7-8.

 

A MEGFESZÍTETT KRISZTUS

 

C. H. Spurgeon (1834-1892) igehirdetése

 

Elhangzott Londonban,

 az Exeter Hall-ban,

1855 február 11-én

 

„Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; ámde magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek, Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.“ -  1 Korinthus 1,23-24

 

        Milyen szégyent borított Isten e világ bölcsességére! Mennyire megalázta és semmivé tette! Megengedte, hogy saját feje szerint járjon, és így bizonyítsa be saját ostobaságát. Az emberek azzal dicsekedtek, hogy bölcsek; azt állították, hogy képesek Istent tökéletesen kiismerni; és hogy esztelenségüket egyszer s mindenkorra leleplezze, Isten lehetőséget adott nékik a cselekvésre. „No, Világi bölcsesség!“ szólt, „próbára teszlek téged. Azt mondod, éles szemmel rendelkezel, s képes vagy minden titkot kikutatni. Nos, nézd, megpróbállak téged. Adok neked egy nagy feladatot, oldd meg azt. Itt a teremtett világ; a csillagok képezik boltozatát, szántóföldek és virágok ékesítik, s folyók szelik át felszínét. Nevem mindenre rá van vésve. Ami Istenben láthatatlan, alkotásaiban könnyen szemlélhető. Bölcsészet! Filozófia! Feladom neked e problémát, találd meg rá a megoldást. Itt van kezem munkája: ismerj meg belőle engem. Fedezd fel a csodálatos világban, melyet teremtettem tiszteletem helyes módját. Adok elégséges munkaterületet is a cselekvésre; rengeteg adatot bocsátok rendelkezésedre. Figyeld a felhőket, a földet, a csillagokat. Adok hozzá elegendő időt is: 4000 esztendőn át magadra hagylak, nem akadályozlak meg tevékenységedben; engedem, hogy azt tégy, amit akarsz saját világoddal. Adok neked embereket is bőségesen; nagy tehetségeket, lángelméket bocsátok rendelkezésedre, kiket e föld urainak nevezel: lesznek ékesszóló szónokaid, tudósaid, filozófusaid. Ismerj meg hát engem, ó, értelem! Találj reám, te bölcsesség! Fedezd fel természetem, ha teheted; ismerj meg tökéletesen, ha képes vagy rá! De ha képtelen vagy ezt megtenni, úgy tedd kezed a szádra örökre, s majd én tanítlak meg téged arra, hogy az Isten bölcsessége bölcsebb az emberek bölcsességénél; sőt, az Isten bolondsága bölcsebb mint az emberek.“  És hogyan oldotta meg az emberi értelem e feladatot? Miként mutatta be a bölcsesség az ő ügyességét? Tekints a pogány népekre: ott láthatod a hiábavaló bölcsesség kutatásainak eredményeit. Szemlélheted a földet Jézus Krisztus korában a romlottság iszapjával elborítva, - egy óriási Sodoma, romlott, szennyes, korrupt,- oly utálatos bűnökben tetszelegve, melyeket éktelen dolog még csak említeni is, - oly aljas testi vágyakban dorbézolva, melyek túl fertelmesek képzeletünk számára, hogy csak egy pillanatra is velük foglalkozzunk. Ott találjuk az embereket leborulva fa- és kőtömbök előtt, ezer bálványistent imádva, kik sokkal aljasabbak önmaguknál. Valójában úgy találjuk, hogy az értelem tulajdon romlottságát tárta fel vértől és szennytől csepegő ujjaival, s ezzel önmagát örökre megfosztotta minden dicsőségtől, azon aljas cselekedetek által, melyeket végbevitt. Nem akarta imádni Istent. Nem akart leborulni Az előtt, aki „alkotásaiból világosan megláttatik“, hanem mindenféle teremtményt imádott a Teremtő helyett; a csúszó-mászó hüllő, a krokodil, a vipera, - minden lehet isten, kivéve a menny igazi Istenét! A bűnből szertartást tud készíteni, a legnagyobb vétket vallási szintre tudja magasztosítani, - de az igazi istentiszteletből semmit sem ismer! Szerencsétlen értelem! Nyomorult bölcsesség! Miként estél le az égből! Luciferhez hasonlóan te voltál a hajnal fia - most elveszett vagy! Végzetedet te magad írtad elő, de ez nem egyéb, mint tökéletes bolondság. Ezért, „minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Isten, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés  bolondsága által tartsa meg a hívőket“.

 

        Az emberi bölcsességnek megvolt a maga ideje; és elég időt kapott; egész tudását latba vetette, de mégis kevésnek bizonyult; rosszabbá lett a világ általa, mint amilyen volt színrelépése előtt. És ekkor Isten így szólt: „Nos, a bolondság fogja legyőzni a ti bölcsességeteket; most a tudatlanság - ahogy ti nevezitek - elsöpri a ti tudományotokat; most az alázatos, gyermeki hit porba dönti és szétmorzsolja az összes kolosszális rendszereket, melyeket kezeitek emeltek.“ Isten csatasorba állítja hadseregét. Krisztus ajkához emeli kürtjét, s elhívja halászruhás katonáit, a galileai tájszólású férfiakat, a Genezáret-tó tengerészeit. Itt vannak a vitéz harcosok, ó, bölcsesség. Ezek fognak harcba szállni veled; ezek lesznek azok a hősök, kik legyőzik büszke filozófusaidat; ezek az emberek fogják kitűzni zászlaikat erődítményeid lerombolt falain, s örök pusztasággá teszik azt; ezek az emberek, s ezeknek utódai fogják magasba tartani az evangéliumot a világban, melyet ti, mint bolondságot kinevettek, s mint ostobaságot gúnyosan lemosolyogtok, - azonban az mégis egyre magasabb csúcsokra fog emelkedni, és dicsősége felér egész a magas mennyekig.

Attól a naptól kezdve Isten szüntelen támasztott apostoli utódokat. Állítom, hogy én magam is az apostolok utódja vagyok, nem valamilyen lineáris leszármazás útján, hanem azért, mert ugyanazzal a küldetéssel és megbízólevéllel rendelkezem, mint az apostolok és éppúgy elhívást nyertem az evangélium hirdetésére, miként Pál apostol; bár nem mutathatok fel oly sok megtérő bűnöst szolgálatom nyomán, mint ő, de részben - áldott legyen Isten! - munkám az övéhez hasonlít; és ezért itt állok, oly „esztelenül“, mint Pál, vagy Péter, vagy bármely más ama halászok közül, de mégis Isten hatalma révén megragadhatom az igazság kardját, és ide jövök, „prédikálom Krisztust, mégpedig mint megfeszítettet, a zsidóknak botránkozást, a görögöknek bolondságot: de magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.“

 

        Mielőtt elkezdeném az íge kifejtését, engedjétek meg, hogy röviden elmondjam nektek, hitem szerint mit jelent Krisztust prédikálni, mint megfeszítettet.

Barátaim, nem hiszem, hogy a megfeszített Krisztust prédikálják azok, kik népünknek egy adag filozófiát tálalnak minden vasárnap reggel és este, s elhanyagolják a Szent Könyv igazságát. Nem gondolom, hogy a megfeszített Krisztus prédikálását jelenti, ha kihagyják Isten igéjének leglényegesebb tanításait, s oly vallást prédikálnak, mely egy elködösített zagyvalék, minden határozott igazság hiányában. Azt tartom, hogy nem prédikálja a megfeszített Krisztust az, aki elmondja prédikációját anélkül, hogy Krisztus nevét egyszer is említené; úgyszintén, állítom, hogy nem prédikálja Krisztust az az ember, ki mellőzi a Szentlélek munkáját, ki sohasem szól egy szót sem a Szentlélekről, elannyira, hogy a hallgatók joggal mondhatják: „Azt sem hallottuk, hogy ha vagyon-é Szentlélek“.

Az én személyes véleményem, hogy nem prédikálhatod a megfeszített Krisztust anélkül, hogy ne hirdesd azt, amit manapság (theológiai szaknyelven) kálvinizmusnak neveznek. Nekem megvannak a saját elveim, s azok mellett mindvégig kitartok. Csúfnév ezt kálvinizmusnak nevezni. A kálvinizmus az evangélium, és semmi más. Nem hiszem, hogy az evangéliumot prédikáljuk, ha nem prédikáljuk a cselekedetek nélküli, hit által való megigazulást; ha nem prédikáljuk Isten szuverenitását az ő kegyelmet osztó rendelkezésében; ha nem magasztaljuk fel az egekig Jehova-Isten  kiválasztó, változhatatlan, örök, megdönthetetlen, győzedelmes szeretetét; úgyszintén nem hiszem, hogy az evangéliumot prédikáljuk, hacsak nem alapozzuk azt a pontosan körülhatárolt megváltásra, melyet Krisztus az ő választottaiért, kiválasztott népéért végzett; és nem vagyok képes felfogni egy olyan evangéliumot, mely a szenteket elveszni hagyja, miután elhívást nyertek, és megengedi hogy Isten gyermekei a kárhozat tűzében égjenek, minekutána hivőkké lettek. Útálom az ilyen evangéliumot!  A biblia evangéliuma nem ilyen evangélium. Mi másféle módon prédikáljuk a megfeszített Krisztust, és minden ellentmondásra ezt válaszoljuk: „Mi nem így tanultuk a Krisztust!“.

 

        Három dolog magaslik ki az igében. Először, egy elvetett evangélium - „Krisztus, mint megfeszített, a zsidóknak botránykő, a görögöknek bolondság“; másodszor, egy diadalmas evangélium - „magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek“; harmadszor pedig egy csodálatraméltó evangélium - „Isten hatalma és Isten bölcsessége“.

 

I.

        Először tehát előttünk áll egy megvetett evangélium. Az ember azt hinné, hogy amikor Isten elküldi örömhírét az emberekhez, minden ember figyelmesen hallgatja, s alázatos szívvel befogadja annak igazságait. Azt gondolnánk, hogy Isten szolgáinak egyszerűen csak ki kell hirdessék hogy az evangélium által világosságra lett hozva az élet, és hogy Krisztus azért jött, hogy megmentse a bűnösöket, s máris minden fül figyelmes lesz, minden szem odaszegeződik, s minden szív szélesre tárul az igazság befogadására. Azt mondanánk, kedvezően ítélve embertársainkról, hogy nem létezhet a világon oly aljas, romlott, fertelmes szörnyeteg, ki képes lenne ily akadályt tenni az igazság előhaladásának útjába; nem vagyunk hajlandók elhinni ilyesmit; de mégis, így áll a helyzet.

Amikor az evangélium kihirdettetett, ahelyett, hogy elfogadták és csodálták volna, egyetemes lepisszegés szállt az ég felé; az emberek nem szenvedhették az evangéliumot. Annak első hirdetőjét egy domb oromzatára vonták, s a szakadékba akarták hanyatt-homlok ledobni; sőt ennél többet tettek; keresztre szegezték őt, és hagyták, hogy oly rettenetes kínok közt lehelje ki lelkét, melyhez hasonlót egy ember sem érzett át, mióta a világ fennáll. Isten minden választott szolgái útáltak és gyűlöltek voltak a világ fiaitól; ahelyett, hogy meghallgatták volna, csak csúfolták őket; úgy bántak velük, mintha a világ söpredéke, az emberiség salakjai lennének.

Tekintsétek meg a régi idők szent embereit, miként üldözték őket városról városra, bántalmazva, kínozva, nyomorgatva, halálra kövezve az ellenség által, valahányszor csak hatalma volt azt megtenni. Amaz emberbarátok, azok a valódi jótevők, kik szeretettől túláradó szívvel s irgalommal telt kezekkel, mennyei tűzet hordozó ajkakkal, és szent érzelmektől lángoló lélekkel jöttek hozzánk - ezekkel az emberekkel úgy bántak, mintha táborbeli kémek lettek volna, mintha az emberiség közös ügyének szökevényei lennének, és nem - mint akik valóban voltak -, annak leghűebb barátai.

S ne higgyétek, barátaim, hogy az emberek most jobban szeretik az evangéliumot, mint akkor. Létezik egy felfogás, mely szerint ti egyre jobbakká lesztek. Én nem hiszem ezt. Ti egyre gonoszabbakká váltok. Sok tekintetben jobbak lehetnek ma az emberek - külsőleg ítélve -, de a szívük belül még mindig ugyanaz maradt. A ma felboncolt ember szíve ugyanolyan, mint az ezer évvel ezelőtti emberi szív. A kebelben rejlő ürömgyökér éppoly keserű, mint amilyen hajdan volt a Simon mágus szívében rejlő méreg. Szíveinkben ugyanazt a lappangó ellenállást hordozzuk Isten igazságával szemben; és innen van, hogy éppoly csúfolóknak találjuk az embereket az evangéliummal szemben, mint régen.

 

        A megvetett evangéliumról szólva törekszem kiemelni a két embercsoportot, kik egyformán megvetik az igazságot. A zsidók megbotránkoznak benne, és a görögök bolondságnak tartják azt. Nem fogom e két tiszteletreméltó ókori úriembert ítéletem céltáblájává tenni, hanem úgy veszem őket, mint egy nagy parlament tagjait, kik egy nagy választótestületet képviselnek. Megpróbálom kimutatni, hogy ha a zsidók nemzete teljességgel kivágatott volna is, azért mégis lennének nagy számmal a világon, kik ‘zsidó’ néven neveztetnek, akiknek Krisztus botránkozást jelent. S ha Görögország valamilyen földrengés folytán elnyeletett volna, s megszűnt volna nemzetként létezni, azért mégis lesznek „görögök“, akik számára az evangélium bolondságnak számít. Egyszerűen bemutatom a Zsidót, és Görögöt, s engedem, hogy egy percig szóljanak hozzátok, hogy megismerjétek e titeket képviselő neves férfiakat, mert közületek sokakat képviselnek ők, olyanokat kik nem lettek még elhívva az isteni kegyelem által.

 

        Az első a Zsidó; számára az evangélium botránykő. Tiszteletreméltó ember volt a Zsidó a maga korában; minden külső vallásosság személyében összpontosult. Nagy áhítatosan járt fel a templomba; tizedet adott mindenből, amit csak szerzett, még mentából, kaporból is. Láthattátok volna, mint böjtöl kétszer egy héten szomorúra torzított arckifejezéssel. Ha ránéztetek volna, ott láttátok volna a törvényt szemei között; imaszíja és köntösének pereme ámulatkeltően széles volt, azért, hogy senki se feltételezhesse, hogy ő egy ‘pogány eb’; hogy egy ember se gondolhassa, hogy ő nem zsidóból való zsidó, valódi vérbeli leszármazott. Szent eredettel rendelkezett, kegyes ősökkel dicsekedett; egy igazán jó ember volt ő. Nem bírta elviselni a saducceusokat, kik nem voltak az ősi vallás hívei. Ő igazán vallásos ember volt. Ha kellett, síkra szállt a zsinagógáért; hallani sem akart a Garazim hegyi templomról; ki nem állhatta a samaritánusokat, neki semmi köze hozzájuk. Első osztályú vallásos ember, a legkiválóbb minőségben; a moralista, erkölcsös ember legkiválóbb mintaképe, ki rendkívül szerette a törvény szertartásait.

Amint tehát Krisztusról hallott, azonnal megkérdezte, ki az. „Az ács fia“. „Ah!“ „Az ácsmester fia, anyjának neve Mária, atyját pedig Józsefnek hívják“. „Hát ez önmagában már égbekiáltó beképzeltség, - mondta - és egyben világos bizonyítéka annak, hogy nem lehet a Messiás. Nos, és mit hirdetett? “ „Hát ilyeneket mondott: ‘Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok...’“ „Na, tessék!“ „Ezenfelül még azt is mondta, hogy a test cselekedetei által egy ember sem mehet be a mennyek országába.“ Erre aztán a Zsidó hirtelen még egy csomót kötött vastag imaszíjára, s arra gondolt, bárcsak köntösének pereme még egyszer olyan széles lenne, mint amilyen. Hogy-hogy? ő leboruljon a Názáreti előtt, és imádja őt?! Ezt már nem! Soha! Sőt, ha csak annak egy tanítványát látja is átmenni az úton, azt a helyet nyomban megjegyzi, és tisztátalannak tartja, s nagyon vigyáz, nehogy valamikor a nyomába lépjen. Azt gondoljátok, hogy képes lenne feladni ősi vallását, mely a Sinai hegyről származott, melynek bizonyságai ott nyugosznak a frigyládában a kérubok szárnya alatt? Hogy ő feladja ezt? - Soha! Az ő szemeiben Krisztus egy aljas csaló, és semmi más. Így vélekedik ő: „Botránykő számomra! Hallani sem akarok róla!“ Eszerint tehát süket fülekre talál nála bármilyen ékesszóló igehirdetés, s egyáltalán nem figyel rá.

Isten veled, te vén zsidó! Te alszol már atyáiddal; nemzeted pedig egy bolyongó nép, mely céltalanul vándorol e széles földtekén. Isten áldjon, végeztem veled. Ám tudd meg, te szegény nyomorult, hogy az a Krisztus, ki számodra botránykő volt, egykor ítélőbírád lesz, s fejedre fog hullni ama hangos átok: ‘az ő vére mirajtunk, s a mi magzatainkon’... De kezdem felismerni Zsidó urat itt az Exeter Hallban, - olyan személyeket, kik teljesen megfelelnek az ő leírásának; akik számára Jézus Krisztus botránkozást jelent.

Hadd mutassalak csak be önmagatoknak, egyeseket közületek. Nemde egy rendkívül kegyes családból származtok? Igen. És szerfelett szeretitek vallásotokat, mint báb a gubóját - a hüvelyt, a külsőséget, a látszatot. Nem szeretnétek egy bevett szokáson sem változtatni, sem a régi boltíveket lebontani, vagy a festett templomablakot eltávolítani az egész világért sem. S ha valamely ember csak egy szót szólna is e dolgok ellen, nyomban leültetnétek, mint eretneket. Vagy - meglehet, hogy te nem jársz ilyen cifra templomba; inkább szeretsz valamely egyszerű régi gyülekezeti házat, ahol ősapáid imádták Istent, s puritán-utódnak tartod magadat. Ah! Csodás egyszerű hely! rajongsz érte; szereted annak istentiszteleti rendjét, rendszabályait; s ha valaki csak egy szót is szólna e hely ellen, rettenetesen megharagudnál. Úgy gondolod, hogy amit te ott teszel, mindenütt azt kellene tegyék. Tulajdonképpen a ti egyházatok egy minta-gyülekezet; mindenkinek oda kellene járni, ahová ti jártok.

S ha megkérdeznélek téged, mi alapján reméled, hogy a mennybe jutsz, valószínűleg így válaszolnál: „mert baptista vagyok!“ vagy „mert református vagyok“ vagy bármely más szektát említenél, amelyhez tartozol. Íme, ez a te képed. Ez vagy te. És tudom, hogy Jézus Krisztus botránkozást jelent számodra. Ha elkezdem mondani neked, hogy Isten házába való járásod mit sem ér; ha azt kijelentem neked, hogy az a sok idő, amit éneklésben és imádkozásban töltöttél el, semmit sem ér Isten  előtt, mivel képmutató farizeus vagy; ha megmondom, hogy szíved nincs rendben Istennel, s ha ez igaz, akkor minden külső cselekedeted haszontalan: tudom mit mondanál nekem. - „Nem fogom még egyszer meghallgatni ezt a fiatalembert! Elegem van belőle.“ Ez a botránykő. Ha oly helyre térnél be, hol a külsőségeket magasztalják, s ezt mondanák neked: „ezt és ezt kell tenned, meg ezt a cselekedetet véghezvinned: és akkor üdvözülsz“, - úgy rendkívül helyeselnéd. De mily sokan vannak itt olyanok, kik külsőleg kifogástalan vallásosak; kiknek jellemében semmi hibát sem találsz; de akik sohasem részesültek a Szentlélek újjáteremtő hatásában; kik sohasem borultak arcra a golgotai kereszt alatt; kik sohasem néztek sóvárgó tekintettel az ott függő Megváltóra;  kik sohasem vetették bizodalmokat belé, Abba, aki a bűnös emberekért lett megölve. Ők egy felszínes vallást szeretnek, ám ha valaki annál mélyebbre hatolva prédikál, leültetik, mint álszenteskedőt. Lehet, hogy szerettek mindent, ami külsőséges a vallásban, épp, mint ahogy szerethettek egy embert egyszerűen a ruhájáért, mit sem törődve az ő személyével. Ha így van, akkor tudom, hogy azok közé tartoztok, kik elvetik az evangéliumot.

Szerettek hallgatni engem; s míg külsőségekről beszélek, készséggel figyeltek rám; amíg erkölcsösségért harcolok, s a részegség ellen érvelek, vagy kifejtem a nyugalomnap megrontásának rettenetes bűnét, minden rendben van; de ha hirtelen azt mondom, hogy „Ha meg nem tértek, s olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen sem mehettek be az Isten országába“, ha egyszer csak azt mondom, hogy Isten kiválasztottjainak kell lennetek, - hogy a Megváltó vérén kell megvásároltatnotok, - hogy a Szentlélek által kell megtérítessetek,  - erre azt mondjátok: „Ez egy fanatikus! Ki vele! vigyétek innen! Soha többé nem akarjuk hallani őt!“ A Zsidó számára, - ki a szertartások híve - a megfeszített Krisztus botránkozást jelent.

 

        De találkozunk a zsidónak egy másik nemével is. Ez hitelveiben mindenestől tiszta felfogású. A formákra és ceremóniákra nem sokat ad. Olyan gyülekezetbe jár, hol egészséges tanítást hall. Nem is akar hallgatni semmi mást az igazságon kívül. Szereti ha jó cselekedetekben és erényekben növekedünk. Ő egy jó ember, s senki sem találhat nála kivetnivalót. Itt van rendszeresen, minden vasárnap, az ő padjában. A közéletben, az emberek előtt teljes tisztességgel jár el, - legalábbis úgy gondolnád. Bármely hittétel felől kérdezheted, egy teljes értekezletet képes tartani róla; valóban, még tanulmányokat is képes írni a Bibliában levő bármely dologról, és sok más egyébről emellett. Majdnem mindent tud; és itt, fenn, fejének e sötét padlásszobájában, vallása valóban tanyát vert; legjobb lakószobája azonban lenn a szívében van, de vallása sohasem térhetett be oda, - ki van onnan zárva. Az pénzzel van tele - mammonnal, világiassággal; vagy más egyébbel - önszeretettel, büszkeséggel.

Meglehet, hogy szereti hallgatni az életteljes prédikációkat; mindenestől csodálja ezeket; valójában mindent szeret, ami egészséges. De őbenne, magában, semmi épség nincs; vagy inkább, minden ép, egészséges, de nincs benne lényeg. Szereti hallgatni a józan, egészséges tanításokat; de sohasem hatol el a belső emberéig. Sohasem látod őt őszintén sírni. Prédikálj neki a megfeszített Krisztusról, e dicső tárgyról, s meglátod, egy könnycsepp sem fog legördülni arcán. Beszélj neki a Szentlélek fenséges hatásáról, csodálni fogja ezt, de ő sohasem érezte lelkén a Szentlélek ujjának érintését; beszélj neki az Istennel való közösségről, mit jelent elmerülve lenni az istenség mélységes tengerében és elveszve annak végtelenségében - élvezettel hallgatja, de ő sohasem tapasztalja ezt, sohasem volt élő közösségben Krisztussal. Ennél fogva, amikor egyszer elkezded célba venni, amikor asztalra fekteted, s előveszed boncolókésedet, s kezded felvágni, és felmutatod neki saját szívét, hadd lássa meg, milyen is ő természet szerint, és milyenné kellene válnia a kegyelem által - az ember felugrik, ki nem állhatja ezt; Krisztust szívébe fogadni és zárni, - ezt nem akarja. Habár eléggé szereti őt fejével, mégis, botránkozás számára, és eldobja magától.

Magatokra ismertek-e itt, barátaim? Látjátok-e önmagatokat, úgy, ahogy mások látnak titeket? Látjátok-e magatokat úgy, amilyennek Isten lát titeket? Mert való igaz, hogy sokan vannak itt, kik számára Krisztus éppoly botránkozás most, mint amilyen mindig is volt. Ó, ti képmutatók! Hozzátok szólok; ti, kik ragaszkodtok a héjhoz, de utáljátok a lényeget; ti, kik szeretitek a gyönyörű ruhát, de számba se veszítek a szépséges szüzet, ki abba öltözött; ti, kik megcsodáljátok az utánzatot, a csillogó látszatot, de utáljátok a valódi aranyat: hozzátok szólok. Ad-e nektek vallásotok szilárd vigaszt? Szembe mertek-e nézni a halállal, ez mondva: „Én tudom, hogy az én Megváltóm él!“ Képes vagy-e este lehunyni szemeidet, elénekelve altatódalként,

 

„Hiszem, hogy kegyelméből

mindvégig kitartok,

miként bizonyos, hogy a

Lélek foglalója megadatott!“ ?

 

Tudod-e áldani Istent a csapásokért is? Képes vagy-e belemerülni a nyomorúságok tengerébe, azzal a felszereléssel, mely rajtad van, s úszni a próbák áradatán át? Tudsz-e diadalmasan menetelni az oroszlánok vermén keresztül, nevetve az üldöztetést, s dacolva a pokollal szemben? Képes vagy-e erre, mondd?! Ó, nem! A te evangéliumod egy elpuhult, hitvány dolog; csak szavakban áll, de teljesen erő nélküli. Vesd el hát magadtól, esdve kérlek, mert nem méltó arra, hogy megtartsd. Mert mikor Isten trónja elé érsz, úgy fogod találni, hogy elhagy téged;  s úgy fog elhagyni, hogy sohasem találsz mást; mert majd látni fogod elveszetten, tönkrementen, a kárhozat szélén, hogy Krisztus, aki most „botránkozás“ neked, akkor Ítélőbírád lesz.

 

 

        Kiismertem a Zsidót, s most leleplezem a Görögöt is. Itt a zsidótól teljesen elütő külsejű személlyel van dolgunk. Ami az imaszíjat illeti, számára az ilyesmi csak rongycafat; a széles peremű köntöst is megveti. Nem sokat törődik a vallás külsejével; tulajdonképpen heves ellenszenvvel viseltetik a süvegek iránt, vagy bármi mással szemben, ami vallásos feltűnést kelt. Viszont nagyra értékeli az ékesszólást; szereti az élces szólásokat s az frappáns kifejezéseket; szereti olvasni a legújabb könyveket; - ő „görög“, s számára az evangélium bolondság. Ő olyan úriember, ki a legtöbb helyen megtalálható manapság; néha az egyetem szülöttje; de folyton formálja őket az iskola; mindenütt létrejönnek.  Ott van a hivalalban; a piacon; üzletet tart; kocsit vezet; ő egy nemes, finom úriember, mindenütt ott van, még a királyi udvarban is. Rendkívül okos. Kérdezz tőle bármit, tudni fogja. Kérdezz csak egy idézetet valamely régi költőtől, vagy bármi mást, azonnal citálja neked.

Ha muzulmán vagy, és vallási jogaidért harcolsz, türelmesen meghallgat. De ha keresztyén vagy, és Jézus Krisztusról beszélsz neki, így szól: „Fejezd be álszent frázisaidat! Nem akarok hallani eféléket!“ E görög úriember minden filozófiát komolyan vesz, kivéve az igazit; tanulmányozza az egész bölcsészetet, az Isten bölcsességét kivéve; keresve kutat minden tudományt, az egy igazin kívül; mindent tetszéssel fogad, kivéve azt, amit Isten helyesel; szeret minden okoskodást, amit az emberek találtak ki, de semmit abból, ami az Istentől származik. Az bolondság számára, bolondságok bolondsága. Csak kezdj el vele beszélni egy bibliai igazságról, azonnal bedugja füleit; nem kívánja többé társaságodat; bolond vagy számára.

Sokszor találkoztam már ez úriemberrel. Egyszer, mikor találkoztunk, azt mondta, hogy egyáltalán nem hisz egy vallásban sem; s amikor közöltem vele, hogy én hiszek, s bizonyosan remélem, hogy ha meghalok, a mennybe jutok, azt mondta, úgy gondolja, ez nagyon vigasztaló lehet számomra, de ő nem hisz semmilyen vallásban, s szerinte a legjobb dolog: élni a természeti ösztön szerint.  - 

Egy másik alkalommal elismerően szólt minden vallásról, mondva, hogy úgy hiszi, azok mind megfelelők a maguk helyén és korukban, s mind helyes, s nem kételkedik afelől, hogy ha egy ember igazán őszinte, bármely vallásban legyen is, végül minden jól lesz. Tudomására adtam, hogy én nem így gondolom, hanem úgy hiszem, hogy csak egy igaz vallás van, mely Isten kijelentett igazságára épül, - Isten választottjainak vallása, az a vallás, mely Jézus ajándéka. Erre aztán kijelentette, hogy bigott vagyok, s jó reggelt kívánt. Bolondság volt számára. Egyáltalán nem tudott velem kijönni. Ő vagy nem szeret egyetlen vallást sem, vagy mindet szereti.

Egy másik alkalommal megfogtam kabátja szárnyát, s elbeszélgettem vele a hitről. Ezt mondta: „Így igaz; hiszem, hogy ez az igaz protestáns tanítás.“ De hirtelen mondtam neki valamit a kiválasztásról, s erre ezt mondta: „Ezt nem szeretem; sokan prédikálták már ezt, és rossz hatást váltott ki“. Aztán említést tettem a szabad kegyelemről, de ő ezt nem bírta elviselni: bolondság volt számára. Egy csiszolt, jó modorú görög volt, és úgy vélte, hogy ha nincs kiválasztva, ez tévedés lehet, mert ő kiválasztott kellene legyen! Sohasem szerette ezt az igehelyet: „A világ bolondjait választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse“. Úgy gondolta, ez nagyon rossz hírbe keveri a bibliát; s szerinte, a könyv átdolgozásánál jobb lett volna eltávolítani e szakaszt. 

Egy ilyen emberhez - mert biztos, hogy itt van most, ezen a helyen; eljött, hogy meghallgassa e széltől lengedező nádszálat, - van mondanivalóm: Ah, te bölcs ember! telve világi bölcsességgel; bölcsességeddel megállhatsz itt, de mit fogsz tenni a Jordán habjai közt?  A filozófia jó lehet számodra, hogy rátámaszkodj, míg e világon keresztül sétálsz, ám a folyó, melyen át kell egykor kelned, mély, s ennél valami többre van szükséged. Ha nem rendelkezel a Mindenható karjával, hogy fenntartson téged az áradatban, s reménységet öntsön beléd, megvidámítson ígéretével, úgy elmerülsz, ember! Minden filozófiáddal egyetemben el fogsz merülni! Minden tudományod veled együtt vész el; s az örökkétartó kínok rettenetes óceánjában fogsz fürödni, hol végnélkül gyötrődni fogsz. Ah, ti görögök! meglehet, hogy most bolondság számotokra, de meg fogjátok látni az Embernek Fiát, mint Ítélő Bírátokat, s örökké bánni fogjátok, hogy bolondságnak tartottátok Isten evangéliumát.

 

 

II.

 

        Eddig az elvetett evangéliumról szóltam; hadd szóljak most röviden a diadalmas evangéliumról. „Számunkra, kik hivatalosok vagyunk, úgy zsidóknak, mint görögöknek, Istennek hatalma, és Istennek bölcsessége.“

Ott, az az ember megveti az evangéliumot, semmibe veszi a kegyelmet, s nevet rajta, mint káprázaton. Amott van egy másik, ki most úgyszintén nevet rajta, ámde Isten térdre fogja kényszeríteni őt. Krisztus nem halt meg hiába. A Szentlélek küzdelme nem hiábavaló. Isten megmondta: „az én beszédem nem tér hozzám üresen vissza, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem“. „Igaz szolgám lelke szenvedése folytán magot lát, és megelégszik“. Ha egyik bűnös nem üdvözül, a másik üdvözülni fog. A zsidók és görögök miatt nem fog a menny elnéptelenedni. A dicsőség kórusa egyetlen énekest sem fog elveszteni a zsidók és görögök ellenállása folytán. Mivel Isten kijelentette: némelyek elhivatnak, némelyek megmentetnek, némelyek üdvözülnek.

       

„Elvész az erénycsősz, s mint érdemli, megutálják;

S a bolond is vele együtt, ki szidja Urát.

Nem értetek lett a Megváltó elégtétele,

Az önigazaknak nincs arra szüksége.

 

De nézd azt az utcanőt, ki elejt

minden férfit, kivel találkozik,

Ki az utcák söpredéke, szégyene,

Reggeltől estig, estétől reggelig.

Önmaga utálata, s a te gúnytárgyad.

De a kegyelem zápora, mely korlátlan, és szabad,

Reá hull, miközben tőled megtagadtatik...

Bármit tartson az emberi értelem, ez a helyzet:

az ember halott a bűnben, s kegyelmi ajándék az élet.“

 

Ha az igazak és jók nem üdvözülnek, ha megvetik az evangéliumot, úgy vannak mások, kik elhivatnak, mások, akik megmentetnek, mert Krisztus nem fogja elveszni hagyni fájdalmainak érdemeit, se vérének szerzeményeit.

 

        „Nekünk, a hivatalosoknak“. Kaptam egy kis levelet e héten, melyben valaki arra kért, hogy magyarázzam meg e szót: „elhívottak“; mert az egyik ige azt mondja, hogy „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak“, míg a másikból kitűnik, hogy minden elhívottnak kiválasztottnak kell lennie. Nos, hadd jegyezzem meg, hogy két hívás van. Amint az én jó öreg barátom, John Bunyan mondja: „A kotlónak kiscsirkéi iránt két hívása van: egy általános kotyogás, melyet naponta és óránként hallat, s egy különleges hívás, mellyel csibéit különleges módon hívja.“

Tehát van egy általános hívás, mely minden embernek szól; ezt minden ember hallja. Sokan hívatnak ezáltal; ti mindnyájan hivatalosak vagytok ebben az értelemben; de nagyon kevesen vagytok választottak.  A másik egy különleges  hívás, s a gyermekekhez szól. Tudjátok, hogy szól a műhely fölött levő harang, mikor munkára hívja az embereket: ez egy általános hívás. Az apa az ajtóhoz lép, és kikiált: „János, dél van, gyere ebédelni!“ - ez egy különleges hívás. Sokaknak szól az általános hívás, ámde nincsenek kiválasztva. A különleges hívás csak a gyermekekhez szól. És ilyen jelentése van igénkben. „Nékünk, a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztus Istennek ereje és Istennek bölcsessége“. Ez a hívás mindig különleges.

Miközben én itt állok, s hívom a lelkeket, senki sem jön. Míg egyetemesen prédikálok a bűnösöknek, semmi sem történik; ez csak olyan, mint nyári estén az alkonypír bíbor színe, melynek szépsége elénk tárul; gyönyörűséges, de ki hallott valaha olyat, hogy ez valakibe is belecsapott volna? De a különleges hívás, olyan, mint az égből lecsapó villám; az valahova mindig lecsap! Ez az a nyílvessző, mely átfúródik a mellvért eresztékei között. Az üdvözítő hívás olyan, mint a Jézusé, mikor azt mondta: „Mária!“ s ő azonnal felelt: „Rabbóni!“.

Szeretteim, ismertek-e valamit e különleges hívásról?  Neveden szólított-e már Jézus valaha téged? Tudsz-e emlékezni arra az órára, amikor füledbe súgva neveden szólított, mikor hozzád személyesen szólt: „Jöjj én hozzám!“?  Ha igen, úgy velem együtt tanúskodhatsz az igazságról, amelyről szólok, - hogy ez egy különleges hívás. Nem létezik oly erő, mely ellenállhat annak. Amikor Isten az ő különleges hívásával hív, ott megtörik minden ellenállás. –

Óh! én gúnyolódtam egykor a vallással; megvetettem, utáltam azt; de egyszer jött az a hívás! Ah! én nem akartam jönni; de Isten azt mondta: „Jönnöd kell!“ „Uram! én nem akarok.“ „De jönnöd kell!“ - mondta Isten. És volt úgy, hogy szinte azzal az elhatározással mentem fel Isten házába, hogy nem fogok odafigyelni: de hallgatnom kellett. Ó, mily erővel hatolt az Ige lelkembe! Volt-e erőm az ellenállásra? Semmi. Mindenestől le lettem tiporva. Úgy látszott, hogy minden csontom összetört. Megváltattam a hatékony kegyelem által.

Barátaim! személyes tapasztalatotokra apellálok: Amikor Isten kézbe vett titeket,  képesek voltatok-e ellenállni? Lelkipásztorotoknak elég sokszor ellene álltatok. A betegség nem tudott összetörni titeket; a szenvedés nem vont Isten lábához. De amikor Isten keze munkához látott, ah! akkor nagy változás történt. Miként Saulhoz, ki lovaival Damaskus felé vágtatott, a mennyből ama szózat jött „Én vagyok Jézus, akit te kergetsz!“ „Saul, Saul, mit kergetsz engem? “ - ott azonnali megállás történt. Az egy hatékony elhívás volt. Vagy ama másik, melyet Jézus Zákeushoz intézett, amikor ez fenn volt a fán. A fa alatt megállva így szólt hozzá: „Zákeus, hamar szállj alá, mert ma nékem a te házadnál kell maradnom!“. Zákeus bekerült a hálóba; saját nevét hallotta; a hívás lelkébe hullt; nem tudott tovább a fán maradni, mert egy Mindenható Erő vonta őt lefelé. És sorolhatnék nektek páratlan példákat, amikor emberek elmentek Isten házába, s úgy találták, hogy az igehirdetésben az ő jellemük, életük van leírva, tökéletesen ábrázolva, annyira, hogy azt kellett mondják: „Énrólam beszél, engem fest le!“ Épp mintha azt mondanám annak a fiatalembernek itt, aki ellopta a főnöke kesztyűjét tegnap, hogy Jézus megtérésre hívja őt; meglehet, hogy van itt egy ilyen személy. És amikor a hívás egy ily sajátos jelleggel bír, akkor általában egy különleges erővel jön. Isten ecsetet ad szolgáinak, s megmutatja nekik, miként használják azt élethű arcképek festésére, - ekként jut a bűnösökhöz a különleges hívás. Én képtelen vagyok különleges hívást adni; Isten egyedül az, aki képes erre, és én Reá bízom ezt. Némelyek el lesznek hívva. Zsidók és görögök nevethetnek, de mégis, vannak itt akik elhivatnak, zsidók és görögök egyaránt.

       

E második fejezet befejezésénél elmondhatjuk, hogy nagy kegyelem az, hogy sok zsidó Isten által képesíttetett arra, hogy feladja önigazságát;  sok törvényeskedő Isten által eljutott oda, hogy feladja a törvény betűjéhez való ragaszkodást, és Krisztushoz vonatott; sok görög Isten lelkének hatékony munkája nyomán meghajtotta lángelmét hordó fejét az Isten evangéliumának trónja előtt. Vannak egy kevesen ilyenek is Isten népe között. Miként Cooper mondja:

 

„Dicsekszünk egy pár gazdaggal is,

kiket az evangélium meghódoltatott,

s olyannal is, ki koronát viselt és imádkozott.

Miként az olajfán, tallózáskor, itt-ott megjelen

a egy-egy gyümölcs a magas ághegyen.“

 

 

III.

 

        Most megérkeztünk harmadik pontunkhoz, a csodált evangéliumhoz; számunkra, akik Isten hivatalosai vagyunk, Istennek ereje és Istennek bölcsessége. Nos, szeretteim, ez egy tiszta tapasztalati tárgy Isten és a ti lelketek között. Ha Isten elhívottjaként vagy itt e reggelen, elismered ezt. Tudom, vannak idők, amikor a keresztyén is kétségbeeshet, s így szól,

 

„Ez egy dolgot vágyom tudni,

szívem gyakran aggódik érte,

- Szeretem-e az Urat, vagy sem?

Övé vagyok-e, vagy nem?“

 

De ha egy ember soha sem ismerte magát életében keresztyénnek, úgy nem is volt ő még keresztyén soha. Ha sohasem volt egy pillanat életében, amikor elmondhatta bizonyossággal: „Most tudom kiben hittem!“, akkor úgy gondolom, nem mondok botránkoztató dolgot, ha azt állítom, hogy az az ember még nem született újjá. Mert nem tudom megérteni, hogyan lehetséges, hogy egy ember újjá szülessen, s ne tudjon róla; miként lehet, hogy egy ember, kit meggyilkoltak, aztán ismét életre lett támasztva, ne tudjon erről; miként lehet egy embert kihozni a sötétségből a világosságra, anélkül, hogy tudná?! Én bizonyosan tudom, miközben régi kedvelt versemet harsogom,

 

„Most bűntől menten, szabadon járhatok,

Üdvözítőm vére teljesen megváltott;

Drága lábainál békében nyughatok,

- egy üdvöt nyert ember, 

kiért a váltságbér leróvatott.“

 

Vannak pillanatok, mikor a szemek örömtől fénylenek, s el tudjuk mondani: „Teljes szívvel hiszünk, meg vagyunk győződve, bizonyosak vagyunk benne“. Nem szeretnék senkit elkeseríteni, aki kételyek alatt szenved.  Gyakran megtörténik, hogy sűrű fellegek vesznek körül, és erőt vesznek rajtad; vannak időszakok, mikor félsz, hogy talán nem is vagy elhívva; kételkedsz abban, hogy közöd van-e Krisztushoz egyáltalán. Ah! micsoda kegyelem, hogy nem az ment meg téged, hogy te erősen tartod Krisztust, hanem az, hogy Ő erősen tart  téged! Ó, mily édes azt tudni, hogy nem az üdvözít, hogy az ő karjába kapaszkodol, hanem az, hogy Ő megragadja a te kezedet. De mégis, úgy hiszem, tudnod kell olykor-olykor, hogy Isten elhívottja vagy. Ha így van, követni fogsz engem igehirdetésem hátralevő részében, mely tisztán tapasztalati kérdés; a mi számunkra, akik elhívattunk „Krisztus Istennek ereje, és Istennek bölcsessége“.

       

Az evangélium az igazi hivő számára egy erőteljes dolog. Nem más mint Krisztus, aki Istennek ereje. Valóban minden leírást meghaladó erő rejlik az evangéliumban.

Egykor, Mazeppához hasonlóan, aljas vágyaim megvadult lovára kötözötten, bilincsbevert lábakkal és kezekkel, ellenállásra képtelenül vágtattam, a pokol falkáival nyomomban, kik úgy üvöltöttek testem és lelkem után, mint jogos, törvény szerint őket megillető prédájukért. Aztán egy hatalmas Kéz megállította az elvadult lovat, széttörte béklyóimat s szabadlábra helyezett engem. Bizony erő volt ebben; és aki hasonlóképpen megérezte ezt, annak velem együtt be kell ezt ismernie.

Volt idő, mikor bűneim erős ősi kastélyában éltem, s cselekedeteimben voltam megnyugodva. Ajtómhoz jött valaki erős trombitaszóval, s felszólított, hogy nyissam ki. Erre hangosan ráförmedtem az előszobából, s kijelentettem: soha nem fog ide bejönni. Aztán jött egy jóságos személy, szeretetteljes ábrázattal; kezein forradások voltak, szegek nyomai látszottak; lábain is látszottak a szegek helyei; felemelte keresztjét, s azt használta erős kalapácsként; az első ütésre már előítéletem kapuja megingott; a másodikra mégjobban imbolygott; a harmadikra teljesen ledőlt; ekkor bejött, s ezt mondta: „Kelj föl, állj lábaidra, mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged“. Ó, micsoda erő rejlett ebben! Én megéreztem ezt, itt, a szívem mélyén, és tanúm a bennem lakozó Szentlélek, hogy megismertem, mint hatalmas erőt, mert legyőzött engem; térdre kényszerített.

 

„Az ő szabad kegyelme egyedül az

mely kezdettől végig megragad,

vonja érzelmemet,

s megtartja  lelkemet.“

 

Az evangélium a keresztyén ember számára hatalmas erő. Mi az, ami arra késztet egy fiatalt, hogy odaszánja magát Isten ügyének, hogy mint misszionárus, elhagyva apját-anyját elmenjen távoli földekre? Egy hatalmas erő teszi ezt - az evangélium. Mi az, ami arra készteti amott azt az lelkipásztort, hogy a dühöngő kolera közepette végigjárja a nyirkos lépcsőházakat, s odaálljon a haldokló betegek ágyaihoz, kik e szörnyű betegségben szenvednek? Óriási erőnek kell lennie annak, mely arra viszi őt, hogy életét kockáztassa; Krisztus keresztje iránti szeretet az, mely erre ösztönzi őt. Vagy mi az, ami képesít egy embert arra, hogy felálljon embertársainak ezrei előtt, minden iskolai képesítés nélkül, de azzal az eltökéltséggel, hogy semmit sem szól a megfeszített Krisztuson kívül?  Mi az, ami arra segíti őt, hogy Jób harci paripájához hasonlóan így kiáltson: „Haha!“ s győzelmesen haladjon előre? S mi teszi oly merésszé azt a félénk asszonyt, hogy kész róni a sötét sikátorokat esőben, sárban, éjnek idején, hogy egy a pusztító járvány áldozatának ágyához elérjen, s ott leüljön és szólja a vigasztalás igéit?  Mi az, ami megerősíti őt, hogy keresztültörjön a rablók tanyáján, maga mögött hagyva az erkölcsteleneket és szentségtörőket? Mi készteti őt arra, hogy belépjen a halottaknak ama kriptájába, s a vigasztalás igéit a fülekbe súgja?  Az arany csillogása kecsegteti-e őt, hogy ezt teszi? Hisz ők túl szegények ahhoz, hogy aranyat adjanak neki. Vajon a hírnév sarkallja-e a munkára?  Hisz sohasem válik ismertté, sohasem fogják nevét a világ nagyságos hölgyei közé írni. Mi készteti hát őt?  Az érdemszerzés vágya? Nem. Nagyon jól tudja, hogy önmagában semmi érdeme sincs a fenséges Isten előtt. Mi ösztönzi hát, hogy ezt tegye?  - A szívében rejlő evangélium ereje! A Krisztus keresztjének hatalma! Teljes szívvel szereti ezt, ezért szól így:

 

„Ha enyém lenne a természet minden kincse,

Mégis, csak parányi ajándék lenne;

E szeretet csodás, isteni,

Egész lényem, mindenem kéri.“

 

        De nézzetek egy másik jelenetet. Egy mártírt hajszolnak máglyahalálra; az alabárdos vitézek veszik körül; a tömeg csúfolja őt, de ő eltökélten menetel előre. Nézd, láncot vonnak dereka köré, s a cölöphöz kötözik; rőzsenyalábot halmoznak köréje; aztán felcsap a láng. Hallgasd csak, mit beszél: „Áldjad én lelkem az Urat, s egész bensőm az ő szent nevét!“ A lángok körülnyaldossák lábait; a tűz a csontjait emészti; de nézd őt, amint felemelt kezekkel, kitárt karokkal kiáltja: „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és habár testemet megemészti a tűz, mégis testemben látom meg Uramat!“ Nézd, amint megragadja a karót, s megcsókolja azt, mint szerelme tárgyát, s halld, mit mondd: „Minden láncszemért, mit az emberek derekamra tettek, Isten aranyláncot fog adni; mert ez égő máglya, e gyalázat és szégyen csak növelni fogja örökkétartó dicsőségem értékét!“ Nézd, testének alsó része teljesen elégett, de még él a kínok között; végül meghajtja magát, felső része előre bukik, s halld mit mond, midőn leesik: „A te kezedbe teszem le az én lelkemet!“ ... Uraim, mondjátok már, miféle mágikus hatalom vehetett erőt rajta? Mi tette ez embert ily erőssé? Mi képesítette e kegyetlenség kibírására?  Mi tette oly rettenthetetlenné a lángok között? Egy hatalmas erő: a megfeszített Jézus keresztje. Mert „nékünk, akik megtartatunk az evangélium Istennek ereje!“

 

        De lássatok egy teljesen más jelenetet. Itt nincs tömeg, csak egy csendes szoba. Egy egyszerű nyoszolya, magányos ágy: egy orvos áll mellette. Fiatal lány fekszik az ágyon, arca fehér már a betegség miatt; a tüdővész régóta emészti már arcának pírját; s bár néha azt hitte, a derű visszatér, de végül  is a halál-pír volt az, mely elöntötte őt. Ott fekszik elgyengülten, sápadtan, kimerülten, halófélben; de ha ránézel, mosolyt fedezel fel arcán, mintha angyalt látna. Beszélni kezd, s dallamos a hangja. A hajdani harcos Johanna félennyire sem volt ily fenséges, mint e lány. Sárkányokkal harcol halálos ágyán; de nézd csak ábrázatát, s halld, mint énekel a halál előtt:

 

„Jézus, lelkem Megváltója,

Végy kebledre engemet,

Mert a vizek jönnek zúgva,

Vihar s felhő közeleg.

 

Rejts el engem a veszélyben,

Míg bevégzem éltemet.

Vezess biztos révbe engem,

Aztán vedd fel lelkemet.“[1]

 

És egy mosollyal bezárja szemeit a földön, hogy  felnyissa a mennyben. Mi képesítette őt így halni meg?  Isten üdvözítő ereje! A  kereszt;  a megfeszített Krisztus!

 

        Kevés időm van a második pont tárgyalására; és távol legyen tőlem, hogy unalmas és hosszúra nyújtott prédikációval fárasszalak titeket; de egy pillantást mégis kell vetnünk a másik állításra is: az elhívottaknak Krisztus éppúgy Isten bölcsessége, mint Isten ereje.

Egy hivő számára az evangélium a bölcsesség tejességét képezi; és az istenteleneknél ez azért nincs így, mert romlottságuk következtében ítélőképességük elferdült.

       

Régóta az a közvélemény uralkodik, hogy egy vallásos ember nem igen lehet tudós is egyszersmind. Szokássá lett, hogy úgy beszélnek a hitetlenekről, ateistákról, pogányokról, mint akik mélyenszántó gondolkodók, szárnyaló lángelmék; és félteni kell a keresztyén vitázót, mert bizonnyal elesik ellenfele előtt. De ez mindenestől téves gondolkozás. Mert az evangélium képezi a bölcsesség összességét, a legmagasabb ismeretek foglalatát, az igazság kincstárát, a rejtelmes titkok kinyilatkoztatását. Benne látjuk, miként lehet az igazságot és a szeretetet összetársítani; itt látjuk, amint a kérlelhetetlen törvénynek elégtétel adatik, s a szuverén szeretet diadalmasan magához ragadja a bűnöst. A róla való elmélkedés kitágítja az elmét; és amint kitárul lelkünk előtt a dicsőség fokozatos felvillanásaival, csodálattal állunk a benne megnyilvánuló bölcsesség előtt. Ah! kedves barátaim! ha bölcsességet kerestek, megtaláljátok itt teljes fenségében kitárva; nem a felhők, vagy a föld fundamentumának mérlegelésében; nem az ég seregeinek kimért járásában, sem a tenger hullámainak folytonos mozgásában; nem a növényvilág csodás formáiban  s szépségében; sem az állatvilágban, azok csodálatos ideg-, izomrendszerében, vagy ereinek hálózatában; mégcsak az emberben sem, a Teremtő ez utolsó és legnemesebb munkájában. Hanem fordulj ide, és lásd e nagy csodát! - a testetöltött Istent a kereszten; helyettes elégtételt a halandó vétkeiért; oly engesztelést, mely kielégíti az ég bosszúját, és megmenti a lázadó bűnöst. Itt rendkívüli bölcsességgel állunk szemben: trónra emelve, megkoronázva, s megdicsőítve. Csodáld, ó, föld népe, ha nem vagy vak; s ti, kik tudástokkal dicsekesztek, hajtsátok meg alázattal fejeiteket, és ismerjétek el, hogy minden leleményességeteket összeszedve sem tudtatok volna feltalálni egy ilyen evangéliumot, mely egyszerre ily igaz legyen Isten iránt, s ily biztonságos az emberre nézve.

 

        De ne felejtsétek, barátaim, hogy miközben az evangélium önmagában a bölcsesség, úgyszintén bölcsességet ruház tanítványaira is; az ifjakat értelemre és megfontolásra tanítja, és okosságot ad az együgyűeknek. ember, aki hivő szívű csodálója és szívélyes szerelmese az igazságnak, amint az Jézusban van, a legalkalmasabb arra, hogy haszonnal folytasson tanulmányokat a tudománynak bármilyen területén. Megvallom, az én fejemben egy külön polc van minden dolog számára. Bármit olvassak, tudom, hová tegyem; bármit tanuljak, tudom, hol tároljam azt. Egykor, amint egyre másra olvastam a könyveket, egész szerzett tudományomat egy felséges összevisszaságba csaptam össze: de mióta megismertem Krisztust, Őt állítottam - mint Napot - életem központjába, s minden egyes tudományág körötte forog - mint bolygók -, miközben a kisebb tudományok e bolygók holdjait képezik. Számomra Krisztus Isten bölcsessége. Most képes vagyok bárminek megtanulására. A megfeszített Krisztus tudománya a legkiválóbb a tudományok között - a tudományok királynője! -  számomra ez isteni bölcsesség. Ó, ifjú! építsd műtermedet a Golgotára! ott állítsd fel csillagvizsgálódat, s hit által fürkészd a természet felséges dolgait. A Gecsemáné-kerben végy magadnak remete kunyhót, s mosd meg szemeidet a Siloám tavában. A Biblia legyen zsinórmértéked, vezérfonalad; ez döntsön végül is minden vitás kérdésben. Engedd, hogy fénye megvilágosítson, s bölcsebb leszel a híres Plátónál, okosabb az ókor hét bölcsénél is.

 

        És most, drága barátaim, ünnepélyesen és komolyan, Isten színe előtt állva, hozzátok fordulok. Egybe gyűltetek itt e reggelen, s én tudom, különböző okok hoztak titeket ide; némelyek közületek kíváncsiságból jöttek; mások rendszeres hallgatóim vagytok; némelyek innen, mások máshonnan valók. Mit hallottatok beszédemből e reggelen? Kétféle emberről szóltam nektek, kik megvetik Krisztust: a formailag vallásos ember, kinél megvan a kegyesség látszata, de semmi több; és a világias ember, ki bolondságnak tartja a mi  evangéliumunkat. Most tedd a kezedet a szívedre, és kérdezd meg önmagadat e reggelen: „Vajon, egy vagyok-e én is ezek közül?“ Ha az vagy, úgy járj e földön amilyen büszkén csak akarsz, menj el, amint idejöttél, de megtudd, hogy mindezekért az Isten téged ítéletre von; tudd meg, hogy minden örömeid és gyönyörűségeid elszállnak, mint egy álom, s mint délibáb, örökre megsemmisül. De vedd tudomásul, ó, ember, hogy egy nap, a Sátán csarnokában, lenn a pokolban, lehet meglátlak téged ama számtalan lelkek között, kik folytonos körforgásban forognak, kezükkel a szívükön. Ha kezed átlátszó lenne, és tested is, úgy benéznék, s meglátnám szívedet. S milyennek látnám azt? Tűzbe borultan! Tüzes állapotban! S ott fogsz örökre forogni a szívedben rágó férgekkel, melyek soha meg nem halnak, - soha ki nem alvó lángok között szíved örökké kínoztatni fog. Ó, irgalmas Isten! ne engedd, hogy ez emberek tovább is megvessék és elvessék Krisztust! Hadd legyen most ez alkalom az ő elhivatásuk pillanata!

 

        A többiek számára, kik elhívást nyertetek, nem szükség, hogy valamit is szóljak. Minél tovább éltek, annál erőteljesebben fogjátok tapasztalni az evangélium hatalmát. Minél inkább Krisztus központúan gondolkoztok, mennél inkább a Szentlélek befolyása alatt éltek, annál inkább megismeritek ennek erőteljes voltát, s úgyszintén megismeritek azt is, hogy végtelen bölcsesség rejlik benne. Kívánom, hogy minden áldás szálljon reátok; s hadd legyen Istennel találkozásunk délután is!

 

 

 

 

 

9.

 

LELKI SZABADSÁG

 

C. H. Spurgeon (1834-1892) igehírdetése

Elhangzott Londonban, az Exeter Hallban, 1855 február 18-án.

 

 „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság“ (2 Kor. 3, 17)

 

        A szabadsághoz minden embernek veleszületett joga van. Legyen születése szerint bármilyen szegény, legyen akár lelenc, lehet származása teljesen ismeretlen; de a szabadság az ő elidegeníthetetlen, születésénél fogva megillető joga. Legyen bár fekete a bőre, éljen bár műveletlenül és tunulatlanul; legyen bár oly szegény, mint maga a nyomor; mégha soha egy talpalatnyi földet se mondhat magáénak, mégha öltözete nem több, mint néhány rongyos ruhadarab; - mégis, szegényen, ahogy van, a természet szabadságra formálta őt; joga van hozzá, s nem szabad megnyugodnia, míg meg nem nyeri azt.

        A szabadság Ádám minden fiának és leányának örökölt kincs, családi ereklyéje. De hol találsz szabadságot igazi kegyesség kísérete nélkül? Igaz, hogy minden embernek joga van a szabadsághoz, de úgyszintén igaz az is, hogy egy országban sem találod meg azt, csak ott, ahol az Úr Lelke lakozik. „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.“ Hálát adok Istennek, hogy ez egy szabad ország. Oly föld ez, ahol magamba szívhatom a levegőt, és elmondhatom, hogy nincs beszennyezve egyetlen rabszolga nyögésétől sem; tüdőm megtelik vele, és tudom, hogy sohasem keveredett bele egyetlen könnycsepp felszáradt párája sem, melyet gyermekét sirató rabnő ejtett volna, kit kebléről leszakítva eladtak mellőle. Ez a föld a szabadság hazája. De miért ilyen szabad? Úgy hiszem, nem annyira a mi intézményeink miatt, hanem azért, mert itt van az Úr Lelke, az igaz és szívélyes kegyesség Lelke. Volt idő - emlékezzetek! - amikor Anglia nem volt szabadabb a többi országoknál, amikor az emberek nem fejezhették ki érzelmeiket szabadon, mikor a királyok zsarnok kényuralkodók voltak, s a Parlament csak névlegesen létezett. Kik vívták ki számunkra a szabadságot? Kik szaggatták le bilincseinket?  - Isten kezének vezetése alatt - bizonnyal állítom -,  az igaz hit emberei; a nagy és dicső Cromwell-hez hasonló emberek, kik a lelkiismeret szabadságáért készek voltak meghalni is;  olyan emberek, akik, - ha nem tudták elérni a királyok szívét, mert kifürkészhetetlenek voltak a ravaszságban -, készek voltak királyokat ledönteni inkább, mintsem rabok legyenek. Szabadságunkat az igaz vallás embereinek tulajdoníthatjuk: a komoly Puritán-iskola embereinek, oly embereknek, kik utálták a gyávát játszani, és azt, hogy feladják isteni alapelveiket az emberek parancsolataiért. És ha szeretnénk  megőrizni szabadságunkat, (s ha Isten megsegít, megtehetjük), ezt Angliában csak vallásos szabadság által lehetséges, az igaz vallás által. E Biblia az ősi Britanniának a Magna Chartája, ennek igazságai, tanításai tördelték le bilincseinket, s azok sohasem lesznek ránk visszarakva, amíg az emberek Isten Lelkével szívükben bátran hirdetik annak igazságait. Szabadságot csak ott találhatsz, hol a Biblia nincs bilincsbe verve, s az evangélium szabadon hirdettetik. Barangold be a világot, és meglátod, más országokban visszafojtott lélegzettel kell beszélned, mert vasmarok szorítását érezed; kardot látsz függeni fejed fölött; nem vagy szabad. Miért?  Azért, mert egy hamis vallás által előidézett zsarnokság alatt vagy; nincs szabad protestantizmus ott; s amíg a protestantizmus nem nyer szabad teret, nem lesz szabadság azon a helyen. Szabadság csak ott lehet, hol az Úrnak Lelke van, és sehol másutt. Az emberek beszélnek a szabadságról: leírják a modell kormányzásokat,  a platóni köztársaságokat, vagy az Owen-szerű paradicsomokat; de ezek csak álomszerű elméletek. Mert e világon nem lehet másutt szabadság, csak ott, hol az Úrnak Lelke van.

        Ezzel a gondolattal kezdtem, mert úgy gondolom, a világi embereknek tudomására kell adnom, hogy - habár a vallás nem menti meg őket, mégis, sokat tett érettük, - a vallás befolyása szerezte meg számukra a szabadságot.

        De igénk nem ilyen szabadságról szól, hanem egy végtelenül nagyobbról s jobbról. Bármilyen nagy dolog legyen is a polgári és vallási szabadság, az igében említett szabadság rendkívüli módon felülmúlja mindkettőt. Van egy szabadság - drága barátaim! - melyet egyedül csak a keresztyének élveznek; mert még Nagy Britanniában is vannak emberek, kik nem            ízlelték meg a szabadság édes levegőjét. Vannak olyanok, kik félnek emberként beszélni, kik szolgamód hajlonganak és hízelegnek mindenki előtt; kiknek nincs saját akaratuk, alapelvük, nincs hangjuk, bátorságuk, s képtelenek megállni egyenesen lelkiismereti függetlenségben. Hisz csak az a szabad ember, kik az igazság tesz szabaddá. Kinek szívében kegyelem uralkodik, az szabad;  az ilyen nem törődik emberekkel, az igazság az ő oldalán van; Istent hordozza belsejében, a benne lakozó Szentlelket; mennyei származású herceg ő e földön, királyi vér fut ereiben; nemes ember, bírja az igazi nemességnek formáját: Isten kiválasztottja, megkülönböztetett, elválasztott gyermeke, s nem olyan ember, ki alantas módon meghajol, vagy beadja magát. Ó nem! inkább kész égő tüzes kemencében járni Sidrákkal, Misákkal és Abednégóval, vagy oroszlánverembe dobatni Dániellel, mintsem hogy föladja egy ponton is isteni meggyőződését. Ő valóban szabad ember. „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság“, a legteljesebb és legmagasztosabb értelemben. Adja Isten, barátaim, hogy bírjátok az Úrnak e Lelkét; mert nélküle ti egy szabad országban még mindig rabszolgák vagytok; bár itt nincsenek testileg jobbágyok, ti mégis azok vagytok lélekben az Úr Lelke nélkül. Igénk lelki szabadságról beszél; s most Isten gyermekeihez szólok. Testvéreim, ti és én lelki szabadságot élvezünk, ha az Úr Lelke van bennünk. Mit értünk ezalatt? Azt, hogy volt idő, mikor nem volt lelki szabadságunk, amikor rabok voltunk. Csak egy kevés idővel ezelőtt, mi mindnyájan, kik Jézus Krisztusban most szabadok vagyunk, az ördög szolgái voltunk; az ő akaratától fogva vitettünk ide-oda. Szabad akaratról beszéltünk, de a ‘szabad akarat’ egy  rabszolga. Azzal dicsekedtünk, hogy azt tehetjük, ami nékünk tetszik, - de oh, milyen szolgai és képzelt szabadsággal rendelkeztünk! Egy ábránd-szabadság volt csupán. Kívánságok  és szenvedélyek rabjai voltunk, - a bűn szolgái. De most megszabadíttattunk a bűntől, megmentettünk a zsarnokunk hatalmából; egy nálánál erősebb lefegyverezte az erős fegyverest, s így lettünk mi szabadok.

        Hadd vizsgáljuk meg most egy kissé közelebbről, miben is áll a mi szabadságunk.

        1.Először is, barátaim, „Ahol az Úrnak Lelke, ott  a szabadság“ a bűn fogságából. Úgy gondolom, sokan átérzitek, amit a bűn fogságáról mondok. Úgy hiszem, tudjátok, mit jelent e nyomorúság. Nincs e világon borzasztóbb szolgaság és fogság, mint a bűn rabsága. Mondjátok el nekem Izráel egyiptomi szolgaságát, mikor elő kellett állítsák a megszabott téglaszámot, holott a polyvát nem biztosították számukra; beszéljétek el a négerek szenvedései, melyeket kegyetlen rabszolgatartóik korbácsa alatt éltek át, - és elismerem, hogy rettenetes dolog ilyesmit elviselni. De van ennél sokkal borzasztóbb: a vétkességét átérző bűnös lelki fogsága, amikor a Lélek elvezeti oda, hogy érezze bűneinek terhét; oly embernek fogsága, akinek bűnei üldözni kezdik őt, mint vadászkutyák a kifáradt szarvast; egy oly embernek fogsága, ki érzi vállain bűneinek terhét, mely teher elviselhetetlen lelke számára, mely alatt elsüllyed örökre az örökkétartó kínokban, hacsak  meg nem szabadul attól. Úgy tűnik, egy ilyen személyt látok magam előtt. Soha nincs arcán egy mosoly; sötét felhők árnyékolják homlokát; komolyan és komoran áll; szavai sóhajok, énekei nyögések; mosolyai könnyek;  legboldogabb állapotában is a szomorúság forró cseppjei gördülnek alá égő patakokban, barázdákat szántva homlokán. Kérdezd csak meg, mi ő, és így felel: „egy nyomorult szerencsétlen“. Kérdezd meg, hogy van, s megvallja, hogy „ő a megtestesült nyomor“. Kérdezd meg azt, hogy mi lesz vele, s azt mondja, hogy örökre el kell vesznie a pokol lángjaiban, úgy érzi, nincs számára reménység. Figyeld meg őt, amint magányába visszavonul: amint lehajtja fejét vánkosára, mint szökik fel megint; éjjel rémálmok gyötrik, s napközben szinte valóságban átérzi azt, amit álmodott. Így néz ki fogságában a bűneit mélyen átérző szegény bűnös. Így éltem ezt át én is napjaimban, és így volt a ti fogságotok is, barátaim. Olyanokhoz szólok, kik átélésből tudják, miről beszélek. Ti átmentetek a Csüggedés Mocsarának útvesztőin, s áthaladtatok a Vezeklés sötét völgyén;  ittatok a bűnbánat keserű poharából; és tudom, hogy áment mondtok, ha azt állítom, hogy minden fogság között ez a legkínosabb - a törvény fogsága, a bennünk levő romlottság rabsága. „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem“ ebből?  De a Keresztyén szabad; ő tud most már mosolyogni, habár sírt előbb; tud most örvendezni, jóllehet szomorkodott bűnei felett. „Íme - így szól -, nincs már bűn lelkiismeretemen; semmi vétek sem terheli már keblem; nem kell már félnem minden árnyéktól, míg e földön járok; nem kell rettegnem minden embertől, kivel találkozom; mert bűneim eltöröltettek; lelkem nem vétkes többé; tiszta és szent az már. Nem tekint többé Isten rám szúrós tekintettel, hanem atyai mosollyal. Látom szemeit; szeretettől csillognak; hallom hangját: édességgel teljes. Bocsánatot nyertem! Bocsánatot nyertem! Bűneim eltöröltettek! Üdvöz légy bilincseim széttörője, dicsőséges Jézus! Oh! az a pillanat! amikor először éreztem át e szabadságot! Úgy hiszem, ismét emlékezetem ismét átéli ezt most. Jézust láttam, keresztjén, szemeim előtt; Rá gondoltam; s miközben haláláról és szenvedéseiről elmélkedtem, úgy tűnt nekem, láttam őt, amint rámtekint. Ekkor tekintetünk találkozott, s én ezt mondtam:

 

„Jézus, lelkem szerelme

Hadd boruljak kebledre!“

 

S Ő szólt: „Jöjj!“. S odafutottam Hozzá, s átkaroltam Őt. S amikor útnak indított, csodálkozással vettem észre, hogy terhem eltűnt. Hová lett?  Ott nyugszik a sírban; s én szabadnak éreztem magam, mint a nyári szellő; lelkem tündérszárnyakon repült.  Felül emelkedtem minden nyomorúság és kétség hegyein, és kibeszélhetetlen szabadság töltötte el lelkem. Örömömben szökdécseltem, mert nekem sok bocsáttatott meg, s most szabaddá lettem a bűntől. Szeretteim, ez képezi Isten gyermekeinek elsőrendű szabadságát: „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság“  a bűn fogságából.

        2. Szabadság a bűn büntetésétől. Miről is van szó?  Örök halálról, örökkétartó kínról, - ez a bűn siralmas büntetése. Nem valami édes dolog azt a félelmet átélni, hogy ha most meghalok, azonnal a pokolba kerülök. Nem kellemes gondolat számomra itt állani, azzal a tudattal, hogy ha összeesnék, a Sátán karjaiba hullnék, s ő lenne örök kínzóm. Hisz, uraim, maga e gondolat elviselhetetlen kín lenne számomra! E gondolat a legkeserűbb átkot jelentené életemre nézve. Örömest meghalnék inkább, s elrothadnék síromban, mintsem ily gondolattal járjak e földön, hogy ily büntetés vár rám. Vagytok némelyek itt, kik nagyon jól tudjátok, hogy ha meghalnátok, a pokol tüze lenne osztályrészetek. Nem is kísérlitek tagadni ezt. Hisztek a Bibliában, s ott olvastátok kárhoztatásokat: „Aki nem hiszen, elkárhozik!“ Képtelenek vagytok magatokat a hívők közé sorolni. Ti még Krisztus nélkül valók vagytok. Eljuttatott-e már közületek valakit a Lélek ilyen állapotba, hogy oly bűnteljesnek lássd magad, hogy azt hidd, Isten nem lenne többé igazságos, ha meg nem büntetne téged? Nem érezted-e még, hogy annyira fellázadtál Isten ellen titkos bűneiddel - igen, ahogy mondom, titkod bűneiddel - és nyílt törvényszegéseiddel, hogy ha Ő nem büntetne meg téged, úgy megszűnnek Istennek lenni, és eldobhatná kormányzó jogarát? ! S akkor reszketned, nyögnöd, kiáltanod kellett bűneid büntetésének félelme alatt. Úgy rémlett álmodban, hogy látod a kénkővel égő tüzes tavat, melynek hullámai lángnyelveket szórnak. S naponként,  míg  e földön jártál félelemmel és rettegéssel voltál tele, nehogy a következő lépésnél a feneketlen mélységbe hullj. De keresztyén! keresztyén! te szabad vagy bűn büntetésétől. Tudod-e ezt? Fel tudod-e fogni ennek értelmét? Szabad vagy e pillanattól kezdve a bűn büntetésétől. Nem csak bocsánatot nyertél Istentől, hanem sohasem lehetsz többé megbüntetve bűneidért, bármilyen nagyok és rettenetesek voltak is azok.

 

„Amely pillanatban egy bűnös hinni kezd,

S bizalmát a megfeszített Istenbe helyezi:

Bűneinek bocsánatát azonnal megnyeri,

Üdvössége az Ő vére által teljes lett!“

 

és sohasem szenvedhet többé büntetést bűneiért. Vannak, kik beszélnek a hívő büntetéséről - ilyesmi nem létezik! E múló élet nyomorúságai nem a bűnért járó büntetések a keresztyén számára; atyai fenyítések azok, nem pedig a bírói büntetések. Számomra nincs pokol; hadd füstölögjön s égjen, ám ha hívő vagyok, soha nem lesz osztályrészem az. Számomra nincs semmilyen örök pusztulás, sem kínok, mert ha megigazultam Jézus vére által, nem jutok ítéletre. Jézus elszenvedte a büntetést helyettem, és Isten igazságtalan lenne, ha engem ismét büntetne; mert Krisztus egyszeri szenvedésével örök elégtételt szerzett az isteni igazságosságnak. Amikor lelkiismeretem azt súgja nekem, hogy bűnös vagyok, azt válaszolom vissza, hogy én a Krisztus helyén állok, és Krisztus áll az én helyemen. Igaz, én bűnös vagyok, de Krisztus meghalt a bűnösökért; igaz, büntetést érdemlek, de ha megváltóm meghalt helyette, hát végrehajtja vajon Isten a büntetést még egyszer rajtam? Lehetetlen! Ő eltörölte azt! Sohasem volt, és sohasem lesz hivő a pokolban. Mi szabadok vagyunk a büntetéstől, sosem kell reszketnünk amiatt. Bármilyen borzasztó lesz is - mert örökké fog tartani, - számunkra semmit nem jelent, mert sohasem szenvedhetünk ott. A menny megnyitja gyöngykapuit befogadásunkra; de a pokol kapui örökre el vannak zárva minden hívő elől. Ó, dicsőséges szabadsága ez Isten minden gyermekének!

        3. De létezik egy még meglepőbb tény, - s merem állítani, sokan fognak akadékoskodni közületek vele szemben; ennek ellenére ez Isten igazsága, s ha nektek nem tetszik, el kell hagynotok! Van vétkességtől való szabadság! Ez a csodák csodája. A keresztyén pozitív értelemben sem vétkes többé, attól a pillanattól fogva, mikor hinni kezd. Nos, ha  a királynő Őfelsége jóságosan megkímélne egy gyilkost a kivégzéstől, és ingyen bocsánatot adna neki, és szabadon engedné: azt az embert nem büntethetik meg. Azonban még mindig egy vétkes ember marad. Őfelsége adhat ezer bocsánatot, s a törvény nem érintheti őt; de gyilkosságának vétke mégis lelkén marad, s mint megbélyegzett gyilkos fog élni élete végéig. Ámde a keresztyén nem csak a bűn fogságából és büntetésétől szabadíttatott meg, hanem pozitív értelemben minden vétkességtől mentes. Nos, ez valami olyan dolog, amin ámulni fogtok. Azt mondod: „Hogyan? egy keresztyén többé nem bűnös Isten szemében?“ Azt válaszolom, hogy önmagában véve bűnös, de Krisztus személyében többé nem bűnös, hanem éppoly szent mint Gábriel angyal. Mert bármilyen hófehérek legyenek is az angyalszárnyak s patyolat-tiszták a kérubok ruhái, egy angyal mégsem lehet soha oly tiszta, mint a Jézus vérében megmosott szegény bűnös, amikor fehérebbé tétetik a hónál. Értitek-e, miként lehetséges, hogy egy bűnös vétkessége elvétetik?  Itt állok ma én: egy vétkes és halálraítélt gonosztevő; de Krisztus jön szabadításomra. Felszólít, hagyjam el a cellát: „Én fogok helyedbe állni; helyettesed leszek; én leszek a bűnös; minden vétked nekem számíttatik be; én fogok meghalni bűneidért, én fogom elszenvedni miatta a büntetést. Magamra veszem bűneidet“. Aztán leveti magáról dicső öltönyét s így szól: „Vedd ezt magadra; úgy leszel nézve, mintha te lennél Krisztus; te leszel az Igaz. Én átveszem a te helyedet, te pedig az enyémet. Aztán reám veti a tökéletes igazságosság palástját. S amint végignézem, felkiáltok: „Én lelkem! mily különösen nézel ki idősebb testvérem ruháiban!“ - Fejemen Jézus Krisztus koronájával, vállaimon az Ő fénylően tiszta palástjával, s az Ő arany saruival lábamon.  S van most rajtam csak egyetlen bűn is? A bűn Krisztuson van; az igazság pedig én rajtam. Bíró, keressd a bűnöst!  Hadd kiáltsa a Bíró: „Vezessétek elő a vétkest!“ Előhozzák. Kit vezetnek elő a kivégzésre?  Isten megtestesült Fiát!  Igaz, hogy Ő sohasem vétkezett; teljesen bűnnélküli volt; de magára veszi bűneinket. Ő áll bűnös helyén!  S most kiált a Bíró: „Vezessétek elő most az Igazat, a tökéletes igazat“. Kit látok?  Íme az Egyházat állítják elő; minden egyes hívő elővezettetik. És szól a Bíró: „Mindezek tökéletes igazak? - Igen, azok. Amit Krisztus tett, az övék; amit ők tettek, az Krisztusra vettetett; az ő igazsága az övék lett; az ő bűneik a Krisztusé.“ Istentelenek! tihozzátok szólok. Számotokra ez különösnek s furcsának tűnik, nemde?  ‘Hiper-kálvinizmusként’ elvetitek, s nevettek rajta. De - uraim - , mondjatok, amit akartok. Ezt Isten jelentette ki, s szilárdan megáll, mert az Ő igazsága. Ő igazzá tett minket Jézus Krisztus beszámított igazsága által. Már most, ha én igaz hívő vagyok, úgy minden bűntől mentesen állok itt. Egy bűn sem szól ellenem Isten könyvében; minden vétkem végképp eltöröltetett, adósságom örökre kiegyenlíttetett; s nem csak örökre mentes vagyok a büntetéstől, hanem nincs is semmi bűn rajtam, amiért büntetést érdemelnék. Krisztus elégtételt tett bűneimért, s én megnyertem az Ő igazságát. „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.“

        4. Továbbá, a keresztyén ember miközben megszabadíttatik a bűn vétkességétől és büntetésétől, hasonlóképpen szabadulást nyer a bűn uralma alól is. Minden élő ember, mielőtt megtérésre vezettetik Isten Lelke által, a testi kívánságok rabja. A világi emberek szabad élettel és szabad gondolkozással dicseksznek. A kicsapongó életet nevezik szabadságnak: telt pohár, tivornya-zene, bujaság, tobzódás ... Ez aztán a szabadság, uraim! Tartsa fel kezeit a rab, s csörögtesse bilincseit fülembe, s kiáltsa: „Ez aztán a jó zene! Itt a szabadság!“.  Az ember egy szerencsétlen megszállott. A cellában levő láncravert megőrült fogoly azt mondja nekem, hogy ő király, s irtózatos mosollyal vigyorog.  Én pedig azt mondom: „Ah! értem, miért tartja magát királynak; megőrült, bolond szegény... Így van ez a világi emberrel is, ki magát szabadnak vallja. Uram, ki szabadnak tartod magad, vedd tudomásul, hogy rabszolga vagy! Te úgy gondolod, boldog vagy; de esténként, mikor leveted magad ágyadra, hányszor forgolódsz álmatlanul s nyugtalanul. S mikor felébredsz nem mondod-e: „Ah! az a tegnap!... Az a tegnap!“ S habár beleveted magad a bűnnek egy új napjába, az a ‘tegnap’, mint egy veszett eb ugat rád, és a sarkadba mar. Be kell ismerned, uram, hogy a bűn egy rettenetes szolgaság. És próbáltál-e valamikor szabadulni e szolgaságból?[2]  „Igen - mondod-, megpróbáltam.“ De megmondom neked, mi lett ennek a vége. Amint szabadulni próbáltál, bilincseid még szorosabbá tetted, mint valaha; láncaidat megerősítetted. Egy kegyelem nélküli bűnös, ki magát önerőből megjavítani próbálja olyan, mint Sisiphus, ki köveket görgetett a hegyre fel, ám azok folyton visszazúdultak még nagyobb erővel. A kegyelem nélküli ember, ki megkísérli önmaga megváltását, olyan reménytelen munkára vállalkozik, mint Danaus lányai, akik feneketlen kosarakkal próbáltak megtölteni vízzel egy óriási edényt. Az ilyen embernek húr nélküli a hegedűje, penge nélküli a kardja, és puskapor nélküli az ágyúja. Hiányzik az erő belőle. Előre megmondom nektek bizonyosan, hogy üres reformációt fog végrehajtani. Elföldelheti a vulkánt, s virágokat hinthet a kráter köré, de amint egyszer csak elkezd kitörni újra, elsöpri a földet, s a forró láva végighömpölyög minden virágon, melyeket odaplántált s tönkre teszi cselekedeteit és igazságát. A kegyelem nélküli bűnös egy rabszolga: nem képes magát megmenteni bűneiből. De nem így áll a helyzet egy keresztyénnel! Vajon bűneinek rabja-e ő? Lehet-e a Szentlélektől újjászületett ember, ki Isten örököse - a bűn rabja? ! Ó nem, soha! Ő nem cselekszik bűnt, mert Istentől született[3]; nem él a tisztátalanságban, mivel a halhatatlanság dicsőségének örököse. Ti, kik e föld koldusai vagytok, fáradozhattok a gonoszságnak cselekedeteiben, de a menny hercegei, kiknek ereiben mennyei nemes vér folyik, az igazságosság cselekedeteit követik. Ti nyomorult világias emberek, hitvány, alávaló gonosztevők Isten szemében - ti élhettek becstelenül és szentségtelenül, de a menny örököse nem képes erre. Ő szívből szereti Urát; mentes a bűn uralmától; cselekedete igazság, örök életére összpontosít. Mi szabadok vagyunk bűn uralma alól.

        5. És még egyszer: „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság“ a szeretet szellemében véghezvitt minden szent cselekedetre - szabadság a törvény iránti szolgai félelemtől. Sok ember csak azért tisztességes, mert fél a rendőrségtől. Sokan élnek mértékletesen, de csak azért, mert tartanak a nép szemétől. Sok ember színleg vallásosnak tetteti magát, szomszédaira való tekintetből. Sok erény a musthoz hasonlít, melyet sajtolással lehet csak előállítani; nem olyan mint az aláfolyó színméz, mely szabadon, erőltetés nélkül képződik. Merem állítani, hogyha egy ember megfosztatik Isten kegyelmétől, cselekedetei csupán szolgai cselekedetek  lesznek; kényszerűségből teszi azokat. Emlékszem, mielőtt Isten gyermekeinek szabadságára eljutottam, ha mentem az Isten házába, azért tettem, mert úgy véltem, ezt tennem kell; ha imádkoztam, azért volt, mert attól féltem, valami balszerencse történik velem aznap, ha nem imádkozom; ha valamikor is hálát adtam Istennek egy jótéteményéért, ezt azért tettem, mert úgy gondoltam, nem kapok többet semmit, ha nem köszönöm meg; ha valamely jócselekedetet véghezvittem, azzal a számítással tettem, hogy ezért Isten megfelelőképpen megjutalmaz végül, s valami koronát nyerhetek a mennyben. Egy nyomorult szolga voltam, merő gibeonita - favágó s vízhordó! [4] Ha lehetett volna, szívesen abbahagytam volna az egészet. Ha rajtam múlott volna, nem mentem volna soha templomba, nem törődtem volna egyáltalán a vallással, - a világban éltem volna, a Sátán útjait követve, ha saját tetszésem szerint élhettem volna. Számomra az igaz élet szolgaság volt; a bűnben éreztem magam szabadnak. De most, ó, Keresztyén! mi a te szabadságod?  Mi késztet téged arra, hogy Isten házába jöjj?

 

„A szeretet az, mely lábatokat készteti

 fürge engedelmességben járni“

 

Mi az, ami arra késztet, hogy imádságban meghajtsd térdeidet?  Az, hogy szeretsz társalogni Atyáddal, aki titkon van. Mi az, ami megnyitja erszényedet önkéntes adakozásra?  Az, hogy szereted Isten nyomorúságban élő gyermekeit, s érzed, hogy  oly sokat juttatott neked, hogy kiváltság részedre abból valamit visszaadni Krisztusnak. Mi az, ami mértékletesen, igazán és szentül élni késztet téged?  A börtöntől való félelem?  Nem! Romba dönthetsz minden börtönt, megsemmisítheted a fegyencek törvényeit, tengerbe vethetsz minden láncot és bilincset, s mi mégis, éppoly igazán és s szentül fogunk élni, mint most. Ezek után némelyek azt mondják: „Tehát, uram, ön úgy érti, hogy a keresztyének élhetnek, amint nekik tetszik?“ Valóban, s én azt kívánom, hogy úgy éljenek. Ha én úgy élhetnék, amint nekem tetszik, akkor mindig szentül élnék. Ha egy keresztyén mindig úgy élhetne, ahogy vágya hajtja, akkor mindig Isten akarata szerint élne. Számára vétkezni szolgaságot jelent; a szent életben telik kedve. Ó, ha én úgy élhetnék, amint kedvem tartja, akkor mindig helyesen élnék; ha vágyam szerint élhetnék, akkor mindig úgy élnék, amint Isten parancsolja nekem. Egy keresztyén legfőbb boldogságát az képezi, ha szentül élhet. Ez nem szolgaság számára. Helyezd, ahová csak akarod, s meglátod, ő nem fog vétkezni. Tedd ki bármilyen kisértésnek, - ha nem lenne benne még mindig ama régi gonosz szívnek maradványa - sohasem látnád őt vétkezni. A szentség az ő gyönyörűsége; a bűn rabság számára. Ó, ti szerencsétlen szolga-lelkek, ki azért jártok a templomba, imaházba, mert ‘kell’! Ó, ti, szegény szolgalelkű moralisták, kik tisztességes életet éltek, mértékletesek vagytok, de csak a börtöntől s a béklyóktól való félelem miatt! Nyomorult rabszolgák vagytok!  Mi nem vagyunk ilyenek, mert mi nem vagyunk a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt. Nevezz minket bármilyen csúfnévvel, mi dicsekszeni fogunk azzal; mi szabadokká tétettünk a törvénytől, de a célból lettünk szabadok tőle, hogy sokkalta inkább engedelmeskedjünk neki, mint valaha is tettük: Isten igaz gyermeke sokkal inkább szolgálja Mesterét, bármikor is tette. Miként az öreg Erskine mondja:

 

Vegyék hát semmibe szerető szívét, ha tehetik, most;

De nem lehet, mert az ő hódító kedvessége diadalmaskodott rajtok.

Ha az örökkévaló szeretet gyakorolja az uralmat,

Úgy a legkészségesebb engedelmességre adják magukat;

Elkötelezve a megváltó szeretet által sokkal jobban,

Mint Ádám volt valaha ártatlanságában.

 

6. De hadd fejezzem be. „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság“ a halálfélelemtől. Ó, halál! hány édes pohárt tettél már keserűvé! Hány mulatozást szakítottál már félbe! Hány pazar lakomát szennyeztél be! Hány bűnös gyönyört változtattál már fájdalommá! Barátaim, vegyétek kezeitekbe távcsöveteket, s tekintsetek előre egy pár évre; mit láttok? A zord halál, a távolban megragadja kaszáját. Jön, jön, egyre közeledik; és mi van mögötte? Nos, ez a ti jellemetektől függ. Ha Isten fiai vagytok, úgy pálmaág kiséri, de ha nem vagytok azok, úgy tudjátok, hogy a pokol van a nyomában. Ó, halál! a te kisérteted hány  házad megzavart már, hol máskülönben a bűn mulatozna most is! Halál, fagyos kezed hány szívet érintett már meg úgy, melyek testi vágyakkal voltak tele, s megdermedten riasztotta el őket bűneiktől! Ó, hány ember rabja a haláltól való félelemnek. A világ népének fele fél a haláltól. Vannak ugyan egyesek, kik őrülten képesek ágyúcső elé állni;  s vannak oly bolondok, kik véres kezekkel rohannak Alkotójuk ítélőszéke elé; de a legtöbb ember fél a haláltól. Ki az az ember, aki nem fél a haláltól?  Én megmondom nektek: a hívő ember. Félni a haláltól?  Hála Istennek, én nem félek. A következő nyáron ismét eljöhet a kolera - bár kérem Istent, hogy ne jöjjön; de ha mégis, - én nem törődöm vele. Fáradozni fogok a betegek látogatásában éjjel és nappal, amíg összeesek; és ha elvisz engem is, úgy a hirtelen halál hirtelen dicsőséget jelent számomra. S ez éppígy igaz a legkissebb szentre nézve is e teremben; az enyészet gondolata nem rettent meg titeket. Néha féltek, de gyakrabban örültök. Van úgy, hogy leültök békén és a halálról elmélkedtek. Mi is a halál?  Egy alacsony kapu, melyen meggörnyedve átmentek, hogy belépjetek a mennybe. Mi az élet?  Egy keskeny fal, mely elválaszt minket a dicsőségtől. S a halál kedvesen ledönti azt. Emlékszem egy idős hívő testvérnőre, ki így szólt hozzám egyszer: „Féljek a haláltól, uram?  Hisz az utóbbi ötven évben minden reggel, reggelizés előtt bemártottam lábamat a Jordánba, s úgy gondolja, most félek meghalni?“  Meghalni! Szeretteim, hiszen mi százszor meghalunk; mi naponként meghalunk;  minden éjjel meghalunk, amikor elalszunk; hit által halunk meg; s így a halál már nem lesz új dolog számunkra, mikor végre eljön. Ezt mondjuk majd: „Ó, halál, mi ketten régi ismerősök vagyunk; mellettem voltál hálószobámban minden éjjel; beszéltem veled minden napon; toalett-asztalomon ott volt koponyád; és gyakran gondoltam rád. halál! hát eljöttél végre; örömmel látott vendég vagy; világosság angyala vagy számomra, s a legjobb barátom.“ Miért félsz hát a haláltól? Hiszen nem hagy el istenfélelmed a halál pillanatában sem! El kell mondanom nektek egy viccet a kegyes velszi hölgyről, kit halálos ágyán meglátogatott lelkipásztora. Így szólt hozzá a lelkész: „Süllyedsz-e, testvérem?“ Az nem válaszolt egy szót sem, hanem értetlenül nézett rá. A pásztor megismételte a kérdést: „Testvérnő, süllyedsz, merülőfélben vagy?“ A beteg rátekintett, mint aki ember tudja elhinni, hogy ilyen kérdést tesznek fel neki; végül is, kissé felemelkedve ágyán így szólt: „Mi az, hogy ‘süllyedsz, elmerülsz? ’? ! Ismer-e ön csak egy bűnöst is, ki a sziklán állva elmerült volna?  Ha fövényen állnék, úgy elsüllyednék; de hálát adok Istennek, én az örökkévaló Sziklán állok, s számomra lehetetlen dolog elsüllyedni!“. Milyen dicsőséges dolog így meghalni! Ó, jöjjetek, angyalok! Ti, seregei a Seregek Urának, tárjátok szét szárnyaitokat, s emeljetek fel minket e földről; Ó szárnyaló szeráfok, emeljetek felül minket ez alantas dolgok szintjéről; de amíg megérkeztek, énekelni fogok:

 

„Mivel Jézus enyém, nem félek a levetkőzéstől,

Örömmel teszem le por-öltönyömet;

Az Úrban meghalni - a szövetségbe foglalt áldás,

Hisz ez Jézushoz, a dicsőségbe juttat,

Mégha a halál mutatja is az utat.

 

        És most, kedves barátaim, feltártam nektek, amilyen röviden csak tudtam a szabadság negatív oldalát. Elmondtam nektek egy néhány szóban, hogy mitől szabadíttattunk mi meg. De e kérdésnek két oldala van. Van néhány dicsőséges dolog, amelyre nézve szabadokká tétettünk. Nemcsak hogy megszabadíttatunk a bűntől minden értelemben, s a törvénytől meg a halálfélelemtől, hanem szabadokká tétettünk, hogy tegyünk is valamit. Nem fogok sok időt igénybe venni, hanem csupán végigfutok egy néhány dolgon, amelyre nézve szabadságot nyertünk; mert Keresztyén Testvéreim, „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság;“ és ez a szabadság bizonyos jogokat és kiváltságokat nyújt nektek.

        Először is, szabadságot nyertünk a mennyei szabadalomlevélhez. Van egy mennyei okirat - alapokmány - a Biblia; és drága testvérem, szabad jogot kaptál ehhez. Íme egy kiváló ige: „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ah folyókon, azok el nem borítanak téged.“ Itt egy másik: „A hegyek eltávoznak és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik.“ - ez a te kiváltságod. Íme egy másik: „Szerette az övéit, mindvégig szerette őket“ - szabad utad van ehhez. „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.“ Itt van egy fejezet, mely a kiválasztást érinti: szabad vagy hozzá, ha kiválasztott vagy. Itt egy másik, mely arról beszél, hogy semmi kárhoztatásuk sincs azoknak, akik Krisztus Jézusban megigazultak - szabadon élvezheted. Szabadon magadévá teheted mindazt, ami a Bibliában van. Itt van egy soha ki nem fogyó kincstár, telve a kegyelem korlátlan gazdagságaival. Ez a menny bankja: annyi összeget vehetsz ki, amennyit akarsz, minden akadály nélkül. Semmit sem kell felmutass, csupán hitet. Annyi hitet hozz, amennyit csak tudsz[5] s örömmel meríthetsz mindabból ami a Bibliában van. Nincs itt egy igevers, egy szó sem, amelyre ne érted íratott volna meg. A megpróbáltatások völgyében ez vigasztaljon téged. A csüggedés hullámai közt ez vidámítson meg. Mikor szomorúság vesz körül, ez legyen segítőd. Atyád szeretetének jele ez: sohase hagyd becsukva, sohase lepje a por. Szabad vagy hozzá; élj hát e szabadságoddal.

        Aztán ne feledd el, hogy szabad utad van a kegyelem trónjához. Egy angol polgár kiváltsága, hogy bármikor kérvényt terjeszthet a parlament elé. Egy hívő ember előjoga pedig az, hogy bármikor folyamodhat Isten trónjához. Szabad bemenetele van Isten tróntermébe. Ha beszélni akarok Istennel holnap reggel, megtehetem. Ha ma este kívánok elbeszélgetni Mesteremmel, hozzá mehetek. Szabad utam van az Ő trónjához. Nem számít, hogy sokat vétkezte. Odamegyek, és bocsánatot kérek. Nem jelent semmit, bármily szegény vagyok; odamegyek és hivatkozom az Ő ígéretére, hogy minden szükségemről gondoskodni fog. Jogom van bármilyen időben trónjához járulni: éjféli sötét órában, vagy napfényes délben. Bárhol vagyok is; ha a sors a föld legtávolabbi sarkára vetne is, mégis, folytonos bejárásom lenne trónjához. Élj e joggal, szeretett testvérem, használd e kiváltságodat. Nincs itt senki sem közületek, ki felélte volna e jogát. A világban sokan vannak, kik nagylábon élnek, többet költenek, mint amennyi a bevételük; de ilyen nem eshetik meg egy keresztyénnel - úgy értem, hogy felélje lelki tőkéjének jövedelmét. Ó, nem! végtelen jövedelmed van - Isten ígéreteinek tárháza, kegyelmének kincstára; s egy keresztyén sem élte még fel soha e gazdagságot. Az emberek így szólnak: „Ha több pénzem lenne, nagyobb házat építenék; lovat, kocsit vennék, s így tovább.“ Nagyon helyes; de szeretném, ha a keresztyén is többre vágyna. Kívánom, hogy nagyobbra építve lelki házukat, nagyobb dolgokat tegyenek Istenért. Legyenek egyre boldogabbak, s töröltessenek le a könnyek szemeikről:

 

„A vallás sohasem volt arra szánva,

hogy gyönyöreinket lefokozza!“

 

Ily sok tőkével a bankban, s ily sok pénzzel a kezedben, amennyit Isten ad neked, nincs jogod szegénységben élned. Kelj fel, örvendezz! ujjongj! Egy keresztyénnek tőkéjének megfelelően kell élnie, s nem az alatt.

        Továbbá, ha bennetek van az Úrnak Lelke, drága barátaim,  jogotok van bemenni a városba. Merem mondani, sokan vannak itt, kik London városának díszpolgárai, s ez úgyszintén nagy kiváltság. Én nem vagyok London díszpolgára, ámde szabados polgára vagyok egy jobb városnak.

 

„Üdvözítőm, én Sion városának

- kegyelmed által - polgára lettem!

Ócsároljon, vagy sajnáljon a világ:

Dicsekedni fogok szent Nevedben“.

 

Abban a kiváltságban van részed, hogy Sion városának díszpolgára lehetsz, s te nem gyakorlod e jogodat. Szeretnék szólni egy pár szót némelyekhez közületek. Te nagyon jó keresztyén ember vagy, de még nem csatlakoztál a gyülekezethez. Tudod, hogy ez egy téged megillető jogodat. Tudod, hogy az a helyes, hogy ha valaki hisz, keresztelkedjék[6] meg. De attól tartok, félsz a megfulladástól, mert sohasem jelentkezel. Aztán az Úr asztala[7] is megterítve áll itt minden hónapban egyszer, és Isten minden gyermeke szabadon járulhat ahhoz; de te sohasem közeledsz. Miért van ez?  Hisz ez a te ünneped. Nem gondolom, ha városi tanácsos lennék, elmaradhatnék a város ünnepi ebédjéről. S mivel keresztyén vagyok, nem hanyagolhatom el a keresztyén vacsorát; ez a szentek lakomája.

 

„Az angyalok sohasem kóstolták odafenn,

milyen az meghaló szeretet, s a megmentő kegyelem“.

 

Némelyek közületek sohasem jönnek az Úr asztalához;  elhanyagoljátok az Ő rendelését. Ő így szól: „Ezt cselekedd az én emlékezetemre“. Megnyerted a város polgárjogát, de sohasem vetted azt még magadhoz. Jogod van bemenni a kapukon a városba, de te mégis kívül állsz. Jöjj be, testvérem: kinyújtom kezem segítésedre. Ne maradj többé a gyülekezeten kívül, mert jogod van a bejövetelhez.

        Végül részed van Jeruzsálem szabadságában, mely mindnyájunknak anyja. Ez a legnagyobb ajándék. Mi szabadságot nyertünk a mennyhez. Mikor egy keresztyén meghal, ő ismeri a varázsigét mely megnyithatja a menny kapuit; ismeri a kulcs-szót, melyre szélesre tárulnak a kapuk; nála van a fehér kövecske, melyről ráismernek, mint megváltottra, s ezáltal akadálymentesen átmehet a sorompónál;  megvan az útlevele, melynél fogva beléphet Jehova birodalmába; joga van bemenni a mennybe. Úgy rémlik, látlak titeket, megtéretleneket, az árnyak földjén ide-oda bolyongni, keresve osztályrészeteket. Elértek a menny kapujához. Nagy és magas. A kapu fölé oda van írva: „Csak az igazak mennek be rajta“. Ott állva a kapus után érdeklődtök. Egy magas arkangyal jelenik meg a kapu fölött; s ti szóltok: „Angyal! ó, engedj be!“ „Hol van az öltönyöd? “ Keresed, de nem találod. Nincs megfelelő ruhád; csupán néhány általad készített rongyos ruhadarab van köréd tekerve, de ünnepi ruhád nincs. „Ó, engedj be, - szólsz - , mert a démonok sarkamban vannak, hogy ama mélységbe taszítsanak. Ó, engedj be, esdve kérlek!“ De az angyal egy nyugodt pillantással felemeli ujját, s szól: „Olvasd csak el, mi van ott“. S te olvasod: „Ez az Úrnak kapuja: csak igazak mennek be rajta“. Akkor reszketni kezdesz, térdeid egymáshoz verődnek, kezed remeg, minden erőd elhagy. Legyenek bár rézből csontjaid, mégis meglágyulnak; bordáid akár acélból lehetnek is, mégis megolvadnak. Ah, ott állsz inogva, remegve, reszketve, - de nem sokáig, mert egy hang, melynek hatására elterülsz, így kiált: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett!“ Ó, kedves hallgatóim, akarjátok, hogy ez legyen osztályrészetek?  Barátaim, szívemből szeretlek titeket, - szeretlek most e reggelen, s remélem, örökké szeretni foglak -, ó mondjátok, akarjátok, hogy ez legyen örök osztályrészetek?  Nem akarjátok, hogy jogotok legyen bemenni a városban?  Nem kívánjátok-e azt a Lelket, mely szabadságot ad?  Ah, tudom, ha rátok lenne bízva, ti sohasem akarnátok; némelyek közületek talán sohasem akarják. Ó, Isten, add, hogy ezeknek száma kevés, de az üdvözülendők száma igen nagy legyen!

 

„Térj meg én lelkem nyugodalmadba!

A nagy Főpap váltságbére

    a foglyokat szabaddá tette

Bízz az ő hatékony vérében,

elűzetéstől nem kell félned,

    mert Jézus meghalt érted.


[1] Evangéliumi Karénekek (Oradea-Nagyvárad, 1929), 170. ének.

[2] teljes tehetetlenség (teljes romlottság)

[3] 1 Ján 3,9

[4] Józsué 9,27

[5] 2 Kir 4,3

[6] keresztség

[7] úrvacsora