KRISZTUSRA VALÓ EMLÉKEZÉS

 

 

C.H.Spurgeon igehírdetése

 

Elhangzott Londonban, 1855 január 7.-én, vasárnap este

a New Park Street Baptista Gyülekezetben

 

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ - 1 Kor 11,24.

 

            Úgy látszik tehát, hogy a keresztyének elfelejtkezhetnek Krisztusról. Ez az Ige feltételezi az róla való megfeledkezést, Akinek jósága és szeretete szüntelen emlékezésre kellene késztesse a keresztyéneket. Nem lenne szükség e szeretetteljes buzdításra, ha nem állna fenn e szörnyű feltételezés, hogy a mi memóriánk hűtlennek bizonyulhat, és a mi emlékezetünk jellegében felületes, és természetében változékony. Nem is csupán csak feltételezés ez: sajnos nagyon is bebizonyosodott tapasztalatainkban, nem mint egy lehetőség csupán, hanem mint egy siralmas tény. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy azok, akik megváltattak a megöletett Bárány vére által, képesek valaha is elfelejteni Megváltójukat; hogy azok, akik megtapasztalták Isten Fiának örökkévaló szeretetét, képesek valaha is megfeledkezni róla. De ha meglepő is a fül számára, sajnos, túl nyilvánvaló a szemnek, hogy megengedhetnők magunknak e tény tagadását. Megfeledkezni Arról, Aki sohasem feledkezett meg rólunk! Elfelejteni Őt, Aki vérét ontotta bűneinkért! Elfelejteni Őt, Aki szeretett minket egész a halálig! Lehetséges-e ez?  Ó, igen, nem csak lehetséges, hanem a lelkiismeret tanúsítja, hogy oly siralmas egy vétek ez mindnyájunkban, hogy mindenre képesek vagyunk emlékezni, kivéve Krisztust. Az a tárgy melyet gondolatvilágunk uralkodójává kellene tegyünk, épp az a dolog, melyet a leginkább vagyunk hajlamosak elfelejteni. Ahová az ember azt gondolná, hogy az emlékezet egyre sóvárgóbban vágyakozna, és a feledékenység ismeretlen betolakodó kellene legyen, éppen ez az a a terület, melyet megszentségtelenít a feledékenység lábnyoma, és az a hely, melyre az emlékezet nagyon ritkán tekint. Minden itt levő keresztyén lelkiismeretéhez fordulok:  Képes vagy-e tagadni ez igazságot, melyet feltártam?  Nem találod-e magadat feledékenynek Jézussal szemben?  Némely teremtmények meglopják szívedet, s feledékeny vagy Azzal szemben, Akire szíved minden érzelmeit kellene irányítanod. Némi földi dolgok lefoglalják figyelmedet, amikor szemeidet a keresztre kellene szilárdan függesztened. E világ-világ-világ szakadatlan rohanása, e föld-föld-föld állandó  zavargása az, mely a lelket elvonja Krisztustól. Ó, barátaim, nemde szomorúan igaz, hogy bármire is inkább tudunk emlékezni, mint Krisztusra, és semmit sem felejtünk el oly könnyen, mint Őt, Akire emlékeznünk kellene? Miközben emlékezetünk szívünk kertjében gondozza a mérgező gyomokat, hervadni hagyja a Sáron Rózsáját.

            Ennek oka nagyon is nyilvánvaló: egy-két tényben található. Mi elfelejtjük Krisztust, mivelhogy bár újjáteremtett személyek vagyunk, még a romlás és a halál megtalálható bennünk, újjászületettekben is. Elfeledjük Őt, mivelhogy magunkkal hordozzuk a bűnnek és halálnak régi Ádámját. Ha mindenestől megújított lények lennénk, úgy leülhetnénk és szabadon elmélkedhetnénk mindarról, amit Üdvözítőnk tett és szenvedett; Róla, saját magáról - hogy Ki Ő a mi számunkra; mindarról ahogyan dicsőséges ígéreteit  beteljesíti. Sohasem vonnának félre elkalandozó érzelmeink, hanem figyelmünket örökre ráösszpontosítva, odaszegezve, ráalapozva ez egy tárgyra szakadatlanul tudnánk szemlélni a mi Urunk halálát és szenvedéseit. De jaj! féreg van a szívünkben, ragálykórház, kripta van benne, buja kívánságok, aljas képzeletek és erős gonosz szenvedélyek, melyek egy mérgezett vizű kúthoz hasonlóan tisztátalan áradatot bocsátanak ki szüntelen. Nekem oly gonosz szívem van, melyet csak Isten ismer; kívánnám, - ha lehetne - kiszakítani testemből, s mérhetetlen távolságra elhajítani. Az én lelkem tisztátalan madaraknak kalitkája, utálatos teremtmények barlangja, ahol sárkányok tanyáznak és baglyok gyülekeznek, ahol mindenféle gonosz vadállat rossz előrejelzéssel lappang. Olyan szív ez, mely túl gonosz ahhoz, hogy párja legyen, - „csalárdabb mindennél, és gonosz“. Ez az oka, amiért feledékeny vagyok Krisztus iránt.  Nem is csak ez az egyetlen ok. Úgy sejtem, másutt is rejlik egy: Elfeledkezünk Krisztusról, mivelhogy oly sok egyéb dolog van körülöttünk, melyek elvonják figyelmünket. „De“- mondjátok -, „ennek nem lenne szabad így történnie, mert habár körülöttünk vannak is e dolgok, mégis semminek számítanak Jézus Krisztushoz viszonyítva. Habár félelmetes közelségben vannak szíveinkhez, mégis, mit jelenthetnek ezek Krisztushoz képest? “... De tudjátok-e, kedves barátaim, hogy egy tárgynak közelvolta nagyon nagy hatást gyakorol reánk ereje  miatt?  A Nap sokszorta, sokszorta nagyobb mint a Hold, de a Hold nagyobb befolyással van az óceán dagály és apály váltakozásaira, mint a Nap,  egyszerűen azért, mert közelebb van, és nagyobb vonzóerőt gyakorol a földre. Ekképpen én úgy találom, hogy egy kicsiny kúszó-féreg e földön nagyobb hatással van a lelkemre, mint a dicsőséges Krisztus a mennyben; egy maroknyi aranyrög, egy felfújt hírnév, egy taps dicsérete, egy sikeres üzlet, az én házam, otthonom jobban érintenek engem, mint az odafelvaló világ dicsőségei; sőt jobban, mint a boldoggá tevő látomás maga, s egyszerűen csak azért, mert a föld közel van, az ég pedig nagyon messze. Ó, boldog nap lesz az, amikor angyalszárnyakon a magasba fogok repülni, hogy örökre az én Uram közelében lakhassam, az Ő mosolyának napsugarában sütkérezhessem és eltűnjek az Ő szeretetteljes arckifejezésének kimondhatatlan tündöklésében. Látjuk tehát a feledékenység okát; piruljunk és szégyenkezzünk miatta; szomorkodjunk afelett, hogy ily sokat mellőztük a mi Urunkat, és most vegyük figyelembe az Ő szavait „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!“, abban a reményben, hogy ennek ünnepélyes hangzása elűzi az aljas hálátlanság ördögét.

            Szólni fogunk mindenekelőtt az emlékezet áldott tárgyáról; másodszor,  azokról az előnyökről, melyek e Személyre való emlékezésből származnak; harmadszor,  a kegyelmes segítségről, mely emlékezetünket támogatja - „Ezt cselekedjétek  az én emlékezetemre;“ és negyedszer a gyöngéd parancsról, „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ A Szentlélek nyissa meg az én ajkaimat és a ti szíveteket hogy áldást nyerhessünk.

            I.

            Mindenekelőtt szóljunk emlékezésünk dicsőséges és értékes tárgyáról -“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre“. A keresztyéneknek számos kincsük van, melyeket szemlélhetnek az emlékezés termében. Illik emlékezetükbe idézniük kiválasztásukat - „ki vannak választva Istentől örök időknek előtte“. Illendő, hogy emlékezetükben tartsák eredetüket, hogy honnan lettek kivonva, hogy csupán porból állnak, s a borzasztó mélységből fejtette ki őket Isten. Illik számbavenniük a hatékony elhívást, melyben részesedtek, mert Isten volt az, aki őket elhívta, s a Szentlélek hatalma mentette meg őket. Illik emlékezniük a különleges szabadításokra - mindarra, ami értük történt, mindarra a kegyelemre, mely rájuk kiáradt. De van valaki, akivel illik beillatosítniuk egész lelküket, mint legértékesebb illaszerrel - Valaki, aki Isten minden egyéb ajándéka fölött megérdemli, hogy folytonos emlékezet tárgya legyen. Valaki - mondtam -, mert nem egy eseményre gondolok, nem valamilyen cselekedetet értek alatta, hanem egy Személyt, akinek arcképét aranykeretbe helyezném, s felakasztanám a lélek dísztermében. Kívánom, hogy komoly tanulmányozói legyetek a győzelmes Messiás minden  tetteinek; szeretném, ha jól ismernétek a mi szerelmes Megváltónk életét; ámde mindenekfelett, ó, ne feledjétek el az Ő személyét. Mert az ige azt mondja, „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre“. Krisztus dicsőséges személyisége az, ami szüntelen emlékezetünk tárgya kell legyen. Az Ő képét kegyelettel kellene őrizni a Szentlélek minden egyes templomában.

            De némelyek talán így szólnak: „Hogyan emlékezzünk mi Krisztus személyére, amikor sohasem láttuk Őt?  Nem tudjuk megmondani, milyen sajátos arcvonásai voltak. Hisszük, hogy az Ő ábrázata szebb volt mint bárki másé - habár a kín és szenvedés nagyon tönkretette -, de mivel nem láttuk arcát, nem tudunk emlékezni Rá. Soha nem láttuk lábait, melyekkel az irgalmasság útjait rótta;  soha nem láttuk kezeit, amint szeretetteljesen széttárta azokat; nem tudunk emlékezni az ő csodás hanglejtésű beszédére, melyet szeráfi ékesszólásnál is jobban, ámulattal csodált a sokaság, és Hozzá láncolta füleiket; nem tudjuk lefesteni azt az édes mosolyt, mely örökké ott volt ajkain, sem azt a rettenetes komorságot, mellyel átkokat szórt a farizeusok ellen; nem tudjuk emlékezetünkbe idézni Őt szenvedéseiben és haláltusájában, mert nem voltunk ott, és nem láttuk Őt...“ Nos, szeretteim, elhiszem, hogy képtelenek vagytok emlékezni az Ő testi arckifejezésére, mert nem voltatok még akkor megszületve, de tudjátok-e, hogy éppen az apostol mondta, aki bár ismerte Krisztust test szerint, hogy „ha  ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük“?  A természetes megjelenése, nemzettsége, testi származása, szegénysége, alázatos öltözete - mind semminek számított az Ő dicsőséges Urának felmérésekor. És így, habár nem ismertétek Őt test szerint, ismerhetitek Őt lélek szerint. Ilyen módon éppúgy emlékezhettek ma Jézusra, miként Péter, vagy Pál, vagy János, vagy Jakab, vagy bármelyik kedveltje az Úrnak, akik egykor az Ő lábnyomába léptek, s együtt sétáltak vele, vagy akár fejüket is keblére hajthatták. Az emlékezet megsemmisíti a távolságokat, s átugrik az idő tengerén, és képes szemlélni az Urat, noha felemeltetett a dicsőségbe.

            Ah! Hadd töltsünk el néhány percet Jézusra emlékezve. Emlékezzünk Rá bemerítkezésében, amikor alászállt a Jordán hullámaiba és egy hang hallatszott, mely ezt mondta: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm!“ Nézzétek Őt, amint feljön vizesen a folyóból! Bizonnyal az öntudatos víznek pirulnia kellett volna, amint magába fogadta Istenét. Elaludt a folyó vizében egy pillanatra, hogy megszentelje a keresztség sírját, amelyben mindazok, akik meghaltak együtt Krisztussal el vannak temetve Ővele együtt... Emlékezzünk Rá a pusztában, ahová ment közvetlen alámerítkezése után. Ó, gyakorta elképzelem azt a jelenetet, amikor Krisztus fáradtan, s az út porával meglepetten levetette magát talán valami öreg fa göcsörtös gyökerére. Negyven napig böjtölt, s teljesen kiéhezett állapotban volt akkor, amikor kimerültségének határán odajött a gonosz lélek. Valószínűleg elpalástolta démoni fejedelemségét valamiféle öreg zarándok formájában, és felvéve egy követ így szólt: „Kimerült zarándok, ha te vagy az Isten Fia, parancsolj ennek a  kőnek, hogy változzék kenyérré.“ Mintha látom őt ravasz mosolyával, s alattomos kacsintásával,  amint feltartja a követ és mondja: „Ha“ - istenkáromló ‘ha‘! - „ha Isten Fia vagy, parancsolj e kőnek, hogy eledellé váljon, nekem és neked, mert mindketten éhesek vagyunk, és így egy irgalmassági tettet hajthasz végre; te könnyen megteheted ezt - ha Isten Isten Fia vagy - ; mondd ki a szót, és e kő mennyei kenyérré válik; jóllakunk vele, és mi ketten, te és én, örökre barátok leszünk. De Jézus szólt - s ó, mily édesen mondhatta ezt! -, „Nem csak kenyérrel él az ember...“ Ó, milyen csodás módon győzte le Jézus a Kísértőt. Soha nem volt még olyan viadal, mint az! Közvetlen összecsapás volt, segítség nélküli küzdelem, amikor a mélységből feljövő ordító-oroszlán és a Juda törzséből származó mennyei oroszlán szállt szembe egymással. Lenyűgöző látvány! Angyalok álltak körbe, és bámulták e párbaj jelenetét, éppúgy, mint régen a nép leülve szemlélte a kiváló harcosok viadalát. A Sátán összeszedte erejét, Appolion ide összpontosította minden sátáni hatalmát, hogy ez óriási küzdelemben legyőzze az asszony Magvát. De Jézus erősebb volt, mint ellenfele, a küzdelemben halálos ütést mért arra, s diadalmas hősként, győztesen jött ki e harcból. Ó, Isten Báránya! Emlékezni fogok a Te pusztai küzdelmedre, amikor legközelebb harcom lesz a Kísérővel. Amikor a következő csatám lesz az ordító oroszlánnal, Őrá fogok nézni, Aki egyszer s mindenkorra legyőzte őt, s halálos csapással összezúzta a sárkány fejét.

            Továbbá, kérlek, emlékezzetek Rá mindennapi kísértéseiben és szüntelen való próbáiban, egész életén át tartó küzdelmeiben, melyeken átment. Ó, mily óriási tragédia volt Krisztus halála! És élete nem volt-e ugyanaz?  Angyalénekkel kezdődött, s e sikoltással ért véget:„Elvégeztetett!“. Élete egy jászolban kezdődött, s a kereszten fejeződött be, de ó, mily szomorú időszak volt e kettő között: Az üldöztetések fekete képe, amikor barátai is megutálták őt, amikor ellenségei bosszúsan támadtak ellene, míg utait járta; amikor hallgatta a rágalom sziszegéseit, s az irigység szennyes fogaival marcangoltatott; amikor azt kiáltották, hogy ördög van benne és bolondozik, meg hogy részeges és borissza ember, s amikor az ő tiszta ártatlan lelke zaklatva volt a gonoszok utjai miatt. Ó, Isten Fia, emlékeznem kell rád; nem tehetem meg, hogy ne emlékezzem rád, amikor azokra a fáradságos és küzdelmes évekre gondolok, melyeket leéltél érettem. Ámde bizonyára ismeritek az én legkedvesebb tárgyamat, - azt a helyet, ahol mindig a legjobban tudok emlékezni Krisztusra. Egy árnyas, olajfákkal telt kert ez. Ó, az a hely! Szeretném, ha oly ékesszólásom lenne, hogy elvihetnélek titeket oda. Ó, inkább ha a Lélek felvenne minket s letenne Jeruzsálem hegyeinek közvetlen közelében. Azt mondanám: nézzétek, ott csörgedez a Kedron pataka, melyen egykor a király átment; és amott olajfákat láttok. Talán annak az olajfának törzsénél ült a három tanítvány, amikor álomba merült. És amott, - ah! amott - vércseppeket látok. Állj meg itt lelkem egy pillanatra s szemléld e vércseppeket. Jegyezd meg, ezek nem vérző sebből fakadtak; oly embernek a vére ez, kinek teste teljesen sértetlen volt akkor. Ó lelkem, fesd le Őt, amint haláltusájában letérdelt s verejtékezett - vért izzadt, mert Istennel harcolt, - vért izzadt, mivelhogy Atyjával tusakodott. „Atyám, ha lehetséges, távoztassék el tőlem e pohár“. Ó, Gecsemáné! A te árnyaid mélyen ünnepélyesek az én lelkem számára. De ama vércseppek bizonyára a nyomorúság tetőpontját képezik; e rendkívüli áldozathozatalnak ez volt a döntő fenséges aktusa. Van e szeretet, mely képes mélyebbre menni, mint ez?   Tud-e a szeretet mélyebbre hajolni az irgalom tetteiben? Ó, ha lenne oly ékesszólásom, díszbeszédet tartanék minden egyes vércseppről ott, míg szíveitek fellázadnának lanyhaságotok és hidegségetek ellen, és elkezdenétek szólni égő lelkesedéssel Krisztus emlékezetéről. És most, Gecsemáné, Isten veled!

            Ám elviszlek titeket egy másik helyre, ahol tovább szemlélhetitek a „Fájdalmak Férfiát“. Elvezetlek titeket Pilátus csarnokába, és nézzétek Őt, amint szenvedi a kegyelten katonák csúfolásait: a páncél-kesztyűs ütéseket; az összeszorított öklök csapásait; a gyalázatot; a köpéseket és hajának tépését; a kegyetlen veréseket. Ó, ugye képtelenek vagytok lefesteni a Mártírok Királyát, ruháitól megfosztva; kitéve a démon-lelkű emberek látványosságának? Nem látjátok-e a töviskoronát  homlokán, melynek mindegyik tövise mint késhegy hatolt a fejébe?  Nem veszitek-e észre átszúrt mellkasát, s a vérző húsból kiálló fehér csontokat?  Ó, Fájdalmak Embere! Látlak téged, vesszőzve és ostorozva botokkal és korbácsokkal, hogyan is tudnék ezentúl megfeledkezni rólad? Emlékezetem sokkal hűtlenebb lenne Pilátusénál, ha nem kiáltanám szüntelen,  ‘Ecce Homo‘ -  „Íme, az Ember!“

            Hadd fejezzük be a fájdalmak szemléletét a Kálvária látványával. Gondoljatok átszúrt kezeire és vérző oldalára; gondoljatok a perzselő napra, majd  a teljes sötétségre; emlékezzetek a rettentő lázra, s a borzasztó szomjúságra; gondoljatok a halálkiáltásra „Elvégeztetett!“, és a nyögésekre, melyek ezt megelőzték. Ez a mi emlékezésünk tárgya. Soha ne feledjük el Krisztust. Vigyázzatok, nehogy e drága gyöngy gondatlan kezetekből a feledés óceánjába essék.

            Azonban nem állhatom meg, hogy ne mondjak még egy dolgot, mielőtt elhagynám e fejezetet: azt, hogy vannak itt sokan akik képesek nagyon könnyen továbbvinni amit mondtam, mivel nagyon gyakran olvasták már ezeket, és hallották is már ezelőtt; de még nem tudtok lelkiképpen emlékezni semmire sem Krisztus felől, mert sohasem nyertetek kijelentést tőle, és amit sohasem ismertünk, arra képtelenek vagyunk emlékezni. Legyen áldott Isten, nem mindnyájatokról mondom ezt, mert van ezen a helyen egy kegyes maradék a kegyelemből való választás szerint, és én  őhozzájuk fordulok. Talán be tudnátok számolni nekem arról a bizonyos öreg csűrről, vagy sövénykerítésről, vagy házikóról, vagy ha Londonban laktok arról a bizonyos padlásszobáról, vagy sötét utcáról vagy sikátorról, ahol először találkoztatok Krisztussal; vagy valamely kápolnáról, amelybe betévedtetek, és elmondanátok, „ Hálát adok Istennek, emlékezek erre a székre, ahol először találkozott velem, és lelkembe súgta, hogy szeret, és tudatta velem, hogy megváltott engem.

                                                                                                                                 

„Emlékszel-e arra a helyre,

 ahol Jézus veled találkozott?“

 

Igen, én emlékszem. És kívánnék egy templomot építeni azon a helyen, egy emlékművet emelni oda, ahova Jehova-Jézus először szólt az én lelkemhez, és kijelentette magát nekem. Ámde, ugye, Ő nem is csak egyszer nyilatkoztatta ki magát nektek?  És számos helyre tudtok emlékezni, ahol az Úr megjelent nektek régtől fogva, így szólva hozzátok: „Lásd, örökkévaló szeretettel szerettelek téged!“  Bár nem tudtok mindnyájan emlékezni ilyen dolgokra, de vannak itt némelyek, akik tudnak. És biztos vagyok benne, hogy ők megértenek engem, amikor hívom őket: Jöjjetek, és ezt cselekedjétek a Krisztus emlékezetére! - minden szeretetteljes látogatásainak emlékére, minden édes szavának, megnyerő mosolyának emlékére, és mindannak emlékére, amit mondott és közölt a ti lelketekkel. Emlékezzetek mindezen dolgokra ma este, és amennyiben lehetséges, gyűjtsétek össze emlékezetetek számára a tőle nyert kegyelemnek óriási halmazát. „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!“

II.

            Miután szóltunk az emlékezés áldott tárgyáról, szólunk, másodszor arról  a haszonról, mely származik a Krisztusra való szeretetteljes emlékezésből.

            A szeretet sohasem mondja: „Cui bono?“  A szeretet sohasem kérdezi: mi haszon származik részemre a szeretetből. A szeretet éppen természetéből fakadóan egy önzetlen dolog. Szeret, mert szeretetének tárgya szeretetreméltó, és semmi másért. A keresztyénnek nincs szüksége érvekre, melyek Krisztus iránti szeretetre késztessék Őt. Éppúgy, miként egy anyának sincs szüksége meggyőző érvekre, melyek szeretetteljessé tegyék őt gyermeke iránt. Anyai természete és ösztöne indítja erre, hogy így tegyen. Egy újjászületett teremtménynek szeretnie kell Krisztust, mert nem tehet másként. Ó, ki képes ellene állni Jézus Krisztus hasonlíthatatlan kedvességének, aki szépségében és szeretetreméltó voltában tízezer közül is kitetszik?  Ki az, aki képes megtagadni a hódolatot a tökéletesség fejedelmétől, a szépség példaképétől, Isten dicsőséges Fiától? De mégis, hasznos lesz számunkra megfigyelni a Krisztusra való emlékezés előnyeit, mert ezek nem kevesek, sem nem jelentéktelenek.

            Először is, a Jézusra való emlékezés reménységet szül számotokra, amikor bűneitek súlya alatt roskadoztok. Vegyünk figyelembe néhány sajátos egyéniséget itt ez estén. Bejött ide egy nyomorult teremtmény. Nézzetek rá! Teljesen elhagyta magát ez utolsó hónapban. Úgy néz ki, mint aki keserűséggel ette mindennapi kenyerét. Mi történt veled? “Ó, - mondja - bűntudat gyötri lelkemet, újra és újra reménytelen sírásban fakadok ki, mivel attól féle, sohasem nyerek bocsánatot. Egykor úgy véltem, hogy jó ember vagyok, de elkezdtem olvasni a bibliát, s úgy találtam, hogy szívem „csalárdabb mindennél, és kétségbeejtően gonosz“. Megpróbáltam megváltozni, de mennél inkább próbálom, annál mélyebben sűlyedek a bűn mocsarába; bizonyára nincs már remény számomra. Úgy érzem, nem érdemlek kegyelmet; úgy tűnik nekem, hogy Istennek el kell pusztítania engem, mert kijelentette, ‘A léleknek, mely vétkezik, meg kell halnia!‘; és meg kell halnom, el kell kárhoznom, mert tudom, hogy megszegtem Isten törvényét.“ Hogyan fogtok egy ilyen embert megvigasztalni?  Milyen bátorító szavakat fogtok mondani neki, hogy békességet nyújtsatok számára? Én tudom! Azt fogom mondani neki, hogy emlékezzen Krisztusra! Elmondom neki, hogy létezik valaki, aki kifizette a bűn nyomorának óriási adósságát. Igen, azt fogom mondani neked, te részeges, káromkodó, bárki is légy - azt mondom neked, hogy van valaki, aki érted egy tökéletes elégtételt, engesztelést szerzett; ha csak hiszel őbenne, örökre biztonságban vagy. Emlékezz Rá, te szegény, halálhoz közel álló, reménytelen teremtmény, és énekelni fogsz az örömtől és boldogságtól. Nézzétek azt az embert, aki hisz, és elragadtatással kiáltja, „Ó, jöjjetek ti, akik félitek az Urat, hadd beszéljem el, mit cselekedett az én lelkemmel.

                                              

„Mondjátok a bűnösöknek, ó,

Ment vagyok, ment vagyok a pokoltól.“

 

Hallelujah! Isten eltörölte bűneimet, mint sűrű felleget. Ez az egyik haszon, mely a Krisztusra való emlékezésből származik. Reménységet nyújt, mikor a bűn teher alatt roskadozunk, és biztosít arról, hogy van remény mégis számunkra.

            Hadd szóljak most egy más gondokkal küzdő egyéniségről. És mit mond ő?  „Képtelen vagyok tovább kitartani; üldözésben és bántalmazásban volt részem, mert szeretem Krisztust; csúfolnak, nevetnek és megvetnek: megpróbáltam elviselni ezeket, de valósággal képtelen vagyok rá. Az ember csak ember; taposs egy féregre, és rád fog támadni; az én türelmem végképp elhagyott engem; olyan különleges a helyzetem, hogy hasztalan tanácsolják nekem, hogy legyek türelmes, mert nincs türelmem; ellenségeim rágalmaznak, s nem tudom mit tegyek“. Mit mondhatunk e nyomorult embernek?  Hogyan segíthetjük türelemre? Mit prédikáljunk neki? Hallottátok, mit mond magáról. Hogy vigasztaljuk meg e nagy próba alatt? Ha hasonló szenvedésben volna részünk, mit kívánnánk, hogy barátaink mondjanak nekünk?  Azt mondanánk-e egy ilyen nyomorult embernek, hogy mások még nagyobb terheket hordoztak?  Azt fogja mondani erre: „Haszontalan vigasztalók vagytok ti mindnyájan!“ Nem, én ezt fogom mondani neki: „Testvér, üldöztetésben van részed; de emlékezz Jézus Krisztus szavaira, melyeket nekünk mondott ezzel kapcsolatban: ‘Örüljetek azon a napon, és örvendezzetek; mert ímé a ti jutalmatok bőséges a mennyben, hiszen hasonlóképpen cselekedtek a prófétákkal is, akik előttetek éltek ‘ “. Testvérem, gondolj Őrá, aki mikor mielőtt meghalt, imádkozott az ő gyilkosaiért, „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek.“ Minden te üldöztetéseid semmik az ő óriási szenvedéseihez képest. Végy erőt; emeld fel fejedet újra, mint egy férfiú; sohase csüggedj el! Ne fogyjon el türelmed; vedd fel keresztedet mindennap, és kövesd Krisztust. Ő legyen példaképed; őt lásd szemed előtt. És most, miután elfogadta ezt, halljátok, mit mond ez az ember. Azonnal így fog kiáltani - „Üdvözöllek, üldöztetés; örömmel viselem a szégyent. A Jézusért szenvedett gyalázat lesz egykor az én tisztességem, s az érte elviselt csúfság az én legnagyobb dicsőségemmé fog válni. Amint látjátok, itt van tehát egy másik hatása a Krisztusra való emlékezésnek. Türelmet nyújt számunkra az üldöztetés alatt. Olyan öv ez, mellyel felövezhetjük derekunkat, hogy hitünk mindvégig kitarthasson.

            Kedves barátaim, túlságosan lefoglalnám időtőket, ha belekezdenék néhány haszon fejtegetésébe; így csupán csak átfutólag érintek egy vagy két áldást, melyeket a Krisztusra való emlékezésből nyerünk. Ez erőt ad számunkra a kisértésekben. Úgy hiszem, vannak órák minden ember életében, melyek borzasztó megpróbáltatások időszakát képezik. Soha nem volt még olyan hajó az óceánon, mely képes volt az óriási mélységek fölött járni anélkül, hogy ne kellett volna néha szembenéznie a viharral. Nézzétek azt az asszonyt! Olyan, mint egy gyenge bárka, melyet fel és alá dobálnak a vad hullámok. Nézzétek, hogyan hányódik a hullámokon, melyeket a vihar néha az égig tornyosít. A szelek nevetnek rajta, csúfolják őt. Az vén óceán csöpögő ujjai közé fogja a csónakot, s ide-oda ráncigálja azt. Ó, a félelemtől mily kétségbeesetten kiálltnak a tengerészek. Mondd, tudod-e, hogyan tehetnél olajat a vizekre, hogy minden elcsendesedjen?  Igen. Van egy hathatós szó, mely képes ezt megtenni. Jöjjön Jézus! Hadd emlékezzék e szegény szív Jézusra, s akkor a csónak biztonságban fog tovasiklani, ha Jézus van a kormánykeréknél. A szelek sem fognak többé üvölteni, mert Jézus csendet parancsol nekik, s soha nem fogják háborgatni többé az Ő gyermekét. Semmi sem tud  úgy erőt nyújtani neked a kísértések között, s megsegíteni a vihar kiállásában, mint Jézus Krisztusnak, Isten megtestesült Fiának neve. Aztán ismét, micsoda vigasztalást ad a betegágyon neked  Krisztus neve! Megsegít, hogy türelmes légy azok iránt, kik gondoznak téged és elhordozd a szenvedéseket, melyeket el kell viselned. Sőt, azt fogja eredményezni nálad, hogy nagyobb reménnyel fogsz bírni a betegségben, mint  egészséges állapotodban; és áldott édességet fogsz találni a legkeserűbb szenvedésben is. Ahelyett, hogy ecetnek ízét éreznéd a szádban, méznek édességét fogod találni azoknak a szenvedéseknek és nyomorúságoknak közepette, melyeket Isten reád mért, „mert Ő az, aki énekelni tanít téged az éjszakában“.

            Mielőtt befejezném a Krisztusra való emlékezés előnyeinek tárgyalását, hadd kérdezzem meg, tudjátok-e, hogy hol fogjátok élvezni a legnagyobb hasznát ennek? Ismeritek-e azt a helyet, ahol főképpen fogtok örvendezni annak, hogy emlékezhettetek rá?. Elvezetlek titeket erre a helyre. Hallgassatok! Csend legyen! Lépcsőkön megyünk fel egy csendes szobába. A függönyök be vannak vonva. Valakik ott állnak, sírva. Gyermekek állják körül az ágyat, s barátok is vannak ott. Látod-e azt az embert, aki ott fekszik? Te vagy az az ember. Nézd meg jól: szemei a te szemeid, kezei a te kezeid. Te vagy az! Nemsokára ott leszel. Ember, magadat látod itt! Saját magadnak a képe ez. Azok a szemek a te szemeid, melyek nemsokára lecsukódnak a halálra. - a te kezeid azok, melyek merevekké és mozdulatlanokká fognak  válni. A te ajkaid, melyek kiszáradnak és megcserepesednek, melyek közé vizet próbálnak majd csepegtetni. A te hangod az, mely megfagy a levegőben, s lassan száll fel elhaló ajkadról. Kíváncsi vagyok, vajon tudsz-e emlékezni ott Krisztusra. Ha nem, úgy lefestem képedet. Nézzétek azt az embert amint haláltusában fekszik az ágyon. Nézzétek riadt szemeit, amint szemgödreiben forognak. Barátai mind riadtan állnak, kérdezik tőle, hogy mit lát?  Ő próbálja leplezni érzelmeit; azt mondja, nem lát semmit. De ők tudják, hogy van valami szemei előtt. Újra kezdi. Jó Isten! Mi az, amit látok? ...amit úgy tűnik, hogy látok? ... Ah, még egy sóhaj... A lelke kiment. A test ott maradt. Vajon mit látott?  Egy fénylő ítélőszéket látott, és látta Istent, amint azon ült, jogarral a kezében. Könyveket látott megnyílni. Isten trónját látta és egy angyalt látott, kivont karddal a kezében, hogy lesújtsa őt. Ember, a te képed ez!  Hamarosan ott leszel. E kép saját arcképed. Lefényképeztelek ez életből nézve. Ez a kép valóra fog válni néhány év múlva, sőt, talán néhány nap múlva. Ámde, ha képes leszel ott Krisztusra emlékezni, megmondjam-e, mit fogsz tenni?  Ó, mosolyogni fogsz a nyomorúság közepette. Engedjétek, hogy lefessek egy ilyen embert. Párnákat helyeznek a hátához, s felül az ágyban, megfogja annak kezét, akit legjobban szeretett ez életben s így szól hozzá: „Isten veled! Ne sírj miattam. Isten majd letöröl minden könnyet szemeitekről.“ A körülötte állókhoz pedig így szól: „Készüljetek az Istennel való találkozásra, s kövessetek engem az öröm országába!“ Mostmár elrendelte házát; mindent elvégezett. Figyeld őt, amint az öreg Jákóbhoz hasonlóan, botja végére hojolva imádkozik, mielőtt meghalna. Nézd, hogy ragyognak szemei; összekulcsolja kezeit; a körötte állók odahajolnak, hogy hallják, mit fog mondani: „Győzelem!“ - suttogja, aztán kissé összeszedve erejét, kiáltja: „Győzelem!“; majd végül utolsó lélegzetvételével mondja: „Győzelem, az által, aki minket szeretett!“ S ekkor meghal. Ez az egyik nagy haszon, mely a Krisztusra való emlékezésből származik - képesít áldott lelkiállapottal szembenézni a halállal.

III.

            Elmélkedésünk harmadik részéhez érkeztünk, amely egy édes segítség az emlékezet számára.

            Az iskolákban használnak bizonyos úgynevezett  ‘Emlékezést segítő‘ könyveket. Úgy hiszem, inkább zavarba hoztak, mintsem segítettek volna rajtam. Hasznosságuk annyit ért, mint egy köteg pálca a vándor hóna alatt: igaz, egyenként hasznára lett volna a járásban, de egyidejűleg egy tucatot cipelt, melyekre sohasem volt szüksége. Ám a mi Üdvözítőnk bölcsebb volt, mint összes tanáraink, és az ő emlékei igazi és valódi segítséget jelentenek emlékezetünk számára. Szeretetének jelképei megtéveszthetetlen nyelvezettel bírnak, és édesen megnyerik figyelmünket.

            Nézd a szentséges úrvacsora egész titkát. A kenyér és a bor eleven jelképeit képezik Krisztus testének és vérének. Az emlékezetet felkeltő erő abban a vonzásban rejlik, melyet érzékeinkre gyakorol. Itt a szem, a száj, a kéz, mind örömteljes munkát talál. A kenyeret szánkba vesszük s lenyeljük; itt az ízlés érzékszerve dolgozik, mely egyik legerősebb érzékünk. A bort kihörpintjük - az aktus tapitható, - tudjuk, hogy iszunk; és ekként érzékeink, melyek általában gátolják a lelket, most szárnyakká válnak, melyek a szívet szent elmélkedésbe emelik. Aztán az úrvacsora hatásának rendkívülisége annak egyszerűségében rejlik. Milyen csodálatosa egyszerű sákramentum ez: megtört kenyér és kiöntött bor. Nincs szükség drága kelyhekre, tányérokra, szent ostyára. Nincs itt más dolog, ami felkeltené az emlékezetet, csupán az egyszerű kenyér és a bor. Egyáltalán nincs emlékezőképessége az olyannak, aki nem tud ennyit megjegyezni, hogy kenyeret evett és bort ivott. Jegyezzük meg továbbá e jelképek fenséges tartalmát, - mennyire jelentőségteljesek. Megtört kenyér - így töretett meg Megváltónk. Kenyér, mely enni való - így az ő teste valóban étel. Kiöntött bor, a szőlőnek kisajtolt nedve - így volt a mi Megváltónk is összezúzva az isteni ítélet lába alatt: az ő vére a legédesebb bor részetekre. A bor megvidámítja szíveteket - így tesz a Jézus vére. A bor megerősít s felelevenít titeket - így tesz a fenséges áldozat vére is. Ó váljon e kenyér és e bor ma este lelketek számára édes és áldott segítővé arra a szeretett Emberre való emlékezésben, aki egykor a Kálvárián meghalt. Az anyajuh kis bárányához hasonlóan egyétek most Mesteretek kenyerét és igyatok az ő poharából. Emlékezzetek arra a kézre, mely táplál titeket

            De mielőtt helyesen tudnátok Krisztusra emlékezni itt, kérnetek kell a Szentlélek segítségét. Úgy hiszem, illik előkészületet tartani az Úrvacsora előtt. Ámde nem ‘Túl-jó‘ asszony előkészületére gondolok, aki egy egész hetet töltött el készülésével, s akkor jött rá, hogy nem is lesz úrvacsorázás vasárnap; és sajnálkozva mondta, hogy az egész hete odaveszett. Nem hiszek ilyen előkészületekben, ámde hiszek egy igazi, szent úrvacsorához való előkészületben az: amikor egy szombaton, ha lehetséges, el tudunk tölteni egy órát Krisztusról és szenvedéseiről való csendes emlékezésben. Amikor, különösen vasárnap délután szent érzelmekben leülhetünk, és szemlélhetjük Őt; amikor ezek a képek valósággá válnak számunkra nem pedig gúnytárggyá, mint amit egyesek számára jelentenek. Nagyon félek attól, hogy vannak itt némelyek, kik enni fognak a kenyérből ma este, és nem fognak Krisztusra emlékezni; vannak itt olyanok, kik inni fognak a borból, de nem gonodolnak a Krisztus vérére: és aljas képmutatók lesztek, mialatt ezt teszitek!  Vigyázzatok magatokra! „Aki méltatlanul eszik és iszik, - mit csinál?! - ítéletet eszik és iszik magának. Ezek világos, értehető szavak; fontold meg, hogy mit teszel! Ne tedd felületetesen! Mert ezen a földön minden szent dolog fölött ez a legünnepélyesebb. Hallhattunk már olyan emberekről, akik kik azáltal egyesültek, hogy vért vettek karjaikból, s mindnyájan ittak belőle; ez egyrészt nagyon írtózatos, de ugyanokkor nagyon ünnepélyes dolog lehetett. Ti pedig itt Jézus Krisztus ereiből isszátok a vért, s ajkaitokkal azt a csörgedező csermelyt érintitek, mely az ő szerető szívéből buzog elő. Hát nem ünnepélyesen komoly dolog ez?  Szabad-e valakinek is tréfálni ezzel? Hogy eljárjon valaki a gyülekezetbe, s ezt csak egy húszfilléres értékű dolognak tartsa? Eljönni s csatlakozni hozzánk csupán karitatív célok érdekében? Kifele az ilyennel! Borzasztó istenkáromlás ez a Mindenható Isten ellen. És a pokolban a legátkozottabb elkárhozottak azok lesznek, kik csúfot űztek Isten szent rendelésével. Itt van a Krisztus emlékezete - „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!“ Ha nem vagytok képes Jézus Krisztus emlékezetére tenni ezt, kérlek titeket, amint szeretitek lelkeiteket, hogy egyáltalán ne tegyétek semmit. Ó, újjászületett férfiak vagy nők,  nem menjetek be a papok udvarába, nehogy magatokra haragítsátok a betolakodás miatt Izráel Istenét.

IV,

            És most már befejezzük. Itt van egy ÉDES PARANCS.: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ Kikre vonatkozik ez a parancsolat? Ezt cselekedjétek TI. Fontos, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést. „Cselekedjétek ti.“ Kikre vonatkozik ez?  Ti, akik bizalmatokat bennem vetitek. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ Nos akkor feltételezheted, hogy Krisztus hozzád  szól ma este. És ezt mondja: „Ezt cselekedd az én emlékezetemre!“ Krisztus ajtódnál vár és figyel. Némelyek közületek hazamennek, és Krisztus ezt mondja : „Én komolyan gondoltam és mondtam: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!“ De némelyek közületek székeiken maradnak mint szemlélődők. Krisztus veletek együtt  ott ül, s azt mondja: Komolyan mondom: „Ezt cselekedd az én emlékezetemre!“ „Uram, én tudom.“ „Nos, szeretsz-e engem? “ „Igen, szeretlek téged; Uram, te tudod, hogy én szeretlek Téged“ . „Akkor menj le oda - edd a kenyeret, s igyad a bort!“ „Ó, nem vagyok még kész erre, Uram! Ha ehhez a gyülekezethez csatlakozom, be kell merítkeznem,  és attól félek, hogy megfázom, vagy hogy mindenki engem bámul majd. Félek a gyülekezet elé menni, mert úgy gondolom, ha valamit kérdeznek majd tőlem, képtelen leszek válaszolni.“ „Hogy-hogy?  kérdi Krisztus, hát ennyiből áll csupán irántam való szereteted?  Ennyiből áll az te egész ragaszkodásod a te Urad iránt?  Ó, mennyire hideg vagy te irántam, Megváltód iránt! Ha az én szeretetem irántad nem lett volna nagyobb ennél, úgy te most már a pokolban lennél. Ha csak ilyen mély buzgalmam lett volna irántad, nem haltam volna meg érted. A nagy szeretet nagy szenvedések elhordozására képes. És ennyi a te egész hálád irántam? Nem fognak-e némelyek közületek ezek után megszégyenülni?  Nem fogtok-e így szólni szívetekben: „Ez valóban helytelen dolog!“ Krisztus így szól: „Ezt cselekedd az én emlékezetemre!“ - s te nem szégyelsz távol állani?  Egy szabad felhívást intézek hát minden egyes Krisztus-szeretőhöz, hogy jöjjön elő, ide ez asztalhoz. Esdve kérlek, ne fosszátok meg magatokat e kiváltságtól az által, hogy megtagadjátok a gyülekezettel való eggyéválást. Ha továbbra is bűnös közömbösséggel éltek e szerzeménnyel szemben, úgy gondoljatok Krisztus szavaira: „Valaki szégyell engem e nemzettség előtt, én is szégyellni fogom azt, mikor eljövök az én Atyám dicsőségével.“ Ó, ti, kik a kereszt katonái vagytok, ne viselkedjetek gyávák módjára.

            És hogy bármi tévedés ne essék, még egy dolgot kell ezekhez hozzáadnom, s aztán befejeztem. Amikor azt mondom, hogy vegyetek részt az Úr vacsorájának szertartásán, ne gonodoljátok, hogy azt szeretném, hogy csak egy pillanatra feltételezzétek, hogy valami üdvözítő dolog van ebben. Némelyek azt mondják, hogy a bemerítés szertartása nem lényeges, s így az Úrvacsora szertartása is lényegtelen, ha az üdvösség szempontjából nézzük. Üdvözülni egy falatka kenyértől? !  Értelmetlen, teljesen abszurd gondolat. Üdvözülni egy korty bor által? ! Hiszen ez túl nevetséges a józan ész számára, nem érdemes a szót vesztegetni rá. Ti tudjátok, hogy egyedül az Úr Jézus Krisztus vére, egyedül az Ő gyötrelmeinek az érdeme, az Ő szenvedéseinek szerzeménye, egyedül amit Ő tett értünk, az képes megmenteni minket. Őreá építsetek. Teljesen Reá hagyatkozzatok, s akkor megmenekültetek. Hallottad-e már, te szegény, vétkeid terhe alatt gyötrődő bűnös, az üdvösség útját? Ha valamikor találkoznék veled az elkövetkező világban, te valószínűleg így szólnál hozzám: „ Egy egész estét eltöltöttem, uram, tanításod hallgatásával, s mégsem adtad tudtomra nekem a mennybe vivő utat.“ Nos, kérlek, figyelj ide, és halld meg! Higgy az Úr Jézus Krisztusban, hittel építs Rá, vesd bizodalmad az Ő nevébe, találj menedéket az ő keresztjében, hagyatkozz az ő lelkének erejére, bízz az Ő igazságában s meg vagy mentve a törvény bosszújától éppúgy, mint  a pokol hatalmától. Ámde bízz csak bízz csak a saját cselekedeteidben s oly biztosan elveszett vagy, mint amennyire igaz, hogy itt vagy.

            Most pedig, oh Isten örök, dicsőséges Fia, közeledünk a Te ünnepi asztalodhoz, melyen a kegyelem étkei vannak; engedd meg nékünk, hogy a Szentlélek vezetésére hagyatkozva felkiáltsunk egyik költőd saját szavaival:

                                              

„Emlékezem Rád, s minden fájdalmaidra,

És irántam való nagy szeretetedre -

Igen, amíg egy szívverés vagy lélegzet marad bennem

Emlékezni fogok Rád.

 

És amikor e gyenge ajkak némákká válnak,

Amikor elhagy a gondolat, s az emlékezetem;

Amikor el fogsz jönni a te országodban,

Jézus, emlékezzél meg rólam!“