restségre és kényelemre adták magukat, és nem csoda, ha közöttük, miként Sodomában eláradt a tisztátalanság,  eluralkodott a tétlenség, gondatlan komolytalanság. (Ezék. 16,49).  De az, aki becsületesen dolgozott munkájában egész napon át, kész volt szívélyesen vendégül látni e szegény idegeneket éjszakára. Isten arra int, hogy dolgozzunk, hogy legyen mit adjunk a szűkölködőknek.  Eféz. 4,28.  A 20. v.-ből  kitűnik, hogy egy jómódú ember volt, volt bőven mindene, és mégis, ő maga kint dolgozott a mezőn. Egy ember jóléte sem jogosítja  fel őt a tétlenségre.

      II. Mily bőkezű és jólelkű volt ez az ember a meghívás tételében. Nem várt addig, amíg ez idegenek hozzá folyamodtak, hogy éjjeli szállást kérjenek, hanem mihelyt meglátta őket (17.v) érdeklődött körülményeik felől, s előzékeny volt irántuk kedvességével. Éppen így tesz a mi jó Istenünk is: felel nekünk s válaszol, még mielőtt mi hívnánk Őt. Jegyezzük meg: egy szeretetteljes magatartás csupán az alkalomra vár, s nem a rábeszélésre, ahhoz hogy jót tegyen. S mihelyt látja a szükséget, azonnal kész segíteni, anélkül, hogy erre különösebben kérve legyen.  Ezért olvasunk irgalmas szemről (Péld. 22,9).  Ha e Gibea Sodomához hasonlított, akkor ez öreg ember olyan volt, mint Lót Sodomában, ki a város kapujában ült, s vendégül hívta az idegeneket (1 Móz. 19,1).  Hasonlóképpen Jób is megnyitotta ajtaját az utasok előtt, s nem engedte, hogy az utcán háljanak. (Jób 31,32). Figyeljük meg: 1. Mily kész volt hitelt adni a lévita beszámolójának mit magáról mondott, amikor semmi  semmi okot sem látott arra, hogy megkérdőjelezze ennek igazságát.  A szeretet nem bizalmatlankodó, hanem mindent hiszen (1 Kor. 13,7), s nem él a Nábál kibúvójával, ki Dávid iránti gonoszságát így próbálta igazolni: "Manapság  sok szolga elszökik az ő urától" (1 Sám. 25,10).  A lévita magáról való bizonyságtételében megvallja, hogy most az Úr házához megy (18.v.),  mert ott áldozatot kíván bemutatni; talán engesztelő áldozatot, az ő és családja bűneiért, vagy hálaáldozatot Isten jótéteményeiért, melyben családja részesült; vagy mindkét áldozattal kívánt Isten elé járulni, mielőtt saját otthonába hazaér.  S ha Gibea férfiai megsejtették, hogy hová igyekszik, valószínűleg épp ezért fordultak el tőle, s tagadták meg tőle a szállást. A samaritánusok sem fogadták be Krisztust, mivelhogy Jeruzsálembe tartott (Luk. 9,53). De épp ezért az útért, - mivel Lévita volt, s most épp az Úr házához igyekezett, ez istenfélő öregember még kedvesebb lett iránta.  Ekképpen  befogadott egy tanítványt tanítvány nevében; Istennek egy szolgáját az ő Urának nevéért.  2. Milyen kész volt ellátni őt mindennel! A lévita rendelkezett mindazzal, amire szüksége volt (19.), csupán szállás hiányzott neki.  De jólelkű vendéglátója maga kívánta mindennel ellátni őt (20.v.): Mindarra, ami nélkül csak szűkölködöl, nekem lesz gondom.  S így elvezette őt az ő házához. 21.v. Ekként látjuk, hogy Isten így vagy úgy, valamilyen módon barátokat támaszt az ő népe s szolgái számára, amikor azok teljesen elhagyott állapotban vannak.

 

19, 22-30.

 

      Itt találjuk, I. A gibeai emberek nagy gonoszságát. Az ember el se képzelné, hogy valaha is értelmes ésszel megáldott emberek lelkébe, sőt, az isteni kijelentést nyert izraeliták szívébe ilyen gonoszság költözzön, hogy ily aljasságra vetemedjenek. "Uram, micsoda az ember?" kérdezte Dávid, "mily kicsiny s jelentéktelen  teremtmény ő." "Uram, micsoda az ember, mondhatjuk mi is olvasva e történetet, "milyen gonosz, alávaló lénnyé válik, mihelyt saját szívének tisztátalan vágyaira van hagyva.  E bűnösök itt Béliál fiainak neveztetnek, vagyis kormányozhatatlan embereknek, oly férfiaknak, kik nem tűrik az igát, az ördög gyermekeinek (mert ő a Béliál), kik rája hasonlítanak, s vele szövetkeznek Isten ellen, s az Ő uralma elleni lázadásban. Benjámin fiai, akiről Mózes azt mondta, hogy az Úrnak kedveltje bátorságban lakozik mellette (5. Móz. 33,12) ily gonosz Béliál fiaivá változtak, hogy egy becsületes ember nem szállhat meg biztonságban közöttük. A szenvedő alanyok a lévita s a felesége, s az az ember ki nekik szállást adott. Idegenek vagyunk a földön, s furcsa bánásmódra kell itt számítsunk. Azt mondja az ige, hogy a veszély akkor jött rájuk, amikor vígan laktak (22.v.). Ha vigadozásuk ártatlan volt, arra tanít ez bennünket, hogy minden jólétünk és örömünk, amit a teremtmények folytán élvezünk, bizonytalanok és állhatatlanok itt lent. Amikor barátaink kedvességét élvezzük, nem tudjuk, mily közel vannak hozzánk ellenségeink, és azt sem, hogy az a jólét, mit ebben az órában élvezünk, vajon folytatódni fog-e a következőben.  Ha vigadozásuk bűnös volt s mértéktelen, figyelmeztessen ez bennünket arra, hogy vessünk szigorú mértékletességet magunkra, hogy ne legyünk kicsapongók a megengedett dolgok használatában, s ne ragadjanak illetlen dolgokra minket mulatozásaink.  Mert a mulatozó ember nehéz  sorsra jut. Isten hirtelen megváltoztatja azok sorsát, kik szívüket vigalomba helyezik, s nevetésüket sírássá fordítja, örömüket keserűséggé. Lássuk hát, miben állt e benjáminiták gonoszsága:

      1. Erőszakos és gyalázatos támadást intéztek éjszakának idején egy becsületes ember hajléka ellen, ki nemcsak hogy békességesen élt köztük, hanem oly példás módon vezette, irányította házát, hogy áldásul és ékességül volt városuk részére. Körülfogták a házat, és a bent levők nagy rémületére, amilyen erősen csak tudtak, verni kezdték az ajtót, 22. v. Egy embernek háza az ő várkastélya, melyben illő hogy biztonságban és békességben legyen, s ahol csak méltányos törvények vannak különös gondot fordítanak az otthon védelmére; de Izráelben nem volt király, ki a tisztességes emberek békéjét s biztonságát megvédte volna az erőszakosság fiaival szemben.

      2. Rendkívüli rosszakarattal voltak az idegenek iránt, kik városukba érkeztek, kik csupán csak egy éjszakát kívántak köztük tölteni; a vendég szeretet természetes törvényei ellen cselekedtek, melyeket minden emberséges nemzet szentnek tekintett, s melyre a házigazda is hivatkozott előttük (23. v.): „látjátok, hogy e férfiú az én házamhoz jött: Valóban lealjasodott, gonosz lelkek azok, kik letaposni vágyják a segélytelent s gonoszul bánnak egy emberrel, csak azért, mert idegen halott semmi rossz tulajdonsággal nem tudják őt vádolni.

      3. A legmocskosabb és legutálatosabb módon szándékozták meggyalázni a Lévitát (melynek a gondolatára is irtózat és utálat tölt el bennünket), akit valószínűleg megfigyeltek s látták, hogy ifjú és jó kinézésű: Hozd ki azt a férfiút, hogy ismerjük meg őtet. Bizonyára szavaikból mi csak arra következtetnénk, hogy érdeklődni akartak felőle: honnan jött; és megismerni: milyen a jelleme; de e jó érzelmű házigazda, ki nagyon jól  értette szavaik jelentését , értelmét feleletével  tudtunkra adja, hogy szándékuk nem más volt, mint természetellenes és az állatiasnál is gonoszabb, tisztátalan testi vágyuk kielégítése; mely dolog kimondottan tiltva volt a Mózes törvénye által, és utálatosságnak volt nevezve. 3 Móz. 18, 22. Akik ilyen bűnben vétkesek, azok az Új Testamentumban a leggonoszabb és legaljasabb bűnösök közé vannak sorolva, (2 Tim. 1, 10), és „az ilyenek, mondja az ige, nem örökölik Isten Országát.” 1 Kor. 6, 9. Már most, (1). Ez volt egykor Sodoma vétke, s ezért az ilyenek sodomitáknak neveztetnek. A Holt Tenger, mely kézzelfogható emléke és bizonysága volt Isten Sodomát sújtó ítéletének, utálatos tisztátalanságai miatt, Kanaán határvonalán feküdt, s nem messze volt Gibeától. Feltételezhetjük, hogy Gibea férfiai számtalanszor látták, s mégsem okultak az elrettentő figyelmeztetésen, hanem Sodománál is gonoszabbul cselekedtek (Ezék. 16, 48), és az ő utálatosságaik szerint vétkeztek. Ki gondolta volna, (jegyzi meg Hall püspök), hogy Jákób ágyékából ilyen utódok származnak?! Még a leggonoszabb pogányok is szentek hozzájuk képest! Mit használt nekik, hogy ott volt náluk az Isten Ládája Silóban, amikor utcáikon Sodoma volt; hogy Isten törvénye ott volt homlokkötőjükön, de az ördög uralkodott szívükben!? Nincs gonoszabb egy megromlott izráelitánál! A pokol maga teremhet csak hozzá hasonlót. (2) Ez a bűn az ő bálványimádásuk bűntetése volt, mely bűnben – mindenek felett – a legmegrögzöttebbek voltak. Mivel nem szerették Isten emlékezetét megtartani elméjükben, ezért oda adta őket Isten alávaló vágyaiknak, melyek által megszentségtelenítették önmagukat, miként bálványimádásukkal megszentségtelenítették Őt s az Ő dicsőségét gyalázattá változtatták, Róm. 1, 24. 28. Lásd meg, és ámulj el e példát szemlélve, az Isten türelmén. Mért nem sújtotta Béliálnak ezen fiait vaksággal, miként a sodomabelieket? Mért nem hullott tüzes és kínköves eső az égből az ő városukra is? Azért, mert Isten az izráeliták fegyverével akarta megbüntetni őket, s az ő személyes büntetését a jövőre akarta fenntartani részükre, amelyben azok, akik más test után jártak, az örök tűznek büntetését fogják szenvedni, Jud. 7.

      4.  Süket fülekre  talált náluk ez istenfélő házigazda feddése és érvelése, aki, mivel (feltélezhetően) nagyon jól ismerte Lótnak és a sodomabelieknek történetét, Lót példája szerint próbált eljárni, 23-24 v. (V. ö. 1 Móz 19, 6-8.) Kiment hozzájuk, mint Lót is tette, emberségesen beszélt velük, atyjafiainak nevezi őket, próbálja őket lebeszélni, hivatkozva házának oltalmára, melybe vendégeit befogadta, s szemük elé tárva azt a nagy gonoszságot, melyet véghez vinni szándékoznak: „Ne tegyétek vele azt az alávaló dolgot.” Gonoszságnak, és alávaló, aljas dolognak nevezi e vétket. De egy dologban túlságosan is azonosult a Lót példájával (miként mi is hajlamosok vagyunk arra, hogy az istenfélő embereknek félrelépéseiket is utánozzuk), azzal, hogy leányát felajánlja nekik, hogy azt cselekedjenek vele, amit akarnak. Nem volt hatalmában és nem lett volna szabad így kiszolgáltatnia a paráznaságra leányát; nem kellett volna ezt a rosszat tegye, azért, hogy jó származzék belőle. De e vétkes ajánlata részben menthető azzal a nagy meglepetéssel és rettenettel melyben volt, továbbá vendégei miatt érzett gondjából kifolyólag, valamint mivel túlzott szorossággal  követte Lót példáját, azt cselekedve, amit ő is tett hasonló helyzetben, különösképpen, mivel nem figyelt fel arra, hogy az angyalok, kik akkor Lót mellett álltak, megfedték őt ezért a dologért. És  valószínű, hogy azt remélte ezáltal, hogy, ha említést tesz  tisztátalan vágyaiknak e természetesebb kielégítéséről, ezáltal visszaküldheti őket közönséges paráznanőikhez. „Ők azonban nem akartak reá sem hallgatni” , 25 v. A felkorbácsolt testi vágyak olyanok, mint a süket vipera, mely fülét bedugja; a lelkiismeretet megbűvölik, és érzéktelenné teszik.

      5 Magukhoz vették a lévita feleségét, ágyasát, és halálra gyalázták őt, 25 v. Az öreg ember ajánlatát megvetették, ki saját lányát akarta neki odaadni, talán azért , mert nem volt oly szép és csinos, vagy, mivel tudták róla, hogy nagyon komoly és szerény; ám mihelyt a Lévita kihozta hozzájuk az ő ágyasát, megragadták erőszakkal s vitték a tisztátalanságuk számára kijelölt helyre. Josephus e történet elbeszélésében e nő személyét  helyezi előtérbe, mint akiért kimondottan történt a ház megostromlása, és  semmit sem szól magára a Lévitára irányuló gyalázatos szándékukról. Látták az asszonyt, - mondja -, az utcán, amikor a városba érkeztek, s elbűvölte őket annak szépsége; s valószínű, mégha kibékült is férjével, tekintetéből nem az tűnt ki, hogy szerény és a legtisztább életű nő lenne. Sokan hoznak saját fejükre veszedelmet ilyen módon laza erkölcsű viselkedésük és eljárásuk által. Az ember azt hinné, hogy a lévita is kiment és aggódva követte őket, hogy lássa, mi lesz a feleségével, de valószínű, nem merészelt kimenni, nehogy vele is gonoszul bánjanak.

Ez asszonynak szerencsétlen végzetében láthatjuk Isten igazságos kezét, amint megbünteti őt korábbi tisztátalan viselkedéseiért,  amikor paráználkodott a férje mellett. 2 v. Habár az apja kedvében járt, férje megbocsátott neki, Isten ítélete azonban ellene fordult, amikor megengedte, hogy e gonosz emberek ilyen gyalázatosan bánjanak vele; bármennyire igazságtalanok voltak is ők e nővel szembeni viselkedésükben, az Úr abban, hogy megengedte ezt, nagyon igazságos volt. Ez asszony büntetése bűnének felelt meg. Paráznaság volt a bűne, parázna vággyal lett  büntetve is. A Mózes törvénye szerint halállal kellett volna büntetni őt házasságtöréséért.  A polgári bűntetest elkerülte, de az isteni ítélet nyomában volt és üldözte őt; mert bár nem volt király Izráelben, de volt Isten Izráelben, olyan Isten, ki ítéletet gyakorol a föld felett. Nem szabad azt gondolnunk, hogy elégséges ha az emberekkel kibékülünk, kiket vétkeinkkel megsértettünk, hanem legfőbb gondunk az kell legyen, hogy megtérés és hit által békességre lépjünk Istennel, ki nem úgy néz, mint az emberek, s nem veszi oly könnyen a bűnt, mint ahogy az emberek gyakran teszik. Isten ítélete ebben a dologban egyáltalán nem enyhíti vagy menti e gibeabeliek rettenetes gonoszságát, melynél, barbárabb és embertelenebb viselkedést el sem lehet képzelni.

      II. E gonoszságról szóló híradás, mely Izráel minden törzséhez eljutott. A szegény meggyalázott nő sietett férje szállására, mihelyt a hajnal pirkadása arra kényszerítette a Béliál-fiait, hogy tőle eltávozzanak (mert a sötétségnek ezen cselekedetei gyűlölik és rettegik a világosságot) 25. v. Leesett az ajtónál, kezeivel a küszöbre, mintegy bocsánatért esdve korábbi törvényszegéseiért s ebben a vezeklő testtartásban, szájával a porban, kimúlt. Ott talált rá férje(26: 27 v.) azt gondolva, hogy alszik, vagy ennyire erőt vett rajta a szégyen és a lelki zavar mindazért mi vele történt, de hamar rádöbbenve hogy halott (28. v.) Fölvette kihűlt testét, mely, feltételezhetjük, tele lehetett ütésekkel, s a gyalázat egyéb nyomaival melyeket kapott. E szomorú eset következtében elhalasztotta Silóba való menetelét, és egyenesen hazatért. Ő, aki abban a reményben indult el hazulról, hogy örömmel fog visszatérni, elkeseredve és vigasztalanul tért be hajlékába, leült, és azon gondolkozott: „Lehet-e egy ilyen sértést, bűncselekményt ennyibe hagyni?” Nem volt képes tüzet hozni alá az égből, hogy megeméssze e gibeabelieket miként azok az angyalok tették, kiket hasonló módon megtámadtak a sodomabeliek.

Nem volt király Izráelben, s (amennyire kitűnik) szanhedrin sem volt, sem valamilyen nagytanács, amelyhez folyamodni lehetett volna igazságszolgáltatásért. Fineás volt a főpap, de ő el volt foglalva a szent sátor ügyeivel, s nem akart Izráelben bíró vagy osztó lenni. Nem maradt tehát más út számára, minthogy a néphez folyamodjék: hadd döntsön és ítéljen a népközösség. Bár nem létezett az összes törzseket képviselő általánosan megválasztott testület, mégis, valószínű, hogy mindegyik törzsben rendszeresen összejöttek a vezérek. Mindegyik törzshöz, a törzs vezéreinek gyűlésére, saját követei által elküldött egy panaszlevelet az őt ért gonoszságról, mindenestől feltárva a súlyosbító körülményeket, s ezek mellé feleségének tetemének egy-egy tagrészét mellékelte. (29. v) egyrészt a történet hitelességének megerősítésére, valamint azért, hogy ezáltal annál inkább jobban megindítsa őket. Tizenkét darabra vágta a testet, s mindegyik törzshöz elküldték; még Benjáminhoz is küldött belőle, azzal a reménnyel, hogy némelyek megindulnak és késztetve lesznek társulni e nagy aljasság megbüntetéséhez, annál is inkább, mivel törzsükhöz tartozók követték el azt. Nagyon barbár cselekedetnek tűnhetett ekképp bánni egy holttesttel, melyet, miután ily gonoszul meggyaláztak, illett volna tisztességesen eltemetni; de a lévita ezáltal nemcsak azt a barbár bánásmódot akarta kifejezni mit feleségével elkövettek, akit jobb lett volna ekként darabokra vágniuk, mintsem úgy bánjanak vele, ahogy tették; hanem úgyszintén kifejezésre akarta juttatni saját felháborodottságát, megütközését a dolog felett, s ezáltal hasonló indulatot akart kíváltani belőlük is. És elérte a kívánt hatást. Mindazokban, akik csak látták a holttest darabjait, s értesültek a történtek felől, hasonló megütközést és indulatokat keltett. Belátták,

1. Hogy Gibea férfiai egy rettenetesen súlyos gonoszságban vétkesek, melyhez hasonlót sohasem hallottak ezelőtt Izráelben, 30,4. Egy bonyolult módon összeszőtt bűncselekmény volt, minden lehető súlyosbítással terhelve és sötétítve.

2. Hogy egy általános gyűlés kell összehívni vezetőket az egész Izráelből, hogy megtárgyalják, mit kelljen tenni e gonoszság megbüntetésére, hogy gátat vessenek e gyalázatos erkölcstelenség  fenyegető áradatának, s hogy Istennek haragja ki ne öntessék az egész nemzetre emiatt. Nem közönséges bűncselekményről van szó, s ezért egymást serkentve buzdítják, hogy gyűljenek össze ez alkalomra, ilyen szavakkal: szóljatok erről és tanácskozzatok felőle. Itt találjuk azt a három nagy alapszabályt, mely által mindazok, akik tanácsszékben ülnek, kell, hogy vezetve legyenek valahányszor csak súlyos ügy szorongatja őket. (1) Szálljon minden ember magába, s mérlegelje alaposan az ügyet saját gondolataiban, s komolyan, higgadtan hányja-vesse meg azt, anélkül, hogy bármely oldalra előítélettel lenne, s csak azután szóljon róla. (2) Tárgyalják meg azt szabadon, tudassák egymással tanácsaikat, ismertessék véleményeiket és érveiket, s mérlegeljék azokat. (3) Aztán minden egyes ember fejezze ki álláspontját, s adja szavazatát lelkiismerete szerint. A tanácsosoknak ilyen sokaságában van a biztonság.

 

 

                                        

20.. RÉSZ.

 

Az Úr harcainak könyvébe e fejezet történetét be kellett venni, de minden följegyzett háborúnál szomorúbbnak és vigasztalanabbnak tűnik; mert semmi sincs benne, ami csak egy kis fényt vagy derűt árasztana, Izráel kegyes buzgóságán kívül, mit a Gibea embereinek gonoszságával szemben tanúsítottak, ami e háborút Izráel részéről igazságossá és szentté tette; de máskülönben, a benjáminiták makacssága gazembereinek védelmezésében, ami a háború alapját képezte; valamint az az óriási veszteség, mely Izráelt érte e háború viselésében, és (bár az igaz ügy végül győzedelmeskedett) a háború végeztével a Benjámin törzsének szinte teljes kiirtása, elejétől végig melankolikusan szomorúvá teszi az egész történetet. S ami még inkább elgondolkoztató: mindez nyomban Izráelnek az ígéret földjén való dicsőséges letelepedése után történt, amikor az ember azt gondolná; hogy minden tekintetben virágzó és csendes volt az élet. Ebben a fejezetben előttünk áll I. Az egységes visszhang melyre a lévita ügye talált a törzseknél (1-7v) II. Az egyöntetű határozat a gibeaiak gonoszságának megbosszúlására (8-11v.) III. A benjáminiták megjelenése a gonosztevők védelmezésére, (12-17. v) IV. Izráel veresége az első és a második napi csatában, (18-25v.) V. Izráel fgyőzelme a harmadik összecsapáskor, (26-28v) VI. A benjáminitákra mért teljes és végleges csapás a harmadik összeütközésnél, egy hadicsel által, melynek következtében ez a törzs 600 ember kivételével teljesen kipusztíttatott. (29-48.v.) S mindez egy szegény lévitát s az ő feleségét ért  gyalázatos bánásmód miatt történt: ennyire kevésbé gondolnak bele a gonoszság cselekedők, hogy mi is lesz a vége vétküknek.

 

20,1-11

 

      Itt találjuk I. Izráel egész gyülekezetének közgyűlését azzal a céllal, hogy megvizsgálják a Lévita ágyasának esetét, s eldöntsék, mi a teendő e dologgal kapcsolatban, 1-2. v. Nem tűnik ki az igéből, hogy valamely közös fő tekintélyek felhívására gyülekeztek volna össze, hanem egy szívvel-lélekkel, Isten és Izráel dicsőségéért égő szent buzgóságtól hevülve. ’. Összegyülekezésük helye Miczpa volt; Az Úrhoz gyülekeztek ott össze mert Miczpa oly közel volt Silóhoz, hogy táboruk-nagy valószínűséggel feltételezhetjük – egész Silóig ért. Siló egy kis város volt, s ezért, valahányszor csak a nép az Úr színe előtt egyetemesen összegyülekezett, Miczpát választották táborozásuk székhelyéül, mely a legközelebbi jelentős város volt, talán azért, mert nem akarták Silót megterhelni egy ilyen nagy néptömeg ellátásával járó gondokkal, lévén hogy Siló a szent sátorban szolgáló papok lakóhelye. 2. Az összegyülekezett személyek mind Izráelből valók voltak, Dántól fogva (ezt a nevet e város nem is olyan régen kapta 18 4ész 29v.), északtól egész Beérsebáig, délig, Gileád földével együtt (vagyis a Jordán túlsó partján levő törzsek is). Összegyűltek mind, mint egy ember, ennyire egyek voltak ők a társadalom javát illetőleg. Isten népének gyülekezete volt ez, nem a lévitáknak és a papoknak összejövetele csupán, bár egy lévitának a személye volt főképpen érintett az ügyben, hanem a népnek közgyűlése, melyhez a lévita folyamodott, mint legfőbb népi fórumhoz. Isten népe 400.00 fegyverfogható gyalogos volt, vagyis felfegyverkezettek és fegyelmezettek voltak, alkalmasok a hadi szolgálatra, és valószínűleg voltak olyanok is közöttük, kik ismerték a Kanaán harcait, 3 rész. 1. v. Az egész Izráelnek ezen gyülekezetében a nép fejei (vagy szegletei) mert a főemberek a sarok-kövei a népnek,

Kik összetartják az egészet) úgy jelentek mg, mint a többieknek képviselői. Ők voltak a csapatok fejei az ezredeknek, századoknak, ötvenes, tízes csoportoknak vezérei; mert feltételezhetjük, hogy enni legalább rend és fegyelem létezett az igazgatásban közöttük, mégha nem is volt fővezér vagy hadparancsnok velük. Tehát volt itt (1) Egy általános állam színtű tanácskozás, melyben a nép fejei jelentek meg mint irányítók és ügyintézők. (2) Egy egységes hadtestületbe való szerveződése Egy egységes nemzeti szinten, cselekvésre készen mindazoknak, akik fegyverfoghatók és harcedzett emberek voltak.(17. v.) nem felbérelt személyek, sem kényszerrel kihozott emberek, hanem a legjobb vitézek..., kik önkéntesen gyülekeztek össze. Izráel népe 600. 000 feletti férfit számlált, amikor Kanaánba jöttek, s okunk van azt gondolni, hogy időközben inkább növekedtek, mintsem csökkentek létszámban; de akkor a 20 és 60 év közöttiek mind fegyverfoghatók voltak; most feltételezhetjük, hogy a fegyverfoghatók felé a földművelésnél maradt, fölmentve a katonai szolgálattól;  tehát az itt összegyűltek képezték a képzett hadsereget. A Jordánon túli két és fél nemzettség hadserege 40. 000 bőből állt (Józs. 4, 13), de a törzsek sokkal több férfiből álltak.

      II. Benjámin értesülését e gyűlés felől. 3v.: Meghallották a Benjámin fiai is, hogy felmentek az Izráel fiai Mispába. Valószínű hogy ők is kaptak törvényes felhívást, hogy jelenjenek meg testvéreiknél, hogy a dolgot nyíltan megtárgyalhassák, mielőtt bármilyen határozatot hoznának felette, s így a bekövetkezett háborús szerencsétlenségeket sikeresen elkerülhették volna; de e találkozóról szóló értesülés még jobban megkeményítette és felbőszítette őket semhogy azon dolgoknak józan meggondolásra ébresztette volna őket, melyek az ő békességükre és tisztességükre tartoztak.

      III. A Gibea férfiait érintő vád és bűncselekmény megvizsgálása. A küldöttek által, kik e gyűlésre egybehívták őket egy irtózatos  feltárását hallották már a dolgoknak, de szükséges volt még alaposabban utánajárni, mert az ilyen dolgokat gyakran még gonoszabb színben tűntetik fel, mint ahogy azok valóban megtörténtek; egy bizottság volt tehát kijelölve a tanúk kihallgatására, felülvizsgálására (kétség nélkül: eskű alatt), s az eseményeknek jegyzőkönyvbe vételére, csak a lévita tanúsága van itt  följegyezve, de valószínű, hogy szolgáját és az öreg embert is kikérdezték, és azok is tanúvallomást adtak,  mert többes számban vannak említve: „ Mondjátok meg...” ; (3.v.) és a törvény szerint senkit sem volt szabad halálra adni – még kevésbé egy sereg embert- csak egyetlen tanú bizonyságtétele alapján. A lévita részletesen előadja a dolgot; hogy Gibeába érkezett, csak egyszerűen, mint utas, hogy ott megszálljon, a legcsekélyebb okot sem szolgáltatva velük szemben, hogy vele gonoszul bánjanak (4.v.); és, hogy Gibea emberei, épp azok kik köztük főemberek voltak, kiknek kötelességük lett volna megvédni az idegent, ki városuk kapuján betért, riadalmat keltve rajtaütöttek a házra, ahol megszállt,  és meg akarták őt ölni; képtelen volt, szégyene miatt, elmondani azt a követelést, amit ők szégyentelenül tettek, (19. rész 22. v.) Ők bűnüket Sodoma módjára híresztelték, épp a sodomizmus vétkét, de a lévita szemérmetes szerénysége nem engedte, hogy azt ismét szóban kifejezze; elegendőnek tartotta annyit mondani, hogy meg akarták őt ölni, mert inkább kész lett volna arra hogy megöljék, mintsem magát ilyen alyasságnak alávesse; s tudta, hogy ha kezeik közé került volna, halálra gyötörték volna őt, - bizonyság erre az, amit ágyasával tettek: addig nyomorgatták őt, míg meghalt. 5.v. S azért, hogy honfitársiban titkozást... keltsen ki e gonoszság iránt, fogta a meggyalázott testet, darabokra vágta, s elküldte Izráel minden törzseihez, melynek hatására összegyülekeztek most, hogy tiltakozzanak ez utálatosság és aljasság ellen, mit Izráelben elkövettek.  6. v. Minden parázna utálatosság esztelen aljasság, de különösképpen esztelen dolog az Izráelben elkövetett fajtalankodás. Mert akik sápadtkezűek meggyalázzák saját testüket, holott a szövetségnek tiszteletreméltó pecsétjét hordozzák magukon; mert akik dacolnak az isteni ítélettel, mely ki van nyilatkoztatva ellenük világosan az égből – az ilyeneknek Nábál a nevük, és bolondság van bennük. Vallomását az igazságszolgáltatás székéhez intézett felhívással zárja: (7. v.) „Imé, mindnyájan, kik itt vagytok, Izráel fiai vagytok és ennélfogva ismeritek a jogot és törvényt, (Eszt. 1, 13.) ,,Ti Isten szent népe vagytok, s irtóztok mindattól, ami meggyalázná Istent és beszennyezné a földet; ti mindannyian egy közösséget alkottok, egy test tagjai vagytok, s ezért illő, hogy  együtt érezzetek annak sérelmeivel; Izráel gyermekei vagytok, s különös gonddal kell viseltessetek Isten törzse a léviták iránt, kik közöttetek élnek, tanácsolnak és vezetnek titeket tennivalóitokban.

      IV. A határozat, amelyet hoztak; ami abból állt, hogy mivel most együtt vannak, nem oszolnak szét addig, míg bosszút nem állnak e gonosz városon, mely szégyene és gyalázata volt az egész nemzetnek. Figyeljük meg. 1. Buzgóságukat az elkövetett erkölcstelenség ellen. Nem akartak visszatérni otthonaikba, bármennyire is sürgették őket családi és gazdasági ügyeik, amíg helyre nem állítják Isten dicsőségét és Izráelét, s vissza nem szerzik – fegyver által, ha másként nem, lehet – ez aljas bűncselekményért azt az elégtételt, mit a nemzet igazságszolgáltatása megkövetett, 8. v. Ezáltal valóban Izráel fiainak bizonyították magukat, hogy a közjó érdekeit előbbre helyezték saját gondjaiknál.  2. Okosságukat, abban, hogy a hadsereg jelentős részét elküldték tartalék élelmet hozni a többieknek, 9-10 v. Egy a tíz közül, és sors által kijelölve, összesen 40.000 el kellett menjen abba az országrészbe, ahonnét jött, hogy hozzon kenyeret, és egyéb létfontosságú dolgokat az egész hadseregnek; mert amikor eljöttek hazulról csak a Mispáig való útra hoztak elemózsiát magukkal, s nem egy Gibea előtti táborozásra (ami valószínűleg hosszabb ideig fog tartani). Ezt azért tették, hogy megakadályozzák a nép szétszóródását, élelmet szerezni maguknak, mert ha ez megtörtént volna, nehéz lett volna őket ismét egybegyűjteni, különösen azt elérni, hogy ily egy akarattal és egy értelemmel legyenek együtt. Jegyezzük meg: amikor a népben feltűnik egy kegyes buzgóság bármilyen jó dolog iránt, legjobb addig ütni a vasat, amíg meleg, mert az ilyen buzgóság hamar kihűl, ha a munka véghezvitele késleltetik. Soha ne mondjuk, hogy holnapra halasztjuk annak a jó dolognak a véghezvitelét, amit éppúgy megtehetnénk ma is. 3. Egységes hozzáállásukat e tanácsokban, és döntéseik véghezvitelében. A határozatot megszavazták: egyetlen ellenszavazat, vagy tartózkodás sem volt, 8v; egyöntetüleg szavaztak, s amikor cselekvésről volt szó: egy emberként egyesülten reagálták, 11. v. Ez volt dicsőségük és erejük, hogy az egyes törzseknek nem voltak különálló érdekeik, amikor a nemzet közjaváról volt szó.

 

20,12-17

 

      Itt találjuk I. Azt az igazságos és helyénvaló követelést mit Izráel törzsei, kik immár táborba szálltak, Benjámin törzséhez intéztek, hogy adják ki Gibea gonosztevőit, hogy megbüntessenek, 12-13 v. Ha Benjámin törzse, amit illendő lett volna, fel jött volna az egységes országgyűlésre, s egyetértett volna a határozattal, úgy csak egyedül Gibea férfiaival lett volna ügyük, de hiányzásuk által a gonosztevők szövetségeseinek, tanúsították magukat, s így az ítélet rájuk is ki lellett hasson. Az izráeliták buzgón készek voltak megtorolni az elkövetett gonoszságot, azonban bölcsességet tanúsítottak buzgóságukban, s nem látták helyénvalónak a Benjámint törzsének lerohanását, csak abban az esetben, ha ők megtagadják a gonosztevők kiadatását, s az igazságszolgáltatás ellen védelmezve őket magukat is bűnösekké nem teszik – mint részestársak a bűnben. Azt kívánták tőlük, hogy gondolják meg, mily nagy gonoszság történt; (12. v.) és hogy ez közöttük ment végbe; s mily szükséges tehát hogy ők büntessék halállal a gonosztevőket, a Mózes törvénye szerint hát adják ki ez nemzeti gyülekezetnek hogy még nyilvánosabban és ünnepélyesebben büntettessenek meg, hogy a gonoszt kivessék Izráelből, a nemzetről a vétket eltávolítsák, a fertőzést megállítsák, kivágva a romlott testrészt, s elejét vegyék az egész nemzetet sújtó isteni ítéletnek; mert ez a bűn annyira hasonlított a sodomabeliekéhez, hogy joggal féltek attól, hogy ha nem büntetik meg, Isten tüzet hullat rájuk az égből miként tette a múltban, nemcsak Sodomára, hanem a környező városokra is. Ha az Izráeliták nem terjesztették volna elő ily értelmesen e követelést a benjáminiták felé, úgy sokkal több okuk lett volna később siratni a Benjáminon bekövetkezett pusztulást. Minden egyezkedési módszert igénybe kell vegyünk mielőtt háborúba kezdenénk, vagy törvényes pereskedésre, indúlnánk. A kérés hasonlított a Joábéhoz, mit Abelához intézett, 2 Sám. 20, 20-21. „Csak adjátok kézbe egyedül az árulót s mi letesszük a fegyvert.” Csakis ilyen értelemben, és nem másként lép Isten Isten békességre velünk, - ha mi megválunk bűneinktől, ha mi megöldököljük és megfeszítjük testi vágyainkat, aztán minden rendben lesz, haragját elfordítja tőlünk.

      II. A Benjámin fiainak gonosz megátalkodottságát és kitartását a bűnben, kik úgy látszik éppoly egységesek és buzgók voltak elszántságukban, hogy kiállnak a gyilkosok mellett, mint amennyire elszántak voltak a többi törzsek azok megbüntetésére, ennyire kevés érzékük volt az ő dicsőségük, kötelességük és érdekeltségük iránt. 1. Annyira elvetemedettek voltak, hogy pártfogolták a közöttük elkövetett gonoszságot: „Nem akartak hallgatni testvéreiknek szavára (13. v.) egyrészt talán azért, mert ez a törzs sokkal romlottabb és bűnbe süllyedtebb volt ez idő tájt, mint a többi törzsek, s ennélfogva nem engedték megbüntetni másokban azt, amikben tudták, hogy ők maguk is vétkesek (Kanaán földének legszebb részéből kaptak örökséget; földjük , Sodoma földjéhez hasonlóan olyan volt, mint az Úr kertje, ami valószínűleg még inkább hozzájárult ahhoz, hogy a föld lakói – Sodoma népéhez hasonlóan – felettébb gonoszabb és bűnösök legyenek az Úr előtt  (1 Móz. 13, 10, 13.) Másrészt, talán azért (ahogy Patrick püspök véli), mert rossz néven vették, hogy más törzsek avatkozzanak az ő dolgaikba; nem akarták megtenni azt, amiről tudták, hogy az ő kötelességük, mert testvéreik emlékeztették őket rá, akik részéről utálták, hogy tanítva legyenek, vagy vezettessenek. Ha lettek volna is köztük bölcs emberek kik egyetértettek volna a feltett követeléssel, a többség mégis elnyomta volna őket, kik Gibea férfiainak bűnével közösséget vállaltak. Ilyen módon vagyunk közösségben a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, ha egyek vagyunk azok társaságával kiknek közösségük van velük; s vétkesekké tesszük magunkat mások bűneiben, amennyiben támogatjuk és védelmezzük őket. Úgy látszik, nincs olyan gonosz ügy, amely ne találna pártfogókra, védelmezőkre (ügyvédekre), akik kiálljanak mellette; de jaj azoknak, akik részéről ilyen botránkozás esik. Ezeknek nagy számadást kell majd adniuk az igazság szolgáltatás elferdítéséért, s a gonoszok kezeinek erősítéséért, ezt mondva a bűnösöknek: „Bizony nem haltok meg!”

      2. Oly aljasan haszontalanok és felfuvalkodottak voltak, hogy készek voltak szembeszállni az egész Izráel egyesített haderejével. Bizonyára sohasem voltak még emberek ily gonoszul megátalkodva, mint ezek, akik fegyvert ragadva szembeszálltak (1) Egy ilyen jó üggyel, mint amilyet Izráel képviselt. Hogyan gondolhatták, hogy sikerrel járnak, amikor készakarva az igazság ellen harcoltak, és következésképpen az igazságos Isten ellen fogtak fegyvert?!; azokkal álltak szemben, akik oldalán ott állt a főpap s az isteni kijelentések, s így nyílt lázadással támadtak a nemzet felett álló legszentebb és legfensőbb tekintély ellen. (2) Egy ilyen nagy hadsereggel szemben, mint amilyennel Izráel rendelkezett. Az aránytalanság a számok közt sokkal nagyobb volt mint amit Luk. 14, 31-32 említ, ahol a 10.000 emberrel rendelkező király nem merészel megütközni azzal, aki ellene 20. 000-rel jött, és ezért kéri a békefeltételeket. Ott az ellenség csak kettő volt az egyhez, viszont tizenötnél is több az egyhez; és mégis megvetették a békefeltételeket. Az egész sereg, mellyel a csatatérre ki tudtak vonulni, csak 26. 000 emberből állott, a Gibea lakóin kívül, kik 700-an voltak. (15. v.); mégis merészeltek ennyien szembeszállni Izráel 400.000 emberével, 17. v. Ekként vesztik el az eszüket  a bűnösök saját veszedelmükre, s ingerlik haragra azt, aki végtelenül erősebb náluknál, 1 Kor 10, 22. De úgy látszik, hogy ők a szemkülönbséget embereik ügyességével vélték áthidalni, különösen egy parittyás 700 főből álló regimenttel, akik bár bal-kezesek voltak, oly pontosan tudták repíteni a köveket, hogy hajszálnyira biztosan találtak és nem hibázták el, 16. v. De ezek a jó célzók nagyon is elvétették a célt, amikor magukat ilyen gonosz ügyre jegyezték el. Benjámin neve jobb kéz fiát jelent, mégis, úgy látjuk, hogy utódai bal-kezesek lettek.

 

                             20, 18-25

 

      E szakaszban látjuk, amint Izráel vereséget szenved a benjáminitáktól az első és második csatában.

      I. Első összeütközésük előtt tanácsot kértek az Úrtól harcuk irányítását illetőleg, és vezetést kaptak, s mégis súlyos vereséget szenvedtek. Nem tartották helyen valónak azt kérdezni az Úrtól, hogy fel kell-e menjenek egyáltalán Benjámin ellen ( a dolog annyira világos volt, Gibea férfiait meg kellett büntetni gonoszságukért, és Izráelnek kell kirónia a büntetést, hisz másként nem lesz megbüntetve) de „Ki menjen fel először?” (18. v.) vagyis; Ki legyen a hadseregünk parancsnoka”, mert bármelyik törzset megnevezik, hogy elsőnek menjen fel, annak vezérét automatikusan úgy kell tekinteni mint az egész hadsereg főparancsnokát. Mert, ha a kivonulásuk sorrendjére értették volna csupán, úgy tovább kellett volna kérdezni; Ki legyen a következő” s aztán „Ki menjen az után?” De amint megtudták, hogy Júda kell elsőnek menjen, megtudták azt is, hogy mindannyian e törzs fejedelmének parancsára kell hallgassanak. Ez a megtiszteltetés azért volt Júdának adva, mivel Urunk Jézus ebből a törzsből kellett származzon, aki minden dologban első kellett legyen.  A törzs, mely elsőnek ment fel, a legtiszteletreméltóbb helyet élvezett, de egyben a legveszélyesebb helyen is állt, s valószínűleg a legtöbb embert vesztett ebben a vállalkozásban.  Ki törekedne az elsőségre, ha látja az azzal járó veszélyeket? Azonban, bár Júdának erős és vitéz törzse ment fel először, s Izráel többi törzsei követték őt, a kis Benjámin (ahogy a Zsolt. 68, 28-ban van nevezve) mégis erősebb volt mindnyájunknál. Az egész sereg csatasorba álltak Gibeánál, 19. v. A benjáminiták  kijöttek, hogy megütközzenek velük, az izráel seregei pedig készültek, hogy melegen fogadják őket (20. v), nekik fordultak, és harcolni kezdtek. 20. v. De közrefogva a szembenálló benjáminitáktól, kik elképesztő dühösséggel támadtak rájuk, és Gibea …………, kik …. kövekkel dobálták őket, az izráeliták zavarba jöttek, és elvesztettek 22.000 embert, 21. v. Foglyokat ne vettek, mert nem vettek be semmilyen erődítményt, hanem mind az összest kardélre hányták.

      II.  Második összeütközésük előtt ismét kikérték az Úr tanácsát, és még komolyabban mint először; mert ott sírtak az Úr előtt egész estig (23. v.) gyászolva a sok vitéz vesztét, különösképpen, mivel az eset Isten haragja jeléül tűnhetett, s okot adott a benjáminitáknak diadalittasan örvendezni gonoszságuk sikerében. Ez alkalommal nem kérdezték, ki menjen fel először, hanem azt, hogy egyáltalán felmenjenek-e harcolni? Úgy tűnik, okát adják vonakodásuknak, különösen most, amikor Isten gondviselése szigorú szemmel néz rájuk, mivel Benjámin testvérük volt,  s készek letenni a fegyvert, ha Isten azt parancsolja. Isten azt mondja, hogy menjenek fel. Ő helyesli a támadást, mert noha Benjámin testvérük volt, de egy romlott tagrész volt a testükön, amit ki kellett vágni. Ennek hallatán megbátorították magukat, valószínűleg inkább saját erejükre építve, mintsem az isteni küldetésre és egy második támadást intéztek a lázadók seregére, azon a helyen, hol az előbbi csatát vívták. (22. v), azzal a reménnyel, hogy épp ott nyerik vissza győzelmüket, ahol elvesztették azt; amit nem akartak babonás módon megváltoztatni, mintha valamilyen szerencsétlenséget hozó dolog lenne azon a helyen. De másodszor is csatát vesztettek, 18. 000 ember vesztével, 25. v. Az előbbi és a mostani nap veresége összesen 40.000-re rúgott, ami épp a tízed részét jelentette az egész seregnek, és egyenlő azoknak számával, akiket elküldtek eleségért, 10 v. Ők akkor megtizedelték magukat az ellátásért, Isten pedig most megtizedelte őket a mészárlásra. De mit mondjunk mi ezekre, hogy egy ilyen, ilyen igazságos és dicsőséges ügy ekként kudarcba fulladjon először is, másodszor is? Hát nem Isten csatáit harcolták-e a bűn ellen? Nem Isten parancsára tették-e ezt? És mégis, ennyire kudarcot vallani! Hogyan lehetséges ez?!

      1. Isten ítéletei nagy mélységek, és a tengerben van az Ő útja. Sötétség és homályosság van gyakran körülötte, de igazság  és ítélet övezi szüntelen az ő királyi székét.  Biztosak lehetünk Isten útjainak igazságossága felől, amikor nem láthatjuk is annak bizonyítékait

      2. Isten ezáltal tudtukra akarta adni, s nekünk is egyúttal, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem erőseké a győzelem, hogy nem szabad az emberi számokban bíznunk, amire Izráel valószínűleg  túl nagy bizalommal támaszkodott. Sohasem szabad a dolgok kimenetelét testi erőre építenünk, amit egyedül csak az örök Kőszikla képes megbírni. 3. Isten ezáltal tisztítani akarta Izráelt az ő bűneiből. Jól tették, hogy ilyen nagy buzgóságot tanúsítottak Gibea gonoszsága ellen; de nem volt-e ő közöttünk is, még a legjobbak közt is elég bűn az Úr, az ő Istenük ellen? Akik elítélik másokban a bűnt, meg kell ismerjék saját bűnösségüket még mélyebben. Egyesek szerint Isten fenyítése és feddése volt ez rajtuk azért, amiért nem szálltak szembe Mika és a Dániták bálványimádásával, mely által istentiszteltük vallásuk lett megrontva, mint ahogy most tették a Gibeaiak és a benjáminiták erkölcstelensége ellen, mely dolog által a társadalmi béke lett megzavarva, holott Isten különösen megparancsolta, hogy harcoljanak a bálványimádás ellen,  5 Móz. 13, 12 stb. 4. Isten ezáltal arra akar tanítani bennünket, hogy ne tartsuk rendkívüli dolognak, ha egy jó ügy egy bizonyos ideig kudarcot szenved, se ne ítéljük annak érdemét a tekeréhez mérten. A kegyelem ereje a szívben s az igaz vallásé a világban meginoghat, sőt nagy kudarcokat szenvedhet, s látszólag teljesen romokban lehet de az igazság végül előtör diadalmasan – Lehet, hogy elvesztünk egy csatát, de nem az egész harcot. Az igaz, ha hétszer elesik is, felkel. (v. ő. Mik. 7, 8)

 

                             20, 26- 48

 

      Itt találjuk az izráelitáknak a benjáminiták felett aratott győzelmének teljes leírását, amit a harmadik összeütközéskor nyertek meg: az igaz ügy végül győzedelmeskedett, amikor annak véghezvivői kijavították azt, ami helytelen volt; mert amikor egy jó ügy kudarcot szenved ennek oka a jó véghezvitel hiányában rejlik. Figyeljük meg, miként szerezték meg a győzelmet, s miként vitték azt teljességre.

      I. Miként szerezték meg a győzelmet. Két dologban bíztak túlságosan korábbi összecsapásaikkor: - ügyük helyes voltában és számbeli főlényükben. Való igaz, hogy úgy az igazság mint az erő az ő oldalukon állt, s ez nagy előnyt jelentett; de túl sokat építettek ezekre, és elhanyagolták azokat, azokat a teendőket, melyeket most, harmadik alkalommal, belátva hibáikat, komolyan vettek.

      1. Annyira bíztak korábban ügyüknek jó és helyes voltában, hogy szükségtelen dolognak tartották azt Istenhez folyamodjanak az Ő jelenlétéért és áldásáért. Biztosra vették (természetesnek vették) hogy Isten megáldja őket, sőt talán azt következtették, hogy Isten tartozik jóakaratát kiárasztani rájuk, s nem vonhatja vissza igazságában azt, hiszen az erény védelmezésére vonultak ki és fogtak fegyvert. De miután Isten megmutatta nekik hogy Ő nem volt lekötve irántuk és nem tartozott nekik vállalkozásukat sikerre juttatatni, hogy Ő nincs rájuk utalva, s nem is adás nekik, hanem sokkal inkább ők tartoznak neki, azért a megtiszteltetésért, hogy az Ő igazságszolgáltatásának szolgái lehetnek, mintsem Isten nekik az érte tett szolgálatért : most elkezdenek alázatosan könyörögni a sikerért. Korábban Istenhez csak azért folyamodtak, hogy megtudják: „Ki menjen fel először?”, meg „ Felmenjünk-e egyáltalán?” De ost irántuk való jóindulatáért esdekelnek, böjtölnek és imádkoznak és égőáldozatokat meg békeáldozatokat ajánlanak fel (26. v. ) hogy engesztelést nyerjenek bűneikért, és kifejezzék Istentől való függőségüket, s jelét adják iránta való vágyódásuknak. Mi sem várhatjuk, hogy az Úr velünk legyen, csak ha így keressük Őt, az Általa előírt módon. S amikor ilyen állapotban voltak és így keresték az Urat, akkor nem csak azt parancsolta nekik, hogy harmadszor is ütközzenek meg a benjáminitákkal, hanem győzelem ígéretével is megajándékozta őket: „Menj, mert holnap kezedbe adom őket” 28. v.

      2. Korábban annyira bíztak seregük sokaságában és saját esélyükben, hogy szükségtelennek vélték leseket vetni, vagy bármilyen más hadistratégiát alkalmazni biztosra vették, hogy egyszerűen erős kézzel, (túlerővel) győzni fognak. De most belátták, hogy szükséges valamilyen hadi cselhez folyamodniuk, s komolyan kell kezeljék az ellenséget, mintha túlerővel állnának szemben: következésképpen leseket állítottak fel (29. v.) s megnyerték a csatát, miként őseik régen, Ainál (Józs. 8); ez a stratégia volt a leghatékonyabb az előbbi vereségek után, mert megtévesztette az ellenséget, akik a színlelt futást gyanútlanul valósnak hitték. Ennek a manővernek lefolyása nagyon részletesen le van itt írva. Az a bizonyosság mit Isten a siker felől adott nekik erre a csatára nézve, ahelyett, hogy könnyelműekké és felfuvalkodottakká tette volna őket, ellenkezőleg minden fejet és kezet munkába állított annak megvalósítása érdekében, mit Isten megígért.

      (1) Figyeljük meg a módszert, melyet alkalmaztak. (a harc lefolyási módját). A hadtest, mit korábban szembeszállt Gibeával, egész a kapukig nyomulva, 30.v A Benjáminiták, a Gibeát védők serege, hirtelen bátran rájuk támadott s vadul öldösni kezdé őket. Az ostromlók látszólag meghátráltak, s nagy zavarukban visszavonultak, mintha szívük elhagyta volna őket a benjáminiták láttára – amit ezek készségesen elhittek, beképzelten azt gondolva, hogy korábbi sikereik folytán győzhetetleneknek bizonyultak az Izráeliek előtt. Az izráelitáknak némi veszteséggel járt e tettetett harc, vagy harminc ember életét vesztette 31,39v. De midőn a benjáminitákat elvonták már a várostól, a lesben állók előjöttek s elfoglalták a várost (37. v.), jelt adva a hadtestnek (38. 40.v.), kik azonnal visszafordultak az ellenségre, (41,v) s úgy tűnik, még egy jelentős sereg volt beállítva Baál – Thamárnál, mely ugyanakkor szintén az ellenségre csapott (33.v.) ; úgyhogy a benjáminiták teljesen körüllettek véve, s ez a lehető legnagyobb zavarba hozta őket. A bűnteher, (vétkesség tudat) lelkiismeretükre nehezedhetett, s ez elgyengítette őket, s amilyen magasra csaptak remények az imént, annyival keservesebb lett most zavarodottságuk. A harc kemény volt. Izráel neki búsult a harcnak, Gibea pedig felbőszülten védte magát. Ám amikor rádöbbentek, hogy tőrbe vannak ejtve, lábukat a tenyerükbe szedve, ahogy csak tudtak, menekültek a puszta felé (42. v.) de hiába: a harc ott is utolérte őket, és teljes kétségbeesésükre, azok akik Izráel városaiból előjöttek a harc kimenetelét szemlélni, most az üldözőkhöz társultak, és segítettek nekik az ő levágásukban. Minden ember keze ellenük volt.

      (2) Figyeljük meg e történetben, [1] hogy a benjáminiták a harc kezdetén biztosak voltak benne, hogy övék a győzelem: „Bizony, megverettetnek előttünk, mint az első ütközetben.” 32. 39. v. Isten néha megengedi, hogy a gonosz emberek felfuvalkodjanak sikereikben, reményeikben, hogy bukásuk annál fájdalmasabb legyen. Nézd, milyen rövid ideig tart örömük, s diadaluk csak pillanatnyi. Ne dicsekedjék, aki fegyverbe öltözik, csak akkor, ha oka van az Úrban dicsekedni. [2] A veszedelem közel volt hozzájuk, s ők nem tudták, 34. v. De (41.v.) meglátták, amikor már túl késő volt elhárítani; „ most látták csak, hogy rajtuk a veszedelem”. Hogy mennyi veszély vesz minket körül szüntelen, nem tudjuk megmondani, de minél kevésbé számítunk rájuk, annál keményebben sújtanak le ránk. A bűnösök nem akarják, hogy meggyőzzük őket, hogy lássák a nyomukban levő veszedelmet, de mely rettenetes lesz majd, amikor hirtelen rájuk tőr, és meg nem menekülnek! 1 Thess. 5, 3. [3]. Bár az Izráel fiai oly bőven kivették részüket e háborús  vállalkozásban, mégis, a győzelem Isten számlájára van írva (35.v.) „Így verte le az Úr Izráel előtt Benjámint.” Az harc az övé volt, s ezért a győzelem is. [4]. Letiporták a benjámin fiait, könyűszerrel, amikor Isten ellenük harcolt, 43. v. Könnyűdolog letiporni azokat, ki Istent saját ellenségükké tették. Lásd Mal. 4, 3.

      II. Miként lett a diadal teljesebben kivívva és tökéletesítve e bűnösöket kiirtó hadművelet által. 1. Gibea városa, a gonoszságnak eme fészke lett legelőszőr. A lesz meglepetésszerűen elősietett, előtört, és bevonult a városba, vagyis annak minden részébe eloszlott, amit könnyű volt megtenniük most, hisz minden fegyverfogható férfi kirohant s nagyon meggondolatlanul, elbizakodottan védtelenül hagyták a várost; kardélre hánytak mindenkit, akit csak találtak, még a nőket és gyermekeket is (37.v), és tűzbe borították a várost, 40 v. A bűn pusztulást hoz a városokra. 2. A mezőn levő sereg teljességgel szétveretett és kipusztíttatott: 18.000 vitéz férfi feküdt holtan a harctéren, 44. v. 3. Akik elmenekültek a harctérről, üldözve lettek s szaladás közben lettek levágva mintegy 7.000-en 45. v. Az isteni ítélet elől hasztalan próbál elszaladni az ember. A büntetés üldözi a bűnösöket, s elragadja őket. 4. Még akik odahaza maradtak, azok is lemészároltattak. Hagyták a fegyvert, hogy örökké öldököljön, s nem gondolták meg, hogy keserves lesz ennek a vége, miként Abner érvelt jóval ezután, amikor ő volt a benjáminiták vezére, s talán miközben e szavakat mondta épp erre az esetre gondolt, 2 Sám 2, 25-26. Kardélre hánytak minden élő lelket, s minden várost tűzbe borítottak, 48. v. Úgy hogy Benjámin egész törzséből amint kitűnik nem maradt életben csak 600 ember, kik elmenekültek s elrejtőztek a Rimmon kősziklájánál, s elszigetelten ott maradtak négy hónapig. 47. v. Már most (1) hehéz dolog igazolni ezt a szigorúságot, mely Izráel tettét jellemezte. Igaz, Benjáminnak egész törzse hibás vétken volt; ám mégis, úgy kellett-e velük elbánni, mint az átkozott kaneneusokkal? Az, hogy mindez a harc hevében történt, s ez volt a győzelem kivívásának módja, melyhez Izráel már hozzászokott, s az a tény, hogy az izráeliták rendkívül felbőszültek a benjáminitákra a korábbi két csatában elszenvedett vereségért – mindez kevés mentséget jelent e szívtelen mészárlást illetően. Igaz, hogy eskü alatt megfogadták, hogy valaki csak nem jön fel Mispába meghalván meghaljon az. De ez eskü, még ha igazságos volt is, csak a fegyverfogható férfiakra vonatkozott; a többieket nem kötelezték a felmenetelre. Azonban (2) könnyű dolog Isten kezét igazolni a dologban. Benjámin vétkezett Ellene, s Isten jó előre figyelmeztette s azzal fenyegette őket, hogy ha Őróla elfelejtkezik, el fognak veszni, azokhoz a pogányokhoz hasonlóan, kik előttük kipusztíttattak. (5 Móz 8, 20). (3) Hasonlóképpen könnyűszerrel hasznosíthatjuk, e történetet a bűn-kezdete elleni figyelmeztetésnek: olyan az, mint a felszabadult vízáradat, ezért idejében menekülj előle, s ne vállalj közösséget vele, mert nem tudod, mi lesz a vége. A lelkek örökké tartó kárhozata sokkal rosszabb és rettenetesebb lesz mint e törzsnek romlása. Gibeának ez esetét kétszer is említi Hóseás próféta, mint Izráel romlásának kezdetét, s a következmények tükörképét. (Hós. 9,9): „Mélyen elfajultak, mint Gibea napjaiban; és (Hós 10,9), Gibea napjaitól fogva vétkezél, ó Izráel! És hozzáteszi, nem érte őket Gibeában a harc a gonoszság fiai ellen.” (azaz nem előszőr érte őket ott a harc s nem győzte le őket teljesen)

 

 

 

21 rész

 

Az előző fejezetben Benjámin törzsének pusztulásáról olvastunk; itt most előttünk áll: I. A sírás, mellyel Izráel kesergett e romlás felett, (1-4 v. 6 v. 15. v.). II. A törzs helyreállítását szolgáló megoldás részükről, az elmenekült 600 ember által, akiknek mind feleséget szereztek, 1. Jábes Gileád szüzei közül, amikor lerombolták városukat, amiért nem küldték el fegyveres erőiket az általános nemzeti összejövetelre; (5v. 7-14 v.) 2. Siló leányai közül (16-20. v.) És így véget ér e szomorú történet.

 

 

21,1-15

 

 

      Megfigyelhetjük ezekben a versekben:

I. Izrael fiainak heves buzgóságát a Gibea férfiai gonoszságával szemben, minthogy e gonoszságnak egész Benjámin törzse pártját fogta. Ennek kapcsán buzgóságuknak két példáját találjuk itt, melyekről eddig nem olvastunk: - 1. Miközben a törzsek gyülekeztek, és arra vártak, hogy a nemzet teljes erejében együtt legyen, mielőtt további lépéseket tettek volna: nagy eskü és átok alatt kötelezték magukat, (mit Cherumnak neveztek), hogy teljesen kipusztítják azokat a városokat, melyek nem küldték el képviselőiket s a megfelelő számú fegyveres erőiket erre az alkalomra;  vagy átokra ítélik azokat kik így vonakodtak eljönni (5. v.); mert úgy tekintettek ezekre a vonakodókra, mint akik meg sem botránkoznak az elkövetett gonosztett miatt, kik egy cseppet sem törődnek azzal, hogy méltányos igazságszolgáltatás által a nemzetet megvédjék Isten büntetésétől, s mint akik megvetik az egységes nemzeti határozat tekintélyét, melynek alapján idézetet kaptak a találkozásra.  2. Amikor egybegyűltek, és felvázolták a helyzetet, még egy ünnepélyes esküt tettek, hogy senki Izráelnek jelenlevő ezrei közül - amennyire csak rajtuk áll -, sem azok közül akiket képviselnek (nem akarván utódaikat is megkötni) nem fogja lányát benjáminitához adni feleségül, 1. v. Ez lényeges kitételét képezte a háborúnak, nem azzal a céllal, hogy ezt a törzset mindenképpen kiirtsák, hanem mert általában véve úgy akartak elbánni ezekkel, akik elkövetői és védelmezői voltak ez aljas bűncselekménynek, mint amiképpen cselekedtek a pusztulásra szánt kánaáníta népekkel, akiket kötelesek voltak nem csak elpusztítani, hanem velük tilos volt házasságot is kötni;  továbbá azért, mert úgy ítélték, hogy nem méltók arra, hogy egy izráelita lánnyal kössenek házasságot, akik ilyen barbár és aljas módon viselkedtek a gyengébb nem iránt, - hogy ennél gyalázatosabb és gonoszabb dolog el sem képzelhető, s ennél világosabb jelét nem is adhatták volna annak, hogy elméjük minden tisztességnek és erénynek híján van. Feltételezhetjük, hogy a lévita a felesége testrészeinek a különböző törzsekhez való szétküldése által, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ily felháborodást keltsen bennük, sokkal hatásosabban, mintha egyszerűen elbeszélte volna a történteket, bármennyire hitelesen tette volna is; ily nagy hatással van a szem a szívre.

      II. Az őszinte aggódást, mély gondoskodást, mit az Izraeliták kifejeztek a Benjámin törzsének pusztulása miatt a dolog megtörténte után. Figyeljük meg:

      1. A benjáminiták gonoszsága miatt érzett haragjuk nem csapott oly magasra s nem volt oly erős korábban, mint amilyen nagy volt később szomorúságuk e törzs kipusztítása miatt: "megszánák Benjámint az Ő atyjokfiát, és bánkódék a nép Benjámin miatt" (6.v. 15.v.) A nép felemelve szavát nagy sírással sírt. Nem a bűn elleni buzgóságuk felett bánkódtak; létezik egy szent bosszúállás a bűnnel szemben, mely az Isten szerinti szomorúság gyümölcse, mely üdvösségre való és soha nem kell mgbánni. 2 Kor. 7,10-11.  De bánkódtak cselekedeteiknek szomorú következményén, hogy a dolgot tulzásba vitték, sokkal messzebb, mint ahogy méltányos és szükséges lett volna. Elégséges lett volna csak azokat megölni, akik fegyverben voltak; nem kellett volna a szántóvetőket, pásztorokat, a nőket és gyermekeket is kiirtani. Jegyezzük meg, (1.) Még a jó dolgot is túlzásba lehet vinni. Nagy gondot kell fordítsunk buzgóságunk kormányzására, nehogy az, ami természetfölöttinek tűnik benne, természetellenesnek bizonyuljon következményeiben.  Nem igazi kegyesség az, mely feladja az emberiességet. Számos háború végződött helytelenül, noha igazságosan kezdődött. Még a szükséges igazságszolgáltatást is irgalmassággal és együttérzéssel kell tenni. Isten nem leli gyönyörűségét a büntetésben, s nekünk, embereknek sem szabad ebben gyönyörködjünk. ……..(3.) A heves indulatok  után megtéréshez kell vezessen  az utunk. Amit felhevülten mondunk, vagy teszünk, később higgadt elmével ítélve nem kívánnánk újra megismételni, szeretnénk, ha meg nem történt volna. (4) Egy polgárháborúban (a rómaiak szokása szerint) egyik felet sem lehet győztesként ünnepelni, mert bármely fél győzzön is, a közösség vesztére megy, mint ahogy itt is történt: egy törzs kivágatott Izráelből.  Mi jót nyer a test az által, ha egyik tagjával tönkreteszi a másikat? Aztán,

      2. Hogyan fejezték ki aggodalmukat, együttérzésüket? (1.) A létrejött törés miatti bánkódás által. Isten házához mentek, mert ide hozták minden kételyeiket, gondjaikat s bánatukat, s innen merítették minden tanácsukat. Örömnek és dicséretnek szava nem volt szabad hogy hallassék ez alkalomma, hanem csak a siralomé, a gyászé és jajgatásé: Fölemelték szavukat és keservesen sírtak, (2.v.); nem annyira a 40000-ért, akiket ők elvesztettek (ennyien hullatka el a tizenegy törzsből), hanem egy egész törzsnek teljes pusztulása miatt miatt; mert e fölött való bánatukat öntötték ki az Úr előtt (3.v.). Ma Izráelből egy nemzettség hiányzik. Istennek minden törzsre gondja volt: a tizenkettes szám alapján voltak ismeretesek; minden egyes törzsnek meghatározott helye volt a táborban, s minden törzsnek külön kövecskéje ott csillogott a főpap szíve felett.  Minden törzs külön áldást nyert úgy Jákóbtól, mint Mózestől. S egy elviselhetetlen gyász gyalázat lett volna számukra, ha egy tagot is kihagytak volna e dicsőséges zsűriből, ha egyet is elvesztettek volna a tizenkettőből; különösen Benjámint, a legkisebbet, ki kiváltképpen drága volt Jákóbnak, közös atyjuknak, s aki iránt az összes többiek páratlan gyöngédséggel illett volna hogy viselkedjenek. Benjámin nincsen; mi lesz akkor Jákóbbal? Benjámin Benónivá lett: a "jobb kéz fia" "szomorúság fiává" változott.  E nyomorúságban oltárt építettek, nem vetélytársul, hanem közösségben azzal az oltárral, mely a szent sátor ajtaja előtt állt, mely nem volt elég nagy ahhoz, hogy felfogja mindazt az áldozatot, melyeket szándékoztak hozni az Úrnak; mert áldoztak égőáldozatokkal és hálaáldozatokkal; hálát adva győzelmükért, s ugyanakkor engesztelésért esdve saját esztelenségük miatt, mit a győzelem kivívásában tanúsítottak, s Isten irgalmát kérték jelen szorultságukban. Minden dolgot, ami szomorúságot okoz nekünk, az Úrhoz kell hoznunk. (2.) Barátságos bánásmódjuk által, mit a szegény kétségbeesett menekültek felé tanusítottak, kik elrejtőzve voltak a Rimmon kősziklájánál, akikhez egy békelevelet küldtek, biztosítva őket a közösség bizalmának jegyében, hogy többé nem fogják őket ellenségként kezelni, hanem mint testvéreiket fogadják vissza őket. 13.v.  Barátaink elvesztése ekként kell utat nyisson a barátság felújításához. Még azokat is, akik vétkeztek, ha végül megtérnek, megbocsátó szívvel vissza kell fogadnunk, s vigasztalnunk kell őket. 2 Kor 2,7.   (3.) A gondoskodás által, melyet tanusítottak feléjük, abban, hogy feleségeket szereztek számukra, hogy törzsük ismét felépítessék és annak romlása helyreállíttassék. Ha az Izráel fiai önző módon csak magukat szerették volna, úgy most titokban örültek volna Benjámin családfőinek kioltásán, mert így a nékik kisorsolt föld most - örökös híján - az ő tulajdonukba kerül, s könnyen megkaparintható, mert senki se tartózkodik rajta; de nincs azokban igazi izráelita lelkület, akik testvéreik romlása árán vívánják magukat felépíteni! Távol attól, hogy ilyen szándék vezette volna őket, a nép vezetői azon fáradoztak, hogy valamilyen úton-módon helyreállítsák ezt a törzset.  A Benjáminhoz tartozó összes asszonyok és gyermekek megölettek; Izráel többi törzsei megesküdtek az Úr előtt, hogy egyikük sem adja lányát benjáminitához feleségül; hogy pedig kanaánitákkal kössenek házasságot - ez Isten törvényével ellenkezett; ha erre kényszerítették volna őket, ez lényegében annyit jelentett volna, mintha azt mondták volna nekik: "Menjetek, szolgáljatok idegen isteneknek!" Mit tegyenek hát, hogy feleségeket szerezzenek számukra? Miközben a szerencsétlen benjáminiták a kőszikla hasadékaiban rejtőzködve, kétségbeesve azt gondolták, hogy testvéreik teljes kipusztításukat tervezik, azok ez idő alatt megtartásuk módját dolgozták ki. Ez pedig a következő volt: - [1.] Volt egy szükségszerű igazságszolgáltatási ügy, amit el kellett végezzenek Jábes-Gileád városa felett, mely város a Gád törzséhez tartozott a Jordán túlsó oldalán. Mialatt a sereget számbavették (ami már megtörtént; 20, 2) úgy találták, hogy senki sem jelent meg abból a városból e nemzeti összejövetelen. (8-9v.); és akkor elhatározták, még mielőtt kitűnt volna a hiányzók kiléte, hogy ha Izráelnek bármely városa vétkesnek találtatik a nemzeti tekintélynek és társadalmi közérdeknek ily semmibevételével, az ilyen város legyen átkozott; Jábes-Gileád e szigorú ítélet alá esett, mely ítéletet semmiképpen sem akarták elhalasztani. Akik oly sok helyen megkímélték a kananeusokat, akik isteni parancsolat által voltak pusztulásra szánva, nem akartak szívükben engedékenyek lenni testvéreik iránt, kiket ők ítéltek átokra. Hát miért nem küldtek most férfiakat, inkább, hogy kiirtsák a Jebuzeusokat Jeruzsálemből, akik miatt a szegény lévita kénytelen volt Gibeáig menni? 19, 11-12 Az emberek általában sokkal buzgóbbak saját határozataiknak fenntartásában, mintsem Isten tekintélyének megőrzésében.   Egy 12 000 harcosból álló sereget küldtek ki tehát, hogy végrehajtsák az ítéletet. Miután úgy tapasztalták, hogy amikor Gibea ellen az egész hadsereggel mentek, a nép túl sok volt Isten számára, hogy kezükbe adja őket - ez alkalommal tehát csak kedveset küldtek ki, 10v. Megbízatásuk az volt, hogy mindenkit megöljenek, férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt (11. v. ) ama törvény szerint (3 Móz 27, 29): Aki teljesen az Úrnak szenteltetett az emberek közül, halálra adassék bizonnyal, azok által kiknek hatalmuk van ezt megtenni. [2]. Egy megoldást találtak ezáltal, hogy a benjáminiták számára feleségeket szerezzenek. Amikor Mózes ugyanilyen számú hadsereget küldöttek, hogy bosszút álljanak az Úrért a midianitákon, ugyanilyen parancsot adott, mint itt is, hogy minden férjes asszonyt megöljenek férjeikkel együtt, mint akik egyek velük, de a szüzeket életben kellett hagyniuk. 4 Móz 31, 17-18. Ennek példájára tettek ők itt különbséget férjes asszony és szűz között, 11-12 v. 400 szűz hajadon lányt találtak Jábes Gileádban, s ezeket férjhez adták a megmaradt benjáminiták közül 400 férfinak, 14. v. Atyáik nem voltak jelen az eskűtételnél, nem esküdtek meg, hogy nem házasodnak Benjáminitákkal; őket semmi szín alatt sem kötelezte az eskű: s emelett, mivel hadi zsákmányt képeztek, a győztesek rendelkezésére álltak, mint az ő tulajdonaik. Talán a most kialakult szoros kapcsolat a benjáminiták és Jábes Gileád lakói között késztette később Sault, ki benjáminita volt, hogy annyira gondját viselje ennek a helységnek (1 Sám9,4) Habár akkor már új családokkal volt benépesítve.

 

 

Bir. 21, 16-25

 

      Itt találjuk a további eljárást, ahogyan a többi 200 benjáminitának is feleséget szereztek. És érdemes megjegyezni, hogy noha a törzs kevés létszámra csökkent, mégsem szereztek egy férfinak egynél több feleséget, azon oknál fogva, hogy gyorsabban szaporodjanak. Ők nem adhatták leányaikat nekik; de hogy esküjüket is megőrizzék, s mégis leányaik közül valakiket nékik juttassanak, olyan helyzetnek tették őket  ki, hogy feleséget lopjanak maguknak, s házasságra lépjenek velük, amit aztán utólagosan erősítettek meg általában a  szülők beleegyezésével. Minél kevesebb megfontoltsággal történik  egy eskűtétel, annál több gondot okoz annak megtartása később.

      I. Ami alkalmat szolgáltatott e dolog megtételére, az egy nemzeti ünnep volt Silóban, a mezőn, ahová a városbeli hajadon lányok, meg a környékbeliek is összegyülekeztek oly örömben, hogy táncra perdültek az Úr ünnepének tiszteletére, melyet akkor ültek. Ez ünnep valószínűleg a Sátoros ünnep lehetett (19 v.); mert (ahogy Patrick püspök megjegyezi) ez az ünnep volt az egyetlen alkalom, amelyen a zsidó szűzeknek megengedtetett a tánc; s nem is annyira az ő szórakoztatásukra, hanem szent örömük kifejezésére, miként Dávid is örült, amikor az Úr ládája előtt táncolt; máskülönben a társadalmi helyzetnek szomorúságos jelen állapota alkalmatlan dologként kizárta volna a táncot; mint És 22, 12-13. Ez a tánc nagyon szemérmes és tiszta volt. Nem páros tánc volt; egyetlen férfi sem táncolt e Silói lányokkal; s egy férjes asszony sem feledkezett el annyira magáról, hogy komolytalanul közéjük álljon. Azonban mégis ezen nyilvános táncuk miatt könnyű prédáivá lettek azoknak kik rájuk leselkedtek; s ezért Hall püspök találóan jegyzi meg, hogy a gonosz lelkek elszabadulnak és számos lelket a táncból rettenetes veszedelembe döntenek.

      II. Izráel fejei felhatalmazták a benjáminitákat e dolog megtételére, hogy elrejtőzzenek a szőlőbe mely a táncolók zöld rétjét körülvette, s miközben ők legjavában örvendeztek, rájuk törjenek s minden férfi elragadjon egy lányt feleségül magának, és sietve igyekezzen is vele saját hazájába, 20-21 v. Tudták, hogy az ő leányaik nem lesznek ott, úgy hogy e szüzek szüleiről nem mondható el, hogy ők adták oda leányaikat, hisz ők semmit sem tudtak a dologról. Egy sajnálatos megoldás is jobb a semminél, hogy visszatartson az eskűszegéstől: Sokkal jobb lett volna óvatosnak lenni az eskűtételben, hogy ne adódjék alkalom később arra, mint itt örtént, :azt mondani az angyal előtt: tévedésből esett ez (Préd. 5,6). Itt egy nagyon hirtelen s furcsa házasságkötési módnak vagyunk tanúi, amikor úgy a fiatalok kölcsönös szerelme, mint a szülők beleegyezése később volt bekövetkezendő; az eset rendkívűli volt, és semmiképp sem vehető példának. Az elhirtelenkedett házasságkötések gyakran életre szóló megbánást okoznak; s mi jó várható olyan házasságból mely erőszakkal vagy csalással köttetik? A Jábes-Gileád szűzei a vérontás és öldöklés közül lettek kiragadva, e silóbeliek viszont az öröm és vígalom közül; az előbbieknek okuk a hálára, hogy életük nem lett prédává; az utóbbiak pedig remélhetőleg nem panaszkodtak, nem volt erre okuk, amikor nemsokára rájöttek, hogy nem csavargókhoz és nincstelenekhez mentek férjhez, amilyeneknek kinéztek, kik nemrég bújtak elő a sziklabarlangból, hanem az egész nemzetben a legjobb és legnagyobb vagyonnal bíró emberekhez, amint való igaz is volt, hisz a Benjámin törzsének egész osztályrésze mely törzs 45 600 embert tett ki (4 Móz 26, 41), most e 600 férfi között osztatott el, kik mint egyedüli túlélők az egész törzset képviselték.

      III. Igyekeztek lecsendesíteni s kibékíteni e szüzek szüleit. Ami az atyai tekintélyükön esett csorbát illeti, bizonyára könnyen megengesztelődtek, amikor meggondolták mily nagyszerű örökséghez jutottak leányaik és mily nemes anyákká lesznek Izráelben; ám az eskű, amelyhez kötve voltak, hogy nem adják leányaikat benjáminitákhoz, valószínű, hogy sokakat bántott közülük, kiknek lelkiismerete gyengébb volt, azonban ami ezt illeti, a következő megfontolások megnyugtatólag hathattak rájuk:  - 1. Hogy a szükség azonnali cselekvésre késztette őket (22. v.): "Nem hozhattunk mindenkiknek feleséget ama hadból" - beismerve most, hogy rosszat tettek, amikor minden asszonyt elpusztítottak; s amikor túl szígorú esküjüket, mely elpusztításukról szólt, a leghelyesebbnek látszó eskűjük által kívánták jóvátenni, hogy nem házasodnak velük. " Ezért hát, könyörüljetek rajtunk, miérettünk, kik túl szigorúak voltunk velük szemben, hadd tartsák meg feleségeiket." Mert, 2. a dolgot komolyan ítélve, ezáltal ők nem szegték meg eskűjüket. Arra esküdtek, meg, hogy nem adják leányaikat hozzájuk; ám arra nem esküdtek meg, hogy visszaveszik tőlük, ha erőszakosan elragadják lányaikat tőlük, úgy, hogy ha valaki felelős a dologban, akkor nem az szülők azok, hanem a nép vezetői. Most pedig ez a szabály érvényesül: amit nem kellett volna megtenni, mégis megáll, ha már egyszer megtörtént.  A dolog után vagyunk s ennek megerősítése egyszerűen hallgatással történik a törvény szerint, 4 Móz 30, 4.

       Végül mindennek befejezéseként itt találjuk, 1. A benjámin törzsének újbóli megalapozását. Ez a kevés maradék visszatért a Benjámin törzsének örökségébe, 23 v. S azután, nemsokára közülök támadt Ehud, ki híres volt az ő nemzedékében, Izráelnek második bírája, 3 rész, 15.    2. Izráel seregeinek szétoszlása s hazatérése, 24v. nem tartottak fönn egy állandó hadsereget, sem nem szándékoztak valamilyen változást bevezetni a nemzet kormányzásában; hanem, amikor a dolgot, amelyért egybegyűltek, elvégezték, csendben elváltak egymástól; Isten békességébe ajánlva egymást, hazatért minden egyes férfiú az ő családjához. A közügyi szolgálatok között nem szabad elfeledkeznünk egyéni felelősségünkről, saját ügyeinkről s a magunk házanépéről való gondoskodásról.    3. E zűrzavaros állapot okáról való ismételt említéstétel, 25.v. Bár Isten volt az ő igazi királyuk mégis, minden ember a maga ura kívánt lenni, mintha nem lett volna király fölötte. Áldott legyen Isten a hatóságokért.

 

                  - Vége a Bírák Könyve magyarázatának! -