KRISZTUSRA VALÓ EMLÉKEZÉS
C.H.Spurgeon igehírdetése
Elhangzott
Londonban, 1855 január 7.-én, vasárnap este
a New Park Street
Baptista Gyülekezetben
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ - 1 Kor
11,24.
Úgy látszik tehát, hogy a keresztyének elfelejtkezhetnek
Krisztusról. Ez az Ige feltételezi az róla való megfeledkezést, Akinek jósága
és szeretete szüntelen emlékezésre kellene késztesse a keresztyéneket. Nem
lenne szükség e szeretetteljes buzdításra, ha nem állna fenn e szörnyű
feltételezés, hogy a mi memóriánk hűtlennek bizonyulhat, és a mi emlékezetünk
jellegében felületes, és természetében változékony. Nem is csupán csak
feltételezés ez: sajnos nagyon is bebizonyosodott tapasztalatainkban, nem mint
egy lehetőség csupán, hanem mint egy siralmas tény. Szinte hihetetlennek tűnik,
hogy azok, akik megváltattak a megöletett Bárány vére által, képesek valaha is
elfelejteni Megváltójukat; hogy azok, akik megtapasztalták Isten Fiának
örökkévaló szeretetét, képesek valaha is megfeledkezni róla. De ha meglepő is a
fül számára, sajnos, túl nyilvánvaló a szemnek, hogy megengedhetnők magunknak e
tény tagadását. Megfeledkezni Arról, Aki sohasem feledkezett meg rólunk!
Elfelejteni Őt, Aki vérét ontotta bűneinkért! Elfelejteni Őt, Aki szeretett
minket egész a halálig! Lehetséges-e ez?
Ó, igen, nem csak lehetséges, hanem a lelkiismeret tanúsítja, hogy oly
siralmas egy vétek ez mindnyájunkban, hogy mindenre képesek vagyunk emlékezni,
kivéve Krisztust. Az a tárgy melyet gondolatvilágunk uralkodójává kellene
tegyünk, épp az a dolog, melyet a leginkább vagyunk hajlamosak elfelejteni.
Ahová az ember azt gondolná, hogy az emlékezet egyre sóvárgóbban vágyakozna, és
a feledékenység ismeretlen betolakodó kellene legyen, éppen ez az a a terület,
melyet megszentségtelenít a feledékenység lábnyoma, és az a hely, melyre az
emlékezet nagyon ritkán tekint. Minden itt levő keresztyén lelkiismeretéhez
fordulok: Képes vagy-e tagadni ez
igazságot, melyet feltártam? Nem
találod-e magadat feledékenynek Jézussal szemben? Némely teremtmények meglopják szívedet, s feledékeny vagy Azzal
szemben, Akire szíved minden érzelmeit kellene irányítanod. Némi földi dolgok
lefoglalják figyelmedet, amikor szemeidet a keresztre kellene szilárdan
függesztened. E világ-világ-világ szakadatlan rohanása, e föld-föld-föld
állandó zavargása az, mely a lelket
elvonja Krisztustól. Ó, barátaim, nemde szomorúan igaz, hogy bármire is inkább
tudunk emlékezni, mint Krisztusra, és semmit sem felejtünk el oly könnyen, mint
Őt, Akire emlékeznünk kellene? Miközben emlékezetünk szívünk kertjében gondozza
a mérgező gyomokat, hervadni hagyja a Sáron Rózsáját.
Ennek oka nagyon is nyilvánvaló: egy-két tényben
található. Mi elfelejtjük Krisztust, mivelhogy bár újjáteremtett személyek
vagyunk, még a romlás és a halál megtalálható bennünk, újjászületettekben is.
Elfeledjük Őt, mivelhogy magunkkal hordozzuk a bűnnek és halálnak régi Ádámját.
Ha mindenestől megújított lények lennénk, úgy leülhetnénk és szabadon
elmélkedhetnénk mindarról, amit Üdvözítőnk tett és szenvedett; Róla, saját
magáról - hogy Ki Ő a mi számunkra; mindarról ahogyan dicsőséges ígéreteit beteljesíti. Sohasem vonnának félre
elkalandozó érzelmeink, hanem figyelmünket örökre ráösszpontosítva,
odaszegezve, ráalapozva ez egy tárgyra szakadatlanul tudnánk szemlélni a mi
Urunk halálát és szenvedéseit. De jaj! féreg van a szívünkben, ragálykórház,
kripta van benne, buja kívánságok, aljas képzeletek és erős gonosz
szenvedélyek, melyek egy mérgezett vizű kúthoz hasonlóan tisztátalan áradatot
bocsátanak ki szüntelen. Nekem oly gonosz szívem van, melyet csak Isten ismer;
kívánnám, - ha lehetne - kiszakítani testemből, s mérhetetlen távolságra
elhajítani. Az én lelkem tisztátalan madaraknak kalitkája, utálatos
teremtmények barlangja, ahol sárkányok tanyáznak és baglyok gyülekeznek, ahol
mindenféle gonosz vadállat rossz előrejelzéssel lappang. Olyan szív ez, mely
túl gonosz ahhoz, hogy párja legyen, - „csalárdabb mindennél, és gonosz“. Ez az
oka, amiért feledékeny vagyok Krisztus iránt.
Nem is csak ez az egyetlen ok. Úgy sejtem, másutt is rejlik egy:
Elfeledkezünk Krisztusról, mivelhogy oly sok egyéb dolog van körülöttünk,
melyek elvonják figyelmünket. „De“- mondjátok -, „ennek nem lenne szabad így
történnie, mert habár körülöttünk vannak is e dolgok, mégis semminek számítanak
Jézus Krisztushoz viszonyítva. Habár félelmetes közelségben vannak szíveinkhez,
mégis, mit jelenthetnek ezek Krisztushoz képest? “... De tudjátok-e, kedves
barátaim, hogy egy tárgynak közelvolta nagyon nagy hatást gyakorol reánk
ereje miatt? A Nap sokszorta, sokszorta nagyobb mint a Hold, de a Hold nagyobb
befolyással van az óceán dagály és apály váltakozásaira, mint a Nap, egyszerűen azért, mert közelebb van, és
nagyobb vonzóerőt gyakorol a földre. Ekképpen én úgy találom, hogy egy kicsiny
kúszó-féreg e földön nagyobb hatással van a lelkemre, mint a dicsőséges
Krisztus a mennyben; egy maroknyi aranyrög, egy felfújt hírnév, egy taps
dicsérete, egy sikeres üzlet, az én házam, otthonom jobban érintenek engem,
mint az odafelvaló világ dicsőségei; sőt jobban, mint a boldoggá tevő látomás
maga, s egyszerűen csak azért, mert a föld közel van, az ég pedig nagyon
messze. Ó, boldog nap lesz az, amikor angyalszárnyakon a magasba fogok repülni,
hogy örökre az én Uram közelében lakhassam, az Ő mosolyának napsugarában
sütkérezhessem és eltűnjek az Ő szeretetteljes arckifejezésének kimondhatatlan
tündöklésében. Látjuk tehát a feledékenység okát; piruljunk és szégyenkezzünk
miatta; szomorkodjunk afelett, hogy ily sokat mellőztük a mi Urunkat, és most
vegyük figyelembe az Ő szavait „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!“, abban
a reményben, hogy ennek ünnepélyes hangzása elűzi az aljas hálátlanság ördögét.
Szólni fogunk mindenekelőtt az emlékezet áldott tárgyáról; másodszor, azokról az előnyökről, melyek e
Személyre való emlékezésből származnak; harmadszor, a kegyelmes segítségről, mely
emlékezetünket támogatja - „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre;“ és
negyedszer a gyöngéd parancsról, „Ezt cselekedjétek
az én emlékezetemre.“ A Szentlélek nyissa meg az én ajkaimat és a ti szíveteket
hogy áldást nyerhessünk.
I.
Mindenekelőtt szóljunk emlékezésünk
dicsőséges és értékes tárgyáról -“Ezt
cselekedjétek az én emlékezetemre“. A
keresztyéneknek számos kincsük van, melyeket szemlélhetnek az emlékezés
termében. Illik emlékezetükbe idézniük kiválasztásukat
- „ki vannak választva Istentől örök időknek előtte“. Illendő, hogy
emlékezetükben tartsák eredetüket,
hogy honnan lettek kivonva, hogy
csupán porból állnak, s a borzasztó mélységből fejtette ki őket Isten. Illik
számbavenniük a hatékony elhívást,
melyben részesedtek, mert Isten volt az, aki őket elhívta, s a Szentlélek
hatalma mentette meg őket. Illik emlékezniük a különleges szabadításokra - mindarra, ami értük történt, mindarra
a kegyelemre, mely rájuk kiáradt. De van valaki, akivel illik beillatosítniuk
egész lelküket, mint legértékesebb illaszerrel - Valaki, aki Isten minden egyéb
ajándéka fölött megérdemli, hogy folytonos emlékezet tárgya legyen. Valaki - mondtam -, mert nem egy
eseményre gondolok, nem valamilyen cselekedetet értek alatta, hanem egy
Személyt, akinek arcképét aranykeretbe helyezném, s felakasztanám a lélek
dísztermében. Kívánom, hogy komoly tanulmányozói legyetek a győzelmes Messiás
minden tetteinek; szeretném, ha jól ismernétek a mi szerelmes Megváltónk életét; ámde mindenekfelett, ó, ne
feledjétek el az Ő személyét. Mert az
ige azt mondja, „Ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre“. Krisztus dicsőséges személyisége az, ami szüntelen
emlékezetünk tárgya kell legyen. Az Ő képét kegyelettel kellene őrizni a
Szentlélek minden egyes templomában.
De némelyek talán így szólnak: „Hogyan emlékezzünk mi
Krisztus személyére, amikor sohasem láttuk Őt?
Nem tudjuk megmondani, milyen sajátos arcvonásai voltak. Hisszük, hogy
az Ő ábrázata szebb volt mint bárki másé - habár a kín és szenvedés nagyon
tönkretette -, de mivel nem láttuk arcát, nem tudunk emlékezni Rá. Soha nem
láttuk lábait, melyekkel az irgalmasság útjait rótta; soha nem láttuk kezeit, amint szeretetteljesen széttárta azokat;
nem tudunk emlékezni az ő csodás hanglejtésű beszédére, melyet szeráfi ékesszólásnál
is jobban, ámulattal csodált a sokaság, és Hozzá láncolta füleiket; nem tudjuk
lefesteni azt az édes mosolyt, mely örökké ott volt ajkain, sem azt a
rettenetes komorságot, mellyel átkokat szórt a farizeusok ellen; nem tudjuk
emlékezetünkbe idézni Őt szenvedéseiben és haláltusájában, mert nem voltunk
ott, és nem láttuk Őt...“ Nos, szeretteim, elhiszem, hogy képtelenek vagytok
emlékezni az Ő testi arckifejezésére, mert nem voltatok még akkor megszületve,
de tudjátok-e, hogy éppen az apostol mondta, aki bár ismerte Krisztust test
szerint, hogy „ha ismertük is Krisztust
test szerint, de már többé nem ismerjük“?
A természetes megjelenése, nemzettsége, testi származása, szegénysége,
alázatos öltözete - mind semminek számított az Ő dicsőséges Urának
felmérésekor. És így, habár nem ismertétek Őt test szerint, ismerhetitek Őt
lélek szerint. Ilyen módon éppúgy emlékezhettek ma Jézusra, miként Péter, vagy
Pál, vagy János, vagy Jakab, vagy bármelyik kedveltje az Úrnak, akik egykor az
Ő lábnyomába léptek, s együtt sétáltak vele, vagy akár fejüket is keblére
hajthatták. Az emlékezet megsemmisíti a távolságokat, s átugrik az idő
tengerén, és képes szemlélni az Urat, noha felemeltetett a dicsőségbe.
Ah! Hadd töltsünk el néhány percet Jézusra emlékezve.
Emlékezzünk Rá bemerítkezésében,
amikor alászállt a Jordán hullámaiba és egy hang hallatszott, mely ezt mondta:
„Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm!“ Nézzétek Őt, amint feljön
vizesen a folyóból! Bizonnyal az öntudatos víznek pirulnia kellett volna, amint
magába fogadta Istenét. Elaludt a folyó vizében egy pillanatra, hogy
megszentelje a keresztség sírját, amelyben mindazok, akik meghaltak együtt
Krisztussal el vannak temetve Ővele együtt... Emlékezzünk Rá a pusztában, ahová ment közvetlen
alámerítkezése után. Ó, gyakorta elképzelem azt a jelenetet, amikor Krisztus
fáradtan, s az út porával meglepetten levetette magát talán valami öreg fa
göcsörtös gyökerére. Negyven napig böjtölt, s teljesen kiéhezett állapotban
volt akkor, amikor kimerültségének határán odajött a gonosz lélek. Valószínűleg
elpalástolta démoni fejedelemségét valamiféle öreg zarándok formájában, és
felvéve egy követ így szólt: „Kimerült zarándok, ha te vagy az Isten Fia,
parancsolj ennek a kőnek, hogy
változzék kenyérré.“ Mintha látom őt ravasz mosolyával, s alattomos
kacsintásával, amint feltartja a követ
és mondja: „Ha“ - istenkáromló ‘ha‘! - „ha Isten Fia vagy, parancsolj e kőnek,
hogy eledellé váljon, nekem és neked, mert mindketten éhesek vagyunk, és így
egy irgalmassági tettet hajthasz végre; te könnyen megteheted ezt - ha Isten
Isten Fia vagy - ; mondd ki a szót, és e kő mennyei kenyérré válik; jóllakunk
vele, és mi ketten, te és én, örökre barátok leszünk. De Jézus szólt - s ó,
mily édesen mondhatta ezt! -, „Nem csak kenyérrel él az ember...“ Ó, milyen
csodás módon győzte le Jézus a Kísértőt. Soha nem volt még olyan viadal, mint
az! Közvetlen összecsapás volt, segítség nélküli küzdelem, amikor a mélységből
feljövő ordító-oroszlán és a Juda törzséből származó mennyei oroszlán szállt
szembe egymással. Lenyűgöző látvány! Angyalok álltak körbe, és bámulták e
párbaj jelenetét, éppúgy, mint régen a nép leülve szemlélte a kiváló harcosok
viadalát. A Sátán összeszedte erejét, Appolion ide összpontosította minden
sátáni hatalmát, hogy ez óriási küzdelemben legyőzze az asszony Magvát. De
Jézus erősebb volt, mint ellenfele, a küzdelemben halálos ütést mért arra, s
diadalmas hősként, győztesen jött ki e harcból. Ó, Isten Báránya! Emlékezni
fogok a Te pusztai küzdelmedre, amikor legközelebb harcom lesz a Kísérővel.
Amikor a következő csatám lesz az ordító oroszlánnal, Őrá fogok nézni, Aki
egyszer s mindenkorra legyőzte őt, s halálos csapással összezúzta a sárkány
fejét.
Továbbá, kérlek, emlékezzetek Rá mindennapi kísértéseiben
és szüntelen való próbáiban, egész életén át tartó küzdelmeiben, melyeken
átment. Ó, mily óriási tragédia volt Krisztus halála! És élete nem volt-e
ugyanaz? Angyalénekkel kezdődött, s e
sikoltással ért véget:„Elvégeztetett!“. Élete egy jászolban kezdődött, s a
kereszten fejeződött be, de ó, mily szomorú időszak volt e kettő között: Az
üldöztetések fekete képe, amikor barátai is megutálták őt, amikor ellenségei
bosszúsan támadtak ellene, míg utait járta; amikor hallgatta a rágalom
sziszegéseit, s az irigység szennyes fogaival marcangoltatott; amikor azt
kiáltották, hogy ördög van benne és bolondozik, meg hogy részeges és borissza
ember, s amikor az ő tiszta ártatlan lelke zaklatva volt a gonoszok utjai
miatt. Ó, Isten Fia, emlékeznem kell rád; nem tehetem meg, hogy ne emlékezzem
rád, amikor azokra a fáradságos és küzdelmes évekre gondolok, melyeket leéltél
érettem. Ámde bizonyára ismeritek az én legkedvesebb tárgyamat, - azt a helyet,
ahol mindig a legjobban tudok emlékezni Krisztusra. Egy árnyas, olajfákkal telt
kert ez. Ó, az a hely! Szeretném, ha oly ékesszólásom lenne, hogy elvihetnélek
titeket oda. Ó, inkább ha a Lélek felvenne minket s letenne Jeruzsálem
hegyeinek közvetlen közelében. Azt mondanám: nézzétek, ott csörgedez a Kedron
pataka, melyen egykor a király átment; és amott olajfákat láttok. Talán annak
az olajfának törzsénél ült a három tanítvány, amikor álomba merült. És amott, -
ah! amott - vércseppeket látok. Állj meg itt lelkem egy pillanatra s szemléld e
vércseppeket. Jegyezd meg, ezek nem vérző sebből fakadtak; oly embernek a vére
ez, kinek teste teljesen sértetlen volt akkor. Ó lelkem, fesd le Őt, amint
haláltusájában letérdelt s verejtékezett - vért izzadt, mert Istennel harcolt,
- vért izzadt, mivelhogy Atyjával tusakodott. „Atyám, ha lehetséges,
távoztassék el tőlem e pohár“. Ó, Gecsemáné! A te árnyaid mélyen ünnepélyesek
az én lelkem számára. De ama vércseppek bizonyára a nyomorúság tetőpontját
képezik; e rendkívüli áldozathozatalnak ez volt a döntő fenséges aktusa. Van e
szeretet, mely képes mélyebbre menni, mint ez? Tud-e a szeretet mélyebbre hajolni az irgalom tetteiben? Ó, ha
lenne oly ékesszólásom, díszbeszédet tartanék minden egyes vércseppről ott, míg
szíveitek fellázadnának lanyhaságotok és hidegségetek ellen, és elkezdenétek
szólni égő lelkesedéssel Krisztus emlékezetéről. És most, Gecsemáné, Isten
veled!
Ám elviszlek titeket egy másik helyre, ahol tovább
szemlélhetitek a „Fájdalmak Férfiát“. Elvezetlek titeket Pilátus csarnokába, és
nézzétek Őt, amint szenvedi a kegyelten katonák csúfolásait: a páncél-kesztyűs
ütéseket; az összeszorított öklök csapásait; a gyalázatot; a köpéseket és
hajának tépését; a kegyetlen veréseket. Ó, ugye képtelenek vagytok lefesteni a
Mártírok Királyát, ruháitól megfosztva; kitéve a démon-lelkű emberek
látványosságának? Nem látjátok-e a töviskoronát homlokán, melynek mindegyik tövise mint késhegy hatolt a
fejébe? Nem veszitek-e észre átszúrt
mellkasát, s a vérző húsból kiálló fehér csontokat? Ó, Fájdalmak Embere! Látlak téged, vesszőzve és ostorozva
botokkal és korbácsokkal, hogyan is tudnék ezentúl megfeledkezni rólad?
Emlékezetem sokkal hűtlenebb lenne Pilátusénál, ha nem kiáltanám
szüntelen, ‘Ecce Homo‘ - „Íme, az
Ember!“
Hadd fejezzük be a fájdalmak szemléletét a Kálvária
látványával. Gondoljatok átszúrt kezeire és vérző oldalára; gondoljatok a
perzselő napra, majd a teljes
sötétségre; emlékezzetek a rettentő lázra, s a borzasztó szomjúságra;
gondoljatok a halálkiáltásra „Elvégeztetett!“, és a nyögésekre, melyek ezt
megelőzték. Ez a mi emlékezésünk tárgya. Soha ne feledjük el Krisztust.
Vigyázzatok, nehogy e drága gyöngy gondatlan kezetekből a feledés óceánjába
essék.
Azonban nem állhatom meg, hogy ne mondjak még egy dolgot,
mielőtt elhagynám e fejezetet: azt, hogy vannak itt sokan akik képesek nagyon
könnyen továbbvinni amit mondtam, mivel nagyon gyakran olvasták már ezeket, és
hallották is már ezelőtt; de még nem tudtok lelkiképpen emlékezni semmire sem
Krisztus felől, mert sohasem nyertetek kijelentést tőle, és amit sohasem
ismertünk, arra képtelenek vagyunk emlékezni. Legyen áldott Isten, nem
mindnyájatokról mondom ezt, mert van ezen a helyen egy kegyes maradék a
kegyelemből való választás szerint, és én
őhozzájuk fordulok. Talán be tudnátok számolni nekem arról a bizonyos
öreg csűrről, vagy sövénykerítésről, vagy házikóról, vagy ha Londonban laktok
arról a bizonyos padlásszobáról, vagy sötét utcáról vagy sikátorról, ahol
először találkoztatok Krisztussal; vagy valamely kápolnáról, amelybe
betévedtetek, és elmondanátok, „ Hálát adok Istennek, emlékezek erre a székre,
ahol először találkozott velem, és lelkembe súgta, hogy szeret, és tudatta
velem, hogy megváltott engem.
„Emlékszel-e arra a helyre,
ahol Jézus veled találkozott?“
Igen, én emlékszem. És
kívánnék egy templomot építeni azon a helyen, egy emlékművet emelni oda, ahova
Jehova-Jézus először szólt az én lelkemhez, és kijelentette magát nekem. Ámde,
ugye, Ő nem is csak egyszer nyilatkoztatta ki magát nektek? És számos helyre tudtok emlékezni, ahol az
Úr megjelent nektek régtől fogva, így szólva hozzátok: „Lásd, örökkévaló
szeretettel szerettelek téged!“ Bár nem
tudtok mindnyájan emlékezni ilyen dolgokra, de vannak itt némelyek, akik
tudnak. És biztos vagyok benne, hogy ők megértenek engem, amikor hívom őket:
Jöjjetek, és ezt cselekedjétek a Krisztus emlékezetére! - minden szeretetteljes
látogatásainak emlékére, minden édes szavának, megnyerő mosolyának emlékére, és
mindannak emlékére, amit mondott és közölt a ti lelketekkel. Emlékezzetek
mindezen dolgokra ma este, és amennyiben lehetséges, gyűjtsétek össze
emlékezetetek számára a tőle nyert kegyelemnek óriási halmazát. „Áldjad én
lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!“
II.
Miután szóltunk az emlékezés áldott tárgyáról, szólunk,
másodszor arról a haszonról, mely származik a Krisztusra való szeretetteljes
emlékezésből.
A szeretet sohasem mondja: „Cui bono?“ A szeretet sohasem kérdezi: mi haszon származik részemre a
szeretetből. A szeretet éppen természetéből fakadóan egy önzetlen dolog.
Szeret, mert szeretetének tárgya szeretetreméltó, és semmi másért. A
keresztyénnek nincs szüksége érvekre, melyek Krisztus iránti szeretetre
késztessék Őt. Éppúgy, miként egy anyának sincs szüksége meggyőző érvekre,
melyek szeretetteljessé tegyék őt gyermeke iránt. Anyai természete és ösztöne
indítja erre, hogy így tegyen. Egy újjászületett teremtménynek szeretnie kell
Krisztust, mert nem tehet másként. Ó, ki képes ellene állni Jézus Krisztus
hasonlíthatatlan kedvességének, aki szépségében és szeretetreméltó voltában
tízezer közül is kitetszik? Ki az, aki
képes megtagadni a hódolatot a tökéletesség fejedelmétől, a szépség
példaképétől, Isten dicsőséges Fiától? De mégis, hasznos lesz számunkra
megfigyelni a Krisztusra való emlékezés előnyeit, mert ezek nem kevesek, sem
nem jelentéktelenek.
Először is, a Jézusra való emlékezés reménységet szül számotokra, amikor bűneitek súlya alatt roskadoztok.
Vegyünk figyelembe néhány sajátos egyéniséget itt ez estén. Bejött ide egy
nyomorult teremtmény. Nézzetek rá! Teljesen elhagyta magát ez utolsó hónapban.
Úgy néz ki, mint aki keserűséggel ette mindennapi kenyerét. Mi történt veled?
“Ó, - mondja - bűntudat gyötri lelkemet, újra és újra reménytelen sírásban
fakadok ki, mivel attól féle, sohasem nyerek bocsánatot. Egykor úgy véltem,
hogy jó ember vagyok, de elkezdtem olvasni a bibliát, s úgy találtam, hogy
szívem „csalárdabb mindennél, és kétségbeejtően gonosz“. Megpróbáltam
megváltozni, de mennél inkább próbálom, annál mélyebben sűlyedek a bűn
mocsarába; bizonyára nincs már remény számomra. Úgy érzem, nem érdemlek
kegyelmet; úgy tűnik nekem, hogy Istennek el kell pusztítania engem, mert
kijelentette, ‘A léleknek, mely vétkezik, meg kell halnia!‘; és meg kell
halnom, el kell kárhoznom, mert tudom, hogy megszegtem Isten törvényét.“ Hogyan
fogtok egy ilyen embert megvigasztalni?
Milyen bátorító szavakat fogtok mondani neki, hogy békességet nyújtsatok
számára? Én tudom! Azt fogom mondani
neki, hogy emlékezzen Krisztusra! Elmondom neki, hogy létezik valaki, aki
kifizette a bűn nyomorának óriási adósságát. Igen, azt fogom mondani neked, te
részeges, káromkodó, bárki is légy - azt mondom neked, hogy van valaki, aki érted
egy tökéletes elégtételt, engesztelést szerzett; ha csak hiszel őbenne, örökre
biztonságban vagy. Emlékezz Rá, te szegény, halálhoz közel álló, reménytelen
teremtmény, és énekelni fogsz az örömtől és boldogságtól. Nézzétek azt az
embert, aki hisz, és elragadtatással kiáltja, „Ó, jöjjetek ti, akik félitek az
Urat, hadd beszéljem el, mit cselekedett az én lelkemmel.
„Mondjátok a bűnösöknek, ó,
Ment vagyok, ment vagyok a
pokoltól.“
Hallelujah! Isten eltörölte
bűneimet, mint sűrű felleget. Ez az egyik haszon, mely a Krisztusra való
emlékezésből származik. Reménységet nyújt, mikor a bűn teher alatt roskadozunk,
és biztosít arról, hogy van remény mégis számunkra.
Hadd szóljak most egy más gondokkal küzdő egyéniségről.
És mit mond ő? „Képtelen vagyok tovább
kitartani; üldözésben és bántalmazásban volt részem, mert szeretem Krisztust;
csúfolnak, nevetnek és megvetnek: megpróbáltam elviselni ezeket, de valósággal
képtelen vagyok rá. Az ember csak ember; taposs egy féregre, és rád fog
támadni; az én türelmem végképp elhagyott engem; olyan különleges a helyzetem,
hogy hasztalan tanácsolják nekem, hogy legyek türelmes, mert nincs türelmem;
ellenségeim rágalmaznak, s nem tudom mit tegyek“. Mit mondhatunk e nyomorult
embernek? Hogyan segíthetjük türelemre?
Mit prédikáljunk neki? Hallottátok, mit mond magáról. Hogy vigasztaljuk meg e
nagy próba alatt? Ha hasonló szenvedésben volna részünk, mit kívánnánk, hogy
barátaink mondjanak nekünk? Azt
mondanánk-e egy ilyen nyomorult embernek, hogy mások még nagyobb terheket
hordoztak? Azt fogja mondani erre:
„Haszontalan vigasztalók vagytok ti mindnyájan!“ Nem, én ezt fogom mondani
neki: „Testvér, üldöztetésben van részed; de emlékezz Jézus Krisztus szavaira,
melyeket nekünk mondott ezzel kapcsolatban: ‘Örüljetek azon a napon, és
örvendezzetek; mert ímé a ti jutalmatok bőséges a mennyben, hiszen
hasonlóképpen cselekedtek a prófétákkal is, akik előttetek éltek ‘ “.
Testvérem, gondolj Őrá, aki mikor mielőtt meghalt, imádkozott az ő
gyilkosaiért, „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek.“
Minden te üldöztetéseid semmik az ő óriási szenvedéseihez képest. Végy erőt;
emeld fel fejedet újra, mint egy férfiú; sohase csüggedj el! Ne fogyjon el
türelmed; vedd fel keresztedet mindennap, és kövesd Krisztust. Ő legyen
példaképed; őt lásd szemed előtt. És most, miután elfogadta ezt, halljátok, mit
mond ez az ember. Azonnal így fog kiáltani - „Üdvözöllek, üldöztetés; örömmel
viselem a szégyent. A Jézusért szenvedett gyalázat lesz egykor az én
tisztességem, s az érte elviselt csúfság az én legnagyobb dicsőségemmé fog
válni. Amint látjátok, itt van tehát egy másik hatása a Krisztusra való
emlékezésnek. Türelmet nyújt számunkra az
üldöztetés alatt. Olyan öv ez, mellyel felövezhetjük derekunkat, hogy
hitünk mindvégig kitarthasson.
Kedves barátaim, túlságosan lefoglalnám időtőket, ha
belekezdenék néhány haszon fejtegetésébe; így csupán csak átfutólag érintek egy
vagy két áldást, melyeket a Krisztusra való emlékezésből nyerünk. Ez erőt ad számunkra a kisértésekben. Úgy hiszem, vannak órák minden
ember életében, melyek borzasztó megpróbáltatások időszakát képezik. Soha nem
volt még olyan hajó az óceánon, mely képes volt az óriási mélységek fölött
járni anélkül, hogy ne kellett volna néha szembenéznie a viharral. Nézzétek azt
az asszonyt! Olyan, mint egy gyenge bárka, melyet fel és alá dobálnak a vad
hullámok. Nézzétek, hogyan hányódik a hullámokon, melyeket a vihar néha az égig
tornyosít. A szelek nevetnek rajta, csúfolják őt. Az vén óceán csöpögő ujjai
közé fogja a csónakot, s ide-oda ráncigálja azt. Ó, a félelemtől mily
kétségbeesetten kiálltnak a tengerészek. Mondd, tudod-e, hogyan tehetnél olajat
a vizekre, hogy minden elcsendesedjen?
Igen. Van egy hathatós szó, mely képes ezt megtenni. Jöjjön Jézus! Hadd
emlékezzék e szegény szív Jézusra, s akkor a csónak biztonságban fog
tovasiklani, ha Jézus van a kormánykeréknél. A szelek sem fognak többé
üvölteni, mert Jézus csendet parancsol nekik, s soha nem fogják háborgatni
többé az Ő gyermekét. Semmi sem tud úgy
erőt nyújtani neked a kísértések között, s megsegíteni a vihar kiállásában,
mint Jézus Krisztusnak, Isten megtestesült Fiának neve. Aztán ismét, micsoda vigasztalást ad a betegágyon neked Krisztus neve! Megsegít, hogy türelmes légy
azok iránt, kik gondoznak téged és elhordozd a szenvedéseket, melyeket el kell
viselned. Sőt, azt fogja eredményezni nálad, hogy nagyobb reménnyel fogsz bírni
a betegségben, mint egészséges
állapotodban; és áldott édességet fogsz találni a legkeserűbb szenvedésben is.
Ahelyett, hogy ecetnek ízét éreznéd a szádban, méznek édességét fogod találni
azoknak a szenvedéseknek és nyomorúságoknak közepette, melyeket Isten reád
mért, „mert Ő az, aki énekelni tanít
téged az éjszakában“.
Mielőtt befejezném a Krisztusra való emlékezés előnyeinek
tárgyalását, hadd kérdezzem meg, tudjátok-e, hogy hol fogjátok élvezni a
legnagyobb hasznát ennek? Ismeritek-e azt a helyet, ahol főképpen fogtok
örvendezni annak, hogy emlékezhettetek rá?. Elvezetlek titeket erre a helyre.
Hallgassatok! Csend legyen! Lépcsőkön megyünk fel egy csendes szobába. A
függönyök be vannak vonva. Valakik ott állnak, sírva. Gyermekek állják körül az
ágyat, s barátok is vannak ott. Látod-e azt az embert, aki ott fekszik? Te vagy
az az ember. Nézd meg jól: szemei a te szemeid, kezei a te kezeid. Te vagy az!
Nemsokára ott leszel. Ember, magadat látod itt! Saját magadnak a képe ez. Azok
a szemek a te szemeid, melyek nemsokára lecsukódnak a halálra. - a te kezeid
azok, melyek merevekké és mozdulatlanokká fognak válni. A te ajkaid, melyek kiszáradnak és megcserepesednek,
melyek közé vizet próbálnak majd csepegtetni. A te hangod az, mely megfagy a
levegőben, s lassan száll fel elhaló ajkadról. Kíváncsi vagyok, vajon tudsz-e
emlékezni ott Krisztusra. Ha nem, úgy lefestem képedet. Nézzétek azt az embert amint
haláltusában fekszik az ágyon. Nézzétek riadt szemeit, amint szemgödreiben
forognak. Barátai mind riadtan állnak, kérdezik tőle, hogy mit lát? Ő próbálja leplezni érzelmeit; azt mondja,
nem lát semmit. De ők tudják, hogy van valami szemei előtt. Újra kezdi. Jó
Isten! Mi az, amit látok? ...amit úgy tűnik, hogy látok? ... Ah, még egy
sóhaj... A lelke kiment. A test ott maradt. Vajon mit látott? Egy fénylő ítélőszéket látott, és látta
Istent, amint azon ült, jogarral a kezében. Könyveket látott megnyílni. Isten
trónját látta és egy angyalt látott, kivont karddal a kezében, hogy lesújtsa
őt. Ember, a te képed ez! Hamarosan ott
leszel. E kép saját arcképed. Lefényképeztelek ez életből nézve. Ez a kép
valóra fog válni néhány év múlva, sőt, talán néhány nap múlva. Ámde, ha képes
leszel ott Krisztusra emlékezni, megmondjam-e, mit fogsz tenni? Ó, mosolyogni fogsz a nyomorúság közepette.
Engedjétek, hogy lefessek egy ilyen embert. Párnákat helyeznek a hátához, s
felül az ágyban, megfogja annak kezét, akit legjobban szeretett ez életben s
így szól hozzá: „Isten veled! Ne sírj miattam. Isten majd letöröl minden
könnyet szemeitekről.“ A körülötte állókhoz pedig így szól: „Készüljetek az
Istennel való találkozásra, s kövessetek engem az öröm országába!“ Mostmár elrendelte
házát; mindent elvégezett. Figyeld őt, amint az öreg Jákóbhoz hasonlóan, botja
végére hojolva imádkozik, mielőtt meghalna. Nézd, hogy ragyognak szemei;
összekulcsolja kezeit; a körötte állók odahajolnak, hogy hallják, mit fog
mondani: „Győzelem!“ - suttogja, aztán kissé összeszedve erejét, kiáltja:
„Győzelem!“; majd végül utolsó lélegzetvételével mondja: „Győzelem, az által,
aki minket szeretett!“ S ekkor meghal. Ez az egyik nagy haszon, mely a
Krisztusra való emlékezésből származik - képesít áldott lelkiállapottal
szembenézni a halállal.
III.
Elmélkedésünk harmadik részéhez érkeztünk, amely egy édes segítség az emlékezet számára.
Az iskolákban használnak bizonyos úgynevezett ‘Emlékezést segítő‘ könyveket. Úgy hiszem,
inkább zavarba hoztak, mintsem segítettek volna rajtam. Hasznosságuk annyit
ért, mint egy köteg pálca a vándor hóna alatt: igaz, egyenként hasznára lett
volna a járásban, de egyidejűleg egy tucatot cipelt, melyekre sohasem volt
szüksége. Ám a mi Üdvözítőnk bölcsebb volt, mint összes tanáraink, és az ő
emlékei igazi és valódi segítséget jelentenek emlékezetünk számára.
Szeretetének jelképei megtéveszthetetlen nyelvezettel bírnak, és édesen
megnyerik figyelmünket.
Nézd a szentséges úrvacsora egész titkát. A kenyér és a
bor eleven jelképeit képezik Krisztus testének és vérének. Az emlékezetet
felkeltő erő abban a vonzásban rejlik,
melyet érzékeinkre gyakorol. Itt a szem, a száj, a kéz, mind örömteljes
munkát talál. A kenyeret szánkba vesszük s lenyeljük; itt az ízlés érzékszerve
dolgozik, mely egyik legerősebb érzékünk. A bort kihörpintjük - az aktus
tapitható, - tudjuk, hogy iszunk; és ekként érzékeink, melyek általában
gátolják a lelket, most szárnyakká válnak, melyek a szívet szent elmélkedésbe
emelik. Aztán az úrvacsora hatásának rendkívülisége annak egyszerűségében rejlik. Milyen csodálatosa egyszerű sákramentum ez:
megtört kenyér és kiöntött bor. Nincs szükség drága kelyhekre, tányérokra,
szent ostyára. Nincs itt más dolog, ami felkeltené az emlékezetet, csupán az
egyszerű kenyér és a bor. Egyáltalán nincs emlékezőképessége az olyannak, aki
nem tud ennyit megjegyezni, hogy kenyeret evett és bort ivott. Jegyezzük meg
továbbá e jelképek fenséges tartalmát,
- mennyire jelentőségteljesek. Megtört kenyér - így töretett meg Megváltónk.
Kenyér, mely enni való - így az ő teste valóban étel. Kiöntött bor, a szőlőnek
kisajtolt nedve - így volt a mi Megváltónk is összezúzva az isteni ítélet lába
alatt: az ő vére a legédesebb bor részetekre. A bor megvidámítja szíveteket -
így tesz a Jézus vére. A bor megerősít s felelevenít titeket - így tesz a
fenséges áldozat vére is. Ó váljon e kenyér és e bor ma este lelketek számára
édes és áldott segítővé arra a szeretett Emberre való emlékezésben, aki egykor
a Kálvárián meghalt. Az anyajuh kis bárányához hasonlóan egyétek most
Mesteretek kenyerét és igyatok az ő poharából. Emlékezzetek arra a kézre, mely
táplál titeket
De mielőtt helyesen tudnátok Krisztusra emlékezni itt,
kérnetek kell a Szentlélek segítségét. Úgy hiszem, illik előkészületet tartani
az Úrvacsora előtt. Ámde nem ‘Túl-jó‘ asszony előkészületére gondolok, aki egy
egész hetet töltött el készülésével, s akkor jött rá, hogy nem is lesz
úrvacsorázás vasárnap; és sajnálkozva mondta, hogy az egész hete odaveszett.
Nem hiszek ilyen előkészületekben, ámde hiszek egy igazi, szent úrvacsorához
való előkészületben az: amikor egy szombaton, ha lehetséges, el tudunk tölteni
egy órát Krisztusról és szenvedéseiről való csendes emlékezésben. Amikor,
különösen vasárnap délután szent érzelmekben leülhetünk, és szemlélhetjük Őt;
amikor ezek a képek valósággá válnak számunkra nem pedig gúnytárggyá, mint amit
egyesek számára jelentenek. Nagyon félek attól, hogy vannak itt némelyek, kik
enni fognak a kenyérből ma este, és nem fognak Krisztusra emlékezni; vannak itt
olyanok, kik inni fognak a borból, de nem gonodolnak a Krisztus vérére: és
aljas képmutatók lesztek, mialatt ezt teszitek! Vigyázzatok magatokra! „Aki méltatlanul eszik és iszik, - mit
csinál?! - ítéletet eszik és iszik
magának. Ezek világos, értehető szavak; fontold meg, hogy mit teszel! Ne tedd
felületetesen! Mert ezen a földön minden szent dolog fölött ez a
legünnepélyesebb. Hallhattunk már olyan emberekről, akik kik azáltal
egyesültek, hogy vért vettek karjaikból, s mindnyájan ittak belőle; ez egyrészt
nagyon írtózatos, de ugyanokkor nagyon ünnepélyes dolog lehetett. Ti pedig itt
Jézus Krisztus ereiből isszátok a vért, s ajkaitokkal azt a csörgedező
csermelyt érintitek, mely az ő szerető szívéből buzog elő. Hát nem ünnepélyesen
komoly dolog ez? Szabad-e valakinek is
tréfálni ezzel? Hogy eljárjon valaki a gyülekezetbe, s ezt csak egy
húszfilléres értékű dolognak tartsa? Eljönni s csatlakozni hozzánk csupán
karitatív célok érdekében? Kifele az ilyennel! Borzasztó istenkáromlás ez a
Mindenható Isten ellen. És a pokolban a legátkozottabb elkárhozottak azok
lesznek, kik csúfot űztek Isten szent rendelésével. Itt van a Krisztus
emlékezete - „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!“ Ha nem vagytok képes
Jézus Krisztus emlékezetére tenni ezt, kérlek titeket, amint szeretitek
lelkeiteket, hogy egyáltalán ne tegyétek semmit. Ó, újjászületett férfiak vagy
nők, nem menjetek be a papok udvarába,
nehogy magatokra haragítsátok a betolakodás miatt Izráel Istenét.
IV,
És most már befejezzük. Itt van egy ÉDES PARANCS.: „Ezt
cselekedjétek az én emlékezetemre.“ Kikre vonatkozik ez a parancsolat? Ezt
cselekedjétek TI. Fontos, hogy
megválaszoljuk ezt a kérdést. „Cselekedjétek ti.“ Kikre vonatkozik
ez? Ti, akik bizalmatokat bennem vetitek. „Ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre.“ Nos akkor feltételezheted, hogy Krisztus hozzád szól ma este. És ezt mondja: „Ezt cselekedd
az én emlékezetemre!“ Krisztus ajtódnál vár és figyel. Némelyek közületek
hazamennek, és Krisztus ezt mondja : „Én komolyan gondoltam és mondtam: Ezt
cselekedjétek az én emlékezetemre!“ De némelyek közületek székeiken maradnak
mint szemlélődők. Krisztus veletek együtt
ott ül, s azt mondja: Komolyan mondom: „Ezt cselekedd az én
emlékezetemre!“ „Uram, én tudom.“ „Nos, szeretsz-e engem? “ „Igen, szeretlek
téged; Uram, te tudod, hogy én szeretlek Téged“ . „Akkor menj le oda - edd a
kenyeret, s igyad a bort!“ „Ó, nem vagyok még kész erre, Uram! Ha ehhez a
gyülekezethez csatlakozom, be kell merítkeznem, és attól félek, hogy megfázom, vagy hogy mindenki engem bámul
majd. Félek a gyülekezet elé menni, mert úgy gondolom, ha valamit kérdeznek
majd tőlem, képtelen leszek válaszolni.“ „Hogy-hogy? kérdi Krisztus, hát ennyiből áll csupán irántam való szereteted? Ennyiből áll az te egész ragaszkodásod a te
Urad iránt? Ó, mennyire hideg vagy te
irántam, Megváltód iránt! Ha az én szeretetem irántad nem lett volna nagyobb
ennél, úgy te most már a pokolban lennél. Ha csak ilyen mély buzgalmam lett
volna irántad, nem haltam volna meg érted. A nagy szeretet nagy szenvedések
elhordozására képes. És ennyi a te egész hálád irántam? Nem fognak-e némelyek
közületek ezek után megszégyenülni? Nem
fogtok-e így szólni szívetekben: „Ez valóban helytelen dolog!“ Krisztus így
szól: „Ezt cselekedd az én emlékezetemre!“ - s te nem szégyelsz távol
állani? Egy szabad felhívást intézek
hát minden egyes Krisztus-szeretőhöz, hogy jöjjön elő, ide ez asztalhoz. Esdve
kérlek, ne fosszátok meg magatokat e kiváltságtól az által, hogy megtagadjátok
a gyülekezettel való eggyéválást. Ha továbbra is bűnös közömbösséggel éltek e
szerzeménnyel szemben, úgy gondoljatok Krisztus szavaira: „Valaki szégyell
engem e nemzettség előtt, én is szégyellni fogom azt, mikor eljövök az én Atyám
dicsőségével.“ Ó, ti, kik a kereszt katonái vagytok, ne viselkedjetek gyávák
módjára.
És hogy bármi tévedés ne essék, még egy dolgot kell
ezekhez hozzáadnom, s aztán befejeztem. Amikor azt mondom, hogy vegyetek részt
az Úr vacsorájának szertartásán, ne gonodoljátok, hogy azt szeretném, hogy csak
egy pillanatra feltételezzétek, hogy valami üdvözítő dolog van ebben. Némelyek
azt mondják, hogy a bemerítés szertartása nem lényeges, s így az Úrvacsora
szertartása is lényegtelen, ha az üdvösség szempontjából nézzük. Üdvözülni egy
falatka kenyértől? ! Értelmetlen,
teljesen abszurd gondolat. Üdvözülni egy korty bor által? ! Hiszen ez túl
nevetséges a józan ész számára, nem érdemes a szót vesztegetni rá. Ti tudjátok,
hogy egyedül az Úr Jézus Krisztus vére, egyedül az Ő gyötrelmeinek az érdeme,
az Ő szenvedéseinek szerzeménye, egyedül amit Ő tett értünk, az képes
megmenteni minket. Őreá építsetek. Teljesen Reá hagyatkozzatok, s akkor
megmenekültetek. Hallottad-e már, te szegény, vétkeid terhe alatt gyötrődő
bűnös, az üdvösség útját? Ha valamikor találkoznék veled az elkövetkező
világban, te valószínűleg így szólnál hozzám: „ Egy egész estét eltöltöttem,
uram, tanításod hallgatásával, s mégsem adtad tudtomra nekem a mennybe vivő
utat.“ Nos, kérlek, figyelj ide, és halld meg! Higgy az Úr Jézus Krisztusban,
hittel építs Rá, vesd bizodalmad az Ő nevébe, találj menedéket az ő
keresztjében, hagyatkozz az ő lelkének erejére, bízz az Ő igazságában s meg
vagy mentve a törvény bosszújától éppúgy, mint
a pokol hatalmától. Ámde bízz csak bízz csak a saját cselekedeteidben s
oly biztosan elveszett vagy, mint amennyire igaz, hogy itt vagy.
Most pedig, oh Isten örök, dicsőséges Fia, közeledünk a
Te ünnepi asztalodhoz, melyen a kegyelem étkei vannak; engedd meg nékünk, hogy
a Szentlélek vezetésére hagyatkozva felkiáltsunk egyik költőd saját szavaival:
„Emlékezem Rád, s minden
fájdalmaidra,
És irántam való nagy
szeretetedre -
Igen, amíg egy szívverés
vagy lélegzet marad bennem
Emlékezni fogok Rád.
És amikor e gyenge ajkak
némákká válnak,
Amikor elhagy a gondolat, s
az emlékezetem;
Amikor el fogsz jönni a te
országodban,
Jézus, emlékezzél meg
rólam!“