4.
A SZENTLÉLEK SZEMÉLYISÉGE
C. H. Spurgeon igehirdetése[1]
Elhangzott Londonban, 1855 január 21.-én
a New Park Street baptista imaházban
- nyersfordítás
-
„És én kérem az Atyát, és más vigasztalót
ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké; Az igazságnak ama Lelkét: akit a
világ be nem fogadhat, mert nem látja őt, és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt,
mert nálatok lakik, és bennetek marad.“
- János ev.14,16-17.
Bizonyára meglepődtök, ha
kijelentem, hogy nem szándékozom szólni e reggelen a Szentlélekről, mint
Vigasztalóról. Úgy gondoltam, külön prédikációt tartok róla ma délután.[2]
Ebben az igehirdetésben megpróbálok kifejteni és hangsúlyozni más
alaptanításokat, melyeket úgy hiszem, világosan tanít e textus, s amiket,
remélem, a Szentlélek Isten hasznossá
tesz lelkünk számára. Az áldott emlékű John Newton mondta egyszer, hogy vannak
egyes könyvek, melyeket nem tart olvasásra méltónak; elég jók máskülönben, s
nem haszontalanok, de - mondta - „csak filléreket érnek; túl sokat kell belőlük
olvasni, mielőtt valami hasznot nyerne belőle az ember; ám vannak más könyvek,
melyek értékben ezüsttel és arannyal vetekednek; ámde nekem van egy könyvem, mely csupa bankjegyekből áll; minden
egyes lapja óriás összeget érő bankjegy.“ Nos, én is ilyennek találtam ezt az
igeverset: oly nagy értékű bankjegyet látok benne, hogy csak kimondani is képtelen
vagyok ez egész délelőtt. Itt kellene tartsalak titeket néhány órán keresztül,
hogy feltárjam számotokra e drága igevers teljes értékét. Krisztus egyik utolsó
ígérete ez, melyet népének adott.
Felhívom
figyelmeteket erre az igére, mivel négyszeres tanítást találunk benne: először a Szentlélek valódi és sajátos
személyiségével kapcsolatosan; másodszor,
a dicsőséges Szentháromság személyeinek egyesített munkájával kapcsolatosan,
megváltásunk véghezvitélében; harmadszor,
találunk valamit a Szentléleknek a hivő szívében való lakozásáról szóló tanítás
megvilágításához; és negyedszer,
meglátjuk az okát annak, amiért a testi értelem elveti a Szentlelket.
1. Mindenekelőtt egy kis tanítást
kapunk itt a SZENTLÉLEK SAJÁTOS
SZEMÉLYISÉGÉVEL kapcsolatban. Annyira megszoktuk a Szentlélek hatásáról, szent
munkájáról és ajándékairól szóló beszédeket, hogy hajlamosak vagyunk elfeledni,
hogy a Szentlélek egy valóságos, igazi személyiség - hogy ő egy személyes
lényeg - egy létező lény. Attól félek, hogy - bár akaratunk ellenére -
szokásunkká válik a Szentlelket az Atyából és a Fiúból származó kiáramlásnak
tartani, s nem pedig úgy, mint aki önmagában valóságos személyiség. Elismerem,
nem könnyű dolog a Szentlélekről úgy gondolkozni, mint személyről. Képes vagyok
az Atyára, mint személyre gondolni, mivel tettei olyanok, hogy megérthetem
őket. Látom Őt, amint felfüggeszti a világmindenséget az éterben; szemlélem őt,
amint az újszülött tengert bepólyálja a sötétség paplanába; tudom, hogy ő az,
ki a jégcseppeket formálta, s Ő irányítja a csillagok ezreit, s mindegyiket
nevén szólítja. Fel tudom őt fogni, mint személyt, mivel látom keze munkáját. -
Meg tudom érteni azt is, hogy Jézus, a Mária Fia valóságos személy, mivel
csontomból való csont, és testemből való test. Nem kell nagy erőfeszítést
tegyek képzeletemmel ahhoz, hogy lefessem a betlehemi gyermeket, vagy
szemléljem a „fájdalmak férfiát és betegség ismerőjét“, a mártírok Mártírját,
miként lett Pilátus csarnokába űzve, vagy az átokfára szegezve bűneinkért. Azt
sem találom időnként bonyolultnak, hogy felfogjam az én Jézusom személyiségét,
amint a mennyei trónon ül; vagy amint fellegekkel körülvéve s az egész teremtettség
koronáját viselve eljön, s ítéletre hívja a földet, maga elé idézve minket az
utolsó ítélet kihirdetésére. De amikor a Szentlélekkel kell foglalkoznom, az Ő
munkái oly titokzatosak, cselekedetei oly mélységesek, tettei annyira elvontak
mindattól, ami érzéki és testi, hogy nem tudom könnyen magamévá tenni e
gondolatot, hogy ő egy személy; ámde mégis, valóban személy ő. A Szentlélek
Isten nem egy hatás, vagy kiömlés, mely az Atyából árad, hanem ő ugyanolyan
valóságos személy, mint a Fiú Isten, vagy az Atya Isten. Megkísérlem e reggelen
kissé megalapozni e tantételt, s feltárni előttetek ennek igazságát, hogy a
Szentlélek Isten ténylegesen egy személy.
Az első bizonyítékot a szent keresztségből merítem. Hadd vigyelek le
titeket, miként másokkal is megtettem már ezt, a bemerítő medencébe, mely most
zárva van, de szeretném, ha szemeitek előtt mindig nyitva lenne. Hadd vigyelek
titeket a keresztelő medencébe, ahol a hívők magokra veszik az Úr Jézus nevét;
s hallani fogtok engem, amint ez ünnepélyes szavakat kiejtem: „Bemerítelek
téged az Atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek nevében!“ Figyeljétek meg, „nevében“ és nem neveiben. „Az
Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek nevében“. Minden egyes ember aki a
Szentírásban lefektetett igaz formula szerint lett megkeresztelve, trinitárius
kell legyen; másképpen keresztsége nem más mint merő komédia és csalás, s őmaga
is csalónak és képmutatónak találtatik Isten előtt. Miként az Atya és a Fiú meg
van említve, úgy a Szentlélek is. És az egész egybe van foglalva, mint Háromság
az Egységben, azáltal, hogy nem úgy van mondva, „neveiben“ (többes számban),
hanem „nevében“, a dicsőséges Névben, a Jehova Nevében, mely teljesebben
kinyilatkoztatva ugyanaz, mint „az Atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek
nevében“. Hadd emlékeztesselek, hogy ugyanez a dolog történik minden
alkalommal, mikor e kápolnából elbocsátunk titeket. A befejező áldás ünnepélyes
elmondásával Jézus Krisztus kegyelmét, az Atya szeretetét, és a Szentléleknek közösségét kérjük
részetekre, és így az apostoli szokás szerint egy nyilvánvaló különbséget
teszünk a személyek között, kifejezve hogy az Atya egy személy, a Fiú egy
személy, s a Szentlélek úgyszintén egy személy. Ha nem lenne más bizonyítékunk
az Írásban, úgy hiszem, ezek elégségesek lennének minden értelmes ember
számára. Mert minden józan eszű ember belátja, hogy ha a Szentlélek csupán egy
hatás vagy befolyás volna, nem nyerne külön említést azon másik kettő mellett,
kiről mindannyian valljuk, hogy ténylegesen és sajátos módon személyiségek.
A második bizonyíték abból a tényből
származik, hogy a Szentlélek különféleképpen
megjelent a földön. A fenséges
Lélek kinyilatkoztatta magát az embernek. Magára vett egy formát, s így amíg ő
maga halandó ember szeme előtt láthatatlan, a magára öltött formában látható
volt, amennyire a jelenés felfogható volt, minden szemlélő szeme által.
Látjátok-e Jézus Krisztust, a mi Megváltónkat? Amott a Jordán folyó, lejtős
partjaival, s szomorú fűzfáival mindkét oldalán. Jézus Krisztus, az Isten Fia,
leszáll a folyóba, s a szent Keresztelő, János, bemeríti őt a hullámokba. Az
egek kapui megnyílnak, s egy csodálatos jelenségnek vagyunk tanúi. Ragyogó
fényesség tündöklik a mennyből, fényesebb a nap minden dicsőségénél, s a
dicsőségnek egy fénynyalábjában leereszkedik valami, amit ti galambként ismertek fel. Megnyugszik
Jézuson, - rászáll az ő szent fejére, és miként egy régi festő dicsfénybe vonta
Jézus homlokát, akként vette körül ragyogással a Szentlélek Annak arcát, ki
azért jött, hogy minden igazságot betöltsön; s ezért elkezdte a keresztség
rendeletének betöltésével. A Szentlélek galamb formájában volt látható,
kifejezésre juttatva ezzel az ő tisztaságát és nemességét; mint galamb a
mennyből szállott alá, mert ő csakis a
mennyből származik, s nem máshonnan. S nem is csak ez az egyetlen eset, amikor
a Szentlélek látható alakban jelentette ki magát. Nézzétek a tanítványok
csoportját, kik ama felházban vannak összegyülekezve; valami megígért áldásra
várakoznak, ami nem sokára be kell következzen. Figyeljetek! Valami zúgás hallszik,
mint sebesen zúgó szélnek zendülése; betölti az egész házat, hol ők ülnek; és
csodálkozva, meglepetten tekintenek maguk körül, nem tudva, mi következik.
Hirtelen egy tündöklő fényesség tűnik fel, beragyogva mindegyikük fejét; kettős
tüzes nyelvek helyezkednek rájuk,
mindegyikre közülük. Mi más egyéb lehetett
a szélnek és tűznek e csodálatos jelensége, ha nem a Szentléleknek az Ő
saját személyiségében való megnyilvánulása? Azt állítom, hogy a megnyilatkozás
ténye bizonyítja, hogy személy kell legyen. Egy befolyás, hatás nem képes
megjelenni - egy tulajdonság sem jelentheti ki magát: mi nem láthatunk
tulajdonságokat, - képtelenek vagyunk szemlélni a befolyásokat személytől
függetlenül. A Szentléleknek tehát személynek kell lennie, mivel halandó szemek
számára láthatóvá vált, és leereszkedett a mulandó érzékszervek
felfogóképességéig.
Egy másik bizonyíték az a tény, hogy
személyes képességekkel van a
Szentlélek az Írásban bemutatva. Először is, hadd olvassak nektek egy igét,
mely úgy beszél a Szentlélekről, mint akinek értelme van. Az 1. Korinthusi levél 2. fejezetében ezt
olvashatjátok: „Hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem
hallott és embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az Őt
szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ő Lelke által: mert a
Lélek mindeneket vizsgál, még az Isten mélységeit is. Mert kicsoda tudja az
emberek közül az emberek dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne
van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha
az Istennek Lelke.“ Itt látjátok, hogy értelem, az ismeretnek hatalma van a
Szentléleknek tulajdonítva. Már most, ha oly abszurd gondolkozású személyek
lennének itt ma reggel, kik az egyik
tulajdonságot vagy képességet a másiknak akarják tulajdonítani, s azt akarják
állítani, hogy a puszta hatásnak értelme(felfogóképessége) van, akkor és
félbehagyok minden érveléssel. De úgy hiszem, minden értelmes ember egyetért
abban, hogy amikor valamiről úgy beszélnek, mint aminek értelmi képessége van,
akkor az egy létező lény, egy valóságos személy kell legyen. Ugyancsak e levél
12. részében, a 11 versben úgy találjátok, hogy akarat van tulajdonítva a Szentléleknek. „De mindezeket egy és
ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja“. Tehát
világos, hogy a Szentléleknek van akarata. Nem úgy származik Istentől
egyszerűen, mint Isten akarata, hanem neki saját akarata van, mely szüntelen
összhangban van az örökkévaló Jehova akaratával, de mindazáltal attól
megkülönböztetett, különálló akarat: ezért állítom, hogy ő személy. Egy másik
igében erő tulajdoníttatik a Szentléleknek; s az erő olyan dolog, amit csakis
személyes létezőnek lehet tulajdonítani. Róma 15,13-ban írva van: „A
reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a
hívésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által“. Nem szükséges tovább időzzek ennél, mert magától
értetődő, hogy ahol értelmet, akaratot és erőt fedeztek fel, úgyszintén
találtok egy személyes lényt is; nem lehet csupán egy tulajdonság, nem lehet
csak egy jelkép, vagy megszemélyesített hatás, hanem valóságos személynek kell
lennie.
De van egy bizonyítékom, mely
valószínűleg sokkal erőteljesebben fog hatni rátok minden eddiginél. Munkák és cselekedetek tulajdoníttatnak a
Szentléleknek: ezért neki személynek kell lennie. Azt olvassuk Mózes 1. könyve
1. részében, hogy a Lélek lebegett a
vizek felett, a föld felszínén, mikor még minden rendezetlen és kietlen puszta
volt. E világ valamikor egy óriási káosz volt; nem volt rend; a sötétség
völgyéhez s a halál árnyékához hasonlított. A Szentlélek Isten kiterjesztette
fölötte szárnyait; belehintette az élet magvait; azok a csirák, melyből minden
létező vette eredetét, általa lettek beplántálva; megtermékenyítette a földet,
úgy hogy életképes lett. Nos, hát! egy személy kellett legyen az, ki képes volt
rendet teremteni az összevisszaságban; egy személynek kellett lennie annak, ki
e világ fölött lebegett, s azzá formálta, ami most. De nem olvasunk-e még
valami többet is a Szentlélekről az Írásban?
Ó, igen; azt mondja az Ige: „a
Szentlélektől indíttatva szólottak az
Istennek szent emberei“. Amikor Mózes könyveit megírta, a Szentlélek mozgatta
kezét; mikor Dávid zsoltárait írta, s lágy hárfakísérettel előadta azokat, a
Szentlélek volt az, ki ujjainak szeráfi mozdulatokat kölcsönzött; mikor Salamon
ajkairól a bölcsesség Példabeszédeinek igéi hullottak, vagy mikor szerelmes
Énekeit zengte, a Szentlélek volt, ki az ismeret igéit s az elragadó
himnuszokat ajkára adta. Ah! és milyen tűz lehetett az, mely az ékesszóló
Ésaiás ajkait átjárta? Miféle kéz volt
az, mely Dánielt érintette? Milyen erő
volt az, mely oly panaszossá tette Jeremiást bánatában? vagy mely szárnyakat
adott Ezékielnek, és sashoz hasonlóvá tette őt, mely kifürkészhetetlen magasban
szárnyal és átlátja a fenséges ismeretlent, mely felülmúlja értelmünk szintjét;
Ki volt az, ki Ámóst, a barompásztort prófétává tette? Ki tanította a faragatlan Aggeust, hogy
dörgő ítéleteit kihirdesse? Ki mutatta
meg Habakuknak Jehova paripáit, amint a
vizeken keresztül vágtatnak? vagy ki
gyújtotta lángra Náhum ékesszólását? Ki
késztette Malakiást, hogy átokszóval zárja könyvét? Ki lett volna más mindegyik esetben, ha nem a Szentlélek Isten? És nemde személynek kell lennie Annak, ki ez
ősi tanukban, s rajtuk keresztül beszélt?
Nekünk hinnünk kell ezt. Nem tehetjük, hogy ne higgyük ezt, mikor azt
olvassuk, hogy „a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent
emberei“.
S azóta megszűnt volna a Szentlélek
hatást gyakorolni az emberekre? Úgy
találjuk, hogy még mindig foglalkozik szolgáival és minden szentjével.
Nyissátok ki a Cselekedetek könyvét, és megtaláljátok, hogy a Szentlélek ezt mondta: „Válasszátok el nékem Pált és Barnabást a munkára!“ Én
még sohasem hallottam, hogy egy tulajdonság ilyesmit mondott volna. A
Szentlélek így szólt Péterhez: „Menj el a századoshoz, és amit én megtisztítottam, ne mondd
tisztátalannak“. A Szentlélek elragadta
Filepet, miután a komornyikot megkeresztelte, és más helyre vitte őt; és a
Szentlélek ezt mondta Pálnak: „Te ne menj ebbe a városba, hanem ama másikba
igyekezz!“ És tudjuk, hogy a Szentlélek meghazudtoltatott
Ananiás és Safira által, mert ezt olvassuk: „Nem embereknek hazudtál, hanem
Istennek!“ Aztán ismét, az az erő,
melyet mi, kik az igehirdetésre elhívattunk mindennap érzünk, - az a csodálatos
töltés, mely erőt ad ajkainknak, - az erő, mely oly gondolatokat kölcsönöz
nekünk, melyek távoli régiók madaraihoz hasonlók, nem a mi lelkünk
szülőföldjéről szállnak, - az a befolyás, melyet néha furcsán érzek, mely ha
nem is ad nekem költőiességet és szárnyaló ékesszólást, de ad oly erőt, mit
sohasem éreztem azelőtt, s embertársaim fölé emel engem, - az a méltóság,
mellyel felruházza szolgáit, annyira, hogy a harc hevében is félelem nélkül
kiáltanak: „Haha!“, Jób harci paripáihoz hasonlóan, s oly fenségesen
forgolódnak, mint a rettenthetetlen léviathán, - az az erő, mely
hatalmat ad nekem az emberek felett, és arra készteti őket, hogy leüljenek, és
hallgassanak mintegy leláncolt fülekkel, mintha el lennének bűvölve valamely
varázsló pálcája által, - ez az erő egy személytől kell jöjjön; a Szentlélek
Istentől kell származzon.
De nem mondja-e az Írás, és nem
érezzük-e mind, kedves testvéreim, hogy a Szentlélek az, ki újjászüli a lelket? A Szentlélek az, ki megelevenített minket.
„Ti holtak valátok vétkeitek és bűneitek miatt“. A Szentlélek az, ki kiosztja
az élet első csiráit, meggyőz minket
a bűnről, az igazságról, s az eljövendő ítéletről. És nemde a Szentlélek az,
ki, miután a lángot meggyújtotta szívünkben, tovább szítja azt szájának
leheletével, és nem engedi kialudni?
Annak szerzője egyben annak megőrzője is. Óh, lehet-e azt mondani, hogy
a Szentlélek az, ki küzd az emberek lelkeiben, hogy a Szentlélek az, ki őket a
Sinai lábához viszi, és aztán elvezeti őket amaz édes helyre, melyet Golgotának
hívnak; - lehet-e azt állítani, hogy ő mindezeket a dolgokat cselekszi, és
mégis, nem személy? Hát igen, lehet
mondani, de ezt csak a bolondok mondhatják, mert sohasem lehet bölcs az az
ember, ki úgy véli, hogy ezen dolgok megvalósíthatók bárki más által, mint egy
dicsőséges személy - isteni lényen keresztül.
Engedjétek meg, hogy még egy
bizonyítékot adjak, és aztán befejezem. Bizonyos érzések tulajdoníttatnak a Szentléleknek, melyek csakis azzal a
feltevéssel értelmezhetők, hogy ő egy valóságos személy. Az efézusi levél 4.
részének 30. versében azt látjuk, hogy a Szentlélek megszomorítható: „Meg ne szomorítsátok Istennek ama Szent
Lelkét, aki által elpecsételtettetek a
teljes váltság napjára“. Ésaiás 63. rész 10. versében pedig az van mondva hogy
a Szentlélek bosszantható: „Ők
engedetlenek voltak, és bosszantották szentségének Lelkét“ (angol ford.). Cselekedetek 7, 51-ben azt olvashatjátok,
hogy a Szent Léleknek ellene lehet
szegülni: „Kemény nyakú és körülmetéletlen szívű emberek, ti mindenkor a
Szentléleknek ellene igyekeztek; mint atyáitok, ti azonképen“. És az 5. rész 9
versében azt találjátok, hogy a Szentlélek megkísérthető.
Arról szerzünk ott tudomást, hogy Péter ezt mondta Ananiásnak és Safirának:
„Miért, hogy megegyeztetek, hogy az Úrnak Lelkét megkísértsétek?“ Nos ezek a
dolgok nem lehetnek olyan érzelmek, melyeket valamely tulajdonság, vagy kihatás
számlájára lehetne írni; ezeket úgy
kell érteni, mint amelyek egy személyre vonatkoznak; egy befolyást nem lehet megszomorítani.
Személynek kell lennie annak, ki megszomorítható, bosszantható, vagy akinek
ellene lehet állni.
És most, drága testvéreim, úgy
hiszem teljesen megalapoztam a Szentlélek személyiségének tanát; engedjétek
meg, most, hogy a legkomolyobban szívetekbe véssem annak végtelen fontosságát,
hogy egészséges legyen hitetek a Szentháromság tanát illetőleg. Ismerek egy
embert, ki Jézus Krisztus jó szolgája most, és úgy hiszem az volt mielőtt tévelygésbe
esett is, - el kezdett kételkedni a mi
áldott Urunk dicsőséges istenségében, és évekig prédikált eretnek tanítást, míg
egy napon az történt, hogy meghallgatott egy furcsa prédikátort, ki a következő
igéből prédikált: „Sőt az Úr, a dicsőséges lesz ott nékünk széles folyók
gyanánt, amelyekbe nem jő evezős hajó, és nehéz gálya rajtok át nem megy...
Megtágultak köteleid, árboczfájok alapját nem tartják erősen, vitorlát nem
feszítenek.“ „Nos, - mondta az idős igehirdető -, ha feladjátok a Szentháromság
tanát, hajótok egész kötélzete meglazul; nem tudod kifeszíteni árbocfáidat, sem
vitorláidat. Ha feladod a Szentháromságról szóló tant, köteleidnek vége van;
árbocod, mely fenn kellene tartsa hajódat, rozoga-törékeny lesz, ingadozni fog.
Szentháromság nélküli evangélium! - olyan mint egy feje tetejére állított, alap nélküli, megfordított piramis;
Szentháromság nélküli evangélium! - homokból font kötél, mely nem állhat össze.
Szentháromság nélküli evangélium! - így valóban, képes a Sátán legyőzni azt! De
add nekem a Szentháromságra épült evangéliumot, és a pokol erői sem fogják azt
legyőzni; egy ember sem tud ártani annak soha, miként egy buborék nem hasíthat
sziklát, sem egy madártoll nem szelheti ketté a hegyet. Ragadd meg a
Szentháromság gondolatát, és nálad van az istenség veleje. Csak ismerd meg,
hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek az Egy Isten, és minden más dolog világos
lesz. Ez az arany-kulcs a természet titkaihoz; ez az iránymutató a titkok
labirintusában, és aki megérti ezt, az
hamarosan mindazt érteni fogja, amit csak halandó elme tudhat.
II.
Most forduljunk a második
pontunkhoz: a három személy EGYESÍTETT
MUNKÁJÁHOZ a mi megváltásunk véghezvitelében. Nézzétek meg alapigénket,
s úgy találjátok, hogy mindhárom személyről említés történik. „Én, - mondja a
Fiú, - kérem az Atyát, és Ő egy más Vigasztalót ád néktek“. Három személy van itt megemlítve, mindegyik
közülük tesz valamit különlegeset a mi üdvösségünkért. „Én kérem“ - mondja a
Fiú. „Én küldöm“ - mondja az Atya. „Én vigasztalom“ - mondja a Szentlélek. Nos,
hadd tárgyaljunk néhány percig e csodálatos témáról - a Három Személy egységes
együttműködéséről a kiválasztottak megmentésében. Mikor Isten kezdetben embert
teremtett, ezt mondta: „Teremtsünk embert. Nem így szólt: „hadd teremtsek“,
hanem „Gyerünk, teremtsünk embert a mi
képünkre“. A szövetséges Elohim[3]
így szólt egyik a másikához: „Hadd legyünk egyesülten az ember Teremtője!“
Éppígy, korszakokkal ezelőtt, az örökkévalóságban, e Három Személyek ezt
mondták: „Mentsük meg az embert!“ Nem az Atya volt, ki így szólt: „Hadd mentsem
meg az embert“, hanem a három személy együttesen, teljes egyetértésben mondta:
„Mentsük meg az embert!“. Édes vigasz forrását jelenti számomra, ha arra
gondolok, hogy a Szentháromságnak nem csak egy személye vállalkozott megváltásunkra;
nem egyszerűen az Istenség egy személye volt az, aki megesküdött, hogy megvált
engem; hanem a dicsőséges Isteni Személyek triója, a három személy együttesen
jelentette ezt ki: „Mi megmentjük az embert!“
Nos, figyeljük meg itt, hogy
mindegyik személyről úgy szól az Ige, mint akik e munkában külön szolgálatot
teljesítenek. „Én kérem“, mondja a Fiú - ez
közbenjárás. „Én küldöm“, mondja az Atya - ez ajándékozás. „Én
vigasztalom“, mondja a Szentlélek, - ez természetfölötti befolyás. Ó, ha
lehetséges lenne számunkra látni az Istenség három személyét, akkor ott látnánk
közülük az egyiket a trón előtt, kitárt kezekkel, éjjel és nappal kiáltva: „Ó,
Uram, meddig még? “ Látnánk az Urimmal és Tummimmal és értékes drágakövekkel
körülövezve, melyekre Izráel tizenkét törzsének nevei vannak felírva; látnánk
Őt, amint Atyjához kiált: „Ne feledkezz el ígéreteidről, emlékezz
szövetségedre!“; hallanánk Őt, amint szomorúságunk emlegeti, s elmondja
bánatunkat a mi nevünkben, mert Ő a mi Közbenjárónk. És ha az Atyát láthatnánk,
nem úgy látnánk Őt, mint tétlen és nyugodt szemlélőjét Fia esedezésének, hanem
olyannak látnánk Őt, mint aki figyelmes fülekkel hallgatja Jézus minden szavát,
és minden kérésére feleletet biztosít. S hol van a Szentlélek ez egész idő
alatt? Tétlenül nyugszik? Ó, nem, nem. Ő a föld felett lebeg, s ha lát
egy fáradt lelket, ezt mondja: „Jöjj Jézushoz, ő nyugalmat ad neked!“. Mikor
könnyes szemeket lát, letörli a könnyeket, s utasítja a sírót, hogy
vigasztalásért nézzen a keresztre fel. Mikor egy viharvert hivőt lát, kezébe
veszi lelkének irányrúdját, s vigasztalás igéit súgja fülébe; segíti a megtört
szíveket, és bekötözi sebeiket. S irgalmas munkájában körbefutja az egész
világot, mindenütt jelen van. Íme így dolgozik együtt a három szent személy. Ne
mondjátok tehát: „Én hálás vagyok a Fiúnak“ - bár így illik, de a Fiú Isten nem
tett többet a te megmentésedért, mint az Atya Isten. Ne gondold, hogy az Atya
Isten egy nagy kényúr, s a Fiú Isten meghalt, hogy irgalmasságot csikarjon ki
tőle. Ó, nem. Egyik éppúgy szeret, mint a másik; a három egybeforr a nagy cél
megvalósításában, a választottak kárhozattól való megmentésében.
De meg kell jegyezzetek egy másik
dolgot is textusomban, mely föltárja e három személy közötti áldott egységet:
az egyik személy kezességet vállal a másikért (ígéretet tesz a másik nevében).
A Fiú azt mondja: „Én kérem az Atyát“. „Ez nagyon jó, - mondhatták volna a
tanítványok - , mi bízhatunk benned.“ „És Ő elküldi néktek“. Látjátok itt, hogy
a Fiú ígéretet tesz az Atya nevében; aláír egy kötvényt az Atya nevében. „Más
Vigasztalót küld néktek“. Itt úgyszintén egy másik kötelezvényt nyújt a
Szentlélek nevében. „És ő veletek marad mindörökké“. Az egyik személy beszél a
másikért; s miként tehetnék ezt, ha volna köztük bármi kis ellenkezés. Ha
csak az egyik szeretne megváltani
minket s a másik nem, akkor nem tehetne ígéretet egyik a másik nevében. De
bármit szóljon a Fiú, az Atya hallgat arra; akármit ígérjen az Atya, a
Szentlélek kimunkálja azt; és bármily óhajtást hozzon létre a szívben a
Szentlélek az Atya beteljesíti azt. Ekképpen a három együtt, tökéletes
egyetértésben ígéretet tesznek egymás nevében. Oly kötvényünk van, melyhez
három aláírás van mellékelve: az Atyáé, a Fiúé, és a Szentléleké. Három
változhatatlan dolog által, éppúgy mint kettő által, a keresztyén biztosítva
van a halál és pokol ellen. Háromszoros a biztonságunk, mert három személy van
az egy Istenben.
III.
Harmadik pontunk: a Szentléleknek a
hívőkben való LAKOZÁSA. Nos,
szeretteim, a két első tárgyunk tisztán dogmatikai tanítás volt; e harmadik a
tapasztalat tárgya lesz. A Szentlélek bennünk lakozása oly mély dolog, és
annyira a belső emberre tartozik, hogy egy lélek sem képes igazán és valójában
megérteni amit mondok, csak ha előbb egyenesen Istentől nyert tanítást.
Hallottam egy öreg prédikátorról, ki azt mondta egyszer a Cambridge-i Egyetem
egyik tanárának, hogy ő beszél egy olyan nyelvet, melyet sohasem tanult. „Nem
ismerek egy szikra görögöt sem, - mondta -, nem tudok latinul sem, de hála
Istennek, tudom beszélni a Kánaán nyelvét, és ez sokkal több, mint amit ön
tud.“ Így, szeretteim, most én is, egy keveset Kánaán nyelvén kell beszéljek.
Ha nem fogtok megérteni engem, attól félek, ez azért van, mert nem vagytok igaz
izraeliták, nem vagytok Isten gyermekei, sem a mennyei királyság örökösei.
Az van ígérve számunkra ez igében,
hogy az Atya elküldi számunkra a Vigasztalót, aki a szentekkel marad
mindörökké, aki velük és bennük lakik. Az öreg Ignatius egyházatya, a mártír,
szerette magát Theophorusnak, azaz Isten-hordozónak nevezni, „mivelhogy -
mondta, - magamban hordozom a Szentlelket“. És valóban, minden keresztyén egy
Isten-hordozó. Nem tudjátok-e, hogy a Szentlélek temploma vagytok? Mert ő
bennetek lakozik. Nem keresztyén az az ember, kiben nem lakik a Szentlélek.
Beszélhet jól, ismerheti a teológiát, és lehet tisztahitű kálvinista; természet
szerint lehet rendkívüli képességekkel felruházott, - de nincs újjászületve;
lehet oly mélyen szántó gondolkozású, oly nagy lángész, oly magasan szárnyaló
képzelettel, hogy képes behatolni a természet minden titkába; ismerheti azt az
ösvényt, mit a sas szeme nem látott még soha, s behatolhat oly mélységekbe, mit
halandó ismeret még sohasem ért el: de összes ismereteivel mégsem lesz
keresztyén, összes kutatásaival sem lesz Isten gyermeke, hacsak nem ismeri meg,
mit jelent a Szentléleknek szívében
lakozása, és benne maradása, igenis, mindörökké.
Vannak emberek, kik fanatizmusnak
tartják ezt, s azt mondják: „Te kvéker vagy; mért nem követed George Fox-ot?“
Nos, mi nem úgy gondolkozunk, mint sokan; mi követünk bárkit, aki követi a
Szentlelket. Még ő (George Fox) is, minden túlzásaival együtt, nem kétlem, hogy
sok esetben a Szentlélektől volt ihletve; és akárhol is találok egy embert,
kiben a Szentlélek lakik, a bennem levő Lélek repesni kezd, hallva a benne levő
Lelket, és érzi, hogy ők egyek. Isten Lelke az egyik keresztyénben felismeri a
másikban levő Lelket. Visszaemlékezem egy rendes emberre (s igazán mondom,
hogy jó ember volt), ki azt erősítette,
hogy lehetetlen számunkra tudni azt, hogy bennünk van-e a Szentlélek, vagy
nincs. Úgy szeretném, ha itt lenne ma reggel: felolvasnám neki e verset: „De ti
ismeritek őt, mert nálatok lakik és bennetek marad“. Ah! úgy hiszed, hogy nem
tudod megmondani, ha vettél-e Szentlelket, vagy sem? Hát én megmondhatom-e,
hogy élek, vagy nem? Ha elektromosság érintene, megmondhatnám-e, hogy mi volt
az, vagy nem? Úgy vélem, igen. A sokk
elég erős lenne ahhoz, hogy tudomást szerezzek róla, hol is állok. Ekképpen, ha
Isten Lelke bennem van, - ha az Istenség keblemben sátorozik -, ha a Szentlélek
szívemben nyugszik, s templomává szenteli testemet, úgy gondolod, hogy nem
tudok erről? Nevezd fanatizmusnak, ha akarod, de hiszem azt, hogy vannak itt
közülünk, akik tudják, mit jelent a Szentlélek befolyása alatt lenni szüntelen,
vagy általában; - szüntelen egy értelemben, s általában másképpen. Mikor
nehézségeink vannak, kérjük a Szentlélek vezetését. Mikor homályos számunkra
egy szakasz a Szentírásból, kérjük a Szentlelket, hogy ragyogjon ránk. Ha
levertek vagyunk, a Szentlélek megvigasztal minket. Nem is tudjátok kifejezni,
milyen csodálatos erőt jelent a Szentlélek bennetek való lakozása: miként
tartja vissza a szentnek kezét, ha tiltott dologhoz akar nyúlni; miként
sarkallja, hogy kössön szövetséget szemeivel; miként akadályozza meg lábait, nehogy
sikamlós útra térjen; miként őrzi a szívet, s tartja vissza a kísértéstől! Ó,
meg ne vessétek a Szentlelket, mert ez a megbocsáthatatlan bűn! „Aki az ember
Fia ellen szól, annak megbocsáttatik; de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem
ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik“. Így mondja Isten igéje. Ezért
reszkessetek, nehogy valamiben is megvessétek a Szentlélek rátok gyakorolt
hatását.
De mielőtt befejezném e fejezetet,
van itt egy szó, mely nagyon tetszik nekem, éspedig ez: „mindörökké“. Ti tudjátok, hogy sosem feledkezem meg erről; biztosak
lehettek, hogy sohasem fogom
észrevétlenül elengedni. „Veletek marad mindörökké“.
Szeretném, ha találnék itt egy arminiánust; megkérném, fejezze be
prédikációmat. Elképzelem, magam előtt látom őt, amint előveszi e szót
„mindörökké“. Akadozva ejtené ki,
dadogna, hebegne, mert nem bírná meggyőződéssel mondani; megállna, s húzná az
időt, s végül is azt mondaná: „a
fordítás bizonyára téves“. És aztán, feltételezem, hogy szegény feje azt
szeretné bebizonyítani, hogy az eredeti szöveg úgyszintén téves volt. Ah, de
áldott legyen Isten, mi így olvashatjuk: „Ő veletek marad mindörökké“. Egyszer
add nekem a Szentlelket, és sohasem fogom Őt elveszíteni, míg e „mindörökké“
letelik, míg az örökkévalóság lejárja végtelen fordulatait.
IV.
Mostmár be kell fejeznünk egy pár
rövid megjegyzéssel arra válaszolva, hogy MI AZ OKA ANNAK, HOGY A VILÁG ELVETI
A SZENTLELKET. Ezt mondja igénk: „Akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja
Őt, sem nem ismeri Őt“. Tudjátok, kiket értünk néha a világ szó alatt: azokat,
akiket Isten az ő titokzatos szuverén akaratából mellőzve hagyott, mikor az ő
népét kiválasztotta; a mellőzötteket, azokat, kiket magukra hagyott az ő
csodálatos, értelmünket meghaladó döntésében; nem az elvetetteket, kik
kárhozatra ítéltettek valami rettenetes döntés által; hanem akiket Isten
kihagyott, mikor kiválasztotta az övéit. Ezek nem fogadhatják be a Lelket. S
ismét, jelenti mindazokat, kik testi természetükben nem képesek megszerezni
önmaguknak ez isteni hatást; és így igaz: „Akit a világ be nem fogadhat“.
A bűnösök újjá nem született világa
megveti a Szentlelket, mivel nem látja Őt.
Igen, úgy hiszem, ez a nagy ok, amiért sokan nevetnek e gondolaton, hogy
létezik Szentlélek. Mondd csak egy világi embernek, „A Szentlélek itt van
bennem“, és azt fogja mondani: „Én nem látom őt“. Úgy szeretné, hogy valami
kézzelfogható dolog legyen; ő egy dolgot érzékeivel képes felfogni.
Hallottatok-e az egyszeri öreg hívő keresztyén érveléséről a hitetlen orvossal
szemben? A doktor azt állította, hogy
nincs lélek; megkérdezte az öreget: „Láttál te valaha lelket? “ Nem“ - mondta a
keresztyén. „Hallottal valaha egy lelket? “ „Nem.“ „Szagoltál valaha egy
lelket?“ „Nem.“ „Ízleltél valaha egy lelket? “ „Nem.“ „Éreztél-e valaha egy
lelket? “ „Igen! - mondta emberünk, - érzem, hogy bennem van!“ „Nos, - mondta
az orvos - négy érzék egy ellen; csak egy van a te oldaladon.“ „Rendben van. -
felelte a keresztyén, - Látott-e ön valaha is fájdalmat? “ „Nem.“ „Hallott
valaha is fájdalmat? “ „Nem.“ „Szagolt valaha is fájdalmat? “ „Nem.“ „Ízlelt valaha is fájdalmat?“ „Nem.“
„Érzett-e valaha fájdalmat? “
„Igen.“„És úgy gondolom, ez éppen elég a fájdalom bizonyítására, nemde?“
„Igen.“ - Ekként a világi ember azt mondja, hogy nincs Szentlélek, mivel nem látja őt. De mi érezzük őt. Ti azt
mondjátok: „ez rajongás; mi sohasem éreztük őt.“ Tegyük fel, hogy azt mondod
nekem, hogy a méz keserű. Erre én ezt válaszolom: „Nem, én biztosra veszem,
hogy sohasem kóstoltál mézet; ízleld csak meg, és próbáld ki“. Így van ez a Szentlélekkel
is. Ha csak befolyását éreznéd, sohasem mondanád, hogy nincs Szentlélek, mert
nem láttad őt. Nincs-e sok dolog a természetben is, amit nem láthatunk? Láttatok-e valaha szelet? Nem; de tudjátok, hogy létezik szél, mikor látjátok
hogy a vihar óriási hullámokat tornyosít, s épületeket dönt le; vagy mikor az
esti szellő lágyan csókolgatja a virágokat, s harmatcseppeket helyez
gyöngykoszorúként a rózsák köré. Láttatok-e valaha elekromosságot? Nem; de tudjátok, hogy létezik, mert
többezer mérföldnyi huzalon áthalad, s üzenetet közvetít; bár nem látjátok magát a dolgot, de
tudjátok, hogy létezik. Úgyszintén hinnetek kell, hogy van Szentlélek, aki
munkálja bennünk úgy az akarást, mint a cselekvést, mégha ez érzékeinket
felülmúlja is.
De a legvégső ok, amiért a világiak
kinevetik a Szentlélekről szóló tanítást ez: nem ismerik Őt. Ha ismernék őt szívbéli személyes tapasztalatból, s
ha felismernék munkáját a lélekben, ha valaha is érintve lettek volna általa;
ha eljutottak volna oda, hogy reszkessenek a bűn súlyának átérzése alatt; ha
meglágyult volna a szívük: úgy sohasem kételkednének a Szentlélek létezése
felől.
És most, szeretteim, ezt mondja
igénk: „Ő bennetek lakik és nálatok marad.“. Ezzel az édes emlékkel menjünk
haza innen: „A Szentlélek ott lakik minden hívőben, és velük marad“.
Egy megjegyzést, és egy tanácsot még
az Úr szentjeihez illetve a bűnösökhöz, és befejeztem. Isten szentjei: azt
hallottátok ma reggel, hogy a Szentlélek Isten egy személy; bizonyított tény
lett ez lelketek számára. Mi következik ebből? Hát ebből az következik, hogy
buzgón kell könyörögnünk a Szentlélekhez, éppúgy mint a Szentlélekért. Hadd
mondjam, tényből való következtetésként, felemelhetitek imáitokat a
Szentlélekhez; kiáltanotok kell Hozzá buzgón; mert Ő képes kiáradni sokkal
túláradóbban, mint kéritek, vagy gondoljátok. Nézzétek e nagy néptömeget! ki
fogja megtéríteni őket? Nézzetek e nagy sokadalmat! ki fogja beszédemet
hatásossá tenni szíveikben? Tudjátok, hogy ezen a helyen most mennyei befolyás
történik; és Isten áldása van rajtunk, s ez nagy hatással lesz nem csak e
városra, hanem az egész Angliára is; mert most már nem csak a szószéknek, hanem
a sajtónak is örvendhetünk. És bizonnyal, elmondhatom, hogy ez év vége előtt
több mint kétszázezer kiadványunk fogja ellepni e földet: igék, melyek
ajkamról, vagy tollamból származtak. De hogyan fogja szolgálni mindez Isten
dicsőségét? Hogyan lesz sikerrel az emberek megtérítésére, üdvösségére? Csakis
a Szentlélekért való szakadatlan esedezés által; csak úgy, ha folytonosan
kérjük a Szentlélek áldott befolyását életünkre; szükségünk van rá, hogy ott
legyen minden nyomtatott oldalon, s minden kiejtett szón. Kétszeres erővel
könyörögjünk hát a Szentlélekért, hogy jöjjön, és vegye saját kezébe törekvésünket,
hogy általa egyháza teljes kiterjedésében megújuljon, s nem csupán mi, hanem az
egész világ részesedjen annak hasznából.
Aztán a hitetlenekhez van még egy
záró szavam: Mindig vigyázzatok, hogyan beszéltek a Szentlélekről. Én nem tudom
pontosan, mi az a megbocsáthatatlan bűn, és nem is gondolom, hogy bárki teljesen
értené ezt; de körülbelül ezt jelenti: „Aki a Szentlélek ellen szól, soha nem
nyer bocsánatot“. Nem tudom mit jelent ez; de óvatosan lépj! Veszély van itt;
mélységes verem rejlik melletted, melynek száját tudatlanságunk homokkal szórta
be; lépj óvatosan! mert a következő órában, ha nem vigyázol, már lehet, hogy
benne leszel. Ha valami harc támadt szívedben az ige nyomán, s talán elmész a
sörözőbe, hogy elfelejtsd... Lehet, hogy
egy hang szól lelkedben, s el akarod fojtani azt... Nem merem teljességgel állítani,
hogy ezzel ellene álltál a Szentléleknek s hogy el is követted a megbocsáthatatlan bűnt, de közel állsz hozzá!
Légy nagyon óvatos! Ó, nincs oly fekete szörnyű bűn a földön, mint a Szentlélek
ellen való vétek. Káromolhatod az Atyát, s elhárhozol miatta, hacsak meg nem
térsz. Káromolhatod a Fiút, s pokol lesz osztályrészed, ha bocsánatot nem
nyersz. De káromold csak a Szentlelket, és ezt mondja az Úr: „Nincs rá
bocsánat, sem ezen a világon, sem a következendőben!“ Én nem tudom
megmagyarázni, mi ez a bűn; nem állítom, hogy teljességgel értem; de bizonnyal
létezik. Itt van egy riasztó vészjelzés: Állj! Ó, Ember, állj meg! Ha
megvetetted a Szentlelket, ha nevettél kijelentésein, ha gúnyolódtál azzal,
amit a keresztyének az Ő hatásának mondanak, ó, kérlek: állj meg! e reggelen
légy rendkívül megfontolt! Talán némelyek közületek már valóban elkövették a
megbocsáthatatlan bűnt. Állj meg! Félj tovább menni! ülj le, s csendesedj el!
Ne hajts oly őrülten, mint eddig tetted, ó, Jéhu! Ó, lazítsd meg könnyelműséged
gyeplőjét! Te, ki ily förtelmes bűnre vetemedtél, aki kiejtetted a Szentlélek
elleni durva szót: Állj meg! Ah! mindannyiunkat megállásra késztet ez! Mindannyiunkat
felráz, s e kérdést adja szívünkbe: „Vajon nem én vagyok-e az, ki ezt
megtettem? “ Gondolkodjunk el komolyan erről; és sohase tréfáljunk sem
szavakkal sem cselekedetekkel a Szentlélek Isten ellen.