4.

              

A SZENTLÉLEK SZEMÉLYISÉGE

 

C. H. Spurgeon igehirdetése[1]

 

Elhangzott Londonban, 1855 január 21.-én

a New Park Street baptista imaházban

 

- nyersfordítás -

 

 

„És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké; Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt, és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.“    - János ev.14,16-17.

 

              

            Bizonyára meglepődtök, ha kijelentem, hogy nem szándékozom szólni e reggelen a Szentlélekről, mint Vigasztalóról. Úgy gondoltam, külön prédikációt tartok róla ma délután.[2] Ebben az igehirdetésben megpróbálok kifejteni és hangsúlyozni más alaptanításokat, melyeket úgy hiszem, világosan tanít e textus, s amiket, remélem, a Szentlélek Isten  hasznossá tesz lelkünk számára. Az áldott emlékű John Newton mondta egyszer, hogy vannak egyes könyvek, melyeket nem tart olvasásra méltónak; elég jók máskülönben, s nem haszontalanok, de - mondta - „csak filléreket érnek; túl sokat kell belőlük olvasni, mielőtt valami hasznot nyerne belőle az ember; ám vannak más könyvek, melyek értékben ezüsttel és arannyal vetekednek;  ámde nekem van egy könyvem, mely csupa bankjegyekből áll; minden egyes lapja óriás összeget érő bankjegy.“ Nos, én is ilyennek találtam ezt az igeverset: oly nagy értékű bankjegyet látok benne, hogy csak kimondani is képtelen vagyok ez egész délelőtt. Itt kellene tartsalak titeket néhány órán keresztül, hogy feltárjam számotokra e drága igevers teljes értékét. Krisztus egyik utolsó ígérete ez, melyet népének adott.

            Felhívom figyelmeteket erre az igére, mivel négyszeres tanítást találunk benne: először a Szentlélek valódi és sajátos személyiségével kapcsolatosan; másodszor, a dicsőséges Szentháromság személyeinek egyesített munkájával kapcsolatosan, megváltásunk véghezvitélében; harmadszor, találunk valamit a Szentléleknek a hivő szívében való lakozásáról szóló tanítás megvilágításához; és negyedszer, meglátjuk az okát annak, amiért a testi értelem elveti a Szentlelket.

            1. Mindenekelőtt egy kis tanítást kapunk itt a SZENTLÉLEK SAJÁTOS SZEMÉLYISÉGÉVEL kapcsolatban. Annyira  megszoktuk a Szentlélek hatásáról, szent munkájáról és ajándékairól szóló beszédeket, hogy hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a Szentlélek egy valóságos, igazi személyiség - hogy ő egy személyes lényeg - egy létező lény. Attól félek, hogy - bár akaratunk ellenére - szokásunkká válik a Szentlelket az Atyából és a Fiúból származó kiáramlásnak tartani, s nem pedig úgy, mint aki önmagában valóságos személyiség. Elismerem, nem könnyű dolog a Szentlélekről úgy gondolkozni, mint személyről. Képes vagyok az Atyára, mint személyre gondolni, mivel tettei olyanok, hogy megérthetem őket. Látom Őt, amint felfüggeszti a világmindenséget az éterben; szemlélem őt, amint az újszülött tengert bepólyálja a sötétség paplanába; tudom, hogy ő az, ki a jégcseppeket formálta, s Ő irányítja a csillagok ezreit, s mindegyiket nevén szólítja. Fel tudom őt fogni, mint személyt, mivel látom keze munkáját. - Meg tudom érteni azt is, hogy Jézus, a Mária Fia valóságos személy, mivel csontomból való csont, és testemből való test. Nem kell nagy erőfeszítést tegyek képzeletemmel ahhoz, hogy lefessem a betlehemi gyermeket, vagy szemléljem a „fájdalmak férfiát és betegség ismerőjét“, a mártírok Mártírját, miként lett Pilátus csarnokába űzve, vagy az átokfára szegezve bűneinkért. Azt sem találom időnként bonyolultnak, hogy felfogjam az én Jézusom személyiségét, amint a mennyei trónon ül; vagy amint fellegekkel körülvéve s az egész teremtettség koronáját viselve eljön, s ítéletre hívja a földet, maga elé idézve minket az utolsó ítélet kihirdetésére. De amikor a Szentlélekkel kell foglalkoznom, az Ő munkái oly titokzatosak, cselekedetei oly mélységesek, tettei annyira elvontak mindattól, ami érzéki és testi, hogy nem tudom könnyen magamévá tenni e gondolatot, hogy ő egy személy; ámde mégis, valóban személy ő. A Szentlélek Isten nem egy hatás, vagy kiömlés, mely az Atyából árad, hanem ő ugyanolyan valóságos személy, mint a Fiú Isten, vagy az Atya Isten. Megkísérlem e reggelen kissé megalapozni e tantételt, s feltárni előttetek ennek igazságát, hogy a Szentlélek Isten ténylegesen egy személy.

            Az első bizonyítékot a szent keresztségből merítem. Hadd vigyelek le titeket, miként másokkal is megtettem már ezt, a bemerítő medencébe, mely most zárva van, de szeretném, ha szemeitek előtt mindig nyitva lenne. Hadd vigyelek titeket a keresztelő medencébe, ahol a hívők magokra veszik az Úr Jézus nevét; s hallani fogtok engem, amint ez ünnepélyes szavakat kiejtem: „Bemerítelek téged az Atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek nevében!“ Figyeljétek meg, „nevében“  és nem neveiben. „Az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek nevében“. Minden egyes ember aki a Szentírásban lefektetett igaz formula szerint lett megkeresztelve, trinitárius kell legyen; másképpen keresztsége nem más mint merő komédia és csalás, s őmaga is csalónak és képmutatónak találtatik Isten előtt. Miként az Atya és a Fiú meg van említve, úgy a Szentlélek is. És az egész egybe van foglalva, mint Háromság az Egységben, azáltal, hogy nem úgy van mondva, „neveiben“ (többes számban), hanem „nevében“, a dicsőséges Névben, a Jehova Nevében, mely teljesebben kinyilatkoztatva ugyanaz, mint „az Atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek nevében“. Hadd emlékeztesselek, hogy ugyanez a dolog történik minden alkalommal, mikor e kápolnából elbocsátunk titeket. A befejező áldás ünnepélyes elmondásával Jézus Krisztus kegyelmét, az Atya szeretetét, és a Szentléleknek közösségét kérjük részetekre, és így az apostoli szokás szerint egy nyilvánvaló különbséget teszünk a személyek között, kifejezve hogy az Atya egy személy, a Fiú egy személy, s a Szentlélek úgyszintén egy személy. Ha nem lenne más bizonyítékunk az Írásban, úgy hiszem, ezek elégségesek lennének minden értelmes ember számára. Mert minden józan eszű ember belátja, hogy ha a Szentlélek csupán egy hatás vagy befolyás volna, nem nyerne külön említést azon másik kettő mellett, kiről mindannyian valljuk, hogy ténylegesen és sajátos módon személyiségek.

            A második bizonyíték abból a tényből származik, hogy a Szentlélek különféleképpen megjelent  a földön. A fenséges Lélek kinyilatkoztatta magát az embernek. Magára vett egy formát, s így amíg ő maga halandó ember szeme előtt láthatatlan, a magára öltött formában látható volt, amennyire a jelenés felfogható volt, minden szemlélő szeme által. Látjátok-e Jézus Krisztust, a mi Megváltónkat? Amott a Jordán folyó, lejtős partjaival, s szomorú fűzfáival mindkét oldalán. Jézus Krisztus, az Isten Fia, leszáll a folyóba, s a szent Keresztelő, János, bemeríti őt a hullámokba. Az egek kapui megnyílnak, s egy csodálatos jelenségnek vagyunk tanúi. Ragyogó fényesség tündöklik a mennyből, fényesebb a nap minden dicsőségénél, s a dicsőségnek egy fénynyalábjában leereszkedik valami, amit ti galambként ismertek fel. Megnyugszik Jézuson, - rászáll az ő szent fejére, és miként egy régi festő dicsfénybe vonta Jézus homlokát, akként vette körül ragyogással a Szentlélek Annak arcát, ki azért jött, hogy minden igazságot betöltsön; s ezért elkezdte a keresztség rendeletének betöltésével. A Szentlélek galamb formájában volt látható, kifejezésre juttatva ezzel az ő tisztaságát és nemességét; mint galamb a mennyből szállott  alá, mert ő csakis a mennyből származik, s nem máshonnan. S nem is csak ez az egyetlen eset, amikor a Szentlélek látható alakban jelentette ki magát. Nézzétek a tanítványok csoportját, kik ama felházban vannak összegyülekezve; valami megígért áldásra várakoznak, ami nem sokára be kell következzen. Figyeljetek! Valami zúgás hallszik, mint sebesen zúgó szélnek zendülése; betölti az egész házat, hol ők ülnek; és csodálkozva, meglepetten tekintenek maguk körül, nem tudva, mi következik. Hirtelen egy tündöklő fényesség tűnik fel, beragyogva mindegyikük fejét; kettős tüzes nyelvek helyezkednek rájuk, mindegyikre közülük. Mi más egyéb lehetett  a szélnek és tűznek e csodálatos jelensége, ha nem a Szentléleknek az Ő saját személyiségében való megnyilvánulása? Azt állítom, hogy a megnyilatkozás ténye bizonyítja, hogy személy kell legyen. Egy befolyás, hatás nem képes megjelenni - egy tulajdonság sem jelentheti ki magát: mi nem láthatunk tulajdonságokat, - képtelenek vagyunk szemlélni a befolyásokat személytől függetlenül. A Szentléleknek tehát személynek kell lennie, mivel halandó szemek számára láthatóvá vált, és leereszkedett a mulandó érzékszervek felfogóképességéig.

            Egy másik bizonyíték az a tény, hogy személyes képességekkel van a Szentlélek az Írásban bemutatva. Először is, hadd olvassak nektek egy igét, mely úgy beszél a Szentlélekről, mint akinek értelme van. Az 1. Korinthusi levél 2. fejezetében ezt olvashatjátok: „Hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Isten mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az emberek dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van?  Azonképpen  az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke.“ Itt látjátok, hogy értelem, az ismeretnek hatalma van a Szentléleknek tulajdonítva. Már most, ha oly abszurd gondolkozású személyek lennének  itt ma reggel, kik az egyik tulajdonságot vagy képességet a másiknak akarják tulajdonítani, s azt akarják állítani, hogy a puszta hatásnak értelme(felfogóképessége) van, akkor és félbehagyok minden érveléssel. De úgy hiszem, minden értelmes ember egyetért abban, hogy amikor valamiről úgy beszélnek, mint aminek értelmi képessége van, akkor az egy létező lény, egy valóságos személy kell legyen. Ugyancsak e levél 12. részében, a 11 versben úgy találjátok, hogy akarat van tulajdonítva a Szentléleknek. „De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja“. Tehát világos, hogy a Szentléleknek van akarata. Nem úgy származik Istentől egyszerűen, mint Isten akarata, hanem neki saját akarata van, mely szüntelen összhangban van az örökkévaló Jehova akaratával, de mindazáltal attól megkülönböztetett, különálló akarat: ezért állítom, hogy ő személy. Egy másik igében erő  tulajdoníttatik a Szentléleknek; s az erő olyan dolog, amit csakis személyes létezőnek lehet tulajdonítani. Róma 15,13-ban írva van: „A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által“. Nem szükséges tovább időzzek ennél, mert magától értetődő, hogy ahol értelmet, akaratot és erőt fedeztek fel, úgyszintén találtok egy személyes lényt is; nem lehet csupán egy tulajdonság, nem lehet csak egy jelkép, vagy megszemélyesített hatás, hanem valóságos személynek kell lennie.

            De van egy bizonyítékom, mely valószínűleg sokkal erőteljesebben fog hatni rátok minden eddiginél. Munkák és cselekedetek tulajdoníttatnak a Szentléleknek: ezért neki személynek kell lennie. Azt olvassuk Mózes 1. könyve 1. részében, hogy a Lélek lebegett a vizek felett, a föld felszínén, mikor még minden rendezetlen és kietlen puszta volt. E világ valamikor egy óriási káosz volt; nem volt rend; a sötétség völgyéhez s a halál árnyékához hasonlított. A Szentlélek Isten kiterjesztette fölötte szárnyait; belehintette az élet magvait; azok a csirák, melyből minden létező vette eredetét, általa lettek beplántálva; megtermékenyítette a földet, úgy hogy életképes lett. Nos, hát! egy személy kellett legyen az, ki képes volt rendet teremteni az összevisszaságban; egy személynek kellett lennie annak, ki e világ fölött lebegett, s azzá formálta, ami most. De nem olvasunk-e még valami többet is a Szentlélekről az Írásban?  Ó, igen;  azt mondja az Ige: „a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei“. Amikor Mózes könyveit megírta, a Szentlélek mozgatta kezét; mikor Dávid zsoltárait írta, s lágy hárfakísérettel előadta azokat, a Szentlélek volt az, ki ujjainak szeráfi mozdulatokat kölcsönzött; mikor Salamon ajkairól a bölcsesség Példabeszédeinek igéi hullottak, vagy mikor szerelmes Énekeit zengte, a Szentlélek volt, ki az ismeret igéit s az elragadó himnuszokat ajkára adta. Ah! és milyen tűz lehetett az, mely az ékesszóló Ésaiás ajkait átjárta?  Miféle kéz volt az, mely Dánielt érintette?  Milyen erő volt az, mely oly panaszossá tette Jeremiást bánatában? vagy mely szárnyakat adott Ezékielnek, és sashoz hasonlóvá tette őt, mely kifürkészhetetlen magasban szárnyal és átlátja a fenséges ismeretlent, mely felülmúlja értelmünk szintjét; Ki volt az, ki Ámóst, a barompásztort prófétává tette?  Ki tanította a faragatlan Aggeust, hogy dörgő ítéleteit kihirdesse?  Ki mutatta meg Habakuknak Jehova paripáit,  amint a vizeken keresztül vágtatnak?  vagy ki gyújtotta lángra Náhum ékesszólását?  Ki késztette Malakiást, hogy átokszóval zárja könyvét?  Ki lett volna más mindegyik esetben, ha nem a Szentlélek Isten?  És nemde személynek kell lennie Annak, ki ez ősi tanukban, s rajtuk keresztül beszélt?  Nekünk hinnünk kell ezt. Nem tehetjük, hogy ne higgyük ezt, mikor azt olvassuk, hogy „a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei“.

            S azóta megszűnt volna a Szentlélek hatást gyakorolni az emberekre?  Úgy találjuk, hogy még mindig foglalkozik szolgáival és minden szentjével. Nyissátok ki a Cselekedetek könyvét, és megtaláljátok, hogy a Szentlélek ezt mondta: „Válasszátok el nékem Pált és Barnabást a munkára!“ Én még sohasem hallottam, hogy egy tulajdonság ilyesmit mondott volna. A Szentlélek így szólt Péterhez: „Menj el a századoshoz, és amit én megtisztítottam, ne mondd tisztátalannak“. A Szentlélek elragadta Filepet, miután a komornyikot megkeresztelte, és más helyre vitte őt; és a Szentlélek ezt mondta Pálnak: „Te ne menj ebbe a városba, hanem ama másikba igyekezz!“ És tudjuk, hogy a Szentlélek meghazudtoltatott Ananiás és Safira által, mert ezt olvassuk: „Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek!“ Aztán ismét, az az erő, melyet mi, kik az igehirdetésre elhívattunk mindennap érzünk, - az a csodálatos töltés, mely erőt ad ajkainknak, - az erő, mely oly gondolatokat kölcsönöz nekünk, melyek távoli régiók madaraihoz hasonlók, nem a mi lelkünk szülőföldjéről szállnak, - az a befolyás, melyet néha furcsán érzek, mely ha nem is ad nekem költőiességet és szárnyaló ékesszólást, de ad oly erőt, mit sohasem éreztem azelőtt, s embertársaim fölé emel engem, - az a méltóság, mellyel felruházza szolgáit, annyira, hogy a harc hevében is félelem nélkül kiáltanak: „Haha!“, Jób harci paripáihoz hasonlóan, s oly fenségesen forgolódnak, mint  a  rettenthetetlen léviathán, - az az erő, mely hatalmat ad nekem az emberek felett, és arra készteti őket, hogy leüljenek, és hallgassanak mintegy leláncolt fülekkel, mintha el lennének bűvölve valamely varázsló pálcája által, - ez az erő egy személytől kell jöjjön; a Szentlélek Istentől kell származzon.

            De nem mondja-e az Írás, és nem érezzük-e mind, kedves testvéreim, hogy a Szentlélek az, ki újjászüli a lelket?  A Szentlélek az, ki megelevenített minket. „Ti holtak valátok vétkeitek és bűneitek miatt“. A Szentlélek az, ki kiosztja az élet első csiráit, meggyőz minket a bűnről, az igazságról, s az eljövendő ítéletről. És nemde a Szentlélek az, ki, miután a lángot meggyújtotta szívünkben, tovább szítja azt szájának leheletével, és nem engedi kialudni?  Annak szerzője egyben annak megőrzője is. Óh, lehet-e azt mondani, hogy a Szentlélek az, ki küzd az emberek lelkeiben, hogy a Szentlélek az, ki őket a Sinai lábához viszi, és aztán elvezeti őket amaz édes helyre, melyet Golgotának hívnak; - lehet-e azt állítani, hogy ő mindezeket a dolgokat cselekszi, és mégis, nem személy?  Hát igen, lehet mondani, de ezt csak a bolondok mondhatják, mert sohasem lehet bölcs az az ember, ki úgy véli, hogy ezen dolgok megvalósíthatók bárki más által, mint egy dicsőséges személy - isteni lényen keresztül.

            Engedjétek meg, hogy még egy bizonyítékot adjak, és aztán befejezem. Bizonyos érzések tulajdoníttatnak a Szentléleknek, melyek csakis azzal a feltevéssel értelmezhetők, hogy ő egy valóságos személy. Az efézusi levél 4. részének 30. versében azt látjuk, hogy a Szentlélek megszomorítható: „Meg ne szomorítsátok Istennek ama Szent Lelkét,  aki által elpecsételtettetek a teljes váltság napjára“. Ésaiás 63. rész 10. versében pedig az van mondva hogy a Szentlélek bosszantható: „Ők engedetlenek voltak, és bosszantották szentségének Lelkét“ (angol ford.).  Cselekedetek 7, 51-ben azt olvashatjátok, hogy a Szent Léleknek ellene lehet szegülni: „Kemény nyakú és körülmetéletlen szívű emberek, ti mindenkor a Szentléleknek ellene igyekeztek; mint atyáitok, ti azonképen“. És az 5. rész 9 versében azt találjátok, hogy a Szentlélek megkísérthető. Arról szerzünk ott tudomást, hogy Péter ezt mondta Ananiásnak és Safirának: „Miért, hogy megegyeztetek, hogy az Úrnak Lelkét megkísértsétek?“ Nos ezek a dolgok nem lehetnek olyan érzelmek, melyeket valamely tulajdonság, vagy kihatás számlájára lehetne  írni; ezeket úgy kell érteni, mint amelyek egy személyre vonatkoznak; egy befolyást nem lehet megszomorítani. Személynek kell lennie annak, ki megszomorítható, bosszantható, vagy akinek ellene lehet állni.

            És most, drága testvéreim, úgy hiszem teljesen megalapoztam a Szentlélek személyiségének tanát; engedjétek meg, most, hogy a legkomolyobban szívetekbe véssem annak végtelen fontosságát, hogy egészséges legyen hitetek a Szentháromság tanát illetőleg. Ismerek egy embert, ki Jézus Krisztus jó szolgája most, és úgy hiszem az volt mielőtt tévelygésbe esett  is, - el kezdett kételkedni a mi áldott Urunk dicsőséges istenségében, és évekig prédikált eretnek tanítást, míg egy napon az történt, hogy meghallgatott egy furcsa prédikátort, ki a következő igéből prédikált: „Sőt az Úr, a dicsőséges lesz ott nékünk széles folyók gyanánt, amelyekbe nem jő evezős hajó, és nehéz gálya rajtok át nem megy... Megtágultak köteleid, árboczfájok alapját nem tartják erősen, vitorlát nem feszítenek.“ „Nos, - mondta az idős igehirdető -, ha feladjátok a Szentháromság tanát, hajótok egész kötélzete meglazul; nem tudod kifeszíteni árbocfáidat, sem vitorláidat. Ha feladod a Szentháromságról szóló tant, köteleidnek vége van; árbocod, mely fenn kellene tartsa hajódat, rozoga-törékeny lesz, ingadozni fog. Szentháromság nélküli evangélium! - olyan mint egy  feje tetejére állított, alap nélküli, megfordított piramis; Szentháromság nélküli evangélium! - homokból font kötél, mely nem állhat össze. Szentháromság nélküli evangélium! - így valóban, képes a Sátán legyőzni azt! De add nekem a Szentháromságra épült evangéliumot, és a pokol erői sem fogják azt legyőzni; egy ember sem tud ártani annak soha, miként egy buborék nem hasíthat sziklát, sem egy madártoll nem szelheti ketté a hegyet. Ragadd meg a Szentháromság gondolatát, és nálad van az istenség veleje. Csak ismerd meg, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek az Egy Isten, és minden más dolog világos lesz. Ez az arany-kulcs a természet titkaihoz; ez az iránymutató a titkok labirintusában, és aki megérti ezt,  az hamarosan mindazt érteni fogja, amit csak halandó elme tudhat.

 

II.

            Most forduljunk a második pontunkhoz: a három személy EGYESÍTETT MUNKÁJÁHOZ a mi megváltásunk véghezvitelében. Nézzétek meg alapigénket, s úgy találjátok, hogy mindhárom személyről említés történik. „Én, - mondja a Fiú, - kérem az Atyát, és Ő egy más Vigasztalót ád néktek“.  Három személy van itt megemlítve, mindegyik közülük tesz valamit különlegeset a mi üdvösségünkért. „Én kérem“ - mondja a Fiú. „Én küldöm“ - mondja az Atya. „Én vigasztalom“ - mondja a Szentlélek. Nos, hadd tárgyaljunk néhány percig e csodálatos témáról - a Három Személy egységes együttműködéséről a kiválasztottak megmentésében. Mikor Isten kezdetben embert teremtett, ezt mondta: „Teremtsünk embert. Nem így szólt: „hadd teremtsek“, hanem „Gyerünk,  teremtsünk embert a mi képünkre“. A szövetséges Elohim[3] így szólt egyik a másikához: „Hadd legyünk egyesülten az ember Teremtője!“ Éppígy, korszakokkal ezelőtt, az örökkévalóságban, e Három Személyek ezt mondták: „Mentsük meg az embert!“ Nem az Atya volt, ki így szólt: „Hadd mentsem meg az embert“, hanem a három személy együttesen, teljes egyetértésben mondta: „Mentsük meg az embert!“. Édes vigasz forrását jelenti számomra, ha arra gondolok, hogy a Szentháromságnak nem csak egy személye vállalkozott megváltásunkra; nem egyszerűen az Istenség egy személye volt az, aki megesküdött, hogy megvált engem; hanem a dicsőséges Isteni Személyek triója, a három személy együttesen jelentette ezt ki: „Mi megmentjük az embert!“

            Nos, figyeljük meg itt, hogy mindegyik személyről úgy szól az Ige, mint akik e munkában külön szolgálatot teljesítenek. „Én kérem“, mondja a Fiú - ez  közbenjárás. „Én küldöm“, mondja az Atya - ez ajándékozás. „Én vigasztalom“, mondja a Szentlélek, - ez természetfölötti befolyás. Ó, ha lehetséges lenne számunkra látni az Istenség három személyét, akkor ott látnánk közülük az egyiket a trón előtt, kitárt kezekkel, éjjel és nappal kiáltva: „Ó, Uram, meddig még? “ Látnánk az Urimmal és Tummimmal és értékes drágakövekkel körülövezve, melyekre Izráel tizenkét törzsének nevei vannak felírva; látnánk Őt, amint Atyjához kiált: „Ne feledkezz el ígéreteidről, emlékezz szövetségedre!“; hallanánk Őt, amint szomorúságunk emlegeti, s elmondja bánatunkat a mi nevünkben, mert Ő a mi Közbenjárónk. És ha az Atyát láthatnánk, nem úgy látnánk Őt, mint tétlen és nyugodt szemlélőjét Fia esedezésének, hanem olyannak látnánk Őt, mint aki figyelmes fülekkel hallgatja Jézus minden szavát, és minden kérésére feleletet biztosít. S hol van a Szentlélek ez egész idő alatt?  Tétlenül nyugszik?  Ó, nem, nem. Ő a föld felett lebeg, s ha lát egy fáradt lelket, ezt mondja: „Jöjj Jézushoz, ő nyugalmat ad neked!“. Mikor könnyes szemeket lát, letörli a könnyeket, s utasítja a sírót, hogy vigasztalásért nézzen a keresztre fel. Mikor egy viharvert hivőt lát, kezébe veszi lelkének irányrúdját, s vigasztalás igéit súgja fülébe; segíti a megtört szíveket, és bekötözi sebeiket. S irgalmas munkájában körbefutja az egész világot, mindenütt jelen van. Íme így dolgozik együtt a három szent személy. Ne mondjátok tehát: „Én hálás vagyok a Fiúnak“ - bár így illik, de a Fiú Isten nem tett többet a te megmentésedért, mint az Atya Isten. Ne gondold, hogy az Atya Isten egy nagy kényúr, s a Fiú Isten meghalt, hogy irgalmasságot csikarjon ki tőle. Ó, nem. Egyik éppúgy szeret, mint a másik; a három egybeforr a nagy cél megvalósításában, a választottak kárhozattól való megmentésében.

            De meg kell jegyezzetek egy másik dolgot is textusomban, mely föltárja e három személy közötti áldott egységet: az egyik személy kezességet vállal a másikért (ígéretet tesz a másik nevében). A Fiú azt mondja: „Én kérem az Atyát“. „Ez nagyon jó, - mondhatták volna a tanítványok - , mi bízhatunk benned.“ „És Ő elküldi néktek“. Látjátok itt, hogy a Fiú ígéretet tesz az Atya nevében; aláír egy kötvényt az Atya nevében. „Más Vigasztalót küld néktek“. Itt úgyszintén egy másik kötelezvényt nyújt a Szentlélek nevében. „És ő veletek marad mindörökké“. Az egyik személy beszél a másikért; s miként tehetnék ezt, ha volna köztük bármi kis ellenkezés. Ha csak  az egyik szeretne megváltani minket s a másik nem, akkor nem tehetne ígéretet egyik a másik nevében. De bármit szóljon a Fiú, az Atya hallgat arra; akármit ígérjen az Atya, a Szentlélek kimunkálja azt; és bármily óhajtást hozzon létre a szívben a Szentlélek az Atya beteljesíti azt. Ekképpen a három együtt, tökéletes egyetértésben ígéretet tesznek egymás nevében. Oly kötvényünk van, melyhez három aláírás van mellékelve: az Atyáé, a Fiúé, és a Szentléleké. Három változhatatlan dolog által, éppúgy mint kettő által, a keresztyén biztosítva van a halál és pokol ellen. Háromszoros a biztonságunk, mert három személy van az egy Istenben.

 

III.

            Harmadik pontunk: a Szentléleknek a hívőkben való LAKOZÁSA. Nos, szeretteim, a két első tárgyunk tisztán dogmatikai tanítás volt; e harmadik a tapasztalat tárgya lesz. A Szentlélek bennünk lakozása oly mély dolog, és annyira a belső emberre tartozik, hogy egy lélek sem képes igazán és valójában megérteni amit mondok, csak ha előbb egyenesen Istentől nyert tanítást. Hallottam egy öreg prédikátorról, ki azt mondta egyszer a Cambridge-i Egyetem egyik tanárának, hogy ő beszél egy olyan nyelvet, melyet sohasem tanult. „Nem ismerek egy szikra görögöt sem, - mondta -, nem tudok latinul sem, de hála Istennek, tudom beszélni a Kánaán nyelvét, és ez sokkal több, mint amit ön tud.“ Így, szeretteim, most én is, egy keveset Kánaán nyelvén kell beszéljek. Ha nem fogtok megérteni engem, attól félek, ez azért van, mert nem vagytok igaz izraeliták, nem vagytok Isten gyermekei, sem a mennyei királyság örökösei.

            Az van ígérve számunkra ez igében, hogy az Atya elküldi számunkra a Vigasztalót, aki a szentekkel marad mindörökké, aki velük és bennük lakik. Az öreg Ignatius egyházatya, a mártír, szerette magát Theophorusnak, azaz Isten-hordozónak nevezni, „mivelhogy - mondta, - magamban hordozom a Szentlelket“. És valóban, minden keresztyén egy Isten-hordozó. Nem tudjátok-e, hogy a Szentlélek temploma vagytok? Mert ő bennetek lakozik. Nem keresztyén az az ember, kiben nem lakik a Szentlélek. Beszélhet jól, ismerheti a teológiát, és lehet tisztahitű kálvinista; természet szerint lehet rendkívüli képességekkel felruházott, - de nincs újjászületve; lehet oly mélyen szántó gondolkozású, oly nagy lángész, oly magasan szárnyaló képzelettel, hogy képes behatolni a természet minden titkába; ismerheti azt az ösvényt, mit a sas szeme nem látott még soha, s behatolhat oly mélységekbe, mit halandó ismeret még sohasem ért el: de összes ismereteivel mégsem lesz keresztyén, összes kutatásaival sem lesz Isten gyermeke, hacsak nem ismeri meg, mit jelent a Szentléleknek  szívében lakozása, és benne maradása, igenis, mindörökké.

            Vannak emberek, kik fanatizmusnak tartják ezt, s azt mondják: „Te kvéker vagy; mért nem követed George Fox-ot?“ Nos, mi nem úgy gondolkozunk, mint sokan; mi követünk bárkit, aki követi a Szentlelket. Még ő (George Fox) is, minden túlzásaival együtt, nem kétlem, hogy sok esetben a Szentlélektől volt ihletve; és akárhol is találok egy embert, kiben a Szentlélek lakik, a bennem levő Lélek repesni kezd, hallva a benne levő Lelket, és érzi, hogy ők egyek. Isten Lelke az egyik keresztyénben felismeri a másikban levő Lelket. Visszaemlékezem egy rendes emberre (s igazán mondom, hogy  jó ember volt), ki azt erősítette, hogy lehetetlen számunkra tudni azt, hogy bennünk van-e a Szentlélek, vagy nincs. Úgy szeretném, ha itt lenne ma reggel: felolvasnám neki e verset: „De ti ismeritek őt, mert nálatok lakik és bennetek marad“. Ah! úgy hiszed, hogy nem tudod megmondani, ha vettél-e Szentlelket, vagy sem? Hát én megmondhatom-e, hogy élek, vagy nem? Ha elektromosság érintene, megmondhatnám-e, hogy mi volt az, vagy nem?  Úgy vélem, igen. A sokk elég erős lenne ahhoz, hogy tudomást szerezzek róla, hol is állok. Ekképpen, ha Isten Lelke bennem van, - ha az Istenség keblemben sátorozik -, ha a Szentlélek szívemben nyugszik, s templomává szenteli testemet, úgy gondolod, hogy nem tudok erről? Nevezd fanatizmusnak, ha akarod, de hiszem azt, hogy vannak itt közülünk, akik tudják, mit jelent a Szentlélek befolyása alatt lenni szüntelen, vagy általában; - szüntelen egy értelemben, s általában másképpen. Mikor nehézségeink vannak, kérjük a Szentlélek vezetését. Mikor homályos számunkra egy szakasz a Szentírásból, kérjük a Szentlelket, hogy ragyogjon ránk. Ha levertek vagyunk, a Szentlélek megvigasztal minket. Nem is tudjátok kifejezni, milyen csodálatos erőt jelent a Szentlélek bennetek való lakozása: miként tartja vissza a szentnek kezét, ha tiltott dologhoz akar nyúlni; miként sarkallja, hogy kössön szövetséget szemeivel; miként akadályozza meg lábait, nehogy sikamlós útra térjen; miként őrzi a szívet, s tartja vissza a kísértéstől! Ó, meg ne vessétek a Szentlelket, mert ez a megbocsáthatatlan bűn! „Aki az ember Fia ellen szól, annak megbocsáttatik; de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik“. Így mondja Isten igéje. Ezért reszkessetek, nehogy valamiben is megvessétek a Szentlélek rátok gyakorolt hatását.

            De mielőtt befejezném e fejezetet, van itt egy szó, mely nagyon tetszik nekem, éspedig ez: „mindörökké“. Ti tudjátok, hogy sosem feledkezem meg erről; biztosak lehettek, hogy sohasem  fogom észrevétlenül elengedni. „Veletek marad mindörökké“. Szeretném, ha találnék itt egy arminiánust; megkérném, fejezze be prédikációmat. Elképzelem, magam előtt látom őt, amint előveszi e szót „mindörökké“.  Akadozva ejtené ki, dadogna, hebegne, mert nem bírná meggyőződéssel mondani; megállna, s húzná az időt, s végül is  azt mondaná: „a fordítás bizonyára téves“. És aztán, feltételezem, hogy szegény feje azt szeretné bebizonyítani, hogy az eredeti szöveg úgyszintén téves volt. Ah, de áldott legyen Isten, mi így olvashatjuk: „Ő veletek marad mindörökké“. Egyszer add nekem a Szentlelket, és sohasem fogom Őt elveszíteni, míg e „mindörökké“ letelik, míg az örökkévalóság lejárja végtelen fordulatait.

 

IV.

            Mostmár be kell fejeznünk egy pár rövid megjegyzéssel arra válaszolva, hogy MI AZ OKA ANNAK, HOGY A VILÁG ELVETI A SZENTLELKET. Ezt mondja igénk: „Akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja Őt, sem nem ismeri Őt“. Tudjátok, kiket értünk néha a világ szó alatt: azokat, akiket Isten az ő titokzatos szuverén akaratából mellőzve hagyott, mikor az ő népét kiválasztotta; a mellőzötteket, azokat, kiket magukra hagyott az ő csodálatos, értelmünket meghaladó döntésében; nem az elvetetteket, kik kárhozatra ítéltettek valami rettenetes döntés által; hanem akiket Isten kihagyott, mikor kiválasztotta az övéit. Ezek nem fogadhatják be a Lelket. S ismét, jelenti mindazokat, kik testi természetükben nem képesek megszerezni önmaguknak ez isteni hatást; és így igaz: „Akit a világ be nem fogadhat“.

            A bűnösök újjá nem született világa megveti a Szentlelket, mivel nem látja Őt. Igen, úgy hiszem, ez a nagy ok, amiért sokan nevetnek e gondolaton, hogy létezik Szentlélek. Mondd csak egy világi embernek, „A Szentlélek itt van bennem“, és azt fogja mondani: „Én nem látom őt“. Úgy szeretné, hogy valami kézzelfogható dolog legyen; ő egy dolgot érzékeivel képes felfogni. Hallottatok-e az egyszeri öreg hívő keresztyén érveléséről a hitetlen orvossal szemben?  A doktor azt állította, hogy nincs lélek; megkérdezte az öreget: „Láttál te valaha lelket? “ Nem“ - mondta a keresztyén. „Hallottal valaha egy lelket? “ „Nem.“ „Szagoltál valaha egy lelket?“ „Nem.“ „Ízleltél valaha egy lelket? “ „Nem.“ „Éreztél-e valaha egy lelket? “ „Igen! - mondta emberünk, - érzem, hogy bennem van!“ „Nos, - mondta az orvos - négy érzék egy ellen; csak egy van a te oldaladon.“ „Rendben van. - felelte a keresztyén, - Látott-e ön valaha is fájdalmat? “ „Nem.“ „Hallott valaha is fájdalmat? “ „Nem.“ „Szagolt valaha is fájdalmat? “  „Nem.“ „Ízlelt valaha is fájdalmat?“ „Nem.“ „Érzett-e valaha fájdalmat? “ „Igen.“„És úgy gondolom, ez éppen elég a fájdalom bizonyítására, nemde?“ „Igen.“ - Ekként a világi ember azt mondja, hogy  nincs Szentlélek, mivel nem látja őt. De mi érezzük őt. Ti azt mondjátok: „ez rajongás; mi sohasem éreztük őt.“ Tegyük fel, hogy azt mondod nekem, hogy a méz keserű. Erre én ezt válaszolom: „Nem, én biztosra veszem, hogy sohasem kóstoltál mézet; ízleld csak meg, és próbáld ki“. Így van ez a Szentlélekkel is. Ha csak befolyását éreznéd, sohasem mondanád, hogy nincs Szentlélek, mert nem láttad őt. Nincs-e sok dolog a természetben is, amit nem láthatunk?  Láttatok-e valaha szelet?  Nem; de tudjátok, hogy létezik szél, mikor látjátok hogy a vihar óriási hullámokat tornyosít, s épületeket dönt le; vagy mikor az esti szellő lágyan csókolgatja a virágokat, s harmatcseppeket helyez gyöngykoszorúként a rózsák köré. Láttatok-e valaha elekromosságot?  Nem; de tudjátok, hogy létezik, mert többezer mérföldnyi huzalon áthalad, s üzenetet közvetít;  bár nem látjátok magát a dolgot, de tudjátok, hogy létezik. Úgyszintén hinnetek kell, hogy van Szentlélek, aki munkálja bennünk úgy az akarást, mint a cselekvést, mégha ez érzékeinket felülmúlja is.

            De a legvégső ok, amiért a világiak kinevetik a Szentlélekről szóló tanítást ez: nem ismerik Őt. Ha ismernék őt szívbéli személyes tapasztalatból, s ha felismernék munkáját a lélekben, ha valaha is érintve lettek volna általa; ha eljutottak volna oda, hogy reszkessenek a bűn súlyának átérzése alatt; ha meglágyult volna a szívük: úgy sohasem kételkednének a Szentlélek létezése felől.

            És most, szeretteim, ezt mondja igénk: „Ő bennetek lakik és nálatok marad.“. Ezzel az édes emlékkel menjünk haza innen: „A Szentlélek ott lakik minden hívőben, és velük marad“.

            Egy megjegyzést, és egy tanácsot még az Úr szentjeihez illetve a bűnösökhöz, és befejeztem. Isten szentjei: azt hallottátok ma reggel, hogy a Szentlélek Isten egy személy; bizonyított tény lett ez lelketek számára. Mi következik ebből? Hát ebből az következik, hogy buzgón kell könyörögnünk a Szentlélekhez, éppúgy mint a Szentlélekért. Hadd mondjam, tényből való következtetésként, felemelhetitek imáitokat a Szentlélekhez; kiáltanotok kell Hozzá buzgón; mert Ő képes kiáradni sokkal túláradóbban, mint kéritek, vagy gondoljátok. Nézzétek e nagy néptömeget! ki fogja megtéríteni őket? Nézzetek e nagy sokadalmat! ki fogja beszédemet hatásossá tenni szíveikben? Tudjátok, hogy ezen a helyen most mennyei befolyás történik; és Isten áldása van rajtunk, s ez nagy hatással lesz nem csak e városra, hanem az egész Angliára is; mert most már nem csak a szószéknek, hanem a sajtónak is örvendhetünk. És bizonnyal, elmondhatom, hogy ez év vége előtt több mint kétszázezer kiadványunk fogja ellepni e földet: igék, melyek ajkamról, vagy tollamból származtak. De hogyan fogja szolgálni mindez Isten dicsőségét? Hogyan lesz sikerrel az emberek megtérítésére, üdvösségére? Csakis a Szentlélekért való szakadatlan esedezés által; csak úgy, ha folytonosan kérjük a Szentlélek áldott befolyását életünkre; szükségünk van rá, hogy ott legyen minden nyomtatott oldalon, s minden kiejtett szón. Kétszeres erővel könyörögjünk hát a Szentlélekért, hogy jöjjön, és vegye saját kezébe törekvésünket, hogy általa egyháza teljes kiterjedésében megújuljon, s nem csupán mi, hanem az egész világ részesedjen annak hasznából.

            Aztán a hitetlenekhez van még egy záró szavam: Mindig vigyázzatok, hogyan beszéltek a Szentlélekről. Én nem tudom pontosan, mi az a megbocsáthatatlan bűn, és nem is gondolom, hogy bárki teljesen értené ezt; de körülbelül ezt jelenti: „Aki a Szentlélek ellen szól, soha nem nyer bocsánatot“. Nem tudom mit jelent ez; de óvatosan lépj! Veszély van itt; mélységes verem rejlik melletted, melynek száját tudatlanságunk homokkal szórta be; lépj óvatosan! mert a következő órában, ha nem vigyázol, már lehet, hogy benne leszel. Ha valami harc támadt szívedben az ige nyomán, s talán elmész a sörözőbe, hogy  elfelejtsd... Lehet, hogy egy hang szól lelkedben, s el akarod fojtani azt... Nem merem teljességgel állítani, hogy ezzel ellene álltál a Szentléleknek s hogy  el is követted a megbocsáthatatlan bűnt, de közel állsz hozzá! Légy nagyon óvatos! Ó, nincs oly fekete szörnyű bűn a földön, mint a Szentlélek ellen való vétek. Káromolhatod az Atyát, s elhárhozol miatta, hacsak meg nem térsz. Káromolhatod a Fiút, s pokol lesz osztályrészed, ha bocsánatot nem nyersz. De káromold csak a Szentlelket, és ezt mondja az Úr: „Nincs rá bocsánat, sem ezen a világon, sem a következendőben!“ Én nem tudom megmagyarázni, mi ez a bűn; nem állítom, hogy teljességgel értem; de bizonnyal létezik. Itt van egy riasztó vészjelzés: Állj! Ó, Ember, állj meg! Ha megvetetted a Szentlelket, ha nevettél kijelentésein, ha gúnyolódtál azzal, amit a keresztyének az Ő hatásának mondanak, ó, kérlek: állj meg! e reggelen légy rendkívül megfontolt! Talán némelyek közületek már valóban elkövették a megbocsáthatatlan bűnt. Állj meg! Félj tovább menni! ülj le, s csendesedj el! Ne hajts oly őrülten, mint eddig tetted, ó, Jéhu! Ó, lazítsd meg könnyelműséged gyeplőjét! Te, ki ily förtelmes bűnre vetemedtél, aki kiejtetted a Szentlélek elleni durva szót: Állj meg! Ah! mindannyiunkat megállásra késztet ez! Mindannyiunkat felráz, s e kérdést adja szívünkbe: „Vajon nem én vagyok-e az, ki ezt megtettem? “ Gondolkodjunk el komolyan erről; és sohase tréfáljunk sem szavakkal sem cselekedetekkel a Szentlélek Isten ellen.



[1] The New Park Street Pulpit, vol. 1, (Banner of Truth kiadó) 25.old.

[2] Lásd az 5. számú prédikációt

[3] Isten neve az Ószövetségben, többes számban, mégis Egyet jelentve.