A MAJDNEM KERESZTYÉN
Matthew Mead lp. igehírdetése
Matthew Mead
1629-1699
Matthew Mead 1629-ben
született. Keveset tudunk életéről mignem Shadwellben (Anglia) lelkipásztorrá
nem lett iktatva Cromwell Oliver által, 1658 január 22-én. „A majdnem keresztyén“
c. prédikációja 1661 nyarán hangzott el.
1662-ben kidobták,
mert nem alkalmazkodott az államvalláshoz. Ekkor Hollandiába utazott és
Uthrecht-ben prédikált. Majd 1671-ben visszatért Angliába, és
Stepney-ben szolgált sok éven át.
Mead tiszteletes 1699
október 16-án halt meg, és temetésén
John Howe lelkész prédikált.
The Almost Christian by Rev Matthew Mead
Treasured meditations, series 1 No. 8.
Grand Rapids, Michigan 49501-2753, P.O. Box 2753. U.S.A.
Fordította: Borzási Sándor ( Lupény, 1999)
A MAJDNEM
KERESZTYÉN
Mathew Mead
lelkipásztor igehírdetése
„Majdnem ráveszel engem, hogy
keresztyénné legyek“ Csel. 26,28.
Ebben a fejezetben találjuk Pál
apostol mentegetőzését és védőbeszédét önmaga érdekében azon elvakult zsidókkal
szemben, kik rosszindulatúan vádat emeltek ellene Agrippa, Festus, Bernice és a
tanács előtt. E védekezésben főképpen három dolgot hagsúlyoz:
1. Megtérése előtt életvitelét.
2. Megtérése történetét, és
3. Megtérése utáni magatartását.
Hogy miként élt megtérése előtt,
elmondja nektek a 4-13. versekben. Hogy miként vezette Isten a megtérésben,
elmondja a 13-18. versekben. Azt pedig, hogy miként élt megtérése után,
elmondja nektek a 19-23. terjedő versekben. Megtérése előtti élete erősen
farizeusi volt. Megtérése nagyon csodálatos volt. S e megtérés gyümölcse igen
figyelemre méltó.
Megtérése előtt üldözte az
evangéliumot, melyet mások prédikáltak; megtérése után pedig prédikálta azt az evangéliumot, melyet előbb őmaga is
üldözött.
Amíg üldözője volt az evangéliumnak,
a zsidók szerették; de most, hogy Isten kegyelme által az evangélium
hirdetőjévé vált, a zsidók gyűlölték, és halálra keresték.
Egykor Krisztus ellen volt, és akkor
sokan voltak mellette; de most Krisztus mellett van, és sokan vannak ellene;
régen, azáltal, hogy Krisztus ellensége volt, sokakat barátjává tett; de amikor
elfogadta Jézust, ők mind halálos ellenségeivé lettek. Ez volt a nagy vád,
melyet felhoztak ellene, hogy ő egy nagy ellenzőből nagy hitvallóvá vált. Mivel
Isten e változást kimunkálta benne, ez feldühítette őket; mintha azért lennének
még gonoszabbak, mivel Isten őt jobbá tette. Isten kegyelmének műve látszott
életén, s úgy tűnt, mintha irigykedtek volna rá Isten kegyelme miatt. Nem
prédikált semmiféle lázadást, s a zendülésnek semmilyen magvát sem hintette a
nép között; csak a megtérést, és a Krisztusban való hitet hirdette, és a
feltámadást, és ezért lett ő kérdőre vonva.
Röviden ez a lényege Pál
védekezésének, őnmagáért tartott
védőbeszédének, melyről a fejezet folytatásából megtudjuk, hogy
különböző hatást gyakorolt bíráira.
Festus, látjuk, megróvásban
részesítette (24.vers). Arippa úgy tűnik meggyőzetett általa (28.vers). Az
egész bírói testület nyilvánvalóan felmentette őt (30. 31. versek). Festus
esztelennek tartotta őt. Agrippa majdnem rávétetett, hogy olyanná legyen, mint
Pál maga.
Festus bolondnak ítélte Pált, mivel
nem értette a Krisztusról és a feltámadásról szóló tant: „a sok tudomány téged
őrültségbe visz“. Agrippa királyra oly hatással volt a Pál beszéde, hogy
majdnem elfogadta hitét: Pál oly hatékonyan érvelt vallásáért, hogy Agrippa úgy
tűnt, fordulóponthoz ért hitvallásában. „Ekkor Agrippa ezt mondta Pálnak:
‘Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek’“.
„Majdnem“. - A szavak némi vitát
keltenek a teológusok között. Én úgy veszem a szavakat, amint olvastuk őket;
ezek kimutatják, mily nagy hatással volt Pál tana Agrippa lelkiismeretére. Bár
ő nem akart megtérni, mégis, nem kerülhette el, hogy meg ne győzetessék;
lelkiismerete megérintetett, bár szíve nem újíttatott meg.
MEGJEGYZÉS. Van valami a
keresztyénségben, mely magán hordozza saját bizonyítékát, még a hitetlen ember
lelkiismeretében is.
„Ráveszel (meggyőzöl) engem“. - Egy
héber származású szó, mely jelentheti akár érvek használatát a meggyőzésre,
akár magát a meggyőzetést, az érvek súlya alatt. Most itt az utóbbi értelemben
veendő: kimutatja Pál érvelésének Agrippára gyakorolt hatását, mely majdnem
áttérítette őt a keresztyén hitvallásra. „Majdnem ráveszel engem, hogy
keresztyénné legyek!“
„Egy keresztyén“. - Remélem, nem
szükséges arról beszélnem nektek, hogy mi egy keresztyén, habár meg vagyok
győződve, hogy sokan, kik keresztyénnek neveztetnek nem tudják, mi egy
keresztyén, vagy ha igen, akkor mégsem tudják mit jelent keresztyénnek lenni.
Egy keresztyén Jézus Krisztus tanítványa; olyan ember, aki hisz
Krisztusban és követi Őt. Miként egy
ember, ki felkarolja Luther tanát és útját lutheránusnak neveztetik; ekként,
aki átöleli és magáévá teszi, és követi Krisztus Jézus tanítását, keresztyénnek
mondatik.
A szót szokták venni tágabb és
szorosabb értelemben: tágabb értelemben azok megjelölésére szolgál, akik
vallják, hogy Krisztus eljött testben, ezek keresztyéneknek neveztetnek a
pogányokkal szemben, akik nem ismerik Krisztust; és a szegény vak zsidókkal
ellentétben, akik nem akarják elfogadni Őt. Ámde a Bibliában ez a szó ennél
sokkal szorosabb és határozottabb értelemben van véve; csak Krisztus igaz
tanítványainak és követőinek megnevezésére van használva; „A tanítványokat
először Antiokhióban nevezték keresztyéneknek; ...ha valaki mint keresztyén
szenved, ne szégyellje azt;“ azaz, mint Krisztusnak egy tagja és tanítványa; és
úgyanilyen értelemben ebben az igében is, „Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné
legyek“.
E szó csak három helyen található az
Újszövetségben, amint én megfigyeltem, és mindegyik esetben az előbb említett
értelemben van használva.
A rómaiak csúfnévként használták
maguk között e nevet, s gyakran használták a keresztyén szót egy bolond ember
megjelölésére. De ha, amint az apostol mondja, „Krisztus prédikálása a világnak
bolondság“, akkor nem csoda, hogy Krisztus tanítványai a világ bolondjainak
tartatnak. Mégis, igaz, egy nemes értelemben, hogy ők azok; mert az egész
kegyesség egy mély titok. Egy ember meg kell haljon, ha élni akar; üressé kell
válnia, ha be akar telni; elveszettnek kell lennie, hogy megtaláltassék;
szűkölködővé kell lennie, hogy mindennel bírjon; vakká kell legyen, hogy
megvilágosodást nyerhessen; elkárhozott kell legyen, hogy megváltásban
részesülhessen; ekképpen, bolonddá kell legyen, hogy keresztyénné lehessen. „Ha
valaki azt hiszi, hogy bölcs ti köztetek e világon, bolond legyen, hogy bölccsé
lehessen!“ Az az igazi keresztyén, aki a világ bolondja, de bölcs az üdvösségre
nézve.
Ezzel feltártam röviden a szavak
értelmét és jelentését. Az ige nem igényel felosztást, de azért sajnálom, hogy
a „majdnem“ szó nem választható el a
„keresztyéntől“. Bár kevés haszonnal járna, ha külön venném is őket az
igében, ha mégsem tudnám szétválasztani őket szívetekben; ez lenne egy áldott
felosztás, ha a „majdnemet“ el lehetne választani a „keresztyéntől“; hogy legyetek teljesen keresztyének, ne csak majdnem.
Ennek megvalósítása Isten munkája, de a mi kötelességünk erre sürgetnünk titeket;
és bárcsak Isten segítne úgy beszélnem e tárgyról, hogy végeredményként ezt
mondhassátok: „Te meggyőzöl engem, nemcsak majdnem, hanem teljesen, hogy
keresztyénné legyek!“
Sokan vannak a világban, kik
majdnem, de sajnos, csak majdnem keresztyének; sokan, kik közel vannak a
mennyhez, de sohasem kerülnek még közelebb; sokan, kik közel vannak az
üdvösséghez, de nem részesülnek abban; a menny látókörén belül vannak, de
mégis, sohasem látják meg az Istent.
Két szomorú kifejezés van a
bibliában, melyről csupán említést teszek e helyen. Az egyik a valóban igazakra
vonatkozik. A másik pedig a látszólag igazakra érvényes.
Az van mondva a valóban igazról,
hogy „nehezen tartatik meg“, s a színleg igazról pedig, hogy majdnem
megmentetik: „Nem messze vagy az Isten országától.“
Az igaz nehezen tartatik meg, azaz
sok nehézségen keresztül; a pokolnak sok félelmén át fog a mennybe jutni. A
képmutatók pedig egy majdnem-mel üdvözülnek, vagyis, a pokol felé mennek a mennyről
való sok szép reménnyel szívükben.
Van két dolog, mely felmerül e
komoly elmélkedésnél. Az egyik: milyen gyakran tévedhet egy hívő, s milyen
mélyre eshet, és mégis igaz kegyelem részese. A másik, milyen messzire eljuthat
egy képmutató a mennybe vivő úton, milyen
magasra fölérhet, és mégis, nem részese a kegyelemnek.
Egy szent eshet nagyon közel a
pokolhoz, és mégis, soha nem kerül bele; egy képmutató pedig felemelkedhet
nagyon közel a mennyhez, és mégsem juthat oda. Egy szent majdnem elveszhet, és
mégis, örökre üdvözül; a képmutató pedig
majdnem megmenekül, de végül
mégis elvész. Mert a legrosszabb állapotában levő szent valójában mégis egy
hívő, de a legjobb képmutató nem más, mint egy hitetlen bűnös.
Mielőtt a dolog tárgyalásába
kezdenék, előre kell bocsátanom három dolgot, melyek nagy haszonnal járnak a
gyenge hívők megerősítésére, hogy meg ne rendüljenek és el ne csüggedjenek a
következő tanítás folytán.
ELŐSZÖR. Semmi sincs e tanításban,
mely okot szolgáltatna a gyenge keresztyének megütközésére vagy elcsüggedésére.
Az evangélium nem azért mondja e dolgokat, hogy fájdalmat okozzon a hivőknek,
hanem hogy felébressze a bűnösöket és névleges hitvallókat.
Miként a gyenge keresztyének
vonakodnak a leginkább attól, hogy az evangélium ígéreteit és vigasztalásait
önmagukra alkalmazzák, - pedig azok kimondottan az ő számukra írattak meg- ,
úgy senki sem készebb magára alkalmazni az ige fenyegetéseit és kemény dolgait,
mint ők, noha ezek nem az ő részükre lettek irányozva. Miként a tanítványok
esetében, mikor Krisztus ezt mondta nekik:
„Egy közületek elárul engem“; azok akik ártatlanok voltak estek a
leginkább kétségbe, és így kiáltottak „Mester, csak nem én?!“. Ekként a gyenge
keresztyének is, amint hallják a bűnösök feddését, vagy a képmutatók leleplezését
az igehirdetésben, azonnal így kiáltanak fel: „Én vagyok-e az? “
A képmutató hibája, hogy miközben az
Ige leleplező és mindent átható ereje alatt ül, mégsem alkalmazza azt önmagára:
és a gyenge keresztyén tévedése, hogy szomorú következtetéseket von le saját
állapotára vonatkozólag olyan feltevésekből, melyek egyáltalán nem rá vonatkoznak.
Valójában, nagy haszonnal jár egy
ilyen tanítás minden hívő számára:
1. Arra készteti őket, hogy nézzék
meg helyzetüket, milyen fundamentumon állnak, s lássák meg, hogy reménységüknek
alapja jól megvettetett, hogy nem
fövényre építettek, hanem erős kősziklára.
2. Segíti csodálatunk, hálánk
felkeltését Isten megkülönböztető szeretete iránt, látva, hogy minket az örök
élet útjára vont, miközben oly sokan elvesztik az utat; és legyőzte lelkünket
igazi megtérés által, miközben oly sokan csak egy hiábavaló hitvallást
viselnek.
3. Az önvizsgálatnak áldott
kötelességére indít, hogy így magunkat
teljes szívünkből, őszintén Istennek szenteljük.
4. A lelket kétszeres buzgóságra
készteti, hogy ne csak hivőnek találtassék, hanem ki is tartson a hitben
mindvégig.
Ezek a dolgok, s ezekhez hasonlók
ezt a tanítást hasznossá teszik minden hívőre nézve; de nem szabad megütközés
kövét jelentse számukra békességük és vigaszuk utján.
Célom e prédikációban nem az, hogy
elkeserítsem azon lelkeket, kiket Krisztus nem akar megszomorítani; nem akarom
eloltani a pislogó gyertyabelet, hanem a képmutatók mécsének hamis tüzét
szeretném kioltani, nehogy egész életükben annak fényénél járva végül késő
legyen a bűnbánatuk. Szándékom az, hogy ledöntsem a bűnösök önbizalmának
hegyét, nem pedig az, hogy gyengítsem a hívők hitének és bizalmának karját; azt
szeretném elérni, hogy felébresszem és sarokba szorítsam a képmutatókat, nem
pedig hogy elkedvtelenítsem a gyenge hívőket.
MÁSODSZOR, szeretném hangsúlyozni,
hogy habár sokan vannak akik messze, nagyon messze eljutnak a mennybe vivő
úton, és aztán mégis elvesznek, azonban az a lélek, kiben az igazi kegyelemnek
legkisebb szikrája megtalálható, soha sem fog elveszni: „az igaz kitart az ő
útján“.
Habár sokan rendkívül sokat tehetnek
a szolgálat útján, amint a következőkben ki fogom mutatni, s aztán mégis
végzetesen eltévednek; azonban az a lélek, mely kötelességét az igaz
őszinteségnek legkisebb mértékével végzi is, sohasem téved el; „mert ő megmenti
az igazszívűeket“.
A valódi kegyelemnek legkisebb
mértéke éppoly üdvözítő erővel bír, mint a legnagyobb; éppoly bizonyosan
megment, bár nem oly könnyen(vigaszteljesen). A legkisebb kegyelem is teljes részesedést
nyújt Krisztus Vérében, mely által teljesen megtisztulunk; és teljes
részesedést biztosít Krisztusnak erejében és hatalmában, mely által biztos
módon megőriztetünk.
Krisztus megőrzi a hitet a lélekben,
s a hit megőrzi a lelket Krisztusban; és így „Isten hatalma által őriztetünk
hit által az üdvösségre“.
HARMADSZOR, szeretném előrebocsátani
ezt: azok, akik ilyen igazságokat mint amilyeneket ez igehirdetésben feltárok,
végig tudnak hallgatni anélkül, hogy komolyan magukba szállnának és önvizsgálatot
tartanának, az ilyeneknek ‘jó-lelkiállapota’ nagyon kétséges számomra.
Bizonyára egy olyan üzletemberről,
ki sohasem tart számvetést, s nem vizsgálja felül kiadásait úgy vélekedtek,
hogy a csődbejutás szélén áll; és én ugyanígy bizonnyal képmutatónak tartom azt
az embert, aki sohasem száll önmagába, s nem tart önvizsgálatot szíve felett.
Aki szolgálatának útján minden nehézség vagy állapota felől való aggodalom
nélkül halad előre, az ilyen ember lelkiállapotát mindenkinél kétségbeejtőbbnek
tartom.
Amikor látunk egy beteg embert, és
tudomást szerzünk arról, hogy nem érzi betegségét, ebből arra következtetünk,
hogy a halál előjelei már rajta vannak. Éppen így, amikor a bűnösöknek nincs
semmiféle átérzésük lelkiállapotukat illetőleg, ez nyilvánvaló jele, hogy
halottak a bűnben; az örök halál súlya nehezedik rájuk.
Miután e dolgokat
előreterjesztettem, melyeket szeretném, hogy elmétekben tartsatok miközben
végigmegyünk e dolog tárgyalásán, rátérek most már magának a tárgynak alaposabb
és világosabb kifejtésére.
ALAPTANÍTÁS: hogy sokan vannak a
világon, kik majdnem, és mégis, csak majdnem keresztyének.
Bebizonyítom a tétel igazságát, s
aztán egy még behatóbb feltárással folytatom.
Bemutatom a tétel igazságát; és az
Írás bizonyságaival fogom ezt tenni, melyek érthetően, teljes világossággal beszélnek
e dologról.
ELŐSZÖR, Az evangéliumbeli gazdag
ifjú egy kiváló bizonysága ennek az igazságnak; olvassátok róla, hogy
Krisztushoz jött, hogy megismerje általa a mennybe vivő utat; „Jó Mester, mit
kell nékem cselekednem, hogy örök életet nyerjek? “. Krisztus Urunk megmondja neki: „Ha be akarsz menni az életre,
tartsd meg a parancsolatokat“; és amikor Krisztus megmondta neki mely
parancsolatokról van szó, így válaszolt: „Uram, mindezeket megtartottam
ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozásom van még? “
Nos, figyeljétek csak meg, milyen
messzire ment el ez ember.
1. Engedelmeskedett - nem csak
hallgatta Isten parancsolatait, hanem megtartotta azokat; már pedig az Írás azt
mondja: „Boldog az az ember, aki hallgatja az Istennek beszédét, és megtartja
azt“.
2. Mindenben engedelmeskedett - nem
csak egyik vagy másik parancsnak, hanem úgy egyiknek, mint másiknak. Nem alkudozott
Istennel, sem nem ragadta vagy választotta ki azokat, melyek könnyebbek voltak,
mellőzve a többieket; nem, hanem mindenben engedelmeskedett: „Mindezeket
megtartottam“.
3. Folytonosan engdelmeskedett - nem
csak egy szalmaláng-buzgósággal, hanem folytonos kötelességtudattal; kegyessége nem olyan volt mint az Efraimé,
mely „mint a reggeli harmat, hamar eltűnt“; nem, „Mindezeket megtartottam
ifjúságomtól fogva“.
4. Megvallja vágyát, hogy szeretne
még többet tudni és tenni - hogy betöltse azt ami hiányzik még
engedelmességéből; és ezért Krisztushoz
folyamodik, hogy Ő tanítsa meg arra, amit tennie kell: „Mester, mi
fogyatkozásom van még? “. Nos, nemde jó
embernek látjátok őt? Hej! mily kevesen jutnak el ilyen messzire! És mégis, bár
ily messzire eljutott, mégsem ment el elég messze: ő majdnem keresztyén volt,
és mégis, csak „majdnem“; mert
valójában egy romlott képmutató volt: végül hátat fordított Krsztusnak, és
testi kívánságához ragaszkodott. Ez tehát egy teljes bizonysága a tétel igazságának.
MÁSODSZOR, A második bizonyságot
a szüzek pédázatából veszem, Máté
evangéliumából: figyeljétek meg, milyen előrehaladást tettek, mily messzire
jutottak a Krisztus megvallásában.
1. „Szűzeknek“ neveztetnek. - Nos,
ez egy olyan név az Írásban, úgy az Ó-, mint az Újtestamentumban, mely Krisztus
szentjeire vonatkozik: „A szüzek szeretnek Téged“. Úgyszintén a Jelenések
könyvében, a „száznegyvennégyezer“, kik a Báránnyal a Sion hegyén álltak,
„szűzeknek“ neveztetnek. Szüzeknek mondatnak, mert nem szennyezték be ruháikat
a „romlottsággal, mely a kívánságban van e világon“. Nos, úgy tűnik, hogy ezek
is ide tartoztak, mert „szűzeknek“ mondja őket az Ige.
2. Elővették lámpásaikat - azaz
tanúságot tettek Krisztusról, hitvallást tettek felőle.
3. Volt valamilyen olaj lámpásukban.
Volt valamilyen meggyőződésük és valamilyen hitük, - bár nem Isten
választottainak hite, - mely fenntartotta hitvallásukat egy ideig, és lámpásuk
égett s világított.
4. És mentek - hitvallásuk nem egy
tétlen vallás volt csupán; teljesítették kötelességeiket, látogatták az
összejöveteleket, és sok dicséretes dolgot tettek: haladást tettek - előre
mentek.
5. Kimentek. - mentek egyre előrébb,
egyre kijjebb, sokakat maguk mögött hagyva; ez a világtól való elszakadásukról
beszél.
6. Együtt mentek a „bölcs
szűzekkel“. - Közösségük volt azokkal, kiknek élő közösségük volt az Úrral, és
társaik voltak azoknak, kik Krisztushoz ragaszkodtak.
7. Kimentek - „a vőlegény
fogadására“. Ez Krisztus után való
vágyukról és keresésükről beszél.
8. Mikor hallották a vőlegény
érkezését jelző kiáltást, „felkeltek és előkészítették lámpásaikat“; még
magasabb szinten vallották meg Krisztust, abban a reményben, hogy bemennek a
vőlegénnyel.
9. Keresték az igazi kegyelmet. Már
most mi nemde azt mondjuk, hogy a kegyelem után való vágy a valódi kegyelem
jele? És valóban így van, ha valóban
igazi e vágy, és megfelelő időben történik; ha egészséges és alkalomszerű. De
figyeljétek csak a kegyelem utáni vágyat e szüzeknél: „adjatok nékünk a ti
olajotokból“.
Valódi kegyelem utáni vágy volt, de
nem volt igazi vágy a kegyelem után; nem volt igazi, mivelhogy nem megfelelő
időben történt; helytelen volt, mivel nem alkalmas időben történt; túl késő
volt már. Esztelenségük abban állt, hogy nem vittek magukkal olajat, amikor
kézbevették lámpásaikat; az idő, amikor a kegyelmet kellet volna keresniük
akkor volt, amikor Krisztushoz jöttek. Túl késő volt már keresni azt, amikor
Krisztus jött hozzájuk. Akkor kellett volna keresniük, mikor felvették a
hitvallásukat; túl késő volt azt keresni a vőlegény érkezésekor. És ezért
lettek kizárva. És bár bebocsátásért kiáltoztak, „Uram, Uram, nyisd meg
nékünk“, mégis az Úr Krisztus így szól hozzájuk, „Én nem ismerlek titeket“.
Látjátok, mily messze eljutottak
ezek a szüzek Krisztus megvallásában, s mily sokáig kitartottak abban, -
mindaddig, míg a vőlegény megérkezett. Eljutottak egészen a menny kapujáig, és
ott, a sodomitákhoz hasonlóan, kezükkel a kilincsen, a dicsőség küszöbén
vesztek el. Majdnem keresztyének
voltak, de csak majdnem; majdnem
üdvözültek, s mégis elvesztek.
Ti, akik Krisztus evangéliumának
hitvallói vagytok, álljatok meg; halljátok meg ezt és reszkessetek; ha ők, kik
sokkal előttünk, a mennyhez közel estek el, mi lesz velünk, kik messze távol
vagyunk tőlük? Ha ők, akik szüzek, kik vallják a Krisztust; kiknek úgy tűnik,
kitűnő hitük van vallástételükben, miként ezeknek itt; kiknek hite, úgy látszik, nyilván
gyümölcsöző, kik felülmúlnak más Krisztus-keresőket, kik előrehaladást tesznek
hitvallásukban, és hitükhöz illően járnak, - sőt kívánják a kegyelem munkáját:
ha az ilyenek is csak majdnem keresztyének,
Uram, mik vagyunk mi?
HARMADSZOR, ha két tanú nem elég az
igazság bizonyítására, s a tétel hitelességének megerősítésére, vegyük a
harmadikat; és ez az Ótestamentumból lesz, Ézsaiás 58,2. Figyeld csak, mit mond
Isten erről a népről; úgy írja le őket, mint akik a választott nép
jellemvonásait viselik: „akik mindennap keresnek engem, és tudni kívánják
utaimat, mint oly nép, mely igazságot cselekedett, és Istene törvényét el nem
hagyta; kérik tőlem az igazságnak ítéleteit, és Istennek elközelgését
kívánják“.
Nézzétek meg, milyen messzire
jutottak ezek; ha Isten nem mondta volna, hogy romlottak és képmutatók, mi a
nyáj példányképeinek tartanánk, és a leghűségesebbek közé sorolnánk őket.
Kérlek, figyeljétek meg,
1. Keresték Istent. - Már pedig ez
egy igazi szentnek sajátos jellemvonása.
A valóban szentek „Istent keresőknek“ neveztetnek. „Ez az Őt keresők
nemzettsége, akik a Te orcádat keresik, ó, Jákób Istene“. Íme, itt van az
Istent keresők nemzettsége; s nemde Isten szentjei ezek? - De menjünk tovább.
2. Mindennap keresték őt. - Itt a
szorgalom állhatatossággal párosul, napról-napra; vagyis mindennap,
folytonosan. Nem csak olykor-olykor keresték Őt, a nyomorúságban, vagy
megpróbáltatásban csupán, miként sokan teszik. „Uram! a szorongásban kerestek
téged, és halk imádságot mondtanak, mikor rajtuk volt ostorod“. Sokan, amikor
Isten meglátogatja őket, ők is látogatást tesznek nála, de addig nem; amikor
Isten nyomorúságokat bocsát rájuk, akkor elkezdenek esedezni. Ez olyan, mint a
tengerészek kegyessége: mikor viharba jutottak, s „minden bölcsességüknek esze
veszett, az Úrhoz kiáltának nyomorúságukban“. Sokan sohasem kiáltanak addig
Istenhez, míg nem jutnak bölcsességük végére; sohasem jönnek Istenhez
segítségért, míg magukon tudnak segíteni. Ámde ezek, akikről itt Isten beszél,
ezeknél sokkal buzgóbbak voltak kegyességükben. Amazok kényszeredett
kegyességet hoztak létre, de ezek - úgy látszik -lelkiismeretesen végezték a kegyesség gyakorlatait; mert
„mindennap keresnek engem“, mondja Isten. Bizony, mondhatná valaki, ez az
őszinteség jele. Jób így szól a képmutatókról: „Segítségül hívja-e mindig az Úr
nevét? “ Bizonyára nem; de ez a nép szüntelen Istenhez folyamodik, „mindennap
keresik Őt“, bizonyára ezek nem képmutatók!
3. „Tudni kívánják utaimat“, mondja
Isten. Bizonyára ez már teljesen felmenti őket a képmutatás gyanúja alól; mert
nem így szólnak Istenhez: „Távozzál el tőlünk, mert a te utaidban nem
gyönyörködünk!“.
4. „Oly nép, mint aki igazságot
cselekedett“. Nem csupán oly nép, mely szólja vagy ismeri az igazságot, vagy
megvallja azt, hanem mint egy oly nép, mely igazságot cselekszik, mely nem cselekszik mást csak azt, ami igaz
és helyes. Úgy tűnnek fel a világ szemében, mint jók, mint a legjobbak.
5. Nem hagyták el Istenük törvényét.
- Úgy látszott, hűek voltak alapelveikhez, ragaszkodtak hitvallásukhoz, jobban,
mint sokan közülünk, akik elhanyagolják kötelességeiket, és elvetik Isten
törvényét: de ezek állhatatosan kitartottak vallástételükben; „nem hagyták el
Isten törvényét“.
6. „Kérik tőlem“- mondja Isten - „az
igazságnak ítéletét“. Nem a saját akaratukat teszik a jó és a rossz
zsinórmértékének, hanem Isten törvényét és akaratát; és ennek érdekében azt
kívánják, hogy az emberekkel való kapcsolataiban Isten által legyenek vezetve
és tanácsolva: „Kérik tőlem az igazságnak ítéletét.“
7. Istennek közelségét kívánják.
Bizonyára ez nem lehet egy képmutató álruhája. „Gyönyörködik-e ő a
Mindenhatóban? “- kérdi Jób: - nem, semmiképpen. Habár Isten a legfőbb forrása
az ember boldogságának, (mert benne mindaz megtalálható ami szeretetreméltó),
mégis, a képmutatók nem gyönyörködnek Istenben. Míg az érzelmek nem válnak
lelkivé, addig semmi érzékenység sincs a lelki dolgok iránt. Isten egy lelki
jó, és ezért a képmutatók képtelenek benne gyönyörködni. Ámde ezen emberek
gyönyörködnek Isten közelségében, Istennek elközelgését kívánják.
8. Oly nép volt, mely sokat böjtölt:
„Miért böjtöljünk,“ mondják, „ha te nem nézed? “ Márpedig ez egy olyan dolog,
melyhez nem csupán az igazság ismerete szükségeltetik, hanem a kegyelem ereje
is.
„Senki sem tesz“ mondja Krisztus
Urunk, „új bort ó tömlőkbe, nehogy szétszakadjanak a tömlők, s bor
kiömöljön.“ Az új bor erős, míg a régi
tömlők gyengék; s az erős bor szétrepeszti a gyenge edényeket. Ezt az érvet
hozza fel Krisztus, amiért tanítványai, kik frissen megtértek voltak, s még
gyengék, nem voltak jártasak a böjtnek e kemény gyakorlatában. De az itt
említett emberek gyakorta böjtöltek, sokat gyötörték lelküket, gyakran
fárasztották önmagukat megalázó gyakorlatokkal. Bizonyára ez már „új bor volt
új tömlőkben“; feltételezhetjük hát, hogy ez a nép erős volt a kegyelemben; úgy
tűnik, nemcsak megismerték az igazságot, hanem növekedtek is abban. És mégis,
mindezek ellenére nem voltak jobbak a képmutatóknál; ígéretes előhaladást
tettek, és messzire eljutottak, de mégsem mentek elég messzire; végül is Isten
elvetette őket.
Remélem, hogy mostmár tárgyunk
igazsága eléggé megerősíttetett s bebizonyíttatott; „hogy egy ember lehet, sőt,
nagyon sok ember van, aki majdnem, és mégis nem több mint „majdnem keresztyén“.
Egy ember rendelkezhet sok
ismerettel, nagy világossággal; sokat tudhat Istenről és az ő akaratáról, sokat
Krisztusról és az ő útjairól, és mégis csak majdnem keresztyén.
Mert habár semmilyen kegyelmi erény
sem létezhet ismeret nélkül, mégis sok ismeret lehet ott, hol semmilyen
kegyelmi erény sincsen; a
megvilágosodás gyakran előljár, miközben igaz megtérés sohasem követi azt. Az
ismeretet értelmünkkel fogjuk fel; a szentségben akaratunk által részesülünk.
Ezért meglehet, hogy egy ember értelme megvilágosíttatott, s mégis, akarata
egyáltalán nincs megszentelve. Mily sokan értelmükben ismerik Istent, de
hiányzik akaratukban az Isten iránti engedelmesség. Az apostol elmondja nekünk,
hogy vannak emberek, „akik mikor megismerték Istent, nem dicsőítették őt, mint
Istent“.
Ahhoz, hogy egy ember teljesen
keresztyénné váljék, világosságra van
szükség a fejben, s melegségre a szívben; ismeretre az értelemben, és
buzgóságra az érzelmekben. Sok emberben megvan a buzgóság, de nincs ismeret; ez
vak kegyesség; soknál meg van az ismeret, de nincs buzgóság, ez gyümölcstelen
spekuláció: de ahol az ismeret egyesül a buzgósággal, ez létrehoz egy igazi keresztyént.
Istennek és Krisztusnak üdvözítő
ismerete magába foglalja úgy az értelem helyeslését, mint az akarat beleegyezését;
ez már oly ismeret, mely hitet rejt magában; „ismeretével igaz szolgám sokakat
megigazít.“ És ez az az ismeret, amely örök élethez vezet: mármost bármilyen
ismerete legyen is valakinek Istenről és Jézus Krisztusról, mégis, ha ez nem
üdvös ismeret - nem párosul buzgósággal és alkalmazással - az ilyen ember csak
majdnem keresztyén.
Az ismeri helyesen Istent, aki
tudja, miként kell szolgálnia Őt, és engedelmeskedik neki a felőle való igaz
ismeretnek megfelelően.
Egy embernek lehetnek nagy és kiváló
ajándékai Istentől, sőt, lelki, kegyelmi ajándékai, és mégis, nem egyéb, mint
majdnem keresztyén. Júdás nagy
igehirdető volt; ilyenek voltak azok is, kik Krisztushoz jöttek, és ezt
mondták, „Uram, Uram, mi a te nevedben prófétáltunk, és a te nevedben űztünk ki
ördögöket,“ stb.
Tudnotok kell, hogy nem a lelki
ajándékok által, hanem a kegyelmi erények által válik egy ember igazán
keresztyénné. A legnagyobb lelki ajándékok sem képesek megváltoztatni a szívet;
egy ember prédikálhat, mint egy apostol, imádkozhat angyali módra, s mégis,
ördögi lehet a szíve. Egyedül a kegyelem változtathatja meg a szívet; a legnagyobb ajándékok sem képesek
azt megváltoztatni, de a legkisebb kegyelem képes rá; az ajándékok a teológia
doktorává tehetnek egy embert, de a kegyelem hívővé teheti az embert.
Három dolog van, ami meg kell
történjen értünk/velünk, ha meg akarunk menekülni a kárhozattól:
- Teljességgel meg kell
győzettessünk bűnösségünk felől.
- Igazán egyesíttetnünk kell
Krisztussal.
- Fel kell vétessünk a kegyelem szövetségébe.
Márpedig ezen dolgok elérésére a
legnagyobb ajándékok sem tudnak minket eljuttatni.
Az ajándékok nem munkálják ki a bűn
felőli teljes meggyőzetést.
Nem képesek megvalósítani
Krisztussal való egységünket.
Nem képesek minket a szövetség-kötelékébe
vonni. És ezért, következésképpen nem képesek megóvni minket az örök kárhozattól;
és ha ez így van, akkor egy ember bírhat a legnagyobb ajándékokkal, s mégis,
csak majdnem keresztyén.
Egy ember meggyőzettethetik
bűnössége felől, s mégis, meglehet, hogy csak majdnem keresztyén. E meggyőzetés
éppúgy lehet pusztán értelemszerű, miként lelki; származhat az ige által
megvilágosított természetes lelkiismeretből, a Lélek ama hatékony munkája
nélkül, mellyel a bűnt a szívre nehezíti.
A bűnösség felőli meggyőzetést
is meg lehet szokni; vannak akik
sokszor átérzik, de mégsem eredményez náluk igaz megtérést.
Sokan biztosra veszik megtérésüket,
mivel eljutottak bűnösségük felől való meggyőzetésre; tehát tétlenül ülnek, s
nem törekszenek előre. Isten épp emiatt panaszkodott Efraimra. Mármost, ha a
bűn felőli meggyőzetés lehet természetes lelkiismeretből fakadó is; ha lehet
megszokott, vagy lehet megtévesztő, mellyel az ember nyugtatgatja magát az
igazi megtérés helyett, akkor egy embernek lehet ilyen bűn felőli meggyőzetése,
és mégis, csak majdnem keresztyén.
Lehetséges, hogy egy ember sír bűne
miatt, és mégis, csak majdnem keresztyén. Így tett Saul; így sírt Ézsau is az elsőszülöttségi jog
elvesztésén, mely az ő bűne volt, és ezért Isten Lelke által „parázna Ézsaunak“
lett nevezve; bár „könnyhullatással kereste az áldást“.
ELLENVETÉS. De nem azt mondja-e
Krisztus, hogy boldogok azok, akik sírnak?
Bizonyára akkor, az az ember, aki bűne miatt sír, jó lelki állapotban
van. Erre azt felelem, valóban igaz, hogy akik bűneik miatt sírnak abban az
értelemben, ahogy Krisztus beszélt, azok igazán boldogok; de nem tesz minket
boldogokká akármilyen sírás, melyet a bűn miatt teszünk.
A bűn feletti bánkódásnak a bűn
gonosz volta felőli lelki meggyőzetésből és a bűn aljas és kárhozatos
természetének felismeréséből kell fakadnia. Mármost, nem mindenki sír azért
bűne miatt, mivel lelkében egy mélyreható meggyőzetés történt; sokan közülök
nem érzik igazán a bűn gonosz és aljas voltát.
A bűn feletti igazi bánkódás inkább
a bűnben rejlő gonosz miatt történik, mintsem a bűn okozta kellemetlen
következmények miatt. Sokkal inkább azért kell bánkódnunk a bűn miatt, mivel gyalázatot hoz Istenre, megsérti
Krisztust, és megszomorítja a Szentlelket, és a lelket elfordítja Istentől, mintsem
azért, mert kárhozatba dönt.
Meglehet, hogy valakinek nagy
reménye van a mennyet illetőleg, nagy bizonyossága afelől, hogy meg van mentve,
és mégis, csak majdnem keresztyén.
Általános dolog manapság látni
alaptalan módon üdvbizonyossággal hencegő embereket.
Egy embernek lehetnek nagy reményei,
miközben nem részese a kegyelemnek;
olvasunk a „képmutatók reménységéről“. Az hogy vallásos kötelességeiket
teljesítik, bizonyítéka reménységüknek; a bolond szüzek sohasem tették volna,
amit tettek, ha abban a hitben lettek volna, hogy végül is kizáratnak. Sok
hitvalló nem vállalna annyi fáradságot a vallásban, ha nem lenne reménységük a
menny iránt.
Egy ember reménykedhet Isten
irgalmában, jóságában és hatalmában, anélkül, hogy tekintettel lenne az
ígéretre; s a legtöbb ember ilyen reménnyel áltatja magát: Isten teljes
kegyelemmel és jósággal, és ezért meg akar menteni; és végtelen hatalmú, tehát
képes megmenteni; miért ne bíznám hát rá magamat?
Nos, felfuvalkodottság - és ezért
bűn - másképpen reménykedni Isten
irgalmában, mint ahogy arra az ígéret irányít; mert az ígéret az a csatorna,
melyen keresztül a kegyelem velünk közöltetik; mindaz a boldogság, melyet a
szentek élveznek a mennyben, nem egyéb, mint annak az igéretnek a gyümölcse,
melyre itt e földön támaszkodtak, s melynek beteljesedését várták. Egy embernek
nincs joga Istenben reménykedni, csakis az ígéret erejénél fogva.
Meglehet, hogy valaki reményt táplál
a menny iránt, de nem tisztítja meg szívét, sem nem hagy fel titkos bűneivel;
az olyan üdvbizonyosság, mely nem párosul szívbéli tisztasággal, hiábavaló,
üres reménykedés.
Meglehet, hogy egy ember
reménykedik, hogy mennybe jut, miközben a pokolnak dolgozik; reménysége lehet
üdvösségét illetően, és mégis, saját kárhozatán munkálkodik, s így elvész
bizodalmával együtt. Sok embernél ez az eset áll fenn, hasonlóan a evezőshöz,
ki egy irányba tekint, s más irányba halad; sok embernek szeme a mennyre néz,
miközben szívük a földhöz tapad; reménykednek Istenben, de nem választják Őt
osztályrészükül; reménykednek Istenben, de nem szeretik Őt, mint legfőbb jót, s
ezért nincs is semmilyen részük Istenben, nem is nyernek semmi jót általa;
hanem Isten nélkül fognak elveszni, minden reményük ellenére.
Mi az oka annak, hogy sokan a hitben
csak a „majdnem keresztyének“ szintjéig jutnak el?
Az, hogy megcsalják önmagukat saját
helyzetüket illetőleg; tévednek állapotukat illetően, jónak és biztonságosnak
gondolják azt, holott veszélyes és rossz. Egy ember magát Krisztus teste
tagjának tekintheti, Isten azonban úgy néz reá, mint a harag egy edényére.
Nincs annál általánosabb dolog,
minthogy egy ember „magát valaminek vélje, holott semmi;“ és így „megcsalja
önmagát“. Sokan elhitetik magukkal, hogy közösségben vannak Krisztussal, amikor
valójában idegenek tőle. Sok ember úgy véli, hogy bűnei megbocsátattak, holott
- ó, jaj! - még „keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében leledzik“. Sok
ember gondolja, hogy a kegyelem erényeivel bír, holott semmije sincs. „Van olyan
- mondja Salamon -, ki magát gazdagnak tartja, holott semmije sincs.“ Ez
jellemezte a laodiceaiakat: „Te azt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és
semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás
és szegény és vak és mezítelen.“
„Nem tudod...“; bár rossz állapotban
volt, mégis jó helyzetben látta magát; nyomorult szegény volt, mégis gazdagnak
tartotta magát; nyavalyás mezítelen volt, s úgy vélte, semmire sincs szüksége.
Az üdvösség nem oly könnyű dolog,
mint ahogyan sokan elképzelik. Ezt maga Urunk Jézus Krisztus állítja: „Szoros
az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik
megtalálják azt.“ A megtérés kapuja egy nagyon szoros kapu, azonban minden
ember, aki örök üdvösségre vágyik, be kell menjen e szoros kapun; mert az
üdvösség elérése lehetetlen nélküle. „Ha valaki újonnan nem születik“, felülről
nem születik, „nem láthatja meg az Isten országát“.
Sokan úgy vélik, hogy a keskeny úton
járnak, de sohasem mentek be a szoros kapun. És sokan állítják, hogy átmentek a
szoros kapun, kik egyáltalán nem járnak a keskeny úton.
Általában az emberek az út
eltévesztése miatt vesznek el: oly
ösvényeken járnak, mely a pokol felé tart, s mégis azt remélik, hogy a mennybe
jutnak rajta.
Nincsenek-e sokan e világon, kik
majdnem, és mégis, csak majdnem keresztyének?
Hiszen akkor, itt az idő számunkra, hogy megkérdőjelezzük helyzetünket,
s alapos vizsgálatot tartsunk lelki állapotunkat illetőleg; valójában hogy is
állunk, igazán a kegyelemben vagyunk, vagy nem; hűek és őszinték vagyunk-e
hitgyakorlatunkban, vagy nem. Mikor Krisztus Urunk így szólt tanítványaihoz:
„Egy ki közületek el fog engem árulni“, hirtelen mindegyik önmagára értette:
„Én vagyok-e az, Mester? Vajon nem én vagyok-e az? “ Így kell nekünk is
tennünk; mikor Urunk felfedi előttünk igéjéből, hogy sokan vannak a vallás
színe alatt, kik csak majdnem keresztyének, azonnal magunkra kell gondolnunk;
engedjük, hogy szívünkre világítson az Úr: „Uram, én vagyok-e az? “ Az én
szívem tökéletlen? Csak majdnem
keresztyén vagyok? Egy lennék azok
közül, kik végül nagyot fognak csalódni? Képmutató vagyok a hitvallás leple
alatt? Csupán a kegyesség látszata van meg nálam, annak ereje nélkül?
Ha nem vagytok teljes szívvel
keresztyének, sohasem lesztek képesek vigaszteljesen megjelenni Isten előtt,
sem megállni az ítéletkor amaz utolsó és nagy napon. Mert ez a szomorú dilemma
elhallgattat minden egyes képmutatót: ha az én parancsolataim nem voltak
szentek, igazak és jók, miért vállaltátok magatokra azokat? Ha pedig szentek,
igazak és jók voltak, miért nem engedelmeskedtetek azoknak? Ha Jézus Krisztus
nem volt követésre méltó, miért vallottad magad névlegesen követőjének? Ha
pedig követésre méltó volt, miért nem ragaszkodtál hozzá, s mért nem követted
Őt teljes szívvel? Ha az igehirdetés szolgálata nem a lelkek megtérítésére és
megmentésére adatott, miért ültél itt, s hallgattad alkalomról alkalomra? Ha
pedig pedig valóban üdvösséget kínált, úgy mért nem engedelmeskedtél igazán
annak? Ha a vallás nem jó dolog, mért vetted magadra? Ha pedig jó, mért nem
vetted komolyan? „Barátom, miként jöttél ide, holott nincs mennyegzői ruhád?“
Ha úgy hitted, hogy nem lesz mennyegzői vacsora, miért jöttél el mégis a
meghívásra; ha pedig tudtad, hogy lesz, mért jöttél mennyegzői ruha nélkül?
Szeretném megkérdezni az evangélium
képmutató hitvallóitól, mit fognak válaszolni majd ama napon? Bizonyára megfosztjátok magatokat az érvelés
minden lehetőségétől „az Isten igazságos ítéletének ama napján“. Az emberről,
kinek nem volt mennyegzői ruhája, az van mondva, hogy amikor Krisztus jött, és
megvizsgálta őt, megnémult. Aki a kegyelem gyümölcsei nélkül él a kegyelem
idején, némán fog állni az ítélet napján; a Krisztushoz való ragaszkodás
nélküli hitvallás mentség nélkülivé teszi lelkünket, és elkerülhetetlenné s még
tűrhetetlenebbé kárhozatunkat.
Testvéreim, a halál és az ítélet
összezúzza a lelkiismeret minden álbékességét, - de nem azt, amit Krisztus
munkált a lélekben, s ami a „megszentelés vérének“ a gyümölcse: „amikor ő
csendességet ad, ki zavarhatja meg azt?“ Nos, azt a békét, melyet a halál
tönkretesz, miért tartod magadban?
Abban a nyugalomban akarsz gyönyörködni, mit a pokol lángjai
megemésztenek? Ó, mégis, mily sokan mennek a pokol felé a hamis békének ostoba
paradicsomával! Ó, törd össze ezt a békességet! Mert nem lehet semmilyen
békességünk Istennel Krisztusban, míg ez a hamis béke szívünkben marad. Az Úr
nem ad semmi békét azoknak, kik nem keresik azt; és az az ember, ki nem látja
szükségét, sohasem keresi ezt a békességet; s aki testi vágyainak békéjében ül,
sohasem látja, hogy Krisztus békéjére van szüksége. A bűnösnek össze kell
törnie a bűn miatt, és kétségbe kell esnie annak súlya alatt, mielőtt Krisztus
meggyógyítaná sebeit, és az Ő békességét adná neki.
Törekedjetek a bűn felől való
meggyőzetés mindent átható munkájára szívetekben: nem minden meggyőzetés ilyen
alapos. A majdnem keresztyéneknek is megvan a maguk vallástételük
bűnösségükről, éppúgy mint az igaz keresztyéneknek, hisz máskülönben soha nem
jutnának ily messzire el; de nem érzik át a bűn felőli meggyőzetés igazi
mélységét; mert ha átéreznénk, még tovább jutnának: Isten úgy akarja, hogy mélyen
átérezzük a bűn keserűségét, mielőtt kegyelmének édes voltát megízleltetné velünk.
A meggyőzetés ekéjének mélyen kell szántania, mély barázdát kell vágnia a szívben,
mielőtt Isten bele vetné a kegyelem és vigasztalás értékes magvát, mert ahhoz,
hogy nagyra nőjjön, mélyen be kell jusson a földbe. Ez állandó módszere
Istennek: először megmutatni az embernek bűneit, aztán Üdvözítőjét; előbb a
veszélyt, melyben van, azután a Megmentőjét; először sebeit, azután a gyógyírt;
először a maga aljasságát, azután Krisztusnak nekünk tulajdonított igazságát.
Előbb el kell jussunk oda, hogy bűnösségünket átérezve kiáltsuk: „Tisztátalan!
Tisztátalan!“, hogy sirassuk Őt, akik átszegeztünk; - és aztán, megnyitja számunkra ama kútfőt, mely minden bűntől és
tisztátalanságtól megtisztít.
Soha ne nyugodj meg abban, hogy
felismerted bűneidet, míg nem jutsz igaz megtérésre belőlük. Ez az, amiben a
legtöbb ember téved; megnyugszanak abban, hogy meggyőződtek bűnösségükről, és
megtérésnek tartják ezt, mintha a felismert bűn egyben már megbocsátott bűn
lenne; mintha a kegyelemre való utaltság meglátása már a kegyelem munkájának
teljessége volna.
Mi más nyugtalanítja a szerencsétlen
embereket a halál előtt, ha nem ez: nem jutottam tovább a bűn felőli
meggyőződésnél; valamikor meggyőzettettem bűneim felől, de mégis tovább
vétkeztem, meggyőződésem ellenére; egy
bizonyos prédikáció alatt világosan láttam, mit kell tegyek, de nem tettem meg;
az Ige meggyőzött, hogy Krisztusra van szükségem, s hogy Krisztus kész
megbocsátani s megmenteni, de, ó jaj, nem követtem az Ige meggyőző szavát.
Testvéreim, véssétek eszetekbe: az
Ige által munkált elhanyagolt meggyőzetések a halálos ágyon a legkellemetlenebb
érzéseitek lesznek!
Munkálkodik-e most az Úrnak Lelke
szívetekben? Meggyőzött-e már valaha
titeket a bűn szörnyűsége felől; a
természeti állapotunk romlottsága felől; afelől, hogy az ég alatt semmi sem segít
rajtatok; s Jézus Krisztus teljessége és igazsága felől; arról, hogy benne kell
bíznunk, tőle kell nyerjük a bocsánatot és a békességet, a megszenteltetést és
az üdvösséget? Meggyőzött-e az Úr lelke
valaha ezekről a dolgokról? Ha nem: Ó, akkor kérlek, ha szeretitek saját
lelketeket, ha vágytok az üdvösségre, s szeretnétek Istennel örvendezni örökre,
úgy munkáljátok üdvösségeteket, vigyétek teljességre megszentelődéseteket, s ne
nyugodjatok mindaddig, míg bűn felőli meggyőzetéstekből nem juttok Jézus Krisztussal
való teljes közösségre, s nem jut teljességre megtérésetek! Ekként lehettek nem
csupán majdnem, hanem egészen keresztyének.
124.
lentről harmadik sor. ‘go to set the crown of salvation...’ ‘but we...’
123.
fent. 1 mondat ‘ What is sinfully...’
112.
lent. 2.sor. ‘God does so call...’
112.
1bek. utolsó mondat. ‘They who have been...’
102.
(2). 2 mondat
97.
old. 17. pont. 1. mondat.
95.
old. 12. pont. lentről 3. sor.
94.old.utolsó
előtti bek. Ezék 16,30 után a második
mondat.
86.old.
12.pont. utolsó mondata.
80.old.
9. pont.után.5 sor. Wel may we..
78.
old. lent. utolsó bek. 2 sor.
76.
old. fent 6.sor. ‘have I been’ ‘have I
grieved’ (voltam, vagy lennék ? )
75.old.
Zsolt 143,7 után való mondat.
u.o. utolsó mondat, ...‘honey’...
74.old.
1.bek. utolsó mondat.
72.old.
Use. első mondat
72.old.
2bek.3sor.
71.old.
utolsó mondat az 5. cím előtt.
69.old.
lenti bek. 1 sor.
69.old.
fentről 5.sor
64.
old. 3.bek. 3.sor.
4.sor.
lentről 7.sor
21
old......................
‘What
if we have more of the rough file, if we have less rust’ 29.old.2bek.közeppe.
‘the
scum boils up’ 28. 2sor.
‘Job
was a spectacle of misery’ 27.2b.1.
‘he
was more beholden’ 27.2sor.
17.
old. a 3. pont előtti mondat.
A
megpróbáltatások éppoly szükségesek, mint a rendeletek (1 Pét.1,6). 10.old.
Almost Christian
5.
old. utolsó előtti bek. uttolsó előtti mondat.
: Though he would not...
5-6old. There is that...
14.
Doctrine után 2. bek. ‘and then poceed...
22.
lenntről 5. sor. there seems to be grace not only in truth, but also in growth.
26.
2. bek. Convinctions may be worn out....
26.
középen egy bibliai idézet Efraimról
27.
utolsó bek. ‘A man mey have a great hope thet has no grace...
29.
1 bek. utolsó mondata. but are likely to perish...( s előbb is: are like to have...
32.
1 bek vége „if it was not a wedding feast...
és előbb is a közepetáján: „ If my
ordinances were...
és legalján: He that is graceless in a day ....
33.
fent. „professing Christ.....
34.
2 bejezd, utolsó mondat.
35.
2 bek. (rövid)