A HÍVŐ
EMBERBEN ISTEN LELKE LAKOZIK
Részlet
Thomas Wattson (1666):
„The Godly Man’s Picture“ c. könyvéből.
67-77.old.
(The Banner of Truth Thrust, 1992)
- nyersfordítás, Borzási
Sándor -
„A bennünk lakozó Szentlélek...“ (2 Tim 1,14; Gal 4,6).
A teológusoknak fejtörést okoz, hogy
milyen értelemben veszik a hívők a Szentlelket? Montanus azt tartotta, hogy a
hivők úgy részesülnek a Szentlélekben, hogy egy lényegűvé válnak vele, és egy
személyt alkotnak. Ám ilyet állítani nem más, mint merő istenkáromlás! Ezek
szerint minden hivőt imádni kellene.
Én úgy fogom fel, hogy a Lélek a hivőben
lakozik, és mérték szerint tölti be őt. Élvezik jelenlétét, részesednek szent
hatásaiban. Amikor a nap beragyog egy szobát, akkor nem maga a nap - égitestként
- van ott jelen, hanem a belőle tündöklő sugarak. Igaz, egyes teológusok úgy
tanították, hogy a hivő emberben több van a Szentlélek puszta hatásánál, de e
ténynek valósága kifejezhetetlen, s inkább szeráfi toll lenne alkalmasabb a
leírására mint az enyém. Isten Lelke a hivők szívében kétféleképpen nyilvánul
meg:
1. Indításai által
Ezek
képezik azt az édes illatot, mit a Lélek lehel a szívre, mely által a hívők
angyali állapotba emeltetnek.
1. Kérdés: De miként különböztethetjük meg a Lélek indításait a képzelődéstől?
Felelet: A Lélek indításai mindig megegyeznek az Igével. Az Ige az a kocsi, melyen Isten Lelke száguld; amely irányba az Ige áramlik, arra fúj a Lélek szele is.
2. Kérdés: Miként lehet
megkülönböztetni a hívőben a Lélek indításait a lelkiismeret ösztönszerű
indításaitól?
1. Felelet: A természeti ösztön néha ugyanarra a dologra irányulhat, mint amire a Lélek is indít, ám ez indítások nem ugyanazon indítóokból származnak. A természeti lelkiismeret is ösztönöz kötelességünk teljesítésére, de a pokoltól való félelem miatt hajtja az embert a tennivalókra - miként a gályarabok húzták az evezőt az ostortól való félelem miatt - ; ezzel szemben a Lélek Isten gyermekeit egy sokkal nemesebb alapelv szerint indítja. Azt munkálja, hogy önkéntesen szolgálják Istent, és kötelességeiket kiváltságnak tartsák.
2.
Felelet: Az természeti lelkesedés csak a vallás könnyebb dolgai felé hajtja
az embert, melyekben a szívnek kevés szerep jut, mint amilyen a rutinos
bibliaolvasás, vagy imádkozás. De a Lélek indítása ennél mélyebbre hatol a
hívőben, és a legterhesebb munkák elvégzésére vezeti, mint amilyen az
önvizsgálat és magunk megalázása, sőt
veszélyes, kockázattal járó cselekedetekre, mint amilyen Krisztus nevének megvallása
nehéz időkben. Az isteni indítások a szívben olyanok, mint az új bor, mely
forrásban, kitörőben van. Amikor Isten
Lelke ural egy embert, akkor teljes vitorlával hajtja őt minden akadályon
keresztül.
2. Csodálatos erői (hatásai)
által.
Ezek
különbözők:
(i) Isten Lelkének tanító ereje van; a Lélek meggyőző erővel tanít (Ján. 16,8). Úgy tanít, hogy egyben hatékonyan rávesz a dologra.
(ii) Isten Lelkének megtisztító ereje van. A szív természet szerint szennyezett, de
amikor a Lélek betér a szívbe, kitörli abból a bűnt, s a kegyelem erényeit munkálja ki benne. Isten
Lelke galamb képével ábrázoltatott, mely a tisztaság jelképe. A Lélek a
tisztaság templomává teszi a szívet, s a gyönyörűségek paradicsomává. A
fölszentelés olaja nem egyéb volt, mint a Lélek előképszerű kiábrázolása (2Móz30,25). A Lélek megszenteli az
ember képzeletvilágát, s szent gondolatokat eredményez benne. Megszenteli az
akaratot, s a jó felé hajlítja, úgy hogy most már épp oly gyönyörrel szolgál
Istennek, mint korábban a bűnnek. Az édes illat áthatja a ruhákat. Ekként Isten
Lelke is szentséggel illatosítja át az embert, s szívét a menny előcsarnokává
teszi.
(iii) Isten Lelkének megelevenítő ereje van: „a lélek megelevenít“ (2 Kor 3,6). Miként egy orgona fújtatás által hangot ad, úgy a Lélek szele életet és elevenséget eredményez. Amikor Illés próféta ráborult a halott gyermekre, az életre kelt (1Kir 17,22); ekképpen Isten Lelke is ha kiárad a lélekre, életet kelt abban.
Miként életünk a Lélek csodás munkájának az eredménye, akképpen elevenségünk, frissességünk is: „fölemelt engem a Lélek“ (Ezék 3,14). Amikor a szívünk levert, elfáradt a szolgálatban, Isten Lelke felemel minket. Kiélesíti érzelmeinket; szeretetünket lángolóvá, reménységünket élővé teszi. A Lélek elveszi a terhet a szívről, s szárnyakat ad annak. „Nem tudtam, az én elmém ültete engem az én nemes népemnek diszhintajába“ (Én 6, 9). Elménk kerekei korábban kiestek, s nehezen forogtak, de mióta a Mindenható Lelke uralmába vette szívünket, könnyedén gördülnek Isten útjain, s elménk mintegy díszhintóba ültet minket.
(iv) Isten Lelkének uralkodói hatalma van; Ő uralkodik, és kormányoz. Isten Lelke a legfőbb helyet foglalja el a szívben. Véget vet a romlottság áradatának; nem engedi hogy az ember hiú és feslett legyen, mint mások. Isten Lelkét nem lehet tisztségéből kiiktatni; teljhatalmat gyakorol a szív felett, „foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak“ (2Kor 10,5).
(v) Isten Lelkének meglágyító ereje van. Ezért a tűzhöz hasonlít, mely meglágyítja a viaszt. A Lélek képes a követ hússá változtatni: „hússzívet adok néktek“ (Ez 36,26). Miként történik ez? Míg a szív kemény, tuskóhoz hasonlít, s nem hatnak reá sem az ítéletnek sem a kegyelemnek befolyásai, ámde amikor Isten Lelke lakozást vesz benne, oly érzékennyé teszi a szívet, mint a szem, s most már felfogja az isteni hatásokat.
(vi) Isten Lelkének megerősítő hatalma van; erőt és segítséget nyújt a munkára; Ő az erőnek Lelke (2Tim. 1,7). Csodálatosan felül emeli az embert önmagán:
„hatalmasan megerősít az Ő Lelke által a
belső emberben“ (Eféz. 3,16). Megszilárdítja a hitet, s megacélozza a
bátorságot. Ő emeli keresztünk egyik végét, s megkönnyíti annak hordozását.
Nemcsak elégséges erőt ad, hanem túláradó, bővölködő erőt.
Kérdés: Miből tudhatjuk meg, hogy Isten Lelkének ereje által cselekszünk, s nem csak saját természeti képességeink szerint?
Felelet: 1. Amikor alázattal Istenre hagyatkozunk, az Ő segítségét kérjük, miként Dávid Góliáttal szemben: „Az Úrnak nevében megyek ellened“ (1Sám. 17,45). 2. Amikor Isten elismerésének pecsétje nyugszik munkánkon, tudhatjuk, hogy tiszta índítékokból fakadt. 3. Amikor érezzük, hogy Isten velünk van, s mindenben Neki adjuk a dicsőséget (1Kor. 15,10). Ez világosan igazolja, hogy munkánk Isten erejében végeztük, nem csupán a velünk született természeti képesség által.
(vii) Isten Lelkének vigasztaló hatása van. Szomorúság támadhat a kegyes szívben is. (Zsolt. 43,5). Amint az eget is, bár fényes, és tiszta, sokszor besötétítik a felhők, e szomorúságot általában a Sátán gonoszsága okozza, aki ha tönkretenni nem képes is, de zaklatni meg nem szűnik bennünket. De Istennek bennünk lakozó Lelke édesen vigasztal és erősít. „Parakletos“-nak, azaz Vigasztalónak neveztetik (Ján. 14,16). Az Ő vigasztalásai valóságosak, s csalhatatlanok. Ezért nevezi az Ige „a Lélek pecsétjének“ (Eféz. 1,13). Amikor egy dolog meg van pecsételve, az szilárd és megmásíthatatlan. Éppígy, amikor egy keresztyén a Lélek pecsétjét érzi lelkén, szilárd vigaszt nyer. Minden egyes hívő ember bizonyos mértékben tapasztalja a Léleknek ezen lelkesítő hatásait; magában hordja az örömnek magvát és csiráját, mégha annak virága s termése még nincs teljesen kibontakozva.
Kérdés: Miként vigasztal a Szentlélek?
1.
Felelet: Megláttatva velünk azt, hogy
a kegyelem állapotában vagyunk. Egy keresztyén nem látja mindig tisztán
gazdagságát. A kegyelem műve be lehet írva a szívbe mintegy gyorsírással, mit a
keresztyén képtelen elolvasni. A Lélek adja meg a kulcsot e rejtélyes betűk
elolvasásához, s kihirdeti a fiúvá fogadtatást, hogy Isten fiává lett, melyből
kifolyólag öröm és béke tölti el a szívet. „Mi
Istenből való Lelket nyertünk, hogy megismerjük azokat, amiket Isten
ajándékozott nekünk“ (1Kor. 2,12).
2. Felelet: A Lélek azáltal is
vigasztal, hogy elragadóan megérezteti velünk Isten szeretetét: „Isten szeretete kitöltetett a mi szívűnkbe
a Szentlélek által, aki adatott nekünk“ (Róm. 5,5). Isten szeretete olyan, mint egy drága
kenettel teljes edény, melynek feltörésére csak a Szentlélek képes. Ha ő
feltöri azt, eláraszt minket a kenet édes illatával.
3.
Felelet: A Lélek azáltal is
vigasztal minket, hogy Krisztus véréhez visz minket. Amikor valaki kimerült,
elepedt, vizet visznek neki, melytől feléled. Hasonlóképpen, amikor bűneink
súlya alatt roskadunk, a Lélek Krisztus vérének forrásához visz bennünket: „Azon a napon kútfő fakad...“ (Zak. 13,1).
A Lélek képesít arra, hogy a megigazulás vizéből merítsünk s igyunk, mely
Krisztus vérző oldalából csörgedez alá. A Lélek alkalmazza szívünkben mindazt,
amit Krisztus értünk megszerzett; Ő
tárja fel előttünk, hogy bűneink elfedeztettek Krisztusban, s bár mi
önmagunkban tisztátalanok vagyunk, de Őbenne, a mi Fejünkben minden szennytől
tisztán állunk.
4.Felelet: A Lélek azáltal is vigasztal, hogy lelkiismeretünket vigasztalásra képesíti. Egy gyermeket, mielőtt beszélni kezdene, tanítani kell. A Lélek nyitja meg a lelkiismeret száját, és segíti szólni, hogy tanúskodjon az ember szívében arról, hogy állapota jó, melynek nyomán kezd vigasztalást nyerni: „lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szentlélek által“ (Róm. 9,1). A lelkiismeret bizonyítványt ír az ember számára, aztán a Szentlélek jön, és aláírja azt.
5. Felelet: A Szentlélek az öröm olaját két arany-csövecskén keresztül árasztja:
a. Az üdveszközök, sákramentumok által. Miként Krisztus ábrázata
imádkozása közben átváltozott (Luk. 9,29)
és dicső glória fénylett arcán, úgy, a szent sákramentumokkal élve a hívők
gyakran oly elragadó örömet éreznek, s lelkük úgy átformálódik, hogy felül
emelkednek e világon s minden alantas dolgot képesek megvetni.
a. Az ígéretek által. Az ígéretek vigasztaló erővel bírnak: (i)
bizonyos voltuk miatt (Róm. 4,16). Isten az ígéretekben igazságát mintegy
zálogba adja. (ii) Megfelelő, alkalmatos voltuk miatt; mivel minden keresztyén
sajátos helyzetéhez vannak szabva. Az ígéretek egy gyógyfüves kerthez
hasonlítanak. Nincs olyan betegség, melyre ne lenne valamilyen gyógynövény itt.
De az ígéretek önmagukban képtelenek vigasztalni. Csak a Szentlélek képesíthet
e színméz ízlelésére. Íme tehát, látjuk, miként lakozik a Szentlélek a hívő
szívében az Ő hatásai által.
Ellenvetés: Nemde a Szentlélekkel való beteljesedés a hívő ember ismertetőjele? Hogyan olvasunk akkor arról, hogy a gonoszok is részesei a Szentléleknek (Zsid. 6,4)?
Felelet:
A gonoszok is részesedhetnek a Szentlélek munkájában, de nem vesz lakozást
bennük a Szentlélek. Megtörténhet, hogy a Lélek megszállja őket, s bizonyos
értelemben irányítja őket; de a hívő ennél nagyobb áldásban részesül: a Lélek
belé költözik.
Ellenvetés: De
az újjá nem született emberek is megízlelik a mennyei ajándékot (Zsid. 6,4).
Felelet: Ez csak olyan, mint mikor a
szakács egy kanállal belekóstol a készülő ételbe, de nem táplálkozik vele. Az
ízlelés és az evés két különböző dolog. A hívő emberben a Léleknek nem csak egy
cseppje, vagy csupán íze van meg, hanem „élő
vizek forrásai buzognak annak belsejéből“ (Ján.7,38).
1. Alkalmazás: Ez igazság hitetlennek,
istentelennek bélyegez meg mindenkit, akiben nincs meg a Szentlélek. „Akiben nincs meg a Krisztus Lelke, az nem
az Övé“ (Róm. 8,9). S ha nem a Krisztusé, akkor kié?! Kinek a seregéhez
tartozik? - A bűnös szerencsétlen állapota bizonyára ez, hogy nincs meg benne
Isten Lelke. Nagyon sértő számomra amikor hallom, hogy olyan emberek, kik
sohasem bírták a Szentlelket, így szólnak: „A
te Szentlelkedet ne vedd el tőlem“ (Zsolt. 51,11). Mondhatják-e a
részegesek, káromkodók, hogy Isten Lelkét bírják?! Mondhatja-e a rágalmazó és
tisztátalan, hogy Isten Lelke benne lakozik?!
Istenkáromlás lenne azt állítani, hogy ezekben bennük van a Szentlélek.
Elhagyja-e a Szentlélek az Ő mennyei palotáját, hogy bűntanyában éljen? A bűnös
szíve utálatossággal teljes sötét tömlöc; s vajon a Szentlélek bezárható-e egy
ilyen helyre (Zsolt. 51,12)? A bűnös
szíve a pokol jelképe. Mit keressen ott a Szentlélek? A gonoszok szíve nem
templom, hanem disznóól, hol tisztátalan lelkek vernek tanyát - „a levegőbeli hatalmasság fejedelme, ama
lélek, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik“ (Eféz. 2,2). Mi irtóznánk olyan helyen lakni, hol
kísértetek járnak; a bűnös szíve épp ilyen. „És
a falat után akkor beméne abba a Sátán“ (Ján. 13,17). A Sátán nem szereti a
hívők tiszta szívét, hanem a gonoszokban tanyázik. Amikor az ördögök bementek a
disznónyájba, ez azonnal a tengerbe rohant (Mát.
8,32). Miért van az, hogy az emberek oly gyorsan sietnek a bűn
elkövetésére, ha nem azért, mert az ördögök bementek e disznókba?!
Másodszor, e tanítás által nyilván elkülöníttetnek az istenfélőktől nem csupán azok, kikben nincs Szentlélek, hanem azok is, kik csúfolják Őt, mint azok a zsidók, kik így szóltak a Szentlélekkel beteljesedett emberekről: “Édes bortól részegedtek meg“ (Csel. 2,13). Valóban, az apostolok a Lélek borával voltak tele. De mennyit gyalázzák Isten Lelkét e Béliál-fiai! „Ezek a Lélek emberei!“ - mondják gúnyosan. Ó, nyomorultak! Nyelveteket, melyet Isten dicsőítésére kellene használjatok, ekként teszitek a gyalázat eszközévé?! Csúfolkodni a Lélekkel annyi, mint megvetni Őt. Miként szentelődhetnek meg ezek az emberek a Lélek által? Ezért, aki a Szentlelket gyalázza, saját kárhozatával köti össze magát.
2. Alkalmazás: Ha szeretnél az istenfélők közé tartozni, úgy törekedj, igyekezz eljutni a Szentlélek benned lakozásának áldott megtapasztalására. Melanchthonnal együtt könyörögj: „Uram, gyújsd lángra szívemben Szentlelkedet!“; és kiálts a szerelmessel együtt: „Serkenj fel, északi szél! és fuvallj az én kertemre!“ (Én. 4,16). Miként a tengerész várja a szélfúvást, mely előre vigye a tengeren, úgy esdekelj te is a Szentlélek erős viharáért; s az ígéret szárnyakat fog adni imádnak. „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni: mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik Tőle kérik“ (Luk. 11,13). Isten Lelke drága gyöngy. Menj Istenhez, s mond: „Uram, add nekem Szentlelkedet! Hol az a drága gyöngy, mit nekem ígértél? Mikor lesz lelkem Gedeon gyapjához hasonló, a menny harmatától nedves?“
Fontold meg, mily nagy szükségünk van a Lélekre:
1. Nem tudunk imádkozni nélküle. Ő a „kegyelemnek
és esedezésnek Lelke (Zak. 12,10. angol ford.). Segít úgy az
ima kezdeményezésben, mint a kivitelezésében. Nélküle nem tudjuk mit kérjünk, s
azt sem, hogyan kérjük. „De a Lélek
esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal“ (Róm. 8,26).
2. Képtelenek vagyunk a kísértéseknek ellenállni nélküle. „Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok“ (Csel. 1,8). Aki a romlott természet áradatában, s a kísértések ereje alatt
találtatik, szükségszerűen ragadja az ár magával, hacsak a Szentlélek hatalmas
ellenszele vissza nem tartja.
3. Nem lehetünk gyümölcsözők a Szentlélek nélkül. A mennyei aranyeső áztatja meg a szomjas szíveket. Vajon miért hasonlíttatik a Lélek a harmathoz és esőhöz, ha nem azért hogy kifejezésre juttassa, mennyire képtelenek vagyunk a kegyelem gyümölcseinek megérlelésére, ha Isten harmatja nem öntöz bennünket?
4. A Szentlélek nélkül egy üdvösségre vezérlő segédeszköz sem lesz hatékony számunkra. Az üdveszközök a kegyelem csatornái, de a Lélek a forrás! Vannak, akiknek elég az, ha „egy lévita lett a papjuk“ (Bír. 17,13), és sohasem tekintenek előbbre. Mintha egy hajóskereskedő megelégedne annyival, hogy erős kötelekkel felszerelt hajója, s jó legénysége van, bár sohasem viszi odább a szél. A kegyelmi eszközök hajója sohasem fog minket a mennybe vinni, még ha angyal lenne is a kormányosa, míg a Szentlélek szele nem fúj. A Szentlélek az Írás lelke, mely nélkül pusztán halott betű az egész. Az ige szolgái előírhatnak orvosságokat, de a gyógyítást Isten Lelke kell elvégezze. Szíveink olyanok, mint Dávid teste, megöregedett korában: „bár leplekkel takargatták, mégsem bírt felmelegedni“ (1Kir. 1,1). Épp így, bár az íge szolgái imáikkal, tanácsaikkal mintegy meleg ruhákkal takargatnak minket; mi mégis hidegen és hűvösen állunk, míg a Szentlélek nem jön; akkor aztán a tanítványokkal együtt mondjuk: „Nem gerjedezett-é a mi szívűnk mi bennünk?“ (Luk. 24,32). Ó, mily nagy szükségünk van tehát a Szentlélekre!
3. Alkalmazás:, Te, ki érzed az áldott Lélek megnyilvánulásait szívedben, az Ő
erőteljes és éltető munkáiban:
1. Lásd be Istennek irántad való megkülönböztetett szeretetét. A Lélek a kiválasztottak ismertetőjegye (1 Ján. 3,24). Krisztus rábízta az erszényt Júdásra, de nem adta Szentlelkét neki. A Lélek a szeretet jelvénye. Ahol Isten az Ő Lelkét zálogul adja, ott önmagát is közli, mint osztályrészt. A Lélek egy mindent magába foglaló áldás (minden javaknak sűrített összessége); minden jó dolgot képvisel (Mát. 7,11). Mi lenne belőlünk a Lélek nélkül? Mint megannyi sok holt tetem hevernénk szerte széjjel. Nélküle Krisztus sem használna neked. Isten vére nem elégséges Isten lehelete nélkül. Ó, légy hát nagyon hálás a Lélekért. E mágnes nem szűnik meg vonzani téged, míg a mennybe fel nem von.
2. Ha bírod ezt a Lelket, vigyázz, ne szomorítsd meg (Eféz. 4,30). Megszomorítsuk-e Vigasztalónkat?!
Kérdés: Hogyan szomorítható meg a Szentlélek?
1. Felelet: Amikor durván ellene állunk indításainak. A Lélek néha suttogva szól fülünkbe, s hív minket, miként Jákóbhoz szólt Isten: „Kelj fel, s menj fel Bételbe!“ (1Móz. 35,1). Így szól a Lélek is: „Kelj fel, menj imádkozni! vonulj félre, hogy Istennel találkozz!“ Nos, amikor elfojtjuk ez indításokat, s a hiábavalóságokra hívó kísértéseknek engedünk, megszomorítjuk a Szentlelket. Ha megoltjuk a Lélek indításait, úgy elveszítjük a Lélek vigasztalásait.
2.
Felelet: Megszomorítjuk a Szentlelket, amikor letagadjuk a Léleknek
szívünkben végzett munkáit. Ha valaki egy másik személynek egy zálogot ad, s az
letagadja, azt állítva, hogy sohasem kapta, ez bizonyára visszaélés lenne
barátja szeretetével. Ekként, keresztyén testvérem, amikor Isten az Ő Lelkét
adja neked, melyről tanúskodik szíved meglágyulása, s menny felé irányuló forró
vágyaid, s te mégis azt állítod, hogy még nem részesedtél a Szentlélek
újjászülő munkájában, ez aljas hálátlanság a jó Lélek iránt, s Annak
megszomorítása. Add fel a test bűnös cselekedeteit, de ne tagadd meg a Lélek
kegyelmi munkáját.
A Szentlélek mint az Evangelizálás Szerzője
(részlet R. B. Kuiper: God Cetred Evangelism c. könyvéből 19-22. old.
Banner of Truth Trust kiadó)
- nyersfordítás, Borzási S. -
A Szentlélek Isten az evangelizálás
szerzője.
Midőn a hajdankortól kezdve Isten szent
emberei megjövendölték a Megváltó születését, munkálkodását, halálát és
feltámadását, s próféciáikat írásba foglalták, úgy, hogy az Ótestamentum
éppúgy, mint az Új egy evangéliumot képez, akkor ők „a Szentlélektől
indíttatva“ tették ezt (2Pét. 1,21).
Pünkösdkor, a Szentlélek erővel ruházott fel egy jelentéktelen, tudatlan, gyenge - de hívő - embercsoportot, férfiakat és nőket, hogy magukra vállalják a világ meghódításának óriási nagy feladatát Krisztus, az ő Uruk számára. A Szentlélek ereje megfelelően volt jelképezve a természet két nagy ereje által: széllel és tűzzel. És az az erő, jegyezzük meg jól, sohasem távozott el az egyháztól, s nem is fog soha, mert a Lélek azért adatott, - mondta Krisztus -, „hogy veletek maradjon mindörökké“ (Ján. 14,16). Egy második pünkösd elképzelhetetlen. A Szentléleknek pünkösdkor való kitöltetése éppoly egyetlenszerű és egyszersmindenkorra szóló esemény, mint amilyen Isten Fiának testetöltése volt.
A Szentlélek ereje által válik az egyház bizonyságtevő (tanúskodó) egyházzá. Nemcsak a gyáva Péter formáltatott át bátor igehirdetővé, hanem minden egyes tanítvány evangélistává lett. „Beteltek mindnyájan Szentlélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniuk“ (Csel. 2,4).
A
Szentlélek hívja el az evangélistákat az ő munkájukra, s Ő vezeti őket
feladatuk véghezvitelében. Az apostoli korban rendkívüli kijelentések által
hívta el s irányította őket. A szíriai Antiókhia gyülekezetének „így szólt a
Szentlélek: Válasszátok el nékem
Barnabást és Saulust a munkára, melyre őket elhívtam“ (Csel. 13,2). És Lukács
leírja, hogy Pál és segítői „eltiltatának a Szentlélektől, hogy az Igét
Ázsiában hírdessék“ s hogy „a Lélek nem
engedte őket“ Bithiniába jutni, hanem egy természetfeletti látás által Macedónia felé vezette őket. Most, hogy
Isten különleges kijelentései teljessé lettek az Ó- és Újtestamentumi
írásokban, a Szentlélek elhívó és vezető munkája másabb, mint akkor; azonban
éppolyan valóságos. Isteni gondviselés által s a lelkekre gyakorolt kegyelmi
hatások által hívja el s vezeti azokat, akiket az evangélium magvetésében és
aratásában alkalmazni akar. Jézus megparancsolta a 70 tanítványnak, akiket maga előtt elküldött minden városba,
hová menendő volt, hogy: „kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő
aratásába“ (Luk. 10,1-2). „Az Úr pedig a Lélek“ (2Kor. 3,17).
A Lélek nyit kapukat az evangélium
terjedéséhez. Csodálatos gondviselés által vezette Pált Rómába, a pogány világ
fővárosába, ahol - bár fogolyként - „prédikálta az Isten országát s tanította a
Jézus Krisztus felől való dolgokat minden tiltás nélkül“ (Csel. 28,31). S ennek
eredményeként még a császár háznépe közül is voltak, akik hitre jutottak (Fil.
4,22). Az evangélium hirdetői olykor
megkötöztetnek, fogságba kerülnek - és
erre számíthatnak! - de „az Isten beszéde nincs bilincsbe verve“ (2Tim. 2,9),
mert Isten Lelkét nem lehet megkötözni. És „a királynak szíve az Úrnak kezében
olyan, mint a vizeknek folyásai: valahová akarja, oda hajtja azt!“ (Péld.
21,1). Isten az Ő Lelke által gyakran a legkegyetlenebb ellenségének akaratát
is megfékezi, megkötözi, úgy, hogy általuk csak az Ő szándéka valósul meg, s
nyilvánvalóvá válik, hogy „az emberek haragja dicsőiti Őt“ (Zsolt. 76,10).
Mint az igazságnak Lelke, a Szentháromság
harmadik személye megvédi, megőrzi az evangéliumot. E munkája nélkül az
evangélium rég elveszett volna. Maga az egyház tette volna tönkre. Az
egyháztörténelem tele van az evangélium megrontásainak és elvetéseinek
példáival. De a Lélek, aki Pünkösdkor kitöltetett a Gyülekezetre, Isten terve
szerint vele és benne fog maradni mindörökre (Ján. 14,16). Ez okból, és csakis
ezért nem semmisül meg az Egyház, sohasem fog megszűnni hanem folyton állni
fog, mint „az igazság oszlopa, és erőssége“ (1Tim. 3,15). Az idők végezetéig
mindig létezni fog az igaz hívők testülete (csoportja), kik hirdetik az igaz
evangéliumot.
A sok hívő közül, kik pünkösdkor
befogadták a Péter által hirdetett evangéliumot, egy sem volt, aki az apostol
ékesszólása révén tért volna meg. Olyan sem volt, aki saját, újjá nem
teremtett, természeti akarata erejénél fogva téríttetett volna meg. Mindnyájan,
akik az Igét befogadták, annak köszönhetően tették ezt, hogy a Szentlélek
bensejükben ellenállhatatlan kegyelemmel munkálkodott. A filippibeli Lidia
figyelmezett azokra, amiket Pál mondott, ám azért, mert az Úr megnyitotta
szívét (Csel. 16,14). A Szentlélek munkája folytán cselekedte ezt. A történelem
egész folyamán, minden egyes igaz keresztyénné lett ember a Szentlélek
újjászülő kegyelme által tért meg, és az evangéliumnak ugyanazon Lélek által
való hatékony alkalmazása folytán. „Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, csak a
Szentlélek által“ (1Kor. 12,3). Itt
ismét az isteni szabály érvényesül: „Nem erővel, sem nem hatalommal, hanem az
én Lelkemmel!“ (Zak. 4,6).
A háromegy Isten, az Atya, Fiú, és
Szentlélek a szerzője úgy az üdvösségnek, mint az üdvösség evangéliumának.
Valóban Ő az evangelizálás szerzője.
Pünkösd
és univerzalizmus
(minden nemzetet átölelő egyetemesség)
(részlet R. B. Kuiper: God Cetred Evangelism c. könyvéből 76-78. old.)
- nyersfordítás, Borzási S. -
Pünkösdöt gyakran szokták nevezni a keresztyén egyház születésnapjának. De ez téves állítás. Az ember bukásától kezdve az üdvösségnek csak egy útja létezett. Akik valaha is üdvözültek, a Krisztusban vetett hit által jutottak üdvösségre. S akik Benne hittek, mind az Ő Testének, a gyülekezetnek voltak tagjai. Az egyetlen különbség az üdvösséget illetően az Ó és az Új szövetség szentjei között az, hogy az előbbiek a próféciák Krisztusába vetett hit által üdvözültek, míg az utóbbiak a történelmi Krisztusban vettett hittel jutottak üdvösségre. De az minden vitán felett áll, hogy a próféciák Krisztusa s a történelem Krisztusa egy és ugyanaz. Ebből következik, hogy, ha Ádám és Éva hitt az ősevangéliumban - ami nagyon valószínű -, akkor ők Krisztus gyülekezetének első tagjai lettek. És Ábel, Ábrahám, Dávid és Ézsaiás Krisztus egyházának tagjai voltak éppúgy, mint Péter, Pál, Ágoston és Luther.
Azonban, bár nem pünkösd volt a
gyülekezet születésnapja, mégis, a legjelentősebb fordulópontot képezi az
egyház történelmében. A Szentléleknek a gyülekezetre való kitöltetése által
valósult meg az átmenet a nemzeti szintről a nemzetközi, univerzális szintre.
Figyeld meg, mi történt Pünkösdkor!
Jézus tanítványai össze voltak gyülekezve
egy helyen. Azt a parancsot kapták, az a nagy feladat várt rájuk, hogy
tanítványokká tegyenek minden népeket a földön. Kevesen voltak, nagyon kevesen.
S gyengék voltak, teljesen erőtlenek. Ha saját erejükre támaszkodtak volna,
próbálkozásuk biztos kudarcra lett volna ítélve. Tulajdonképpen annyira
erőetlenek voltak, hogy nem is merték megpróbálni a világgal való szembeállást.
De a világ meghódításának feladata rájuk várt. S hirtelen, csodálatosan, Uruk,
az Atya jobbjáról segítségükre jött. Erőt adott nekik onnan felülről, miként
megígérte. „Sebesen zúgó szélnek zendűlését“ hallották, „mely eltelé az egész
házat, ahol ülnek vala“. S emellett
„megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, és üle mindenikre azok közül“ (Csel.
2,2-3). A természet két nagy ereje
által lett jelképezve az Isten Lelkének mindenható, ellenállhatatlan hatalma.
Ekképpen erőt nyerve azonnal elkezdték hirdetni az evangéliumot, sokféle
nyelven, minden embernek „akik az ég alatt vannak...“ (Csel. 2,4-6). Az
emberileg reménytelennek látszó feladat megvalósulása immár győztesen haladt
előre.
De nemcsak ez képezi a történet lényegét. A Jeruzsálemben levő tanítványok zsidók voltak. A többi zsidókhoz hasonlóan ők is erőteljes előítéletet hordoztak szívükben minden pogány nemzet iránt. Amikor Jónás visszautasította a niniveiek figyelmeztetését magába foglaló küldetést, ő nem csupán csökönyös egyéni makacsságtól indítva cselekedett, hanem inkább tipikus izraelitaként. Felfuvalkodva azzal, hogy ők Isten kiválasztott népe, az izraeliták büszkén lenéztek minden más nemzetet. Ha Jézus tanítványai minden népeket tanítványokká kellett tegyenek, úgy nekik le kellett volna győzniük ez előítéletet. Bizonyára tudatában voltak ennek, de nem tudták elképzelni, miként lehetséges ez. De Isten Lelke egy szempillantásban elsöpörte ez előítéleteket. Mielőtt teljességgel felfogták volna, hogy mi is történik velük - ott találták magukat, prédikálva az evangéliumot a „prozelitáknak“, a pogányoknak éppúgy mint a zsidóknak (Csel. 2,10).
De vajon eredményes lesz-e prédikálásuk? Ez a kérdés bizonyára foglalkoztatta őket, mert az Úr parancsa nem az csupán, hogy csak hirdessék az evangéliumot minden népeknek, hanem, hogy tanítványokká tegyenek minden népeket. Ha efölött aggódtak - ami nagyon valószínű -, úgy aggodalmaik hamarosan szétoszlottak. Még naplemente előtt 3000 lélek lett megtérésre vezetve, s a Krisztusban való hitre vonva a Szentléleknek az evangéliumot alkalmazó ellenállhatatatlan munkája folytán (Csel. 2,41).
Ekként a Csel. 2. Jeruzsáleme ellenpárjává vált az 1Móz. 11 Bábelének. Mindkét esetben az isteni erőnek csodálatos megnyilvánulását látjuk. E csodák erősen hasonlítanak egymásra. Úgy Bábelben, mint Jeruzsálemben Isten természetfeletti módon azt munkálta, hogy az emberek különféle nyelveken szóltak. Bábelben zűrzavar és megosztottság történt. Az emberek szétszórattak az egész föld színére. Jeruzsálemben egy üzenet lett kihirdetve sok nyelven. Az evangélium. Isten Igéje által, mely „élő és ható“ (Zsid. 4,12), Isten Lelke az ég alatt levő minden nemzetből embereket vonzott Krisztus gyülekezetébe. Pünkösd éppúgy hirdeti az egész világra szóló kiterjedést (univerzalizmust), mint az egységet.
A Szentlélek kitöltetése képezi a keresztyén univerzalizmus megalapozását és hatékony megvalósulását.
A
Szentlélekbe vetett hit
(Részlet a Skót Hitvallásból, 1560. - 12. cikkely,
Adorján Kálmán fordítása, Koinónia kiadó, Kolozsvár, 1999)
Ez a mi hitünk és bizonyosságunk nem testtől és vértől, azaz nem bennünk levő természetes erőkből származik, hanem a Szentlélektől. Valljuk, hogy ő egyenlő az Isten az Atyával és a Fiúval, és ő maga megszentel bennünket és elvezet minket minden igazságra[1]. Nélküle még mindig Isten ellenségei volnánk és nem ismertük volna meg az ő Fiát, Jézus Krisztust. Mert mi természetünknél fogva annyira halottak és vakok vagyunk, úgy megromlottunk, hogy még az ösztökét sem érezzük, a tündöklő világosságot sem látjuk, Isten nyilvánvaló akaratát sem fogadjuk el, hacsak a mi Urunk Jézusnak Lelke meg nem eleveníti azt, ami halott, el nem veszi elménk sötétségét, és szent akarata iránti engedelmességre nem hajtja konok szívünket.[2] Amiképpen valljuk, hogy az Atya Isten megteremtett minket, akik azelőtt még nem voltunk,[3] az ő Fia megváltott minket, amikor még ellenségei voltunk,[4] éppúgy valljuk, hogy a Szentlélek megszentel és újjászül minket, tekintet nélkül bármely - újjászületésünket megelőző vagy azt követő - érdemünkre.[5] Világosabban szólva e dologról: amiképpen készségesen elhárítunk magunktól minden tisztességet és dicsőséget teremtésünk és megváltásunk dolgában,[6] azonképpen teszünk újjászületésünk és megszentelődésünk tekintetében is. Hiszen mi magunktól még jót gondolni sem vagyunk képesek; de aki elkezdte bennünk a jót, ő egyedül véghez is viszi azt, az ő általunk meg nem érdemelt kegyelme dicséretére és magasztalására.[7]
A
harmadik hitágazat
„Hiszek a Szentlélekben, hiszem a szent keresztyén egyházat, a szentek közösségét...“
(Részlet
Luther
Márton négy hitvallása c. könyvből,
Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1996. 199.old.)
Ezt a hitágazatot nem tudom találóbb cím alá foglalni, mint - ahogy mondottam -, hogy a megszentelésről szól; mert a Szentlelket jellemzi és ábrázolja azzal a szolgálatával együtt, hogy megszentel. A „SZENTLÉLEK“ szóra kell tehát támaszkodnunk, mert olyan tömör ez, hogy nem találhatnánk ennél jobbat. Az Írás szerint ugyanis többféle lélek van, például emberi lélek, mennyei lélek és gonosz lélek. De csak Isten Lelkét nevezi Szentléleknek, mert Ő az, aki minket megszentelt, és még mindig megszentel. Ahogyan tehát az Atyát Teremtőnek, a Fiút Megváltónak nevezzük, úgy kell a Szentlelket is cselekvéséről Szentnek vagy Megszentelőnek neveznünk. De hogyan történik ez a megszentelés? Felelet: Ahogyan a Fiú születésével, halálával, feltámadásával stb. szerezte meg azt az uralmat, amellyel magáévá tesz minket, úgy végzi a Szentlélek a megszentelést a következőkkel: a szentek gyülekezetével, vagy keresztyén egyházzal, a bűnök bocsánatával, a test feltámadásával és az örök élettel, vagyis azzal, hogy először is szent gyülekezetébe visz, és az egyház ölébe tesz minket, rajtuk keresztül prédikál nekünk és elvezet Krisztushoz.
Mert sem te, sem én soha semmit sem tudhatnánk Krisztusról, nem is hihetnénk benne, Urunkká sem lehetne, ha a Szentlélek az evangélium hirdetésével fel nem kínálná, és szívünkbe nem adná. A cselekedet megtörtént és elvégeztetett, mert Krisztus megvette és megszerezte számunkra a kincset szenvedésével, halálával, feltámadásával stb. De ha ez a cselekedet rejtve maradna, úgyhogy senki sem tud róla, akkor hiába volna és kárba veszne. Hogy azonban ez a kincs ne maradjon elásva, hanem kamatozzék és hasznát vegyék, Isten kibocsátotta és hirdetteti az igét, és a Szentlelket adja benne, hogy helybe hozza és ránkruházza ezt a kincset, a megváltást. A megszentelés tehát az Úr Krisztushoz vezetés, mégpedig azért, hogy olyan kincset kapjunk ajándékul, amelyet magunk nem tudnánk megszerezni.
Igyekezzél hát ezt a hitágazatot minél jobban megérteni. Ha azt kérdezik: Hogyan érted ezeket a szavakat: „Hiszek a Szentlélekben“, - tudd rá felelni: „Hiszem, hogy a Szentlélek megszentel engem, ahogyan neve is mutatja.“ De, hogyan végzi ezt, vagy mi a módja és eszköze? Felelet: „A keresztyén egyház, a bűnök bocsánata, a test feltámadása és az örök élet.“ Mert először is külön gyülekezete van a világban. Ez az az anya, aki minden egyes keresztyént fogan és hordoz Isten ígéje által, amelyet a Szentlélek jelent ki és terjeszt, amellyel megvilágosítja és lángra gyújtja a szíveket, hogy megértsék és befogadják az igét, csüngjenek rajta és ragaszkodjanak hozzá.
Ha pedig a Szentlélek nem hirdeti, és nem
kelti életre az igét a szívben, hogy megragadja azt, akkor kárba vész. Így
történt a pápaság alatt is: pad alá rejtették a hitet, úgyhogy senki sem
tekinthette Krisztust Úrnak és a Szentlelket Megszentelőnek. Vagyis senki sem
hitte, hogy Krisztus olyan Urunk, aki cselekedetünk és érdemünk nélkül ekkora
kincset szerzett nekünk, és kedvessé tett minket az Atya előtt. Mi volt hát a
hiba? Az, hogy nem volt ott a Szentlélek, aki ezt kijelentette és hirdethette
volna. Sőt, olyan emberek és gonosz lelkek működtek, akik azt tanították
nekünk, hogy cselekedeteinkért üdvözülünk és kapunk kegyelmet. Ezért nem is
keresztyén egyház az. Mert ahol nem prédikálják a Krisztust, ott nincs
Szentlélek sem, aki alkotja, elhívja, és egybegyűjti a keresztyén egyházat,
amely nélkül senki sem juthat az Úr Krisztushoz. Legyen ennyi a hitágazat
velejéről.